Roxfort RPG

Minden ebédszünetem nagyjából ugyanúgy telik el – keresem a tökéletes lakást, ahova végre átköltözhetek, mert valahogy igazán nem akaródzik a kvázi „gyerekszobámban” laknom, amikor már épp elkezdeném a saját, felnőtt életemet. Vagy hát… persze, persze, annyira talán még nem tekinthetek magamra felnőttként, de a nagykorú boszorkányság határán már túl vagyok, befejeztem a Roxfortot is, mikor máskor kellene elkezdenem felépíteni a saját életemet, ha nem most? A szülői (vagy esetemben most már sokkal inkább félszülői) ház többnyire egyébként is üres, ami eléggé lehangoló most, hogy több időt töltöttem ott, mint év közben, amikor pedig már úgysem beszélhetünk semmiféle családi idillről… akkor miért ne lenne jó ötlet kirepülni a fészekből? Azért persze ez az egész egyáltalán nem ilyen egyszerű. Csak egy lépcsővel állok magasabban, mint egy levegőért és napfényért dolgozó gyakornok, úgyhogy a lehetőségeim meglehetősen korlátozottak, de feltett szándékom találni valakit, aki hozzám hasonló cipőben jár, magyarul csóró, és egy olcsó helyen megosztozni máris nem lenne olyan hatalmas érvágás, nem igaz? Amihez gondolom, azért apámnak is lesz pár szava, de… valahogy meg fogom győzni, hogy ne akarjon túlságosan is támogatni. Hiszen most már egyáltalán nem muszáj neki. És nagyobb gondjai is akadnak, mint én.

Szóval az ebédszüneteim elég egyformák – kiszaladok, utána járok pár hirdetésnek, de közben persze valahogy, valamikor mégis csak kéne ennem is valamit, igazi rohanás az egész, de hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem ezt a rohanást, ezt a pezsgést, az olyanfajta életet, ahol nem kell folyton minden sarkon meggondolnom, merre menjek tovább, és ahol meglehetősen kevesen ismernek, legalábbis nem úgy ismernek, mint Clementine Bankst, azt a kis szürke egér hugrabugost, akiről ezt pletykálták tavaly, azt meg két hónapja, emezt meg még másodéves korában, hanem csak mint Clementine Bankst, a gyakornoki program egyik új, egészen ígéretes résztvevőjét. Hát mennyivel jobb ez? Pontosan meg tudom mondani: fényévekkel.

Kanyarodok egyet, és mellbe vág annak a ténye, hogy voltaképpen van valami a rutinosan ismétlődő, meglepetés-mentes hétköznapokban, amit még ennél is jobban szeretek. Bizonyos kellemetlen események nagyon könnyen elkerülhetőnek bizonyulnak, ha nem kell foglalkozni olyan tényezőkkel, melyeket folyton számításba kellett vennem az iskolában, alig pár héttel ezelőttig. Ahhoz képest, milyen szorongással töltött el az elszakadás gondolata még márciusban, most már elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy magam mögött hagyhattam a Roxfortot. A Roxfortot, és vele együtt például nem csak Charisma Belbyt, de mindkét Montregót is. Erre nyilván szembe kell sétálnia velem az egyiknek egy teljesen átlagos hétköznap teljesen átlagos ebédszünetében.

Akaratlanul préselem össze az ajkaimat, hangosan fújom ki az orromon a levegőt. Még simán megfordulhatnék az ellenkező irányba, de már látom, hogy ő is észrevett, ennyire pedig nem vagyok sem szánalmas, sem gyáva. Csak el kell sétálnom mellette, az még igazán nem a világ vége, kipréselek magamból egy „Helló!”-t, aztán megyek tovább a dolgomra, mert tényleg nem érek rá, és mert az az igazság… hogy nem sok kedvem van ahhoz, hogy életem hátralevő (jó, most túlzok, de még egy jó ideig) részében bármi közöm is legyen újra Mathiashoz. Még csak egy „hogy vagy?” erejéig sem. Feltételezem, remekül. Mert miért ne lenne remekül? Ha ügyes vagyok, talán még sikerül megeresztenem egy majdnem őszinte mosolyt is. Igazán nem arról van szó, hogy bármi rosszat kívánnék neki, de az még nem jelenti azt sem, hogy tudni akarok erről a bármi jóról, vagy bármi rosszról. Régen is univerzumok voltak a világaink között, nekem tökéletesen megfelel, ha a dolgok visszaállnak a régi kerékvágásba… nekem sokkal könnyebb lenne, az biztos.

Tíz lépés. Kilenc. Nyolc.
Aztán mintha legalábbis hoppanálna, hirtelen már az orrom előtt áll, és erre igazán nem voltam felkészülve, ahogy arra sem, hogy megölel. Miért nem tudja végre megtanulni, hogyan tartsuk tiszteletben mások intim szféráját?? Az ölelésbe merevedek, pont úgy, ahogy azok az emberek szoktak, akiket vagy nagyon meglep egy ölelés, vagy egyáltalán nem akarják, hogy valaki megölelje őket (esetemben mindkettő tökéletesen igaz), az egész jelenléte túlságosan közel kerül hozzám ahhoz, hogy egy kicsit letaglózzon, csupa nyelven megkeseredett emléket idézve fel a puszta létezésével, hát még az ilyen közelségével, és az első gondolatom az, hogy ennek a srácnak aztán még mindig kurva sok bőr van a képén. Szeretném felpofozni érte. Helyette inkább csak feszengve kivárom, hogy elengedjen.
- Egy szia tökéletesen elég lett volna – jegyzem is meg, ha végre sikerül beiktatnom magunk közé egy egészséges, két lépésnyi távolságot. Máris jobban érzem magam.

Halkan sóhajtok egyet, és arra eszmlélek, hogy már közel sem hoz annyira zavarba, mint pár hónappal ezelőtt. Furcsa ez, mert nem gondoltam volna, hogy ez valaha lehetséges lesz. Azt hiszem, van abban valami, hogy csak azok miatt az emberek miatt tudunk igazán érezni valamit, akik számítanak, akiknek foglalkozunk a véleményével, de azt hiszem, ez volt az első dolog, amit Mathias összetört bennem. Azt, hogy fontosnak tartsam a véleményét. Valószínűleg soha életemben nem fogom tudni megfejteni, miért borította ki ennyire az „én és a Próféta” eset. Vagy ezt nem fogom soha életemben megérteni, vagy azt, egyáltalán miért lettem oda érte olyan rettentően és olyan gyorsan. Ha választani kell, akkor mégis inkább maradjunk a Prófétánál. Arra talán sosem leszek képes, hogy ilyen elítélően felülírjam saját szívem döntéseit. De sokáig nem tudtam eldönteni, jobb lenne-e meg nem történtté tenni ezt a kis intermezzót. Egyrészt azt gondoltam, hogy jobb lenne, akkor nem éreztem volna magam olyan rosszul, nem sírtam volna el magam tíz percenként, nem gondoltam volna minduntalan arra, hogy olyan ez, mintha elárultak volna, mintha itt lenne a világ vége (igen, ez így egyszerre mind). Másfelől akkor biztos máskor, máshol, mással történt volna valami hasonló, amiből végül megtanulhattam ugyanazt a fontos leckét.

Néha bizonyos emberek egyszerűen csak nem valók egymásnak.
Nem épp a világ legkönnyebb felismerése, és a felismerés sem jött azonnal, viszont most, hogy végre kezdem ezt elfogadni, sokkal jobban érzem magam. Így nem kell magamat hibáztatnom, nem kell őt hibáztatnom, és különben is, hát nem hoztam meg a magam döntését? Habozás nélkül választottam tulajdonképpen az álmomat és a büszkeségemet helyette. Nem hiszem, hogy ezek után sokkal többet szabadna gondolkodni a történteken. Bizonyára így a legjobb mindenkinek. Én tovább léptem, tőle, a Roxforttól, lassan talán otthonról is, ő meg… hát, végül is tökéletesen egyértelművé tette, hogy egy pillanattal sem kellett tovább várnia arra, hogy legyen valakije helyettem. (Ami azért elég aljas húzás volt, ha engem kérdeztek.)
Tényleg nem kívánok neki semmi rosszat, és ha nem is száz százalékosan, de azt hiszem túl vagyok ezen az egész érzelmi hullámvasúton. De azért nem hiszem, hogy hatalmas gyengeség lenne, amiért a magam tapasztalatait levonva inkább nem szeretnék túl sok időt a közelében tölteni. Alig három hónapot voltunk együtt, de így is olyan érzés, mintha három év lett volna. Vagy mintha pont ennyit öregedtem volna közben, és utána a tanév végéig.

Ebben az üres jópofizásban viszont sosem voltam jó. Valahogy felveszek valami mosoly-szerűséget, de nem hiszem, hogy túlságosan meggyőző vagyok, azért nem tanultam meg egyetlen csalódásból mindent, például azt sem, hogyan játsszam meg magam – Jól vagyok, köszönöm. És igen, felvettek, szóval tulajdonképpen azért bizonyára nem annyira elképzelhetetlen, hogy _pont_ itt látsz – valahol mélyen, de azért tényleg elég mélyen, szórakoztat, hogy egy kicsit megzavartam az áramköreit, vagy nem beszélne ilyen szamárságokat. Ha hallotta, hogy felvettek, igazából felesleges mind rákérdeznie, mind csodálkoznia, hogy felbukkanok abban a városban, ahol gyakorlatilag minden napomat töltöm.
 
Az már kevésbé szórakoztat, hogy éppen most képes ilyesmit mondani. Legszívesebben kinevetném, de komolyan, tulajdonképpen ennyi elég lett volna, ennyi tökéletesen elég lett volna ott és akkor, három hónappal ezelőtt, amikor az arcába vágtam a fürdő ajtaját, mert szabályosan kifordult magából arra a hírre, hogy én esetleg a Prófétának írjak. Most meg a végén még előfizet az újságra. Hát… az agyam megáll, minimum ennyit mondanom kell erről. Végül nem is igazán sikerül moderálnom magam, halkan, kissé szarkasztikusan és röviden felnevetek, valahogy van valami sajnálkozó abban, ahogy ráhunyorgok – Igen? Hát azt megnézném – mondom is nem minden iróniától mentesen, de aztán gondolatban csak megrázom magam. Igazán felesleges lenne most már ezen túlságosan fennakadni… legyünk inkább civilizált emberek - Veled minden rendben?

Furcsa dolgok ezek. Valahogy most, hogy már hónapok teltek el, mióta részese volt az életemnek, hirtelen már tudom nyeregben érezni magam vele szemben. Mert egyébként, azt hiszem, sosem tudtam, és ez nagyon is zavart, és bár tudom, hogy az ember büszkesége hatalmas hiba tud lenni, ha rosszkor, rossz helyen üti fel a fejét, azért pontosan tudom, Mathias hányszor tiport bele az enyémbe. És mindig olyankor, amikor nem vártam volna rá, amikor már azt hittem, hogy na, most majd, most már túl vagyunk ezen is, minden rendben lesz, aztán jött egy kanyar az életünkben, és durr. Mintha el sem indultunk volna ketten együtt sehova. És ez így nem helyes. Mondjon bárki bármit, nem helyes, én pedig minden egyes kísérletemmel, hogy ezt megszüntessem, bizonyára beletiportam szintén az ő büszkeségébe. De ez nem egyensúly. Vagy legalábbis, nem olyan, ami kedvemre való volna. Akkor is tudtam, hogy szakítani a legokosabb dolog, amit tehetünk, és kitartok a döntés mellett most is.

Az ész pont ezt mondja. A szív persze sajog kicsit tőle, de azt hiszem, ez elkerülhetetlen. De most legalább, hogy itt áll előttem, jól esik, hogy tudom helyén kezelni a dolgokat – mi elmúltunk, ez van, ezzel kell megbékélni, és nem tudom elképzelni, hogy barátoknak jobban működnénk, mint párként. Valahogy… hát nem tudom, ugyanaz a kettő, nem? A barátaimtól sem viselem el, ha bíráskodni akarnak felettem, vagy megmondani, mit tegyek és mit ne. Meg hát, én nem is hiszek ebben. Hogy emberek, akiket a fizika láthatatlan, íratlan szabályai egykoron mágnesként vonzottak össze, legyűrhetetlen erővel, tudnának másképp létezni együtt.

Én csak feszengek egy kicsit, de láthatóan őt mintha kellemetlenül érintené minden, amit mondok, én pedig nem tudok bocsánatot kérni érte. Régen is biztos ezt mondtam volna, csak akkor úgy csinált volna, mint aki meg sem hall igazán, mert elképzelt valakinek, akinek a képébe ez nem fér bele. De attól még én csak én maradok. És senki kedvéért nem vagyok hajlandó másképp viselkedni. Nem vagyunk kötelesek egymás életének részesei maradni, ha ez valahogy, valamiért, valakinek nem tetszik.

- Szuper, gratulálok! – őszintén mondom, de komolyan, és nincs szükségem arra, már nincs, hogy a szemembe nézzen közben, de azért nagy nehezen csak sikerül neki nem a cipőjét tanulmányozni helyettem. Nem mintha mondjuk kétségeim lettek volna a felvételijével kapcsolatban, vagy azzal kapcsolatban, hogy ő megnyugszik, amíg nem kerül pontosan oda, ahol lenni akar. Nem olyasmi ez, amit fel akarnék hánytorgatni bárkinek – de azért ez nem olyan jellemvonás, amit célszerű kivetíteni másokra – Remélem pont olyan ott, amilyennek elképzelted – igazán nincs bennem rosszindulat, minek lenne? Én is a saját utamat járom, ennél kevesebbet neki sem kívánok.

Egy részem kíváncsi, hogy vajon miért kellett megállítania, vajon ennyit akart, feltenni ezeket az unalomig ismételt kérdéseket, amit örök életünkben fel fogunk tenni minden valaha volt iskolatársunknak?,  de aztán arra jutok, hogy nem fogok rákérdezni. Én valószínűleg nem álltam volna meg, hogy fecserésszek vele, hiszen valahogy pont így képzeltem volna a beszélgetést, ahogy épp most is történik: megkérdezzük egymástól, hogy vagyunk, aztán kínosan feszengünk, hiszen nincs más mondandónk egymás számára. Én is áthelyezem a súlyt egyik lábamról a másikra, aztán vissza. Nem lehet ebből tulajdonképpen sehogy udvariasan kijönni, úgyhogy azt hiszem, csak túl kell esnünk rajta – Hát… akkor én megyek, épp ebédszünetem van – mondom nagyjából egy levegővel, mintha ez valami rémes dolog lenne – Örülök, hogy találkoztunk. Szia! – mert hát mi mást lehetne mondani? Nem vagyok ugyan benne teljesen biztos, hogy tényleg örültem ennek a találkozásnak, pláne annak a hülye ölelésnek, de így egyszerűbb, mint igazán belegondolni, és hacsak nincs még mondandója, folytatom az utamat a parkon át, elsétálva Mathias mellett.

Nem is annyira nehéz, mint amilyennek elképzeltem - ha elképzeltem egyáltalán, valahol tudatalatt, hogy milyen lesz majd viszontlátni valamikor az iskolán kívül, itt kinn, a nagybetűs életben (vagy valami olyasmiben). Persze nem készülhettem fel rá igazán, mert fogalmam sem lehetett, hogy mikor, milyen környezetben fog megtörténni. Most viszont szinte már meg is történt, szinte már vége is - és tulajdonképpen inkább megkönnyebbüléssel lépek el tőle, hogy elindulhassak vissza, a szerkesztőség felé, semmint csalódással. A csalódáson már túl vagyunk. És most már azt gondolom, hogy a nehéz részén is. Elsőnek mindig nehezebb elengedni, mint másodjára, vagy harmadjára, és most, hogy már igazán nem tartozunk egymásnak semmivel - szerintem legalábbis - egyáltalán nem is annyira nehéz, mint gondoltam. Csak meg kell ráznom magam egy percre, hogy a valóság visszazökkenjen a megszokott dimenzióiba, és valószínűleg estig nem is fogok arra gondolni, hogy ez megtörtént.

Csak persze... Mathiasszal soha semmi nem lehet ennyire egyszerű.
Nem elég utánam szólnia, pedig valószínű, megálltam volna pusztán azért is, mert megkért rá, de utánam nyúl, megint, mintha legalábbis nem lehetne _nem_hozzámérni_, de hát most már komolyan, és épp csak egy pillanatig villan rá kicsit haragosan a tekintetem, mert hamar értetlenné válik - Mondd, mégis mire várjak...? - nem vagyok igazán indulatos, az értetlenség valamelyest mondjuk mindig indulatossá tesz, legalábbis egy idő után, és vele már rég túl vagyunk azon az időn, amikor még nem bosszantott fel ilyesmi, de most inkább csak nem értem, mégis mit szeretne tőlem. Én nem akarok tőle semmit.

Elenged végül, én elhúzódom, régi játék ez, ismerem unos-unalomig, és úgy kapaszkodom meg a táskám vállpántján, mintha az megmenthetne bármitől, vagy legalábbis semmissé tehetné az érintését. A halk szavakra csak elmosolyodom, inkább szomorúan, mint szarkasztikusan, de valamiért hirtelen derűt érzek. Derűt, mert mióta szakítottunk, megértettem egy-két dolgot, amit korábban képtelen voltam észrevenni, és ezek a dolgok kicsit feloldoztak mindkettőnket a vélt hibáink és sérelmeink alól, mert rájöttem, hogy sokszor az emberek nem szánt szándékkal bántanak meg másokat, egyszerűen csak... nincsenek tudatában annak, mennyit bír el a másik, vagy hogy valami, ami egy ember szerint nem bántó, az a másik szerint nagyon is az...
- És az eszedbe sem jut, hogy éppen ez a baj? - nem akarom letámadni, igazán nincsen bennem most sem harag, sem neheztelés, de míg ő a múltunkba tűnik kapaszkodni, én épp attól szabadulnék. Miért kell felhánytorgatni máris ezt az egészet, amikor még épp csak túl vagyunk rajta? Ha túl vagyunk egyáltalán. És egyáltalán, mire jó ez? Mire, mire, mire? - Nem tartozunk egymásnak semmivel, Mathias. És ez így rendben van.

Nem tudom persze, hogy tényleg rendben van-e. Az viszont biztos, hogy most már lefolyt nem kevés víz a Temzén, most már nem lehet semmit sem visszacsinálni, és most már nem igazán mondhatunk semmit, ami változtatna a történteken, vagy akár rajtunk.
Halkan sóhajtok, és megrázom a fejem. Ez is pont egy ilyen pillanat. Valószínűleg nem azért él ezzel a gesztussal, hogy az én sebeimet feltépje, de tessék: mégis pontosan ezt teszi - Merem feltételezni, hogy nem megbántani akarsz, de azért valahol mégis csak sértő, hogy méltóztatnál lopni nekem egy szál virágot egy valaki másnak szánt csokorból - régen ez biztos sokkal jobban bántott volna, mint most, régen biztos tele lett volna remegéssel nem csak a hangom, de a szívem is, most viszont... most viszont ezek csak tények, tények, amik talán felhívják a figyelmét arra, amire én is rájöttem, és a saját hibáinkból kellett rájönnöm. Néha a legjobb szándékkal is képesek vagyunk sebeket kiosztani. De legalább rajtam ez nem egy új seb. Csak ugyanaz, pepitában, ahogy régen, úgy most is.
- Nem tudom, miért érzed úgy, hogy ennyire próbálkoznod kell. Nem kell.

Nem értem igazából az egész helyzetet. Nem értem, miért látok haragot átsuhanni az arcán, hiszen ha ez az ösztönös reakciója rám, akkor miért kellett megállítania, akkor miért vesztegelünk még mindig itt? Fordított helyzetben én biztosan nem teszek így. Persze, persze, köszönök neki mindenképpen, hiszen az a minimum, elsétálni valaki mellett, akit ismerünk, egyszerűen csak bunkóság, és bár hazugság lenne azt állítani, hogy egy "hogy vagy" erejéig nem érdekelne, mi újság vele, de azért lehet, hogy inkább ennyit sem kérdeztem volna - öt percben ilyesmire nem lehet őszintén válaszolni, és egyébként is, ez a beszélgetés tulajdonképpen csak olyan, mint megcsúfolása annak, ahogy régen tudtunk beszélgetni. De az már nem jön vissza - és ezt tudni kell elfogadni, nem tudom, Mathias miféle csodát vár, de sebek nem gyógyulnak ilyen hamar, én pedig nem hiszek abban, hogy egészséges lenne folyton a múltba tekinteni. De a múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő, úgyhogy régi szerelmek esetében... azt hiszem, az a normális ha egy efféle fejezetet lezárunk, elzárjuk egy dobozba, amit megtartunk emlékbe, de nem reménykedünk abban, hogy egy dobozba zárt valami gyökeret ereszthet és még nőhet ki belőle valami a jövőben...
Ez butaság.

Nyugalommal konstatálom, hogy nem hogy nem szeretném, ha örömet okozna nekem, de nem is szorulok rá. Ezen már túlvagyunk. Ezen már túlvagyok. Az egyetlen, amit szeretnék tőle, ha nem akarna kapaszkodni valamibe ilyen görcsösen, amibe érdekes, az elmúlt pár hónapban nem kapaszkodott. Ezalatt a pár hónap alatt én végre elengedtem. Erre most megint el kell kezdeni valami ennyire elhibázottat? Ez nem igazságos. Egyáltalán nem az - de én uralkodom magamon annyira, hogy ezt ne vágjam az arcába, mert tulajdonképpen még vitatkozni sincs kedvem azon, mennyire elhibázottak a szándékai, mennyire önző, hogy vélhetőleg holmi bűntudat diktálta engesztelés tört rá most így hirtelen, csak mert szembe merészeltem sétálni vele az utcán. Nincs rá szükségem. Már nincs. És már rég tudom, mennyire naiv is volt azt képzelnem, hogy az a rengeteg dolog, amiben nem értettünk egyet, és az a rengeteg alkalom, amikor képtelenek voltunk megérteni egymást, mert soha nem azt hallotta, amit ténylegesen mondtam, és talán én is így voltam vele; hát, egyszerűen csak naiv dolog volt azt képzelnem, hogy ezek a dolgok nem fognak nagyon hamar kettőnk közé állni.

- De miért? Minek? - kérdezek vissza értetlenül ráncolva a homlokomat - Együtt voltunk, de nem működött, ezek után nem leszünk barátok soha, nem mintha az ellenségemnek kívánnálak, de ha mindezt kizártuk, bizonyára te is belátod, hogy más opció nem marad - biztos van, akinek bejön a "legyünk inkább barátok"-mantra, de valahogy úgy képzelem, inkább olyan esetekben, ahol nem voltak parázs viták, nem volt ilyen mély szakadék, akik szépen lassan inkább rájöttek, hogy nem dúl közöttük ellenállhatatlan erejű szenvedély, bár kedvelik egymást. Olyankor működhet a barátság, biztosan. De szerintem velünk nem - mondom ezt úgy, hogy őszintén kijelenthetem, nem gyűlölöm, nem vetem meg, egy nap majd biztos erősebben élnek bennem a szép emlékek, mint a rosszak, de egyelőre Mathias Montrego inkább egy nagyon fontos lecke, semmint olyasvalaki, akit minden áron meg akarnék tartani az életemben.