Roxfort RPG

(https://i.imgur.com/sqp8Ued.jpg?1) (https://i.imgur.com/beHoSCp.jpg?1)

Egy többszintes épület a Mágus tér központjában. Hatalmas, díszes olvasótermeiben minden művet megtalálsz, ami csak szükséges lehet a házi dolgozataidhoz vagy a kutatásokhoz, amit valaha a mágikus nyomdákban kiadtak.
Egy Mágus téri csatában a könyvtár egyik szárnya megsérült, a kötetek többsége pótolhatatlan; a könyvtár egy ideig zárva tartott a rekonstrukciód munkálatok miatt, de most már elvileg (bár alacsonyabb kihasználtsággal) üzemel.

Hiányát szenvedtem a laboromnak, immáron hónapok óta. Hiányoztak az éjszakába nyúló kísérletek csendes, nyugodalmas, megfelelően felszerelt körülményei. Immáron harmadik hónapja voltam kénytelen nélkülözésnek alávetni magam, amely a tanulmányom teljes körű kiélését illette, s mindezt azért az apróságért, hogy legkedvesebb hölgynemű felmenőm, és nagyra értékelt – de kis tűréshatárral bíró – nővérem megtiltotta, hogy éjszakánként halottasházba járjak diákmunka címszó alatt fémjelezve azt a nehezen titkolt matéria-szükségletemet, hogy szükségem lett volna olyan testekre, melyeken megvizsgálhatom, hogy a százfűlé főzet legelsőként a véráramba kerülve kezdi el kifejteni hatásának jelentős részét, avagy előbb, már a gyomorban megtörténik a dolog, esetleg a torokba jutás során kezdődik meg a hatás, s csak a folyamat felgyorsulása igényel annyi időt, míg a főzet az emésztésbe jut, majd onnan szétáramlik a vérbe a gyomorfalon keresztül.
Megannyi kérdésemre nem kaphattam választ, mert szülőm, és rangidős testvérem azon az állásponton vetett gyökeret, hogy találkoznom kell másokkal, s valódi kommunikációs interakciókat lefolytatni velük. Ahogy Amelia fogalmazott, ismerkednem kell az emberekkel, anélkül hogy bármilyen módon vizsgálnám őket. Ezt az eseményt értelemszerűen szórakozásként írták le, pedig több érvem is szól amellett, hogy a kísérleteim, és a laboromban eltöltött időn, nekem éppen olyan szórakoztató, mint másoknak enyhén toxikált állapotban közös rituáléba kezdeni egy szűk helyiségben és magas zajfertőzés közepette izzadságban fürdőzni. Mikor ezt levezettem, azonnali eltiltás következett mindkét táskámtól, és az üstömtől is.
Ennél fogva, ha már gyakorlati úton nem bővíthettem ismereteimet tanulmányom korlátairól, s azok ledöntéséről, úgy döntöttem elméleti anyagszerzésbe folyton mérhetetlen bánatomat. Felkerestem tehát a Merlin könyvtárat, hiszen Trystan éppen Londoni kollégáját, és talán jövendőbeli szerzőtársát látogatta meg, nekem pedig kapóra jött az útitárs. Mindig is jóleső dolog volt drága bátyámmal vonatozni, hiszen ilyenkor alkotás közben láthattam a műveit, s nem akkor, mikor megkeres, hogy kikérje a véleményemet, egy-egy karaktere anatómiai helyességéről. Ezen felül csendes társaságnak minősültünk egymás számára, amit mindketten pártoltunk és értékeltünk a másikban. Így tehát vele tarthattam London mélyére, s ezzel együtt elméleti síkon futtathattam tovább kutatásom.
Nem vettem ki külön olvasótermet, inkább csak egy asztal fölé görnyedtem, s azok közül is inkább az egyik eldugottabbat preferáltam. Ha ilyen helyen voltam, szerettem megfigyelni az embereket. A magányra és a nyugalomra mindig is a labor szolgált, illetőleg a szobám, ha éppen nem találtam más kiutat. Ez egy közösségi helyszíne volt az ismeretterjesztés és ismeretszerzés kínálatának és keresletének egy fedél alá hozásának, tehát én is a közösségbe mentem, amiképp szoktam.
Most éppen történelmi kötetek pihentek mellettem, valamint egy ritka fóliáns, mely a százfűlé-főzet gyakorlati alkalmazásait taglalta. Előbbiekre azért volt szükségem, mert bizonyos voltam benne egy ideje, hogy a történelem során nem én vagyok az első, – és nem is az utolsó – aki a hús, csont és egyéb belső szervek mágiával való átváltoztatásának módját kereste, s nagy segítség lenne ha tudnám mások meddig jutottak, s hol akadtak el. A ritka könyvre pedig azért volt szükségem, mert nyomokat kerestem arra a megoldatlan kérdésre, hogy hogyan fejti ki hatását biológiailag kedvenc bájitalom. Nehéz volt egy fedél alá hoznom a biológiát, és a mágiát, hiszen az egyik egy mugli tudományág, míg a másik egyértelműen a varázslóvilágé. A kettő ritkán metszette egymást olyan módon, hogy összefüggéseket lehessen benne felfedezni. Nekem most mégis ez kellett.
Ahogy két könyvet bújtam párhuzamosan, egy hölgy ült le velem szemközt az asztalhoz. Ahogy görnyedtem, igazából, csak fél szemmel pillantottam fel, s könyvtárhoz illő halksággal köszöntöttem az idegen illetőt annál a helynél, melyet eddig egyedül birtokoltam.
– Szépségesen jó napot kívánok kedves hölgyem, s bocsássa meg, hogy ennél a jelzőnél maradok akkor is, ha esetleg kegyed kifejezetten undoknak érezné magát. Nem megsérteni kívánom kegyedet, csupán illendő módon köszönteni. – Ahogy a mondataim a végükre érnek, bal kézzel magam mellé nyúlok, hogy arrébb igazítsam az asztalon eddig meglehetősen sok helyet elfoglaló könyveket – miközben könyvjelzővel látom el a még nyitottakat, hogy kényelmesen egy toronnyá állítsam össze sokaságukat. Nem olyan kényelmes ez így, mintha kinyitva csupán át kellene pillantanom egyik lapról a másikra, de jóval praktikusabb, ha az asztalnál többen foglalunk helyet.

Nem igazán értettem, hogy mi az úriemberi dolog abban, hogy rendeztem a könyveim halmazát, hatékonyabb helykihasználás helyzetéhez. Mindig úgy hangzott el ez a nevezék, mintha valami szuper lény lennék, csak mert alapvető társadalmi normákat betartok.
Amikor aztán megjegyzést tett az olvasmányaimra, még mindig az olvasmányomba merülten kezdtem magyarázni a helyzetet.
– Jelen olvasmányaim aligha nevezhetőek preferáltnak ami az ízlésemet illeti, viszont hasznosak, s ez nagyban megdobja az értéküket. – Ezzel egy pillanatra a könyvei felé csúszott a tekintetem, s felmérek máris egy dolgot az átmeneti asztaltársról. Szereti a mágikus lényeket. Ez a felfedezés olyannyira nem lepett meg, hogy majdnem rászóltam magamra: minek ilyen triviális dolgot megállapítani? Aztán ahogy siklott a szemem a könyvek gerincein, megakadt a szemem egy aprócska fóliánson, mely annyira elütött a többitől, hogy ha nem tudtam volna harminc perce, hogy még ébren vagyok, azt hiszem, hogy álmodok. Néha nehéz volt egy varázslónak az eszében tartani, hogy mikor alszik, s mikor van ébren. Esetemben pedig még rosszabb volt, hiszen álmaimban jöttek elő a legjobb megoldásaim. Ha nem akartam, hogy veszendőbe menjenek ezek az ötletek, akkor ki kellett találnom valamit, hogy meg tudjam állapítani, mikor alszok. Nem volt nagy kunszt, s nem is kérkedtem vele senkinek. Bárki meg tudta csinálni, csak ki kellett szúrni az álombéli látképben a teknőst. Ha volt teknős, akkor álomfölde talaját tapodtam, ha nem, akkor a realitás padlóját nyomtam.
Ez a könyv azonban, szinte felért a teknőssel. Felemeltem a tekintetem az olvasmányom fölül, majd rápillantottam, hogy ki is az, aki a legendás lényeket sajttal kívánja etetni – mert biztos, hogy azt akarja, ha ilyen összeállításban válogatja ki kutatóolvasmányát.
Nyakból közelítettem a látvány felé, mert nem akartam hinni a szememnek. Ritka látvány volt az emberi testben az arányosság, mivel a felnövés során szerzett sebek, különféle születési, vagy fejlődési rendellenességek ezt megtörték. Ez a lány viszont olyannyira pontos méretaránnyal lett összeállítva, hogy az már majdnem szimmetrikus. Nem tudtam hova kapjam a tekintetem, mikor leült, hiszen minden porcikája a precíz mestermunkának tűnt. Sokért nem adtam volna, ha most és azonnal lophattam volna néhány hajszálat, vagy vendégül láthattam volna a laborban. Sajnos azonban ez lehetetlen volt, hiszen a laborban csakis én tevékenykedem, s ez az első számú alapszabálya kutatásomnak. Ha a magányos légkört megtöri egy idegen jelenlét, az könnyen átcsaphat a kutatás céljából, egyfajta magamutogatásba. Oldalra billentettem a fejem, előbb jobbra, majd balra, hogy több szögből is szemügyre vegyem a méretarány eme megtestesülését, majd a tekintetem visszasiklott a sajtos könyvre.
– Mondja csak kedves kisasszony, milyen mágikus lényt óhajtana befogni némi sajt csábító ígéretével? Nem hallottam még ilyen teremtményről – bár igaz nem ez a szakterületem – s kíváncsi lennék, hogy mi az elképzelés a fóliánssal. Ezen felül hadd jegyezzem meg, előző mondataihoz visszatérve, hogy nem élvezetből bújom a mágiatörténelem nagyjainak lexikonjait, hanem kutatási célzattal. –  Tettem hozzá halkan, ahogy az egy könyvtárhoz illik, majd visszatértem az olvasmányhoz. Persze immáron csak fél szemmel voltam képes azt figyelni, hiszen lekötött a méretarány mintapéldánya. Vajon mennyit kellene ajánlanom, hogy valakit teljes egészében megvásárolhassak? S vajon mihez kezdenék, ha megadnám az árat, de még csak kísérletezni sem mernék az alanyon, nehogy elcsúfítsam. Talán vitrinbe tenném…

Nem igazán tudom, hogy mi történne, ha szert tehetnék az arányok eme precíz példányára, de azt már most látom, hogy kísérletezni nem igazán tudnék, hiszen bánnám, ha bármilyen módon el kellene másítanom a kinézetet. Ez pedig azon a területen, melyet én magaménak vallok, olyan ritka, mint a fehér holló, melyet többen – tévesen – nem létezőnek vallanak. Az albínó holló igenis létező egyede fajának, csupán a legtöbben hamar meghalnak, mert annyira feltűnőek, és mert kitagadja a rajból a többi holló. Ritka tehát, de nem lehetetlen. Ugyanúgy, ahogy az sem, hogy tudnék olyan kísérletet végezni, melyben sértetlen maradna a díszpéldány-lány. Ez a gondolat kissé újra lendületbe hozza az agyam működését, majd ismét leáll, s újrakezdi a kört. Nem sokat segít, mikor közli, hogy a sajt valójában a saját érdeklődésének köre, ahogy az sem, mikor mentegetni kezdi az érdekesség folyamatát, hiszen ekkorra én már mélyen beleragadtam az útnak induló, majd falba ütköző elképzeléseim mocsarába.
Ahogy aztán rákérdez a szakterületemre, kicsit felderülök, hiszen amíg erről beszélek nem kell akadozó gondolataim kiegyengetésével foglalatoskodnom, s ez mélységesen megnyugtat – bár szeretek ötleteim fonalgombolyagában csomókat oldozgatni. Nem csukom be a könyvem, csak könyvjelzővel indikálom, hogy melyik sornál tartok, majd rövidre és érthetőre fogva mondandóm, belekezdek a magyarázatba.
– Jelenleg egy nagyobb projekt részeként vizsgálom a százfű-lé főzet biológiai hatásmechanizmusát, mint például azt, hogy mikor kezd el hatni a szer. Több teórián egyike, hogy a gyomorba jutva a gyomorfalon át felszívódik, és a véráramba jutva kezdi el a sejteket átalakítani. Ehhez a kutatási anyagomhoz keresem olyan nagy varázslók munkáit, akik már tanulmányozták a főzetet, miközben megpróbálom felmérni, hogy hol akadtak el, abban reménykedve, hogy külső szemlélőként esetleg megtalálom a módját, hogy a problémákat, melyekbe ütköztek, megkerüljem. Az előttem fekvő fóliáns pedig magát a bájital hatásait taglalja a részletesség igényével, habár a varázsvilág nem óhajt keveredni a mugli tudományokkal. Én viszont ezt egy elavult nézetnek tartom, mivel a varázstudatlan emberek nem egyszer ugyanazt a mesét – itt idézőjelet formáltam az ujjaimmal – mondják el, csupán egy másik nyelven, így a történet, melyet együtt építünk kiegészítéseket kap ahol arra szükség van. Varázsló és mugli nem ellenség, s nem két világ, így a biológia tudománya hasznos lehet a kutatásom anyaprojektjében, hiszen a mágia használatának új kapuit nyitja meg. Például, ha ismernénk, hogy miként hat a sejtekre a főzet, akár képesek lennénk növelni a hátásfokot is, így kiküszöbölve az olyan baleseteket, mint a főzetbe keveredett állati szőr, s akár egy kobold alakját is felvehetnénk. Sajnos tavaly belebotlottam egy felsőbb éves könyvbe, mely leírja, hogy erre nem vagyunk képesek a százfű-lé főzettel. – Mire a mondandóm végére érek, egy nagyobb lélegzetet veszek, majd cseppnyi gondolkodási idő után hozzá teszem. – Ez a téma a legtöbbekben nem kelt komolyabb érdeklődést. A legtöbb varázsló a pálcáját szereti használni, s párbajszakkörről hallottak alapján ezt meg is értem. Ha még működne a párbajszakkör az iskolában… – Sóhajtok egyet, hiszen legkedvesebb hobbiaim egyike a párbajozás. A nyáron még pálcakarikát is készítettünk Ameliával, hogy úgy kaphassam és pörgethessem párbajon a pálcám, mint egy westernhős.

Hosszú monológom után, rövidke választ kapok csupán, de valahogy nem lepődök meg a dolgon, hiszen kevesen beszélnek egy levegővétel alatt, amennyit nekem közkedvelt szokásom. Az azonban hihetetlen a fülemnek, mikor suttogva közli, miféle szándékai vannak kutatásom eszközével. Nem hiszem, hogy hasonló szándékai lennének, mint nekem, s igazából elképzelni sem tudom, hogy mi másra használható a bájital, mint amire jómagam közkedvelten szoktam. Így aztán csak kérdő arccal érdeklődök közbe.
– Hacsak nem hasonlóan kutatási célzatból tenné, mint ahogy szerény személyem, indokolatlannak érzem a főzet egyáltalánba vett elkészítését. Egyrészről a magunkfajta diáknak, de még a felnőtt varázslók számára is olyasféle feladat az alapanyagok beszerzése, mint mesebeli hősnek a királylány szabadítás. Másfelől pedig valamilyen érthetetlen indokoknál fogva a varázslótársadalom úgy tart a bájitaltól, mint jobb nevű ősember a tűztől tette hajdanán. Bár ezt én jómagam az ismeretlentől való félelemnek ítélem. – Teszem hozzá röviden, majd engedem tovafolyni a gondolatokat, melyeket maga is tekerne, s melyek az én fejemben is megjelennek. Nem tud elszakadni az agyam attól a témától, hogy mennyire a szimmetria megtestesítője ez a ismerőssé avanzsáló leány, s mennyire képtelen lennék bármilyen kísérletemben hasznát venni. Kár lenne megcsúfítani, ugyanakkor a szívem fájdul bele, hogy nem tudnék vele mihez kezdeni.
Mikor aztán megemlíti, hogy tudna segíteni a párbajozást illetően, újra lesiklik az elmém a megakadó ötletkerékről, s áthalad a bizalmasan elejtett mondatok felé. Mit is mondjak, a legkevésbé számítottam ettől a hölgyeménytől ilyesmire, ugyanakkor valahol kibillenti a megakadt előző ötletfoszlányomat. Párbajozhatnék vele, ezáltal mégiscsak csodájára járhatnék a szimmetria eme gyönyörének. Azonban jobb lenne finoman utánaérdeklődni, hogy miként nyújtana ő nekem segítő kezeket kedvenc hobbim űzésében. Bármilyen jó is volt Amelia és Trystan ellen küzdeni, kezdett unalmassá válni, hisz egyikünk sem tudott a Roxforti anyagnál többet. Így tehát érdeklődve hajoltam közelebb, s még a kezem is előrébb helyeztem, mintegy jelzésként, hogy ne bújjon még vissza az asztal felőle eső oldalára.
– És mégis miféle segítséget tudna nekem nyújtani a szimmetria hölgyforma megtestesítője, kinek még a nevét sem igazán ismerem? Jómagam, bár a modorom elhagyhattam valahol az idetartó úton, Dexter Crewe volnék, és mélységes örömömre szolgálna, ha kegyed is megtisztelne a becses nevével. Jelenleg ismeretlenül is ismerősökké avanzsáltunk úgy érzem, tehát időszerűvé válna a névcsere. – Teszem hozzá, és ahogy így áthajolok az asztal felett, egy pillanatra elgondolkodok azon, amit drága nagybátyám mondott egyszer, kinek szakmája auror. Úgy fogalmazott a drága rokon, hogy vannak a mágusok utcáin olyan párbajklubok, melyek gyakorta megfeledkeznek arról, hogy a párbaj nem halálig tart, s hogy az ellenfelünkért felelősséggel tartozunk. Úgy hiszem lovagi erkölcshöz hasonlatos, melyet én a párbajozásról tanultam, ugyanakkor a realitás effektív mivoltjával igyekszik segíteni a győzelmet.
Ahogy így keresztül hajlok az asztal felett s elmerengek, egy pillanatra összeakad a tekintetem az ismeretlen ismerősével.

Nem igazán tudok mit kezdeni a szimmetria eme megtestesítőjével, s bár kíváncsiság csillan a tekintetemben, mélyen azért ott van bennem a kétség is, hogy vajon mibe keveredhetek, csupán azért, mert most elhiszem, hogy ártatlan az ismeretlen ismerős. Emmeline ugyan nem tűnik egy veszélyes emberi lány-lénynek, mégis valahogy nyugtalanságot ébreszt bennem a tény, hogy olyan varázslatokról beszél, melyeket a Roxfortban nem tanítanak. Márpedig, ami itt nem anyag, az joggal, és előre megfontolt szándékkal nem az, nem azért, mert mókásnak tartják a professzorok.
Mindazonáltal érdeklődést kelt bennem a tény, hogy lenne alkalmam a párbajt gyakorolni, méghozzá új ellenfelek ellen. Ez pedig nagyban hozzásegítene, mind a kikapcsolódáshoz, mind a tanuláshoz, hiszen bármennyire is hobbi ez nekem, mégis a tökéletesedést keresem benne. Így aztán bármekkora veszélyekkel is járhat ez az akcióm, azért mégis úgy döntök, hogy belemegyek. Méghozzá egyedül, s talán Ameliának és Trystannak is majd csak akkor mondom el, ha már biztonságosnak érzem. Nem szokásunk titkolózni egymás előtt, de azért vannak dolgok, melyeket nem szabad világgá kürtölni. Emmeline szeméből ki sem lépve kezdek újra beszédbe.
– Be kell, hogy valljam, hogy érdeklődést mozdít meg bennem a mondandója kedves Ms. Jómagam csak a testvéreimmel tudtam gyakorolni eme hobbimat, s jól esne az új ellenfél látványa, ha ez azt jelenti, hogy veszítek, akkor is. Jómagam a párbajozást tőlük, tanultam, habár számukra is limitált a tudás a Roxforti anyagra. Emiatt pedig kissé nyugtalanítónak tartom a gondolatot, hogy olyan varázslatokkal küzdötök, melyet az iskolában nem tanítanak, hiszen úgy vélem, hogy okkal nem oktatják. Mindazonáltal megnyugtathatlak, hogy nálam eme titkod jó helyen lesz, s mindenképpen fel foglak keresni ennek ügyében. Ha azonban úgy döntenék, hogy köszönöm, de nem ez a fajta az, melyet jómagam preferálok, s keresek, akkor sem adom tovább az információt senkinek. – Igyekszem megnyugtatni a lányt, ugyanakkor biztosítani is arról, hogy meg fogom én látogatni őket. Szükségem van a kikapcsolódásra, melynek esetemben a testmozgással járó feszültséglevezetés a legjobb módja. A kutatás mellett igencsak kevés időm jut minden másra.
Itt aztán felpillantok a könyvtár plafonjáról lógó órára, s realizálom, hogy bizony időszerű lenne elindulnom, hiszen Trystan várhatóan mostanában fog végezni, s szeretném, ha nem kellene körbejárnia az egész könyvtárat értem. Összecsukom tehát a könyveket, miközben szortírozni kezdem őket, hasznos és nem hasznos kategóriákban. Mindeközben pedig Emmelinehez intézem szavaim.
– Ha azonban megbocsájt a kisasszony, vér a véremből, idősebbik hímnemű testvérem, nagyjából ez idő tájt végez ügyes-bajos dolgaival, s nem szeretném, ha keresnie kellene, így jómagam időszerűnek látom az indulást, s a könyvek visszatételét, vagy kivételét. Így tehát ha megbocsájt, készülődéshez látok. Jól gyanítom, hogy kegyed valószínűsíthetőleg hollóhátas? Ha igen, úgy könnyebb lesz megkeresnem az iskolában, a párbaj „klub” ügyében.