Roxfort RPG

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. 1984 tavaszát írták Watfordban, amikor ez a hatéves kisfiú megismerkedett egy másik hatéves kisfiúval, és barátok lettek.

A két kisfiú feszengve üldögélt egymással szemben. Csak bámulták egymást, és azon gondolkoztak, vajon meddig kell itt ülniük még.  Néha az egyik – a világosbarna hajú - anyukájára tekintett, majd ismét vissza sorstársára. A másik – a sötétbarna hajú – a fűt tépkedte maga alatt, és ha talált egy kavicsot, megvizsgálta, majd elpöckölte. Egyikőjük se akart ott lenni, de mégis így hozta a Sors.
Egy göndör hajú, telt keblű, kacagó hölgy ült a kerti széken, szemben vele pedig egy másik, nagyon vékony, fehérbőrű, szőke hajú, törékenynek látszó nő lógatta lábát. A két barátnő Jessica Gray és Amy Varlene nemrégiben ismerkedett meg egy kisállat-kereskedésben, ahol éppen macskát keresett mindegyikőjük. Beszélgetésbe elegyedtek, aztán hipp-hopp, barátnők lettek és máris Mrs. Varlene-nél teázgatnak a teraszon. A két nő teljesen felesleges dolgokról csacsogtak, izgatottan hüledeztek, olykor elkomorodtak, érzelegtek és mi egyéb. Aztán későbbi találkozásukkor ugyanaz játszódott le. Ez már csak így szokott menni.

- Szereted a kviddicset? – szólalt meg egy vékony hang, majd a hozzá tartozó kis testecske, törökülésbe vágta magát.
A másik fiú egy pillanatig hallgatott, majd kinyújtotta a kezét.
- Brandon Everald Gray vagyok. Hatéves, Jessica és Alex Gray a szüleim neve, Watfordban élek. – mondta komolyan a fiú, és várta, hogy elfogadják kézfogását.
A másik kisfiú furcsán nézett kortársára, úgy méregette, mintha hibbantnak hinné.
- Te mindig ilyen furcsa vagy? – kérdezi komolyan.
Brandon leeresztette a kezét, és eltűnt a komolyság az arcáról.
- Apukám azt tanította, hogy mindig illedelmesen be kell mutatkozni mindenkinek, akárki is legyen az… - dörmögte az orra alá. Egy kis ideig csendben ültek, azután a vékony hang megint megszólalt.
- Én Noel Varlene vagyok, hatéves, és nagyon unatkozom. – miközben katonásan beszélt, komolyan Brandonra nézett, és leutánozta őt, majd a mondat végén szalutált is.
Brandon elkuncogta magát, és ő is törökülésbe helyezkedett, így már teljesen egymással szemben ültek.
- Szóval szereted a kviddicset? – kérdezi vidáman Noel.
- Igen, de elég béna vagyok. – húzza el a száját az ifjabbik Gray.
- Van egy seprűm a tárolóban! Érdekel? – kérdezi izgatottan Noel, majd a mögöttük álló fa bódéra bökött ujjával.
Brandonnak felcsillant a szeme, és türelmetlenül fészkelődni kezdett.
- Igen-igen! Húú, megtanítasz pár érdekes dologra?! – a fiú szemei teljesen kitágultak, adrenalin szabadult fel a kis testében, és teljesen extázisba esett, amikor meglátta Noel seprűjét.

Mint később kiderült nemcsak a kviddicsszeretet volt a közös bennük, hanem sok más is. Mindketten utálták a lányokat, nem szerették a töklevest, a tökfelfújtat, a töklevet, semmi olyasmit, amihez köze van a tökhöz. Aztán ott volt még a kirándulás, a fogócska, és a mesék. Nem is akármilyen mesék, hanem a lovagregények. Nem a szigorúan vett „lovagokról” szóló történetek, hanem a gyermekeknek szánt, hősies csatákról regélő mesék. Ezek a mesék voltak Brandon és Noel kedvenceik.
A két kisfiú teljesen összeszokott. Mivel Noelnek nem volt testvére Brandont ikertestvéreként tekintette, noha külsőleg nem volt sok hasonlóság köztük.
-  Mi vagyunk a legjobbak! – kiáltotta Noel.
- A legyőzhetetlenek! – ordibálta Brandon, miközben Noelt követte, ahogy kifut a bejárati ajtón, egyenesen a kertbe.
- Királylány vagyoooook! – visította egy vékony hang, ami eszeveszettül követte Brandont. A két fiú megtorpant és hátranézett a szőke kislányra. Arcuk grimaszba torzult, és tétlenül álltak.
- Királylány! – mondta boldogan Emma, Brandon húga, és egy lepedőt dobott a hajára, mintha fátyol lenne.
A két fiú tanácstalanul nézett egymásra, és nem szóltak egy darabig, míg Brandon meg nem szólalt.
- Nem kellenek lányok… - mondta mormogva.
- Így van! A sárkányok legyőzéséhez nem kellenek lányok! – kiáltotta harciasan, majd megfordult és a kert végében álló fához rohant, hogy megmássza.
Emma szája lebiggyedt, erősen látszott az arcán, hogy sírni akar, de inkább elfojtotta. Vérbe borult az arca, és toporzékolni kezdett. Brandont furdalta a lelkiismeret, ezért bocsánatkérő arccal megtett felé egy lépést.
- Ems…
De Emma egy szörnyen nagyot visított, a lepedőt levágta a fejéről, és hangosan bőgni kezdett. Csapkodni kezdett ide-oda, és szemével dühödten szórta a villámokat bátyjára. Brandon a hiszti rohamot látva inkább elmenekült, egyenesen barátja után.

Előbb utóbb a fiúk is megbékéltek, így néha engedték, hogy Emma is beszálljon játszani: ő lehetett a toronyba zárt hercegnő, akit meg kell menteni. A két fiú, amikor csak tehették, a könyveket bújták, újabb varázslatos mesék után kutatva. Játékaikat az egyes mesékre építették. Általában nem együtt harcoltak, hanem egymás ellen. Volt, amikor Brandon volt a sötét varázsló, Noel, a trónfosztott herceg, volt, hogy fordítva, olykor pedig Emma is besegíthetett.
Két év alatt elválaszthatatlanok lettek, s mindketten úgy hitték, hogy az ő barátságukat semmilyen mágia nem választhatja szét.