Roxfort RPG

Ez az óriási, mély tóval és sportpályával és hosszú ösvényekkel és kocogóösvénnyel ellátott park a város szívében található, hétvégente megtelik élettel és gyerekzsivajjal. Mindet persze nem akadályozza meg az itt anuló ifjóságot a legendás lények megfigyelésében - a muglik persze ebből semmit sem vesznek észre... azok azt se vették észre múltkor, mikor egy kentaur tévedt el a Pagony utacskáin, és a fagylaltostól kért útbaigazítást arról, merre található a MAndragóra!

Az Ispotály itt van egy koboldköpésre. Meg a Kollégium is, csak a másik irányban.

Craig távozása után nem sokkal már az emeleten találom magam, az ellazító, forró zuhany alatt. A víz csobogása be-bekacsint a gondolataim közé, melyek még mindig az ausztrál szavai körül forognak...
„Ahhoz újra találkoznod kell majd velem.. mármint ha erről szeretnél hallani...”- és a huncut kacsintás, mely már-már védjegye lehetne a világ másik feléről jött férfinak.
Mosolyom egyre szélesebb lesz a felderengő kép nyomán, miközben megálljt parancsolok a további vízözönnek, s kilépek a zuhany alól.
„Nem feledkezem el róla!” ígérte a varázsló, s láss csodát, alig telt el egy fertályóra a távozása után, máris kezemben tarthattam a szűkszavú, de írójára mégis oly jellemző üzenetet:
- Egy hét múlva pénteken az Árnyas Pagony-ban, este 10 óra -olvastom fel immár sokadjára, hangosan is a rövidke invitálást, majd magamhoz szorítom a papírost, mely szinte egybeolvadni látszik makulátlan, hófehér bőrömmel.


A pergamen az elmúlt egy hétben a fésülködőasztalom tükrének sarkában lelt új otthonra, onnan hirdette a találkozó helyét és idejét a szobámba tévedőknek. Szerencsére ez utóbbiakból meglehetősen kevés volt, jelenleg pedig csupán jómagam és Amadeus szemlélhettük a napokban némileg már meggyűrődött pergament.
- Mit gondolsz? -fordulok örökké kényeskedő kis házi kedvencem felé, befejezvén a mindig kusza, sötét fürtök igazgatását. Azok fele most egy réginek tűnő, de a használattól fényesre kopott, malachit-berakásos ezüst csat szorításában sínylődnek, másik felük pedig szabadon omlik alá, egészen a derekamig, jótékony takarásba vonva a keskeny hátat.
A szőrgolyó éles pillantással mér végig, majd tessék-lássék nyávogással fejti ki a véleményét, mely szerint csinos vagyok ugyan, de minek...?
- Jól van, tudom, hogy te senkit nem szívlelsz aki nem Celes vagy a bátyám -vakargatom meg az egérfogó füle tövét, lehajolva hozzá a székből- de hidd el, Craig is nagyon rokonszenves, a maga furcsa módján...
A meghívás óta eltelt egy hétben számtalanszor összefutottunk a folyosókon, tantermekben, de a vészesen közelgő találka egyszer sem került szóba, csupán a cinkos pillantások és az egyre növekvő feszültség lehetett árulója, hogy mindkét fél izgul a dolog végkimenetelét illetően.
A macska hitetlenkedő szemforgatására játékosan, hasonlóval felelek, majd visszatérek a nő legnagyobb ellenségéhez, a tükörhöz.
Arcom mint mindig, most is patyolatfehér, meghazudtolva ezzel mediterrán származásomat. A világos háttéren szinte ragyognak, izzanak a különös, mély tüzű szemek, élettel töltve meg tükörképemet is. A keretet a puhán leomló, a bőr fakóságával feleselő sötét haj adja meg. Az összhatást az átható, mégsem túl erős rózsaillat teszi még karakteresebbé. A tükörből a kandallópárkányon álló órára tekintek: háromnegyed tíz lesz pár perc múlva.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elinduljak... -jelentem ki, furcsa módon egyre hevesebben dobogó szívvel, melyet magam sem tudok mire vélni...


Tíz perc múlva este tíz óra. A békés, nyugalomba szenderült park sötét csendjét hangos pukkanás töri szilánkokra, ahogy alacsony, de határozott valóm feltűnik a tó partján. Körülnézek: a hely teljesen kihalt, a szokásos éjszakai neszek gazdáitól eltekintve. Remek. Bár még csak pár perce érkeztem, a hideg kemény ujjai máris utat találnak bordó kabátom alá, s minduntalan bele-belemarnak tagjaimba, így nem sokat habozok, lassú sétával próbálom legyűrni a támadást. Tíz perc hosszú idő, addig éppen körbejárhatom a mély, öngyilkosok számára hívogató tavat. Lépteim nyomán megzizzennek a sétány kövei, szemeim értőn veszik számba a park fáit, utcalámpáit és épületeit. Lassan haladok, de végül elérek a kör végére, s medikusok számára határozottan ijesztő mértékben remegő, hideg ujjaimmal -a Démont távol tartó főzet megemelt dózisának mellékhatása- felgyűröm kissé a kabát ujját, hogy megszemlélhessem, mennyi is az idő.
Pontban tíz óra van. Szemeimet újra körbejáratom, hátha sikerül megpillantanom a közelítő ausztrált. Az egy hete halmozódó izgalom tetőfokára hág...

Aki bújt aki Nem.

*Egy teljes hét telt el az óta a különös este óta. Egy teljes hét várakozásban, kíváncsiságban, és türelmetlenségben. Legalább is Craig részéről ez jellemezte a hetet. Többször is összefutott kolléganőjével a hét folyamán, azonban szóváltásba nem elegyedtek. Sőt mi több a köszönésre sem mindig fordítottak gondot. Mintha átok ült volna mindkettőjükön, és titkolni kényszerültek volna, hogy ismerik egymást. Mi tagadás a múltkor egy igen zavarba ejtő éjszaka volt.
A hely adott volt, de vajon eljön e a lány. Craig úgy gondolta igen. Nem kételkedett a másik szavában. Nem elsősorban saját önhittsége véget, inkább csak megbízott a másikban. Még ha esetleg időközben elkedvetlenedne, akkor is el fog jönni az adott szava nyomán Craig így érzett.
A találkozás napja pedig elérkezett. A pénteki órarendnek köszönhetően a varázsló, és a boszorkány aznap nem futottak össze az akadémián, így még inkább fokozódtak az elfojtott érzelmek mindkét oldalról. A munkaideje lejártával Craig az irodájában üldögélt, és az ereklyéit vizsgálgatva hol az órára, hol a polcain heverő könyvekre meredt. A legutóbbi találkozás eseményei jártak a fejében nem tudta pontosan mire számíthat. Az-az egy azonban biztos, hogy Craig varázslata jócskán gyengülhetett az elmúlt egy hét alatt. Erre fel kellett készülni. És így is tett. Végiggondolta az eshetőségeket, és közben egy kicsit ki is takarított. Ez azonban tökéletesen elég idő volt ahhoz, hogy leküzdje a várakozás gyötrelmeit.
Fél 10-kor fogta hát távozóra a kellő varázsvédelemmel ellátva az irodát lépett ki a folyosóra, majd indult lefelé. Útközben megtorpant a lány irodája előtt, melynek barna ajtaja csendesen árválkodott a folyosón, majd sóhajtva elhagyta az épületet, és a birtokot. Gyalog vette célba a pagonyt, melyet ő jelölt ki a találka céljául nem véletlenül.
Kellően semleges helyet szeretett volna, ahol a legkevésbé érvényesülhet a kettejük között húzódó szakadék. Minden tekintetben. Ezért tűnt ez a hely jó választásnak. 5-perc múlva 10 óra lesz mikor behatol a pagonyba, és lassú léptekkel haladva előre a hűvös éjszakában valójában maga sem tudja merre, de megy és megy.
Nem tud róla de a partnere is épp így tesz, ám ő a hideg elől menekül e formán. Craigen most egy sötétzöld kordbársony zakó van. A szakadt kék farmer, a tornacipője, és egy fekete v nyakú kissé tépett hatású póló. Pont úgy fest, mintha a szólólemeze fotózásáról érkezne. Csendes nyugodt léptekkel halad előre, mikor megérkezik a tó közelébe. Ő maga a park másik bejárata felől érkezett, és ily módon sikerült hátba kapnia a lányt. Pontosabban meg pillantania őt hátulról amint épp láthatóan az óráját vizsgálgatja. Szerencsére az Ausztrál nem késett. Azonban nem hozott magával semmit. Egy percre megfordult a virág a fejében, de aztán elvetette. Elhatározta, hogy a történtek után ő maga lenne a leg ostobább, ha hamis képet próbálna magáról festeni. Ennek fényében érdemes megítélni az elkövetkezőket. Craig ösztönös mozdulattal a szájához emeli mindkét kezét, majd furcsán eltakarva a száját, madárhangot imitál. Mely bár a megtévesztésig hasonlít az eredetire tekintettel nincs errefelé túlságosan sok trópusi lény így elég figyelemfelkeltő. Ettől remélve, hogy megússza kiabálás nélkül, hogy a másik felé forduljon. Ha pedig ez megtörténik Craig magasba emelt kezével integet, és szapora léptekkel indul a lány felé. Kin ekkor veszi csak észre elegáns kabátját, alapos sminkjét, és kifogástalan frizuráját. Craig hirtelen toppanna meg a lány előtt, és ismerősen tág pupillákkal csak valami effélét tudott kinyögni magából.*
-   Eljöttél.. *De ebből a boldognak ható félmondatból is tökéletesen kiderül, hogy az Ausztrál igencsak boldog a történtek végett, és kissé türtőztetnie kell magát, hogy ne lépjen egy kicsivel közelebb. Ha minden a terv szerint alakul, és az összetalálkozás is rendben megy Craig így folytatja kisebb zavarában.*
-   Nagyon jól nézel ki.. *De a végét kissé elharapja, mintha csak észbe kapna, hogy nem egy ex kollégium rajongójával beszél Sydney külvárosában. Így a szerencsétlenre sikeredett bók nyomán csak lesüti a szemét, és hallgat. Craig arcán még mindig egy kis kétely látszik. Mintha nem hitte volna el, hogy a lány valóban itt lesz, de most itt van teljes életnagyságban, ez pedig egészen megüli a tengeren túli gondolatait.*

Éppen egy újabb kör megtételének csábító lehetőségét fontolgatom, mikor a hátam mögül kirívóan idegen madárhang üti meg a fülemet. Reakcióm azonnali és ösztönös, egy szempillantás alatt az adott irányba fordulok, ujjaim már megszorulnak a pálcán, melynek faragott markolata szolgálatkészen simul a tenyerembe... majd észreveszem a felém integető, magas férfit.
Megkönnyebbült mosollyal veszem tudomásul, hogy holmi szatír helyett külhoni udvarlóm a hang forrása éppen pontosan érkezve meg a megbeszélt időre és helyre.
Paranoia, csak a szokásos paranoia lehetett az oka a reflex-szerű majdnem-pálcarántásnak, ez nem is lehet kérdés, ismerve heves természetemet.
Craig szapora léptekkel szeli át a park füvét, magam is felé indulok hát, hogy a legközelebbi fényforrásul szolgáló lámpa fénykörének szélén találkozzunk össze. Az egy teljes hete halmozódó izgatottság kitör, s idegesen tekergő kígyócskákká változtatja zsigereimet, forrósággal önti el bőrömet, amely minden kellemetlensége ellenére kifejezetten jóleső érzés az éjszaka hűvösében.
- Meglepettnek látszol, talán nem erre számítottál? Nem szokásom megszegni az adott szavamat -válaszolom az örömmel teli, mégis hitetlenkedő bevezetésre, majd hagyok időt, hogy a fiú visszabűvölje leesett állát, mely éppen csak nem koppant, mikor közelebbről is megcsodálta szerény személyemet. Az őszinte csodálat igazán jólesőn simogatja végig asszonyi hiúságomat.
A másikon látszik, hogy csak nehezen tudja megállni, hogy ne lépjen közelebb, s az izgatottság sem csak rám vetette ki csápjait, de magáénak követelte a rúnamágust is.
- Köszönöm, te is igazán kitettél magadért -fogadom széles, elbűvölő mosollyal a kissé talán esetlen, de minden ízében őszinte bókot, s viszonozom én is hasonlóval azt.
- Jól áll neked a sötétzöld -mérem végig aurorhoz méltó alapossággal kócos széptevőmet. Noha a tornacipővel és a kék farmernadrággal vannak fenntartásaim, az összhatás mégsem olyan elrettentő, mint amire számítottam. A zöld pedig mindig is a kedvenc színem volt, különösen a sötét árnyalatok.
- Igazán szép helyet sikerült választanod. Még nem jártam erre, de már terveztem, hogy felfedezem magamnak a pagonyt -folytatom kissé talán spanyolos beütéssel ejtve a szavakat az izgatottságtól, mely nem kerülheti el a hangok zenéjére fogékony hallgatóság figyelmét. Az ausztrálból a szokásos nyugalom helyett most izgatottság és némi zavar árad, s ez hasonló érzéseket vált ki belőlem is. Mint két tizenéves az iskolabál estéjét -kuncogok magamban, majd figyelmemet újra a tengerentúli gavallérnak szentelem, s érdeklődve, mosolyogva próbálok beszélgetést kezdeményezni.
- Most, hogy mindketten időben megérkeztünk, merre tovább? Elég hűvös van ma este, bár nem tudom, téged ez mennyire zavar -utalok vissza az egy héttel ezelőtti események nyomán kitudódott „fagyosságára”- Én meglehetősen fázom, úgyhogy javaslom, járjuk körül a parkot, ha nincs más terved! -ha nincs ellenvetés vagy konkrét elképzelés, a pagony körül futó ösvény felé veszem az irányt, lassú sétával, miközben csendes somolygással pillantok újra és újra az ausztrál mágusra.
Ha kellően fogékony a részletekre, észreveheti kezem ijesztő remegését, ahogyan egyik elszabadult tincsemet a fülem mögé tűröm...

a szakadék nyílni készül..

-   Nem! Csak nem voltam 100%-ig biztos benne, hogy tényleg itt leszel. Nem a szavadban kételkedtem persze.. inkább magamban. *Feleli Craig tiszta világos tekintettel. Miután sikerült megúsznia a heves, és agresszív fogadtatást, miután a szó köznapi értelmében hátulról érkezett. A lány reflexei kiválók ezen az Ausztrál egy cseppet sem lepődött meg, nem úgy, mint a sugárzóan gyönyörű, és érett szépségen, mely tagadhatatlan velejárója Lilianne minden porcikájának. Legalább is ez a képzet motoszkált most Craig fejében, míg végül demarkációs vonalként meghagyva a felettük tornyosuló utcalámpa vetette fénygömb szegélyét. Nem lép tehát közelebb a másikhoz egy centiméterrel sem, pedig a lába talán vinné előrébb.

Nos, a széllel bélelt randevú első momentumai összességében hiba nélkül elteltek. A lány szavai nyomán pedig az Ausztrál lassan újra magára ölti higgadtságból font, s nyugalomból szőtt köntösét.*
-   Pont, mint neked! *Válaszol Craig ellentmondást nem tűrően felvéve a szemkontaktust a lánnyal közben némiképp saját hajkoronáját igazgatva. Mintha tekintetével, csak a saját megjegyzése tárgyát jelölné ki. Olyan határozottsággal néz a másik szemébe. *
-   Tulajdonképpen még én sem jártam itt, az irodámban van egy térkép a városról arról választottam.. *Teszi meg vallomását kicsit szégyenkezve, de örömmel tölti el, hogy a másik kedvére való a hely. Őszintén szólva nagyon aggódott, hogy esetleg a másik sértésnek veszi majd a helyszínt, de szerencsére nem így alakult. Lilianne hangja beszéde közben határozottan izgatott, ez nem kerüli el Craig figyelmét, bár tökéletesen értetlenül áll az egész előtt. Nem pontosan érti még mindig, a másik zavartságát. A saját izgatottsága oka nyitott könyv előtte, mely lassan zárulni is látszik, de Lilianne felkavartságát nem tudja hova tenni.

A legutóbbi alkalom magyarázataként a kalandosan alakult éjszaka hirtelen eseményeit tette meg, és ebbe bele is nyugodott. Na de most? Mi lehet az ok? Töprengett magában az Ausztrál. A nálánál idősebb boszorkány számára e mércével szemlélve egy ficsúr lehet csupán.. nem kéne zavarban lennie.. Legalább is Craig ezt gondolja. Ha pedig számot vet magában a lány külsejével, és temperamentumával még jobban megerősödik benne ez a gondolat. Vajon hány nálánál határozottan jobb képű latin szeretővel, Casanovaval, és önjelölt Brit kemény legénnyel hozta már össze a sors? Bizonyára se szeri se száma.. zeknek.. de akkor miért érzi ezt a zavart a másikon a saját vézna patkányszerű jelenlétével.. nem érti egészen a dolgot, na de ez nem is fontos annyira.. hisz itt vannak, és ezen már semmi sem változtat egyelőre.

Kecsesen ékes fekete sas madárként tekintett lelke mélyéről a lányra, míg magát tapasztalt, de mégis szürke rágcsálóként aposztrofálta csupán. Az persze megint más kérdés, hogy ezek az érzések mélyen benne lapultak, és kifelé ebből semmi sem látszott. Craig az éles látása ellenére mindig tisztában volt saját értékeivel, és ezért sosem szégyenkezett mag miatt, még ha tudta is mekkora a valós különbség.

Ilyen gondolatok jártak a rúnamágus agyában, s ellentétes módon ráerőltették azt a bizonyos földöntúli higgadtságot.*
-   Tudom, hogy nem ez a leg udvariasabb megoldás, de bármerre mehetünk, amerre csak szeretnél.. *Mondja végül őszintén Craig.*
-   Bevallom azért választottam ezt a semleges helyet mert nem akartalak volna olyan helyre vinni, ahol esetleg eleve rosszul érzed magad. Tudod, és gyakran járok mugli szórakozó helyekre.. és feltételezem ez nem a leginkább kedvedre való.. *Magyarázkodik ismét az Ausztrál.*
-   Arról már nem is beszélve, hogy nem is ismerek túl sok varázsló szórakozóhelyet. Én egyébként nem fázom.. de nem is tudok úgy, hogy ez nem számít.! *Jelenti ki, mintha mi sem lenne természetesebb.*
-   A séta jól hangzik, de tényleg nem terveztem semmit, leszámítva persze, hogy igyekezlek majd nem halálra untatni.. *Szabadkozik ismét Craig, miközben vagy sétára indulnak, vagy egy újabb helyet kiválasztva azt veszik célba. Ez azonban lassan teljesen mindegy már, hiszen az elszabadulni látszó hajtincs láttán Craiget ismét az a bizonyos érzés kezdi kerülgetni, mint akkor éjjel a kúriában.. a szakadék megnyílni látszik előtte újból..

- Nos, szerencsénkre a kétkedés feleslegesnek bizonyult -adok hangot a nyilvánvaló ténynek, persze merőben feleslegesen, de talán ez megbocsátja nekem a nyílt tekintetű varázsló, aki nem lépi át a kettőnk közt remegő határt, mely a fényt elmarja fénytelen testvérétől. Látni lehet rajta, hogy szívesen lépne közelebb is, de valószínűleg a viselkedésem szokatlansága indokolja a tisztes távolság fenntartását, illetve nyilván az eddig is tapasztalt jó modor. Nekem kell hát megmutatnom, hogy nem vagyok minden helyzetben az a rigolyás, nehéz természetű boszorkány, akinek megismert, hogy a lelkem mélyén nagyon is túlzott érzelmesség és egy jól rejtegetett, érző szív lapul a kőbe ágyazva. Ez az az oldalam, amit eddig csak a szűkebb családi kör, illetve Spanyolország ismer... és amit a Démon igyekezett mind jobban a saját képére formálni.
Az újabb, eztán már magabiztosabb és határozottságtól sugárzó bókot csupán egy ragyogó mosollyal nyugtázom, miközben parázs pillantást váltunk. Szemeimmel igyekszem tolmácsolni azt, amit az ilyen alkalmakkor tilos valamint úrinőnek nem is illendő kimondani: elnyerted a tetszésemet, jó úton jársz! Egy randevún a helyes irány sugallása a nő szemeinek, tekintetének feladata, s a zöldek igyekeznek is a tőlem telhető legnagyobb biztatással csillogni.
- Akkor minden elismerésem! Remek választás volt, egyik legkedvesebb időtöltésem a szabad ég alatt sétálni éjszakánként. Kellemes most a változás a dorchesteri erdők után, bár eddig legjobban a norvég partok nyerték el a tetszésemet -árulok el kicsivel többet magamról, ahogyan a Craigből felém áradó megnyugvás szele elér, s az izgatottság java részét is messzire fújja a finoman hajladozó lomok közé, melyek rőtes záport hullatnak az alattuk lépdelő párosra, levelekkel hintve meg a hosszú, lépteim ütemére lágyan ringó göndör fürtöket.

Amíg az ausztrál kezdeti zavartságom okain töpreng, magam is a felötlő kérdéseknek szentelem figyelmemet.
Mit is akarok a varázslótól? Hiszen olyannyira különbözünk egymástól... jól mondtam legutóbb, tűz és víz vagyunk, dermesztő fagy és perzselő forróság... de a két véglet között létezik arany középszer is. A különbségek csapdája nem kell, hogy végzetes legyen.
Újból végigmérem a magas, vékony alakot: nem kifejezetten az a fogamra való típus, de... van benne valami.
Határozottság, derű, a zene szeretete, mágia, gyermeki báj -ezek voltak a jelzők, melyek a fiú láttára megelevenedtek bennem, a sort pedig a két, talán legfontosabb tulajdonság zárta, melyekre eleddig sikerült fényt derítenem: őszinteség és nyugalom.
Az előbbi minden nő álma egy férfiban, hiszen kevés dolog van, ami az álszentségnél és a hazudozásnál jobban taszít minket. Ami pedig a nyugalmat illeti... az valami mámorító volt. Vágytam rá, ahogyan a kiszáradt, repedezett föld eped az életadó víz után, legszívesebben palackba zártam volna, hogy mindig magamnál tarthassam, ha szükségem lenne rá. Az életem tele van rohanással, veszélyekkel, izgalommal, de nekem is szükségem van egy biztos pontra, menedékre, ahol nyugodt szívvel letehetem a pálcát, levehetem a paranoiámat és végre megpihenhetek kicsit. Craig rám gyakorolt hatása pedig pontosan ezen ígéret beváltásával kecsegtetett.
Volt már dolgom nem egy mesterszeretővel, üzletemberrel, tanárokkal, aurorokkal, gazdagokkal és szegényekkel, magasakkal és alacsonyabbakkal, érzőkkel és szívtelenekkel. Ami Craiget illeti, sokuknak a nyomába sem érhetett, mégis sikerül maga felé hajlítania ezt a gőgös Halálfalót.
Itt érkeztem el a legkényesebb pontra, melynek probléma-voltát Craig későbbi szavai csak még inkább megerősíteni látszanak.

- Választást kínálni a lehető legudvariasabb megoldás volt tőled -biztosítom a fiút válaszának helyességéről- akkor induljunk el előre, és ha majd elfáradtunk, leülhetünk pihenni -intek a tőlünk jobbra kanyarodó, gloriette- ek közt haladó sétányra.
- Nem, valóban nem szívlelem őket -vallom meg a mentegetőző mágusnak- bár gyerekkoromban gyakran kerültem mugli társaságba. A családom mindig is pártolta a varázsló- mugli kapcsolatokat -miért osztok meg ilyesmit Craiggel? Talán mert tényleg megkedveltem...
- Nálatok Ausztráliában ez a téma biztosan nem okoz ilyen kavarodást, mint itt -adok hangot feltevésemnek, figyelmesen szemlélve kollégámat.
- Igazából nincs is olyan sok belőlük, de ha gondolod, esetleg megmutathatok majd párat -ajánlom fel kissé félénken, hiszen tudom, hogy rosszul tűri ha másokra kell hagyatkoznia.
- Akkor most irigyellek egy kicsit -vetek csalfa, huncut pillantást kísérőmre.
- Nem furcsa érzés? - kérdezem hirtelen őszinte kíváncsisággal, majd újabb kérdésre ragadtatom magamat:
- Akkor a forróságot sem érzed? -bukik ki belőlem, majd ráébredve hirtelenségemből adódott udvariatlanságomra, halvány pír teríti fátylát a halovány arcra.
- Bocsáss meg az udvariatlanságomért, de nem mindennap találkozik az ember lánya hozzád hasonló alakkal -szabadkozom most magam is, a durvaságot oldandó, kedvességet csempészve mély hangomba.
- Korábban kell ahhoz felkelni, hogy egy magadfajta érdekes férfi untasson -kacagok fel, miközben elindulunk a kivilágított sétányon.
- Hogy elkerüljük ezt a szörnyű véget, kezdjük ott, ahol a minap abbahagytuk: mesélj nekem a hazádról! -kérem mosolyogva a varázslótól, majd észreveszek egy, a világosbarna tincsek közt megbújt falevelet.
- Várj egy kicsit -állok meg hirtelen, remegő ujjaimmal a fiú felé nyúlva, óvatosan kihúzva a foglyul ejtett levélkét a puha haj börtönéből. A mozdulat közben szemeim ösztönösen a szemközti kék tengerszemekbe tévednek.
- Csak egy falevél... -hangom csöndes, ahogyan a kéklő szemek magukba gabalyítanak, kezem lassan engedem lejjebb, még mindig a kis szökevényt szorongatva.

Hazám?

*Szinte egyszerre merül gondolatai ellentmondásos rengetegébe a boszorkány, és a varázsló. Azonban épp így egyszerre ocsúdva, már azon kapják magukat, hogy gondtalanul sétálnak egymás oldalán a hangulatos kis parkban. Szerencsés módon Craig helyválasztása is célba talált. Minden tökéletesen idillinek tűnik. A lány pillantása is árulkodó, ez pedig a bizonytalanság utolsó morzsáit is száműzi az Ausztrál gondolatvilágából. legalább is egyelőre. De ismerve Craig-et komoly fordulatnak kell történnie, hogy ez megváltozzon. A lány még abba is bővebb betekintést enged, hol élvezte korábban a kilátás, és a táj szépségét.
Hiába.. egyszer az Ausztrál is ráhibázhat valamire. Ami pedig az öltözékét, és a helyválasztást illeti, most épp így történt. Persze Craig nem is az a dolgokat elsietni hajlamos alak. Ami helyenként rossz tulajdonságnak is bizonyulhat, ám most bizonyára előnyére válik. Egy szóval nem bizakodik túlzottan, még így sem, hogy a másik magatartása minden okot meg adna erre. Hosszú még az éjszaka.. ezt tudja jól. Ám akár kellemetlenül röviddé is válhat, ha nem figyel. Pontosabban, ha nem cselekszik őszintén. De ettől sem tart különösebben, hisz ha valami távol áll tőle az a magamutogatás, és a dolgok kifestése.. ki mázolása. Egy percig sem aggódik hát inkább a szokott méla, de nyugodt módján bandukol. Közben hol az utat nézi, bár látszólag feleslegesen, hisz úgy sétál itt, mintha naponta megtenné ezt az utat, hol pedig a lámpák fényében plasztikusan derengő gránátvörös ajkakat bámulja, melyet keretbe foglal a lány porcelánfehér arca. Craig csak bólint, helyeslően majd választ válaszra halmoz.*
-   Pontosan.. *Jelenti ki hűvösen.* Az egy teljesen más világ.. itteni szemmel nézve a sarkából tökéletesen kifordult világ.. persze ez vissza is igaz..  nálunk az első perctől kezdve együttműködésre nevelnek a muglikkal, és megtanítanak rá, hogyan éljünk az ő világukban.. Engem teljesen megdöbbentett, mikor idejöttem, hogy itt sokan szinte képtelenek lennének életben maradni, ha egyik napról a másikra megfosztanák őket a varázserejüktől. *Vonja le a rideg, de helytálló konklúziót az Ausztrál.*
-   Ausztráliában a középiskolát elvégzetteknek megvan a lehetőségük rá, és a képességük is! Ez a fontosabb, hogy ha akarják a mugli világot válasszák.
-   Persze a tiszta vérvonalúaknál íratlan szabály, hogy mit kell választani.. *A komorba forduló hangvételből a lány már sejtheti, hogy a tiszta vérvonal Craig-et is érinti.*
-   Szóval tényleg teljesen más.. *Ecseteli tovább. Majd a felajánlásra, csak újabb bólintás következik, és a felmerülő kérdésre őszinte válasz, mintha semmi furcsaság nem volna a dologban. Látszik, hogy Craig már jó ideje együtt él ezzel.*
-   Hmm. Most egy kicsit úgy nézel rám, mint valami torzszülöttre! *Kacsint a lányra az ausztrál csalfán, majd így folytatja.*
-   De nem nem érzem azt sem. A fejemben igen, de gyakorlatilag nem érzek semmit..*Zárja le röviden a magyarázatot.

Majd eztán engedve a lány szavának megtorpan. A gyanú legkisebb jele sem mutatkozik rajta. Megkövülten bámul a másikra. Még akkor sem mozdul, mikor a másik kinyújtja felé kecsesen ívelt karját. Úgy áll ott, mintha tudná, mi következik, és ezzel a nyugodtsággal talán kissé zavarba is ejti a másikat. A varázsló, és a boszorkány pillantása összefonódik e percben, s nem igen látszanak elereszteni egymást. Végül a lány leereszti kezét. Craig pedig kihúzza a szemébe lógó hajszálakat, melyeket a másik akciója csalt arca elé.*
-   Köszönöm! *Mondja békés áhítattal. Átitatva azzal a földöntúli nyugalommal, mely most is sajátja. A lány könnyen azt hiheti, hogy tán akkor se mozdult volna, ha az ártani akart volna neki. Furcsa pillant volt, de már az enyészeté. Egyedül Craig szemében táncol az a halvány szikra, de annak is csak inkább az árnyéka, mely a felhevíthetetlen testet környékezte egy másodperc erejéig. Craig éleslátását azonban nem kerüli el a lány kezének ütemes remegése, melyből egyértelmű következtetést von le, s néma sóhajjal adózik a felismerésnek.*
-   A hazámról.. *Sóhajt most fel gyakorlatban is.* Nem igen tudok róla szavakban beszélni.. de talán.. de talán a legképletesebben úgy mondhatnám el..
-   Képzeld csak el, ahogy belekortyolsz egy nagy pohár igazi csípős gyömbérsörbe.. és közben érzed ahogy felmarja a torkod az íz.. Na ehhez adj hozzá egy kis sós tengeri levegőt.. párától terhesen a vadállatok üvöltését.. minden sarokban mérges kígyók és pókok… ez Ausztráli.. *Beszél olyan átéléssel, ami még tán a másikat is megrémítheti. De ha zagyvaságnak is tűnnek szavai a lány valami belső erőtől feszítve érezheti, hogy minden pontosan úgy van, ahogy Craig mondja. Ez a veszélyesnek ható vidék tette vajon ily nyugodttá a varázslót? Nem tudni.. de ez tűnik ésszerű magyarázatnak. Craig pedig megborzolva a haját lassan tovább folytatná a sétát a lány oldalán, d e a szemét most már egyre kevesebbszer veszi le róla, bízván benne nincs a másik ellenére sem a dolog..*

Be kell látnom, a varázslónak tökéletesen igaza van, ami a kifordultságot illeti.
- A szándék nálunk is megvan, a gyerekeket igyekeznek már az iskolába való bekerülés előtt megismertetni  varázstalansággal. Ez értelemszerűen könnyen megy a félvéreknek és a mindkét ágról mugli felmenőkkel rendelkező diákoknak, de az aranyvérű famíliáknak sokszor „derogál” a varázstalanokkal érintkezni. Ezt a hiányos nevelést próbálja valamennyire korrigálni például a mugliismeret oktatása is. Más aranyvérűeknél viszont éppen ellenkező a helyzet, magam is meglehetősen jól elboldogulnék, hála a rengeteg időnek, amit gyerekként a muglik között töltöttem -magyarázom hevesen gesztikulálva, időről időre Craigre pillantva, szavaim hatását lesve. Bizonyára nehezére esik elképzelnie a mozdulatlan babákkal játszadozó, mugli gyerekekkel bújócskázó kis Lilianne-t. Nekem is nehezemre esett visszaemlékezni a Démon előtti időkre, de a fiú kedvéért mégis megtettem. A Nagyúr bizonyára csupán egy Crucióval jutalmazná az erőfeszítést.
Az ausztrál fiataloknak felkínált választásról, és a varázslótól annyira idegen, elkomoruló hangnemből nem esik nehezemre kikalkulálni az iskolában frissen végzett Craig döntését.
- Miért érzem úgy, hogy te vagy a kivétel, aki mégis a muglikat választotta? -teszem fel a kérdést, majd a választ előre megsejtve tovább bővítem az eddig elhangzott kérdések listáját:
- Mi vett rá a varázslás feladására? Mi volt az, ami miatt megérte elfelejteni a varázsvilágot? -tekintetem kérdőn állapodik meg újból a mágus halvány ábrázatán, szemeimben őszinte érdeklődés, s némi értetlenség csillan, de ítélet nem. Hogy tudja bárki is feladni a varázslást, elzárni az erejét, szögre akasztani a pálcáját és elpazarolni a tehetségét?
Sosem lennék képes megtenni, soha...
A következő kijelentés és a furfangos gesztus keveréke újra elhinti a zavar magjait, ajkamba harapva szabadkozom:
- Nem, nem úgy értettem... -kezdeném, de a mondat vége sosem hangzik el. Hiszen a másik pontosan tisztában van vele, s valószínűleg nem tudná mire vélni az újabb bocsánatkérést. A válasz nyomán azonban újabb kérdés születik.
- De az érintést csak érezned kell... a szél simogatását, vagy ha valaki a kezedért nyúl -sandítok ismételten az ausztrálra, enyhe zavaromban megigazítva kabátom gallérját.
- Persze ha nem szeretsz róla beszélni, nem kell válaszolnod... -teszem hozzá, emlékezve még a konyhánkban elhangzottakra.

Szavamra a férfi készségesen megáll, hogy megszabadíthassam a hűvös fuvallat ajándékától. Teljes, földöntúli nyugalommal várja, mit teszek, félelemnek nyomát se látni  tekintetében, mely pár szívdobbanásig összefonódik  smaragdszín pillantásommal. Pedig alig egy hete történt, hogy majdnem sikerült egy éjszakai fürdőzésben részesítenem...
Nem nekem, hanem a Démonnak -mondaná erre kacsintva a fiú. A gondolat megmosolyogtató, ahogy a mozdulat is, amivel eltűri a hajszálakat a szeméből.
Hangja szelíden, nyugalomtól telten cseng, ahogy köszönetet mond, s ezzel sikerül tündöklő zöld szikrákat életre keltenie a csillogó szemekben, melyek ezúttal nem a Démon fenyegetésének jelei.
- Semmiség... -válaszolom, majd a pillanat múltával továbbindulunk. Az apró, elszáradt levelet továbbra sem engedem el, hosszú, fehér ujjaim közt táncoltatom a nyár elhalt hírmondóját.
Craig nagyot sóhajt, majd kérésemnek eleget téve mesélni kezd, a maga sajátos módján festve le a kontinenst, inkább csak benyomásokat tárva elém, mint konkrét tényeket.
Szemeimet lehunyva, némán hagyom, hogy a szavai elrepítsenek oda, ahol a szél tengerillatú, párás, ahol lépten-nyomon veszélyes bestiákba botlik az óvatlan járókelő... a varázsló olyan átéléssel beszél, mely csakis egy született ausztrálé lehet, s a varázslat nélküli varázs, ami a hangjából árad, tökéletesen éles képet fest a kenguruk földjéről.
- Illik hozzád az a hely -bólintok somolyogva, majd tovább fűzöm gondolataim fonalát:
- Akkor biztosan ezért vagy mindig ilyen nyugodt... az állandó idegeskedés után nagyon kellemes ez a nyugalom, ami körülleng -vallom be, miközben az ausztráléhoz hasonlóan az én szemeim is mond többször időznek el a fiatal, magas varázslón. A másikban való csendes gyönyörködés közben pedig elérjük az első gloriette-et.

Hányszor kerít hatalmába egy érzés.? Hányszor mondod el ugyanígy?

*A kicsivel bővebb lére eresztett mugli-varázsló kapcsolati elemzést követően Craig előtt egyik gyerekkori emlékének képe rajzolódik ki élesen, mégpedig mikor a kvibli magántanítójával először járt egy McDonalds étteremben, és ismerkedett meg későbbi jó barátjával, és zenésztársával Patrick-el. A mugli fiú, és fiatal Craig rögvest megtalálták a közös hangot. Mind szóban, mind a zene éteri hullámhosszán, és ez megmaradt egészen Craig zenekarából való eltávolításáig. Az emlékek komor felhőbe burkolóznak ezen a szakaszon, és ez meg is látszik némileg az Ausztrálon. Azonban a lány iránt tanúsított érdeklődése, és figyelme valamelyest tompítja az emlékek ébresztette fájdalmat.
Mielőtt, még Lilianne kérdezhetne, gyorsan Craig is beiktat egyet.*
-   Te itt tanultál Angliában, vagy a kontinensen? Spanyolországban tudtommal nincs varázslóképző igaz? *Majd elhangzik a lány költőinek mondható kérdése, és a valódi is. Mely néhány gondolat erejéig dilemma elé állítja Craig-et. Aki meglepetten szembesül vele, hogy egy efféle kérdésre adandó válasszal ez idáig nem is foglalkozott. Azonban mikor a fejében összegezve mindent megkapja a feleletet. Egy percig sem habozik tovább. Hiszen a válasza nyilván világos lesz a lány számára, és cseppet sem kelti majd azt a hatást, melyről Craig is jól tudja, hogy csak rontana a helyzetén a lány szemében „Arisztokratikus vonalon.”*
-   Semmi.. *Feleli hűvösen.* Talán ezért is vagyok most itt! Sosem akartam volna feladni.. mióta az eszemet tudom, körülvesz a mágia, és le is nyűgöz.. Soha egyetlen percre sem érte meg feladni, de sajnos vannak dolgok, amiket még Ausztráliában sem csinálhatsz egyszerre..
-   Én azt a mágiát választottam.. amit a muglik között Garage Rock-nak hívnak.. *Beszél Craig most tökéletesen kendőzetlenül az érzéseiről, és az álláspontjáról. Márpedig ez a pillanat ebből a szemszögből „történelmi” mérföldkőnek is tekinthető. Hiszen először beszél őszintén az érzéseiről ezzel kapcsolatban a kínos döntés, és a varázs világhoz való visszatérés óta. Ennek ellenére a lány jelenlétében most tökéletesen felszabadult, és maga sem érti miért, csak beszélne-beszélne tovább. Így is tesz hát.*
-   Tudod, már az iskolai éveim alatt hobbiból elkezdtem egy bandában gitározni és énekelni, de mire befejeztem a tanulmányaimat a zenekar váratlanul beindult.. Tudod én hiszem, hogy a zenének a mágiához hasonló ereje van.. Gondolatformáló ereje.. *Magyaráz tovább Craig hihetetlen átéléssel.*
-   A többi tag rajtam kívül viszont mind mugli volt..nem volt választásom.. de sosem hagytam fel teljesen a mágiával.. bár a családom sosem fogadta el a döntésem.. minden esetre.. most már teljesen mindegy.. mert a zenekar nem aktuális többé.. *Zárja Craig komor ábrázattal a gondolatsort, de mégis mintha könnyebb lenne kissé, hogy beszélt erről.
Lilianne pedig ismét mentegetőzik, amit Craig furcsállva vesz tudomásul, de nem szól semmit. Inkább érzékeltetve a lényeget elmagyarázza a helyzetet. Tekintetét az értetlenkedő lányra emeli, és közbe a szája sarkában táncoló csalafinta mosoly veszi át a fő szerepet.*
-   Persze, hogy érzem.. csak kicsit máshogy! *Mondja Craig mosolyogva. Nézd csak.! Szól a lányhoz és közben óvatosan felé nyúl, mintegy viszonozva a korábbi közvetlen gesztust, ha a másiknak nincs ellenére.
Elsőként felhúzza a zakója ujját, így felvillantva vakító fehéren világító alkarját, majd lassan megfogja a lány jobb csuklóját, és annak kezét a karjához húzva ráhelyezi tenyérrel lefelé a fehér bőrfelületre. Lassan végighúzza a lány tenyerét az alkarján, és közben végig a másikra nézve magyaráz.*
-   Most érzek körülbelül annyit, mintha a szél fújna! *Majd ezt követően kicsivel összébb nyomja a lány kézfejét, egészen addig, míg annak körmei a húsába vágnak. Vér nem serken, de a fehér bőrön lilásnak tetsző mély karmolás nyomok maradnak.*
-   És most érzem úgy mintha épp megérintettél volna.. *Magyarázza a lány szemébe nézve, majd szabadjára engedi annak csuklóját is. A röpke bemutató után pedig hagyja, hogy a zakó ujja a helyére csússzon elfedve a sérült bőrfelületet.

A séta csendesen folytatódik, majd miután a lány eltávolította a levelet Craig hajából a kisebb megtorpanást követően tovább haladnak előre. S a beszélgetés lankadatlanul tart. Craig tán tényleg nem tévedett, mikor merte feltételezni akad közös témájuk. A lány szemei szikrákat szórnak, melyek ismerősek lehetnének az Ausztrál számára, ám mégsem azok. Ezek most valami egészen mást vetítenek előre. Nem mint korábban az akadémia parkjában.
-   Ennek nagyon örülök, tudod azt hiszem te is elég jó hatással vagy rám..  *Feleli Craig rögvest a lány szavaira, és tényleg így gondolja. Korábban nem is gondolta volna, hogy ilyen nyíltan, és fájdalommentesen tud majd valaha beszélni zenei múltjáról. De a lány nyitottsága, mely szintén önnön jellemével száll szembe határozottan megnyitotta Craig-et ezen a téren. Mintha a fájdalma is enyhült volna.. ezt pedig nem felejti el egykönnyen. Ám miközben ezen töpreng sokadjára feledkezik bele partnere látványába. Ezúttal egészen gátlástalanul, egy percig sem palástolva meztelen fürkésző pillantásait. Látszik rajta, hogy nem szégyelli, és az is hogy büszke önnön őszinteségére, még ha udvariatlan is, de a másik tán elnézi neki.*

- Jól tudod, sajnos nincsen -sóhajtok szomorúan, elgondolkodón játszadozva az ujjaim közt felejtett levéllel.
- Mehettem volna a Beauxbatons- ba is, de mi spanyolok túlságosan is sekélyen temettük el azt a közmondásos csatabárdot a franciákkal, és mivel akkoriban a családom még Angliában élt, mindenképpen a Roxfort tűnt a legjobb választásnak. Így kerültem a négy torony egyikébe, másodikként a bátyám után.
- „Ha vakmerő vagy, s hősi lelkű, házad Griffendél...” -kántálom halkan, majd észbe kapva varázsló felé fordulok:
- Nem tudom, mennyit hallottál már a Roxfortról és a négy házról, amibe a diákokat beosztják. Az én házam a Griffendél volt, oda került évtizedek óta minden D'Alambert... kivéve a bátyámat -teszem hozzá, a pontosság kedvéért. Nem akarom untatni Craiget az intézmény történetének és szervezetének részleteivel, persze ha kérdése akadna, nagyon is szívesen válaszolok. Ma este magam vagyok a megtestesült segítőkészség, hála a megemelt dózisnak a bájitalból, és a nagyon is kellemes, izgalmas társaságnak amit Craig jelent.
A fiú álmos nyugalmának hatására egyfajta felszabadultság kerít hatalmába; az apró ráncok, amiket a szigor mélyített a szemem sarkába, most mintegy varázsütésre kisimulnak, ahogy tovább folytatódik a beszélgetés, és a séta.
A varázsló következő szavaiból immár teljes bizonyossággal derül ki, hogy a választásával kapcsolatos feltételezésem helytálló. A tekintetemben bujkáló kérdés ugyan nem tágít a hosszú pillák alól, de a kezdeti értetlenség felismerésbe fordul, ahogy a férfi mind többet fed fel előttem a két világ közti őrlődéséből. A tekintete tiszta, nyílt, a hangja őszinte, mint eddig is, de érezni lehet, hogy előttem csak kevesen hallhatták mindazt, amit most bizalommal telve elém tár.
- Garage rock? Még sose hallottam róla, bár ez talán nem meglepő -teszem hozzá némi öniróniával, majd visszatérek a figyelmes hallgatóság szerepébe, szememet le sem véve a másikról.
- A zene maga is mágia -bólintok helyeslőn, teljes, megingathatatlan bizonyossággal a hangomban, tovább hallgatva Craiget, aki teljesen megnyílva mesél a zenekarról és a családi problémáról amihez vezetett.
- Akkor ezért jöttél el otthonról? A szüleid miatt? -teszem fel a következő kérdést óvatosan.
- Valóban szörnyű dilemma lehetett... de mi lett a zenekarral? Azt mondtad, sikeresek voltatok, akkor miért lett vége? -teszem fel a legfontosabb kérdést, mely bizonyára nehéz perceket fog szerezni a rúnamágusnak, de közben a gondolataim mondhatni teljesen máshol járnak.
Elszoruló torokkal veszem tudomásul a tényt, hogy udvarlóm tulajdonképpen véráruló.
Véráruló. A szó komoran visszhangzik elmém falai közt, s az évek alatt berögződött elvek már rá is vetnék magukat a koncra, amit az ausztrál vetett eléjük.
Nem hagyhatom! Hiszen nem volt választása...
Már hogyne lett volna! És ő a rossz útra lépett... -szólal meg rögtön az ellenkező oldal is, bár képviselője még mindig némán, hét lakat alatt várja a szabadulást, ami reményeim szerint sosem jön el.
Hát még ilyenkor sem szabadulok a befolyásától?! Túlságosan a saját képére formált már...? Hiszen én magam is egy mugli konzervatóriumban tanultam, mégsem vagyok... véráruló.

- Elárulok neked egy titkot: magam is tanultam zenét, méghozzá a legjobb spanyol konzervatóriumok egyikében... muglik között -kacsintok most én a fiúra, reményeim szerint elfedve ezzel a bensőmet dúló kisebb fergeteget. Komolyan kezdtem megkedvelni ezt a nem mindennapi, kócos varázslót, nem engedhettem, hogy a nemtetszésnek, vagy a kétségeknek akár csak nyomát is lássa rajtam. El akartam fogadni őt, mindenestül, de miért? Hiszen a szívemnek csupán egy állandó lakója van... de vágytam az ausztrálra, a nyugalmára, a huncut gesztusaira. Ezért igyekeztem a lehető legjobban titkolni a gondolataimat.

A soron következő kérdésemre a varázsló csalfa kis mosolyt bűvöl ajkaira, mely a szája sarkából kacsint rám a szeme helyett, melyeket ismételten értetlen valómra szegez, majd óvatosan a jobbomért nyúl, feltűri az elegáns zakó ujját, s tenyeremet a természetellenesen hűvös karjára fekteti. Ahogy kézen fog, pupilláim egyre tágabbak lesznek az izgalomtól, s ha a megfelelő helyen kapta el a kezemet, érezheti a hevesen dobogó szív pumpálta vér áramlását. Remegő ujjaim a porcelán fehér bőrhöz érnek, mely akár a sajátom is lehetne, annyira fakó. Craig finoman végighúzza az izgatottságtól forró tenyeremet a karján, s közben végig a szemembe nézve magyaráz. Amikor a bőréhez érek, ajkaim elnyílnak egy leheletnyit, s arcomat ismét pír önti el, zavart kis nevetéssel sütöm le szemeimet, majd a pillanat elmúltával igézőn tekintek a kékségbe újra. A mágus most erősebben nyomja körmeimet a hibátlan bőrre, nyomukban haragos karmolásnyomok maradnak a vakítóan világos felületen, groteszk szuvenírként.
Valahol a zárka mélyén a Démon elégedetten nyalja meg szája szélét, de a villanásnyi jelenlétnél egyebet nem érezhet a fiút óvó rúna. A fenyegetés hordozója még mindig a méretes rácsok között sínylődik, bár az elmúlt napokban a rácsok vastagsága lassan, de biztosan csökkent. Az újabb magyarázat alatt pillantásunk összemosolyog, majd Craig elengedi a csuklómat, s a ruha ujja visszahullna, hogy elrejtse a kis bemutató nyomát.
Hirtelen elkap a vágy, hogy közelebb lépve ajkait is megcirógassam ajkaimmal, hogy aztán megkérdezhessem, ez milyen érzés... de inkább a keze után nyúlok, s ujjaimat finoman végighúzom a sötét kígyókon, amik a varázsló karján éktelenkednek. Bár a vérem hevességre sarkall, úgy érzem, hiba volna bármit is elsietni Craiggel kapcsolatban. Legjobb lesz, ha hagyom, hadd történjenek a dolgok abban a ritmusban, amit ő diktál.
- Első szabály: a jó auror nem hagy nyomot maga után... -mosolygok, miközben a tenyeremből előszivárgó varázs eltünteti a csíkokat, talán kissé fel is melegíti a fagyos végtagot. Varázserőm bizsergetőn fut végig a másik karján, persze csak akkor, ha nem ütközöm ellenállásba.
A séta folytatódik tovább, lassan magunk mögött hagyjuk a jobb felől emelkedő pavilont, s már félúton járhatunk a következő felé, melyet ezúttal balról ölel a sétány.
- Igazán? -kérdezek vissza örömmel a kijelentésre, miszerint az ausztrálra gyakorolt hatásom pozitív.
- Örülök, ha így látod - köszönöm meg az őszinte szavakat, továbbra is mosolyogva. Úgy látszik, ma este már semmi nem törölheti le ezt a mosolyt az arcomról. A falevelet a másik kezembe véve balommal tekergetni kezdek egy vastag, hosszú tincset a sok közül.

vérmérséklet.

-   Igen hallottam már róluk, mindegyik egy híres középkori mágusról, vagy boszorkányról kapta a nevét! *Fűzi tovább Craig a beszélgetés fonalát. Az idillibe forduló kis séta közben. Bizonyságot adva róla, hogy rendelkezik némi információval a varázsvilág egyik méltán legismertebb oktatási intézményéről. A hangulat kifejezetten kellemes még mindig, és a varázsló nyugodtsága lassan kezd átragadni a lányra is.
Craig nem lepődik meg, hogy a lány még nem halott a szóba kerülő zenei irányzatról, hisz az már korábban kiderült, és Craig is megfogalmazta, hogy a boszorkány a cizelláltabb, és klasszikusabb zenét kedveli. Azonban a zene különleges spirituális hatásáról tökéletesen egyezik a véleményük. Mint ahogy korábban már erre is fény derült, és az óta semmi sem változott.

Lilianne szavai alapján tovább fejtegetné, és boncolgatná az Ausztrál múltját, szemeiben pedig bizonyos szempontból riasztó kíváncsiság tükröződik. Craig normális esetben egy hangot se ejtene a témáról, de most úgy véli, ha már eddig „fajult” a dolog nem fordul vissza. Különben is így legalább beszélhet róla. Hisz akart volna ő.. de sosem érezte megfelelőnek a pillanatot, és a partnert. Most sincs mindenről meggyőződve teljesen, de belső sugallatra úgy gondolja kár volna visszakozni. Ennek megfelelően feltárja hát a további részleteket is. Úgy sem valószínű. hogy a csupán saját maga szempontjából fájó sérelmeit az elkövetkező időben bárkinek ehhez hasonló mértékben feltálalja.

Furcsa az Ausztrál. Meglehetősen furcsa. Az egész téma iránti elkötelezett szomorúsága mindent felölel, de mégsem adja ki magát. Csupán beszél a dolgokról, de valamiért még sem adja át a fájdalomnak magát, teljes egészében. Ebből is jól érzékelhető, hogy mennyire mélyen gyökeredzik a seb, mely a korábban említett bandából való eltávolítása nyomán sarjadt.*
-   Nem a szüleim miatt.. pontosabban csak közvetetten miattuk.. A fő ok a zenekar.. volt.. és az hogy kiraktak a többiek. Azt mondták ne játsszak velük tovább.. *Lemondás fájdalmas keserűsége süt Craig arcáról, de érezhető, hogy magának tartogatja mindezt, és nem kíván másra hárítani belőle. Magának a téma kerülésének is ez a fő oka. Ez jól látható, nem pedig az önsajnálat.. vagy ehhez hasonlók.*
-   Egyébként ők a mai napig játszanak a Mugli világban, amennyire tudom elég sikeresek, persze nem hallottam felőlük.. és nem is igazán érdeklődtem. A szüleim pedig csak azért számítanak, mert nem akarok a szemükbe nézni azok után, hogy nem nézték jó szemmel a választásomat, és a választásom kudarcba fulladt.. *Nyomja mega kudarc szót éles akcentusával. A hullámok ízeit csempészve beszédébe. Craig észre sem veszi, hogy a lány a kérdései feltevése után, mintha nem is figyelne rá. A gondolatai máshol járnak. Egészen az utolsó néhány gondolatig rejtve marad e látszat, ám végül az Ausztrál kiszúrja a merengő lányt. S mélységesen rossz érzés tölti el legbelül. Vajon minek kérdezte akkor..? Rosszallásának nem ad hangot, de a szemén látszik, hogyan érez.. a lány titka pedig épp ennek nyomán hagyja látszólag hidegen. A kacsintásra sem reagál, még kissé benne van az iménti tüske, de nemsokára ez is feloldódik, s az Ausztrál készségesen avatja be a lányt, hogyan is tapasztalja a világot eltompult érzékeivel. A bemutató pedig mondhatni Craig akaratától függetlenül meglehetősen hatásosra sikerül. Tudtán kívül kissé tán túl is lő a célon így elsőre, melyről ékes bizonyságot ad a szikrázó zöld tekintet, mely szinte elevenen kebelezi be a kócos srácot. Lilianne szíve hevesen ver, kissé zihál is. A pupillái pedig tágak, mintha csak valami olcsó ajzószer hatása alatt lenne. Ez pedig bármennyire furcsa, nem is akkora képzavar, mint amilyennek elsőre látszik. Ugyanis az ajzószer valóban kopott, és olcsó. Elnyűtt, és kiégett minden jó tulajdonsága mellett. Autósnyelven szólva sokkal inkább volt Craig egy rozsdás Datsun, mintsem egy elegáns Bently, vagy Aston Martin. Márpedig Lilianne egy igazi érett SEAT 850 Spyder, akinek az élete telis tele van Jaguarokkal, Roverekkel, és Bugatikkal. Ezzel aligha szállhat vitába bárki. Lilianne végül egészen elvörösödik, és bakfislányokat megszégyenítő módon, még nevetgél is hozzá. Craig arca azonban a demonstráció alatt komoly, csalfa, és rögeszmésen higgadt marad. Mintha ezzel is csak ingerelné a lányt, holott semmi ilyesmiről nincs szó.

Craig érzi, hogy a lány vére forrongani kezdett, de nem igazán jön zavarba ettől. Úgy érzi nincs most ideje ilyesmire, s közben hagyja, hogy a lány egy humorosnak szánt mondat keretében eltüntesse a sérüléseit. Lilianne pont olyan hevesen varázsol, mint amilyen valójában is. A gyógyító energia átjárja az ausztrál, és némi meglepettséget is csal az arcára. Nem volt tisztában vele, hogy ilyen jellegű varázslatra is képes.*
-   Nagyon alapos vagy! *Jegyzi meg halkan, s közben tartja a lépést a mediterrán szépséggel. Néhol egy fél lépéssel lemaradva tőle, mintha bámészkodna. Ám világos, hogy csupán a lány idomait veszi szemügyre korát, és idősebb férfitársait meghazudtoló rutinnal. Bár mintha ösztönös lenne ez nem igaz. A lányban munkálkodó heves látszat mutat utat az Ausztrálnak, aki alaphelyzetben ritkán hagyja, hogy ilyen formában valami hatása alá kerüljön. Azonban most nem tiltakozik. Hagyja, hogy a másik látványa magába bolondítsa. Legalább ma este. A korkülönbség így is épp olya hívogató, mint elgondolkodtató számára. Craig visszautalva a lány iménti, gyógyító megmozdulására visszautalva így szól.*
-   Tudod, szépen varázsolsz. Annak idején a bűbájtan professzorom azt mondta, hogy a boszorkányok, akik lágyan, és szépen varázsolnak nagyon veszélyesek, és sokszor keveredik bennük a fekete mágia.. *A felvetés súlyos, de költői mégis.*

A beszélgetés , és a rendhagyónak nem mondható randevú hangulata elkomorodik, elszomorodik, ahogy a fiú további részleteket oszt meg velem a balul elsült pályaválasztásról.  Szomorúság üli meg az ausztrál szavait, mélyen a lelkébe kapaszkodó, megkérgesedett bánat, de valami mégis visszatartja tőle, hogy teljesen átadja magát a búnak. Elpanaszolja balsorsát, de nem hagyja, hogy az érzelmek átjárják. Mégis megkönnyebbülni látszik minden egyes szó után.
Borzasztóan különös... nem is lehet más egy ilyen intenzíven érző, hirtelenkedő spanyolnak, mint amilyen én vagyok, akin az érzelmek olyan erősen úrrá lesznek, megáradt folyóként zúgnak át rajtam, teljesen magukévá téve a rendelkezésükre álló lelket és szívet, majd miután kitombolták magukat, elengednek, magamra hagynak tanulságukkal, hadd gondolkozzam el rajtuk.
- Értem -komorodom el magam is, majd újabb kérdést intézek a varázslóhoz:
- Mégis mit mondtak, mi az indokuk a kitoloncolásodra? Valami oka nyilván kellett, hogy legyen... -figyelem továbbra is a vesztes fél lemondásával magyarázó Craiget.
- Megértem, hogy szörnyű érzés, mikor te vagy a tékozló fiú... de véleményem szerint egy igazán gondoskodó szülő mindig képes megbocsátani a gyermekének és visszafogadni maga mellé - próbálok némi vigaszt nyújtani, reményt ébreszteni a másikban.
- A szülőnek az a dolga, hogy mindenben támogassa a gyermekét, mindegy mibe kezd -jelentem ki komoly meggyőződéssel, előrevetítve azt a szigorú, de odaadó édesanyát, aki lehetnék. A család mindig is meghatározó része volt az életemnek.
Be kell vallanom, magam is vágytam már az érzésre. Bármennyire eltökélt és hidegvérű Halálfalónak látszom is, sosem öltem gyerekeket. Bár fájdalmat okoztam nekik, ha meg kellett tennem, sosem lennék képes megölni őket.
De egy gyermeknek az édesanya mellett szüksége van egy apára is... ezt a tisztet pedig csakis egyetlen varázsló töltheti be esetemben. Lucius...
- Ha ez számít neked valamennyit, őszintén sajnálom -pillantok sajnálkozva, együtt érzőn a rúnamágusra, elvágva az ezüstszőke férfi köré gabalyodó gondolatszálat. Most Craigre volt szükségem, mindenestül, de legfőképpen a nyugalmára.
Szemeimben a figyelmes szemlélő meglelheti a mély részvét, a sajnálat biztos jeleit.

Bármennyire is próbáltam elkendőzni gondolataim előző elkalandozását, a rosszalló fény a varázsló szemében nyilvánvalóvá teszi, hogy kudarcot vallottam. Az aggodalom jeges vízként önti el a mellkasom, hiszen égbekiáltó modortalanság másra figyelni, mikor a másik fél éppen azt tárja fel, ami nyilván régóta nyomta a szívét. Bűnbánat szele éledezik bennem, mikor a „titokra” sem figyel fel, s a kacsintás sem enyhíti meg, ezért eltökélem, hogy mostantól nem hagyom elkalandozni  magamat. Szerencsére nemsoká megenyhülni látszik, s a hosszú és bonyodalmas magyarázat helyett tapasztalati úton mutatja meg a szokatlan mellékhatás természetét. A gyakorlati útmutató nem elhanyagolható mértékben bolydítja meg az ajándékba kapott nyugodalmat. Velem ellentétben a fiún nem látszik, hogy bármilyen hatást is gyakorolna rá az érintésem, szeme ugyan csalfa, de ugyanazzal a tökéletes békével magyaráz, amely olyannyira jellemző rá. Mintha csak engem akarna ingerelni vele, bár úgy sejtem, távol áll tőle az ilyesmi.
Az eddigieket összegezve arra a következtetésre kell jutnom, hogy gavalléromnak mindeddig csekély számú alkalma volt a széptevő maskaráját magára ölteni. Sőt, továbbgondolva a dolgot, idejének javát muglik között töltötte... vajon hány boszorkánnyal volt már szerencséje közelebbi kapcsolatba bonyolódni? A költői kérdés izgalmas lehetőségekkel kecsegtetett...

Majd Craig hagyja, hogy eltüntessem a karmolásokat a karjáról.
- Mint mindig -sandítok az ausztrálra vásottan- ezt jobb lesz, ha megjegyzed a jövőre nézve!
A séta rendületlenül folytatódik, bár a varázsló le-lemarad kissé, s közben többször is felcsillanó szemekkel mér végig, dorombolásra késztetve ezzel hiúságomat.
- Akkor a professzorod egy nagyon bölcs ember... de te mit gondolsz? -távolodom el kissé beszédpartneremtől, szembefordulva vele. Ajkaimat sejtelmes, csintalan somolygás környékezi, szemeim huncut, csábító fénnyel izzanak. A mosoly továbbra sem tágít, bár egy pillanat erejéig úrrá lett rajtam a nyugtalanság. Ezért úgy tettem, mintha semmiféle hatással nem lenne rám ez a költői, ám annál fájdalmasan húsba vágóbb feltevés, s ezt most a hangulatokra mégoly érzékeny varázsló sem veheti észre rajtam. Így kötöttem össze a hasznos elterelést a kellemessel...
- Talán igaza volt... talán én sem vagyok más... -megállok, bevárom a fiút, majd lassan megkerülöm, közel hajolva hozzá.
- Talán magam is csupán azért jöttem el ma este, mert szükségem van valamire... -suttogom Craig kócos haj alatt rejtező fülébe, ahogy lassan újra a fiú elé érek. A kör bezárultával mélyen az óceánszín szemekbe nézek, miközben tovább fűzöm a szót:
- Talán csak a véredre van szükségem egy sötét varázslathoz... talán egy ujjadra is... -simítom meg a varázsló keze fejét finoman, talán meg sem érzi, de azért reménykedem.
- Vagy talán a szíved kell hozzá... -hajolok még közelebb, tenyeremet óvatosan, de határozottan az ausztrál mellére helyezve, éppen a nevezetes szív fölé.
Hevességem eddig bírtam kordában tartani, hogy ezután  sikerrel foghassam vissza, most engednem kellett neki.

nincsen talán..

-   Semmit.. *Hangzik a válasz, s a környező hallgatóságban könnyen olyasfajta átható hideg érzés kerekedhet, melyet nem minden nap érez az ember. Mintha csak egy jégcsap törött volna ketté. A sercegő pattanó hang, mintha sejtelmesen fel is csendülne a fülekben, Craig válasza kapcsán. Fülekben.. egészen pontosan a fülben, mely jelen pillanatban egyedül hallgatóságként követi az eseményeket.*

-   De nem is nagyon akartam fejtegetni a dolgot.. ott helyben *Teszi hozzá rögvest, mintha ezzel tovább is akarná terelni a szót. Bár az érzés, a szavak hatása továbbra is mély sebről árulkodik, Craig mégsem tágít az alap felállás mellől. Egyszerűen nem akarja, hogy egy fikarcnyival is jobban áthassa a beszélgetést az-az elemi szomorúság mely minden egyes ezzel kapcsolatos gondolatából sugárzik.
Néhány perc erejéig olyannyira mélyen behúzódik saját arcvonala mögé, hogy a lány szavai sem gyakorolnak rá különösebb hatást. Érti őket, de cseppet üres tekintettel mered csak maga elé. Mintha elszámolna 10-ig és úgy fojtaná magába érzéseit lépésről lépésre. Nem hatják meg a másik szavai, pedig furcsa mód első ízben valódi melegség sugárzik belőlük. Az a negédes, és napsütötte báj, mely érezhető volt a borban is korábban. A napsütötte spanyol dobok heveny meleg ülte mega lány szavait, de a látszólagos őszinteségük mégis új értelmet adott mindennek. Craig pedig elzárkózott ettől.. a jégcsap kettétört, csupán de nem olvadt el. Ott táncolt tovább a kövön.. a s rideg magányában sorvadozott csillogón.

Ügyetlenebb költői képbe foglalva így festett most a páros, mígnem a Craigben lakozó önvád, és szomorúság lassan párologni nem kezdett. Az utolsó gondolatok már egészen mélyre férkőzhettek így az ausztrál gondolataiban. Ennek hatására emelte kék szemit a másikre, melyben jól látszott az Óceán, mely ezúttal fagyos, és kopár volt. Kietlen vidék visszatükrözve minden napfényt. A lenyugvó nap hívogató sugarai is csupán kérgesítették a jégtáblákat. Mely sugarak dacosan törtek elő Lilianne lélektükreiből.*
-   Sajnálom én eleget, nem kell neked is.. *Jelenti ki Craig a jégtáblák közül felbukkanó nagy fehér narváléhoz hasonló önbecsüléstől vezérelve. Azonban felsejlik odabenn a hála is, ha csak halványan is de megjelenik. S így tovább szépen lassan, míg a demonstrációt végzi lassan felszívódik az összes zavaró tényező, s Craig a kissé keserédes de őszinte valójában tündököl újra, a másik legnagyobb örömére.
A lány lelkesedése egyértelmű, s látszik, hogy legszívesebben a higgadtság utolsó cseppjét is a maga javára fordítaná. Ez persze a rúnamágust most nem is igen zavarja. Egyelőre nem. Az sem riasztja el mikor láthatóan erőteljes hatást váltanak ki a mozdulatai a demonstrációja közben. Ugyanolyan higgadt, és csendes marad egész idő alatt. Majd az elkövetkezőkben kibontakozó jelentek tán változtatnak ezen, persze gyanítható, hogy nem így lesz. De feltétlenül esélyt kell adnunk ennek is. Inkább azonban lássuk, mi történik.
A lány szeme csalfa, ugyan de semmi rosszat nem sejtet így a szavai is kicsivel másabb színben tűnnek fel, melyre Craig így reagál.*
-   Az sem jó mindig, ha túl alapos vagy.. mert a végén az alaposságod lesz a veszted.. *Fejtegeti halk szavúan az Ausztrál, s a lány talán rá is ismerhet egy könyvbéli jó tanácsra, mely épp az Aurorok eszköztárát feszegeti. Már túl sokat láttalak varázsolni.. teszi hozzá magában a varázsló. Előttem.. kár takargatni az alaposságod.. folytatja magában az alaposságról szóló diskurzust, miközben a másik mintha átlépni készülne a tulajdonképpen képzeletben sem létező határvonalat. Az újra fellángoló kétes lángok ezúttal egész mást sejtetnek Lilianne szemében, aki lassan távolodik most Craigtől, aki mintha érzékelné a fodrozódó hullámokat az éteri közegben a maga részéről megtorpan. A kötőinek tekintett kérdésre nem válaszol, mindössze lesüti a szemét, míg a másik csak beszél, és incselkedően kerülgeti őt. A haja most teljes valójában megmutatva őt az arca elé omlik, amint leszegett fejjel torpan meg. Érzi a másik hamvas leheletét, amint az fülét cirógatja, majd hozzáképzeli az érintést is, amint lefelé tekintve látja azt, de érezni csupán egészen haloványan képes. Lilianne már annál inkább megtapasztalhatja a hideg időjárás ellenére is szokatlanul fagyos tapintású végtagot. Craig nem szól egy szót sem, mintha a megfelelő pillanatra várna. Csak hagyj, hogy a másik szavaival, és testtartásával körülfonja, mint a fa csúcsára készülő kígyó teszi azt a törzzsel. A végeredmény pedig adott. Az Ausztrál elveszhetett valahol út közben. Csak a határozottsága maradt. Az pedig ellentmondást nem tűrően feszül a lánynak, miközben az megérinti Craig mellkasát. Ezzel párhuzamosan emeli feljebb kissé a fejét, és így valamelyest jobb rálátás nyílik az ezúttal csukott szemekre. Melyek egy csapásra nyílnak föl, és belőlük mintha végteln forrásból táplálkozna, süt a higgadtság. A nyugalom melyet a másik mintha a tenyerén át akarna kiszipolyoznia másikból. Craig szeme mosolyog, a szája pedig szóra nyílik.*
-   Nincsen talán.. *Mondja, s szavai tisztán, és határozottan csengenek.*
-   Pontosan azért jöttél.. de azt nem tudod csak úgy elvenni.. mint bármi mást, amit felsoroltál.. nem igaz? *Kérdez vissza a varázsló, de nem vár választ. A szemei felelnek helyette csendesen, és hirtelen szörnyen magányosan.*
„Vedd el ha tudod.. tényleg ezt keresed..”

- Megértelek... de nem lett volna szabad annyiban hagynod a dolgot. Most tartoznak neked... legalább egy tisztességes indokkal -az ajkaim mozognak, a hangom határozott, de belül pontosan tudom, mit érezhetett a varázsló. Erős várat épített fel az álmából, a vágyából, amelynek legfontosabb támpillérét roppantotta meg a többiek döntése. S lehet bármily vastag a fal, bármily széles,az építmény mégis képes volt kártyavárként magába omlani. A bánat pedig sűrű, szürke ködfátyolként üli meg a romokat, megfojtva minden mást. A levegőből szinte facsarni lehetett volna a szomorúságot, ami Craigből áradt.
Bár hallja a szavaimat, a férfi szelleme valahol egészen máshol barangol, de miért is róhatnám fel neki? Hiszen éppen az imént történt, hogy magam is hasonló helyzetben találtam magam. Végül az emlékek elengedik, elbocsátják birodalmukból a rúnamágust, akinek arcáról, szemeiben a fagyos, sötét éjszakák csillagtalan egét tükröző víztükör hangulata sejlik fel.
- Sajnálom én eleget, nem kell neked is...
Csupán egy néma, bánatos- együtt érző mosollyal felelek a kijelentésre. A kékség mélyén felcsillanó hála elmosódott, halovány ugyan, de ott van, és ennyi éppen elég nekem.

Szerencsére nem tart soká, hogy a varázsló kilábaljon a rajta elhatalmasodó letargiából.
A túlságosan is felkavaró bemutató után könnyedén megszabadítom kísérőmet annak árulkodó nyomaitól, amit a dolog „szenvedő alanya” nem is hagy szó nélkül.
- Látom, te is olvastad a könyvet -villantok kissé meglepett, de elismerő pillantást a kócos ausztrálra.
- Nos, inkább ez legyen a vesztem, mint a hányaveti munka miatti hiba -reagálok őszintén az előcitált bölcsességre- bár abban is van igazság, amit mondasz.

Majd kénytelen vagyok engedni a bennem tomboló mediterrán vérnek. Craig megtorpan, így én lassú, kimért léptekkel közeledhetem hozzá, incselkedőn kerülgetem, mint holmi mélytengeri bestia a gyanútlan fürdőzőt, bár esetünkben ez utóbbi korántsem olyan gyanútlan. Első kézből tapasztalta meg, mi lakozik bennem... és a Démonnal közösen sem sikerült elijesztenünk. Ez azért jelent valamit. Fejét lehajtja, a kusza barna tincsek mögé menekül előlem, habár a halk suttogás így is elér hozzá. A keze ugyanolyan halott, hideg, mikor megérintem, amilyen az előbb is volt. Egyetlen szó nélkül hagyja, hogy elébe álljak, mintha várna valamire... aztán ahogyan tenyerem alatt megérzem a lassú dobogást, felemeli kissé a fejét, s rám nyitja világos, mosolygó szemeit. A kékek mosolyára mosollyal, a tétova mondatra ténnyel válaszolok:
- Már hogyne volna - hangom kedves, magabiztos, halk. Alig több suttogásnál.
- Megtehetném... sokszor megtettem már -révedek el egy szempillantásnyi időre- de ezúttal nem fogom. Nem nyernék vele, ha úgy birtokolnám, hogy erővel vagy csalással szereztem meg. A mondás szerint a férfi szívéhez a hasán keresztül vezet a legrövidebb út. A Démon szerint a harmadik és a negyedik bordája között... -ahogy beszélek, egyre közelebb hajolok a varázslóhoz, egészen addig, míg az orrunk hegye szinte összeér.
- Én azt mondom, néha elég csupán kérni, hogy aztán önként adják nekünk - merülök el újra  a nyugalomban, ami a másik szemei mélyén lakozik, s most meglepő módon üresen kongó magányossággal takarja be magát.
Ez a magány volt az, ami miatt egyik kezemmel óvatosan a puha barna hajba túrva, másikat továbbra is  eddigi helyén nyugtatva bezártam a kettőnk közt ásító sóhajtásnyi szakadékot. Bársonyos ajkaim a varázslóéhoz értek, s puha, szemérmes csókban ölelkeztek össze övéivel. Az ausztrál békéjébe merülve egy pillanatra sikerült tökéletesen elfeledkeznem a külvilágról, majd a pillanat múltán lassan elhúzódnék a rúnamágustól, hacsak az nem forgat a fejében valami mást. Remegő ujjaim lehanyatlanak, csupán balom kulcsolódna az ausztrál hűvös jobbjára, így indulnék tovább, kéz a kézben, apró mosollyal a szám sarkán, ha neki sincs ellenvetése. Pár percnyi némaság után töröm csak meg a csöndet:
- Craig... nem zárhatod el a bánatodat magad elől. Ha nem adod át magad neki, az nem válik javadra. Én gyerekként igyekeztem elfojtani a szomorúságomat... ezzel sikerült szert tennem a bentlakásos szörnyetegemre -fűzöm tovább a szót, visszautalva az előzőekre, még mindig nagyban az előbbi tettem hatása alatt állva, a dúsan leomló hajfüggöny mögé rejtőzve.

A lassan, de biztosan szertefoszló rácsok mögül maróan gúnyos kacagás visszhangja száll.

gránátalma. új irány..?

*Az iménti búskomorságot, ha lassanként is ugyan, de végül végérvényesen felváltja valami más. Valami, ami sokkal idillibb, és barátságosabb. Bár, egyelőre nem épp kézzelfogható. Sokkal inkább látható negédes andalgásának a páros mozgása a kövekkel kirakott úton, mintsem valami misztikus dolognak. Valami különleges azonban mégis kialakulóban van. Ezt az időjárás is érzékeli talán, hisz amint a csevej hangneme is átalakul, úgy lankad vele a szél is. Az a szél, ami egész eddig tépázta a sétálgatókat. Nem túl erősen, de kellően metszőn, és ütemesen ahhoz, hogy átfázhasson az, aki képes rá..

Craig furcsa, de ezúttal figyelmen kívül hagyja az elismerő pillantást, a lány részéről, pedig pontosan tudja mit ér.. Felbecsülhetetlen, és ritkának mondható kincs ez, melyből egyre többször van alkalma „markolni” az Ausztrálnak, ezt pedig mintha önszántából utasítaná el. Nem érdemlem meg; sugárzik egyértelműen az udvarias, de mégis elutasító pironkodás szemeiből. Craig ezúttal mélyebbre néz a másik szemébe, közben pedig csak halkan, egész halkan teszi hozzá.*
-   Szeretek olvasni.. *De alig hallható kósza tünemény csupán. Eztán Lilianne is kifejti a véleményét az idézetről, az álláspontja pedig illeszkedik a róla kialakult képbe, így nincs is mit mélázni ezen.

Eztán viszont minden lelassult kicsit, és pont ez a tompa tánc tette oly hevessé, és gyorssá az eseményeket e belső szemlélődő számára. Hiszen valóban táncra emlékeztet, amit láthatnánk, ha nem volna tökéletes a magány is.. Ha a szélcsend még nem volna elég.  Ahogy bevárják egymást.. a mellkasra helyezett kéz.. Craig dejavu érzése pedig bízvást nem a Sydney Operaházból származik. Cseppet sem. Mintha ez a furcsa szertartásosság valami olyat vezetne fel ami már megtörtént korábban, de senki sem úgy tekint rá. Ez a szemszög pedig, ha másra nem is Craigre illett. Illett, hiszen ő egy fikarcnyit sem tekintette bensőségesnek, inkább szükséges rossznak az egy hete történteket, de főleg azok „intim” vonatkozását.

Nem értenek egyet..  ez azonban újfent elhanyagolható. A pár egymástól való távolsága pedig tovább csökken.. Rideg lokalizáció ez kívülről figyelve, de Belülről Craig számára kifejezetten fontos.*
-   Megtehetnéd.. *Ismétli, szinte kórusban a másikkal. Halkan, és elhalóan. A távolság pedig már szinte érzékelhetetlen. Közelség. Vajon most megtapasztalja mi az a közelség?  Azt mondják közel lenni valakihez egy dolog, de közel lenni egy latin nőhöz azt jelenti benne lenni.. Craig pedig benne lenne, még ha minden mozdulata nyugodt szenvtelenséget sugároz is. Mindkettő igaz.. Válaszol Craig csupán magában ezúttal. Nem jönnek a szájára a szavak, de ha jönnének, sem szólna semmit. Bensőségesebb élménye aligha lesz, a közeljövőben gyanítja.. de, semmi mohó sietség. Ugyan az a mértékletes mozdulatlanság, és magány. Majd már épp hogy összeér a csakugyan jégcsap fagyos orra a lány szobrász faragta sápadt orrhegyével. Csendes mozdulatlanság némítja a Craig-ben lakozó fiatal férfit, mely kényszeredetten szunnyad tovább, míg csak nem halvány óhaj fogalmazódik meg benne.. „bár csak összeérhetne..” mint a teremtés pillanata előtti utolsó el nem hangzott kívánság, melyre a lány robbanásszerű reakciója ad a kielégítőnél is mohóbb választ. Craig a világosbarna szakadt kóc alól tekint fel, s az érintésre akaratlanul simul bele a lány tenyerébe. Mely így lassan kócol, mintha csak vizet festene, barna hullámokat egy narancssárga vászonra. Majd másodjára is elcsattan. S bár az egész ezúttal jóval kontrolláltabb, és tudatosabb, mégis inkább csattan. Elsősorban a Craig-ből sugárzó ösztönös gesztusok végett. Maga a mozdulatsor igen lassú, de mégsem elnyújtott. Craig pedig ezúttal valóban visszacsókolja a lányt azzal az ösztönös ízzel, melynek hatására törzsi dobok távoli halk moraja csendül fel, miközben kábító fahéj illat tölti meg a lány orrát, aki először érzi a varázsló hajának illatát. Kétségtelenül elmerülnek egymásban. Craig az ölelő feketeség ugrásra csábító kútjába hajol, míg a lány a nyugalom forrásából merítkezik. Az ausztrálnak, ez idáig nem volt szerencséje hasonlóhoz. S bár egész testében jéghideg egy pillanat erejéig tévképzetek gyötrik egy távoli éjszakába fojtott naplementéről. Lilianne csókja akár egy..
Nem Craig ezúttal nem talál hasonlatokat.. magában csak hagyja, hogy a szédületesen harapnivaló ajkak egybeforrjanak az övével. Ösztönösen irányítana, de a másodperc tört része alatt letörik, s végül harapni sem mer. A kezét, karját mozdítja csupán, hogy maga is megérinthesse a lány tarkóját, de mire döntene már vége. És nem bánja.. Fel kell dolgoznia még az ízeket, melyeket bár elképzelt, de alábecsült.. Hogy róla mit gondolnak, különösebben nem érdekli.. hisz ezen már túllépett.. Lassan leengedi a kezét is, mely félúton járt a cél előtt, s hagyja hogy ujja nem túl szorosan összekulcsolódjanak a másikéival.
Kézen fogva. valóban így állnak Craig pedig kissé kihúzza magát, majd tiszta tekintettel így felel.*
-   Egyszerűen csak nem akarok foglalkozni ezzel.. Varázsló vagyok nem zenész többé.. *Szegi le kissé újból a fejét, miközben kissé megszorítja a lány kezét, majd felnézve tudomást sem vesz róla, hogy a balsejtelem újból utat talált magának, és bár szolidan de munkához látott.*

Megtettem.
Olyat tettem, amire már évek óta nem volt példa az életemben: egyszerre engedtem a vágyaimnak, a véremnek, mégis úgy tettem eleget az egyre sürgetőbb késztetésnek, hogy közben mégsem adtam át neki magamat teljes mértékben. A spanyol temperamentumot ezúttal az angol ridegség fogta vissza, sikerrel.

Ahogy megérintem, a varázsló a tenyerembe simítja, ujjaim kerevetére hajtja a fejét, s ez most az ösztön diktálja, ezt egyértelműen érzem, ahogy az utolsó elsuttogott szavak ideje is lejár, s elcsattan az a bizonyos, áhított csók, amelyet ezúttal én csókolok, nem pedig a Démon. Ajkaink lassan, finoman becézik egymást, holott ösztöneim hevességre késztetnének, arra, hogy teljesen a fiúhoz simuljak, hogy vadabbul akarjam őt a magaménak... mégis visszafogom magamat, nehogy a varázsló alsó ajkába harapjak, közben mit sem sejtve róla, hogy ugyanazon sóvárgás gyötri őt is.
Craig ezúttal viszonozza a csókot, kissé talán félszegen, de most is őszintén.
Ez volt az a különlegesség, ami érdekessé, kívánatossá tette sz ausztrált a számomra. Annyi férfival volt már dolgom, de mind ugyanolyanok voltak; erősek, határozottak, akiknek az érzelmek csak felesleges időpazarlást, nyűgöt jelentettek. Olykor akadt ugyan kivétel, de azok mind túlságosan is komolyan gondolták a kapcsolatunkat, túlzottan ragaszkodtak hozzám, hogy végül beleuntam a játékba és kiadtam az útjukat. De belőlük is tizenkettő egy tucat... Craig viszont teljesen más volt, egyedi, különlegesség volt a maga bátortalanságával. Félszeg volt, de őszinte, visszahúzódó, de ha szükség volt rá, magabiztos. Őszinte volt, nem untatott elcsépelt, cifra bókokkal, amiket már számtalanszor elmondtak nekem. Egyáltalán nem hasonlított az eddigi udvarlóimra, és éppen ez fogott meg benne. Valamint az a megingathatatlan, elemi erejű higgadtság és béke, ami belőlem teljességgel hiányzott, bár nagyon vágytam rá.
A varázsló illata körülölelt, elkeveredett saját rózsaillatommal...
Így álltunk a kihalt pagonyban, némán összesimulva, megmerítkezve a másik lényegében. Még az eleddig oly kitartóan fújó szél is megállt, hogy meglesse a két varázstudót, akik tökéletes ellentétei egymásnak, mégis szépen mutattak a másik oldalán. Aztán a pillanat véget ért, én pedig finoman elhúzódtam az ausztráltól. Ekkor vettem észre a megfogant, de soha meg nem született mozdulatot... pedig igazán a kedvemre lett volna, ha mégis megtörténik.

- És a kettő kizárja egymást? -teszem fel a költői kérdést, miközben viszonzom a szorítást, kicsit erősebben a szokottnál, hogy az eltompult érzékekkel is jól érezhető legyen. Választ nem vártam a kérdésre, azt hiszem, hiába is vártam volna. Craig magában már eldöntötte, hogy ez a két szerep nem járhat együtt, soha.
- A varázsvilágban számtalan példa van az ellenkezőjére -fűzöm még hozzá, csak a rend kedvéért. Nem szerettem volna tovább feszegetni a kellemetlennek ítélt témát, nem akartam sót dörgölni a fiú sebeibe. Csendesen lépkedtem tovább az ausztrál oldalán, miközben a kacagás a fejemben egyre erősebb lett.

Lám csak, hát idáig süllyedtél -a gúnyos hang mélyen mart belém, fázósan fogtam össze szabad kezemmel elegáns kabátom gallérját- összeállsz egy ilyen alakkal...
A rosszalló fejcsóválást szinte láttam magam előtt.

Micsoda alak, borzasztó... nem is emlékszem, ki csókolta meg először - vágok vissza dühösen, ösztönösen.

Csak el akartam vonni a figyelmét -söpri félre a támadást a Démon- Te viszont komolyan gondoltad azt a csókot... nem undorodsz magadtól? Egy vérárulóval kezdesz, teljesen elment az eszed?!

Téged csak az dühít igazán, hogy nem tudtál neki ártani -dörgölöm a Bestia orra alá- és most sem fog sikerülni, hiába jöttél vissza. Ugyanúgy bebörtönözhet, ahogyan egyszer már megtette, és ezúttal én is tettem róla, hogy ne lehess rám hatással... -bár a hangom dacos, magabiztos, korántsem vagyok ennyire meggyőződve szavaim igazáról, és ezt Ő is tudja...
Bár észre sem veszem, egyre szorosabban fogom a varázsló kezét, miközben a szörnyeteget hallgatom. Bár a némaság pecsétjét továbbra sem töröm meg ajkaimon, az ismerős zöld szikrák a szememben akkor is elárulja, miféle vendégem van. A férfi tetoválásáról már nem is beszélve...

Egy új kezdet ígérete.??


*A néhány perccel ezelőtti események lassan fényévnyi távolságba süllyednek, s incselkedőn kacsintanak vissza a jelenbe, amint a boszorkány, és a varázsló kézen fogva álldogál az éjszakában. Craig határozottan érzi a lány tenyerét, és ujjait, amint a kézfeje köré fonódnak. Ebből könnyű kikövetkeztetni, hogy a másik részéről nem holmi egyszerű kézfogósairól van szó. A gondolat pedig, hogy csupán az ő kedvéért ilyen határozott valahol mélyen nagyon jó érzéssel tölti el a kócos fiatal mágust. Maga is alakít hát kisé a fogáson, így szorosabbá válik minden, és végre valóban kéz a kézben járnak, legalább is fizikai értelemben, ebben a pillanatban.
Craig csupán egy lomha bólintást ejt meg Lilianna kérdése nyomán ezzel a mai estére végleg, és ellentmondást nem tűrően berekesztve az ominózus témát. S ha bár némi adalék, még elhangzik, mindez nyomtalanul megmarad az éjszaka megannyi megválaszolatlan kérdése között. Ennél jobb pedig nem is történhet, hiszen Craig számára belegondolni is borzasztó volna ilyesmibe. Ő csupán egy elégedett, és hasznos zenész szeretett volna lenni semmi több. Most pedig jó, és hasznos varázsló. Az útkeresése pedig talán még csak most kezdődik. Akárhogy is ez a kézfogás mérföldkő az útja során.

Az igazság azonban az, hogy ezzel sem szeretne foglalkozni túlságosan. A tekintet pedig mindent elárul. Túlságosan sokat foglalkoznak az ő dolgával. Pedig számára mi sem érdektelenebb ennél. Craig az a fajta ember, aki a saját dolgával, csak a legszükségesebb esetekben törődik. Ez talán látszik is rajta, mi több talán ez látszik rajta a legjobban. Az Ausztrálok nagy rész ilyen persze ”egyszerű, és nagyszerű”, ahogy arra mondani szokás, de itt ez kissé másképp csapódik le. Craig-nek esze ágában sincs tolakodni, és talán az iménti jelenettel túl is léptek ezen, azonban szíve szerinte, most inkább valami egész másról témázgatna a lánnyal. A sors furcsa fintora talán, hogy kettejük a csókban kicsúcsosodó magányát egy nem váratlan, de hívatlan vendég zavarja meg. Először csupán haloványan érezni, de később egyre markánsabban figyelmezteti az Ausztrált az örökké éber Rúna.
Craig kezdetben megpróbál nem tudomást venni a dologról, azonban szöget üt a fejében a gondolat, hogy ennek kapcsán végre elterelheti a szót saját magáról hála az égnek. Az álldogálásnak lassan vége, és ha a lánynak sincs, ellenére tovább folytatódhat a séta, persze ha annak nincs ínyére, és ezúttal ülni támad, kedve e szerint tesznek. Bárhogy is legyen, Craig kissé megigazgatja a haját szabad kezével, miközben a másikra egyre nagyobb nyomás nehezül, mintha csak valami szomorú jelenetet látna a lény, és akaratán kívül szorulna satuként a finom tenyér a hevenyen lógó hideg végtagra. Persze nem ennek hatására, de mégis ezzel egy időben szólal meg csendesen a távolinak tetsző akcentus.*
-   Ha nem csalnak az érzékeim társaságot kaptunk! *Jelenti, ki aztán folytatja.*
-   Úgy fest akkor eddig tartott az „édes kettes”.. *Mondja kissé sajnálkozva a lény felé fordulva, kérdő tekintettel.*
-   Ezek szerint feltört a pecsétem.. egy hétig tartott ki.. azért ennél egy kicsit hosszabb időre számítottam.. *Magyarázza, most leszegett fejel.*
-   Pedig olyan szívesen beszélgetnék még.. *Mondja véresen komolyan, hangjában semmi kétes áthallás a „beszélgetés” szóra.. ami jelen esetben mást is takarhatna. Craig eszköztárából az ilyesmi hiányzik ugyanis.*
-   Hallanék a konzervatóriumról.. ha vannak a testvéreidről.. mi a kedvenc színed-számod.. *Sorolja, miközben az égre tekint.*
-   Csillagképed.. *Teszi közben hozzá, majd komoran leszegi a fejét újra. De az aurája roskadásig telített kíváncsisággá, és pozitív energiával, mely a lány körül kialakulóban lévő gomolyfelhőkkel érintkezve heves szikraesőt zúdít köréjük az asztrális térbe.
-   Nincs is ezzel baj ilyen a formám..*Jelenti ki lemondóan, és őszintén szólva nem tudja hogyan tovább. Ha persze az este folytatódhatna a az maga lenne számára a valóra vált utópia. Craig kíváncsisága pedig a legkevésbé sem tolakodó, inkább lelkes, és a felgyúlt vágyakat palástolni próbáló udvarias kezdeményezés.*

A varázsló a hajába túr, lomhán bólint, s a félbemaradt séta rendületlenül folyik tovább. Már éppen túljutottunk az út felén, innen már visszafelé vezet a lámpafénynél világosan derengő, köves sétány. A látogató pedig nem maradt észrevétlen.
- Bár csalnának! -sóhajtok fel keserűen, Craig felé fordulva.
- Az édes kettes talán, a találka... korántsem -mosolygok a kíváncsi szemű fiúra az oldalamon, majd az ösvényről letérve, a zöld gyepet feketeségével elcsúfító tó partjáig húzom magammal összekulcsolt ujjainknál fogva. A víztükör lassan fodrozódik még a szél utolsó búcsúsimításaitól.
- Ezt örömmel hallom, mert nem szándékoztam idő előtt elbúcsúzni -pillantok újra a rúnamágusra, smaragdszemeimben elszánás fénye gyúl ki.
- Most nem tud majd úgy eluralkodni rajtam, mint legutóbb. Hallani fogom, de attól még beszélgethetünk tovább, nem adok sokat a véleményére. A pecsétről pedig csak annyit mondanék, hogy eleddig ez volt a leghatásosabb megoldás, még ha csak átmeneti is. Egy teljes hétig csak magam voltam a bőrömben, és ezért hálás vagyok neked -simítom meg a fiú keze fejét szabad ujjaimmal, hálás mosollyal kísérve a gesztust- illetve úgy rémlik, meg lehet újítani, ha szükséges, nem?
A felháborodott ciccegéssel a tudatom mélyén igyekszem nem foglalkozni, bár ez korántsem olyan könnyű, mint amilyennek reméltem.
- Akkor melyikkel kezdjem? Talán akkor a konzervatóriummal... nos, miután befejeztem a főiskolát, úgy gondoltam, kár lenne veszni hagynom a tehetségemet, így kissé túlkorosan bár, de felvételt nyertem az Alonso Mudarráról elnevezett zeneiskolába, Madridba. Mudarra híres reneszánsz zeneszerző, Spanyolországban nagyon nagyra tartják. Három évig tanultam ott, és bár néha nehéz volt, de minden percét szerettem... az egyik unokatestvérem családjánál laktam amíg tanultam. A város pedig egyszerűen csodálatos volt, bár Barcelonával természetesen nem veheti fel a versenyt. Mindenhol a jellegzetes mediterrán tetők, rengeteg templom, szökőkút és tér... teljesen elveszhetsz benne, ha akarsz. Bár az iskola mugli alapítású, és az évek során végig megmaradt az ő kezükben, rengeteg varázslóval és boszorkánnyal találkoztam a falai között, nem csak a diákok, de a tanárok részéről is, így nem éreztem magam olyan egyedül. Mikor végeztem, pár évet egy átoktörő-csapathoz szegődve töltöttem el utazgatással, aztán végül hazajöttem és így lettem minisztériumi auror -beszéd közben szabad kezemmel hevesen gesztikulálva festem le az ausztrálnak a látványt, a szűk utcák felett magasodó tornyokat, az apróbb és méretesebb terecskéket, a tekintélyt parancsolóan emelkedő, komor katedrálisokat... szavaimra figyelve, azok dallamát is megérezve igazán könnyedén az új főváros forgatagában találhatja magát az ember.
- Mi is volt a második? Ó igen, a testvérek -ötlik eszembe, természetesen ha a másik kérdezne, örömmel válaszolok mindenre.
- A változatosság kedvéért rögtön kettő is van belőlük. A legidősebb gyerek a családban a bátyám, Alaster. Ő örökölte meg apánk után a családi vállalkozást, különböző csecsebecsékbe, kisebb és nagyobb tárgyakba zár varázslatokat. Van egy boltja is az Abszol- úton, sajnos nem a legjobb környéken... -húzom el kissé a szám- Alas igazi úriember, ő az én hős lovagom, aki minden bajtól próbál engem megóvni, természetesen ez nem mindig sikerül neki -a cinkos mosoly és a csintalan szikrák a szememben egyértelműen annak a jelei, hogy a kudarc oka nem minden esetben a helyzet reménytelensége, sokkal inkább szerény személyem makacssága.
- Én vagyok a középső testvér, és van egy húgom is, Elizabeth. Belőle mágiatörténész lett, de mióta anyámmal visszaköltöztek Barcelonába a háború elől, nem sokat látom. Mindig is ők ketten voltak a család kedvencei, a szülők büszkeségei... én pedig valahogy elsikkadtam a többiek mellett -bár a szavaimból kiérezni, mennyire rajongok a testvéreimért, azért ezt a tövist mégsem tudom nekik elfelejteni. Alas volt az elsőszülött, ráadásul fiú, apám örököse. Eliza pedig a legkisebb gyerek, dédelgetni, szeretgetni való apróság. De a középső testvér valahogyan mindig elveszett a három közül. Egy árnyalatnyit elkomorodom ugyan, de nem hagyom, hogy ez átragadjon a tóparti séta hangulatára is, gyorsan folytatom hát tovább a válaszokkal, amikkel még a varázsló adósa vagyok.
- Színem, számom...  évek óta nem kérdezte senki tőlem -ismétlem meg a fiú szavait, halvány mosollyal. Mintha újra tizenévesek lennénk! Valóban nem lehet még túl sok tapasztalata -mélázok el egy pillantásnyi időre, amit örök kritikusom sem mulaszt el kihasználni:

Egek, micsoda kérdés! Ezt te sem gondolhatod komolyan, Lizzy, csak tréfálsz... -fintorog, háborog a Démon, holott ő maga is éppen annyira élvezi az üdítő változatosságot, mint én. Hogy van még, akit egyáltalán érdekel a válaszom...

- A színt már kitaláltad -simítom meg a zöld bársonyzakó vállát- de legalább ennyire szeretem a bordót, a pirosat, a feketét... igazából mindegy, csak rózsaszín ne legyen. Attól kiráz a hideg -az elmondottakat illusztrálandó, íves szemöldökeim összehúzva fut végig rajtam az undor.
- A szám a huszonnyolcas, és az ötös -sorolom elgondolkozón- a csillagkép pedig... az Oriont mondanám -fejezem be a legkedvesebb csillagképemmel. Az ausztrál hirtelen támadt érdeklődése nagyon hízelgő, mindig is élveztem a figyelmet, amit rám fordítanak.
- Azt hiszem, innen talán látni is lehet...-szegem fel a fejem, forgolódva kutatom az éjszakai égboltot a kedves ismerős után, majd diadalmasan mosolyogva mutatok fel az égre- ott is van.
Majd szemeim újra a varázslóra szegezve szólalok meg ellentmondást nem tűrőn:
- Én már válaszoltam... most rajtad a sor - jelentem ki, majd kíváncsian várom, mit fog mesélni a világ másik feléről érkezett ifjú. Hiába is tiltakozna, a válaszadást nem úszhatja meg.

fények.

*A lány csak tovább erősíti Craig feltevését. Pontosabban helyesel, s ezzel beigazolja azt. Nem mintha az Ausztrálnak erre nagy szüksége lett volna, hisz magától is tökéletes volt a bizonyosság azonban mégis más így szembesülni a tényekkel. Craig pedig tudomásul veszi, azt, amin nem igen változtathat egyelőre. Azonban Lilianne úgy fest, nem tágít, ez pedig fellelkesíti az Ausztrált. Ez esetben viszont csakúgy óvatosnak kell lennie, mint azon a bizonyos estén egy hete. Hisz tudnia kell, mint arra a lány megannyiszor figyelmeztette is már, veszélyben van. A veszély pedig csak növekedett azzal, hogy már egyszer sikerült megleckéztetnie a másikat, mikor azt a rosszindulatú superegoja irányította. Bizonyára mindkét fél tanult az esetből, és ebből semmi jó nem sülhet ki. Lilianne szavait örömmel veszi az Ausztrál, ám tudja, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Ezt pedig bizonyára a lány is érzi belül.
A jóleső simogatást követően Craig kénytelen válaszolni a lánynak, és kicsivel, komorabb arccal beavatni őt a varázslat további részleteibe.*
-   Igazából ez nem egészen ilyen egyszerű. Mi sem lenne könnyebb, mint egyszerűen megint lepecsételni, de ez nem megy ennyire könnyen.. *Szabadkozik Craig.*
-   Ehhez szükség van arra, hogy megint olyan állapotba kerülj, mint legutóbb. Teljesen át kell vennie fölötted az irányítást. Ha most varázsolnék, fenn állna a veszélye, hogy esetleg a személyiséged rossz felét pecsételném le, és akkor talán örökre magadba zárva ragadnál.. *Elemzi Craig kissé komoran a kockázatokat.*
-   Azt pedig aligha hiszem, hogy ha ez bekövetkezik, megint olyan közel tudok kerülni hozzád, mint korábban.. és ez sem elengedhető.. *Időközben egészen közel érnek a vízhez, és Craig nem furcsa dejavu érzése támad. Szorosan tartva a lány kezét ránéz, és a szeméből egyértelműen kiolvasható a kérdés. „Megint megpróbálod majd?” Eztán elfordítja fejét az Ausztrál, és hallgatja a kérdéseire adott válaszokat. Talán butának tűnik az infantilis kíváncsiság, de Craig ilyen, és a túláradó őszinte kíváncsiságnak talán a legnehezebb gátat szabni egy ilyen helyzetben. Míg a lány beszél nem szakítja félbe egy percet sem, s amennyire csak teheti lelki szemei előtt megpróbálja körvonalazni a hallottakat. Szerencsére Lilianne a temperamentumának megfelelően magyaráz, és láthatóan a kapcsolata is speciális az országgal. Különös tekintettel a vadregényesnek ható Barcelónával. Több sem kell hát a hallottak utána gyors képzelő erejű varázslónak. Rögvest ott kalandozik kissé megfeledkezve magáról. A révület végén viszont építő ötlete támadván a következő kérdést teszi fel.*
-   Mit szólnál, ha egyelőre nem sétálnánk tovább.. nekem tetszik ez a hely.. *Nézett körbe közben a sejtelmes lámpafényben tündöklő fekete víztükörre. Az égbolt is tiszta volt jól látszottak a csillagok innen. Az egyetlen bökkenő a hűvös, és a nedves talaj volt. Azonban, ha a lánynak nincs ellenvetése, és elidőznek, itt Craig szívesen változtat a körülményeken néhány serény pálcamozdulat kíséretében. Melynek egyik folyománya egy vastag színes csíkos pléd a füvön a tó partján, majd egy kisebbfajta szikranyaláb, mely a pálcája végéből tör elő, és diszkrét tábortüzet varázsol. Így kellemesebbé téve a közeget, ha valóban maradnak végül. Craig eben az esetben letelepedne a lányt követvén, és az égre bámulva maga is megkezdené a válaszai szóba foglalását természetesen a zenére ő már nem térne ki.*
-   Nálunk én vagyok a legkisebb gyerek.. két nővérem, és egy bátyám van. A bátyám a legidősebb ő a Minisztériumban dolgozik, pontosabban dolgozott mikor idejöttem.. azóta nem tudom, mi van vele. Ő például a Roxfort-ba járt büszke is rá.. hogy melyik házba azt nem tudom. *Beszél Craig elég érzelemmentesen.*
-   Egyszer találkoztam vele csak, még nem sokkal az érkezésem után, de ugyan olyan hólyag mint volt mindig is.. nem lehet vele kezdeni semmit.. Matthew-nak hívják egyébként talán ismered is..*
-   Az idősebb nővérem Kelly Auror otthon, vele nagyon régen nem beszéltem eléggé leköti a munkája. Aztán ott van a kis Maryjane persze ő is idősebb nálam egy évvel, de mi mindig is így hívtuk. Ő a barátja pálca üzletében dolgozik segítőként. Jó érzéke van a pálcákhoz. *Craig hangja érezhetően érzékenyebbé válik, és a honvágy apró szilánkjai is felsejlenek. Az is érzékelhető, hogy ez a testvére áll legközelebb hozzá, és némiképp aggódik is érte, pedig ő sem az a félős lány.*
-   Az én kedvenc színeim a narancssárga, és a bordó! *Osztja meg az újabb részletet ő is, és örömmel nyugtázza újra magában, hogy az öltözéke színben kiváló az alkalomra. Ráadásul ezt a másik is értékeli.*
-   Szeretem az 1-est a 36-ost és a 22-est.. *Magyaráz lelkendezve, bár a másik szemében kissé lesajnáló fény hasad, de igyekszik nem odafigyelni erre különösebben.*
-   Csillagképet viszont nem lenne könnyű választanom! *Sandít az ég felé, miközben a tűz barátian serceg pattog.*
-   Ha az égre nézek máris azonnal „elvarázsol.”. de talán a kígyó, és a cet csillagképek a kedvenceim. *Ecseteli tovább üldögélve. A lány mellett. A következő percekben pedig a leülés következtében ketté vált kezek újbóli összefogására tesz kísérletet. Lassan csúsztatja a pléden a kezét tenyérrel lefelé, és ha eléri, a másikét megpróbálja rákulcsolni, ha az hagyja. Persze az is kétséges, hogy egyáltalán eljutnak e a leülésig. Craig hol mélyfekete a víztükörbe hol a lány hasonlóan hullámzó hajzuhatagába réved. Hosszú percek telnek el csendben, de végül sikerül kibökni, és úgy tűnik mintha nem is habozott volna.*
-   Lilianne.. *Szólítja nevén a lányt az Ausztrál.*
-   Mutatok valamit! *Jelenti ki, és a pálcáját a kezébe véve X-hez hasonló jelet rajzol a levegőbe, s ennek hatására a pálca végéből sorra apró színes világító szikrák törnek elő, melyek csak gomolyognak körülöttük sejtelmesen. Ha jobban megvizsgáljuk azonban látszik, hogy SZENT JÁNOS bogarak akik bódult táncukat kezdik járnia víz felett szürreális hangulatot teremtve. Craig pedig egy szempillantás alatt hanyatt vágja magát a pléden. A szabad kezét a tarkója alá teszi, ha nem sikerült korábban megfognia lányét, akkor mindkettőt. És békésen emelkedő mellkassal így szól.*
-   Köszönöm, hogy találkoztál velem.. Aztán lassan belefeledkezik a bogarak táncába, és a mindent átható rózsaillatba, mely a vízparti levegővel szinte végzetes kombináció.


(http://theplanetd.com/images/glow_worm_cave2.jpg)

Ha eddig reménykedtem is, hogy végre sikerült egy biztos és hatásos módot találnom zabolátlanabb felem kordában tartására, most, a varázsló komor szavait hallgatva a bizakodás utolsó morzsája is elillant, s csalódottságnak adta át a helyét.
- Oh... -sóhajtok halkan, lemondón. Régen nem éreztem olyan felszabadultnak magamat, mint az utóbbi egy hétben, amíg a Démon új, idegen börtönében időzött. Nem voltak gúnyos megjegyzések, nem voltak víziók, nem volt bírálat... csodálatos volt. De most vége.
- Azt szeretném elkerülni... eddig csak kétszer történt meg, de mindkét alkalom felért egy lidércnyomással -bár a szél elült már, mégis fázósan borzongok meg az emlékektől, mikor a Démon jóvoltából rab lettem a saját testemben, csupán szemlélője a cselekedeteimnek.
- Nem tudhatjuk... sajnos én nem látok úgy a gondolataiba, mint ő az enyémekbe -válaszolom sajnálkozva, miközben egyre közelebb érünk a parthoz. Az ausztrál hirtelen megtorpan; értetlen tekintettel fordulok felé, majd a néma kérdést elértve villámcsapásként hasít belém a tény, mi is történt legutóbb, mikor ennyire közel kerültünk a vízhez.
- Ó! -szalad ki a számon a felismeréstől- Ezúttal nem foglak belelökni, ígérem. Ugyan a Démon mindent hall és lát, most nem irányíthat -mosolygok biztatólag a varázslóra, majd sorban megválaszolom a nekem szegezett kérdéseket. A fiú figyelmes hallgatóságnak bizonyul, s amennyire meg tudom ítélni, sikerrel raboltam el egy madridi sétára a képzeletét.
- Rendben, nekem is... szeretem a vizet -bólintok beleegyezőn, majd elhelyezkedem a pálcából előbűvölt pléden. Térdeimre hajtott fejjel, figyelmesen hallgatom a másikat, közben eligazgatom a kabátomat, hogy az mindenhol takarja felhúzott lábaimat.
A semleges, steril hangnem alapján, ahogyan Craig a bátyjáról beszél, nem volt nehéz kitalálnom, hogy a legidősebb és a legifjabb testvér nem szívleli egymást igazán, amit a fiú későbbi szavai is megerősítenek.
- Még sosem találkoztam vele, biztosan egy másik szinten dolgozik -fűzöm hozzá az elmondottakhoz. A zenéhez hasonlóan ez is érzékeny témának tűnik, ezért nem is szeretném tovább feszegetni. Majd kiderül, hogy nem csak nálunk van auror a családban, illetve arra is fény derül, melyik testvér áll legközelebb a varázslóhoz.

- Én is szeretek gyönyörködni bennük -pillantok újra a csillagokkal telehintett éjfélszín fátyolra- emlékszem, gyerekkoromban mindig felmásztunk a tetőre a testvéreimmel, onnan figyeltük őket... csak feküdtünk a napfénytől még langyos cserepeken és versenyeztünk, ki tud többet megnevezni.
- A görögök az Alvilág Kapuját látták benne... -teszem hozzá a Cet említésekor megelégedve, hogy nem hiába koptattam a Roxfort legmagasabb tornyára vezető lépcsőfokokat, amíg asztronómiaórára jártam. Gondolataim fonalát egy jéghideg kéz érintése metszi el, mely bátortalanul, lazán kulcsolódik az enyémre. Lassan elmosolyodva fűzöm szorosabbra az ujjak kapcsát, aztán amíg a varázsló felváltva gyönyörködik a mélán fodrozódó tó tükrében és fürtjeim tengerében, újból vitába szállok a Démonnal.

Mondd, mégis meddig akarsz játszani a fiúval? Teljesen őszinte volt veled... és ahogy téged ismerlek, ezt szeretnéd te is viszonozni. De mi történne, ha megtudná, hogy a Nagyurat szolgálod? Hogy a fehér bőrödön ott sötétlik a bélyeg, amelytől nem szabadulhatsz? Gyűlölni fog, amiért becsaptad...  - a hangja ármánnyal teli, csábító, borzongató, de a mondandója még ennél is iszonytatóbb. Pedig semmit sem tett, csupán a színtiszta igazságot foglalta össze. A részem volt, tudta hát, hogy nem elvakult acsarkodással, hanem észérvekkel lehet hatni rám.
A tehetetlenség és a kétségbeesés apró sóhaja hagyta el ajkaimat, ahogyan pillantásom a hívogató mélységű tó vizébe veszett. A cédának igaza volt, és én mindennél jobban megvetettem érte.

- Hmm? -fordulok újra Craig felé, igyekezve palástolni érzéseimet, újra mosolyra kényszerítve a szám. Most először szólított a nevemen, mióta ismerjük egymást... jó volt hallani. A pálca mozdulata nyomán apró fényszikrák születnek. Második pillantásra derül csak ki számomra, hogy tévedtem: szentjánosbogarak tucatját bűvölte elő, melyeknek tükörképe most a csillagokéhoz csatlakozott a tó vizén.
- Nagyon szépek -felelem halkan, egy kicsivel őszintébben mosolyogva immár, ahogy a fiú elhever mellettem. Pár pillanatig csak nézem, majd válasz helyett pórul járt tincseimet kiszabadítva az ezüst csat szorításából, az ausztrál mellé fekszem. Egészen közel húzódok hozzá, fejemet valahol a válla magasságában nyugtatom a pléden, s egy csöndes percig lehunyt szemmel menekülök kételyeim elől Craig nyugalmába és a fahéjillatba, mohón töltekezem vele.
- Hogyan lett belőled rúnamágus? -teszem fel a kérdést kisvártatva- És miért éppen Angliába jöttél?
Oldalamon fekve, továbbra is a fiú kezét fogva figyelek, egészen közelről sandítok fel rá.

Gondolatodba feledkezni vágyok, de nem olyan.
nem olyan egyszerű,,

*Craig szavai nem lelkesítik fel túlzottan a boszorkányt, ám ez egy cseppet sem meglepő. Persze a dolog nem 100%-oasn reménytelen, de Craig tiszta lelkiismerettel ilyen állapotában nem próbálná ki a lányon megint. Ehhez szükséges az a speciális állapot.*
- Tényleg nagyon sajnálom.. *Mondja Craig kissé kedvetlenül, s mintha a másik lemondása rá is átragadna némiképp.*
- De nem szeretnélek ilyen kockázatnak kitenni, mert tényleg nagyon rosszul is elsülhet.. *Ecseteli tovább, de a fejében már kicsivel előrébb jár, és a módszer hibájának kiküszöbölésén töpreng. Szeretne segíteni a másikon, és ha megadatik számára az idő talán képes is lesz egyszer megtenni. Tölti el szilaj határozottsággal az eszmefuttatás.*
- Ez elég érdekes viszont.. *Jelenti ki közben hirtelen.* Mármint, hogy ő ennyire beléd lát, de fordítva nem. Szerintem nagyon furcsa.. *Magyarázza tovább, de kínosan ügyel, rá nehogy a másik esetleg túlságosan kielemezve érezze magát, vagy esetleg pellengérezve. Közben pedig a szemei mosolyognak, amint a lány válaszával nyilvánvalóvá tette, hogy értette a gesztust, és a ki sem mondott kérdést. Végül pedig menthetetlenül megérkeznek, a partra a lány pedig nem utasítja el a javaslatot, és az imént még sehol sem volt pokrócra telepszenek egymás mellett. Lilianne ezúttal tökéletesen figyelmes, és csendes. Épp annyira, mint mikor Craig fülel a másikra. Ez újfent jóleső érzés a kócos mágusnak, aki láthatóan egészen oldottá kezd válni a nyugodtság tetejébe. Ha lehet ezt még fokozni ezzel persze. A varázsló azt is határozott derűvel nyugtázza, hogy Lilianne nem ismeri a bátyjáét. Kissé fel is lélegzik magában, hisz volt egy apró gyanúja még korábban; hogy mi lenne ha.. Szerencsére alaptalan volta a tulajdonképpen meg sem formálódó aggodalma.

 A következő percekben pedig a szó szoros értelmében veendő elragadtatottság veszi át a főszerepet. Mindennek kiváltója pedig a lány rövid visszaemlékezés. Craig a sötét vízbe bámulva esik áldozatául a felidézett emlékképnek. Mintha a megszokott merengő egy sötét, és gonosz, de sokkal hatalmasabb változata törne rá, és kegyetlenül magába szippantaná a lány emlékei közé. Craig hirtelen látja maga előtt a teljes jelenetet. A fiatal, és elbűvölő kislányt, ahogy gondtalanul fekszik szétomló ében tincsitől övezve a langyos párát árasztó nedves cserepeken. Szinte a szájára kívánkozik.. bárcsak ott lehettem volna.. de inkább néma marad, és a szemeit is behunyja, majd mikor újra kinyitja, a kép eltűnik. Craig élénk képzelete űzött vele ismét játékot, mely a lány iránt érzett egyre fokozódó érzelmei hatására kissé zabolátlanabbul viselkedik e percekben. Próbálva elterelni a figyelmet az apró megingásról így szól.*
-   Én mindig egyedül szöktem a hátsó kertünkbe.. hanyatt dobtam magam a magas fűben, és csak bámultam őket.. Nem szerették, ha ezt csináltam a szüleim csak időpazarlásnak tartották, pedig fiatal voltam. *Magyaráz Craig kissé zárkózottan, de közlő jelleggel. Csalfa mosolyt küldve a másiknak, mikor az bizonyítja szakértelmét, egy mondatával. Aztán csend következik, és a hevesen érzékelhető megingások sorozata. Craig pedig csak óvatosan teszi fel a kérdést.*
-   Ilyenkor hallod őt a fejedben? *Kérdi tágra nyílt szemmel.*
-   Vitatkoztok, vagy miért ugrál így az érzet? *Figyel tovább a válaszok reményében. Hisz most már elhatározta, hogy ameddig csak lehet szeretne elmenni, és megerősíteni a tudását, hogy segíthessen Lilianne-nek. Aki Craig szerencséjére értékeli a varázslatot, és a hangulatvilágításnak szánt rovarokat. Ráadásul nem utasította vissza a korábban megismételt kézfogót sem. Így most, mikor már a lány is Craig mellé ereszkedik az összekulcsolt ujjak újra kissé meglazulva, majd összeszorulva érzékeltetik, hogy az Ausztrál meglehetősen értékesnek gondolja ezt a gesztust, és ha csak a másik nem lép ő egyelőre nem tervezi elengedni a Latin szépség kezét. Majd amint Lilianne feje is leér a földre újra teljes képszakadás. Az örvénylő fekete hajzuhatag kibontva.. mondhatni mély benyomást tesz közel, s tán távol egyik legnagyobb rajongójára.

Crig pedig a kábulatból, és az erős illat bódulatából lassan kikeveredve maga is a lány felé fordítja a fejét, aki ismét rendkívül közel van hozzá, s olyan kérdéseket tesz fel, melyekre a válasz nem épp a legegyszerűbb. De, ha Craig valaha is képes lett volna őszintétlennek lenni most, még akkor sem tudná megtenni annyira belőle való a válasz. Arcát lassan megint a csillagok felé tereli, majd hamarosan belekezd elmerülve a bűvölt, és valós csillagok fényében.*
-   Tulajdonképpen a helyzet az, hogy engem mindig is érdekeltek a rúnák. Ami azt illeti a mágiának ez a része volt mindig a legfontosabb nekem.. nagyon sok időt áldoztam rá az iskolai évek alatt is.. miután végeztem Sydney-ben, és beiratkoztam az Ausztrál auror-képző programba még tovább akartam fejleszteni a tudásomat.. a baj csak az volt hogy a Rúnamágia arra felé a Csendes Óceánon nem igazán közkedvelt, és nincsenek is komoly szaktekintélyek.. *Kis szünet következik*
- Nem volt így más választásom Európa nagyon távolinak tűnt akkoriban, ezért Amerikába utaztam, mert állítólag ott többet tudhat meg erről az ember.. Meg is kaptam ott egy ösztöndíjat, és egy csereprogrammal odakerültem. Ott egész jól összeismerkedtem egy nagyjából velem egy idős varázslóval.. Jack White-al.. talán már hallottál róla.. azóta elég szép kis hírnévre tett szert.. *Folytatta Craig*
- Ő aztán bemutatott egy komoly rúnaszakértőnek egy norvég származású amerikai mágusnak Stanley Jacobsson-nak vele pedig teljesen beleástam magam a rúnák tanulmányozásába. *Ebben a pillanatban pedig újabb kínos, és dermesztő szünet szakítja félbe Craig mondandóját, majd egy mély levegő, és folytatás.*
-   Tőle tanultam a legtöbbet, szinte mindent! Tőle kaptam mindent! *Nyomja meg a minden szót olyan átéléssel, és lemondással, hogy a levegő igencsak fagyossá válik körülöttük. Majd jóval rövidebben a másik kérdésre is reflektál.*
-   Anglia pedig kézenfekvő választásnak tűnt. A Mágia, és Merlin hazája tökéletesnek látszott ahhoz, hogy visszataláljak a varázsláshoz, és a zavaros helyzet miatt, hogy eltűnhessek.*Zárja a mondandóját, és fejét a lány felé fordítja. A szeméből pedig a felejtés vágya, és valami furcsa vágyakozás süt, majd megszólal csendesen, nem érdekli mennyire szánalmas is a kérdése valójában.*
-   Volna kedve csillagképeket számolni most velem? *A kérés őszinte, és Craig akaratán kívül észrevétlenül egy kicsivel szorosabban bújik most a lányhoz, bár észre sem veszi.*

- Érdekes, igen... semmi nem maradhat titokban előtte, megérzi minden gondolatomat, tud minden rezdülésemről... sajnos a fair play szabályai kettőnk esetében nem érvényesek -válaszolom tömény iróniával a másik szemébe nézve.
- Egyébként magam is sokat töprengtem rajta, miért ilyen egyoldalú a kapcsolat... végül is ő is én vagyok, tisztában kellene lennem a saját gondolataimmal - gömbölyítem le a szomorú tény élét egy gyenge tréfával, ahogyan a pillanatnyi megtorpanást követően megérkezünk, majd helyet foglalunk a gondosan vágott tóparti füvön. Jó megfigyelő révén feltűnik, mennyire jólesik a varázslónak a figyelem, amivel szavait hallgatom. Bár eddig sem volt kimondottan zárkózott, most még inkább megnyílni látszik felém, és ez örömmel tölt el engem is. Aztán más is feltűnik, miután közbeszólok: mintha megkönnyebbülni látszana, hogy nem ismerem a bátyját. Talán nagyobb lehet a szakadék kettejük között, mint gondoltam... -töprengek el egy percre.

A gyerekkori emlékképem felidézésével, tudtomon és akaratomon kívül sikerült mágia nélkül is „elvarázsolnom” a rúnamágust, amit ő is hasonlóval hálált meg. Szinte láttam magam előtt azt a már akkoriban is kócos, sápadt kisfiút a hatalmas, hihetetlenül óceánkék szemeivel, ahogyan a derékig érő fűben szalad, miközben az anyja az ablakból kiált utána... legalább is én ilyennek képzeltem. Vajon milyen volt valójában?
- Nekem pedig ez a furcsa... hogy valaki haszontalannak ítélje a csillagok kémlelését. Pedig rengeteg dologra adnak választ, ha helyesen kérdezzük őket -teszem hozzá még elgondolkodón.
A fiú visszatérő zárkózottsága vegyes érzésekkel tölt el. Hirtelen szörnyen megsajnáltam, amiért még az ilyen ártalmatlan kedvtelésektől is igyekezték megfosztani, de közben lassan, de biztosan nőtt bennem a harag is. Nekem volt szerencsém egy olyan családba születni, ahol minden tervemet, minden elhatározásomat támogatták, de ahogyan az elmondottak tartalmából és hangneméből kiviláglott, Craignek nem jutott ilyen megértő és elfogadó család... és ez sajnálattal töltött el.

- Hallom -hunyom le a szememet igenlőn, majd a tágra nyílt kékekbe fonva smaragdjaimat, folytatom- és igen, a legtöbbször vitatkozunk. Rögtön megszólal, ha valami olyat teszek, vagy olyat gondolok, ami nem a kedvére való... azonnal megkritizál, vagy kigúnyol, amihez éppen kedve van. Aztán megpróbál meggyőzni róla, hogy neki van igaza, és ha nem sikerül, akkor igyekszik háttérbe szorítani... ez történt a hídon is egy hete. Először persze nem volt ennyire erős, nem tudott még így eluralkodni rajtam, aztán ahogy teltek az évek, egyre erősebb lett, már képes volt irányítani a cselekedeteimet, persze akkor még nem tudott úgy bebörtönözni ahogyan most. Aztán... szépen lassan ő lett az erősebb -hangom édes, a mondandóm keserű, ahogyan a varázsló mellé fekszem.
- Van, hogy a gesztusait is látom magam előtt, mikor beszél; a fintorait, a mosolyát... hallom ahogy kacag, ahogy a fogai összecsikordulnak haragjában, hallom ahogy dorombol, ha valami számára kellemes történik. Sokszor az érzéseit is teljesen átérzem - egyre hevesebben magyarázok, ahogyan az érzelmek összezavaróan sokszínű hulláma átcsap rajtam. Egyszerre vágytam megszabadulni tőle, örökre, de valamilyen torz módon kötődtem is hozzá. Mert bár gonosz volt és egy zsarnok, mégis a részem volt, segített nekem, hogy azzá legyek, aki most vagyok. Határozottá tett, céltudatossá... és megkeseredetté, igen.
- Ő... nagyon régóta velem van már, és nem volt mindig ennyire rosszindulatú, vagy gonosz. Segített öntudatosabbá, határozottabbá válnom. De mostanra már csak terhemre van, és nem akar elengedni... -fejezem be keserűen a monológot, mely akár több rémregénynek is jó alapul szolgálna, ha volna olyan regényíró, aki szavakba tudná zárni, milyen lehet önmagad foglyává válni.

Nem is foglak, amíg el nem érjük azt, amit akarunk... -somolygott az emlegetett börtönőr sejtelmesen, és ellentmondást nem tűrőn.

- Most éppen biztosított róla, hogy nem szabadulhatok olyan könnyen -fűzöm még hozzá tárgyilagosan, majd újra a varázslóra nézek, aki lassan fog bele a válaszadásba, elmerülve az éjszakai pagony fényeiben.
- Én is... de a rúnaismeret sosem volt az erősségem. Elolvastam, megtanultam, aztán szépen elfelejtettem mindent... pedig többet kellene foglalkoznom vele, ha már egyszer elsajátítottam az alapokat, igazán nem kellene veszni hagynom azt a keveset sem -morfondírozok hangosan, továbbra is Craigen tartva a szemem.
- Akkor innen ismered a könyvet! -könyöklök fel hirtelen lázasan csillogó szemekkel- De miért nem mondtad sosem hogy nem csak tanárként vagy kolléga?
A meglepetéstől felélénkülve figyelem tovább az ausztrált, aki mint kiderült, nem csak munkahelyi kolléga és udvarló, de pályatársam is.
- Még sosem jártam a világnak azon a felén... milyen volt? -szúrom közbe a kérdést, ujjaimmal újra egy vastag tincset tekergetve, ahogyan azt idefelé is tettem.
- Ismerős név... mintha már hallottam volna. Mivel foglalkozik? -kérdezek rá az amerikai nevének említésekor.
A hangulat pedig egyszerre minden előzmény nélkül újra barátságtalanul fagyos és borongós lesz, ahogyan a fiú elhallgat, majd a kényszerű szünet után olyan fokú lemondással a hangjában szólal meg, hogy akaratlanul is elkomorodom tőle.
- Olyasmit is kaptál, amire nem vágytál igazán?  -kérdezem nagyon óvatosan, fojtott hangon, felkészülve rá, hogy nem fogom megkapni a választ. De meg kellett kérdeznem.
- Nem bántad meg, hogy éppen ide jöttél? -teszem fel a kérdést jól emlékezve még rá, mit mondott a varázsló korábban arról, hogyan bánnak vele mióta megérkezett. Majd a kócos ausztrál újra felém fordul, a szeméből pedig a felejtés vágya, és valamilyen gyermeki vágyódás keveréke árad.
- Persze, hogy van -ajándékozom meg egy széles, örömteli mosollyal- de már elég régen volt, hogy utoljára ilyesmit csináltam... az Orion tehát megvan, lássuk csak... az ott az Ingaóra, az pedig... a Bika lesz? -fordulok az ég felé, kinyújtott kezemmel körberajzolva a megtalált csillagképeket, miközben a fiú közelebb húzódik hozzám, engem pedig megmagyarázhatatlan forróság önt el, s maga alá gyűr a finom remegés, amit bár könnyen írhatnánk a hűvös novemberi este rovására, mégsem lenne igazunk.

A Démon gyanús csöndben szemléli az eseményeket, elmém egyik sötét zugába bújva szövi tovább az ármányt, amiről mit sem tudunk mi, csillagképeket számláló álmodozók.

Fázol?

*A lány szavait hallgatva Craig akaratlanul is megpróbálkozik beleképzelni magát a számára ismeretlen helyzetbe. S némi töprengés, és figyelmes hallgatás utána következőkre jut; s ezeknek hangot is ad.*
- Ha jobban belegondolok, én sem mindig tudom, hogy mit gondolok pontosan, pedig én csak egyedül vagyok.. *Személyesíti meg a lány által gyakorta „Démonnak” titulált lelki entitást az Ausztrál. Az este történései, pedig csak gördülnek tovább előre. Talán már nincs is igazán terve egyiküknek sem ezzel az egésszel, legfeljebb a lány rosszabbik felének. Arra pedig úgy is csak a megfelelő pillanatokban derül fény, így kár foglalkozni vele. Miután közös megegyezésük eredményeképp immáron mindketten letelepedtek az előbűvölt textilre a beszélgetés a maga nemében még bensőségesebbre fordul. Mindkét fél kap egy kis ízelítőt a másik múltjából, s magukban meglehetősen élénk kép elevenedik fel. Furcsa, hogy két merőben más háttérrel, és élményekkel rendelkező ember hogyan képes egymásra hangolódni, megannyi véletlen, és sorsszerű esemény hatására. Persze Craig őszintén szólva sosem hitt a sorsban, és talán ezt most is megcáfolná.. de valójában nem agyal ilyesmin. Csupán gondolataiba merülve sütkérezik a színes képek kavalkádjában. Melyek talán hamis világot mutatnak, de az érzések kellemesek.*

- Én nem hiszek a sorsban, nem tudom te hogy vagy vele.. de a Csillagok ritkán hazudnak.. a legfurcsább pedig, hogy a varázslóknál, és boszorkányoknál senki sem érti jobban őket.. már az emberek körében persze.. és mégis milyen sokan nem hiszünk bennük.. *Fejezi be végül a furcsa hangnemben előadott mondandóját. Kissé mintha tanárian fogalmazott volna. Ezzel pedig olyan színben tűnne fel, mely eddig szinte elképzelhetetlen volt. Talán a másik is meglepődhet kissé.. hogy az Ausztrál vénáiban némi hajlam erre is lapul, így ha eddig nem is tudta volna, most már bizton elképzelheti a katedra mögött.. Persze mindez rendkívül kevés, de újabb furcsa színt visz a karakterébe. S nem is arra a kifejezett előadóra gondoljunk inkább arra, aki képes valóban beleélni magát abba, amit mond.. Persze efelől eddig sem volt kétség.

Amint Lilianne a közte, és a belső énje közti kapcsolatról beszél, Craigben felsejlik az a korábbi furcsa mindent átható, és fölé tornyosuló sötét érzés, amit akkor érzett, mikor először megcsókolták egymást. A lány leírása tökéletesen feleleveníti benne az érzetet, mely jól kivehetően jelen van most is, ám sokkal álságosabban sokkal rejtettebben. Craig csendben hallgat, és nem szól. A hideg, és szorongató érzést pedig csak akkor múlik, mikor a szemük jó idő óta újra összetalálkozik. Craig nyugodtan hullámzó lélektükrei feloldják a sötét, és hideg szorongató érzést, benne, és talán a másikban is. A démon szándékai hallatán Craig csupán ravasz mosolyra húzza a száját, mellyel egyértelművé teszi, mind a lány, mind a belülről figyelő másik Lilianne számára, hogy cseppet sem tart tőle, tőlük. Bizonyára komoly ellenszenvet váltva ki ezzel. Majd tovább göngyölítve a beszélgetés fonalát újra sikerül meglepnie a másikat. Kinek meglepettségére csak ekképp fele.*
-   Van abban a könyvben még egy másik rész.. is biztosan ismered „sose fedd fel kiléted, és valódi szándékod. óvakodja sötétségtől” *Kacsintva idéz újra emlékei lapjairól a rúnamágus, míg a másik tán még mindig kissé meglepetten néz rá.*
-   Amerika egyébként érdekes hely, bár határozottan nem az én világom.. a két véglet keveréke.. helyenként túl szabados, még inkább, mint otthon helyenként meg szigorúbb, mint Anglia.. olyan olvasztótégely féleség.. de nem bántam meg, hogy láttam.. *Fogadkozik, és bár oka volna rá épp elég.. egészen pontosan 6 mélyen húsba vágó oka lenne rá, mégsem bánja, és ez a szavaiból is érezhető.*
-   Könnyen lehet, hogy tényleg halottad.. véghez vitt pár trükkös varázslatot az elmúlt években.. most gyakorlatilag ő irányítja a teljes Detroit-i varázsló közösséget.. jó barátom, csak régen találkoztunk.. *Emlékszik vissza Craig a kellemesen együtt töltött időre, és a furcsa kalandokra, melyek közül a legemlékezetesebbre kérdez rá épp a lenyűgözően gyönyörű boszorkány. Craig minél több időt tölt, együtt a másikkal annál inkább szembesül ezzel. Talán egy bűbáj hatása volna ez?. Craig talán képzettebb annál, mintsem hogy ilyesmi áldozatául essen, de bárhogy is van egyre biztosabban érzi, mennyire magával ragadja a másik, s annak érett szépsége, mely párosulva a környezettel, és az este hangulatával egyre jobban magába szippantja, még ha ez cseppet sem mutatkozik rajta.*
-   Pontosan azt kaptam, amire vágytam, csak a tájékoztatás nem volt épp a leg teljeskörűbb.. de nem panaszkodom!! *Szögezi le gyorsan, le is kívánva zárni ezzel az erről folyó eszmecserét. Lilianne pedig Craig legnagyobb örömére belelegyezik a játékba, és már kezd is. Craig pedig folytatja a sort, mihelyst, ha a lány nem ellenkezik a kezével a másik karját vezetve kiigazítja a bika csillagkép helyét. Most pedig ő következik, és csalhatatlanul gyerekkori önmagára emlékeztető mosollyal kezd a keresésébe.*
-   Az ott a Perseus! Aztán a Vega a Galamb, a Nyúl, és a Véső! Most te jössz! *Ereszti le a kezét, és néz a lány szemébe, ha az módot ad rá, s mintha csak ott is csillagképeket keresne bámul bele a másik lélektükreibe, majd észlelvén a másik finom remegését kitágult pupillával őszinte, s naivan tökéletes tudatlanságában kérdezi.*
-   Fázol?

- Látod, én is pontosan így vagyok vele, és ha még Ő sem tudja, mit akar... néha olyan érzés, mintha négyen lennénk - válaszolom a varázslónak sötét humorral. Lám, még nekem is van érzékem hozzá, bármennyire komolynak tűnök is. Majd elhelyezkedünk a takarón, és mindketten elmerülünk egy kicsit a másik emlékeiben, mintha csak egy- egy Merengőbe buknánk alá, az ezüstösen kavargó emlékek közé.
- Én hiszek benne- vetem ellen határozottan- de abban is hiszek, hogy magam irányítom a sorsomat, nem holmi megfoghatatlan égi tünemény. A véletlenekben és a vallások egyikében sem hiszek. Túl sok bolond képzelgését nevezték már Isten akaratának... a boszorkányégetésről nem is beszélve -teszem hozzá megvetőn. Bár a varázsvilágban nem jellemző a vallásosság, Spanyolországban olyan erős gyökeret vert, hogy még én is tisztában voltam az alapvető dogmákkal. Nem szimpatizáltam velük.
- De a csillagok... valamennyire meghatároznak minket, gondolj csak a horoszkópkészítésre! Persze nem vagyok az a fajta boszorkány, aki hosszú éjszakákat tölt el poros kódexek és pergamenek előtt, szögeket és bolygóállásokat számolgatva, de hiszem, hogy hatással vannak ránk - fejtem ki az ausztrál mágusnak a véleményemet, kicsit talán elkalandozón is. Érdekes volt hallgatni, ahogy beszél: olyan volt a hangja, mintha az egyik diákjának magyarázna éppen. Le merném fogadni, hogy ő is az a típusú előadó, aki bár az óra elején még a pulpitus mögött áll, az első néhány mondat után inkább átteszi székhelyét az első padsorba, onnan magyaráz a nebulóknak tovább, beszéd közben szórakozottan forgatva a pálcáját. Elhatároztam, hogy a legközelebbi lyukasórámon leellenőrzöm eme tézisemet, ez pedig újra megmosolyogtatott.
Majd részletesen beszámoltam róla, milyen is a kapcsolatom a Démonnal, kitérve minden apróságra. A fiú csendesen hallgatta a szavaimat, egyszer sem szakított félbe kérdéssel, csupán egy magabiztos, furfangos mosolyt engedett meg magának, jeléül annak, mennyire semmibe veszi a szörnyeteget. Természetesen azonnali válaszként hatalmas smaragdszín szikra lobbant a szemem mélyén, néhány keresetlen spanyol szó kíséretében, melyeket szerencsére csak én hallhattam. A Démon határozottan dühös volt a férfi szemtelensége miatt.

Meglátjuk, meglátjuk... - búgta méregtől fortyogó hangon, de magabiztosan.

Aztán az est immáron sokadik meglepetése következik: kettőnk közül nem én vagyok az egyedüli auror. Craig újabb alapelvet citál elő emlékezete kacattárából, én pedig továbbra is meglepetten pislogva könyökölök mellette, amíg a szó tovább folyik, immáron a Lehetőségek Hazájáról.
- Izgalmasnak hangzik -vágom rá rögtön- biztosan teljesen más az élet arrafelé, főleg egy ilyen fiatal varázslónak mint te -somolygok a fiúra huncutan.
Craig szavai nyomán halványan bár, de kezd derengeni, honnan is lehet ismerős az amerikai mágus: mintha az egyik Szombati Boszorkány hasábjain emlegették volna... majd újra olyan pontra érkezik a beszélgetés, amiről az ausztrál jobban szeretne hallgatni, ahogyan az a feleletből is kiderül.
- Rendben, ha nem akarsz beszélni róla, akkor hagyjuk - mondom engedékenyen, bár roppantul furdal a kíváncsiság. Gyanítom, hogy a dolognak köze lehet a varázsló érzékeinek eltompulásához.

Eztán pedig kezdetét veszi a játék, Craig pedig helyesbíti a Bikát, finoman vezetve a kezemet, melytől a remegés csak tovább fokozódik. Élveztem a helyzetet, ahogyan a varázsló irányítja a mozdulatot...
Most újra én következtem, lázasan igyekeztem feleleveníteni az asztronómiai ismereteimet.
- Ez már nehezebb egy kicsit... ha jól látom, az ott az Androméda egy része, az pedig a Szekeres -mutatom újra a felismert csillagképeket- az a Kassziopeia, Eridánusz és Sárkány -engedem le végül a karomat a kék szemek mélyére nézve, melyeknek kócos gazdája újabb kérdést intéz hozzám.
- Egy kicsit igen -vallom meg halkan, fázósan összefogva a kabát nyakát.
- Tudom, hogy te nem fázol, de esetleg lenne kedved meginni velem egy csésze forró teát? A csillagokat az én kertemből is csodálhatjuk, ha akarjuk -teszem fel a kérdést csillogó szemmel, remélve, hogy a válasz igenlő lesz.

beszélj hozzám..

*Hevesnek mondható pillantásváltás a démon, és Craig között, s ha bár az „alteregó” csupán a másik íriszeinek mélyéről tekintget most kifelé azért mindkét fél pontosan érzékeli egymás jelenlétét. A Craig szeméből sugárzó nyugalom, és csalafintaság pedig még véletlenül se tévesszen meg senkit. Az Ausztrálnak nagyon is helyén az esze, és a gondolatai ezzel kapcsolatban. Annál kevésbé mással, hisz a csillagokba meredve kinek nem kalandoznának el kicsit a gondolatai. Craig sem kivétel a társaság pedig csak rátesz a helyzetre. Craig ugyan nem remeg egy cseppet sem. Sem a lelkében, sem a testében, mégis kissé elveszettnek érzi magát, még ha nem is látszik. Elveszni pedig már elveszett jó néhányszor, ám ez most némileg eltér a korábbiaktól.

Hisz a partnere egy csodaszép, érett, és temperamentumos boszorkány. Aki ebből a szempontból valami gyökeresen új a fiatal srác életében. Igazság szerint sosem került közelebb tőle ennyivel idősebb nőhöz. Boszorkányról pedig már nem is beszélve.. Persze ez magyarázható azzal is, hogy életének azt az időszakát, mikor a legtöbb kalandba keveredett a varázsvilágtól távol töltötte. Azonban most mégis itt áll valami számára gyökeresen új kapujában, és a lány reakcióit figyelve ki tudja meddig tart még a mai este. Ugyan is, ha más nem egy dolog beteljesült, abból, amit a másik felé előre bocsájtott. Nevesen, hogy lesz közös témájuk. Ez pedig hatványozottan bekövetkezett.

Így a témázgatás közben pedig Craig igyekszik elterelni a figyelmét mindarról az egyre inkább kibontakozóban lévő lehetőségről, amely a nála jóval érettebb férfiakat is zavarba ejtené. Ez pedig nem más, mint hogy a vak is láthatja, hogy kialakulóban van valami közte, és a boszorkány között, melyhez plusz ízként, és egyfajta pikantériaként társul a korkülönbség, és Craig „boszorkány szűz” mivolta. Maga Lilianne jelenléte könnyen zavarba ejtene egy érett férfit is, ám akkor mit mondjon az Ausztrál?

Bárhogy is van a magatartása ebből a szempontból akár hősiesnek is tekinthető. A legprózaiabb talán azonban mégis az-az egészben, hogy Craig a tudtán kívül viselkedik ennyire higgadtan, és természetesen. Ez a neveltetéséből, és a származásából fakad. Természetesen a korkülönbség kérdése fel-fel bukkan gondolataiban, ám egészen ügyesen sikerül elnyomnia őket. Egészen addig, míg a lány egy utalás keretében csalfa mosolyt erezet meg. Vajon mit akarhat ezzel? Teszi fel magának a kérdést. Az utalás egyértelmű, bár oly hihetetlen. Azonban Craig nem az a hitetlenkedő fajta így tökéletes közönnyel fogadja a dolgot. Az pedig csak segít a dolgon, hogy Lilianne a rúnákkal kapcsolatos kérdéseket sem feszegeti tovább. Craig érzi persze, hogy a másik kíváncsisága egyre mardosóbb, azonban mégsem vesz róla tudomást. Erről szeretne most a legkevésbé beszélgetni a csillagképszámlálás közben. Ami ráadásul szépen halad is lassan kimerítik a teljes téli égboltot. Amint felváltva számolgatnak Craig helyenkénti helyesbítésével.

Az Ausztrál pedig csak bólogat, mutat, és mosolyog a másikra. Miközben vállukkal már egészen egymáshoz simulnak. Lilianne-nek pedig igaza van.. Craig tényleg nem fázik, de ez nem jelent semmit. Töri őt eléggé a helyzetből adódó dilemma, mely a lány ajánlata végett az arcára is kiül. Hát nem tévedett a lány szándékait illetően. Ez az egész dolog a mai estével kezd határozottan komolyabbra fordulni, mint amiről az Az Ausztrál valahai is elmélkedhetett volna. A válasza azonban nem várat sokat magára. A kétely a szeméből apró szemcsék formájában tükrözi vissza a hold, és a lámpák halvány fényét. Azonban ez a kétely talán nem egyértelmű a lány számára, mely mindösszesen Craig bizonytalanságát szimbolizálja a lánnyal szemben. A korkülönbséggel szemben, és a boszorkányos szépséggel szemben. A válasz azonban;*
-   Az nagyon jó lenne! De csak ha megígéred, hogy beszélsz nekem spanyolul, és nézhetem, amíg teát főzöl.. *Mondja Craig a szemében kétellyel, vegyes kalandvággyal, mely valami igazán hihetetlent, és különlegeset vetít előre.. persze könnyen lehet, hogy csak saját maga számára.*

Telik- múlik az idő, gyors szárnyakon röppen tova, ahogyan végül az utolsó látható csillagképeket is megleljük és körberajzoljuk. Néhány nevében nem vagyok biztos, de szerencsére az ausztrál mágus mosolyogva, szolgálatkészen javítja ki a hibákat. Láthatóan teljesen belefeledkezik a játékba, ezzel is jól illusztrálva, mennyire kötődik a felettünk ragyogó csillagokhoz. Kissé a fiatalkori önmagamra emlékeztet, ahogyan nevető szemekkel fürkészi az eget, ábrándos arccal... majd a kérdésem elhangzása után mintha egy árnyalatnyi kétkedést, egyfajta tanácstalanságot vélnék felfedezni a tekintetébe szőve, a szentjánosbogarak és égi fények tükörképe közé gabalyodva. A varázsló habozik, engem pedig egy pillanatra megdermeszt a félsz; sikerült elijesztenem? Túl sietős vagyok? Aztán az Idő kereke továbbfordul, és a félelmem alaptalannak bizonyul; a fiú igent mond, kék szemeiben pedig az éledő kalandvágy ragyog fel.
- Ezt bátran ígérhetem -mosolygok a varázslóra- amikor csak lehet, a spanyolt használom, az angol olyan... rideg, semmi érzelem, semmi dallamosság nincs benne. Sokszor keverek spanyol szavakat az angolba is, talán már észrevetted. Mindig visszalopja magát az ajkaimra, bármennyire is próbálom megállni, mikor Angliában vagyok.
- A vendéget pedig nem illik egyedül hagyni, úgyhogy mindenképpen látni fogod - azt már nem teszem hozzá, hogy kifejezetten kedvemre való a gondolat, hogy nézzen. Beszéd közben lassan felülök, majd fel is állok a rúnamágus mellől. Kisimítom a kabát anyagán éktelenkedő esetleges gyűrődéseket, majd zabolátlan tincseimet is összefogom kissé, éppen csak annyira, hogy ne lógjon a szemembe egy se, de azért eléggé szabadon maradjanak, hogy a varázsló kedvére gyönyörködhessen bennük. Úgy vettem észre, szívesen pihentette pillantását a leomló csigákon, én pedig kötöznivaló bolond lennék, ha megfosztanám a lehetőségtől, hogy újra megtehesse.
Ha Craig nem előz meg, néhány pálcamozdulattal eltüntetem a tábortüzet és a takarót, majd a fiú felé fordulva várakozón nyújtom a kezem a keze után:
- Mehetünk? -majd ha nincs ellenvetés, és a felajánlott kezet is elfogadják, a park álmos csendjében ágyúdörrenésnek ható pukkanás keretében dehoppanálunk kézen fogva a szentjánosbogarak társaságából...

Folytatása itt! (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=7097.msg44805;topicseen#msg44805)

Raul


Milyen szépen süt a nap! - mosolyodott el a sötét, rejtelmesen mély tóhoz legközelebb eső padon ücsörgő lány, miközben éppen meggyújtott egy szál illatos cigarettát. A gyufa felsercent az apró kézben, a koporsószeg vége pedig narancsszínben izzott fel, ahogyan Lin leszívta a füstöt. Néhány óráknak tűnő percig a lány kicsit elfelejtkezhetett a mellette heverő, egyelőre befejezetlen rúnaismeret-esszéről, a honvágyról, ami lassan hónapok óta kínozza, a szokás szerint elkeserítő iskolai eredményeiről és szemeit lehunyva csak élvezte a napsütést és a cigarettázás monoton nyugalmát.
Ahhh... többször kéne ide járnom, itt olyan jó csend van... még a dolgozattal is gyorsabban haladtam - gondolkozott el, megtörve ezzel a varázst, majd még egy utolsó vágyakozó pillantást vetett a nyugodt víztükörre, mielőtt elnyomta a csikket, összetekerte a félig megírt esszét, és a pennával, valamint a gusztustalanul vaskos rúnaszótárral együtt elsüllyesztette a fekete-fehér csíkos táska számtalan zsebeinek legmélyére, és elindult a park nyugati kapuja felé vezető szűk, kacskaringós ösvényen. Bár a barna bőrcsizma sarka eléggé vastag, a boszorkány mégis csak lassan mert lépkedni a durva kaviccsal felszórt csapáson, így csapongó képzeletének rengeteg ideje volt elkalandozni mindenféle irányba... eltökélte például, hogy amint hazaér, rögtön nekilát befejezni azt a novellát, amit még Nashville-ben kezdett el írni... utána természetesen fel fogja hívni Poni-t, hogy elújságolja neki a haladást, és persze hogy hallja a hangját... erőt vesz magán, és befejezi a dolgozatot, mert Craig hétfőre kérte... megnézi azt a filmet, amit Chloe ajánlott neki, mi is a címe...?

Varázslószemmel nézve Lindsay biztosan elég furcsa látványt nyújthatott, ahogyan alvajáró módjára  andalgott a téli takarójától éppen szabaduló parkban a hosszú, piros kabátjában, csíkos táskával és a hozzá illő hosszú pulóverrel, szűk farmerban és magas sarkú csizmában. Az aranyvérmániások biztosan elhúzták volna a szájukat a sok mugli ruha miatt, és akkor még nem is tudták, hogy a lány táskájában egy CD-lejátszó lapul. A boszorkány sosem csinált belőle titkot, hogy félvér származású, bár mióta a Godrikba járt, sokkal óvatosabb volt; iskolanapokon például ő is talárt hordott, mint a többiek, és a varázstalan ketyeréit is otthon hagyta, de a szabadidejében elengedte magát, és úgy öltözött, ahogyan a legjobban érezte magát. A lány kifejezetten élvezte, hogy mindkét világba bejáratos, és nem igazán tudta megérteni, hogy a Sötét Nagyúr híveinek ez miért fáj ennyire... elvégre az ember így mindenhol megállja a helyét, és egyik világban sem érzi magát elveszettnek, nem? Egyébként Lindsayt a maga részéről hihetetlenül lenyűgözte, hogy mennyire ügyesen próbálják meg a muglik pótolni a mágiát mindenféle találmányokkal.

Lin tehát éppen azon gondolkodott, hogy mi volt a film címe, amikor meghallotta, ahogyan nem is olyan messze valaki gitározik.
Egész ügyesen játszik! - dicséri meg gondolatban az elkövetőt, majd némi hezitálás után a rövidebb út helyett a hang irányába indul tovább - kíváncsi volt, ki lehet az ismeretlen utcazenész. Nem kis meglepetésére a hang forrása egy félig-iskolatársa kezében pihent; emlékezett a srácra, bár szigorúan véve nem iskolatársak, mert a lány emlékei szerint ő a Mandragórába jár.
Nem is tudtam, hogy zenél! - csodálkozik tágra nyílt szemmel, ahogyan kicsit távolabbról figyeli a szürke köpenyes, kalapos crup- és dallamszelídítőt; Lin gondolatban megveregette saját vállát, amiért megismerte a lelkesen csaholó bestiákat. Egy darabig mosolyogva nézte a lényekkel bohóckodó srácot, majd úgy döntött, itt az ideje indulni, elvégre varázsvilág ide vagy oda, egy dolgozat sem írta még meg magát, útja pedig éppen a lelkes crup-tömegen át vezetett. Azok zajos örömmel engedtek utat neki, persze csak miután Lin kiosztotta a kötelező fülvakargatás-adagot köztük - bár a boszorkány kétbalkezes volt a varázslényeket illetően (is...), ezek az állatok annyira hasonlítottak a kutyákra, hogy kivételesen egész jól kijött velük. Nem is vette észre, hogy a gitár elhallgat, a fiú pedig egyre nagyobb szemeket mereszt rá; éppen továbbindult volna, mikor a srác utánaszólt, a keze pedig finoman, de határozottan a csuklójára fonódott.
- Ööö, igen? - fordult meg a lány meglepetten, zavartan mosolyogva a varázslóra, reflexszerűen beletúrva a frufrujába.
- Én vagyok... - válaszolja kicsit félénken, de továbbra is mosolyogva, ahogyan meglátja a csillogást a kék szemekben és a lelkesedést a fiú vonásain; ez, és a csuklóját fogva tartó érintés egyre inkább zavarba hozza.
- Ügyesen játszol! - bökné ki zavarában, ha a másik még mindig a kezét szorongatja.

Raul


A fiú szorítása hamar lazulni kezd, majd a kissé érdes tenyér lecsúszik Lin csuklójáról, miközben az ismeretlen bocsánatot motyog az orra alatt - ha a zavart pillantás a lányt fogva tartó ujjaira nem lett  volna elég, a srác hangjában csendülő bizonytalanság biztosította róla az amerikai üdvöskét, hogy bizony nem ő az egyetlen itt, aki zavarban van. Ez a tény egyébként furcsa módon mindig megnyugtatta a boszorkányt - úgy gondolta, ha a másik fél is legalább annyira kényelmetlenül érzi magát, mint ő, akkor mindketten egyenlő eséllyel indulnak az ismerkedésnél.
- Ja semmi baj, csak tudod... nem tudok hozzászokni, hogy megállítanak az utcán - magyarázza kicsit talán hadarva - Szerintem nem is fogok soha - somolyog a fejét rázva a diáklány kicsit talán hitetlenkedve.
Hűűűha, úgy látszik szegény srác nagyobb zavarban van mint én, pedig az már kategória a javából - csóválja meg a fejét továbbra is mosolyogva, majd igyekszik figyelmesen hallgatja a másikat.
- Ahham - bólint komolyan a lány, örömmel véve észre a névtelen idegen arcán szétterülő boldog vigyort, de a úgy tűnik, a kezdeti lendület fogytával egyenesen arányosan a srác bátorsága is elfogyóban van, a mondat végére érve pedig zavartan süti le kék - és milyen szép kék! - szemeit.
- Áh, akkor ezért a sok crup! - pillant körbe a kettejük körül csaholó, falkányi jószágra - Ha Lénygondozóban dolgozol akkor biztos jól elbírsz velük... nekem sajna nincs érzékem a bestiákhoz, de velük még egész jól kijövök, biztos mert otthon kutyákat tartunk - magyarázza Lindsay kicsit még mindig pirulva, de a kezdeti meglepetés elmúltával kezd végre megnyugodni.
- Utcazenélni én is mindig szerettem, és ha jó napot fogsz ki, meg persze jól választasz helyet akkor  azért összejöhet belőle egy-egy finom vacsi vagy valami. De a legfontosabb tényleg az, hogy élvezd, és ez a közönségedet is befolyásolja ám, nekem elhiheted! - vigyorog szélesen a lány, a mondat végén pedig a másikra kacsint.
A kérdés váratlanul éri Lindsayt, hiszen még senki nem kért tőle ilyesmit korábban.
Ha nem fejezem be azt a dolgozatot ma, akkor holnap kétszer annyit kell majd vele nyűglődnöm ... de olyan aranyos ez a srác a nagy kék szemével meg a rettentő zavarával... biztos jólesne neki ha maradnék egy kicsit, csak egy kicsit... és egyébként is neveletlenség lenne visszautasítani ha már ilyen szépen kért... biztos nagy bátorság kellett már ahhoz is, hogy megszólítson...
- Hmm, na jó nem bánom, de két feltétellel; felpróbálhatom a kalapodat és elárulod, hogy hívnak, mert ez így nem fair, hogy te egyből felismersz én viszont még a nevedet sem tudom - ezzel a zárszóval a lány letelepszik a padra, leteszi a táskáját ami jókorát puffanva landol mellette, majd a kalapot vagy egy nevet várva fordul a srác felé mosolyogva, baljával ismét kisimítva összekuszálódott tincseit.
- Ja igen, és te választasz dalt, ez a harmadik.