Búcsúlevelek.

"Minden történet eleje hasonlít kicsit. Nincs új a nap alatt. Amikor egy csillag fényesen felragyog, egy másiknak ki kell hunynia. Persze vannak véletlenek. Számíthat az eső, az éjszaka, meg a gitár pengetés. De nincs könnyű helyzete annak, aki ebben hisz csupán. Ne higgyjetek azoknak, akik össze-vissza mesélnek! Mert a világ, az nem tűri, hogy valaki rendjéből kitörjön. De mégis, mégis csak az érzelem a fontos, meg a szerelem. A szavakat könnyen elfelejtjük, a szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül száműzi az emlékeinkből. A végén nem marad semmi!"

[Emma]

#01~ Caleb & Barbi

*Csak egy halk suhanás hallatszott a sátorban, mikor Emma Gray gyors léptekkel elhaladt az ágyak mellett. Egyedül volt odabenn, a többiek kint vártak rá.
A közös szobájukba ment, ahol Barbi és az ő ágya volt. Megragadta a rózsaszín, gurulós bőröndöt, majd felpattintotta a zárat és feltárta a tetejét. Egy vékony, teleírt pergamenlapot emelt ki belőle, s rakta barátnője ágyára. A hold fénye a lány arcára vetült, s megvilágította a legördülő könnycseppet.
Emma nem habozott. Visszazárta a bőröndöt, és már itt sem volt.
Mikor kilépett a hold sugarából, a fény az ágyra, s pontosan az ott elhelyezett levélre esett. A levélre, mely bizonyítékot hagy maga után, Emma Gray létezéséről.*

• • • •

Hát… sziasztok!

Nos… nem is tudom, hol kezdjem. Azt hiszem talán az elején, ahol megismerkedtünk.
Barbi, téged a Roxfortban ismertelek meg. Barátnők voltunk, könnyen megismerkedtünk és gyorsan létrejött köztünk a jó kapcsolat, a legjobb, amit csak el tudtam képzelni. Barátnőmnek neveztelek, s megbíztam benned. Szerettelek, amennyire csak barátilag lehetséges. Sokat sírtam a válladon, és ez fordítva is megtörtént, és sokat is nevettünk. Sok, nem is, rengeteg jó emlék fűz hozzád. Imádlak, és nem szeretnélek itt hagyni, ám most mégis búcsúra kényszerülök. Sajnálom, ha néha hanyagoltalak, vagy ha nem fordítottam rád elég időt. Azt is, hogy sokszor csak beszéltem és beszéltem az én hülyeségeimről és téged megszólalni sem hagytalak, gondolom eleged lehetett már belőlem.
És… azt is sajnálom, hogy most a nyakatokba akasztottam magam. Higgyétek el, ha tudok jobb megoldást, akkor azt választottam volna. Ez alatt az idő alatt szembesültem azzal, melyet bárki más megmondott volna rólam, csak én nem: nem nekem való ez a bujdosó életmód. Sem az, hogy távol legyek a szeretteimtől, még ha pont tőle is bujkálok, vagy ha utálom is azt a köcsögöt. Az érzést nem tudom elnyomni: szeretem.
Barbi, remélem megtalálod a szerelmet Jamesben és sokáig együtt éltek és lesz sok-sok gyereketek, meg minden… remélem, ő a te szőke herceged.
Caleb, téged először Barbiék házánál láttalak meg. Akkor már kicsit más lelki állapotban voltam és nem örültem egy ilyen jó pasinak, mint ahogy azt általánosan tenném. Nagyod édes vagy és téged is imádlak. Nyugi, nem vagy az esetem. Én a kemény pasikat csípem, te pedig nem igazán tartozol abba a kategóriába.
Nagyon megszerettelek ebben a pár hónapban és te is nagyon hiányozni fogsz. Örülök, hogy megismerhettelek és a barátomnak mondhattalak téged.
Most, hogy elmegyek, nem igazán tudok mit írni nektek. Szeretlek titeket és legyetek jók. 
Remélem mindketten száz, sőt, ezer boldog évet fogtok még leélni. Ne kövessétek az én példámat. Van még remény, legyetek optimisták, és gondoljatok sokat rám. Remélem, csak jó emlékeket hagyok magam után… és…
Szeressétek egymást.
Ég veletek!

Emma

[Emma]

#02~ Jacob Grosiean

*Emma Gray halkan szipogott egy kemény, fa borítású íróasztal mögött, mögötte az ablak tárva nyitva. Havazott. Egy olyan íróasztal volt, mely a legtöbb, szokványos bútoráruházban akár évekig is elállhat, borsos árát tekintve ugyanis nem sokan adnák eme, látszólag nem túl jó vételnek tűnő üzletre fejüket. A lány kezében egy barna toll volt, mely feketén fogott, előtte pedig egy széthajtott, sárgás pergamen két vége tekeredett befelé. Jacob mindig is jobban szerette a golyóstollat. Még ha mugli eszköz is volt. Közepén szabályos, dőlt betűkkel szedett, terjedelmes írás volt.
Emma nagy levegőt vett, elmosolyodott. Imádta Jacob kellemes fenyőillatát, ám a mosoly rögvest le is hervadt arcáról. Haját ma este copfba fogta, egy fehér pulóvert és passzos farmert viselt. Arcáról potyogtak a könnycseppek, s ijedten összerezzent, mikor a régi, antik óra a sarokban hangosan megkondult, jelezve, éjfél van. Megcsóválta a fejét, majd felállt, s az ajtó felé vette az irányt, ám félúton megtorpant. Megfordult, egy darabig csak állt, majd sikított egyet és a földhöz vágta a tollat, melyet eddig kezében szorongatott, s végül kiszaladt a szobából, le az előcsarnokba. Vetett még egy utolsó pillantást a hatalmas karácsonyfára, majd egy dühös pillantással belerúgott előre bekészített bőröndjébe, kitépte a bejárati ajtót és már nem volt sehol.*

• • • •

Tudom, hogy haragudni fogsz. Tudom, hogy gyűlölni fogsz. Hogy ezek után hallani sem akarsz rólam, hogy mostmár végképp elástam magam, és, hogy fájdalmat fogok okozni neked. De nem tehetek mást, Jacob, én így nem tudok élni. Egyszerűen nem megy, érted? Éjszakákat sírok át. Nem tudok aludni. Nem tudok élni. Nem bírom. Úgy érzem kezdek megbolondulni. Hiányzik a bátyám, de nem mehetek vissza hozzá, mintha mi sem történt volna. Meg bűnhődnie kell. Nem hagyhatom neki, hogy boldog legyen, ha én sem lehetek. De nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Azt hittem majd csak távol kell tartanom magam tőle, de félek tőle. Minden egyes percben félek és ezt már nem tudom megfelelően kezelni.
Sajnálom.
Tudom, hogy szeretsz, de hidd el, én mindennél jobban téged! Életem egyik legszebb napja volt, mikor beléd futottam abban az isten háta mögötti faluban, tök kócosan, meg egy szakadt szoknyában. De te akkor is megláttad bennem a jót, amikor abszolút nem volt bennem semmi jó és semmi szerethető. Te mindig bátorítottál és biztattál, hogy ne adjam fel. Mindig megvédtél és mindig tiszteletteljesen viselkedtél velem. Azt hiszem mindent megadtál nekem, amit egy nő kívánhat és amit csak tudtál volna adni. Elkényeztettél. És szeretném ha tudnád, szeretlek. Mindig szeretni foglak. Ha tudnám, hogy túl fogom élni, azt mondanám, hogy hozzád akarok menni feleségül, de azt hiszem számomra nincs remény.
Meg fogok halni.
Sajnálom.
Ma elmegyek Brandonhoz. És megölöm. Tudom, tudom milyen veszélyes, és azt is, hogy szívesen velem jönnél és megvédenél. De nem rángathatlak bele, hiszen ez nem a te problémád. Ez csakis az én gondom. Az enyém, meg azé a tetűé. Ha megölöm, valószínűleg engem is meg fognak ölni. De legalább nem kell tovább szenvednem.
Sajnálom Jacob. Találd meg a számodra legjobb nőt. Én nem az vagyok. Nem vagyok jó neked, te túl jó vagy hozzám. Én egy emberi hulladék vagyok. Egy kesergő, aki csak magára tud gondolni. Aki annyira önző, hogy a számára legfontosabb embert is otthagyja, és inkább meghal, csak, hogy neki jobb legyen. De nem tudok így élni. Remélem megértesz.
Legyen boldog életed.
Nyugodtan utálhatsz.
De én mindig szeretni foglak.

Emma

[Emma]

#03~ Gerry Ryan Nefas

*A sötétszürke bagoly nagy szemeit Emma Grayre meresztette, míg az magyarázta neki, merre menjen. A lány nem tudhatta a címzett pontos tartózkodási helyét, csak találgatni tudott, de reménykedett, a levél célba ér majd. Arcán a könnycseppek sorra peregtek, kezei remegtek, ahogyan a gondosan összetekert papírt a madár lábához kötözte. Nehéz döntéseket kellett hoznia, de tudta, mindenkinek így lesz a legjobb. És nem akart nyomtalanul eltűnni szerettei életéből, kellett valami, amivel nyomot hagy bennük. Még ha csak egy ostoba búcsúlevélről is van szó.*

• • • •

Szia Gerry!

Nos, tudod, ez egy amolyan búcsúlevél lenne. Kételkedek benne, hogy túl sokáig élni fogok, és nem szerettem volna, ha nem tudok elköszönni tőled, hiszen amikor legutoljára elváltunk, az nem volt valami kielégítő.
Elég furcsán ismerkedtünk meg. A vonzalom és a szimpátia szinte percek alatt alakult ki kettőnk között, s minden olyan gyorsan történt. Azt hiszem te voltál a leggyorsabb szerelmem, ha mondhatom így. A leggyorsabb, és az, akivel a legkevesebb időt töltöttem, így nem is tudtalak annyira megismerni, mégis szerettelek. Ne érts félre, most is szeretlek, de már csak egy nagyon jó barátként gondolok rád.
Tudom, a legutóbb még szerelmesekként voltunk együtt, de az óta történt, egy s más. Azt hiszem, megtaláltam az igazit, aki mellől sosem akarok elmenni. Vagyis… muszáj lesz, de még nem tudom. Nem tudok semmit sem. Még azt sem, mit tudok, és mit fogok csinálni.
Mert tudod, van nekem ez az ügyem a bátyámmal, s így nekem nagyon nehéz élnem. Egyszerűen nem tudok élni. És talán így már nem is akarok.
Sajnálom, hogy nem tudtunk többet együtt lenni. Sajnálom, hogy nem tudtalak úgy szeretni, ahogy megérdemelted volna, és bocsi, hogy ilyen vagyok.
Azt hiszem többet nem látjuk egymást.
Legyen nagyon szép, és boldog életed Gerry! Majd vigyázok rád fentről.
Szeretlek.

Emma

[Emma]

#04~ Brandon Gray

*Egy sötét, észrevehetetlen árnyként csusszantotta a farzsebedbe, észre sem vetted. Pedig Emma Gray ott hagyta, egy bánatos, testvéri könnyel együtt. Egy könnyel, mely egy elárult testvéré volt, egy olyan testvéré, egy olyan lányé, aki meghalni készült… és hamarosan el is érte célját. Ez volt az utolsó levele, élete utolsó betűi ezen a papíron fénylettek. Ez lesz az utolsó emléked, húgodtól, talán ez lesz mindened.*

• • • •

A testvérem voltál.
Az egyetlen bátyám.
Amióta ismerlek, felnézek rád, Brandon. Mindig is szerettelek, talán sokszor már jobban is, mint azt megérdemelted, de a bátyám voltál, és ez a tény elvakított… egy darabig.
Mikor kicsi voltam, azt mondtad örökre te leszel a legjobb barátom, azt állítottad mindig szeretni fogsz, és a legjobb testvérek leszünk a világon.
Hazudtál.
HAZUDTÁL!!
Persze tisztában vagyok vele, hogy azok a szavak, csak egy üres fecsegés töltelékszavai voltak, hogy egy buta kislányt álomba segítsenek, de én akkor komolyan vettem őket. És ezzel te is tisztában voltál.
Már nem vagyok kislány, és már mindent tudok. Elkerülhetetlen volt, hogy ez legyen, remélem, tudod, elkerülhetetlen volt, hogy kiderüljenek a mocskos kis titkaid, mert ugye nem gondoltad, hogy örökre a homályos ködfüggönyön keresztül foglak látni? Annak az ártatlan Brandonnak, akinek semmi hibája. Aki nem halálfaló, nem gyilkos, nem kegyetlen, és hazudozó. Csak a testvérem.
Bizonyára most örömmel olvashatod ezt a levelet, melyet könnyeim áztattak.
Mert ha ezt olvasod, akkor én már nem élek.
Te öltél meg, ahogyan azt akartam, én pedig elértem a célomat. Mert miután végeztél anyuékkal, nem tehettem mást. Meggyűlöltelek. Vagyis csak próbáltalak, de a bátyám vagy, nem gyűlölhettelek, de szeretni sem akartalak.
Valószínűleg most büszke vagy magadra. Gratulálok, az egész családot kiirtottad. Egyedül maradtál. Csak te, Brandon.
Most mihez akarsz kezdeni? Most, hogy már mindent, amire vágytál, véghezvittél?
Most, hogy már megöltél?
Szeretlek. Ezt nem fogom tagadni, mert nem tudom. A bátyám maradsz, örökre, de én már nem vagyok a húgod. Nem te tagadtál meg engem, hanem én téged. Téged, a szüleink gyilkosát, téged, aki merte bántani a saját húgát, aki kitörölte emlékeit, csak hogy neki jobb legyen!
Mindig a jobb érdekében harcoltál, azt viszont sosem ismerted fel, mi is az igazán jó. Sosem tudtad, melyik oldalra kell állnod, én pedig segíteni akartam neked, de nem hagytad. Mert azt hitted, te jobb vagy, te mindent tudsz?
Milyen a Sötét Nagyúr seregében szolgálni? Milyen érzés olyan gyilkosok között élni, mint te magad?
Tudod, én csak egyet szerettem volna. Élni.
Voltak álmaim, voltak céljaim!
Fel akartam nőni, Brandon, de te elvetted tőlem az ehhez elengedhetetlen dolgot.
A szüleimet. A szüleinket!
Őket szerettem a világon a legjobban, ezzel tisztában voltál. Hát miért tetted? Csak hogy nekem fájjon, csak, hogy ne menekülhessek hozzájuk, hogy végleg rád legyek utalva, s te perverz vággyal ölelhess át?
GYŰLÖLLEK!!
Megkeserítetted az életem.
Így most megöletem magam. Veled. Attól fosztalak meg, ami talán a legfontosabb neked, épp úgy, ahogy te is tetted.
Mindent elrontottál, nem is tudom, miért írok neked búcsúlevelet, hisz még ennyit sem érsz. nem érdemled meg.
Remélem szép életed lesz, s habár nem lehetek a gyerekeid nagynénje…
Viszlát, Brandon.
Soha többé nem látjuk egymást.
Majd néha küldök levelet hozzád, a pokolba.
Mert én a mennyben leszek… anyuékkal.


Emma