Hófehérke story...

Egy erősebb fuvallat megmozgatta köpenyem kapucni részét, mikor az Abszol Útra térve egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy a semmibe révedés eszközével húzzam az időt. Na meg persze, hogy szokjam az itteni, kimondottan fagyosabb hőmérsékletet, a Foltozott Üstben megszokottól.
A macskakövekkel gondosan kirakott, általában kellemes emlékeket ébresztő hely most egyértelműen sivár volt, halovány árnyéka a rég megszokott, nyüzsgő utcának, hova minden Roxfortos csillogó szemekkel, ereikben az izgalomtó futkosó vérrel lép be.
A nyüzsgés bizonyára elhalt a borús idő közeledtével - nyugtatom magam- biztos csak azért vannak ilyen kevesen, mert féltek, hogy megáznak. Hmm… biztos. Viszont van egy kis bökkenő az elméletemben, melyre – nem tudom, hogy lehettem ilyen ostoba, de – nem figyeltem fel. Hiszen… melyik varázsló vagy boszorkány ijedne meg egy két csepp esőtől? Kit állítana meg… öhm… mondjuk rajtam kívül?
Nem. Ez a kihaltság másnak tudható be.
Szavak férkőznek be elmémbe, melyek később mondattá formálódnak.
„Már semmi sem lesz az ami, és mikor minden más lesz, csak te nem, akkor döbbensz csak rá, egy teljesen új világban ragadtál. Te. Egy régi kolonc, aki senkinek nem kell.”
Nem tudom ki mondta, lehet, hogy senki, csak a félelmeim mondatják ezt velem. Mindenesetre… úgy érzem, van benne valami.
Senkinek nem kellek.
Végignézek magamon. Ellenőrzöm, hogy jelmezem, melyet inkább buroknak, vagy álarcnak neveznék, tökéletesen áll-e. Fekete, Converse cipő, majd sötét farmer, s fölötte egy mélyen kivágott póló melyre lenge, könyékig érő pulcsit húztam, s ezekre pedig egy térdig érő, lágy selyemből szőtt, a fényben alighanem félig átlátszó anyagból összehozott remekművet mely hasonló egy talárhoz. Elöl nyitott, s nyakamnál van összefűzve, hogy ne csússzon le, s hátul pedig van egy kapucnija mely tökéletesen takarja, két oldalt egy-egy lelógó copfba fogott hajam, s ha kicsit előrébb húzom, akkor az arcom is csak erőfeszítések árán leshető meg.
Elindulok.
Pontosan nem tudom, hogy merre menjek, vagy mit keressek, hiszen fogalmam sincs, hol kaphatnék olyan szert, amire szükségem lenne. Így elindulok egyenesen előre.
A boltok mellett elhaladva, melyek régen varázslatosan bocsátották ki a fényt, szomorúság, vagy inkább sajnálat települ arcomra. Inkább mindkettő, vegyesen. Szomorúság, mert a „rendszerváltás” oly sok üzlet bezárását okozta, s sajnálat… vagy inkább szánalom, nem tudom, a kirakatok előtt kuncsorgó, munka- és pénz nélküli emberek miatt.
Varázslók és Boszorkányok, vegyesen vannak, sőt, még az imént egy fiatalabb boszorkányt is láttam, aki a „Segítsen a félresikerült kiábrándító bűbájok áldozatain” – feliratú táblát szorongatta, egy másik, egy öreg varázslónál - aki akár lehetett volna egy elrettentő példa is a hoppanálni tanuló fiataloknak- ezt hirdette: „Kérem, támogassák a hoppanálási vizsgám díját. Szeretnék végre rendes életet élni.”. Most kövezzetek meg, de nem bírtam, visszafojtani mosolyom az öregember láttán, akinek több ujja is hiányzott, s mintha az egyik szeme látványosan lentebb lett volna, mint a másik s még ki tudja hány testrésze torzult meg, vagy veszett el a jó próbálkozásai során. Nem igazán mertem jobban megnézni, mert féltem, hogy a végén az lesz, hogy rám ugrik, s kiszabdalja zsebem védelméből pénztárcámat. Mindenesetre cuki lenne a pink bukszával.
Miközben tovább róttam a macskakövek furcsán elrendezett sorait, gondolataimba mélyedtem, azokon belül pedig a kuncsorgókon agyaltam. Szegény emberek. Szegények, és borzasztó szánalmasak. Én maximum tüntetni jönnék ide, s az én táblám valami hasonlót hirdetne: „Foglaljuk törvénybe: Akik a szandált zoknival hordják, azoknak egy hét bünti az Azkabanban!” öhm… vagy valami hasonló.
Mikor Florean fagylaltszalonja mellett vezet el utam, szomorúan mosolyodok el, ahogyan Sebastian képe kúszik elém, persze csak gondolatban. Yeah. Egy újabb problémával több, most már azért is aggódhatok, hogy vajon mi lehet barátommal. Fel kéne hívni, de azt sem tudom, van-e telefonja. Nem, valószínűleg nincs. Levél? De hát azt sem tudom, hol lakik, nekem meg nincsen olyan szuperintelligens baglyom, ami magától megtalál embereket.
Szemem az utcát pásztázza szüntelen, minden egyes táblát elolvasok, s minden kirakatot alaposan megfigyelek. Végül egy középkorú, sötétbe öltözött pasas kis bódéjánál megtorpanok. Az apró, fából tákolt, könnyen és gyorsan ide-oda mozgatható bódé fejlécén ez a felirat állt: „Samlarus, a híres bájitalkeverő.”. Jobban szemügyre vettem és a miniatürizált pulton kérdéses eredetű kis üvegcsék kaptak helyet, melyekről sosem tudtam volna megmondani, vajon mit rejthetnek. Sosem voltam a bájitalok mestere, ahogyan, mindig is tudtam nem is leszek.
Kétkedve néztem körbe az Abszol Út kihalt sorain, majd végül egy bizonytalan lépést tettem Samlarus bódéja felé, aki erre kíváncsian felkapta a fejét. Arca elnyűtt volt, s engem leginkább egy másnapos alkoholistára emlékeztetett, aki szeretettel látogat sztriptíz bárokat, na de semmi előítélet. Egyben legalább majdhogynem biztos lehetek, nem halálfaló, hiszen azoknak van jobb dolga is, mint holmi bájitalkeverőnek kiadva magukat kóboroljanak az Abszol Út kellős közepén.
Félősen néztem a csávó szemébe, mely – talán ez volt ez egyetlen dolog rajta – kiemelte őt a koldusok közül, ugyanis szemében valami felsőbbrendűség uralkodott, melyet leginkább csak az aranyvérű, pénzes családok engedhetnek meg maguknak, de őszintén szólva kétlem, hogy Samlarusnak valaha is több pénze volt 20 galleonnál. Akkor mégis mire ez a nagyképűség meg csodálatot parancsoló tekintet? Mert ha azt várja tőlem, hogy térdre esek és dicshimnuszokat kezdek írni róla, nagyon téved. Én csak egy ember előtt lennék hajlandó térdre ereszkedni. Na, jó, talán kettő. Nem is. Három. Mindegy, ez nem ide tartozik.
- Adhatok valamit kedveském? – szólalt meg recsegő hangon a férfi, majd előrébb lépett, hogy közelebbről megszemlélhessem portékáját. Ahogyan megcsapott az olcsó, visszataszítóan büdös kölni orrfacsaró szaga, arcom fintorba torzult, melyet aztán igyekeztem jól leplezni.
- Hát… öhm nem is tudom. Miféle bájitalokat árul? – hangom egészen vékonynak hangzott az övé után.
- Az attól függ, hogy miféle bájitalokat keres kegyed. – mosolya már-már tenyérbemászó volt, miközben tekintete fikarcnyit sem változott.
- Hát… valami erőset. – nem tudom, hogy egyből a tárgyra merjek- e térni, vagy ne. Őszintén bevallva félek a varázslótól, s úgy vélem nem is alaptalanul. Ki tudja milyen fickó ez.
- Oh, abból van bőven. És tudhatnám a hölgy becses nevét mielőtt valami… erőssel szolgálnám ki?
A fenébe!
- Persze, Emm… öhm… Lily Fox. – mondom sután, alig hihetően.
A mosoly, mely a varázsló arcán terült el, biztosítékot adott róla, hogy nem vette be. Persze hogy nem, hiszen melyik hülye mondaná meg egy útmenti árusnak a valódi nevét, ahhoz elég naivnak kéne lenni, meg én amúgy sem tehetném meg, mikor a halálfaló bátyám kerestet.
- Nyugalom ifjú hölgy… elsőre senkinek nem jut eszébe. – próbált nyugtatni, amivel elérte, hogy mégjobban tartsak tőle. Biztos a tapasztalat beszél belőle, mi? Mert annyi vevője van. Látszik. – Szóval… halálos méreg vagy csak sima altató bájital valamelyik ellenségének, netán százfűlé főzet? Van itt minden, válogasson bátran!
Előrébb hajoltam, majd szemügyre vettem az árut. Én, a nagy bájital szakértő. Még jó, hogy vannak feliratok is az üvegeken.
Van mindenféle formájú, alakú színű fiola, üvegcse kinek hogy tetszik, az én tekintetem mégis egyetlen egy főzeten akad meg, melynek színe sötétvörörs és egy apró, alma alakú üvegbe lett töltve, melynek tetejére egy levél alakú kupakot tekertek.
- Ez mire jó? – mutattam az üvegre, mivel azon nem volt semmiféle tájékoztató.
Az árus arca felderült. Na, nyilván kiszúrtam a legdrágábbat.
- Ez kérem szépen, – vette a kezébe a bájitalt – a fogyasztóját örök álomba segíti, ha úgy tetszik, megöli. Ám… nem hiába ez az egyik legkülönlegesebb ital mind közül, mivel mikor a varázsló, vagy teszem azt boszorkány – a szemembe néz – megissza, az összes mágia megszűnik körülötte, s ez még így magában nem is lenne nagy dolog, mert ugye bármely varázslattal bíró ember esetében ez történik, de... a szíve nem áll le. A teste és a szervezete lassabb munkába kezd és olyan, mintha hibernálódna az ember. Igen sok történelmi eseménynél használták ezt, csak a muglik valami tudományos mütyürnek tulajdonították, viszont amit ők felolvasztásnak hittek, hívtak mindegy. Az igazából oly egyszerű hogy egy külföldi mesemágnás régen rájött a titokra. Hál’ istennek a varázslók nyolcvan százaléka hanyagolja a televízió nézést, így hozzájuk nem jutott el ez az információ, akihez meg mégis, annak nincs elég pénze hozzá, hogy megvegye, vagy csak nincs rá szüksége, mert jobban szereti a gyilkos átkot, de a „hibernálódott” embert fel lehet ébreszteni méghozzá egy szerelmes csókkal. – az utolsó két szót furcsán köpködve ejtette ki.
Jéé, ez a Hófehérke! - kiáltanék fel szívem szerint, de a félelem mely mikor az előttem álló gusztustalan emberre tekintek, jelentkezik, elnyomja ezt a gyerekes felismerést.
Nem tudom, hol van az általános bizalmatlanságom és kétkedésem, de… nem tudok nem hinni a varázslónak. Valahogy sikerült elérnie, hogy higgyek neki. Mégiscsak tud valamit.
Másrészt viszont… ez pont jól jönne nekem. Nem halnék meg csak kéne valaki, aki jókor jó időpontban hajlandó lesz lesmárolni és… már miért ne tenné? Nézzenek már rám!
- És milyen gyorsan hat ez a bájital? – hangom remeg az izgalomtól és nem utolsó sorban a félelemtől is.
- Körülbelül tíz perc és megszűnik körülötted minden mágia, amit addig használtál aztán holtan esel össze. – mintha kis sürgetést hallottam volna ki a hangjából, persze lehet, hogy már a hallásommal is gondok vannak.
- Mennyibe kerül?
- Száznegyven galleon.
Jesszus! Az a megtakarított pénzem háromnegyede. Hmm… itt az ideje, hogy használatba vegyem anyuék pénzét, melyet bankba raktak. Még jó, hogy most van nálam elég.
A zsebembe túrtam, s egy marék pénzt dobtam az ingatag pultra, majd még egyet, és még egyet. Miután az öreg megszámolta, elmosolyodott s a kezembe nyomta az almát.
- Használja egészséggel Miss Gray. Öröm önnel üzletet kötni.
- Köszönöm. – vágtam rá automatikusan, s ezzel el is rontottam mindent. Épp, hogy kiejtettem számon a szavakat, már rájöttem mekkora bolond voltam, hogy így elárultam magam.
Egy utolsó rémült pillantást vetettem Samlarusra, ha egyáltalán így hívják, majd körülnéztem az Abszol Úton. Mindkét oldalról két-két férfi közeledett. Persze, lehet, hogy csak egy Halálfaló közülük, de akkor abban a pillanatban csak félelmeimre tudtam összpontosítani.
Istenem most segíts meg.
Futni kezdtem.
A varázslónak esze ágában sem állt megállítani, csak nevetett. Pokoli hangját még szinte ma is hallom álmomban. Néha ébren is.
Lefordultam egy üzlet mögé, majd hangosan zilálva befutottam a bolt hátsó helyiségébe. Ott egy rémült kisfiúval találtam szembe magam, aki robbanó snapszlizott. Kiáltani készült, megcsóváltam a fejem, de nem értem el vele semmit. Hangosan felvisított én pedig megpördültem tengelyem körül erősen a Sherwoodi erdőre, s ott is egy tisztásra koncentráltam, ahol még kislány koromban piknikeztünk apuékkal.
A következő dolog, amit éreztem az a fű friss illata volt, s egy erős fuvallat, melyet az elsuhanó, zöld fénycsík okozott.
Még időben eljöttem.
A kisfiúnak viszont már késő volt.