Roxfort RPG

Figyelem, diákság! Az ajtót és az ablakokat is igen erős igék védik - ne tegyék kockára az életüket!


Az első emelet egyik sarkában kapott helyet ez a kicsit zsúfoltnak és roppant szűkösnek tűnő tanterem. Az ajtón soha meg nem kopó, elrettentő feliratot elég egyértelműen valamiféle élőlény vérével firkantotta oda a neves tanító (hiába feketéllik, mint a kátrány, a szag árulkodhat, s a kevéske fény is sötétbordó foltokat fest rá) - ezzel is jelezve, mennyire megfontolandó a jótanács. A folyosó légköre elég átlagosnak mondható, a tömör fatákolmány csiszolatlanul hagyott, durva felszínéből ellenben olyan erős mágia árad, hogy a levegő szinte vibrál előtte. Csak és kizárólag kulccsal nyílik, az Alohomora igével nem is érdemes próbálkozni. Természetesen lehet, ha az ember.. nos.. megrázó élményre vágyik.

Amint az ajtó feltárul, a kedves nebuló orrát kellemetlen, az áporodott levegőjű termekre jellemző dohszag, és az ebbe keveredő édeskés faillat csapja meg. Noha a terem egyfajta labornak van berendezve, a lombikok és fiolák, a kémcsövek és üstök mocskos halmokban pihennek a réz mosogatólavórokba hányva, s a padok felszínét is leheletvékony porréteg fedi. A munkaasztalok mindegyikét a falak mellé tolták, s ott kaptak helyet a legkülönfélébb preparátumokkal telt vitrinek, bűbájos, néha hátborzongató ábrákkal telerótt poszterek és egy emberi csontváz is. Az ablakokon mindezek ellenére elegendő fény szűrődik be.
A terem korhadó deszkákkal borított, középső részére lettek besuvasztva a padok, s a szemfüles diákoknak az is feltűnhet, hogy bizony a tértágító bűbájra is szüksége volt a tanárságnak, hogy elég helye legyen egy-egy tanulónak az órai munkához.

A terem kísérletezésre teljesen alkalmatlan. Ez kiábrándítólag hathat a gyakorlatban reménykedő ifjakra, de az igazán elkötelezett egyéneknek nem szabhat gátat.

Büntető munka tipp: Elég sok a takarítanivaló és rengeteg az aprócska csecse-becse. Kész rémálom lehet.

A Déli szárnyat tartotta mindig is a legtitokzatosabb szárnynak a négy közül. Olyan… mardekáros. A folyosók egymásba fonódva kígyóznak a roppant, faragott- vagy épp csupasz kőoszlopok között, a párkányokon kígyómotívumokra bukkan a figyelmes szemlélődő, és a levegő is sokkal kellemesebb, mint bárhol másutt a kastélyban.
Ha Greg magánál is hordaná az óráját, most akkor sem venné a fáradságot, hogy kiderítse, mennyire járhat az idő. Tökéletesen biztos a saját érzékeiben, arról nem is beszélve, hogy most lyukasórája van. Tehát még bőven van ideje a ráérős sétálgatásra, mielőtt megkezdődik az alkímia.

Szokásos egyenruhájában, szokásos, halk lépteivel hagyja hátra a klubhelyiség bejáróját, és megindul az óra helyszíne felé, valahová az első emeletre, egy szurtos kis terembe. Menet közben beidegződött mozdulattal átlapozza a jegyzeteit, a korábban elkészített esszéket, melyek még leadásra várnak egy-egy tanárnál. Igen, ezeket át akarta olvasni, hátha talál bennük hibát. Mert az kell neki most a legkevésbé. Ha át akar menni a RAVASZ-on, akkor mindennek olyan pontosnak kell lennie, ahogy azt előre megkívánták. Szórakozottan forgatja a lapokat a friss  bőrillatú oldaltáskában, s pár perc múlva elégedetten csapja le a széles zseb csatját. Minden stimmel, immár magabiztosan nézhet farkasszemet az előtte álló héttel, hiszen minden elmaradását – már ha egyáltalán volt ilyen – sikerült pótolnia.
Az emeleti feljáróhoz érve találkozik az első diáktársaival, akiknek valószínűleg szintúgy jutalomszünetük van, ahogy neki is. Nem vesződik a köszöngetéssel, ezek a jöttment hugrabugosok úgysem érdemelnek különös figyelmet. Az sem érdekes, amiről megállás nélkül csacsognak. Biztos valami otromba pletyka, ami csak az ilyen sekélyes kislányok fantáziáját mozgatja meg.
Greg amilyen gyorsan csak lehet, beelőzi az előtte haladókat, és egy lesajnáló pillantást lövell feléjük, hogy ezzel aranyozza be a napjukat. Rémes, hogy ilyenekkel kell nap mint nap osztoznia a levegőn.

Mikor végre elhal a háta mögött a fecsegés, ő is feleszmél; már el is érkezett a keresett tanteremhez. Ennek az embernek sincs valami nagy érzéke a reklámhoz – állapítja meg tűnődve, mikor tekintete átsiklik az ajtóra szegezett feliraton. Meglehet, hogy vérrel írták. Egy nemtörődöm kis fintorral együtt inkább a kilincs után nyúl, s ránehezedik a meglepően hideg fémre. Ezek szerint ő az első.. Az ajtó készségesen továbbengedi, hiszen eddig is résnyire nyitva állt, mintha a fentebbi kiírás üres fenyegetőzés lenne csupán.
Belépve szörnyű töménységben csapja meg az orrát a szagok színes skálája. Leginkább azt mondaná, hogy van a teremben minden, az iszaptól kezdve a poron át a döglött állatokig, ám szerencséjére az orra hamar belefárad ebbe a sokaságba, és pár perc múlva hozzá is szokik a terem légköréhez. A visszataszító kellékek mellett elhaladva Greg ösztönösen is összébb húzza magát. Ha most leverne valamit a poros-ragacsos felszerelés közül, ő látná egyedül a kárát. Óvatos mozdulatokkal besurran az egyik pad mögé, egy mély levegővel végigfúj az asztallapon, és leteszi rá a táskáját. Neki viszont még nincs kedve leülni. Úgyis negyvenöt percen keresztül gyakorolhatja még az ülést, most egy kicsit körülnéz.

Gondosan hátrakulcsolt kezekkel az egyik szutykos vitrin elé sétál, hogy alaposabban szemügyre vegye az opálos üveg mögött tornyosuló műszereket és rongyosra forgatott könyveket. Egészen váratlan dolgokba bukkanhat az ember, ha egy kicsit figyelmesebben nézelődik.

~Alkímia


A mágiatörténet teremből kilépve megáll, hátát a falnak döntve. Hatalmas sóhaj tör fel belőle, melyet egész órán tartogatott. Élvezi ő a mágiatörténetet, és amióta a kísértettanár is kilebegett a képből, sokkal élvezetesebbek lettek az órák, mégis.. A 18. század elején kitört sorozatos koboldfelkelésekből is megárt a sok. Talán még a kevés is.. De így, a hetedik felkelés után, ráadásul mikor már második órája a kentaurok által benyújtott békejavaslatot elemzik.. Az ember legszívesebben egy tebó elé vetné magát. Főleg, ha egy olyan különleges óra közeleg, mint jelen esetben..

Hátradönti fejét. Érzi, ahogy hosszú tincsei immár hátának alját simogatják. Lehunyt szemmel várja meg, míg az összes diák kiér a teremből és elsiet mellette. A legtöbben most lyukas órájukra készülnek fel, ám néhány évfolyamtársa az első emelet felé indul alkímiára, mint ahogy ezt ő is teszi majd hamarosan, egy kevésbé forgalmas útvonalon.
Ahogy elhalkul a folyosó, felvillantja szikrázó, kék tekintetét. Már teljesen egyedül álldogál a terem ajtaja mellett, kezében felejtett mágiatörténet könyveit még mindig hevesen magához szorítva. Lassan megindulnak lábai, és a főlépcső helyett inkább egy kisebb, és népszerűtlenebb útvonalat választ. Ma valahogy inkább elkerülné a túl forgalmas útvonalakat.. Nem szívleli igazán a sok tébláboló elsőst, akikbe folyton beleakad, azt a nagy hangzavart, a sok embert.. Szívesebben sétál a saját tempójában, minthogy a tömeg diktálta sebesség szerint haladjon.

A labor egészen közel van a mágiatörténet teremhez. Alig két perces séta. Az első emeletre érve, épp csak pár méterrel elhagyva egy hugrabugos lánycsapatot, szembetalálja magát egy kupacnyi hetedéves mardekárossal. Igen, a Déli szárny.. A mardekárosok törzshelye. Ahogy egyre közelebb ér következő órájának színhelyéhez, ugrásszerűen megnő a folyosón héderelő zöld talárosok száma. Bosszúsan konstatálja, hogy az összes mardekárosnak most van lyukas órája, persze ő is érzi ennek a gondolatnak a lehetetlenségét. Alig észrevehetően biccent pár évfolyamtársa felé, akikkel éppen szembetalálta magát, majd ahelyett, hogy válaszolna az egyik méregzöld színben játszó csoport által hallatott hurrogásra, inkább megszaporázza lépteit.
Amilyen hirtelen megugrott a zöldek száma, olyan hirtelen csökken vissza a nullára, ahogy a tanteremhez érkezik. Na persze.. a szünet közepén tanterem közelében.. Nem a mardekárosok stílusa –jegyzi meg magában a lány, miközben megtorpan egy pillanatra a labor ajtaja előtt. Egy darabig oldalra húzott szájjal figyeli az ajtóra festett figyelmeztetést, bár jelen esetben inkább a festéket veszi szemügyre.. Ám hamarosan másra is figyelmes lesz. Az ajtó nyitva van, és odabentről gyengéden ömlik kifelé az ezernyi dologból keveredett, a laborra oly jellemző, erős illat. Ezek szerint a tanár már bent van, vagy megengedi nekik, hogy a figyelmeztetés ellenére most mégis bemenjenek..

Egy pillanatig még áll az ajtó előtt, hallgatózik, hátha valami zajt hall odabentről, majd kezét hatalmas ajtónállóra tapasztva, ellöki azt az útjából, és belép. Ahogy körülnéz, rájön, hogy a labor csak annyiban hasonlít egy tanteremhez, hogy valaki ide is berakott pár padot, bár azoknak állapotából ítélve, eddig még nem igazán használták őket.. A terem levegője, ólomként nehezedik tüdejére. Beletelik pár pillanatba, mire felfedezi a kis ösvényt a halomba gyűjtött kísérleti eszközök között, amin eljuthat a padokig. Hatalmas szemekkel pillant körbe, annyi megfigyelnivaló van a teremben, hogy azt sem tudja, merre nézzen. A falra aggatott képek,  az ezernyi kémcső, a munkaasztalok, és a hátborzongató dolgokkal teletömött vitrinek.. Ahogy a vitrinekre siklik tekintete egy diákot pillant meg. Szóval nem Dorothyen jött először.. Egy darabig némán vizslatja a fiút, de tudja, nincs sok ideje a végigmérésre. Jövetelére már biztos felfigyeltek, főleg, hogy a padokhoz vezető úton sikeresen belerúgott egy földön felejtett rézedénybe.
Magasabb nála.. És olyan ismerősnek tűnik.. Pedig talárjának zöld szegélyéből ítélve nem valószínű, hogy ismeri. Nem sok idősebb mardekárost, sőt, nem sok embert ismer. Mikor látja, hogy a fiú mozgolódni kezd, gyorsan letudja a dolgot azzal, hogy bizonyára már látta párszor a folyosón. Még egy halovány „Helo”-t is biggyeszt a fiú felé, majd ledobja magát az egyik padhoz. A mozzanat gyorsaságának köszönhetően a lány érkezése kisebb porfelhőt kavar. Előrebiggyesztett alsó ajakkal figyeli egy darabig a padot, majd egy röpke mozdulattal megpróbál letörölni annyi koszt, amennyit csak bír. Nem járt sok sikerrel, de neki ennyi pont elég. Az asztalára fekteti oldaltáskáját, és rákönyököl. Pár pillanatig a padon pihenteti tekintetét, azon gondolkozva, hogy ezt a port már nem is lehet olyan egyszerűen letörölni, bizonyára már beette magát a fába, bár a laborban folyó munkálatokat figyelembe véve az sem biztos, hogy közönséges porról van szó.. Ám eközben teljesen befészkeli fejébe magát a háta mögött álldogáló fiú képe.. Biztos csak az idegesíti, hogy valaki mögötte van.. Mindenesetre nagyon felkavarta valamiért a fiú jelenléte. Lehet, hogy látta őt a vitrin üvegében tükröződni? Ha az az üveg is olyan poros, mint a pad, akkor biztosan nem.. Leheletnyit elfordítja fejét, hogy a fiú látóhatáron belül kerüljön, majd inkább ismét a padra szegezi a tekintetét. Igen.. ez biztosan mágikus por.

:: Alkímia ::

[ Yvnek a terem felé menet  :-*  ]


- Annyira tudtam, hogy ezt a tárgyat is felvetted. – Szólaltam meg, amikor a Klubhelységből haladtam kifelé, s megpillantottam a nővérem, s igen ez egy amolyan köszönés féle lett volna. A legutóbbi találkozásunk nem sikeredett valami fényesre, ott a könyvtárban. A sok dohos könyv árnyékában, s rá is jöttem, hogy nem is csoda, hiszen… micsoda egy nyomott hely már?! Minden olyan régi, és túlzottan is merev. Sehol az áramló pozitív energia, a csiiii, meg a jing és jang. No meg én sem voltam a toppon, és amikor már harmadszor zavart el nem éppen kedvesen, fejemet leszegve hagytam el csatabárdot. Na de most… egészen más a helyzet! Hiszen búcsút mondva a borús hangulatnak, a pesszimista hozzáállásnak, tele élettel vágtam megint neki a… kapcsolat építésnek.

Mit sem törődve azzal, hogy Yv mit akar, karoltam át a vállát, és magamhoz rántva nyomtam egy cuppanós puszit az arcára, mind ezt hihetetlen gyorsasággal, s vigyorodtam el szélesen, s engedtem el, remélve nem kapott nagyobb sokkot ettől a nagy érzelem kirohanástól.
- Egész jól hangzik ez az alkímia izé nem? Legalábbis én inkább erre megyek el, mint mondjuk Jóslástanra… az a nő félelmetes. – Pont neki beszélek erről? Elvégre mesélte, mennyire kiakasztotta, még év elején, na meg pont majd arra az egy órára fogok jelentkezni, ahol ő nincs is ott? Hah… - Tudod mire gondoltam? -
Tettem fel a kérdést, s közben már sikerült kiküszködnöm magam a portrén is, persze maga a kérdés igen csak idióta volt. Honnan is tudhatná, mi jár a lökött húga fejében? Na meg minek teszem fel a kérdést, ha másodpercekkel később meg is válaszolom.
- Hogy kipróbálom, milyen az első padban ülni. De tényleg, mindig is vonzott a… dolog. – Idétlen vigyor, s közben a szőke tincsekbe túrok, melyek ugyan úgy, zabolátlan módon hulltak alá, ellenben Yvével, akinek minden egyes szál úgy állt, ahogyan ő szerette volna. Ám ma reggel annyira de annyira jó hangulatban voltam, meg úgy az elmúlt hétvége óta ugye, pontosítok, amióta hazaevett a fene a Roxmortsi kirándulásról, azóta le sem lehet lőni, hogy hajlandó voltam az öltözködésem is konszolidálni.

Na nem kell itt nagydologra gondolni, csak a jól ismert kékszegélyes iskolataláron kívül minden mást is felvettem. Gondolok itt a fehér ingre, meg a nyakkendőre, és a szoknyára is. Persze ezt is kellően a saját magam módjára formáltam, hiszen az inget nem tűrtem bele a szoknyába, s a gombsort sem gomboltam be végig, a nyakkendő pedig lazán volt megkötve, a kihagyott gombok alatt, a szoknya pedig… hát talán egy gondolatnyival rövidebb volt, mint egyébként kéne,s jóval a térdem fölé ért. Nem értem, miért kell az egyenruha mellé apácastílust is erőltetni… Na oké, azt a fekte cipő remeket nem birtam magamra tuszkolni, így a rózsaszín tornacipő most is bevillan, ahogy könnyedén lépkedek a másik mellett. S persze a hófehér harisnya. Mert szerintem hideg van ahhoz,h ogy a lábam meztelenül legyen megy egyébként is… Nagyon vacilláltam, hogy sima fehér legyen vagy csikós, de végül az előbbinél maradtam. Az annyira… angyalian ártatlan.

Más voltam, ez talán Yvnek is, sőt, főleg neki tűnhetett fel, elvégre csak fecsegtem össze vissza, a szemeim csillogtak, akárcsak a karácsonyfaégők és minden olyan… olyan volt mint hetekkel ezelőtt. Semmi mélabú, meg egyéb, rám nem jellemző marhaságok. Mi történhetett…? Szerencsére a választ csak én tudom.
- Te, tudod ki fogja tartani? Mert hallottam olyan szóbeszédet is, hogy talán Dumbi, de én kétlem. Talán jobban megkellett volna nézzem a faliújsági kiírást. – Magyarázok tovább, miközben szinte automatikusan emelkedik a karom, s simítok végig a nyakamon, azon az oldalán ahol az a bizonyos csók nyom foglalt helyet pár napon keresztül, na de… én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eltűnjön, s szerencsére egész jól el is halványult. Egyébként, ha valaki kérdezte, csak azt mondtam, hogy egy gurgó eltalált edzés közben.

Csend. Majd éles hang.
Yolanda.
Nem kell nagy ész, az ember rögtön rájön. Mert ki az, aki a nap bármely szakaszában elemében van? Yolanda és Gabrielle. De ő még csak otthon rontja a levegőt. Szerencsére. Ki se bírnám mindkettőjükkel! Mi meg Fleurrel… a csendes magány rabjai… Na persze olykor olykor mi is megnyílunk, de… ez ritkaságszába megy. Főleg nálam.
Így a húgom pár pillanattal ezelőtti megnyilvánulása nem lep meg.
Mert evidens hogy minden tárgyat felveszek. Kivéve a Jóslástant. Érthető okokból ugye. Elég volt az a banya… főleg az év elején. Sőt, sok is!
De Yo felemlegeti. Elnosztalgiázok. Aztán kiráz a hideg is.
Megrázom a fejem.
Nem sok kell, hogy leteremtsem ikertestvérem. Még mindig haragszom rá.
Ott a könyvtárban az a veszekedésünk… hát igen. Nyomott hagyott bennem. És valahogy furcsállom, hogy ő túllépet rajta. De Yolanda ilyen. Ő más ilyen téren.
Hogy baj-e? Nem tudom. Nem is érdekel. Ő ilyen. Én így szeretem. Pont így.
A hebrencs, felelőtlen…na nem mindig, de általában igen… a nagyszájú testvér.
Mi lesz Gabyvel majd ha ide kerül? Jobb bele se gondolni!!!
Nem sok kell a leteremtéshez. Már érik bennem megint. Inkább a stressz miatt, semmint a másik viselkedése alapján. Mert nagy a nyomás rajtam. Ez viszont az én gondom.
De ekkor egy puszit kapok. Egy puszit.
Ledermedek.
Meghökkenek.
És meg is állok. Csak pislogok. Majd felnevetek. Hosszú idő óta először.
S ez a kacagás… igen… nagyon sokat jelent. Nagyon is. Ha pedig ezt valaki értékelni tudja az csak a testvérem. Csakis ő.

Ismét elindulunk hát. Együtt. A következő órára. Alkímia. Na ez is érdekes lesz. S persze úgy még. Yolanda kérdésáradata pedig elözönl. Alig tudom, hogy mire is válaszoljak hirtelen. Szóval lehunyom a szemem, összeszorítom, majd kinyitom. Rendet teszek a fejemben, a csapongó gondolataim közt. Majd egy mély levegő.
- Yolanda… te és az első pad? Ez olyan, mintha egy unikornist akarnál repülni tanítani…-
Nevetséges… első hallásra… első hallásra csupán…
- Ámbár… ha más részről nézem… miért is ne? Én nem leszek semmi jó elrontója… -
Belátom, hasznára válhat a másiknak ez a… változás.
Ki tudja… még a tanulmányai és a figyelme is javulhat…
A remény hal meg utoljára.
Aztán egy percnyi csönd, ami… nem tart sokáig.
Ismét kérdés.
És csak egy pillantást kell vetni Yolandára… a vak is láthatja, sokkal jobb kedvében van. Pedig… ott a könyvtárban nagyon le volt törve. Akárcsak én. Tény, én is rendbe jöttem azóta. S ez azért nem feltűnő, mert nálam sosem az. Ám a húgom… mint akit kicseréltek. Csillogó kék szemeibe tekintve tudom, titkol előlem a dolgait. És ez nem tetszik. Nagyon nem.
Mégsem teszem szóvá. Lényegében most hallgatólagosan kibékültünk. Miért rontanám el mindezt? Más kérdés, hogy ennek lesz böjtje… de az később. Majd később.
- Tanár? Áááá Dumbeldore túl elfoglalt ehhez. Valaki más lesz. Huhh nem tudom… várj… rémlik a neve…-
És most jön az emlékek közti kutakodás… a sok tanagyag meg minden… nevek, címek, évszámok, események meg egyéb információk közt csak megjelenik lelki szemeim előtt a név a pergamenen, ami a faliújságunkra volt egy három nappal ezelőtt kiszegelve.
- Valami Lupen… Caleb…vagy Cedric… nem’tom… -
Motyogom zavartan, mert sose fordult még elő ilyen velem. Mindig tudom ki mit mikor és hol tanít. De… az utóbbi idő nekem nagyon is fárasztó. És igen, már agyilag is le vagyok fáradva. S az sem tűnik fel, hogy Yon éktelenkedik egy halovány foltocska, ott a nyakánál… pedig… ha kicsit jobban figyelnék… biztosan kérdőre vonnám. Ám most nem. Nem. Mert… mert én is máshol járok képzeletben… nem az alkímia labor felé sietve… hanem… abban a bizonyos üresen árválkodó tanteremben … valaki mással… nem pedig az ikertestvéremmel…

~ALKÍMIA~

Kicsengetés. Zsibongó diákok lepik el a folyosókat. A léptek zajába beleremegnek a páncélok és címerpajzsok, egyes portrék összeráncolt homlokkal figyelik a közönyös diáksereget. A bűbájtan-terem ajtaján a többiekkel együtt Zoey is kijut valahogy anélkül, hogy más irányba ragadná a tömeg, mint amerre ő menni akart. A folyosón már szerencsére nincs olyan tülekedés- nyugodtan mehet az orra után, már ameddig senkivel nem ütközik össze.
Elindul a következő órára. Némi izgalommal teszi ezt- alkímia eddig nem szerepelt a tantárgyak listáján. Kíváncsiságból vette fel, ahogy (le merte volna fogadni) szinte mindenki más is. A klubhelyiségben kifüggesztett cetli tanúsága szerint a déli szárnyban lesz. Minden lyukas óráját töltő kinn fog lebzselni… remek.
Na jó, mindenki nem, hisz az udvarokra is sokan mennek majd… az olvasni jobban kedvelőknek (vagy a házi feladattal elmaradottaknak) ott a könyvtár, vagy akár a klubhelyiség… de legtöbben az ismerőseikkel találkoznak majd a folyosón.
Miért idegesít ez engem ennyire? –kérdezte magától, miközben elér a Mardekár felségterületére. Egyre inkább beleolvad környezetébe zöldszegélyes, kígyócímeres talárjával. Felidézi az olvasottakat, és végül megtalálja a keresett ajtót.
Végignéz a feliraton. Enyhe borzongás fut végig a hátán, mikor fejét mozgatva észreveszi, hogy az üzenetet fekete színe ellenére nem kátránnyal vagy festékkel, hanem vérrel írták és a különleges „festék” szava megcsapja orrát.
 Benyit, és körülnéz- vagyis körülnézne. A por és a mindenféle szag ugyanis azonnal facsarni kezdi az orrát, nagy tüsszentést eredményezve. Egy gyors törlés a zsebkendővel, és végre szemügyre veszi, hova érkezett. A preparátumok Piton néhai bájitaltan-termét idézik (házfőnöke irodáját eddig szerencséje volt elkerülhetni), és ez nem lendít előre kedélyállapotán. Azonban ha már felvette a tárgyat, akkor szándékában áll az órákra is bejárni- így nem hagyja, hogy a poszterek és a preparátumok elvegyék a kedvét. Látja, hogy nem ő az első- mielőtt odalépne az egyik padhoz és megvizsgálná, köszön hát. Közben magában listát ír: ketten az ő házából, és egy hollós… valahogy több emberre számított. Bár persze még van idő…
Megvizsgálja a padot. Elég porosnak látszik, de egy gyors Suvickusszal javít ezen, és helyet foglal, maga mellé készítve táskáját.       

Hogy a jéghideg, mohával belepett nyálkás folyosók teszik vajon, vagy csak az a tudat, hogy bizony erre van a mardekárosok klubhelyisége... Nos, ösztönösen gyorsabb lépésekre késztetik a szőke hajú lányt, aki most összehúzott talárral siet az első alkímia órájára.
Nos, hazudna, ha konkrétan tudná mit fognak tanulni, habár sejtése volt... Mégis felvette a tárgyat, vonzotta az új, az ismeretlen. Ilyen volt ez az óra is... Cedrah Lupen. Hajj, nem tudja, hogy ki lehet, de reméli, hogy nem a minisztérium egyik öreg, vaskalapos embere, vagy különben gondolkozhat, hogy hogy adja be Flicwick professzornak, hogy le akarná adnia  tárgyat.
De persze egyelőre erről szó sincs. Igaz, hogy így is elég sok órára jár, de hát szeret új dolgokat tanulni, és hát nem hiába a Hollóhátba osztotta a süveg anno 5 évvel ezelőtt.
Csak ne lenne ilyen lustaaaaaa.
Hamarosan meg is érkezik a kijelölt terem elé - remélem jó helyre jöttem, nem a mardekárosok egyik törzshelyére - .
Ahogy benyit először meg is áll benne az ütő, ugyanis első pillantása 2 mardekárosra esik, de utána ideiglenesen megnyugodhat, amikor körbejáratja a tekintetét a termen.
Egen, a hollóhátasok vannak legtöbben - nem meglepő.
Csendes sziasztokkal köszön a jelenlévőknek, és megpróbálva nem is nézve a különböző, egyáltalán nem szimpatikusnak nevezhető teremben elhelyezett dolgokra elindul, s ha nem is az első, de a második padban foglal helyet.
Ahogy végig járatja a tekintét immár ülve, borzongás fut rajta végig.
Csak kezdjük már el... Remélem megérte...

:: Alkímia + Yvnek <3 ::

[ - még a terem előtt - ]

Megáll és pislog. Oké, elhiszem, hogy az én tele pozitív energiával lévő puszim ilyen nagy hatással van rá na de azért… hogy valaki ennyire kiakadjon? Mert én már szó szerint mindent beleképzelek. Vajon most fog csattanni a pofon… de nem. Egy nagy kő zuhan le a szívemről, ahogyan elneveti magát, és ezt úgy teszi, hogy nem pillant körbe a folyosón. Vajon látta e valaki, belesett e valaki a repedésen belül. A vigyorom pedig még szélesebb lesz, s önkéntelenül is a másikra kacsintok cinkos módon. Igen, ő az én Yvem, akit még a Mungó falai között ismertem meg személyesen. Sosem fogom elfelejteni az első pillanatokat, amikor először ölelhettem át, s éreztem, mintha két elszakított páros forrt volna ismét össze. Mert hát az ikrek közötti mágikus kapcsolat… letagadhatatlan, még a mugli világban is.

- De hát pont ez a poén az egészben. Én és az első pad, muhahahhaaaa. Szerintem vicces lesz. – Magyarázok, miközben sátáni kacajt szúrok közbe. Főleg ha valami öreg fogja megint tartani az órát. Mekkora poén lesz már, ha háttal lesz, én pedig minden akadály nélkül célozhatok a hátára a köpő csövemmel. Talán óra végére még valami szimbólumot is sikerülne kirakni a sok kis fehér pergamen galacsinból. Pont mint általánosban de… lehet Yvre való tekintettel csak visszafogom már magam. Egy kicsit. Egy indurkapindurkát.

Várom, ahogyan agyal, vajon mi is lehet a tanár neve, én közben rántok egyet a hátizsákom pántján, s ennek hatására zörren meg annak a tartalma, s bámészkodok tovább, végül rántom meg a vállam.
- Lövésem sincs nekem se, de a lényeg, hogy nem itteni a fazon. Mert azért a roxforti vaskezűeket sikerült megkegyeznem ennyi idő alatt. – Magyarázok, és még véletlenül sem rémlik fel bennem semmiféle ehhez hasonló név, hiszen miért is rémlene? Nincs üldözési mániám, és sosem keresem a nevek mögött másokat, nem hogy Őt… Lassan érünk oda az ajtóhoz, s még ott sem veszem a fáradtságot, hogy elolvassam, hiszen hirtelen elkapom Yv csuklóját, majd rápillantok.

- Egyébként nem felejtettem el a múltkorit, és még mindig nagyon sajnálom, de megígérem, most már nem hagylak magadra. – Halkítom le a hangom, s fűzöm a szavakat franciául, hogy az arra járok még véletlen se értsék meg. Egyébként sincs semmi közük hozzá. Lecsusszan a kezem csuklójáról a kezére, s fonom össze pár pillanat erejéig az ujjaim az övével, majd szorítom meg, s mosolygok rá biztatóan, ami nálam egyben a komolyságot is jelzi, és nem csak úgy beszélek a levegőbe.

[ - a teremben - ]

Elengedem a kezét, majd nemes egyszerűséggel belökve az ajtót, fittyet hányva arra, miket firkálgattak rá és mivel lépek be, majd fintorodok el, miközben körbepillantok aztán Yvre, majd megint vissza az apró teremre.
- Hát itt mikor szellőztettek utoljára? – Teszem fel a felháborodott kérdést, majd húzom fel kissé a pisze orrom. Elvégre ez a Roxfort, mit is várok. Nem lesz a terembe Ambipúr illat, hát érted. Én is a naiv lelkem. S megrázva a fejem, azt sem észlelve, hogy Yv jelen pillanatban nincs is itt, hanem valahol máshol jár, lépkedek oda a jobb oldali padsorhoz és vágódok le, majd csusszanok beljebb, a fal mellé, s vágom a táskám a padra. Jha, hogy mások is vannak rajtam kivül a teremben? Öööö...

Sehol senki. Se kísértet, se diák se tanár. Csak a kislány, kezében a nyuszi és egy rózsaszín ruhás, szőke hajú baba. Hát kivel szórakozzon akkor? De unalmas is az élet! Sokkal jobb lenne diákként órákon ülni, meg tanulni, meg minden mást csinálni. De ez már sosem fog változni. És kik tehetnek erről? Csak a szülők. Csak.
Á már megint ezek a visszatérő gondolatok… Ezért jó, ha a rosszalkodással eltereli a figyelmét. De most semmi rosszat nem tud csinálni… Vagy mégis?
Hmmm hol is van Cedrah bácsi? Hol is van? Talán órát tart. Ó, mindig annyira elfoglalt! Irisre így sosem lesz ideje… mi lesz a házassággal? De ha el mer venni valami véla fruskát, akkor az bizonyos, hogy Iris azt nem hagyja szó nélkül… Legalábbis megakadályozza az egybekelést, az biztos.
-Cedrah bácsi, Cedrah bácsi hol bújkálsz? –csendül fel a lányka magas, cincogó hangja a kihalt roxforti folyosón. Túl szép lenne, ha most a következő saroknál szembejönne vele.
És tessék. Mit kapott helyette? Egy idegesítő macskát, valami Norris a neve. Fúj! És milyen mocskos a bundája is! Jessica százszor szebb, mint az a dög. Fúj!
Mi is ez? Északi szárny. Jaj, hát nem is erre van…! Pompás. Most jön az, amit legjobbam imád kísértetként. Átmenni a falon. Háh… egyszerű halandó képtelen erre, jókat is szokott mosolyogni ezen a lányka, sőt, van olyan is hogy a lépcső tetején lebegve várja a tanulókat a csillagvizsgáló toronyban, és mindig kineveti a lépcsőzésbe belefáradt diákságot. Ez olyan jó móka mindig! Talán ezért utálják oly sokan. Na de nem számít, lényeg, hogy a szíve választottja nem utálja.
Déli szárny. No, itt kell lennie valahol annak a teremnek… Merre is…? Jaj, de jó, hogy legalább már négyévesen megtanult olvasni, mert akkor most nagy bajban lenne.
És nemes egyszerűséggel átlibben a falon.
-Cedrah bácsi, nézd, ő… itt… Marielle… -kezdi lelkesen mondatát, majd mikor alaposabban szétnéz a teremben és látja, hogy a nagybácsija bizony nincs ott, szomorúan fejezi be. Pedig csak be akarta mutatni az új babáját.
A diákok? Kit érdekelnek? Majd ha rosszak lesznek, megdobálja őket valami lommal az egyik szekrényből, hiszen előtte nincs akadály.

A labor előtti folyosón

*Gabriel a tőle már megszokott, unott pózban támasztja a hosszúnak épp nem nevezhető folyosó falát, mintha attól tartana, hogy szegény szerencsétlen kis diáktársait temetné maga alá, ha nem így tenne. Akkor pedig kiken röhögne a temérdek szabadidejében? A tankönyvei már réges rég nem képesek lekötni az újra és izgalomra vágyó figyelmet, ellenben a káosz.. Ó, igen, a zűrzavar mindig újabb és újabb löketekkel adja a fiú tudtára, hogy a világ még nem állt meg és ő igenis él. Gabe bal kezét szórakozottan a zsebébe süllyeszti, s egy elégedett mosolyfélével konstatálja az ujjbegyei alá simuló, hűvös kis fémtárgy érintését. Már-már babonás megszokásból cirógatja végig a karcsú kulcs felszínét - egyetlen kincse, az ő kis drágasága. Aminek a titkát az a nyüves.. rohadék soha a büdös életben nem fejtheti meg.
Hmm.. Mit is keres most itt? A folyosón pletykáló kisdiákok azt csicseregték, hogy hamarosan új oktató teszi tiszteletét a Roxfort ódon falai között. Gabriel pedig, pusztán ártatlan kíváncsiságtól hajtva persze, szíves örömest megnézné magának a még betöretlen professzort, aki hajlandó.. mit is? Jah, megvan: alkímiát oktatni a népnek. Enyhén szólva nevetségesnek tartja az ötletet és mentségére legyen mondva, most sem azért lesi az egyik hortyogó portré mellé vetett háttal ifjú kis társait, mert osztozni kíván ebben az.. khm.. élvezetben. Neem-nem. Őt egészen más erők motiválják.
Egyrészt az elejtett sustorgásokból és fojtott hangú, tipikus tini libákra jellemző viháncolásból kiszűrt név: Cedrah Lupen.
Másrészt pedig a labor kétségtelenül drága berendezése.
A legszürkébb és legjellegtelenebb Mirol sarj arcára hamarosan gunyoros, öntelt félmosolyt csal a fejében lassacskán kibontakozó terv, s a következő pillanatban már egy hanyag mozdulattal el is lökte magát a hűvös kövektől. Még a keretben szunnyadó, rezgő tokás öregember sem ébredt fel a halkan távolodó léptek neszezésére, amint egyre közelebb és közelebb kerülnek az értékes kellékektől duzzadó kondérhoz.*

A laborban

*Könnyedén beslisszan, s mérhetetlen elégedettséggel tölti el a tény, hogy a félig nyitva hagyott ajtóhoz még csak hozzá sem kellett érnie. Persze nem kerülte el figyelmét a fára mázolt felirat, de ha egyszer szabad az út, akkor az óvatosságra intő szavak teljesen lényegtelen mellékzöngévé korcsosulnak a tilosban járás hívó szava mellett. Természetesen nem ő érkezett elsőnek, ám mivel nem is áll szándékában maradni, kicsit sem viseli meg a látvány. Egy hollós csaj ott, egy háztársa itt.. a srácot Greg Omennek hívják és idén végez. Rohadt mázlista..
Gabriel arcán szórakozott, cinkos vigyor jelenik meg, ahogy közelebb sétál a másik fiúhoz. Nem mondja, szép kis darab.. A vitrin tele csecsebecsékkel, mozsárokkal, mozsártörőkkel, szárított kitudjamikkel.. kövekkel. Sok-sok kaviccsal. Fogalma sincs, mikor látott utoljára törlőkendőt a mocsokfoltoktól tarka üveglap, de a zsíros ujjlenyomatokból és helyenként tejfehérré sűrűsödött porrétegből arra következtet, hogy valamikor nagyapáik idejében. A vitrinben lapuló kis vackok közül mégis élesen kitűnő arckép mosolyog Greg arcába.*
- Nocsak. Hát nem érdekes tárgy ez az alkímia, Gregory?
*Meglehetősen közel áll, a két fiú közti távolság gyakorlatilag már tolakodónak is számíthat. Gabe szavai érezhetően megcsapják háztársa tarkóját, s mintha a Mirol kölyök tekintete is a húsát égetné. Ó, igen. Nézni mindig is tudott. Kaján élvezetét palástolva tesz egy apró lépést hátra, s mérhetetlenül ráérős tempóban megfordul a tengelye körül - felméri a terepet. Semmi nem kerülheti el a figyelmét.*
- Mondjuk engem hidegen hagy, de a labor jól néz ki. Kíváncsi leszek, mit tud nektek tanítani ilyen körülmények között.. *Tart egy kis hatásszünetet, s zsebrevágott kezekkel, büszkén kihúzott, mégis hanyag tartással fordul ismét Greg felé.* Persze az is lehet, hogy a fickó csak szórakozik veletek és alkímia címén szépen beavat titeket a sötét dolgaiba. Tiltott igék.. A Sötét Nagyúr eszméi, némi idilli filozófiával fűszerezve és voilá!* Unottan megvonja a vállait, s lassacskán hagyja, hogy a mímelt mosoly lehervadjon az arcáról, s helyét átvegye valami kiismerhetetlen, de talán a leginkább megvetőnek nevezhető fintor.* Kész is az ölebek legújabb generációja. Azt ajánlom, vigyázzatok vele. Komolyan.
* Ebben a pillanatban suhan be a képbe az iskola egy elég ritkásan feltűnő kopogószelleme, s a kislány minden nagyobb nehézség nélkül magára is vonja Gabriel figyelmét. Ugyan nem sok érdekes van rajta.. de az, hogy Cedrah bácsinak nevezze ezt a fószert, épp elég ahhoz, hogy a mardekáros oda akarjon figyelni rá.*
- Szép baba.
* Jegyzi meg barátságosnak szánt hangon, miközben elkönyveli magában, hogy a férfi érkeztével függhet össze a kislány szellemének felbukkanása is. Vagy ismerik egymást, vagy nagy benyomást gyakorolt a kicsire.. Érdekes.*
- Egyesek szerint csak álca, hogy auror. Bár ki tudja.. én csak a javatokat akarom. *Fejezi be végül a már megkezdett gondolatmenetet Gregnek címezve, s egy unott, ám lendületes mozdulattal feldobja magát az egyik mocskos padra, hogy onnan mérje fel szavai hatását. Voltaképp csak arra vár, hogy valamely vitrin szabaddá váljon.*

.-= Alkímia =-.


Reggel.
Nyüzsgés.
Az első óra.
A mai napon elérkezett végre a pillanat, amikor az Alkímia tantárgy egy viszonylag normális tanárt tudhat maga mögött, Cedrah Lupent. Aki mellesleg a Nagybátyám. Persze, azért nem szabad elvetni a sulykot, mert a végén még azt hiszi magáról, ő ennek a pirinyó bolygónak az egyetlen élő kormányzója, aki mellesleg szép is. Mindkettőben téved, de legalább olyan ember, akivel lehet beszélni. Családtag, aki rühelli Willt és Catet, ez pedig mindennél fontosabb. Milyen a viszonyom Vele? Nem tudom megmondani magam sem, mert igen keveset beszélgettünk az utóbbi időkben. De a kötelék akkor is tart, erős szál. Mint ahogyan neki is, nekem is megvoltak a magam dolgai, amiket intéznem kellett, amik nem tűrtek halasztást.
Rengeteg diák.
Nyomorgás.
Sietnek.

Gyűlölöm, amikor valaki feláldozva a saját testi épségét rohan egy olyan órára, ami majd valamikor a következő században kezdődik. De sajnos vannak efféle furcsa élőlények…és itt élnek közöttünk. Én a jól megszokott nyugalmas, és határozott léptekkel robogok a folyosó szélén, messze elkerülve a meggondolatlan szaladgálókat. Egyrészt, futni unalmas, másrészt, most reggeliztem meg a Nagyteremben…csak összekavarnám az ételt. Annak pedig katasztrofális és beláthatatlan következményei lennének az elkövetkezendő órákra nézve.
A lépcsők.
Levisznek az alagsorba.
Ricsaj.
Még ide is leszűrődik...Szüntelen megy a beszélgetés, olyan emberek között, akik az életük nagy részét egymás mellett töltik. Vajon mi a fészkes fenéről hebrákolnak ennyit? Ez a tipikus, „Te, képzeld, amióta nem találkoztunk ötször vettem levegőt!” beszélgetések annyira jellegtelenek és lehangolók. Ennyi értelem szorult az emberiség neves képviselőibe. Ehelyett sokkal egyszerűbb lenne kussban maradni, és teszem azt átfutni a nyavalyás anyagot, amit mára adtak…vagy bármi más. Ne kelljen már lépten nyomon a sok baromságot hallgatnom, mert lassan tényleg ott tartunk, ha mazochista szeretnék lenni, elég végigsétálnom a Roxfort bármelyik folyosóján, ahol diákok tartózkodnak.

Érdekes, nem szaladtam, mégis leértem…a folyosón ugyan nem láttam senkit, de nem igazán zavartattam magam. Főleg azok után, hogy észrevettem a tanterem ajtajára szegezett táblácskát. Ismerem annyira Cedrah-t, hogy képes valóban efféle varázslatokkal védeni a kis birodalmát, emiatt nem igazán kellene betopogni a terembe, ha élni szeretnék. Ennek fényében az ajtóval szemközti kis vasból kovácsolt ülőalkalmatosságot szemelem ki magamnak…de…megálló. Odabentről mintha nyüzsgés és beszélgetés neszezné a folyosót.
Érdekes.
Fél füllel még megpróbáltam kiszűrni a zajokat, amelyek arra utaltak, hogy a diákság túlnyomó része bizony odabent várakozik az utasítás ellenére.
- Idióták!
Na igen, kicsúszik ilyesmi az ember száján. Ezzel letudva az értelmetlen, és olvasni nem tudó majmokat fordultam meg, és lépdeltem a padhoz. Leülve arra helyeztem magam mellé a mappámat úgy, hogy más már ne férjen el ott rajtam kívül. Remélem elegendő célzás, bár, egyesekből kiindulva valószínűleg kevés lesz a sikerhez.
Zajok.
Bentről.
Várakozom.

Alkímia


*Reggel van... nem korán... még egész emberi az idő. Szerencsére Suenak ez az első órája ma, így ráért felkelni. S nem is esett nehezére, hiszen egyik kedvenc órájára indulhatott. Gyorsan összekapta magát, megreggelizett, s el is indult a terem felé.
Kíváncsi volt, hogy hányan is jelennek meg a mai órán, mert korábban volt olyan, hogy alig voltak... s olyan is, hogy éppen csak elfértek a teremben. Szóval kíváncsisággal a szívében indult meg a pincébe, az órára.
Útközben számtalan háztársával, évfolyamtársával találkozott, viszont furcsa mód, senkit nem látott, aki hasonlóképpen Alkímiára sietett volna. Illetve, ő sem sietett, hiszen volt még vagy tíz perc az óra kezdetéig, s amúgy is. Tudta, hogy a terembe nem lehet bemenni, kint meg nem jó várakozni, így általában kiszámította az odaérkezését.

Nem mintha baja lett volna az ottani társasággal... De voltak pillanatok, mikor baromira nem vágyott senki ember fia társaságára. A mai is ilyesmi volt. Nem volt különösebb oka... De Suenál előfordult néha... főleg, ha közeledett a telihold. Nem kell megijedni. Nem vérfarkas, és semmilyen különleges tulajdonsága nincs, csak szimplán furán hat rá a telihold. Olyankor szabadabb lesz a gondolkozása, és furcsa a viselkedése. Ilyenkor kerüli az embereket, és olyan dolgokat tesz meg, amit egyébként biztos nem tenne... Ilyenkor előszeretettel szökdös a folyosón éjjel, s keresi fel kedvesét... Vagy csinál egyéb bolondságokat.
Josh egyelőre jól viselte Sue furcsaságait, de a lány fejében azért megfordult néha-néha, hogy a srác meddig tart ki így mellette, hogy még őt is bajba sodorja néha... De egyelőre úgy tűnt, nagyon jól megvannak.
Elgondolkozott kicsit... s így haladt a terem felé... akkor tért vissza a való világba, mikor elérte a folyosó végét. Megtorpant, s körbetekintett. Meglepődött, hogy nem lát tömeget, nem hall ricsajt, nagy beszélgetéseket... S így magától rántódott vissza, nem pedig a külső zajok hatására.

Egy embert fedezett csak fel a terem előtt. Egy srác ült a pamlagon, vagy mi a szöszön, a terem ajtajával szemben.
Zord arckifejezése volt, és elég... furcsa tekintete. És, mikor a lány jobban megnézte magának, látta, hogy egy mardekáros. Nem volt előítélete a sráccal szemben... Hiszen azon kevesek közé tartozott, akik grifisek lévén nem ítélté el a mardisokat. De miért tette volna, hisz eddig kevés negatív tapasztalata volt velük...
Látta, hogy a fiú mellett van még egy hely, de ott az illető mappája nyugszik... Vagy is egyáltalán nem vágyik társaságra. Ha nem, hát nem.
A lány nem volt olyan hangulatában, hogy szó nélkül elviselte volna, ha a srác beszól valamit, akkor, mikor megkéri, hogy had üljön már le. És ahhoz sem volt kedve, hogy kedvenc órája előtt felhúzzák. Így az ajtó mellett megállt, nekidőlt a falnak, s várta, hogy jöjjön a tanár.
Azért, annyira „ megerőltette” magát, hogy egy sziát odavessen a srácnak. Hiszen, a jó nevelés...*

-  Hello. - köszönt rá. Gondolkozott kicsit, hogy mondjon e még valamit... esetleg megjegyezze, hogy milyen kevesen vannak, mikor hangok ütötték meg a fülét. S rá jött, hogy a többi mamlasz odabent kuksol a teremben...

*Elgondolkozott... Vajon megélik e az óra kezdetét? Nem tudta ugyan is, hogy tanáruk milyen bűbájjal védi a termet... de sosem kockáztatta volna meg, hogy nélküle belép oda. Azért az egészsége még fontos volt...
~ Hát ezek tuti nem komplettek.~ Gondolta magában... De végül ezt a gondolatsort megtartotta elméje mélyén... S nem osztotta meg a mardissal... Azért még sem áll le csevegni mindenkivel... Bááár... Ki kívánkozott belőle egy mondat...
Nagyon...
Nagyon...*

-  Hát, nem tudom, hogy a fenébe jutott eszükbe bemenni... Mintha nem lenne egyértelmű a kiírás... - mondta... félhangosan... mintegy magának...
De ez nem csak neki szólt, hanem az üldőgélőnek is. Nem tudta miért, nem értette maga sem miért... Miért osztotta meg gondolatait a sráccal...

Poén. Mekkora poén. De mekkora! A két véla nőszemély egy padban. Mégpedig az első padban!!! Ez még a számomra is hajmeresztő. Elképzelhetetlen. Bizarr…
Na de persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogadom szívesen a húgom ilyesfajta ötleteit. Igaz, nem első osztályú, mert ott az első padokban mi figyelünk, nem úgy mint ő általában, de hát ha tényleg akarja…
Belém hasít a felismerés, hogy csak miattam teszi. Elvégre az a könyvtáros szóváltás köztünk meg az előtte történtek is erőteljesen nyomta rá a bélyegét az elmúlt időszakra és a köztünk lévő kapcsolatra. Hiába így, vagy úgy, ez az érv szöget üt a fejembe. S ez… hajj bizony nagyon is aggaszt. Én soha senkit nem kényszerítek semmire. Soha. S ahogy Benjamint se, mikor… na mindegy, ugyanúgy Yolandát se. Hisz ők a legfontosabbak az életembe. Hogy tehetnék ilyet is? Vagy bárkivel egyáltalán? Egy másik dolog az, hogy nem állok szóba akárkivel, viszont nem következik egyből az, hogy az ember beképzelt, érzéketlen és… Yolanda szavaival élve, kőbunkó. Legalábbis én nem ilyen vagyok. S igen, ennyi önkontroll van bennem.

Már majdnem elkapnám a testvérem kezét, hogy megmondjam neki a magamét. Hogy mégse olyan jó ötlet ez, és hogy maradjon minden oly természetesen, mint eddig, kivéve persze a mostani hallgatólagos „megállapodásunkat”, mert arra ugyebár szükség volt. De mire mindezt megtenném, vagyis megtehetném, addigra az ajtó elé érünk.
A szőke hajkoronás arc felém fordul, s az ismerős szemek csillogva szólalnak meg franciául. Nem, nem csak a szemek, Yo tényleg az anyanyelvünkön kezd el beszélni.
Sose szoktuk, leginkább mert senki vagy csak nagyon kevesen értik, s amúgy is… senkinek semmi köze hozzá. Ez a mi titkunk, a mi kincsünk, s nekünk kell megőrizni. Ám olykor, mint az ominózus könyvtári esetben is, így kommunikáltunk ha a lelki problémáinkat vagy az esetleges titkos beszélgetéseket, vitákat folytatjuk. Nem kell rettegni, hogy valamely pletykafészek diák útjára indít egy áradatot rólunk, meg egy elkapott mondatfoszlányból.
Meglepetten pislogok, eleinte a francia nyelv használata miatt, majd a másik mondanivalójának köszönhetően. Bocsánatot kért. Nyíltan. Lényegében mindenki előtt. És persze előttem is.
Nem tudom, mit feleljek. Tényleg nem. Mit lehet erre? Megbántott, nagyon mélyen… és… ezen nehezen lehet változtatni. Ígérkezés és fogadkozás… mennyit ér mindez?
A testvérem. Egy esélyt megérdemel. Sőt, többet is. Győz hát a józan ész. Haloványan mosolyodom el. Ez legalább teljesen őszinte tőlem. És ritka is.
- Fátylat rá. –
Kéz a kézben. Aprócska szorítás, s mintha tényleg minden a régi lenne…
Aztán belépünk a terembe.




Büdös van. Ez az első, amit… érzek. Fura dohszag, valami áporodott, rothadt szaggal elegyedve. Ez elsősorban émelyítő s legszívesebben sarkon is fordulnék. Én ilyen helyre be nem teszem a lábam! De Yolanda előttem már be is vonul, s utánam is érkeznek. Csak rászánom hát magam, hogy beljebb lépjek, bár nagyon nem akaródzik.
Az emberekre egy pillantást se vetek. Míg a testvérem hangosan köszönt mindenkit, és egy fél szóra se nyitom ki a szám. Minek? Úgyse érdekel senkit, hogy itt vagyok.
Ami fura, hogy egy szellem lebeg a teremben. Mi van, már azok is bebocsátást nyernek? A végén Hóborccal a nyakunkon fogjuk megtartani az órákat. Kezd egyre szánalmasabb lenni ez az iskola.
Önkontroll, s nem hagyjuk felhúzni magunkat. Némán követem Yo-t, aki az első padok egyikére lecsapva foglal helyet. Tényleg komolyan gondolta, amit kint mondott. Hát legyen, már úgyis beleegyeztem, s nem szegem meg az adott szavam. Így mellé ülök le.
Elő a könyvek, pennák, pergamen, tintatartó, pálca meg minden egyéb. Így szöszmötölök el, míg a tanár meg nem érkezik.

      -  Az a csodálatos Alkímia és társai  - 


Egészen különös, ahogy megosztják a véleményét a látottak; egyfelől tömény undort érez, ahogy vontatottan végigjáratja tekintetét a vitrinben összegyűjtögetett borzalmakon. Másfelől viszont felkelti a kíváncsiságát a sok-sok régi holmi. Igaz, fordul egy száznyolcvan fokosat a gyomra a tégelyekbe fullasztott, undorító állattetemeken, a foszlott kosarakba halmozott romlott-büdös túróhoz hasonló képződményen, a szekrény sarkában meg-megremegő, vérpecsétes vászonzsákról nem is beszélve. Ám kétségtelen, hogy ezek a holmik – a fémes fekete, lapos marokkövek meg az olajfoltos tálcára rakodott vastag karmok – egykor hasznos célt szolgálhattak.
A békés magány azonban csak idáig tartott; a háta mögött éktelen csörömpölés szakítja ketté a tanterem állott csendjét. Ahogy hátranéz, egyből megakad a tekintete a zaj forrásán, egy kopott rézedényen. És az edény mellett tipegő vékony lábakon.
Nem hallotta se az ajtó nyílását, sem azt, hogy a lány köszönt volna, mikor belépett. Talán túlságosan belemerült a végtelen unalmába, ezért nem figyelt fel a hollóhátas jövetelére. Összevont szemöldöke alatt végigméri őt, míg az a padjánál bíbelődik, és mindenre ráemeli csodálkozó tekintetét. Lehetséges volna..? Hát hogyne, hogyne volna az, hiszen iskolatársak. De valóban ő lenne az, nem téveszti össze valamelyik hosszú hajú, ibolyaszemű társával? Dehogyis. Hiszen mélyen a tudata alatt már elsőre felismerte a decemberi partin alkalmatlankodó csitrit. De mit sem számít, a sors savanykás iróniája, hogy pont ők ketten értek a terembe, még a többi tanuló előtt.
Alig hallhatóan morran egyet, mint aki nem kíván a kelleténél többet foglalkozni az üggyel, majd visszafordul a mocskos vitrinhez. Jobb is lesz, ha továbbra is kizárja az ajtó folyamatos nyikorgását, és a gyülekezők összevissza moraját.

Épp a mustársárga levet eresztett vászonzsák rejtélyét igyekszik felfedni, mikor egy élesen pásztázó szempárba akad a pillantása. Az első gondolatát, miszerint ez csak a tükörképe lehet, rögtön elveti. Ingerülten hátrafordul, ahonnan a sejtelemes sustorgás is a fülébe kúszik, mint egy alattomban tekergőző kígyó. A háztársa cseverésző kérdésére rá sem hederít, de a szeme között ismét megjelenik a függőleges ráncocska, amint gyanakvóan megnézi magának a fiút, és gondolatban rögtön egy nevet is társít hozzá. Nem sok alsóbbévest ismer, ám a mardekárosokkal sokkal több időt tölt együtt, mint bárki mással, ezért is ismer rá viszonylag hamar Mirolra.
- Magad sem tudod, mit beszélsz, Gabriel – ejti fölényesen a szavakat, közben erősen reméli, hogy a memóriája nem űzött vele ocsmány játékot, amikor ez a keresztnév ugrott be neki a másik kedélyes arcáról. Úgy tesz, mintha teljességgel komolyan gondolná ezt a gőgös mindent-tudást, ám valójában igenis szöget ütnek a fejében a kölyök szavai. Olyan nemes egyszerűséggel fordítja fel az ismeretlen professzor lapjait, mint aki szilárd tényekkel dobálózik. Annak ellenére, hogy világosan kiválik: Gabe sem tud semmi biztosat.
- És ugyan mit érdekel az téged, hogy mire oktatnak minket a zárt ajtók mögött, he? – egész törzzsel Gabe felé fordul, s bár szeretne hasonlóan semmitmondó pózba helyezkedni, mégis kissé görcsösnek érzi az oldala mellett lógatott kezeivel a testtartását. Annyira bosszantja, hogy ez a kis elmélet eddig fel sem merült benne, és az a legrosszabb, hogy nem egy ostoba és elvetendő dologról beszél a srác. És az a kis szög csak egyre beljebb és beljebb fúródik a fejében, lassan már fájdalmat is érez a képzeletbeli helyén.
- Ha már olyan rendes vagy, hogy a szíveden viseled a sorsunkat, igazán maradhatnál órára is. Legalább utánajárhatnál a feltételezésed magjának. Tényleg, miért is nem iratkoztál fel Alkímiára? – egyre kínosabbnak érzi a beszélgetést, pedig minden erejével igyekszik meggyőzni magát arról, hogy ő az okosabb, és valóban, semmi alapja sincs Gabriel rosszindulatú áskálódásának. A terembe libbenő kísértetet is csak azért követi a szemével, hogy addig is okot találjon arra, hogy miért nem néz az ötödikesre. Most már aztán tényleg bosszantja a kis vakarék, mégis milyen apropóból akaszkodik éppen őrá?! És ha ez még nem lenne elég, most a padra is felül, mint aki komolyan gondolja, hogy lecövekel itt.

- Ezt te előre begyakoroltad? – maga sem érti, miért, de kissé hitetlenkedve prüszköl egyet, nevetés névre keresztelve – Kérlek, Gabriel, ne rúgd seggbe ezt a jó kis sztorit a jótékony lélek szerepeddel. Nem tudom, miért mondod mindezt, de legközelebb jobban válaszd meg az emberedet – mondja végleg türelmét vesztve, majd azzal a lendülettel helyet foglal a Gabe padja melletti széken. Nagyon gyengének érzi a válaszait a másikéi mellett, ráadásul abban sem biztos, hogy nem hiszi el legalább részben őket.
Távolságtartó kifejezéssel az arcán az eddig vizslatott vitrin felé néz, és ezzel lezártnak is tekinti a vitát. Most már végképp kíváncsi arra a Lupen professzorra. Végül is, sosem tudhatja az ember.

A laborban

*Úgy tűnik, Gabrielt a legkevésbé sem feszélyezi az idősebb mardekáros pökhendi önteltsége, sőt; mintha még adná is alá a lovat. A fiú egyik szépen ívelt szemöldöke olyan lusta gunyorosan kúszik fel homloka közepéig, hogy már maga a mozdulat is vért kíván - hát még az a "Nem-e..?" tekintet, amivel a másik szemeibe mered. Talán megérett a kölyök egy kiadós verésre, s most viszket a gerince vonala, a valaga meg valósággal visít egy kemény bakancs talpa nyomáért! Haha..hah! Ugyan.. Marad a mosoly, s Gabe olyan könnyedén von vállat, mintha ezzel a megmozdulásával egész egyszerűen lepergetné magáról Gregory szavait.*
- Óó.. egyáltalán nem kell elhinned, de tudod a madarak néha igazat is csicseregnek, nem csak olyan ócska pletykákat, mint például hogy melyik hugrabugos csajnak mekkorák a mellei.
*Bicskanyitogató stílus, s ő nem csupán ki-be kattintgatja, de alaposan meg is forgatja a pengét a felsőbbéves veséjében. Miért ne hihetné, hogy a professzor egy utolsó surmó gazember? Egyáltalán honnan tudja, hogy Greg Omen osztja avagy elítéli a Sötét Nagyúr nézeteit? Sehonnan. Épp ez teszi számára olyan végtelenül izgalmassá ezt a kis.. eszmecserét. A srác görcsös tartása olyannyira esetlenné teszi, hogy Gabe még akár meg is szánná érte, ha érdekelné a dolog. De momentán tucatnyi más csecsebecse után ácsingózik és ezért egész egyszerűen képtelen leragadni Gregory arcánál - bármily szórakoztató is a kép.*
- Mellesleg már mondtam, hogy engem ez az egész alkímia dolog halál hidegen hagy. Nem érdekel. Egyrészt a labor egy valóságos patkányfészek, ergo se aranyat, se varázserejű kavicsokat nem fogtok kotyvasztani..
*Kis szünetet tart, miután a folytatást előrejelzendő felvitte a hangsúlyt, ezt pedig aljasmód ki is használja. Ó, igen. A figyelmet táplálni kell, ahogy annak idején az az arab nő tette a paranoiás férjével.. talán még hasznára lehet, hogy nem vágta egyből a sarokba Seherezade ócska kis történeteit. Vagy nem arab volt? Édesmindegy. A lényeg a lényeg: ez a nyomorult ficsúr vélhetőleg kíváncsi a folytatásra, csak épp nem mutatja ki. Ismeri, óh, hogy ne ismerné a büszke fajtáját!.. S milyen jót mosolyog most magában a kiszolgáltatott információéhségen. Ezek után mérget venne rá, hogy Greg alapvető gyanakvással viseltet majd az új professzor iránt - és Gabe még ki sem játszotta az aduját.*
- .. másrészt elég biztosak a forrásaim és eszem ágában sincs kockára tenni a bőröm, mint nektek, bátor szívű barátaim.
*Ez a megmozdulása vélhetőleg nem növeli majd a szimpatikussági rátáját, de nem is bánja. A srác egész jól viseli az áskálódását ahhoz képest, amilyen kis hebehurgya tökfejnek tűnt első ránézésre. A szék a segge alatt valahogy.. alátámasztja az önbizalmát is és egyből nagyobbra nyitja a maró gúnytól csöpögő szavakat okádó szájat.
Gabriel arcán csupán egy szabadkozó félmosoly üti fel a fejét, s minekutána több dolga itt már nem nagyon akad, egy könnyed mozdulattal lecsusszan a padról. A pálca már akkor lendül, mikor cipői talpa épphogycsak megérinti a földet, s a bűbáj is hasonló rutinnal bukik fel torkából.*
- Alohomora.
*A mocskos üvegű kis vitrinen kattan a lakat, s ifjú gyűjtőnk már ott is áll előtte, hogy hamarosan talárja rejtekébe márthassa az első keze ügyébe kerülő kis tárgyat. Csupán egy aprócska emléket tulajdonítanak el a boszorkányos ujjak - egy lapos, vörhenyesen lüktető marokkövet.. Majd.. Igen, miért is ne? Ha már egyszer nyitva áll előtte a kétarcú férfi kis üvegkalitkája, hát egy kisebb csipeszt is a magáévá tesz.*
- Csavaros észjárásra vall, hogy képes vagy kitalációnak beállítani kész tényeket. Mardekár Malazár büszke lenne rád. A magam részéről persze cseppet sem érdekel, elhiszed-e vagy sem. Én nem leszek kutya. Nektek viszont..
*Visszakattintja a lakatot, s mintha az égvilágon semmi sem történt volna, pofátlan természetességgel indul meg kifelé a teremből.*
- .. további jó csaholást! Bau-bau!
*Jókedvű nevetése ezúttal komolyan őszinte, hisz tudja, tökéletes embert szemelt ki magának az információmagok elvetésére. Gregory Omen emelthangú visszavágásai egyfajta erősítőként hatottak az ő csendes kis monológjaira, s ezáltal nem csak ez a felsőbbéves nyivadék, de a teremben tartózkodó többi ifjonc is meghallhatta mondandóját. Jól van, Gabe. Szerezz egy körtét és tiéd a világ!*

A folyosón

- Szép jó napot, Mr. Lupen.  Sean, Sue.. 8)
*Köszön még kifelé menet a díszes társaságnak, s a derék cowboy már tova is lovagolt a naplementében.*

A folyosón

Keményen koppanó léptek zaja hasítja keresztül a folyosón nyüzsgő diákok nyüszítésének és idétlen vihogásának ocsmány zsivaját, s ezeket a lépteket bizony egy érces fémesen koppanó, hátborzongató hang kíséri nyugodt, állandó tempóban ismételgetve önmagát. Topp, kopp, topp.. kopp, topp, kopp. Halk muzsikaszó, mely csak egy eszelős elme örökösen örvénylő, bomlott szövedékében képes igazán kibontakozni, s méltó belépőként hosszú, bíbor szőnyegként a férfi vasalt csizmái alá hajtani elméleti síkon vonagló testét. Óh, igen. Hát itt van. Amióta az a véla kilépett a csöndes kis szalon ajtaján, alkimistánknál állandó vendégnek számít a kéjsóvár vágyódás. Olyan könnyedén eresztette szabadon naiv kis vércséjét, hogy már-már el is feledte, milyen lehetne birtokolni, s nap mint nap a húsából lakmározni, ha arra szottyan kedve, hogy zsenge női testtel borítsa le a szépen faragott ebédlőasztalt rideg otthona elhagyatott étkezőjében.
Zsibongó gondolatai azonban most sem szédíthetik el annyira, hogy a célon kívül más is lebegjen a ridegen villanó lélektükrök előtt. Elvégre nem azért van most itt, hogy egy könnyű, s kétségtelen forró pásztorórára magával ragadja a karcsú teremtést.. áh, nem. Nemes egyszerűséggel bele akar ivódni a lány környezetébe.
Milyen szerencse, hogy Dumbledore olyan mérhetetlenül öreg és jóhiszemű, hogy a frissen megüresedett tanári állásra jelentkező alkimistát valódi örömmel, sőt, egyenesen régi jó barátjaként üdvözölte a Roxfort falai között! A vénember fölött jócskán eljárt már az idő, ki tudja, meddig húzza még? Addig azonban nem árt kihasználni a kapcsolatokat – ha már egyszer adva vannak.
Cedrah Lupen tehát a már megszokott piros kabátjában, s a határozottan vezetett, művészien munkált piszkavassal kísérve fordul be a régi labor folyosójára, s ugyanebben a pillanatban gunyoros, kegyetlen mosolyra húzódnak ajkai is. Nocsak-nocsak. Sean Bain. A kis szaros tehát ez alkalommal is tiszteletét teszi az előadáson annak ellenére, hogy a drága – megboldogult – Kenossy professzor helyett ezúttal a tulajdon nagybátyja szövegel majd a rögtönzött pódiumon. És mellette az ifjú hölgy? Minden bizonnyal szintén az órára jött, ám a létszám ezzel a két ücsörgő diákkal még korántsem tűnik teljesnek. Sőt, a minimumot sem közelíti meg, amiért már megérné az éretlen koponyákra pocsékolni a drága délelőttjét.. C-c-c.
Kegyetlen mosolyát hagyja tovaillanni, s helyette felölti a véresen komoly oktatók álcáját, melyben bármily’ meglepő legyen is, kifejezetten jól érzi magát.
-   Lám, lám, lám, Sean. Látom, nem hiába fáradtam a tanításoddal.
Szólal meg kellemes, mélyen dörrenő hangon, amint olyan közel ér, hogy ne kelljen üvöltenie. Persze az erélyes orgánum az előző távolból is épp olyan könnyedén felhívhatta volna rá a figyelmet – de akkor a kölyöknek kiáltania kellett volna.. és bácsikájának esze ágában sem volt felzaklatni a lobbanékony természetű rokont.
Fejével enyhén az ajtó irányába bök, s kezét kinyújtja az ismeretlen diáklány felé, miközben tekintete úgy furakszik unokaöccse szemeibe, mintha kegyetlenebbnél kegyetlenebb vádakkal illetné. Tudom, mit tettél, Sean. Talán Ő lett volna a következő? És ha hamarabb szerzem meg, akkor mi lesz? Persze.. barna. A tiéd.
-   Úgy nézem, az unokaöcsémen kívül egyedül magácskának van némi esze is a csoportból. A nevem Cedrah Lupen, én fogom oktatni ezt a tárgyat.
Ha hagyják, formálisan a karcsú kis kézfej fölé hajol, ám ajkával már nem érinti a lány bőrét. Csupán a gesztust jelzi, máskülönben nem áll szándékában bárminemű gyengéd figyelmet jelezni tanítványa felé.
-   Akkor talán fáradjanak is be. Te is, fiú.
Visszataszítónak tűnhet, ahogy rokonával bánik, ugyanakkor azzal, hogy felvállalta, még komoly céljai vannak. Elvégre elég a válogatás nélkül lecsapó ragadozó érzetét kelteni csupán egyetlen báránykában, s ha az béget, az egész nyáj beleborzong majd – a félelem fegyelmet szül. Vagy legalábbis engedelmességet. Alkimistánknak ezesetben ugyanis semmi kedve a szimpatikus professzor szerepében tetszelegni. Nem.
Az már nem is kérdéses, hogy a kifelé igyekvő fiú köszöntését ezek után csupán egy mogorva pillantásra méltatja.

A laborban

Fiatal professzorunk tehát egy könnyed, ám határozott mozdulattal belöki a labor tömör faajtaját, hogy aztán zsigerből jövő udvariasságból maga elé engedje a kint várakozókat. Még Seant is, igen. A bent elé táruló látvány azonban érdekes változást csal az érzéketlennek tűnő, komoly ábrázatra.. mintha némi lemondó düh villanna azokban a hűvös szemekben, s hogy nyomatékot adjon haragjának, olyan hévvel vágja be maga mögött az ajtót, amitől a mocsokfoltos vitrinekben valósággal megugranak az apróbb tárgyak és a vékony üveglapok is riadt remegésbe fognak.
Megvárja, míg a vele érkezők helyet keresnek maguknak, aztán csöndes, kimért léptekkel az összegyűltek elé sétál. Pontosan középre. Villámgyorsan felméri a létszámot, s ugyan tekintete megakad az első sorban ülő ikerpáron, a meglepettség, esetleg felismerés legapróbb jele nélkül rebben is azonnal tova a többiekre. Hát csupán ennyien jöttek el.
-   Gratulálok. Úgy tűnik, van hat hullánk és négy hiányzónk.
Kezdi csöndesen, hátborzongatóan nyugodt hangon, amivel azonban éles kontrasztot alkot a haragvón sötétlő, mélykék szempár.
-   Ezek szerint Mr. Kenossy nem avatta be magukat a laborok alapvető szabályzatába, sőt, két ember kivételével az olvasással is akadnak nehézségeik. Nem azért vagyok itt, hogy egy rakás kezdőnek hatszor megtiltsak valamit, aminek ráadásul köze sincs a tananyaghoz!
Halkan beszél, mégis olyan durván ejti ki a szavakat, hogy az ember joggal feltételezheti róla a legrosszabbat. Tekintete a diákok arcát fürkészi, s nem egyszer Yolanda lélektükrein is elidőzik. Ugyanaz a hűvös harag. Szégyenletes..
-   Most megmutatom, mi vár azokra, akik a mai óra elmúltával megkísérelnek benyitni ide a felügyeletem nélkül. Sean, gyere ide.
Unokaöccse felé int, majd vet egy sokatmondó pillantást a kölyökkel látott lány szemeire, végül pedig alig észrevehetően a vélák egyike felé is megereszt egy bosszús villanást: ”Nincs kivétel.”.. Amint a fiú kilépett a többi közül, s előrébb sétált bácsikájához, Cedrah Lupen, ez a kegyetlen vadállat, nyomatékosítja szavait és röviden demonstrálja az eleddig csupán üres fenyegetésnek tűnő szavak valódi jelentését. Egy gyors, precíz mozdulat a kőrispálcával, majd az alávalóan kedves kérés bőrébe bújtatott parancs.
-   Fogd meg a kilincset. – majd hirtelen témaváltás - Szervusz, Iriske. Milyen kellemes meglepetés. 8)

(Az ajtó fájába vezetett rontás voltaképp nagyon hasonlít a kínok átkára – meglehet, hogy tiltott varázs védi a labort? Ezt a szemétkupacot?)

.-= Alkímia – azaz : Cedrah, Sue, és a Hat Hulla =-.

.- Odakint -.


Trécselés.
Zsivaj.
Tulajdonképpen soha életemben nem gondoltam volna, hogy olyan „emberekkel” járok egy iskolába, akiknek még az olvasás is a nehezükre esik. Mert azért valljuk meg, annak ellenére, hogy undorítóan kacifántos betűkkel lett kiírva az üzenet, mégiscsak olvasható volt. Égbekiáltóan röhögött a szaros ajtón, hirdetve az áldást, és a következményeket. Mindegy, annyira nem is érdekelt a dolog, legalább biztos voltam benne, hogy én helyesen cselekedtem, ahogyan mindig is, egész eddigi életem során.
Nesz.
A lépcsőktől.

Alig pár perce üldögélhettem a tanteremre nyúló ajtó előtti ülőalkalmatosságon, amikor léptek zaját szőtte a kellemesen üdítő szellő a bentről kiszűrődő picsogáshoz. Hátradőltem, kezeimet pedig a padocska háttámlájára vetvén pillantottam oldalra, hogy szemügyre vehessem az érkezőt. Tipikus emberi gyarlóság a kíváncsiság, de én szeretem tudni, kik is vannak a környezetemben. Nem árt, ez pedig fokozottan érvényes az iskola falai között. Amikor befordult, azonnal a talár mellkasi részére pillantottam, a címer.
Griffendél.
Lemondó tekintet.
Balhészag.
Az illető egy lány volt, ami alapjáraton arra engedett következtetni, hogy felesleges locsogás részesévé fogok válni. Tessék-lássék csodát az ember, hát nem igazam lett?
- Azért nem mentél be a terembe, mert láttad, hogy idekint ülök.
Bumm, semmii köszönés, merthogy hová bájologjak Vele? Tény, amiatt állt meg kint, mert én is itt várakoztam.
- Ezer sarló, hogy ha utánad érkezem, most Te is odabent…khm..
Apró köhhintés a hatás kedvéért, hogy érezze az iróniát.
- …”beszélgetnél”!
Beszélgetne, persze. Picsogna, nyavalyogna, vagy csak arról áradozna, miért jobb rózsaszín toppot felvenni, mint zöldet teszem azt. Pfff.

Letudva az okoskodót tekintettem oldalra, abban a pillanatban marta ki a szemem Cedrah röhejes vörös kabátja, meg az a szaros piszkavas. Teszi az urat, aztán egy rohadt, művészi botra nem ad ki…nevetséges. Miután odaért, biccentettem felé, jelezvén, nagyon elfelejtett valamit. Köszönni. Ahhoz képest, hogy minek állítja be magát, erre sem képes.
- A tanítás, igen! Sajnálatos módon azonban meg kell állapítanom, hogy a többiek egy majom szintjén sem mozognak.
Nyugalmas, és szín nélküli szavak, jelzendő, én is tudok úriasan beszélni, és viselkedni, ha nagyon akarok. A sem pedig kellőképpen megnyomva, tudatva, odabent valószínűleg nem több, egy csapat amőba duruzsol.
Felkeltem.
Valaki kijött.
A teremből.
Egy újabb barom, aki berobogott…hogy száradt volna le a karja, amikor rámarkolt a kilincsre. A gondolatokat követően Cedrah parancsszerű utasítására egy lemondó tekintettel válaszoltam. Nagyon nem akaródzott megmozdulni, de ismerve őt, és magam, egész nap itt álltunk volna a folyosón, gigászi háborút vívva egymással. Fáradt vagyok, és nincs hozzá lélekjelenlétem…előre mentem.


.- A teremben -.


Belépve a terembe megtorpantam egy pillanatra a padsorok előtt. Egyrészt, érdekelt azon ütődött, szavakkal ki sem fejezhető „izék” arca, akik olvasni sem képesek. Másrészt, olyan helyet kutattam, ami megfelelően távol esik mindenkitől…nem szeretnék kockáztatni, lehet, hogy az idiotizmus ragályos betegség. Idebent pedig mindenki hordozó. Az ablakok felőli legelső pad megfelelően távol esett a népesség nagy részétől, így oda heveredtem le. A kezem ügyében lévő mappát természetesen azonnal a mellettem lévő székre helyeztem, nehogy egy újonnan érkezőnek megforduljon a fejében, hogy leül mellém.

Cedrah.
Dorgálás.
Mesterfokon.
Igen, pontosan ezért van meg bennem az a valami, amit megmagyarázni nem tudok. Tisztelni még nincs miért, de van benne valami érdekes. Az, ahogyan bán másokkal…és meg is érdemlik. Hat hulla, négy hiányzó. Oldalra pillantottam, és elképzeltem a helyzetet. Halovány mosollyal fordultam vissza a Nagybátyám felé, és figyeltem, mi lesz a következő.
Kimondta.
A nevem.
Indulok.

Amikor kihívott, már éreztem, hogy nem lesz könyörület abban, amit a sok szabályszegő miatt kapni fogok. Mert ugye Cedrah-nak mutatnia kell, hogy nem kivételez. Csodálatos élmény ilyenkor a rokonának lenni. Pont én, aki betartotta az előírásokat, kapom meg a sok sunyi majom miatt. Odaérve mellé fordultam vissza a padban üldögélő, hatalmas állatkertből elszabadult lények felé.
Összeszűkített szemek.
Gúnyos tekintet.
Lemondó arckifejezés.
A legszívesebben itt, egyhelyben megöltem volna az összes idiótát, mert ugyebár, most miattuk szenved az ártatlan. A pillantásom, biztosan vették a lapot, hogy nem tartom őket többre a…hagyjuk is…a kilincs.  Cedrah-ra tekintettem, elszánt pillantás, mutatván, nem riadok vissza. Odalépve a terem ajtaja mellé pillantottam vissza a bűnbakokra…aztán megemelve a jobbomat ragadtam meg a kilincset.

Éles fájdalom
Mindenütt.
Erős.
Ahogyan megérintettem, azonnal belenyilallt valami a testembe…elmagyarázhatatlan, még soha nem éreztem ekkora kínt. De, de igen…amikor megkaptam a levelet. Megrogytam, de nem estem össze, mint a kis szaros idióták.
- Mmmhh!
Az emberből akaratlan kitörnek a hangok, ahogyan sajog az egész teste…el akartam engedni, de valami visszatartott. Nem akartam összeesni, mert azzal gyengének mutatkoztam volna. Másik kezemmel megragadtam az ajtó kovácsoltvas részét, és tartottam magam.
Kín.
Fájdalom.
Nehezen bírtam.

Közel egy percen keresztül „álltam” ott, és néztem farkasszemet a teremben lévőkkel…látszott rajtam, hogy rohadt módon fáj, de nem fordultam oldalra, hadd lássák, hadd tudják, mi fog végigszaladni  a szaros ábrázatukon, amikor visszafizetem a kölcsönt. Mindenki halott. HALOTT!

Az ajtó elengedett…megtántorodtam…az első, közelben lévő padra estem rá…nem tudom, ki ült ott, nem is érdekelt. Törzsem annak a lapján, kezeim a szélét markolták, lábaim pedig erőtlenül roskadoztak. Kapaszkodtam. Nem tudtam megmozdulni, teljesen lefagytam. Csak szuszogtam, és vártam, hogy tisztuljon a tekintetem, és eltűnjön a fájdalom. Szakadjon apró darabokra Cedrah imádott kabátja, a többieket pedig vigye el a késem…ez nem kívánság…el fogja…

Ráköszöntem, de miért is viszonozta volna. Ó, minek azt. Egy újabb paraszt. Remek. Jól kifogtam. Eddig legalább csak órán találkoztam össze vele. De most... Na ezért nem sietettem soha erre az órára. Elég pár perccel a tanár előtt érkezni, s megspórolja magának az ember, az ilyen kellemes társaságot.
Pedig alapjáraton semmi gondom nem lett volna a mardissal, de ha ilyen... akkor ilyen. Nincs mit tenni, szegény biztos elfelejtett beállni a sorba, mikor a jó modort osztogatták. Pech.
Nem érdekel. Legyen csak bunkó. Aztán odavetett valamit. Mintha csak kiköpte volna az undorító szavakat. Látszott rajta, mennyire frusztrálja, hogy hozzám kell szólnia.

-  Nem mint ha rád tartozna, de Velem még nem fordult elő, hogy a Prof előtt menjek be a terembe. Szóval ne legyél olyan nagyra magaddal. Nem miattad maradtam kint. Olvasni is tudok, s hallottam hírét új tanárunknak. - nyeglén vágom oda a szavakat, érezhető, hogy baromira leszarom a véleményét, s azt is, amit ezek után szándékszik esetleg mondani.

-  Ami meg a „beszélgetést” illeti. Rohadtul nem vágyok társaságra. - kész. Lezártam. Ha még mondd valamit, az egy szimpla lenéző pillantással jutalmazom, és slussz. Fejem elfordítom, s a folyosót figyelem.

Meg is érkezik az új tanerő. Megszólítja a bunkót. Sean... azért kár... szép neve van. Tanítás? Hmhm csak nincs valami kapcsolta köztük? Hiszen most kezdett csak itt tanítani... Érdekes.
Kedvesen szól hozzám, s apró dicsérő szavak, hogy nekem legalább van sütnivalóm. Bemutatkozik, hirtelen nem tudom mit tegyek, de kezet nyújtok. Formális kézcsók szerűség, természetesen úgy, hogy véletlenül se lépjen át egy bizonyos határt. Kedves, kellemes meglepetés, igazán...
Most be kéne mutatkozzam? Hát, lehet azt illene. Legyen, max furán fog rám tekinteni...

-  Üdvözlöm Lupen professzor, Susan Scott vagyok. - ennyi... kész... ettől tán nem dől össze a világ. Hiszen illendő és kedves voltam. És... nincs és.

Betessékel a terembe. Még mielőtt belépnék, egy srác jön ki onnan. Gabriel Mirol... érdekes kölyök. Köszön. Még nekem is... Fura.

- Szia. - viszonzom, mert mért ne. Hiszen, nem rossz gyerek.. csak kicsit fura.

Előre engedtek. Elsőként lépek be a különböző illatoktól terhes levegőjű laborba. Szétnézek. Hatan vannak bent. Persze ott az egész bagázs, ja nem... hiszen négy ember hiányzik. Köztük a kedvesem is... Vajon mi a fene volt olyan fontos, hogy kihagyja ezt az órát..
Nesze nektek oktatás. Még annyira sem futotta, hogy olvasni megtanuljanak...
Beljebb lépek, s szokásomhoz híven, az egyik hátsó padban foglalok helyet. Hiszen nem vagyok stréber típus, nem kell nekem elől ülni, a többi padban, meg szétszórva már ülnek... S mint kint is jelezte a fiúnak... Nem vágyik társaságra.
A prof el is kezdi az órát. Üdvözli a halottakat... Ez mókás. És igen, a négy késő. Nem szerette ilyenkor Josh... mikor magasról nem érdekelte az órája. De, nem az anyja, szóval sosem tette szóvá. Nem jön, akkor nem jön...

Aztán Seant hívja ki a prof. Mint valami próba babát. Valami átkot szórt az ajtóra, s ezek után a fiúval fogatja meg. A srác kimegy, majd meg áll az ajtó előtt. Én a tanárra nézek. Egy pillanatra elkapja a tekintetem, s kellemetlen borzongás fut végig rajtam. Kicsit megijedtem tőle. Elég... érdekes volt a tekintete. Majd a srácra nézek, aki ekkor fogja meg a kilincset. Össze rezzen, s iszonyatos kín tükröződik az arcán. Szenved. Nem kicsit. Ilyen arckifejezést még nem is láttam. Ilyen szenvedést.
Küzd. Magával, és a fájdalommal. Figyelem. Először egy gonosz gondolat fut át az agyamon. Igen, elégtétel a kis bunkónak. De aztán... Aztán sajnálni kezdem. Ezt azért senki nem érdemli. Még ő sem. Nem tudom meddig tarthatott a „móka” de egy idő után az ajtó „ elengedi” a fiút.

Sean összeesik. Pont arra a padra zuhan, ami mögé leültem. Szerencsémre semmit nem tettem még az asztalra, s én is hátrébb csúszva üldögéltem, és figyeltem az intermezzot. Azért abban a pillanatban, mikor koppan a padon, hátrébb csúsztam a székkel. Hiszen... ösztönből jött.
Figyelem a padon továbbra is szenvedő srácot. Látszik, hogy a fájdalom enyhül, s kezdi visszanyerni emberi mivoltát. Ránézek. Tekintetem semleges. Nem mutatom, hogy sajnálom, s azt sem, hogy nesze neked, ezt megérdemelted. Semleges maradok. Csak figyelem...

Majd tekintetem a tanárra emelem, s várom, hogy kezdődjön az óra. És csak ekkor esik le, hogy mielőtt a mardis szenvedései megkezdődtek volna Lupen prof valakit üdvözölt. Aki nem volt más, mint a suli legfiatalabb kopogó szelleme Iriske. Vajon milyen lehetett életében a kislány..

:: Alkímia ::

Mozgolódva egy kicsit a padon, nem mintha ettől kényelmesebb lenne a régi ósdi darab, fordulok kissé oldalasan, megtámasztva karom a mögöttem lévő padon, s figyeltem miképp tesz-vesz Yv, hogyan készíti elő a szükséges felszereléseket, melyek mindegyike a táskám mélyén lapult, amit olyan hanyag módon vágtam le az asztalra. Mivel én úgy hiszem, valami hetven és a halál között pasas fog ide betotyogni, bőven lesz időm akkor kipakolni, amikor ő belekezd abba, hogy még is hogy hívják, ki ő, satöbbi. A szokásos egyen duma, mely oly unalmas és… hát valljuk be őszintén senkit sem érdekel. Legalábbis engem nem. Körbefutatva a tekintetem, mérem fel a többieket, de ennyi is az egész, mert részletesebben nem foglalkoztat, ki merre hány méter, s hogy egyáltalán mit keres itt, vagy miről beszél. Inkább kinyújtva a karom, a Yv elé tornyozott dolgok közül emelem el a könyvet, majd lapozom fel, most először… Oké, nekem is meg van de mint már mondtam, majd a legmegfelelőbb pillanatban fogom bevetni.

Egészen addig az irományba feledkezek, amíg egy hatalmas nagy dörrenés ki nem zökkent. Nem pillantok fel azonnal, hiszen lehetséges, hogy csak a tanár lökte be erőteljesebben az ajtót, vagy éppen az egyik elvetemült diák… inkább elsőnek a könyvet helyezem vissza a helyére, s pillantok fel majd akkor…

Úristen…

Hirtelen görcsbe rándul a gyomrom, s azt sem tudom, mibe kapaszkodjak, amikor felismerem az alakot, mert hát nem esik nehezemre, főleg a történtek után… Még is mi a jó bánatos francot keres itt?! Most nem mondjátok komolyan, hogy Ő lesz a tanár? S ezt nekem miért nem említette? Talán ha a bemutatkozás alkalmával a sok jelző, meg foglalkozás mellé benyögni, hogy „Ja, és a Roxfortba is fogok tanítani” akkor esetleg nem kezdtem volna ki vele! Arról nem is beszélve, hogy nem fantáziálnék állandóan a TANÁROMRÓL! Mély levegő, kifúj… Érzem, hogy lassan a pánikroham fog rám törni, s még szerencse, hogy egyébként is hófehér bőröm van, így a sápadás jele nem olyan feltűnő nálam, mint másoknál. Követem tekintetemmel, ahogyan a padsorok között halad, majd én is rendes testtartásba rendezem magam, előre fordulva, fonom össze dacosan a karjaim magam előtt.

ohmyGodohmyGodohmyGod a szívem mindjárt kiszalad a világból, persze elsőként a mellkasom fogja átszakítani. Lassan préselődik ki a tüdőmből a levegő, s szivárog vissza ugyan olyan módon. Mibe keveredtem már megint… izé nem lehet leadni ezt a tantárgyat?! A szavak szinte alig jutnak el, s csak lassan nyernek értelmet. Eleinte csöndes hangvétel, ám a szemei egészen mást mutatnak. No ez engem nem lep meg, volt szerencsém hasonló kontrasztokban, így csak továbbra is próbálok fapofával a másikra nézni, ami többé-kevésbé sikerül is. Ám ahogy a lecseszés végéhez kezdünk elérni, s az egyik pillanatban még a szemeibe is fúrja a pillantását… mintha belém akarná sulykolni, hogy micsoda mocsok dolog az, hogy figyelmetlen voltam, és hogy csalódás ez a számára… Összeszűkülnek a szemek, s haragosan villannak meg. Kívülálló számára ez max annyit jelenthet, hogy nem szimpatizálok a tanárral, az, hogy ő ebből mit szűr le az ő dolga, én egyszerűen csak dühös vagyok. Még Ő jön IDE, s ő tesz NEKEM néma szemrehányásokat?! Hát az agyam eldobom…

S ezt a bosszús, mert nem nevezhető kedvesnek, azt a pillantást még is mire véljem? Na jó, én komolyan mondom, hogy nem sok kell ahhoz, hogy felálljak, s egyszerűen távozzak a helyszínről. Mielőtt felrobbannék, kíváncsian pillantok hátra. Mint mindig, most sem tudom kiről van szó, csak miután a hátam mögé lesek. Hamar leesik, hogy az egyik oly hőn szeretett mardekárosról van szó, na de várjunk csak, honnan tudja Cedrah a nevét? … mindegy. Nem azt figyelem, miként áll fel, s megy oda az ajtóhoz, hanem azt a bizonyos Iirskét. Igen, csak most látom meg a már biztosan régebb óta bent lévő szürke pamacsot.

Hát EZ meg MI? Vonom össze a szemöldököm, majd átsiklatva rajta a tekintetem, pillantok ismét hátra, pont abban a pillanatban, amikor összerándul, s tartása kissé megrogyiki. Eltátom a szám megdöbbenésemben, s kerekednek el a szemeim. Még is hogy tehette ki azt a szerencsétlent ilyen fájdalmaknak?! Penge vékonyra préselem össze az ajkaim, ahogyan az újdonsült Professzoromra pillantok. Nem a szívem csücske a srác, na de ez azért még is csak túlzás… nem egy kíséreti nyúl! Nem mondok semmit, nem is tehetném meg, meg ugyan minek, a megdöbbenés, a düh, és a viszontlátás öröme, az a csekély vágy mely még mind ezek után is ott lobog bennem, minden de minden kiolvasható, amíg le nem hunyom a szemem, s fordulok ismét csak előre.

Hangos dörrenés. Ez riaszt fel. Fel se tűnt, hogy Yolanda elvette a könyvem, valószínűleg abból a célból hogy belepillantson unaloműzés ellen, ami nála nagy szó, de azt se vettem észre, hogy ő mindeddig semmit sem csinált. Nem vette elő a tanszereit, még a pálcáját se… sőt, az én könyvem van nála. Mit is vártam tőle? Kár, hogy ilyen nehezen tanul. Ugyanis aki az első padban van, az a… hmm… pórias kifejezést használva; stréber. Azok, akik figyelnek, és akik nem a klubhelységük egyik kényelmes foteljében vagy a könyvtár egyik eldugott zugában nyalják be a vaskos tankönyvek száraz tényanyagát, hanem már itt ótán magukba szívnak mindent, vagy majdnem mindent, hogy aztán csak utána olvasva tudjanak mindent, precízen, pontosan. S ez esetben csak a házifeladatokat kell lekörmölni, a házidolgozatokat határidőre leadni. Más nincs is… Na de van, aki erre nem képes. Azaz, Yo még nem nagyon értheti ezt a rendszert. Mert a hátsó pad az „erkölcsi züllés melegágya”. Nem is tudom ki fogalmazott így, de találó volt. Na ezzel persze nem a húgom akarom megbántani vagy minősíteni, egyszerűen csak… ez tényleg így van és kész. Bevallom, én örülnék a legjobban, ha a testvérem nem csak a kviddicspályán teljesítené a maximumot.

A tanár ismeretlen, de fiatal. S tekintve, hogy belöki a kint lévőket a terembe, nem túl kedves. Elég csak szóra nyitnia a száját. Megborzongok. Milyen ember ez? Mintha egy vadállat lakozna benne. Emlékeztet valakire… de nem tudom kire is…
Számvetés, ki van itt, ki nincs itt. De olybá tűnik, ez se nagyon érdekel senkit. Még magát a professzort se. Hát, ha őt nem zavarja, engem sem érdekel. Legalább annyival is kevesebben vagyunk. Na meg plusz mínusz a lebegő ezüstös kis szellemek, akiknek nincs jobb dolguk, mint itt lengedezni, akár a kósza szél.
Példastatuálás. Erre kíváncsi vagyok. Mert mégis, mit ért ez alatt? Minden tanár más. Pontlevonás, büntetőmunka… tud valami újat is mutatni?
Valószínű, különben nem kellene ekkora feneket keríteni az egésznek. Kivárok. Egy név.
Sean. Sean. Sean.
Nem tudom ki az. Ismeretlen. Biztosan valami…
Ledermedek, mikor elmegy mellettem a fiú. Kiráz a hideg. Immár másodjára rövid idő alatt. Ez a srác Mardekáros. Nem is kell bemutatni… A kis külső udvar… ajjj….
Megrázom a fejem, s csak pislogok. A kék szemeim teli vannak érdeklődéssel. Mi lesz vele?
Nem, féltek én egy idióta, nagyszájú, erkölcstelen, önző, egoista és szemétláda pasit. Ráadásul aki még engem szekált. Olyan mint Malfoy. Egy az egyben. Biztos a nagy bandájának egyik tagja is. El bírom képzelni róla.
Ki kellett volna szúrnom mikor bejöttem. Vagy lehet ő jött később. Akkor is. Észre kellett volna vennem. Viszont én elpiszmogtam a cuccaimmal, s nem figyeltem. Öreg hiba. Most meg már késő bánat, hiába hergelem magam.
Élvezzük a showt. Mert a tanárúr utasítást ad, csak úgy, s a tanítvány cselekszik.
Egy érintés, s a kín hasít belé. A tekintetem kitágul, s megbűvölve ülök. Ösztönösen húzom ki magam s markolom meg a pad szélét görcsösen. Az ujjaim szinte elfehérednek, de ne is érzem, fel sem fogom. Csak Seant figyelem.
Mikor vége szakad mindennek, kifújom a levegőt. Valahol sajnálom. Ezt nem érdemelte meg. De még bennem él frissen az udvaron lejátszódott kis jelenetünk. S emiatt nem bánom. Helyettem is megbűnhődött. Megalázkodott, szenvedett, az én szemem láttára.
Nekiesik a padnak, ahol egy lány ül, Sue talán, s ott próbálja összeszedni magát.
A tanárra pillantok. Mélyet szippantok az áporodott levegőből. Ezt nem kellett volna. Fintor fut végig az arcomon. Félreérthető. Gyorsan abba is hagyom. Ismét lopva Seanra nézek.
Aggódok érte… aggódok? Dehooogy. Sohaaaaaa. Sosem tennék ilyet. Vagy ha mégis egyik elfeledett pillanatban, akkor sosem vallanám be. Még magamnak se. De tény, valami megfogott benne. Csak az a kérdés… mi is…

A következő szavak csak úgy ömlenek kifele azon a csúf hasítékon ott, amelyben Gabe nyelve mérgeskígyóként forog fékezetlenül. Greg meg csak ül a kényelmetlen széken, és meg sem fordul a fejében, hogy nem köteles végighallgatni a másikat. Mégis, valamiért ráerőszakolja a füleit a hallgatásra, hiszen könnyen meglehet, hogy van némi igazságalapja a.. de hát ez eleve hülyeség! Már hogy is merészkedhetne az iskolába egy halálfaló? Köztudott, hogy a Roxfort óvó falai kívül tartják a rosszat. Bár ha mélyebben belegondol ebbe a problémába, akármilyen úton közelíti meg a fejtegetést, Gabe-nek mindannyiszor igaza lesz. Ezt a Lupent eddig sem emelték éppenséggel piedesztára, de az sem valószínű, hogy Alkímián majd megcáfoltatnak a kínos feltételezések. Ám lényegében Gregnek nincs is miért aggódnia. Hiszen ő ízig-vérig tiszta származású, patyolat tiszta. A halálfaló-kérdés mindig furcsán érintette, elég, ha csak a fivérére gondol. Milyen régóta nem hallott már róla, azt sem tudja, él-e egyáltalán. Akár a nővére. Micsoda nyomorék egy családja van..

Nyugalmat erőltet az arcára, de amit semmi szín alatt nem tud elfedni, azok az árulkodó szemei. Egészen összeszűkült szemhéjak mögül pislog a háztársa felé, mint aki így gyakorolná a gondolatolvasás képességét. A kis pimasz elérte, amit akart. Teljes mértékben magára vonta Greg figyelmét, de olyannyira, hogy most már szinte sóvárogja a folytatást.
- Eh, minek ide bátor szív? Hát komolyan azt hiszed, hogy tehet velünk bármit is az a nyomorult tanár? Még ha.. igaz is, amit mondasz – a tőle telhető legnagyobb megvetéssel köpi Gabe elé a szavakat –, akkor sincs mitől félnünk. Velünk nem tehet semmit.
Ugyan előszeretettel használja beszéd közben a többes számot, valójában mindvégig saját magára céloz vele. Ő aranyvérű, neki tényleg nincs mitől tartania. A többiek pedig féltsék a szutykos irhájukat, ha annyira hiszékenyek, hogy készpénznek vesznek minden felreppent pletykát. Talán egy kissé ellentmond magának ezzel az eszmefuttatással, de mindent összegezve még így sincs miért aggódnia. Ő származásánál fogva be van biztosítva a legmeglepőbb helyzetekre is, tehát jöjjön csak az az égzengés, földindulás!
Édeskés, képzelt melegség bizsergeti végig az ujjait, amint sziklaszilárd biztonságérzetet idéz elő magában. Ez tényleg védelmet nyújt az élet minden terén, s olyan ritkán döbben csak rá, hogy voltaképp szerencsés csillag alatt született. De minden alkalommal elönti a jóleső érzés, és mostanra már Gabriel provokáló stílusa fölött is játszi könnyedséggel huny szemet.
Megvető tekintetébe egyre nyíltabban keveredik a kíváncsiság, amivel a másik fiú ténykedését követi nyomon. Hallja és látja is egyszerre a nyitóbűbáj árvalányhajszerű suhanását, ezért is nem lepi meg különösebben, mikor a koszos vitrin megadóan feltárul előttük. Persze abban a pillanatban fel sem merül benne a kérdés, hogy vajon miért tette ezt Gabe, csak merengve bámul ültéből a szekrény egyik porlepte polcára. Innen talán még jobb is a rálátás arra a szuszogó vászonbugyorra, amit már korábban is megcsodált.
Aztán a csomag eltűnik Mirol fekete háta mögött, s innentől Greg már csak feltételezheti a következőket. Bár ez még gondolatnak is merész, és valahol nevetséges is.

- Kész tények, ugyan már! Az előbb még te is csak óvatosan célozgattál. Azóta már meg is győződtél az igazadról? Hát ez.. remek. – Ennél azért valamivel ütősebb válasszal szeretett volna visszavágni a kis taknyosnak, de mióta megzavarták a nyugalmas nézelődésben, nem találja a józan megfontoltságát. De már késő is revansot venni, Gabe, a maga arcátlan valójával már ki is slisszan az ajtón.
Sebaj, majd legközelebb leszámol a nyavalyással. Vele csak ne szórakozzon mindenféle hülyegyerek kénye-kedve szerint.

Pár másodpercig még elégedetlenül figyel az ajtó felé, arra várva, hogy valami oknál fogva mégis visszatér majd a kölyök, és akkor ’jól az arcába mászik’ minden sértő mondatáért. De a mardekáros helyett valaki egészen más toppan – igen, szó szerint toppan – be a terembe, maga előtt terelgetve a folyosón várakozó diákjait. Roppant színpadias, ahogy bevágja maga mögött az ajtót.. persze az is lehet, hogy mindezt csak Greg látja így. A rosszmájú pletykák birtokában már egészen máshogy tekint a tanerőre, mint akkor, amikor felkanyarította a nevét az Alkímia-csoport legelejére. Hanyag félfordulattal előre kormányozza magát ültében. A férfi libbenő, szőke haja, és a fiatalság bájával ragyogó arca ellenszenvvel tölti el. A kezében szorongatott piszkavasat látva pedig legszívesebben felhorkantana amolyan megvető módon, de türtőzteti magát.

Az üresen csengő fenyegető szavakra nem igazán figyel. Lupen csak a tekintélyét próbálja kiépíteni, avagy a tanítványai tudatába oltani az alázatot iránta, a kétes hírű, arisztokratikus alkimista iránt. A riogatása nesztelenül suhan el Greg füle mellett, viszont a szemeivel éberen követi azt a fiút, aki – feltehetőleg utasításra – kisétál a teremből. Vagyis.. nem, nem megy sehová, csak a kilincsre fonja az ujjait, de abban a pillanatban már bánhatja is a mozdulatát. Az átokkal átitatott fém magához bilincseli őt, akárha szurokkal kenték volna össze, és veszettül eregeti magából a kínzó rontás kívülállónak elképzelhetetlen hullámait. Greg ösztönösen kapja a mellkasához a kezeit, mintha attól tartana, hogy a szerencsétlen majd láncként kapaszkodik a társaiba, akaratlanul is megosztva velük a fájdalmát. Az arcát értetlenkedő fintorba ráncolja, s nem tud, de nem is akar hinni a szemének. Ez őrület! A professzor tényleg csak egy bomlott elméjű pszichopata lehet. Ilyen kegyetlenség csak egy őrült posványos agyában foganhat. Visszataszító, hogy az ilyet egyáltalán közösségbe merik engedni.. de itt még katedrát is adnak neki!
Greg lassan előrefordul megint – már csak a hangokból sejti, hogy vége a kiválasztott gyerek gyötrelmének –, és kihegyezett idegekkel méri végig a köpenyegforgatót. Hát mégis igaza lehet Gabrielnek.
Csalódott-diadalmasan rebben el a pillantása a tanári asztalnak kinevezett tákolmánytól egy hozzá közelebbi ponthoz. Oda, ahol a fekete talárt teljes egészében eltakarják a hosszú-hosszú, hullámzó hajtincsek, átgördülve a szövettel takart vállon is. Azon a vállon, amin haragból és félelemből született átokheg éktelenkedik, és amiről kevesen tudnak. Talán csak ők ketten. Hát Greg is olyan kegyetlen lenne, mint az a megvetendő alak, az a Cedrah Lupen?

Egyre nagyobb a zsivaj, ahogy érkeznek a diákok a terembe. Milyen jó is lenne, ha nem kísértetként lenne jelen ezen az órán, hanem rendes diákként, mint a többiek! Bizonyára nem ilyen unott fejjel ülne itt, mint a társaság nagy része.
Jobb kezében szorítja a vadiúj babája kacsóját, és az osztályterem plafonjának közelében lebegve várja türelmetlenül imádott jegyesét. Igazán jöhetne már… Bár csak hat éves(nek tűnik), de ismeri az órát, és Cedrah bácsi késik. Vagy nem? Jaj, mindegy, csak jöjjön már!
Nocsak, észrevette őt az egyik Mardekáros fiú! Nem baj, ügyet sem vet rá, nem diákokkal akar csevegni, hanem az egyetlen szerelmét jött felkutatni.
Szép baba? Még jó, hogy szép baba. Iris Mackenzie-nek nincsenek csúnya babái. Visszavágna, de nem érdekli a fiú, unott tekintetét látva, őt sem érdekli az óra, s a következő pillanatban bár nyoma is vész. Nem baj.
-Szia Sean bácsi! –köszönti kedvenc, és valószínűleg az egyetlen unokatestvérét. A fiú nyilván tudomást sem vesz a kislányról, mert jelenleg másokkal van elfoglalva. Nem baj, egyáltalán nem baj.
És…
Végre…
Aww…
-Cedrah bácsiiii!! –kiált fel hirtelen, amint megpillantja a hosszú szőke hajzuhatagot és a sármos tekintetet. Azonnal odasuhan a férfi mellé és árnyékként követi minden egyes lépését.
Úrrá lesz rajta a féltékenység, amikor szembesül a két véla leányzóval, akikkel eddig nem foglalkozott annyira, de látja, hogy kedvenc Nagybácsija figyelmét is felkeltették, ami roppant szomorú dolog, mert hiszen nem lehet más nő az ő életében Iriskén kívül.
Most is olyan szigorú és kegyetlen a diákokkal, mint máskor például a komornyikkal meg a szobalányokkal. Talán ezért imádja annyira.
Lassan elhal a diákság beszédéből keletkezett zsivaj, és csak a férfi hangja zengi be a termet. Seant kéri meg, hogy fogja meg a kilincset. De vajon minek?
Feszült figyelemmel kíséri a fiú útját az ajtóig, majd mint aki sóbálvánnyá válik hirtelen, tátott szájjal figyeli, mi történik. Mintha valami átok érte volna a fiút. Összeesik.
Eltelik pár pillanat, elnézve a társaságot, mindenki hasonlóképp reagált a látottakra. A kislány azonnal odasiklik a padon heverő fiúhoz, és próbálja észhez téríteni.
Valami hűvös szellőt kell, hogy érezzen az arcán a kislány érintésének köszönhetően.
-Sean bácsi, ébredj fel! –motyogja a fiúnak halkan, amit talán még az osztály is hallhat. Majd felemeli a fejét a fiúé mellől, és gonoszan kedvenc Nagybácsija felé tekint. –Hogy tehetted ezt vele? Megölted! Látod? –kiáltja hangosan.
Mintha egy gombóc lenne a torkában. Olyan furcsa érzés…
Könnybe lábadnak az égszínkék szemek.
A baba valahol a földön hever, de lehet, hogy épp fejen talált egy diákot, amikor eldobta az imént. Marielle most egyáltalán nem fontos.

~A laborban tartózkodóknak (élő vagy holt, mindegy) ~

Beszélgetőpartnere nem lévén, és mivel a tanár még nem jött, elővette az alkímiakönyvét, hogy belelapozzon. Belemélyed amúgy istenigazából. Egyelőre csak az ábrákat nézi át- nem tanul előre, majd az órai magyarázat után. Az áporodott levegőt már megszokta, ahogy a kicsit bizarr környezetet is. Könyvnézegetés közben eltűnődik, vajon ki lesz az új tanár. Már nem is látja a könyvet- a professzor arcát próbálja elképzelni.
Tűnődéséből a nyíló ajtó zökkenti ki. Szőke, kékszemű, vörös ruhás, huszonéves férfi áll a küszöbön, egyik kezében nyilván sétapálcának szánt- piszkavassal.
Na, EZ érdekes lesz… -gondolja magában, még mindig nyugodt arckifejezéssel. A tanár szeme láttára nem szerencsés kimutatni, ha megrökönyödünk a stílusán…
Az ismeretlen két diákot szinte betuszkol a terembe, majd ő is belép, komótosan, nyugodtan, unott-közömbös ábrázattal, majd minden átmenet nélkül iszonyatos harag villan a szemében és úgy vágja be maga mögött az ajtót, hogy már-már láthatóan felugranak a vitrinek dísztárgyai. Zoey a dörrenésre próbál nem megrázkódni (ez nem igazán sikerül), és észrevehetetlenül nyel. A francba… teljesen elfeledkeztünk a feliratról az ajtón… -jut eszébe, és a pad alatt ökölbe szorítja kezét, hogy ne vágja homlokon magát.
Hát igen. A megszokás hatalma.
Ha valaki mindig bemegy a tanterembe óra előtt, nagy valószínűséggel akkor is megteszi, ha figyelemfelkeltő módon tiltják meg neki. Akkor is, ha a szóban forgó teremben már harmadik éve fordul meg rendszeresen.
Igyekszik palástolni, de a dühtől csendesen fortyogó tanerő bizony ráhozza a frászt. Mint Piton meg Mordon keveréke… -állapítja meg, és egyáltalán nem javít idegei állapotán, hogy hullának titulálják. Főleg azért nem, mert a kijelentés hangsúlyából ítélve bármikor kinézné a vörös köpenyesből, hogy ennek az óra előtt bejövetelnek nagyon komoly következményei lesznek- ócska viccel élve mondhatni halálosan komolyak. A halk hang hallatán azt kívánja, bár üvöltözne velük… Sokkal jobb lenne most érezni a haragját, mint érezni, hogy a java még hátravan.
Ne lágy már ilyen, Zoey! Egy tanár csak nem akarna… lehet, hogy dühös, de nem érnénk meg neki az Azkabant… -győzködi magát. A fenyegetésen és a dühön kívül ugyanis olyan lenézés is árad a tanerő hangjából, hogy a lány irigyelni kezdte a vakondokat, amiért a föld alá bújhatnak.
Mikor a mélykék szemek az ő arcára fordulnak, zavartan és szégyenkezve fordul el. Tudja jól, hogy a kiírásnak kellett volna engedelmeskednie, de hát utólag könnyű okoskodni… A folytatásra azonban felkapja a fejét. A névre az egyik, a tanárral együtt bejött diák indul el- egy fiú, ugyanabból a házból és évfolyamból, mint ő.   
Felháborodás és szégyen keveréke tölti el. Hát jól sejtette, hogy még közel sincs vége…
Épp az egyik ártatlanon… És miattuk…
Az ajkába harap az idegességtől, hogy vajon mi fog történni. Tehetetlenül nézi, amint Sean a kilincshez lép.
Egy ezüstös alak tűnik fel. Egy kislány szelleme, aki túl fiatal volt, hogy ide járhasson. Talán ha 7-8 éves lehet… Erre utal nemcsak a ruhája, hanem a kezében tartott baba is. Eltöpreng, vajon honnan tudja a professzor a nevét (meg Seanét), de a fiú már odaért a kilincshez, és megfogta, ahogy arra utasították. Térde megroggyant, felnyögött. Lerítt róla, hogy ordítana a kíntól… a megvonagló arca és a szeme mindent elárult. Azt is, hogy a lehető legrosszabbat kívánja nekik.
Zoey kitágult szemekkel meredt rá. El akarta fordítani a tekintetét, de túlságosan megrázta látvány, hogy mozduljon- leszámítva azt az ösztönös kézmozdulatot, mikor a szája elé kapta a kezét félig döbbenetében és megrökönyödésében, félig, hogy fel ne sikítson. Bár ez utóbbi, tekintve, hogy a látványtól teljesen elment a hangja, lehetetlen volt. Arcából minden vér kifutott, remegett és zihált. Pár másodpercig maradt így, sokkolt állapotban. Mikor sikerült félig-meddig kilábalnia belőle, agyában egymást kergették a gondolatok és érzelmek.
Először is: Isten óvja őket attól, hogy a tanár mindegyikükkel végigcsináltassa ezt.
Másodszor megállapította, hogy új professzora egy szadista, pszichopata állat. Kísérleti nyúlként használni egy diákot, aki ráadásul semmit nem tett…
Tehetetlenségében legszívesebben ordított volna. Túl gyáva volt hozzá, hogy szóljon a fiú érdekében és beálljon a helyére, de nem bírta elviselni, hogy miatta- miattuk büntetnek valakit. Alig ismerte a fiút, de annyit mindenki megállapíthatott, hogy ezt nem érdemelte meg.
Az egyetlen, aki kiáll az összeesett és mozdulatlan Sean mellett, a kis szellemlány- mellélép, élesztgeti, szólongatja, sőt, rá is kiált miatta a tanárra, majd könnybe lábadnak a szemei.
A mozdulatlan fiú tényleg mintha halott lenne, Zoey ebben egyetért. Nagyon reméli, hogy nem az és nem szenvedett súlyos sérüléseket. Elég sokáig volt az átok befolyása alatt…
 

          Alkímia ~ bár egyelőre csak kívülről...


- Khhr. Még ez is...
Sietős léptekkel haladtam a Déli Szárny irányába. Ma valahogy nagyon bal lábbal keltem fel, fogadni mernék, hogy számmisztikáról is el fogok késni, ami majd az ezután következő óra lesz. Nehéz beletörődni, hogy nekem is vannak rossz napjaim. Mit fogok mondani a tanárnak? A múltkori Mordonnal szinte égés volt... De nem sejthettem, hogy helyettesíteni fogja Pitont. Színtiszta pech volt, nem helytelen számítás, hiszen az indok elég meggyőző volt, dehát az a félszemű híres arról, hogy a Dumbledore köré gyűlt félbolondok egyike. Persze, hogy pirostalárosok-párti... Nem, Pansy, arról te nem tehetsz.
Szokásos iskolai talárom elég megnyűtten lóg rajtam, mostanában mintha soványabb lennék, mint általában, talán ezért néz ki rajtam minden ruhám szörnyen. Sápadt arcomat sűrű frufrum és a két oldalt lógó vékonyka tincsek keretezik, s bár rakoncátlan hajzuhatagom hanyagul tűztem fel a nagy sietésben, még így is elegánsan áll, nem mint annak a kócos stréber Potty-pajtásnak. Könyvekkel bőven megpakolt iskolatáskám minden lépésnél ostromolja az oldalam nem csekély négy kilójával. Kialvatlan vagyok, így a mai napot sem érzem olyan derűs tavaszinak, mint a többiek. Karba font kezekkel, fázósan lépdeltem, szaporán szedve a lábam. Remélem, hogy ez a Lupen nevű tanár nem fog drámai pontlevonásokhoz vagy egyéb kegyetlen módszerekhez folyamodni a késésem miatt. Bár azt suttogják, hogy nem épp egy könnyű eset. Miért nem figyeltem meg reggel a nagyteremben...

Ahogy a szárny folyosóira rátérek, szaporodnak a lézengő zöld taláros diákok. Ide naiv griffendéles vagy kényes hollóhátas csak akkor teszi be a lábát, ha muszáj. A környék a hírhedt mardekárosok birodalma, és a gyakori apróbb támadások, merényletek színhelye. Persze én itt érzem magam a legotthonosabban. Felsőéves háztársaim gyakran köszönnek rám, hiszen köztudott, hogy a híres Malfoy-kompánia egyik legfőbb segítője vagyok... A tekintély. Bizony.
Az alkímista labort nemrég alakították ki az épületben, így még nem sűrűn jártam a környékén. Egyedül tegnap délután direkt elsétáltam arra háztársnőim klikkjével, és akkor még jót röhögtem az ajtó feliratán. Nos... ha összedobom azt, amit a tanárról suttognak, a faliújságos kiírást és az ajtónfelirat utolsó sorát, akkor azt hiszem, érdemes komolyra fogni a dolgot. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy később ezen nem fogok röhögni.
Új tanár, ismeretlen ellenség, nem tudom, mire kéne számítanom. Wáh, minek találták ki még az alkímiát is? Most aztán olyan első benyomása lesz annak a tanárnak rólam, hogy jaj de jó. Kissé lassítok a lépteimen, mintha ezzel el tudnám odázni a megérkezést. Pedig ezzel csak rontom a helyzetet, hiszen ennél többet kések... Tartok attól, mi fog történni. De ezt inkább magamnak nem vallom be. Sajnos, az ilyen kellemetlenségeket elkerülni nem lehet.

Befordulok a folyosóra, ahol a tanterem található. Igen, már csak pár lépés választ el tőle, kirajzolódnak az ajtófelirat részletei, a fenyegető szöveg... A pulzusom pedig gyorsul. Állj már üresbe, Pansy, lesz ami lesz.
Csendesen megállok az ajtó előtt, újra és újra a feliraton járatva a tekintetem. Közben hegyezem a fülem a bentről jövő neszekre. Hallom az ismeretlen férfihangot, mintha kurta parancsokat osztogatna. Majd ha elhallgat, benyitok. Nem zavarom meg a mondókájában... Biztos a hiányzókat szidja. Óriási. Most azonban úgy hallom, mintha léptek közelednének az ajtó felé... Pillantásom a küszöbre, és a helységből kiáramló csekély fénycsíkra téved. Az osztályban a várakozás síri csendje honol. Megrezdül a kilincs, majd a következő pillanatban... Fájdalmasan felüvölt egy hang, közvetlenül az ajtó másik oldalán, majd rá egy törtmásodpercre egy vékonyra, nyekergő is, bár ez messzebről jön, és inkább reakció az előbbire. Hátrahőkölve tévelygem hátra pár apró lépést. Mi ez? Fojtott, halk zajok hallatszanak odabentről, székreccsenések és hasonlók. Mi történhet odabent?
Ezek után már eszembe se jut, hogy bekopogjak.
Megkövülten állok az ajtó előtt földbe gyökerezett lábbal, a fenyegető felirat soraira meredve.

-:.Alkímia óra.:-

Sietős léptek koppantak a folyosó kövén, felkavarva a sötét csendet.
Zihálás, ahogy a test több és több levegőt kíván, tágra nyílt szemek.
Rhia meglehetős zavarban volt, s megszokott nyugodt lénye elveszni tűnt. Fejében egyre csak az visszhangzott, hogy nem, ez nem történhet meg vele. Pont vele, aki olyan kínosan ügyelt a határidőkre, és arra, hogy mindig jóval előbb érkezzen az órákra, ezáltal is biztosítva a tanári jóindulatot, és saját kiválóságát a tanulmányok terén.
Ilyen vétségeket nem engedhetett meg magának, most mégis bekövetkezett a legrosszabb, ami itt, az iskolában érhette. Késett.
Haja zilált összevisszaságban röpült utána, ahogy a folyosókon át a terem felé közeledett. Vállán a súlyos könyvekkel, és félkész pergamenre rótt leckékkel  megpakolt tarisznya. Ha nem foglalja le magát önös kísérletezésekkel, kutatással, most nem lenne késésben... Ha odafigyel az időre, és nem merül bele az új tudás összeharácsolásába...
Már messziről észrevette sorstársát, ki az ajtó előtt állt, dermedten. Egy másik Mardekáros. Ez csak fokozta a zavarát, egyúttal léptei  lassabbá váltak. Épp elég volt tudni, hogy késett, de hogy ennek tanúja is legyen, az sok volt. Nem engedhette, hogy láthassák, ahogy egy Hollóhátashoz hasonlóan az őrület határára jut egyetlen késés miatt. Híre odalenne, márpedig ez a cukormáz mindennél előrébbvaló volt a házában..
Fegyelmezni próbálta hát magát, de nem túl sok sikerrel, mintha minden megrendült volna benne, s elvesztette volna a lába alól a talajt.
A tanár úr, s az óra is hamar hírhedté vált, hála a Roxfort örökös pletykafészkeinek, és a faliújság komor kiírásának, s hibázni épp egy olyan ember előtt, akit tisztelni vágyott, s az elismerését szerette volna kivívni a lehető legrosszabb kezdet volt.
Egészen más Rhia állt meg az ajtó előtt, mint amit társai ismerhettek, és nyúlt szinte rettegve a kilincsért, a sóbálvány háztárs elé lépve, a mozdulat azonban félúton megakadt.
Talán ki kellene hagynia az órát, mint a sok alsóbbéves és korabeli diák teszi, valami betegségre fogva hiányzását. Mégsem érezte ezt járható útnak. Tanulni akart. Többet és többet, hogy saját biztonságát segítse elő, ha majd kikerül az iskola ódon falai közül.
Idegesen simította hátra aranyszín haját. Ha most megfutamodik, nincs megállás, elindul a lejtőn lefelé. A konok akarat ismét győzedelmeskedett. Tudta, be fog lépni az oroszlán barlangjába.
Újabb gondolatok ötlöttek fel benne ekkor. Talán itt lenne az ideje, hogy kamatoztassa művészetét, és azáltal leplezze el késését... egy kis illúzió, mely senkinek nem árt.. de elég volt a kiírásra tekintenie, s máris letett erről. Biztos volt benne, hogy bár a varázslók többsége szinte semmibe sem veszi ezeket a praktikákat, a tanár úr gondolt rájuk, mikor védelemmel látta el a termet. Túl alaposnak tűnt, a híréből ítélve.
-Szedd össze magad!- Legalább a hangja nyugodtnak hatott, habár korántsem szívélyesnek. A másik leányzó bizton gondolhatta, hogy neki szólt, mielőtt bekopogott volna, ám önmagát is csitította általa. Komolyan tanulni akart, s így nem viselkedhetett úgy, mint holmi tapasztalatlan elsőéves. Néhány mély lélekzetvétel, s már szíve sem zakatolt olyan őrült iramban, ahogy ujjai érintették az ajtót, s lelkiekben várt a tanár válaszára.

Kopp.
Ahogy ujja az ajtót érinti, perzselőn lobbanó fájdalom indul végig a testén. Visszarántaná a kezét, de képtelen rá. Egy jajszó, arca elsápad, szeme tágra nyílik, teste görcsösen megrándul, mintha minden izom új életre kelve szabadulni kívánna e sérülékeny porhüvelyből...
Lehunyja szemeit, ahogy a fájdalom újra és újra végigcikázik a testén, és az örökül kapott konok akarathoz nyúl. Nem próbálja leküzdeni az érzést.. képtelen lenne rá, de állkapcsa megfeszül, és szorosra záródik. Nem akar üvölteni. Nem akar még több gyengeséget mutatni. Legalább ezt.. ezt a keveset meg kell őriznie..
Homlokáról kövér cseppek csurrannak alá, s teste, ha a ponton, hol keze az ajtóhoz ér, nem tartaná valami ismeretlen erő, rongybabaként csuklana össze, hiszen alig akad izom, melynek parancsolhatna...
Ahogy elhagyja az erő, kétségbeesetten kap kapaszkodó után.. bármi után, amit képes még elérni. Tenyere nekicsapódik az ajtó fájának, s körmei belevájnak, mégis lassan csúszik egyre lentebb rajta, tehetetlenül. Nincs ereje újabb próbát tenni.
Fájdalom.. dühös hullámokban önti el, nem csitulva, s rendszertelenül térve vissza.
Egész testében remeg, s ajkai is meg-megynyílnak, hiába küzd, a sosem érzett kín ellen. Nem fog ordítani.. nem fog!
Különös zsolozsma, az egyetlen, amit az összeszűkült tudat még érzékelni képes a fájdalomtól elnyomva. Nem érzékeli az időt... a fájdalom egy örökkévalóságig szaggatja a testét.
Nem érzékeli a pillanatot, mikor kezei végül elválnak az ajtótól, s tehetetlenül rogy a földre, s nyúlik el a hideg kövön.
Hideg.. ez az ami először elér a tudatáig. Üdvözli az érzést, mely csekély enyhet ád. A fájdalom emléke oly élénken él még benne, hogy szinte valóságnak érzi...
Tudata azonban lassan tisztulni kezd, s tekintetében, a fájdalommal teli, élettelen szemekben, lassan.. nagyon lassan az élet is megcsillan...
Lassan tudatára ébred a környezetének is.. a könyveknek, melyek fájdalmasan nyomják a csípőjét.. a kicsavarodott kezének, mely máris merev...

Nos, nem mondhatni, hogy nem lepi meg a tanár megjelenése. Feszengve húzza ki magát a padban, miközben a cseppet sem hétköznapi alakot végigkíséri tekintetével a legközpontibb helyig a teremben.
Nyugtalanító érzés lesz úrrá rajta. Szinte süt a gőg a férfiből, aki felsőbbrendűként méri végig a padokban lapuló diákságot.
De ez még nem ok arra, hogy ne bízzon a tanítási módszereiben-azért lehet ez még érdekes.
Tekintetét végigfuttatja a falakon megnyugvást keresvén, ám a különböző tárgyak csak még jobban felzaklatják, úgyhogy inkább visszairányítja a kék tekintetet a szőke férfira.
Piros kabát.
Piszkavas sétapálca helyett.
Szőke haj.
Maró gúny.

Sajnos a felcsendülő rideg szavak nem nyugtatják meg. Ha eddig kényelmetlenül érezte magát... Nos, az semmi volt a mostani érzéshez képest. Karizmatikus alak, szó se róla.
Ám karizma és karizma között is van különbség.

A szavai jegesen csengenek a hideg, sötét falak között, s ők mint megszeppent elsősök figyelik a férfi minden szavát.
Lassan tudatosodnak benne az égető szavak.
"...az olvasással is akadnak nehézségeik."
"Nem azért vagyok itt, hogy egy rakás kezdőnek hatszor megtiltsak valamit..."
Valahogy ehhez képest még Piton első óráját is vidámparki élménynek érezte...
Persze ez is hasonló.
Gyomorforgató.

Feszült csenddel figyeli a következő jelenetet.
A tanár által említett fiú büszkén, egy cseppnyi félelem nélkül sétál az ajtóhoz, hogy aztán kezei ráfonódjanak a kilincsre.
A kilincsre, amely most már éget, fájdalmat és kínokat okoz.
Komolyan egy ilyen tanár tanít az iskolában? Ezt Dumbledore sem engedheti.

Ahogy a fiú kínokkal teli, de dacos arcát nézi hirtelen döntésre szánja el magát.
Neki itt és most volt elég.
A fiú most a padra támaszkodva piheg.
S cseppet sem megszokott módon szőke szellemlányka suhan át a falon, hogy a fiút szokatlan gyengédséggel vegye védelme alá.
Ám most ez sem tudja visszatartani.
S ő immár cseppnyi félelem nélkül rúgja hátra maga alól a széket, hogy utána immár felállva, dacos tekintettel nézzen a megvetett alak felé. Ha mardekáros ez a Sean, ha nem, akkor is ember.
Egyesekkel ellentétben.
- Hagyja abba! Mégis miféle szörnyeteg maga?! - s hangja élesen csendül a teremben.
Biztos ezt akarod, Rose? Pont te? Egy griffendéles... oké. Egy mardekáros? megteheti. De egy józan gondolkodású hollóhátas?
Te sosem volt józan.
- Nekem ebből elegem volt! - már szinte kiabál...
S táskáját maga után vonszolva csörtet az ajtó felé.
Ám de ő sem ostoba...
Pár lépésre megáll az ajtótól, s fenyegetően, szinte sziszegve szólal meg miközben tekintetét a tanár arcába fúrja.
- Vegye le azt a rohadt átkot, hogy elmehessek!

Gyomra fel-le liftezik, de ezt senki nem látja.
Most már nincs visszaút.
Nincs menekvés.

Az olvasni lusták kedvéért kiemeltem a lényeget - a monológokat nem, de elolvasandók. 8)
A sorrend.. nos nekem édesmindegy. Aki tud, az írjon és haladjunk; aki tudja, hogy biztosan kimarad egy körből, küldjön egy pm-et és nem várunk rá feleslegesen, nem történik semmi - a karaktere bent ücsörög az órán és csöndben van.

Ahogy elnézi a megszeppent diákokat, amint egy emberként hőkölnek hátra padra borult társuk tragédiába illő megkínzatását látva, alkímistánk ajkain bizony könnyű, nem épp feltűnő, de elégedett mosoly árnyéka suhan át. Azon nebulók, akiknek bárminemű véletlen folytán már korábban is volt szerencséjük hozzá, kétségkívül felfedezhetik a hetyke büszkeség és hűvös nyugalom szülte mimikai grimasz ráncait, s talán azt is tudhatják, miért mosolyogja meg a szenvedőt.
Sean Blaine kétségkívül nem tartozik a legengedetlenebb, legostobább, legtiszteletlenebb diákok közé, bár.. ez utóbbival kapcsolatban kedves nagybátyja fejében nem egyszer fogan meg a kétely - mégis ő a legszívósabb, ha a kínok kínjáról van szó. Tudatos választás. Kétszeresen is tudatos.
-   Nos igen.. - kezdi halk határozottan, mintegy megtörve a visszafojtott lélegzetektől terhes, ám néma csendet - A látottak fényében remélem, egyiküknek sem áll szándékában a következő alkalommal tanári felügyelet nélkül belépni a laborba. A saját érdekükben.
Aztán mintegy varázsütésre, határozottan zavaró ficergés támad. Tompa koppanás az ajtó túloldaláról, amit a férfi egyelőre csupán egy megvető pillantásra méltat; majd a diákság elméjében zakatoló, rozsdás fogaskerekek nyikorgása. Hmm.. de szeretné hallani, mi jár a fejükben; milyen jót derülhetne rajtuk! Kivált drágalátos unokaöccsén, aki még mindig remegő tagokkal zihál a padra borulva és a kislány szelleme pátyolgatja. Cedrah ezt - bármennyire is megszokott odahaza - itt nem nézheti jó szemmel. Talán a szokottnál is gyöngédebben szólítja hát meg a könnyes szemű kísértetet, mintha csak magához akarná édesgetni a zsibbadó rokon ernyedt teste mellől.
-   Ugyan már, Iriske.. - talán nem is érdekli, hogy a tanulók többsége fennakadhat ezen a közvetlen, már-már becéző hangnemen, melyet a kislánnyal szemben üt meg.. és amely annyira éles kontrasztot alkot az imént tanúsított kegyetlenséggel - Te is tudod, hogy nem halt meg, csak pihen. Idővel egyre többet és többet fog kibírni, de ha minden egyes alkalommal odaröppensz és babusgatni kezded, nem sok hasznát veszi a leckének, sőt. Ha magához tért, kérlek, hagyd békén és gyere el onnan.. légy olyan drága.
Jelentőségteljes pillantás a kislány felé, majd ezt követően a teremben tartózkodó ikerpárra emeli didergető tekintetét. Ahogy Yolanda szemeiből kiolvasható, minek tartja őt a demonstráció után, úgy a férfi sem árul zsákbamacskát. Nyílt lapokkal játszik, ahogy eddig is tette - többnyire. Akarja ezt a lányt és igen, csak és kizárólag miatta jött vissza a Roxfortba okítani. A vadászösztön és a megkezdett keringő hajtotta és hívta.
-   Bizonyára sokan nem ismeritek még Sean-t, az unokaöcsémet.
A rokoni viszony leleplezésekor erőteljesebben nyomja meg a poszt minden egyes hangját, s eközben olyan tekintettel mered naiv kis vércséje szemeibe, mintha a világon semmi titkolni- vagy takargatnivalója nem volna. Hisz nem is történt semmi, ami miatt tartani kéne tőle. Nem történt s e m m i. Biztonságot ígér ez a szempár, s ugyanazzal a rendíthetetlen magabiztossággal fürkészi a világos lélektükröket, mintha csak olvasna bennük. Látja, ó, hogyne látná..! Nekünk még akad némi elintéznivalónk, Miss Delacour.. Az óra végeztével már nem menekülhet tovább.. Yolanda.
-   És semmi kétségem affelől, hogy most mindannyian alávaló szörnyetegnek tartanak, Miss Wilcox, akárcsak magácska, de ha megkérhetem, maradjon a helyén és csukja be a száját, míg én beszélek, köszönöm.
Reméli, hogy ezzel a tömör, tiltás értékű kéréssel - avagy inkább paranccsal - képes "Hallgass!"-t parancsolni a pimasz kis szőkének, és nem szükséges szinkronbeszéd előadást tartaniuk a beütemzett alkímia helyett.
-   Amint azt maga is láthatja, már néhány másodperce abbahagytam. A fiú pihen. Mit gondol, miért épp őt hívtam ki, holott a többséggel ellentétben odakint várakozott?
A szigorúan dörrenő kérdést hamarosan egy nyugodt, megbízhatóságot sugalló pillantás követi, majd a kezdeti öntelt gőgöt hirdető arcon megjelenő, megértő mosoly. Nem harsány, még csak ripacsnak sem mondható. Őszinte. Elvégre Cedrah Lupen épp annyira ura az érzelmeinek, akárcsak tulajdon izmainak - és a tekintetének. Álságosabb az összes kígyónál, de ezt a diákságnak nem kell tudnia.
-   Nos azért, mert egyedül róla voltam meggyőződve, hogy különösebb károsodás nélkül kibírja a büntetést, amit maguk érdemelnének.
Ettől kezdve szavait az egész csoporthoz intézi, s éppen ezért emelt fővel, büszke gerinccel folytatja a rövid kis monológot.
-   Nem vagyok pedagógus. Aurorként és az alkímia mestereként fogok fegyelmezni, így a pontlevonások és jutalmak erősen átlényegülnek majd olyan dolgokká, amik.. kézzelfoghatóbbak a maguk számára is. Dumbledore, régi jó barátom tiltásának eleget téve a laborajtó fájába és kilincsébe vezetett rontás terén kénytelen vagyok beérni ennyivel, bár szívem szerint egy leheletnyi elektromossággal fűszerezném az egészet. Hálásak lehetnek az igazgatónak. Ami Sean Blainet illeti.. az ő nevelése az én felelősségem és bármit is gondoljanak, idővel javára válik. A Sötét Nagyúr kutyái nem finomkodnak majd egyikükkel sem és mint azt bizonyára tudják, a harcok már javában folynak. Nos erről talán ennyit.
Mintha csak most eszmélne, hogy a szőke hollóhátas távozni akar - egy könnyed mozdulattal feloldja az átkot, s a magyarázat végeztével ismét a sziporkázó tekintetű Rose felé fordul. Hogy honnan tudja a nevét? Informálódott egy kicsit az összegyűlt népekről, hogy ne kelljen a bemutatkozással húzni az időt - meg aztán.. hatásosabb is egy jól célzott felszólítás, mint egy konkrétumok híján levő kérés.
-   Ha most távozik, húzza le a nevét a listáról és többet ne kerüljön a szemem elé. Ha marad, üljön vissza a helyére és a továbbiakban előbb gondolkodjon és csak utána szólja meg a módszereimet. Köszönöm.
Ezzel lezártnak is tekinti a témát, s ahogy kimért, határozott léptekkel elsétál Yolandáék padja előtt, még hátraszól a dühös leányzónak.
-   Megtenné, hogy beljebb invitálja a többi későt? Igazán hálás lennék.
A vélák előtt aztán látszólag lecövekel, s meg sem kísérli elcsípni a világos lélektükrök pillantását. Ha ránéznek, hát viszonozza, méghozzá a valaha létezett legtermészetesebb, legfesztelenebb módon. Mint azon a napon.. Persze a hüllőszerűvé keményedő, pislogás nélküli fürkészést későbbre tartogatja; most csupán az asztalra dobott könyvre van szüksége. Ismerős a kötet, nem is igen foglalkozik vele, csupán gyorsan átpörgeti a lapjait és már vissza is szolgáltatja.
-   Tehát az alkímia. Tekintve, hogy akadnak hiányosságaik, kénytelen vagyok az alapokkal kezdeni és fokozatosan felépíteni a kellő háttérismereteket, mely leginkább a történelem, a filozófia és érintőlegesen a szimbólumok tanához kapcsolódik. Az elméleti vizsgát követően sort keríthetünk egy gyakorlati oktatásra is..
Kicsit elhallgat, majd visszasétál középre és Iriske hűvös szellemfürtjeire helyezi az egyik kezét, mintha csak meg akarná nyugtatni az érzékeny lelket. Mintha számítana, hogy itt van. Talán számít.
-   Nem kötöm minimális létszámhoz az órát, így azok, akik azért ülnek most itt, mert azt gondolják, hogy drága aranyrögöket kotyvasztunk majd, és igénybe vesszük a laborban fellelhető lombikokat, most nyugodtan távozzanak. A nevüket húzzák le a listáról és a továbbiakban ne jelenjenek meg az órámon.
    A többiektől azt kérem, gondolják végig, mit tanultak eddig és szép sorjában foglalják össze néhány mondatban, mit várnak ettől a tárgytól, melyet – ha szabad így fogalmaznom – az égvilágon semmire sem fognak tudni használni a jövőben. Szóban. A továbbiakban pedig, ha kérdés merülne fel az anyaggal kapcsolatban, tegyék fel bátran.. a megfelelő stílusban, persze. A nevem Cedrah Lupen.. és mától fogva én tanítom maguknak az alkímiát.

.-= Alkímia - Kiscsillag =-.


Sajgott.
Mindenem.
Szuszogtam.
Pár percig feküdhettem csupán a pad kemény, és hűvös lapján, hogy kellőképpen össze tudjam szedni magam a roppant kellemes élményt követően. Valóban ízletesebb volt megtapasztalni, mint egy zacskónyi szaros cukorkát elrágcsálni. Azt úgysem szeretem annyira, csak roncsolja a hófehér fogaimat. Inkább két kör az előzőből, mint egy az utóbbiból. Kezdtem szépen lassan hozzászokni az efféle szeretetcsomagokhoz, már ha lehet ezt mondani. A Lupen kúriában is jártam már pórul, ott ugyancsak az ajtóm volt megbűvölve. Azóta mindig egy rühes kis szolgával nyittatom ki a hálómat, élvezve az általa alakított műsort. Aztán átlépem, és becsukatom vele. Van úgy, hogy kétemberes, mert az első annyira kikészül, hogy nem bír talpra állni órákon keresztül. Gyenge. Nagyon gyenge. Tény és való, hogy azért az ember fizikumát mindig megviseli egy-egy ilyen rontás. Ennek ellenére azt vettem észre, hogy lassan ugyan, de mintha egyre kevésbé érintene meg annyira, mint korábban. Lehet, csak én érzem így, de nekem ez akkor is elég…nagyon is…mert amit érez az ember, az számít, nem amit mások mondanak, állítanak. Nem nagyon foglalkoztam a külvilággal, egyelőre lekötött az, hogy kiűzzem a testemet mardosó kínt. Egyszeriben valami hűvös szellő simította végig az arcomat, furcsa és bizsergetős érzés volt, a kellemesebbik fajtából. Nem nyitottam ki a szemeimet, egyelőre még nem…de nem is kellett, mert tudtam, biztos voltam benne, hogy aki mellettem van, az nem lehet más, mint Kiscsillag.
Kellemes.
Kedves.
Várok.

Nem mondanám, hogy lassan, vagy, éppen septiben, de szépen, kényelmes ütemben kezdett visszatérni belém az életkedv, lenyugodtam. Amíg heverésztem, mardosott a tudat, hogy legszívesebben a felkeltem után mindenkit fellógatnék egy Levicorpus igével, aztán felvágnám a torkukat. Cedrah úgyis odavan a rohadt vörös színért, hát úszkálhatna benne, a kabátnak mindegy, elvégre piros. Aztán, amikor mindenki olyan fakó fehérré válna, mint egy igényes, és tisztára mosott abrosz, akkor röptetném ki őket az ablakon, egészen a Tiltott Rengetegig. Biztosan van olyan állat abban a szaros erdőben, amelyik felzabálná a rühes tetemeket. Az egész osztály…az egész…nincsenek kivételek. Kíváncsi leszek, az arcukra…kíváncsi. Az pedig, hogy Ő miért engem választott? Kit mást? A sok kis nyavalyás surmó holtan esett volna össze, esetlegesen a gyengélkedőre kellett volna szállítani, mert elkapta volna a sírógörcs, akár egy pár napja született kis puhos csecsemőt. Bár, biztosan nem került volna oda, ha Cedrah-n múlik, vagy rajtam. De én kaptam az igét, hát viseltem.

Amint éreztem, hogy kellőképpen felszívtam magam a talpra álláshoz, kinyitottam a szemeimet, és két tenyeremmel támasztva a pad lapját toltam fel magam, majd egyenesedtem ki. Noha még rohadtul fájt, akkor sem mutatattam, elegendő volt, amit a sok nyavalyás barom eddig láthatott. Nem tekintettem rájuk, első körben nem. Iriske felé fordulva, halovány mosolyt erőltetve az ajkaimra biccentettem felé, jelezvén, köszönöm a kedvességét. Igen, megköszöntem valamit, ez pedig megjegyzendő, mert soha nem tartozott a szokásaim közé. Nyújtózkodtam egyet, mintha csak most fejeztem volna be a reggeli edzést. Mindezt csendben, nem állt szándékomban hangos szavakkal korholni, és zsörtölődni, a pillantásból úgyis érezni fogja mindenki, miképpen is tekintek rá.

Megindultam.
A padom felé.
Kilépve az eleddig pihenőhelyül szolgáló asztal mellől indultam meg, hogy Cedrah előtt elhaladva forduljak be a második sorba. Miért előtte? Megzavartam? Leszarom! Le-sza-rom! Ad egy, nem vagyok egy rühes kis cseléd, aki meghunyászkodva mögötte fog elsompolyogni. Ad kettő, így végig szemkontaktus alatt tudom majd tartani a csürhe, olvasni nem tudó bandát. Így tettem, miközben haladtam, rosszalló, szinte már gyilkos szemekkel mértem végig minden egyes tekintetet. Mintha csak azt mondtam volna.
Mind halottak vagytok.
Mind halottak.

Ahelyett, hogy tovább törné a fejét a háta mögött tébláboló, titokzatos idegen kilétén, aki mellesleg egyáltalán nem viszonozta azt a halk Helo-t, melyet Dorothy biggyesztett oda neki, inkább padra fektetett oldaltáskájára borul, és tekintetével a bejárati ajtót kémleli. Nem telik sok időbe, és a diákok lassan szivárogni kezdenek a terembe. Csak lányok… Egy zöld, egy kék.. még két kék. Ezt az utolsó két szőkeséget valamivel jobban ismeri, mint az előzőeket, mivel amellett, hogy évfolyam- és háztársak, a hálón is osztoznak immár hat, hosszú éve: Yolanda és Yvette. Báár.. Yolandával nem első óta, de ezen ideje sincs elmélázni, a terembe röppent, kis, fehér jövevény megszakítja gondolatmenetét. Egy kísértet.. Pontosabban szellem..ecske. Hiszen még tíz éves sem lehetett, mikor meghalt. Dorothy mélyen belefúrja arcát oldaltáskájának rejtekébe, kezével pedig elbarikádozza magát, így csak kék szemei villognak a barna hajzuhatag alól. Látta már a lányt itt-ott felbukkanni, elég feltűnő jelenség, bár csak nemrég érkezett az iskolába.. De Dorothy valahogy nem bírja a gyerekszellemeket.. Iris felbukkanásakor mindig rázza a hideg, a kislány szellem megjelenése a hollóhátasnak egyenlő egy hirtelen jött dementorral. Megpróbál inkább másra koncentrálni, még mielőtt végleg elárasztanák a rémálmokban oly gyakran látott emlékek, ekkor lesz figyelmes a háta mögött hangosan felhangzó beszélgetésre. Felkönyököl, és csak nyakát mozdítva hátrasandít. A fiú, aki az előbb még a vitrineket tanulmányozta most beszélgetésbe elegyedett egy háztársával. Halkan hümment egyet, és már épp megjegyezné magában, hogy tévedett, és tényleg nem ismerős neki a srác, mikor az elfordul, és láthatóvá válik az arca. Ijedten kapja el tekintetét. Teljesen megsemmisülve kezdi el inkább a pad fedlapját fixírozni, nehogy még valami felettébb felvillanyozó dologra legyen figyelmes. Hova csöppent! Az a fiú.. akinek ő köszönt… Automatikusan vállához kap, tekintete elkomorul. Az a görény a bálról… Hogy nem ismerte fel? Még köszönt is neki! Hatalmasat sóhajt, már csak abban tud reménykedni, hogy legalább az óra jól fog elsülni..

Visszaheveredik a padra, agyába csak tompa beszélgetésfoszlányok jutnak el. Lupen.. auror.. alkímia.. Gabriel. De hiába, nem tud figyelni. Omen hangját hallva szinte megfagy ereiben a vér, és agya is egészen eltompul, ahogy lassan elönti az undorral vegyes tömör gyűlölet. A beszélgetés lassan véget ér, és a másik mardekáros fiú kisétál a teremből, ám Dorothynak egy perc nyugta sincs, pár pillanat múlva már meg is érkezik a professzor, két diákját maga előtt terelgetve. Épp elmerülne a gondolatban, milyen udvarias is ez az új tanár, mikor a testet öltött illem úgy bevágja maga mögött az ajtót, hogy a hollóhátas reflexből ugrik egyet. Az asztallaptól eltávolodva figyeli inkább az eseményeket. Hat hulla? Most védekezhetne azzal, hogy hisz’ az ajtó nyitva volt, de valószínűleg hiábavaló lenne.. Inkább valami egészen másra figyel: a kilincsre. A Sean nevű egyed, tudniillik az egyik, aki az itt lévő diákok közül tud olvasni, megközelíti az ajtót, majd jobbjával ráfog a kilincsre. Ám, ami ezután következik, azon még Dorothy is elámul. Tágra nyitott szemekkel figyeli a kínlódó fiút, aki ugyan nem esik össze, de látszik rajta, hogy szenved. De miért ő? Hiszen.. Ő kint várt.. Tekintetét most a tanárra emeli. Nem szívesen figyelné a fiút, tudja, hogy semmivel nem segíthet neki, az egyetlen, aki feloldhatja az átkot, az Lupen.. emellett kíváncsi arra, hogy a férfi milyen arcot vág, mikor azt a fiút kínozza. A kínoknak nem lesz vége.. szinte saját zsigereiben érzi a fiú szenvedéseit, és tudja, hogy szinte az összes diáknak ugyanaz a gondolat jár most a fejében: Ezt nem érdemelte meg. Valóban nem.. ilyet senki nem érdemel.

Lupen arcán a szánalom apró csírája sem jelenik meg.. helyette egy apró, alig látható mosoly suhan át a kortalan vonásokon. Dorothyt csak a hangos robaj zökkenti ki a döbbent bámészkodásból, ami jelzi, hogy a fiú kínjai véget értek. A kis kísértet odasuhan hozzá, és túlvilági mivoltának gyönyörűen ellentmondva oly emberien rivall rá a tanárra; majd egy hollóhátas társának hangja szeli át a levegőt. Rose Wilcox, őt kivételesen ismeri, az ég tudja honnan. Talán azért, mert a kviddicscsapat tagja, vagy mert csak egy évvel jár alatta.. Attól függetlenül, hogy más esetben elítélné -hiszen hollóhátas létére ilyen jelenetet rendezni..-, most minden elismerését két lélektükrébe sűrítve pillant a lányra, aki immár az ajtónál áll, arra várva, hogy a tanár átoktalanítsa a kilincset. Felváltva figyel Rosera és az alkímiaprofesszorra. Sean, az unokaöccs.. A saját unokaöccse! Elképedve veszi szemügyre újra és újra a tanárt, aki mázos mosollyal pillant a diákságra, pár pillanattal azután, hogy megkínozta saját rokonát, és akinek oly könnyedén csusszan ki a száján az, hogy már néhány másodperce abbahagytam, mintha Rose csak affelől érdeklődött volna, hogy a tanár esetleg befejezte-e már a reggeli zabpehely bekebelezését.

Lupen auror.. Volt már auror tanáruk, még negyedikben. Mordon. Bár, ő a sötét varázslatok kivédését tanította, és a pontosztogatásban is bőkezű volt, de valahogy úgy tűnik, az új alkímiatanár előbb juttatja őket egyenesen a Szent Mungóba, mint az év végi pontverseny győzelmének közelébe.. Megpróbál továbbra is a tanár szavaira koncentrálni, nem törődve az előtte elvonuló, villámló tekintetű Seannal. Nem ő tehet arról, hogy a fiúval akartak példát statuálni.. De azért elkapja a tekintetét, és ismét a pad poros fedlapját kezdi fixírozni.
Hogy mit vettek eddig? Nem sok mindent, az előző tanár, Dorothy szerint legalábbis, nem volt valami hatékony.
Hogy mit vár az órától? Meg sem fordult a fejében, hogy arany-kupacokkal megtömve zsebeit távozhat a teremből, de azért remélte, hogy a vitrinekben felsorakoztatott tárgyakat használni fogják valamire. Mindenesetre most csak azért van itt.. Hogy miért is? Hogy valahogy elüsse az időt. Persze tudja, hogy nem ez a legmegfelelőbb válasz. Természetesen az is hozzájárul jelenlétéhez, hogy kíváncsi, és eme jellemhibájából adódóan túl sok minden érdekli, ezek alatt persze csak a tudományok különböző ágait, könyveket, vagy más tantárgyakat kell érteni.. Bár most a tanár kérdéseire megfelelő válaszok megtalálásánál sokkal jobban leköti az az érzés, hogy valaki még mindig a hátának szegezi tekintetét… Összevont szemöldökkel fordítja oldalra fejét, majd pillant alig észrevehetően hátra.

Mintha kicsit fagyossá vált volna a hangulat.. – Röppen át egy kósza gondolat alkímistánk agyán, s magában jóízűen kimosolyogja az előtte kotló diákság sorait. Tartanak tőle? Esetleg a fegyelmezési módszereivel nem értenek egyet? Borzasztó hidegen hagyja, hisz karizma és szenvedély ide vagy oda, Cedrah Lupenben bizony épp annyi érzelem van, mint egy jól megtermett hólapátban. A legalapvetőbb kémiai és biológiai folyamatok tartják mozgásban – és életben -, s az olyan kis plussz, általa nem hivatalosan ”fantomérzetnek” nevezett vonatkozások, mint például az empátia, teljességgel hiányoznak.
-   Hm.. Mínusz öt pont a Griffendél, a Hollóhát és a Mardekár Háztól.
Sorolja a fentebb említett csoportokat, miután belepillantott egy rövid kis listába, s mintha halkan ciccentene is egyet, amiért a Hugrabug méla, szelid teremtései közül egy sem iratkozott fel az előadására. Így tehát őket nem büntetheti, bár hirtelen felindulásból tőlük is szívesen levonna 10 gyönyörű pontot! Hogy miért? – Miért ne?
-   Az ok a válasz megtagadása.
Felfirkant magának néhány számot, aztán egy széles, elegáns gesztussal az ajtó irányába int pálcájával, mire az kellemetlen nyekergést hallatva kitárul.
-   Jöjjenek be és foglaljanak helyet. Többet pedig lehetőleg ne késsenek, Miss..
Ismét csak belepillant a listájába, s közvetlen, kellemes mosolyra húzza ajkait.
-   Callistra és Miss Parkinson.
Az elsőként megszólított lány állapotát látva kelletlenül megrándul az egyik szemöldöke, s valahogy úgy tekint a ledermedt Pansyre, mint aki igazán nem érti, mi a döbbenet tárgya. A férfi pillantása nem sok jót ígér, bár egyértelműen rosszindulatúnak sem mondható. Szigorú és érdeklődő.. kíváncsi. Igen, ez a legjobb szó rá, bár a jeges határozottság és gyermeki érdeklődés nem mindennapi egyveleget képez alkímistánk arcán. Ráérős, kimért léptekkel indul meg a lányok felé és egyetlen szó nélkül lehajol, hogy felsegítse a póruljárt mardekárost.
-   Segítse a helyére, ha kérhetem.
Amint sikerült talpra állítani összecsuklott diákját, Cedrah vigyázva átadja őt késve érkezett társának, s visszatér a padok előtti kis tér közepére. Tekintetét ráérősen végighordozza a makacsul hallgató társaságon, s ugyan nem zavarja különösebben a néma csend – sőt! -, feltett szándéka egy kis életet verni az inferus seregként bambuló nebulókba.

-   Tehát az alkímia.. vagy régiesen alchemia. A szó maga, nyers fordításban, „nedvtant” jelent, a görög chumos, azaz nedv szó alapján. Az “al” előtagot az arab nyelvből kapta, amely jelentése “a”, vagy “az”.
Tart egy kis szünetet, közbe pálcájával tábla híján egy azúrkék, füstpászmákból összecsavarodott ábrát bűvöl a levegőbe.
-   E tudomány gyökerei egész a középkorig nyúlnak vissza, s joggal tekinthető a modern kémia ősatyjának, hisz az ember akkor kezdte csak igazán megismerni a körülötte fellelhető anyagok szerkezetét és viselkedését. Akkoriban tartottak a szakmabeliektől, hisz az általános emberi butaság képtelen volt megemészteni az általuk használt bonyolult szimbólumrendszer értelmét, s mivel fel nem foghatták, boszorkányság vádjával kivégeztették a művelt réteg e tudománnyal foglalkozó kis hányadát. Azt már most szeretném leszögezni, hogy az alkímia művelői egytől egyig tudósok és orvosok voltak, nem holmi légből kapott hókuszpókuszról halandzsázó, mohó aljanépek, mint ahogy ezt egyesek a mai napig hangoztatják.
Az alkímia ezoterikus tudomány. Meg tudja mondani valaki, mi a különbség ezoterikus és exoterikus tudományok között?
Ismételten elhallgat, mivel műve bevégeztetett, s a kusza vonalakkal teleszőtt, régi nyomatnak tűnő szimbólum immár teljes pompájában ott lebeg a diákság előtt.
-   Az imént említettem a szimbólumokat. Az ezoterikus szó ismeretében már önök is beláthatják, hogy nem egy bárki által ismerhető és megérthető rendszerről beszélünk, mikor az alkímiában használatos rajzokat hozzuk szóba. Egy érdekes tévhit szerint, mely véleményem szerint a mohó tudatlanoktól ered, s az emberi butaság terjesztette el ilyen vadul, az alkímia célja nem más, mint arany előállítása más fémekből. Ez ma már nem is olyan bonyolult művelet, de ki kell ábrándítsam a tisztelt társaságot, a hozzávalók anyagára messze túlhaladja a kinyert arany piaci értékét. Megfejtettük, de ha ez volna a cél, már rég kész volnánk és csak a lábunkat kéne lógatnunk.

Tekintetét körülhordozza a termen, végül pálcájával a lebegő képre mutat, s fennhangon, egész átszellemülve folytatja. Lerí róla, mennyire imádja a munkáját és milyen hihetetlenül rajong minden egyes kis titkáért!
-   Az alkímiát bátran nevezhetjük a szimbólumok tanának, amely látszólagos célként aranynak kevésbé értékes fémekből való előállítására, és egy minden betegség ellen használható gyógyszer feltalálására törekszik. Valójában azonban.. az arany szimbólum, azt fejezi ki, hogy emberi lények is arannyá lehetnek; olyan alapvető érzéseink, mint például a félelem, a tudatlanság, a gyűlölet és a szégyen, értékes tulajdonságokká, szeretetté és beteljesültséggé változtatásával. Tehát a valódi alkímia lelki folyamat, amit kémiai folyamatokkal szimbolizáltak. Artúr király idejében az alkímisták legmagasabbrendű célja a Szent Grál kutatása volt. A Szent Grál a tiszta lélek szimbóluma.
Akkor most arra kérném önöket, hogy ragadjanak pennát és az eddigiek ismeretében próbálják meg értelmezni ezt a képet.

(http://i229.photobucket.com/albums/ee13/amacska/alkmia.png)

Olyan kár, hogy nem ért a varázsláshoz, sem a bájitalokhoz, most biztos tudna segíteni valamivel a szenvedő fiúnak, mert még ha olyat is mond esetleg, hogy semmi baja, vagy ilyesmi, akkor is jól tudja, hogy fáj.
Iriske igencsak rég érzett ilyet utoljára, talán mindez akkor történt, mikor? nos tíz hosszú évvel ezelőtt. Mindegy, fájó emlékek, most nem ezek számítanak.
Azt már megszokta, hogy Cedrah nem kíméli az otthoni személyzetet, sőt, igencsak határozottan lép fel, ha valami bajt csinál az egyik cseléd. Például leszedeti a koszos körmüket vagy hasonlók? az már olyan megszokottnak számít, igazából nem is hatja meg túlzottan a kislányt. De hogy Sean-nal is úgy bánjon, mint Bernarddal és és? és? Roberttel vagy kicsodával? hát egyenesen felháborító! Meglehet, hogy sajátos nevelési módszerei vannak a kedves nagybácsinak, de meglehet, hogy az efféle megmozdulások nem tesznek túl jót a hírnevének. De nem Iriske lesz az, aki majd elkezdi magyarázni a dolgokat Cedrahnak, bár lehet, hogy ha hazamennek, megér egy próbát, mert nagyon jól tudja, hogy igencsak odavan érte a nagybácsi, és általában minden úgy szokott lenni, ahogy a kislány szeretné. Ó, bárcsak egyszer elbeszélgetnének a vélák iránti vonzalmáról is.. és akkor hátha hanyagolná őket? de mindegy, ez most nem fontos.
Cedrah kérésére elröppen a szenvedő kuzin mellől, mert jobbnak látja most hallgatni a szóra, nehogy esetleg ő is rosszul járjon vagy valami, na nem mintha a kísértetekkel olyan sokmindent lehetne csinálni, de akkor is, nem szeretné a nagybácsi haragját kivívni.
Lehet hogy mégsem kellett volna megvárnia őt, elé kellett volna sietni a folyosón és akkor bemutatni Cedrahnak Marielle-t, aki most valószínűleg az egyik pad alatt bujkál valamelyik diák lábánál.
-Marielle? -mondja csendesen, miközben a ragyogó tekintetét a kedvenc nagybácsijára emeli, jelezve neki ezzel, hogy mondja meg a diákoknak, hogy adják neki vissza legújabb babáját, mert ő most nem mer csak úgy össze-vissza repkedni, mert biztos nem szabad.
Majd odaballag mellé, s mintha simogatni szeretné az arany fürtöcskéket, a kislány nemlétező hajához emeli a kezeit, melyek egyszerűen, semmit sem érezve szánthatják majd tovább a levegőt, mert ugye számára megfoghatatlan az egyetlen unokahúga.
Igazából most kivételesen nem Iriske körül forog a világ, ezt talán hajlandó elismerni, mert hiszen Cedrah bácsinak dolgoznia is kell, és a pöttöm teremtés a világért sem szeretné gátolni ebben, így hát keres széket a Cedrah-éhoz közel, és ráhuppan(na), majd innen figyeli tovább a körülötte zajló eseményeket.
Bárcsak ő is szemben ülhetne kedvenc nagybácsijával! Bizonyosan az első sorból figyelne, mert akkor minden bizonnyal ő lenne a tanerő kedvenc tanítványa.
Miközben hallgatja a tantárgy kapcsán a magyarázatot, megpillant egy érdekes felhőt, amely lassan-lassan egy képet rajzol ki, s végül elhangzik az ezzel kapcsolatos utasítás is.
Tekintve, hogy a pöttöm kísértetnek se pennája, se pergamenje, szóban kívánja megoldani ?a mellesleg nem neki kiadott- feladatot.
-Én két bácsit látok rajta, meg egy angyalt, meg van még rajta egy napocska meg egy hold, meg az angyal a kezében tart két botot, hasonlít a piszkavasad fogantyújára az egyik.. ja nem? a másik is. Meg vannak felhők, meg? -mondja lelkesen a széken ücsörögve, s igazából folytatná még, de most jut csak el a tudatáig, hogy ezt a feladatot bizony nem neki adták ki, és Cedrah bácsi feltehetően nagyon dühös lesz majd most.

Csend. Az a mindent átjáró, már-már vérfagyasztó csend. Senki nem töri meg, s még én sem vetemedem rá, hogy valami idétlen poénnal elüssem a dolgot, már csak azért sem, mert pont nem Cedrah előtt villantanám meg ezt az oldalam. Erős kontrasztot alkotna az előadott képpel amit Roxmortsban előadtam, úgy hogy inkább hallgatok. Ráadásul a feltett kérdésre miért pont nekem kellene válaszoljak? Hiszen ennek az órának a 80%át olyan szépen átaludtam, ahogy az a Nagykönyvben is meg van írva, valamelyik hátsópadban. Válaszoljon valamelyik Hollós. Khm? kijavítom, stréber Hollós, én csak egy záptojás vagyok a fészekben, ahogy ezt már pár ember volt velem kedves közölni. Nem értem miért olyan ellenségesek velem egyébként, csak azért mert néhány pontot elveszítünk miattam, mert azt sem tudom épp merre vagyok arccal, s közben nekem kellene a kérdésre egy értelmes választ adni?  S a mostani pontlevonás? hah! Na az most tényleg nem az én hibámból történt! Ez mindenki hibája, igen! Bár tény, hogy megrándul a szám széle, s legszívesebben elhúznám, de megpróbálok magamon uralkodni.

Kinyílik az ajtó, én pedig ? feltehetőleg a többiekkel együtt ? fordulok hátra, hogy megpillantsam, kik azok az ártatlan lelkek akik csak most érkeztek meg erre a csodálatos? órának nevezett tragikomédiára. No nézd már, Draco kis pincsi kutyusa igen csak rossz állapotban van, hát ezt meg mi lelhette? Jobban leköt az, hogy most mozdul e valaki, mint sem a Professzor ? ezt még saját magamban is egy enyhe kis gúnnyal ejtem ki ? vonásait vizsgálgassam. Már majdnem bennem van az, hogy esetleg felálljak, s segítsek neki, de még sem teszem meg, mert megelőznek. Pont Ő. Ez igen? az előbb még állatnak tekintve Seant kínozza meg mindenki szeme láttára, most meg minden megjegyzés nélkül odalép, s felsegíti? Hah, biztos azért mert lány? s bár már e gondolat megszületése előtt átsuhant rajtam valami féltékenységhez hasonló dolog, persze teljesen oktalanul. Egyébként sem fogok féltékenykedni pont RÁ, amikor embereket kínoz! Igen, erre fogok most koncentrálni. Nem arra, hogy mennyire jól néz ki, s hogy minden egyes kiejtett szó milyen hatással van rám, és hogy? na elég lesz már! Halkan megjegyzem a ?Cedrah bácsis? megnyilvánuláson sem tettem magam még igazán túl, hiszen ez egy szellemtől? még is mi közük lehet egymáshoz? Valami biztosan. Majd később még agyalok a dolgon.

S most már, hogy mondhatni mindannyian itt vagyunk, s tisztára családias a légkör? pföj. No, elkezdődik az óra, ami már kínzásoktól s egyéb megjegyzésektől mentes vagyis, már-már olyan érzése van ez embernek, hogy egy teljesen normális órára ült be. Felkönyökölök az asztalra, s megtámasztva a fejem, figyelem ahogy magyaráz, s még az is eljut hozzám, amit mond, talán csak egy apró folt marad ki, amikor talán a tekintetem is túlontúl elködösült, na de az, hogy akkor épp mi járt a fejemben khm? inkább nem osztom meg senkivel sem. S jön a kérdés, én pedig nem várok túl sokat, egy nem kapkodós mozdulattal, - ahogy Granger csinálja, hogy majd kiesik a padból, úgy kalimpálózik, - hanem határozottan. Elvégre tényleg pontot kellene szerezni, s ez a kérdés pedig annyira egyszerű, csak mindenki azt hiszi, mennyire bonyolult, s nem mer megszólalni. Bár? mióta érdekelnek engem az ilyenek, mint a ház pontjai? Eddig is olyan magasról tettem rá? Hah, nem érdekel, én akkor is megmutatom! Én nem félek, főleg nem tőle! Olyan hihetetlen makacsul, büszkén, s dacosan csillannak meg a szemeim, hogy az valami elképesztő! S ha szót kapok, könnyedén adom meg a választ.
- Ezoterikus, ami csak a beavatottak számára való; ellentéte az exoterikus, ami a kivül állók, a be nem avatottak számára való. A régi görög vallási szektákban használták először ezt különbséget; a beavatottak titkokat tudtak meg, melyeket a többiek előtt elrejtettek. Tehát a különbség, hogy míg az egyik kevesek- addig a másig sokak által ismert. ?
A francba, most romboltam le az imidzsem több diáktársam, csoporttársam, sőt még talán a nővérem előtt is. Ezek most azt fogják hinni, hogy én szoktam olvasni? mi több, tanulni! Hát most már mindegy, legalább nem lesz még siralmasabb a pontállásunk és? igen is megmutattam!

Na de amikor ez a kidolgozós rész következik? hát ez még rosszabb, mint a szóban való felelés, hiszen ez már órai munkának nevezhető. Ilyet csak McGalinál szoktam csinálni, nem hogy más órán, más tanárnál. Tiszta szégyen. Valahogy jobban leköt az, hogy nem kevés elbűvöléssel figyeljem azt, milyen átéléssel beszél, na de nem engedem meg magamnak sokáig ezt a elbambulást. Épp előhúzok egy pergament, mert hát valamire még is írni kellene, s ráérősen megmártom a pennám, amikor meghallom a gyerekhangot. Egész elfelejtkeztem arról a szellemről, s egyszerűen csak elkezd beszélni, olyan zabálnivaló édes gyermekded hangon, ami engem mindig meghat, de jelen esetben? a legkevésbé sem kápráztat el. JÓL látható grimaszba fordul az arcom egy pillanatra, miközben a világostükröket megforgatom, s a csinos kis orrot még fel is húzom megvetően, mint aki nincs hozzászokva, hogy az óra menetét ilyen ocsmány módon megzavarják.

Középen egy férfialak áll, koronával a fején, mely valaminek a beteljesülését jelképezheti, s ez által feljebbvalóvá válik, mint a másik két alak a képen, jobb és baloldalról. A korona felett a Merkúr jele látható, amiről akár kaphatta a nevét is (hiszen miért ne lehetne az a férfi egy kulcsszereplő?), vagy jelképezheti a tudást, amit birtokol. Az előbbire utal a kezeiben tartott két jogar, s a rajtuk lévő két kígyó, kiknek összefonódott teste szintén a Merkúr jelét rajzolják ki. Lehetséges, hogy ez az alak sajátos jelképe. A szárnyak ezen a képen a szabadság jelképei, mintha bármelyik pillanatban elszállhatna, viszont a szárnyak a lábak alatt is megjelennek. Ez talán a biztonság jele, hogy nem röppen el, hiszen megszilárdította a helyét. A Nap és a Hold alkotóeleme a középen álló embernek. A két alak számára a középen lévő férfi csak egy látomás, a jobb oldali leplezetlen csodálattal nézi, míg a baloldali eltakarja szemeit, talán bántja valami a szemeit, esetleg egy átok (?) vagy vakító fény. A botokon két állat látható, egy kígyó és egy madár. Lehetségesnek tartom, hogy egyikük, vagy mindkettejük Bibliai jelképek.

Jobb kezemben forgatva egy ideig a pennát néztem szórakozottan az ábrára, majd az üres pergamenre. Szórakozottan húztam végig a toll végét a nyakamon, mintha csak a bőröm cirógatása lett volna az, ami serkentette volna az agytekervényeim. Épp elég Művészettörténelem órán voltam, nehogy már egy kép kifogjon rajtam! S csak írtam s írtam, végül hátradőltem a padban, s a pennát ledobva fontam össze a karjaim magam előtt, majd pillantottam fel unott arccal.

Nem volt kétsége afelől egy percig sem, hogy sajátos elveket valló tanáruk tarsolyában még lappang egy-két szaftos titok, de azért mégis elveszti a kontrollt a meglepettségtől táguló szemei fölött. A gyilkos tekintetű kis kígyót tehát rokoni szálak fűzik a másik elmebeteghez. Milyen bájos! Tehát a szellemlány, Lupen és ez a Sean gyerek egy bagázsba tartozik, ezt jó lesz megjegyezni.
Az sem különösebben meglepő, hogy egyesek komolyan protestálnak a diák- és emberi jogok földbetiprása ellen, s a sipítozó szőke libák máris a szabadságukat követelik vissza. Ugyan már, ugyan, hát akkor meg mi az átkos fenének jelentkeztek erre az órára? Talán másra számítottak? Tulajdonképpen elégedettnek kellene lenniük, mindannyijuknak. Az esély megvolt arra, hogy őket szólítják ki az ajtóhoz, ehhez képest szépen megúszták a dolgot. Greg láthatatlan kis mosollyal nyugtázza a levezetett gondolatsort, és valamelyest érdeklődőbb kifejezéssel figyel a tanár szavaira.
Auror, Dumbledore, a Sötét Nagyúr.. magukban is olyan témák, melyeket ezekben az időkben az emberek igyekszenek elkerülni, a nyilvánosság előtt mintha tabunak számítanának, mert mind olyasmivel áll kapcsolatban, ami veszélyt és veszteséget jelent. Hát még így együtt felsorakoztatva, egy tizenévesek alkotta csoport előtt. Merész röptű sólyom ez az alkímia mestere.

A monológ további része szinte elsikkad az előbb elhangzottak mellett, Greg már nem is koncentrál a száraz bevezető szövegre. Mondhatni, a rövid bemutatkozás hatása alá került, ami aztán már végképp kínos helyzetbe hozza. Mirol pletykája megvetette a lábát Greg tudatában, s Lupen erre pakolja a hordalékát, amit a fukar háttér-információival eléjük sodort. Kinek hihet így? Egyáltalán.. szabad-e hinnie bárkinek is ebben a teremben? Csupa jószándék és szeretet lengi körbe az itt tartózkodók remegő auráját.

Apropó, remegő aura.. a lány, akinek az előbb még a vállát fixírozta, most kimért óvatossággal hátrasandít, egyenesen Gregory felé – már ha nagyképűen feltételezheti, hogy utána kémkednek ilyen ügyetlen nyilvánvalósággal. Egy pillanatra talán kettejük tekintete is találkozik, de az biztos, hogy a fiú szemében átsuhan a bosszantó mosolyainak koronázatlan királya. Szívós derűvel tölti el az emlékkép Cardrossról.. és most, hogy kiderült, Kékszeművel közös órájuk is van! Hát hova fokozható még az alkímiaóra hangulata!

A Házaktól való pontlevonás hidegen hagyja, de mégis az oktató keményen csengő hangja visszarángatja a sötét pincehelyiségbe, ahol ismét kihasználja a megbűvölt kilincs egy diák gyanútlanságát. Ha ez így megy tovább, a tanulók egész egyszerűen leszoknak a kilincshasználatról és a kopogásról.. Greg botor mód abba a hitbe ringatta magát, hogy Sean esete után az ajtó bűvereje végleg kifújt, s minden mérgét a fiúba pumpálta, de tessék. Újabb meglepetés, újabb strigula az alkímia feketelistáján.
Majd – mintha mi sem történt volna – Cedrah Lupen légies könnyedséggel folytatja a tananyag lényegének magyarázatát, és szinte süt róla, hogy teljesen átadja magát a tudomány szépségeinek. Amiket lehet, hogy egyelőre egyedül élvez.
Greget mindenesetre nem érinti meg a téma, legalábbis úgy érzi, neki még időre van szüksége ahhoz, hogy akár egy csekélynyit átérezze a tanár monológját, s ehhez igazítja az előadásra fordított figyelmét is. Ám amikor a levegőben kacskaringózó füstvonások megszakítják a lassacskán untatóvá váló beszédet, a végzős mardekáros is abbahagyja az asztalon könyöklést és egyenesbe billenti a fejét. Talán még egy kicsit előrébb is hajol ültében..
A füstkép elragadó kecsességgel ölti fel végleges formáját, és hátul is jól láthatóan rajzolódik ki a terem áporodott levegőjébe a három alak, s az őket körülvevő – vélhetően szimbolikus jelentésű – elemek.
Tehát eleget tesz az utasításnak, és mesterkélt kelletlenséggel maga elé terít egy ív pergament, majd pennája tintába mártott végét írásra készen jobb kezébe fogja. Felpillant a fejek fölött, és komolyabban megnézi magának az elemzésre váró ábrát.

A koronás angyal feje fölötti jel, a Merkúr jele mindig is a tanulást, kreativitást, gondolkodást, egyszóval a tudást mint magát jelentette, ezért feltételezhetően az alak is ugyanezt testesíti meg. Kezében a kígyós jogarok is valamiféle szentséget hirdethetnek, melyeket ugyanúgy felajánl mindkét félnek (a tőle jobbra és balra helyet foglalóknak), akárha az ismereteit osztaná meg velük, mint oktatójuk, mesterük. Míg a bal oldali alak meghajol e tudás előtt, s maga is kígyómotívumos (?) botot tart a kezében, addig a jobb oldali férfi védekezőn eltakarja az arcát, elfordul, s az ő botja távol tart mindennemű újdonságot. Így az angyal lábainál látható Nap és Hold is jelképezhetik a megvilágosodást, és a sötétségben lefolyó puszta létet.
Az ezoterikus és az exoterikus tudomány. Két reakció egy adott témára.

Írás közben egyszer sem tekint fel a képre, mintha azt a fejében tárolta volna el az utolsó füstkarcolatig. Át sem futja a lapra rótt szöveget, hiszen tudja, hogy úgyis talál majd benne valami kivetnivalót a professzor. De hogy is ne találna, amikor Greg mit sem ért a szimbólumokhoz. Ez a kusza összevisszaság, amit futtában írt képelemzésnek nevez, mind kút főből előrántott kitaláció. Talán van benne némi igazság, de hát.. minek törje magát rajta. Ha van valaki, akinek nem akar megfelelni, az biztosan a kínosztó kiskirály lesz, aki olyan hetykén hadonászik a beteges humorról tanúskodó sétapálcájával, mint a közhangulatot borzolgató elméleteivel.

.-= Alkímia =-.

Leültem.
Hallgattam.
Cedrah most is stílusosan büntette meg a házakat, merthogy a leggyatrábbak egyikét kifelejtette a listából, a Hugrabugot. Természetesen a Mardekár, mint olyan benne volt a grimoárban, nem kevesebb, mint 10 ponttal, a negatívabbik irányt inspirálva. De végtére is teljességgel szartam az egészre, mert soha nem tudott felizgatni ez a gyermekes rivalizáljunk egymással mizéria. Egyesek már szinte önkívületi állapotban leledzve küzdöttek minden egyes, apró, pici pontocskáért. Élen természetesen a kékek és sárgák stréber seggnyalói, akiket a vörösek követtek a képzeletbeli vonatocskán, kedves és bamba fejükkel. Furcsa volt átélni, főleg abból a szempontból, hogy én is a Mardekárhoz tartoztam, a ház tagjai közül csak keveseket érdekelt annyira ez az egész versengés az év alatt. Az elszámolásnál persze mindenki idegbeteg módjára verte asztalba a már amúgy is degenerált és amorf fejét, hogy miért nem hajtott évközben. Én nem?akkor is úgy szartam rá, mint jelen pillanatban. Kényelmesen elfészkelődve a székemben, mégis úrias tartással üldögéltem, és hallgattam annak a majomnak a prédikálását. Legalábbis az okítást, amit az ajtón kívül rekedt csökevénykehez intézett. Újabb barmokkal gyarapodott a gulya, így egyre több állattal kellett egy helyen tengődnöm emberi mivoltom ellenére. Ez egy büntetés.
Vártam.
Csend.

A nagybátyó a hosszadalmas és bonyolult bevezetése után aztán végre valahára nekikezdett annak, amiért tulajdonképpen megjelentünk ezen a rettenet gusztustalan és pudvás helyen. A tudomány bemutatása közbeni kérdésre aztán milyen meglepő, egy Hollós válaszolt. Nocsak, nocsak?a divatlapok nagymestere és imádója, Yolanda. Az egyik véla Delacour. Odapillantottam, de csak azért, mert a környéken ült az is, akire kíváncsi voltam. A kínok közepette is sikerült elkapni a pillantását. Nem értettem, de olyan, mintha valami bájitalt itattak volna velem, amely elveszi a józan ítélőképességem. Soha, egyetlen egyszer sem néztem meg magamnak senkit, elvégre nem igazán érdekeltek az emberek?Ő?Nem, nem, nem, nem, nem, nem. Ahogyan feleszméltem, hogy végigmértem teljes lényében, azzal a mozdulattal pillantottam a rokoni szálakkal fűző tanárra, majd figyeltem tovább a szavaira.

A kép.
Végigmérem.
Egyetlen egyszer szaladtam végig rajta a tekintetemmel, ugyanis olvastam már erről, és láttam is. Valójában az alkímia valamiért mindig is a véremben volt, mintha úgy születtem volna meg, hogy ismerem a tudományt. Ez persze baromság, senki sem születhet úgy. De sokan mondták már a családból, hogy kivételes tehetséggel áldott meg az élet ezen a téren. Halovány mosollyal konstatáltam, hogy bizony erről a szimbólumról akár ódákat is tudnék zengeni?de nem fogok, mert nem vagyok egy stréber senkiházi paraszt. A padon díszelgő mappát felnyitva húztam elő egy pergament, a tintát, és a pennám. Kiterítve azt kezdtem bele az irományba. Nem tekintettem fel, mert elég volt egyszer végigmérni az ismert képet.
Nekiláttam.
Írtam.

Az első gondolatom az volt, hogy a gondolataimat vésem papírra, mely szerint Cedrah áll középen, mindkét kezében egy szaros piszkavasat tartva. A mellette álló két paraszt szolga, akik behódolnak a hatalmának?egyikükön látszik is a rettegés, biztosan a körmét készült kitépni a kedves rokon, vagy a nap Crucio adagot szeretné átadni számára. Mellette a Hold és a Nap szimbolizálja azt, hogy Ő a mindenható a Világban. Egy dolog volt elszúrva a képen, Cedrah nem hagyta volna a festőnek, hogy ennyire gyékény és cingár senkiházinak fessék meg. Újabb mosoly, majd a gondolatok elhessegetését követően valóban nekiláttam a műnek. Ezért még kapni fogok.

---

?Sean Blaine
Mardekár
5. évfolyam


A középen látható alak nem más, mint Merkúr ( Mercurius ), más világokban Hermész, aki a Fémek udvarának Kancellári posztját hivatott ellátni. Zászlaját az Aritmetika hordozza, amely szivárványszín a mértékletesség alakjával. Mindkét kezében a saját szimbólumát tartja, melyeket caduceus-nak nevezünk. A pálcát néhol szalaggal, néhol pedig szárnyakkal ábrázolják. A szalagok alakultak át nyolcas szám formában tekergő kígyókká. Mint tudjuk a nyolcas szám fontos alapszám az asztrológiában, a feltámadás és megváltás képzetét társítja a látványhoz. Merkúr feje felett ott lebeg a bolygó szimbóluma is.

A lába alatt, valamint vállain megjelenő szárnyak ellentétet tükröznek. Az előbb említettek az elpárolgás állapotát jelzik, míg az utóbbiak éppen ennek ellenkezőjét. Jelentése az, hogy Merkúr képes volt felülemelkedni ezen az állapoton, és megszilárdulni a bölcsek műve által. Mint az alkotás része, szükséges volt ehhez a Nap és a Hold közreműködése is, amely szimbólumuk szintén megjelennek a két oldalán.

A két férfi mindegyike saját kardját, avagy botját hordozza, de azokon megtalálhatóak Merkúr szimbólumai. A bal oldalon lévő Hermész madara, míg a jobb oldalon elhelyezkedő férfién a koronázott kígyó.

Az egyik alak eltakarja az arcát Merkúr tündöklése elől, ő a növekvő Hold felőli oldalon van. A Nap oldalát képviselő férfi elérte azt a szintet, ahol már szabad szemmel is végig tudja nézni a Merkúri vízió leplezetlen mivoltát.

Merkúr egyesek szerint az élet alapja.?

---

Az írás befejezése után ismét hátradőltem a székemben, majd Cedrah-ra pillantottam, jelezvén, már csak a többiekre kell várni.

Az események láncolatának köszönhetően a szellemlányka élesztgeti a földön fekvő fiút. Unottan nézem a jelenetet. Egy szellem minek próbál segíteni? Valószínű az érzelmi kapcsolat köztük, de? igazság szerint abszolúte hidegen hagy.
Inkább nem is foglalkozom ilyesfajta kicsinységekkel, hanem a tankönyv lapjaival játszó ujjaimat bámulom. Na ez még annyira sem érdekes, mint amit a professzor művel, de nem akarom, hogy bárkinek is úgy tűnjön, érdekel bármi is ezek után, ami itt történik az órán. Még önmagammal is elhitetem ezt a kegyes hazugságot, mert így egyszerűen könnyebb a lelkemnek. Tudom, nem fogom szeretni ezeket az órákat, de ha egyszer felvettem, nem adom le. Elsősorban visszhangot verne, és nem vetne rám jó fényt, mellesleg kitartó ember vagyok, vagyis próbálok lenni, főleg a múltam után. Hisz megfogadtam Lucnek is.
Tekintetem Yolandára vándorol, aki lázasan figyeli a tanárt vagy a többi diákot vagy ki tudja mit, mert nem követem a pillantását. Csak a kérdésre pillantok fel, amely hozzánk szól, a diákokhoz. Mindannyiunkhoz, és nekünk kell rá választ adni. Nekünk. És már lendül is a kezem?

Igen, jelentkezek, és meg sem fordul a lehetőség a fejemben, hogy ne én válaszoljak az elhangzottakra. Annál nagyobb a meglepetés, mikor egy hang helyettem szólal meg. Ráadásul pont a helyes választ is adja, mintha az én agyamból szívták volna ki a választ. Pont mintha?
És mindezek mellett, háromszoros hangerővel hallom a szavakat, mert? mert az illető közvetlen közelemben ül. Mellettem. Yolanda?
A kék szemeim kikerekednek, és döbbenten nézek a testvéremre. Tényleg jól hallottam? Tényleg ő volt? Még pislogni is elfelejtek.
A kezem erőtlenül hullik le, már nem kell jelentkezni, hisz a megoldást megkapta a tanár úr. Ennek ellenére nem ez az oka, hogy felhagyok a házam pontjainak gyarapításával. Sokkal inkább a hirtelen beállt változás teszi, amelyet a testvérem produkált. És egyszerűen csak szaladnak a percek, én pedig felocsúdni próbálok. De? de nem megy. Kétségbeesetten kezdek el gondolkodni, hogy ez miért is történt, és most akkor mi is van, de alkalmam nem adódik túl sok, ugyanis rögvest kapunk újabb feladatot a villámkérdések helyett.
Egy kép elevenedik meg, ami egyszerre ugyanolyan bizarr és izgalmas, mint maga az óra és amit maga Cedrah Lupen testesít meg.

Tekintetem elidőzik a képen, az alakokon, és persze először összeszedem az elképzeléseimet, mielőtt nekiesnék leírni azokat. Így miközben Yo már lázasan körmöl, én még mindig csak az odavarázsolt képet szemlélem, mintha mögé vagy belé akarnék látni, és meg akarnám érteni az utolsó mozaikdarabkáját, hogy összeálljon teljes mértékben a kép.
Végül lassan az én kezem is a pennáért nyúl, és egy tiszta érintetlen pergamenlapért, hogy mindazt, ami a fejembe megszületett, napvilágot lásson.

A kép három alakja külön külön és egyben is jelentést hordoznak, de együtt az egységet alkotják. Kiemelkedő a középső férfi, aki Merkúr jelét viseli, a beteljesülését, az életet szimbolizálja. A középen álló alak mellett megjelenik a Hold és a Nap motívuma, valamint a másik két szereplő, akik fejüket elfordítják. Ez egyenértékű a tisztelet kivívásával, és a két égitest ábrázolása a világ körforgásával, a ciklikussággal. Az angyalszárnyas férfi kezeiben lévő bot vagy jogar a hatalom jelképe, amely még inkább az elismerést váltja ki. A két szélső alak kezében tartott fegyveren egy kígyó és egy madár kap helyet, amely eltérő személyiségüket és erejüket bizonyítja. Több mint valószínű, hogy az állatok tulajdonságai nagy részét hordozzák önmagukban, s ezért kapták a jelzőket, mint annak idején az indián kultuszkörben a névadás során vagy a viking kultúra idején. A kép alján látható állat az elmúlás képét hordozza magában s ez még inkább megerősíti a középen álló erejét, Merkúr az élet jelének hordozóját. Azt, aki örök körforgásba tartja a világot, mert az életet nem követi más, csak a halál.

Végül felpillantok. Még egyszer a képre tekintek, de nem tűnik fel semmi olyan, amelyet kihagytam volna. Így egy mély, elégedett sóhaj szakad föl belőlem, hogy aztán ismét körbepillantsak hogy felmérjem, ki hogy áll. A húgom persze már rég kész van, na de ő rögvest hozzá is látott az alkotáshoz, ráadásul úgy, mintha az élete függne tőle. Ez több mint furcsa. Nem is tudom megállni, hogy ne suttogjak neki.
- Te hogyhogy tudtad a választ? -
Nem hihetetlen ez, mert tudom, hogy Yolanda sokra képes, és jó esze van, de eddig mindig bíztatásra szorult, s néha még ez sem használt. Most pedig? most pedig egyszerűen olyan hirtelen nyílt meg és produkált nem is rosszul, hogy én magam nem értettem igazán, nemhogy a többiek. De? talán nekik nem számít ez? nekem viszont annál inkább? 

Fokozott óvatossággal fordítja hátra fejét, már csak azért is, mert semmi kedve ahhoz, hogy megfeddjék a mocorgásáért. Alig észrevehetően harap alsó ajkába, majd már leplezetlenül kukkant a pár sorral mögötte ülő fiú felé. És igen.. tényleg az az Omen ül ott a székben, flegmán az asztalra könyökölve. A mardekáros pillantása hirtelen vándorolni kezd, majd egy pillanatra, egy Dorothy számára túl hosszú pillanatra, összetalálkozik tekintetük. A hollóhátas lány szemei ijedten villannak meg, ahogy rájön, rajtakapták leskelődés közben, majd egy szempillantás alatt ismét előre fordul. Szíve majd kiugrik a helyéről.. Na nem azért, mert ennyire feldúlta a helyzet, annak a görénynek a puszta jelenléte ilyen hatással van rá. Konokul lehajtja fejét, arcát durcássá húzzák össze az emlékektől összegyűrődött ráncocskák. Hisz? ez a srác nem is az ő évfolyamába jár, miért van közös órájuk? Magában szórja az átkokat a háta mögé, pedig jól tudta, mikor jelentkezett alkímiára, hogy az új tanárral összevont órák lesznek. De nem hitte volna, hogy ez az újfajta óra ennyi veszélyt rejt magában..

Azon kapja magát, hogy keze már egy jó ideje bal vállán pihen. A fekete talár puha szövete alatt, mintha felsajdulna egy már rég behegedt seb. Ez kicsit lehűti indulatait..
A tanár szavai rántják vissza a valóságba. Pontlevonás.. Mindenkitől. A Hugrabugot kivéve persze, hisz a ház egy képviselője sincs jelen. Hogy az előző kérdésekre hangosan kellett volna válaszolni? Hogy szaggatná szét valami nundu? Miért nem figyelt jobban? Ha más nem is, ő igencsak fájlalja azt az elvesztegetett öt pontot. Dorothyen Moon egy azok közül, akik igen is serényen dolgoznak órán, hajtanak a plusz pontra, és feszült figyelemmel hallgatnak. Vagy csak egy volt ezek közül..? Már jó ideje csak passzívan tengeti idejét a tanórákon, és ahelyett, hogy majd kiugrana a padból, jelezve, hogy tudja a választ, inkább csak leheveredik az asztalra és onnan pillantgat a tanerő felé.
Most sem figyelt.. Valami mardekáros felé pislogott, ahelyett, hogy megóvta volna házának pontjait. És most is? Gondolataiból az első sorban ülő Yolanda hangja zökkenti ki. Már megint nem koncentrált.. Azt sem tudja mi a kérdés. De nem csak ezen lepődik meg. Yolanda válaszolt.. Yolanda. Elég sok közös órájuk van, de eddig még egyiken sem hallotta a lány hangját, kivéve persze azokat az apró, elejtett megjegyzéseket, amikkel a szőkeség általában megtoldja a tanár mondandóját.
Már megint elkalandozott. A professzor mellett máris ott lebeg a szürke füst alkotta kép, és az egész csoport körmöl. Sietve kapkodja elő eddig lustán az asztallapon heverő táskájából pergamenjét, pennáját, és kis, tintatartó üvegcséjét, majd szemügyre veszi a képet. Egy darabig összeszűkített szemekkel figyeli az alakokat. A szárny, a három alak, a háttér.. a Merkúr jele. Mindeközben észre sem veszi, hogy gyöngytyúk pennájának végével arcát cirógatja. Alig hallható sóhajt ejt el a körmölő diákok körül beállt csöndben, és írni kezd.

A képen három férfialak látható. A középső alakot a lábainál lévő kitárt szárny előtérbe helyezi, és a többiek fölé emeli, az égi szférába, alakja szinte nem is emberi (ezt tovább hangsúlyozza, hogy a hátán is szárnyakat fedezhetünk fel). Feje fölött a Merkúr jelét vehetjük észre. A Merkúr bolygóját görög csillagászok Krisztus előtti ötödik századik két bolygónak hitték, hiszen napkeltekor és napnyugtánál volt látható. Az alak mellett lévő két égitest ezt ábrázolhatja. A Nap Apollot, a reggeli égbolton, a Hold pedig Mercuriust, a naplementekor megjelenő bolygót. Ennek megfelelően a jobbjában tartott jogar világosabb, míg a baljában tartott sötétebb. Ez az alak kettősséget jelképez, elhatárolja a két mellette álló alakot egymástól. Nem illik környezetébe, a háta mögött látható tájképbe. Jelenlétével megtöri az idillt, megzavarja az egész képet. Hirtelen jött, túlvilági jelenésként van jelen, mely elvakítja a szemlélőket.
A két, mellette álló alak másképp reagál a jelenségre. Az egyik, a Nap felől lévő, testtartása nyitott, szolgálatra kész. Kezét és jogarát bal vállához, szívéhez emeli, másik kezét háta mögé teszi, ezzel rendeli alá magát a Merkúr jelével ellátott alaknak. A kezében tartott kígyóval körülfont botot hátratartja, míg a másik férfi előretartja jogarát, ezzel sokkal zártabb, védekező benyomást keltve. Karját szeme elé emeli, testtartása erőltetett, szemmel láthatóan nem kellemes számára a Merkúrt szimbolizáló alak..


Ennyit firkant fel lapjára. Egyszerűen nem képes figyelni.. Hogy valami megfejtést is kéne írnia? Oda se neki. Azon is csodálkozik, hogy ennyit sikerült összehoznia, ilyen zavaros fejjel.

A nemrégiben beállt, néma csend után valóságos orkánként robban fülébe az érdeklődőn kiegyenesedő diákok gerincének recsegése, és az alájuk feszülő székek támláinak és lábainak korhadó fához méltó ropogása. Szinte hallani véli, miként kapnak észhez, és eszmélnek föl. Apró, borzasztó halk neszek szövik be a terem levegőjét, s az elől álló alkímistát mély elégedettség tölti el Műve hallatán.
Nem mintha rosszul érintené, ha minden diák néma csöndben, öntudat nélküli, üres kerámiavázaként kongó fejjel ülné végig az órát; de így, hogy sikerült megragadnia a figyelmüket, merőben más a felállás. Mennyiben?.. Még nem akar ezen gondolkodni, elvégre nem pedagógus. Egy apró sikert ért volna el? Ugyan. A bent ülők többségének arról sincs fogalma, mi fán teremnek a fémek, nemhogy egy komplex, értelmes összefüggést legyen képes felfedezni a tárgy remekül egymásra halmozott rétegei között!
Akkor meg mégis, mit vár tőlük? A kulcs: semmit. Az égvilágon semmit. Magyaráz, mert ez a dolga; mert ez jogosítja fel arra, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai közt ténykedhessen és élhessen. Egy közegben a diákokkal. Mert ha a nebulók közt mozoghat, köztük ólálkodva - gyakorlatilag minden feltűnés nélkül - becserkészheti  őt; és ha egyszer beléválja a karmait, ott vége a dalnak. Korrepetálás, büntető, magánfoglalkozás a tehetsége kiaknázásához.. a variációk tárháza majdhogynem kimeríthetetlen.
A férfi gondolatai kuszán kavarognak a fejében, s olyannyira csordultig töltik, hogy szabályosan hunyorgásra késztetik az alkímia mesterét. Őt nézi, s bár meg sem fordul a fejében, hogy majd pont ez a lány válaszolja meg a feltett kérdést, villámként hasít tudatába a felismerés, miszerint Yolanda keze a magasba lendült.
Furcsa.. mintha szuggerálta volna, pedig épp olyan töprengve pihentette rajta a tekintetét, mint alig néhány perccel előtte az egyik mardekáros fiatalemberen. Egész egyszerűen nem lehetett feltűnő; s eképpen nem tartozik meglepődni, vagy akár csak megdöbbenni azon, hogy rajtakapták. Igen.
Egyetlen fintor, vagy elismerő mosoly nélkül vonja fel az egyik szemöldökét, majd egy bátorító biccentéssel ad engedélyt a szólásra. Bár láthatólag nem kerüli el figyelmét a másik véla döbbent arckifejezése. Mit furcsállhat ennyire?
-   Helyes. ? ejti könnyedén a szót, s ugyanilyen zsigerből jövő fesztelenséggel bomlik szét arcán az a kellemes mosoly, mely Yolanda számára bizonnyal nem idegen ? Miss Delacour válasza öt pontot jelent a Hollóhátnak.
Dicséretét megtoldja még egy büszke pillantással, majd továbblép, s folytatná a megkezdett magyarázatot, azonban.. egy aprócska  kis kellemetlenség szúr neki szemet ? konkrétan imádott kis unokahúga, aki épp a lehető legrosszabb időpontot választotta arra, hogy bácsikája közelében lebegve szórakoztassa a máskülönben is kellőképp elfoglalt férfit.
Cedrah Lupen tekintete a pillanat töredéke alatt komorodik el, ahogy az izgága kislányra néz, s némán megrója a közbeszólásért. Ejnye.. Ennyit tehát az illemről ? Marielle-t majd később megkeresik, elvégre azt azért nem várhatják el tőle, hogy a padok között csúszva kotorjon egy szaros baba után. A tanulók figyelmét sem akarja a tantárgy, és egy elgurult játék közt megosztani, így aztán szegény kicsi lány baba nélkül marad, Cedrah pedig zavartalanul folytatja a megkezdett gondolatsort.

-   Iris. ? dörren ezúttal mogorvábban a hangja a megszokottnál, s míg a többiek pergamen és penna után kutatnak, ő a szék fölött lebegő jelenéshez sétál ? Ha bent akarsz maradni, rád is vonatkoznak a szabályok. Pergamen.. ? pálcájával pöccintve ropogós, friss papírt bűvöl a gyerek elé ? és penna. ? egy újabb suhintással könnyű hattyútollat parancsol a tekercs tetejére, majd egy türelmes, bár kétségtelenül szigorú és bátorító pillantással az újonnan kapott eszközök felé biccent a fejével ? Láss hozzá; lehetőleg némán.
Még leguggol a csöppség elé, és kérdőn az arcába néz, mintha ezzel akarná tompítani az iménti rideg elutasítást, s bár tisztában van vele, hogy hiába zizegnek a pennák és zörögnek a pergamenek, hangja tisztán eljut mindenkihez, halkabbra véve azt duruzsolja oda kedvenc rokonának:
-   Ha végeztem, előkerítjük Marielle-t.
Nem alkuszik, így lesz és pont. Azt persze nem tiltja, hogy a kopogószellem szabadon garázdálkodjon a teremben, bár az imént hallottak alapján kétség kívül nem örülne neki.. annyira.

Míg a diákok dolgoznak, ő a sorok közt járva bele-belepillant az írásokba. Az elegáns cipők talpa halk magabiztossággal koppan minduntalan a labor mocskos padlójának, majd a lassacskán monotonná váló ritmust néma csend szakítja meg. Megtorpant, s az ikrek elé hajolva, fejjel lefelé lát neki olvasni a megoldásokat. Egyelőre nem fűz hozzá megjegyzést, bár magában elkönyveli, hogy Yolanda nem egyszerűen eszes.. de tehetséges. Yvette ezzel szemben, noha remekül megoldotta a feladatot.. A gondolatmenet itt félbeszakad, hisz vércséje olyan zsigerből jövő természetességgel cirógat végig a nyakán, hogy ember legyen a talpán, aki nem kapja oda rögtön a tekintetét. Cedrah Lupen ember a talpán. Csupán a szemei sarkából csípi el a mozdulatot, de ez is elég ahhoz, hogy míg a másik Delacour leányzó megoldását fürkészi, sanda mosoly költözzön ajkai szegletébe.
Továbblép.
Jól van, Sean, nagyon jó. Mint mindig.
Nézzenek csak oda.. hát csak ragadt magukra valami csillagászatról! Szép munka, Mr. Omen.
Miss Moon.. milyen érdekes név. Ha nem csal az emlékezetem, a teljes nevének csaknem 75%-a kapcsolatban áll a Holddal. Véletlen volna? Kissé összeszedetlen, de ígéretes.

Sorra végigjár minden diákot, s mire valamennyien végeznek, ő is visszaérkezik oda, ahonnan elindult. A ciklus önmagába torkollik.
-   Nos úgy látom, továbbléphetünk ? a legtöbben ugyanis képesek voltak ezen a szinten elemezni az ábrát. Ahhoz, hogy a következő fokra léphessünk, nem elég pusztán a csillagokat és a mitológiában használatos szimbólumokat ismernünk, de tudnunk kell összekapcsolni mindezt a bájitaltanból ismeretes fogalmakkal is, melyeket - a muglik világában - a kémiának nevezett tárgyon belül oktatnak.
Kis szünetet tart, közben néhány újabb pálcaintéssel már remekül ismert szimbólumokat kanyarint a levegőbe. Napkorong, dagadtra puffadt, vigyorgó arccal, és egy mogorva, megfáradt ábrázatú holdsarló kerül az első kép mellé, majd válik is köddé hamarosan, hogy egyre egyszerűsödve felvehesse végső formáját. Előbbi egy kört, melynek közepén apró pont díszeleg, utóbbi egy halálosan unalmas félkörívet. Az előzőhöz hasonlatos, azúrkék füstkígyóból font ábrák mellé pedig a következő szövegek kerülnek:



-   Az alkímiában minden kémiai elemnek megvan a maga szimbóluma ? egyelőre csak azokkal foglalkozunk, melyek feltétlenül szükségesek az ábra megfejtéséhez. A muglik által használt táblázatban megtalálható elemek közül nyolcat valamely égitestről neveztek el, tizenhármat különféle ércekről és ásványokról, kilencet színekről.. és még folytathatnám. Kezdetnek azonban maradjunk az égitesteknél, hisz kémiával ellentétben csillagászatot mindannyian tanulnak, ha jól tudom.
Elégedett pillantással méri fel a társaságot ? talán nem is nézi őket annyira hülyének? Beszéd közben elsétál az első sor előtt, és Yolandáék padjánál lecövekelve mutat pálcájával a levegőbe bűvölt ábra felé.
-   Az ókorban hét fémet és hét égitestet ismertek, éss az id? múlását ? többek között, bármily meglepő is legyen ? hétnapos egységekkel mérték. Nem csoda tehát, hogy a fémeket és a napokat megfeleltették az égitesteknek. A bolygót és a fémet gyakran a szín alapján kapcsolták össze. Az arany a Nap sárga koronájára emlékeztetett, az ezüst úgy csillogott, mint éjjel a Hold, és a Mars vörösér?l a vasra, illetve annak rozsdájára asszociáltak..
Óh, milyen bódult mosolyba kúsznak az ajkai, míg beszél! A régiek szentimentális hozzáállásától mindig nevethetnékje támad..
-    Az ólmot azért hozták összefüggésbe a Szaturnusszal, mert nehéz fém, és olyan "lassan mozogna", ha tudna, ahogy a Szaturnuszt látták keringeni. Ki tudja megmondani, milyen gyökerekből táplálkozott ez a tévhit?
Ismét elhallgat, s bár várakozón fülel, tekintetét egyelőre nem fordítja a társaság felé. Egy jó perc is eltelhet így, mikor végre ellöki magát a vélák padjától, és középre sétálva szembefordul diákjaival. Ekkor vonja fel érdeklődve az egyik szemöldökét, s addig hátrál, míg a tanári asztalnak kikiáltott, félretolt munkapult szélének nem támaszkodhat. Karjait összefonja maga előtt, s mintha csak a leggyengébb láncszemet kutatná, tekintete végül Gregory Omen szemein állapodik meg. Farkasszemet néz vele, és vár.

-   A középkorban a fémeket és a bolygókat nagyon közeli kapcsolatba hozták: hasonló neveket és hasonló szimbólumokat adtak nekik. Lássuk! A napok neveit franciául a diáktársaik kedvéért, latinul a tudomány tiszteletéért, végül angolul, anyanyelvünkön olvashatják.
Remekül olvasható, élénk zöld színnel pulzáló táblázatot bájol a táblának használt légbe, aztán könnyedén maga mellé helyezi a pálcáját.


-   Most pedig kanyarodjunk vissza az első ábránkhoz. Azt már tudjuk, hogy a kép egyik rétege a tudás, a kiteljesedés, az ember ?arannyá válásának? mikéntjét rejti magában. Ez a lelki sík. Emellett azonban ott lapul a kémia, a vegyszerek, elemek és anyagok síkja, mely a lelki átalakulás folyamatát olyan módon írja le, akár egy recept, melyet bármelyik jól felszerelt laborban ki lehet kotyvasztani. Az eddigiek ismeretében vázolják, miféle anyagok képezik részét a szimbólumnak, és ha tudják, kíséreljék meg ezek szerepét, viselkedését is leírni.
Ellöki magát a bútordarabtól, látszólag azért, hogy újabb körsétára induljon, közben pedig hozzáteszi:
- Nem baj, ha ez utóbbi még nem megy. Használják nyugodtan a bájitalkönyvüket, amennyiben itt van; vagy próbálják meg a kép logikája alapján megfejteni, mi történik.

Csak fekszik. Képtelen felkelni még, bár küzd, hogy úgy legyen. E küzdelemben legalább zsibbadó karja kiszabadul merev teste alól. Ezernyi tű? Nem oly éles, mint az előbb érzett fájdalom, de folyamatos, vibráló és enyhíthetetlenül bosszantó.
Gyenge.. nagyon gyenge. Ennyitől is zihál?
A kiszolgáltatottság gyűlöletes érzése aprón gyöngyöző verítékcseppeket hizlal homlokán, miközben halántékán vékony, kékes ér kezd kidagadni a feszült haragtól.
Ő, a nagy Callistra eme méltatlan helyzetben! Az illúziók mestere megfosztva minden eddig viselt maszkjától, szánalmasan, épp csak nem nyöszörögve várja, hogy a világ gúnyosan mulasson fájdalomtörte porhüvelyén, majd miután megtörte, s megalázta, elkoppintsa életének tűnékeny lángját?
Felette áll a másik lány,akárha kővé dermedt volna, holott nem ő szenvedte el az óvatlanság büntetését.Rhia kék tekintete bizalmatlanul villan rá, és szíve szerint rákiabálna: Gyerünk! Mire vársz??! Nevess! Nevess a gyengeségemen, és pusztíts el általa!
De ajka és nyelve is alig mozog még. Képtelen megformálni a szavakat, hát összepréseli ajkait, míg vértelen fehérek nem lesznek, erejét erre pazarolva.
A lány csak áll, Rhia pedig már nem is törődik vele. Hiába van társasága, egyedül van.
Most gyenge.. de megőrizte önmagát? Megőrizte józan eszét, mi több, teste  nem kezdett akaratlan változásba, és nem serkent fekete toll? Igen, apró, keserédes győzelem. Halk sóhaj szökik ki lopva a nyíló szájból.
Vajon meddig lesz képtelen irányítani az uralt testet?
Gyenge.. elesett, mintha lebegne, holott érzi maga alatt a kemény köveket. Elérnek hozzá az érzetek, mégis mintha tompa fátylon át látna, mintha mindaz, ami a test tömörségét adta, eltűnt volna, s csupán 21 gramm maradt volna hátra? könnyű, mint egy kolibri.

Egy új arc úszik be látóterébe, de azt kívánja, bár ne lenne úgy. Nem tudja, gondolatokkal, s tétlen heverészéssel mennyi időt töltött el, de az világos számára, hogy túlontúl is sokat, hiszen az, aki előtt a legkevésbé sem vágyott szánalmasnak látszani, most itt van, hogy felsegítse.
Összekaparja a benne lévő erő megmaradt törmelékét, s hamarosan már áll, bár lába még bizonytalan, s feje is kavarog. Igyekszik minél kevésbé támaszkodni a sóbálvány leányzóra, miközben egy üres pad felé indulnak, tekintetét pedig kerüli, akár egy sértett, gyáva gyermek.
Új álca születik, mely merev, egyenes, a tartást igyekszik megőrizni, a maradék látszatát büszkeségének. Megkönnyebbült sóhajt lehell, mikor végre a székhez érnek,s nem kényszerül igénybe venni társa segítségét. Hátradől, s hagyja, hogy a fa tákolmány vállalja át súlya nagy részét, tekintetét pedig a tanárra emeli. Legkevesebb a késése után, hogy figyelmesen hallgatja, igyekezvén úgy tenni, mintha a kellemetlen intermezzo meg sem történt volna.
Különös számára, hogy egy szokatlan, intenzív fájdalom milyen soká hagyja rajta bélyegét?
Nem is szól, mikor a tanár kérdést tesz fel, nem bízik még a nyelvében, ám mikor megkapják a feladatot, máris a pennájáért, s pergamenért nyúl, még mindig görcsös mozdulattal, hogy gondolatait lejegyezze, ám mikor a pergamen fölé emeli a tintába mártott fekete tollat, a mozdulat megszakad, s bámuló, dühös szemei tehetetlenül figyelik, miként indul a tömör tintacsepp lassú vándorútjára a toll szárán, hogy végül, engedve a gravitációnak lecseppenjen, és szétfusson kaotikus mintát rajzolva oda, hová első betűjét szánta míg izmai engedelmeskedtek neki.
Vajon meddig lesz tehetetlen? Vajon mikor érkezik a gondolat- Pygmalion, hogy életre keltse
a megkövült kezet? Miért, miért ilyen gyenge a teste?
Szokatlan. Ma minden tapasztalás szokatlan, és ijesztő. Önmaga az ellensége, és hogy miként győzhetné le, még nem tudja, ráadásul szinte egyszerre tör rá minden átok, amitől eddig őrizte magát.
Arca is egészen közlékeny ma? most is keserű mosolyra húzódik a szája, egyfajta hitetlenkedő, kiábrándult grimasszá, miközben azon igyekezik, hogy mozgásra bírja az ujjait. Ha oda a kézügyessége, mit sem ér a rengeteg betanult, kitapasztalt, kikísérletezett varázsformulával. Vajon a félelem, hogy így lehet, mennyit árt, vagy használ? A gondolat, az akarat erős.. de áttörheti a test határait?
A kép, a feladat lényegtelenné vált, most, hogy baljósabb kérdések kezdték foglalkoztatni, mint amilyenné lehetett a tanár, s az órája. Mindenesetre egy leckét megtanult. Óvatlan itt, a Roxfortban sem lehet?
Roxfort.. a gyengélkedő.. ott.. legvégsőbb esetben oda zarándokolva talán tudnak mit kezdeni a makacskodó kézzel, ám Rhia ismeri saját makacs természetét annyira, hogy míg egy fikarcnyi esélyt is lát arra, hogy maga orvosolja e problémát, ne rohangáljon feleslegesen, ott is híresztelni hibáját. Újabb próbálkozások, s mintha mozdulnának azok az ujjak?
A penna zizzenve esik ki közülük, és végiggurul a már így is pecsétes pergamenen, újabb foltokat hagyva maga után.
Most végre neki láthat az elemzésnek. Most, mikor a tanár is csendes felfedezőútra indul.
Új pergament húz elő. Ujjai még most is viszonylag merevek. Betűi nem kanyarodnak olyan ívben, mint szoktak, a rút vonásoknak köszönhetően kapnak végül formát a gondolatok?
Lesz mit átírnia, ha ideje, s képessége lesz rá?

A tanár végül megkísérel újabb tudáscseppeket csorgatni a fejekbe, és újabb kérdést tesz fel, láthatóan egy bizonyos embertől várva válaszra, így ő inkább foglalkozott a mindenki számára kirótt feladattal. Valahogy még most is tompának érezte magát, képtelennek a magától elvárt precíz válaszok megadására, szabad képzettársításokkal próbálkozott hát, hogy visszataláljon önmagához.
A Nap és a Hold az emberi létezés alapjai, míg a hozzájuk tartozó fémek az emberiség számára legfontosabbak, az először megmunkált fémek közé tartoznak, melyek önmagukban is erősek, stabilak. Ezen égitestek jelképezik a teremtő és változó férfi valamint női energiákat is, míg nászukból megszületik a teljesség.
Ezen teljesség, az emelkedett lélek ábrázolója, a férfi feje felett a higany jele látszik, mely a korai alkímisták szerint az anyagok második csoportjába,a kövek, az ömleszthető anyagok, a kének és a sók közt, az ömleszthető anyagok közé tartozik, amennyiben az alakítható testek alapvető alkotóeleme, vagy ahhoz hasonló, tehát alakítható testként kezelendő.
Már ez az alakíthatóság is összhangban van a kép által mutatott átalakulással, de mélyebb elemzést is végezhetünk az alakítható anyagok természetéről:
Az alakítható testek matériája vizes anyag, mely erősen egyesül a föld anyaggal, mígnem a kettő elválaszthatatlan lesz.
Az alakítható testek ezen csoportja hidegben megfagy, miután a hő hat rá, mondhatni megérlelte, míg a másik csoportja, mely néhány folyós anyagot foglal magában, olajos természetétől fogva nem fagy meg, ezért szintén alakítható.
A higany maga,  olyan víznek t?nik, amely egy nagyon finom és kénes földdel oly bensôségesen elkeveredett, hogy semmilyen felület nem választható le róla az őt borító szárazság egy része nélkül. Ennek következtében nem tapad a kézhez vagy nem követi szorosan edényének alakját, nem vesz fel meghatározott alakot addig, amíg le nem igázzák. Fehérsége a vizesség tisztaságából, a benne levô finom földesség fehérségébôl és a hozzá keveredô levegôsségbôl származik.
Látható hát, hogy egyszerre birtokolja a hideg-nedves, valamint a meleg-száraz, már a régi görögök által is megállapított, elemi tulajdonságokat, ezen felül úgy tűnik, valamennyi ömleszthető test alkotóeleme, mert valamennyi higannyá alakul ömlesztés hatására.
A régi alkimisták ezt tekintik annak az okának, hogy a higany olyan könnyen tapad minden testhez, ugyanakkor e testek összetétele maga is különbözik, mert a higany maga is változik, ahogyan az is, ami össze van vele keverve és megszilárdulásra készteti.
A higany tulajdonságait elemezve visszatérhetünk a legszembetűnőbb anyagokhoz, mivel ha a a higany tiszta, és olyan fehér kénnel keveredik és szilárdul meg, amely se égést nem idéz elô, se nem tisztátalan, hanem ellenkezôleg, kiválóbb annál, amit az adeptusok készítenek, akkor ezüst keletkezik. Ha a kén nemcsak tiszta, hanem még jobb, mint az iménti, és fehérebb, és ha ezenkívül tinktúrás, tüzes, finom és nem éghetô ? röviden, ha jobb annál, mint amit az adeptusok készíteni tudnak ? a higanyt arannyá szilárdítja meg.
A higanyhoz kapcsolódva az alkimisták szerint a fent látható valamennyi bolygói fém előállítható, nem véletlen hát, hogy a bolygók sorában is a középpontba helyezték:
Ha a higany jó anyagból van, de a megszilárdulást okozó kén tisztátalan, és az éghetôség tulajdonságát hordozza, réz keletkezik.
Ha a higany romlott, nem tiszta, nem tapad jól és nem elég földes, és a kén is tisztátalan, vas keletkezik.
Az ón higanya valószín?leg jó, de kénje romlott; és keveredésük nem erôs, hanem, mondhatni, rétegrôl rétegre ment végbe, ezért sikolt a fém.
Valószín?, hogy az ólom tisztátalan, nehéz, anyagos higanyból és tisztátalan, b?zös és gyatra kénbôl képzôdött, ezért nem szilárdult meg alaposan.

Ismét koppant a toll az asztalon, s a kéz, mely túl rövid idő alatt túl sok gondolatot vágyott leírni, remegni kezdett.

Mikor mindenki nagyjából kész az írással, a tanár körbesétál. Nem kis megdöbbenésemre, a mi padunknál meglehetősen elég sokáig időzik. Persze úgy tesz, mint aki éppen a leírtakon elmélkedne, de? valóban így van-e ez? Vagy tényleg a mi irományainkat böngészi? Egyszerűen nem tudom eldönteni. Hisz egy véla is nagy hatással tud lenni az emberekre ...főleg a hímnemű egyedekre... hát még kettő?!!!
Bele se merek gondolni, egyeseknek ez mekkora élményt nyújt. Mert ez esetben megint azt érezném, mint mindig. Hogy nem tartanak többre, mint valami cirkuszi látványosságot. Holott persze számtalanszor bizonyítottam már az elmúlt évek során, s számtalanszor cáfoltam meg a tévhiteket. Hiszen a Hollóhát legjobbja vagyok, arról nem beszélve, hogy Grangerrel vetekszem az évfolyamelső címért. Ezenfelül minden tantárgyból a maximumot hozom, míg bezzeg mások örülnek ha egy elfogadható osztályzatot tudhatnak be maguknak. Egy Trollon felüli átlag egyeseknek magát a csodát jelenti. Tiszta szégyen...

Iriske hangja bezengi a termet, miközben gyermeteg módon elkezdi hangosan ecsetelni a bácsikat a képen. Egyszerűen nevetséges, így a szellemlány elemzésén elmosolyodom, főleg azon a pillanaton, mikor Mr. Lupen rá is ripakodik, hogy inkább írja le magának, ne ossza meg a többiekkel. Ebből már észre lehet venni, hogy sokkal inkább bosszantja a lány jelenléte, semmint szórakoztatná, na de persze több mint valószínű, nem küldi el. Főleg, hogy bizalmasan suttog is neki végezetül, mire az áttetsző tünemény megnyugszik. Nem is értem, miért lebzsel itt. A hozzá hasonlóak sose járnak be az órákra, kivéve persze Hóborcot, aki előszeretettel zavarja meg a rendet és a fegyelmet már akinél tudja... McGalagonynál ugyanis ez lehetetlen-. Iriskét leginkább Hisztis Myrillel tudnám elképzelni, bár Myril stílusa tény hogy nem annyira szórakoztató egy 5 vagy 6 éves szellemgyereknek főleg nem egy jó barátnak. Na de akkor is, legalább ő korban közelebb van hozzá, mint bárki más?

A gondolataimból a professzor mély hangja zökkent ki, aki kisebb monológba fog a jelekről és szimbólumokról. Tekintetem követi, s mivel nincs jobb dolgom, elkezdem a pennámat forgatni a kezemben. Yolanda még nem nyilatkozott a kérdésemre, lehet nem is hallotta annyira elmerült a lázas odafigyelésben és a munkában, ami tőle abszolúte szokatlan. Ám az én arcomon rendeződtek a vonások, ismét a szokásos nyugodt semlegesség lett úrrá rajtam, s úgy vagyok az alkímiával is mint az összes többivel; kihozom a maximumot magamból. Így mikor Cedrah Lupen egy pálcaintéssel megjeleníti a táblázatot amin franciául is fel vannak tüntetve a nevek, aprócska elégedettséggel szemlélem. Tetszik ez a bűbáj, ötletes és praktikus, de valószínű nem kis gyakorlást igényel.
S mikor elhangzik a kérdés, végre eljön az én időm is. A kezem a magasba lendül, elsőként lényegében, és meg se várom, hogy a többiek észhez térjenek, már darálom is a választ.
- A bolygók közül a Szaturnusz, akárcsak az Uránusz és a Neptunusz távol kering a Naptól. Ebből származik a tévhit, hogy hosszabb idő alatt járja be pályáját, mint az összes többi. Ehhez a lassúsághoz párosították az ólom súlyát, holott alapvetően tudjuk jól, hogy a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz is egyszerű gázbolygó, tömege pedig mindössze a Jupiter tömegének egy harmadát teszi ki, sűrűsége pedig nem több 0,7 g/cm3-nél...
Végezetül mély levegőt veszek. S mikor újabb feladatot kapunk, ismét hosszasan szemlélem a táblázatot, hogy aztán megint írni kezdjek.

Jövő hét keddre aki akar még írni, írhat. Van idő.

Kívánta, szinte kívánta, hogy Dorothy hátraforduljon, és hogy a tekintetük összeakadjon. Mulattatják ezek a feszült pillanatok, vagyis inkább a lány ideges reakciói, amelyeket nem felejt el kinyilvánítani egyik alkalommal sem, mikor viszonylag közel kerülnek egymáshoz. Ahogy az ujjai a vállán pihennek, és még ilyenkor is hátrarebbenti a hosszú pilláit.. olyan szánalomra méltó ez a lány, te jó isten! Talán pont abból a fajtából való, akit a szülei is óva intettek mindentől és mindenkitől, s ehhez mérten kellett volna neki, Gregorynak is bánnia vele a közelmúltban. Biztos nagy űrt hasított a finom lelkébe. Micsoda förtelem..

Mindez idő alatt a teremben felcsendül egy nyafka, de teljességében kissé ködös hang is, ami semmiképpen sem származhat diáktól. Vagy embertől. Greg még csak arra sem fárad, hogy felemelje a fejét és megnézze, ki törte meg ilyen szemérmetlenül a teremre ült csendet. De erre nincs is szükség, ugyanis pár másodperc múlva maga a professzor nevezi nevén a buzgólkodó személyt. Iris, a kis szellemlány kotyogott közbe, ezzel némi zavart keltve a hallgatók körében. Vajon mi a fenét kereshet itt bent egy kísértet..? Miért nem hussan már tovább a dolgára.. már ha van neki bármi dolga is ebben az életben.
Persze hogy a zavaró elemek halmozódjanak, Lupen is elkezd keringeni a saját pályáján, és rendületlenül nyikorogtatja az alighanem drága cipői talpát a serényen körmölő diákok háta mögött. Gregory minden egyes lépésénél összerezzen, és a pokolba kívánná a mászkáló tanerőt, meg a hangosan és látványosan szenvedő társait. Úgy tűnik, ezen az órán már végképp nem fognak lenyugodni a kedélyek – sandán az ajtó irányába pillant, és alig hallhatóan fújtat egyet. Ha elkezdenének fogadásokat kötni arra, hogy még hányan veselkednek neki az átokkal átitatott bejáratnak, lassan meggazdagodnának a valagukon ülve.

Az alkímia szőke keselyűje némán fürkészi a tanulók gondosan összeszedett, vagy épphogy csak a lapra hányt válaszait, de egy pisszenéssel sem leplezné le a személyes véleményét. Nem mintha különösebben izgatná Greget a munkájáról alkotott kritika. Dehogyis, egyáltalán nem érdekli. Egy kicsit talán kíváncsi, ám ez az alaptermészete. És nem, csak azért sem fog hátrafordulni, hogy legalább futólag elkaphassa a tanár arckifejezését, ami esetleg elárulhatna neki valamit a gondolataiból. Dacosan a lapja fölé hajol, s eltökélten próbál még egy utolsó bekezdést kanyarítani az aljára (kissé furcsán érinti, hogy mindenki más még ír, ő pedig már hosszú percek óta nem tud semmi újat leolvasni a képről), de csak annyit ér el, hogy bosszúsabb lesz, mint eddig volt, majd egy kecses mozdulattal meg is kurtítja a pergamenje hosszát. Minek is töri magát ezen a badarságon?!
Összehúzott szemmel hajítja pennáját a padjára, mintha csak a tollon akarná kitölteni indokolatlanul kerekedett dühét. Jobb is, hogy a tanár belekezd az újabb monológos felvonásba, így legalább színlelheti a figyelmet, és vághat érdeklődő pofát, míg mások jártatják a szájukat. Nem pontosan érti, miről magyaráz a férfi most, és ez egyre inkább hergeli őt. Talán elkapkodott döntés volt feliratkoznia a fakultációra, és most szívhatja a levét.

Már az sem nyűgözi le különösebben, mikor újabb füstkarimás szimbólumok táncolnak a láthatatlan tábla sorvezetőjére, hiszen a fonalat már egy sóhajjal korábban elvesztette. Tekintetével követi az előtte ülő Moon pennájának végét, ahogy szinte ütemesen ki-kibukkan a lány nyakának takarásából. Az írószerrel cirógatja a bőrét. Ami persze rettentően gyermeteg viselkedés, nevetséges, hogy nem veszi észre magát, pedig..
Pedig a professzor már ki tudja, mióta Greget figyeli. Ó, igen, az előbb mintha kérdezett volna valamit, és most minden jel arra mutat, hogy tőle várja a választ. Ez felettébb kínos helyzet.
A fiú lassan a nyelvébe mélyeszti az őrlőfogait, aztán csak nyeldekli a frissen termelődött nyálat, amivel megnedvesítheti hirtelen sivataggá száradt torkát.
Aztán Yvette Delacour, a stréberek gyöngye arcátlanul elhalássza előle a szót. Az persze más kérdés, hogy a szőkeség válasza épp elég hosszú és kimerítő ahhoz, hogy épeszű diák ne feltételezze arról, hogy nem a helyes megfejtés, de azért igazán várhatott volna addig, míg felszólítják. Hát senki sem tanult rendet?

Greg megkönnyebbülten kiereszti a tüdejébe fojtott levegőt, és jó ideig csak az előtte heverő, megszaggatott pergament figyeli. Ha ez az általános jellemző a tanulmányi teljesítményére, akkor komolyan el kell gondolkodnia rajta, hogy mi lesz itt év végén.
A következő utasításra lassan a remegő ujjai közé támasztja a pennáját, belemártja a szurokfekete tintába, de tehetetlenül megállítja a tollhegyet a lap túlsó oldalán egy pontba szúrva. Hogy micsoda? Nem ismételné meg a kérdést a professzor? Áh, mindegy, úgysem értené másodjára sem.

A tintafolt kedélyesen dagadozik a lapján, de egyéb értelmes hozzáfűznivaló csak nem akar az eszébe ötleni. Kissé elkalandozott az előbb.. talán hiba volt.

*Mint lanton pengő mese, tengő lengő aranytallérok ezer ? egy ? éjszaka szövőinek selymén.. ilyen most ez a kép, ez a gobelin, ez a törékeny portéka, melyet lárvák fátylára festettek ajak-vékony ecsetek, babonás, ráncos, reszketeg ujjak.. s fújdogáltak apró, gyermeteg, álmatag szájacskák.. valamikor nagyon régen. Hogy már mindenki elfeledte.
A kellemes félhomályban párás színek dagonyája terpeszkedik otromba pacaként az éterben, minden olyan meghitt, olyan nyugodt, olyan elfeledett.. főleg itt, a legutolsó sor legutolsó asztalánál ülve a legutolsó széken.. mint legutolsó királylányka a sorban.
Ő fogja megölni a királyfit. Efelől semmi kétség.. s szívével megmenti az ország hétfejű sárkányát, hogy végre elrepülhessen a holdra. Vagy annak másik oldalára.
A világ megpihen, forgása megszűnik.
Évszázadok, hónapok, napok, vagy tán csak órák feledték a labor mélyén ezt a furcsa tüneményt, melyet valamikor egy meddő,  beteg elme álmodott verejtékes kapálózással a világba. Talán pont ebbe a laborba. Talán itt született.. talán itt kelt életre.. talán nem is él.
Aranyló fürtjei puha csigákba gömbölyödnek, mintha lélegezne, szenderegne, külön életet élne minden egyes ki aranyló házacska, mélyükön szárnyas, fehér húsú, fénypont szarvú, nyálkás férgek szuszognak.. orcája gyermetegen kerekded, élethűre formált gipsz, melyet lassan emészt az idő, morzsol ujjai között porrá.. s majd felszippantja a halál.
Mozdulatlanul ül, szemei lesütve.. talán csak dísz, párja a csontváznak, ki mikor édes kettecskén maradnak némán szól hozzá, s szívében a molyok szanaszét rebbenve üzennek viszont. Alkímia.. hogy miért? Talán csak kíváncsi volt.. igen.. de nem a tárgyra, hanem erre a meséi közé préselt alakra.. Cedrah Lupen.*

Egyszer volt, hol nem volt.. élt egyszer egy király, kit sokat élt szfinx okított s nevelt szárnyaló alkimistává:
?A koronák kihűlnek, a jogart vér szennyezi, az aranyalmát ellopják az utca gyermekei, a palást színes selyme durvára, fakóra kopik..?
Hét nap s hét éjszaka telt el, mert a mesék így kívánják, csillagok hunytak ki, nap napra hágott, királylány királylányt zabált, s ő megfejtette az intelem rejtvényes példázatát:
Az almát megette, s mert gyomra megemészteni képtelen, hasának szeszélyével uralkodott birodalma felett, köpenyét tűzre vetette, s füstjét mind beszívta tüdejébe, hangja így lett dicső palásttá, mely belebegte a termet.
Jogarát beolvasztotta s a forró aranyat mind karjára kente, hogy erős kézzel, bizton irányíthasson..
Koronájának minden csúcsát homlokához görbítette, s mint egy bika, úgy öklelte fel a világegyetem homokóráját s mindent, mi útjába állt.. vér melengeti örökkön éhező pengéinek ajkát.
Csak nemet int, és fejek hullnak a porba.. soha nem volt még a meséknek ily uralkodója.

*Nem figyel a diákokra, csak hallja a szíveket, az összedobbanó életeket, csacsogás, nyüzsgés.. padján az üres, kitekert pergamen reszketve meg-megrezzen, s mintha szárnyra akarna kelni.. szárnyakat kéne neki hajtani, igen.
Igen.
Sercegés.. kacskaringó kacskaringót követ, gondolat gondolatot űz, s felfalja, a pofájába tömi, egyben nyeli le s még nagyobbá dagad.. tintapaca a papíron.. így durrannak ki a gondolatok. Undorító.
Csak ekkor pillant fel, ám láthatóan nem fókuszál, csak üveg, csak üveg, csak üveg.. cukorka. Lila. Kemény. Selymes, de ha érinted, ragad.. ha érinted.. pillantásoddal.
Bermuda-lila íriszek dermednek bele az éterbe, ám lénye újfent kérlelhetetlenül mozdulatlan.
Mert a látomások puha bugyra újfent okádni kezdi a mesék gyöngyeit s ő gondosan fűzi őket egy bomlott elme bomlásának varratára.. gyöngysor.. nyakra tekeredő parfümös báj.. mely megmássza elméje minden cikornyáját, s folytja, kiprésel belőle egy cuppanón sikló új hajtást.. gyöngysor. Gyöngysor.
Kiköpött rögök, nyálból burok, minden fojtott szó ott fullad benne, s fala bár fényes, s kedve oly kényes, megtehetné, hogy lenyeli mindet.. gyomrában gyűjti össze, s kinyomja mellkasán, egyenest a pergamenre.. csábító gondolat.
Ám gyöngyök helyett tintát hány pennája hegyével, fekete, elkent göbök, melyeket vonalakká cincál..*

? .. a bolyongó király. S bár megvolt birodalma, királynője, ő mégis az égbe vágyott, örök életű csillaggá akart lenni, s trónját az égboltra ékelni, hogy egyik oldalán a hold, másik oldalán a nap bókoljon szüntelen.
Az ég fiának kitépte szárnyait, kettőt illesztett a földre, hogy birodalmát az égbe vigye, s kettőt hátához erősített, hogy szabadsága mindig s mindenkor teljes lehessen.
A föld fiának elrabolta négy szép gyermekét: a betegséget, a halált, a fogantatást és a születést kik az idő kerekét voltak hivatottak forgatni.
Mindene megvolt, s mégis, mikor a magasba hágott egy pillanat alatt a csillagok közé fagyott, tökéletességében mozdulatlan arannyá dermedt. A csillagok alkimisták, kik elérték a tökéletességet, hitték, hogy elérték.. mert örökké élnek s arannyá válva fénylenek.
Így bolyong azóta is az ismeretlenbe, bejárva újra és újra a nap s a hold közti utat, elgémberedett ujjaival nem tudja letépni szárnyait..
Mert az ismeretlenben mindig ott uralkodik a Meglepetés Királya.. őt nem lehet meglopni. Még egy alkimistának sem.. ?

*Ettől fogva nem pillant fel, csak ül, lehajtott fejjel, mintha soha meg sem moccant volna, pennája végéről a tinta ütemesen csepeg.. lassan falja fel fekete ajkaival furcsa meséjét..
S a világ lassan újra forogni kezd, ahogyan visszadermed.. az utolsó sor, utolsó padjának utolsó székén ülve.
Az utolsó királylányka a sorban.
Ő fogja megölni a királyfit.*

~Alkímia... egy kör kihagyás után~

Jeges csend honol a kis szellemlány elhallgatása után, amit a valamiért halványan somolygó tanár tör meg- szinte felesleges mondattal. Ő is tudhatja nagyon jól, hogy ilyen példát senkinek nem szokása figyelmen kívül hagyni. Ugyan alig figyelt a többiekre, de a fagyos némaság mindennél többet mondott- mindnyájukat megrázta az eset többé-kevésbé.
Az ajtó felől zaj vonja magára a döbbent mardekáros figyelmét. Az egyik késő kopogna? Vagy már megpróbált más módon bejutni, és öntudatlan teste verődött a fának? Ki tudhatja?? Eltöpreng ezen egy darabig, ám semmire sem jut. A még mindig ziháló és remegő Sean (és az ővele foglalatoskodó kísértet) mellé odalép a tanár. Meglepődik a babusgató, közvetlen hangon, ahogy a lánnyal beszél, s csak lassan jut el tudatáig a zihálás után nyilvánvaló tény, mi szerint a fiú életben van. Nem érti, mire utal a tanár a fiú tűrőképességével, de kicsit megrökönyödik azon, hogy leszólja a kislányt, aki csak védeni akarta háztársát és aggódott érte. Az meg már végképp nem fér a fejébe, hogy tud ennyire gyorsan ilyen mértékű hangulatváltást produkálni a tanerő. Az előbb még szadista állat, most meg cukrosbácsi?
De mindegy, ha már elkezdte, be is fogja fejezni a tantárgyat. Egy tanárváltás nem akadály.
Nagyot néz, mikor az egész osztály számára kiderül, hogy Sean a prof unokaöccse személyesen, és ez aggódással párosul, mikor egyik diáktársa felpattan. Először irigyli a szőke, visszahúzódónak tetsző hollóhátas leányzó bátorságát, de aztán befészkeli fejébe magát a riadt gondolat, hogy vajon ennek mi lesz a böjtje.
A választ szinte azonnal megkapja, újabb meglepi kíséretében. Szóval a tanár úrnak közömbös, milyennek tartják? Arcáról szinte tökéletes unalom és flegmaság süt, ahogy hallgatást parancsol a hollóhátasnak, csak a szemében látszik némi ingerültség- ami azonban eltűnik, mikor kiejti, minek is tartja őt minden diákja. A lány további dacolása csak olaj a tűzre; ugyan a tanár visszafogja magát, de erélyes szigorral lép fel. Látszik rajt, hogy teljes tudatában van tulajdon fontosságának. Ilyesfajta gőgöt már nem egy diáktársánál volt alkalma megfigyelni, és mindig is szkepticizmussal, óvatosan kezelte. Várakozó álláspontra helyezkedik tehát. Szégyen-gyalázat, de be kell látnia: van valami abban, amit Lupen prof indokként, már-már együttérző-sajnálkozó mosollyal felhoz. Ő maga például valószínűleg nem úszta volna meg élve (vagy ép elmével) a kilinccsel való találkozást. Mordonnal tanulták SVK-n a főbenjáró átkokat, és neki sajnos már az Imperius legyőzéséhez is sokadszori próbálkozás kellett. (Szerencséjére a kínok átkával még nem találkozott testközelből.) Hiába, túl sérülékeny, érzékeny, befolyásolható. Nem elég szilárd. Márpedig aki ilyen kínt akar a lehető legkisebb sérüléssel átvészelni, annak bizony annak kell lennie- keménynek, megingathatatlannak.
Amikor Cedrah a háborút és a halálfalók kegyetlenségét említi, ismét igazat ad magában a tanerőnek, bár hozzátéve, hogy ez azért nem minden nevelési módszert legitimizál. Erről jut eszébe- a tény, hogy újdonsült alkímia-professzoruk auror némi magyarázatot ad rá, miért emlékezteti szinte egyfolytában Mordonéra a stílusa. Most is, ahogy közönyösen közli a hollóhátassal a választási lehetőséget, amit a lány meg is készül ragadni.
A rövid bevezető után eltöpreng, de nem talál igazi magyarázatot arra, miért is vette fel a tárgyat. Azt ő is sejtette, hogy nem aranyrögöt fognak készíteni, és nyilván nem is életelixírt, de mi mást lehet kezdeni az alkímiával? Az egyetlen értelmesnek tekinthető válasz a prof kérdésére a puszta kíváncsiság. Az alkímiát valahogy mindig is titokzatos légkör lengte körül- ködös utalások, amiket csak tanulás után lehet megérteni? ezek ismerete egyfajta beavatottság-tudatot ad az embernek. Hogy?
?tartozik valahova.
Gondolatmenetéből az a tény zökkenti ki, hogy Sean felkelt, és elindult a helyére. Egy pillanatra elkapja a tekintetét, de ez is épp elég- még jobban megrémiszti, mint a kínzós jelenet. A padon nyugvó keze reflexszerűen megrándul, ahogy kiolvasni véli a szempárból a fenyegető üzenetet.
A tanár hangja jut el agyához. Eszébe sem jutott az alkímia célját illető töprengésének eredményét megosztani a csoporttal- még gyerekesnek néznék. Csak azért felvenni egy tárgyat, hogy úgy érezhessük, a beavatott kevesek csoportjának egy tagja vagyunk?
A kinyíló ajtó vonja magára figyelmét, amin szinte beesik az egyik késő. Hát jól tippelt, hogy megpróbálta lenyomni a kilincset? Háztársa mind a kettő, fölé járnak egy évfolyammal. A vezetéknevük ismerős, hallotta már párszor a klubban. Ezzel azonban nincs ideje törődni- amint a lány helyet foglal, a tanár magyarázni kezd, ő pedig a bejövetelkor előkészített pennáért, tintáért és pergamenért nyúl, majd jegyzetelni kezd. Időközben néha-néha felpillant, így látja a készülő képet. Először szemöldökét ráncolva néz rá, nem tudván, hova tegye, majd úgy dönt, mindent sorjában.
A prof elér a lélekhez kapcsolódó részhez. Zoey elfojt egy somolygást, hisz kicsit furcsának találja ezt a témát az eddigiek fényében. De persze ha egyszer ez a tantárgy?
Eltöpreng az ezoterikus-exoterikus problémán, de mire eljutna valahová (az itteni élményei kicsit lelassították agyműködését, úgy látszik), már meg is válaszolják a kérdést. Elmosolyodik, mikor a bemutatott kép elemzésére való felszólítást a szellem-kislány magáénak érzi, és elkezdi ecsetelni, hogy ő mit lát benne. Na, abban biztos lehet, hogy a megoldás nem ez? de valahogy nem tudja zavarni a lányka. Végül is, halott? ha pedig már a halottak sem tehetik azt, amit akarnak, mivé lesz a világ?
Bizarr érzés figyelni, ahogy Cedrah rá is alkalmazza a szabályait, de ezzel nem törődhet- megvan a maga dolga.


Zoey Cleve, ötödév, Mardekár

A képen három férfialak látható. A középső feje fölött a Merkúr jele, két kezében Hermész (római nevén Mercur vagy Mercurius) jelképe, a két kígyóval körülfont bot, fején korona. Ez és testtartása a kép kulcsfigurájává teszi (hisz ő az egyetlen, aki egyenesen áll), felsőbbrendűsége nyilvánvaló- erre reagál különféleképp két ?társa?. A jobboldali alak, aki (a mellette látható napkorong alapján) a Napot szimbolizálhatja, meghajol előtte, mintegy elismerve tudását és hatalmát, mely alkalmasint az övével rokon, hisz az ő pálcáját is egy kígyó díszíti. A bal oldali alak, azaz a Hold azonban félve és védekezően eltakarja arcát, hollós pálcáját (eltérő természetű tudás jele?) is védő helyzetben tartva.
A mitológiai Hermész a változékonyság, változás és varázslat istene is volt.   


Tudja, hogy nem túl sok, ennyi tellett tőle. Érdekelték a szimbólumok mindig is, ám megfejtésükben sosem bizonyult olyan jónak, amilyennek szeretett volna lenni. Dolga végeztével visszatér a jegyzeteléshez, lassan, a lehetőség szerint pontosan lerajzolva a jeleket. Félig francia lévén (bár ezt kevesen tudják, szinte senki sem) magában elmosolyodik a napok francia neveinek leírása közben. Ez az öröme azonban oda, amint megtudja, hogy a dolgozatot bizony elrontotta- nem jött rá egy fontos részletre. Na mindegy. Talán legközelebb?
Máris itt az esély, hogy kiköszörülje a csorbát, bár elég nehéznek hangzik a feladat. Az eddigiek alá körmölni kezd.


A három résztvevő anyag a higany, az arany és az ezüst. A túlsúlyban lévő higany megszilárdult (talán az arannyal való reakció során?), az ezüst pedig kicsapódik. (?)

Nagy sóhajtással teszi le a pennáját. Hiányosnak érzi ő maga is a második részt (a reakció leírását), ám többet nem tud kisilabizálni a kép szimbolikája alapján. Csak remélni meri, hogy lesz alkalma a kandallóba vágni az értelmetlen firkálmányt, mielőtt bárki is ránézhetne. Hiába mondta a tanár, hogy egyelőre nem kötelességük teljes mélységében leírni, hiába tett meg mindent, ami tőle tellett, ő mégsem elégedett.             

Később kezdte az írást, mint a többiek, mégis sikerült valamicskével hamarabb befejeznie a feladatot. Mindig is gyorsan dolgozott, ám jelen esetben a gyorsaság a minőség kárára ment.. de nem volt ez mindig így. Ráadásul e pillanatban a pár másodpercnyi néma csend Dorothyen legnagyobb ellensége. Amikor épp nem nyomja el semmi a fejében keringő hangokat, s ide-oda cikázó gondolatai halálos vízözönként rohanják le. És hány hónapja tart ez már!
Néhányan még mindig írnak.. Hogy tud valaki ilyen lassan írni. Mintha mindenki direkt az ő szórakoztatására cikázna egyre lassabban pennájával. De nem, itt az ideje, hogy erőt vegyen magán. Elég a dekoncentráltságból! Papírjára pillant, s az odavetett mondatokra. Nem fog ő mindig így dolgozni. Ki ő, hogy ne tudjon uralkodni magán? Mintha nem ezt gyakorolta volna már gyermekkora óta.

A decemberi események óta szinte kifordult önmagából, ingerlékeny s szétszórt lett, és a kedve is alább hagyott, bár azelőtt sem a mindenkire rávillantott, bájos mosolyáról volt híres.
De most össze kell szednie magát. Olyan, mintha az utóbbi hónapokban nem tudná megregulázni saját gondolatait. Felbontotta a kapcsolatot nagyanyjával, családját hanyagolja, alig beszélget másokkal, és egyre gyakrabban csatangol el egyedül a kastély birtokán, márpedig nem marhat el mindenkit maga mellől.
Figyelme az órákon is alábbhagyott, gondolatait csak az ő piti, személyes problémái kötik le. Pedig ezen túl kell lépnie.
Össze kell szednie magát.
A december. Ott csúszott félre minden.
Ez a fiú.. A közelében kergül meg minden egyes alkalommal. Az indulatait egyszerűen nem tudja kezelni. Zavarba jön, nem tudja, épp gyűlölje, vagy kerülje a fiút. Ez a viselkedés sosem volt rá jellemző.
Elcsigázva figyeli az ujjai között pihenő pennát. A toll kékes végének apró pelyhei halkan fel-felzizzennek, ahogy eléri őket Dorothy lélegzete. Egyre nyilvánvalóbbá kezd válni számára, mit is kellene tennie, bár úgy érzi, a megoldás nincs egészen ínyére.
Igen, Gregory Omen olyat tett, amit sosem fog neki megbocsátani, és amiért egy nap majd meg fog lakolni. De addig.. nem akar.. a közelébe kerülni. Nem akar? Reményvesztetten összenyeklik, és ismét elterül padjának fedlapján. Ez az egész túl bonyolult neki. Sosem volt ehhez hasonló helyzetben, és lassan már magát sem érti. Annyi biztos, hogy az ösztönei már azóta vadul zakatolnak, mióta először megpillantotta az Omen fiút, és minden egyes porcikája azt súgja, tartsa távol magát ettől az alaktól. Pedig az ösztönei eddig még sosem hazudtak neki.. Ez hasonló lehet ükanyjának képességeihez, hiszen ő is ugyanilyen vakon hitt hatodik érzékének.

Lassan már minden diák letette pennáját, és felszegett fejjel csüng a tanár szavain, aki ismét magyarázni kezd. Dorothyen immár józan fejjel próbál rá, és csakis rá koncentrálni.
És milyen jó pillanatot választott dekoncentráltságának elűzésére. A levegőben keringő füstgomolyag először a Nap, majd a Hold hőn szeretett alakját ölti fel, majd egyszerre eltűnnek, és stilizált változatuk rajzolódik ki helyükön. Megbabonázva bámul még mindig a sarló felé. Az előző feladatnál még valahogy kibírta, hogy ne élezze ki fogalmazását a képen megjelenő Holdra, ám így most egyre nehezebb. Holdsápadt arca egy egyszerű szimbólum láttán felragyog, és a sarló bűvölése közben egészen életteli színt sikerül felöltenie.
Akármennyire is magával ragadja a Hold karcsú íve, a tanár szavait egy pillanatra sem ereszti el füle mellett, így tisztán hallja, hogy az alkímiaprofesszor száját egy kérdés hagyja el, s mikor pillantása a tanerőre vándorol, arra is könnyedén rájöhet, kinek intézi Lupen a kérdést, és hogy a következő pillanatban kit ment ki Yvette a közbekotnyeleskedésével. Az Omen fiúnak most jól jött, hogy pár vérbeli hollóhátas is jelentkezett az órára.
Immár leplezetlenül, merészen vállalt nyíltsággal pislant hátra válla mögött, s küldi gúnyos pillantását egyenesen a hátsó padok egyikébe, a mardekáros fiúig, s fúrja bele azokba a hidegkék lélektükrökbe. Esetlen nyökögésétől ismét nyeregben érzi magát, bár tudja, hogy figyelmének pillanatnyi alábbhagyása okozta a fiú kudarcát, de mindegy is. Pont ez kellett most, hogy helyrerázza.
Olyan lendülettel fordul előre, hogy hosszú tincsei előre hullnak, beterítve ezzel mellkasát, és máris a levegőben lüktető, zöld táblázaton legelteti éles pillantását.
Hogy az előző ábrán milyen szimbólumok voltak jelen? Ismét kézbe veszi pennáját

Arany, Higany, Ezüst

Ezek szerepe és viselkedése.. Bátyjával ellentétben ő sosem járhatott mugli iskolába, és ilyenkor fáj ez neki a legjobban. Később már nem bánta, hogy a gyerekek társaságát nélkülöznie kellett, de kultúrájukat szívesen megismerte volna, és az különösen sértette, hogy így valamiféle egzotikus, saját világától nagy mértékben különböző tudástól fosztották meg.
De bátyja kínlódott ezekkel a tantárgyakkal. És ezekben a pillanatokban Dotty ott volt, és csüngött minden egyes szaván, az otthoni könyvtárukban találtakkal pedig úgy ahogy kiegészítette a hallottakat.

Arany, ezüst: a rézcsoport elemei. Higany: a cinkcsoport egyik eleme.
A higany a kénnel egyesülni képes, oxigénnel gyakorlatilag nem egyesíthető. Mérgező.
Arany és ezüst, mindkettő nehézfém, könnyen megmunkálhatók. Míg levegőn, bizonyos körülmények között - kén jelenléte mellett - az ezüst megfeketedhet, az arany nem változik..

Itt valami akadályba ütközik.. Magának is fáj bevallania, de valami hiányzik. Valami tudás.. Ez a december óta tartó időszak igencsak megviselhette agyát, ráadásul nem is olvasott előre erre az órára.. Persze, logikájával tapogatózhatna a sötétben, próbálkozhatna valamiféle magyarázat kiötlésével, de blokkolja gondolatait, mint valamiféle büntetés. Ha eddig nem ment, most se menjen, majd a professzor megfejti. Vagy valaki más. Minek erőlködjön? Ha nem tudja, hát nem tudja. Végtére is.. és ekkor fájón legyűri a torkán felgyülemlett gombócot, amit az elkövetkező kijelentés keserű valósága csalogatott elő: Ő nem egy Hermione Granger..

ALKÍMIA

- Jóreggelt! - huppant le mellém Celeste a reggelizőasztalnál. Tányérját bőségesen megpakolta minden földi jóval. Csak bólintottam felé, mivel tele volt a szám zabkásával. "Egy újabb átlagos reggel a Roxfortban" gondoltam magamban, miközben Celeste maga elé húzta az órarendet.
- Milye óráink lesznek ma? - kérdeztem.
- Gyógynövénytan, sötét varázslatok kivédése, alkímia.... - sorolta Celeste, de megakasztottam:
- Alkímia?
- Igen. Most, mindjárt. Lenn a laborban.
A gondolattól, hogy le kell mennem az Alkimista laborba, összeborzongtam.
- Akkor jobb, ha indulunk. Nem akarok elkésni.
Gyorsan szedelőzködtünk és elindultunk a zsúfolt folyosókon át a labor felé. Még sosem találkoztam az új tanárral, szóval nem tudtam, mire számítsak.

Celeste és én egyszerre álltunk meg az Alkimista labor hatalmas ajtaja előtt. Szerencsére nem késtünk el. A folyosó lassan megtelt a várakozó diákokkal. Odaintettem egy csapat griffendélesnek, majd kicsit arrébb mentünk és a falnak támaszkodva vártunk.

Hirtelen olyan csend lett a folyosón, hogy az ablakon kopogó esőcseppeket is hallani lehetett. A folyosó végében ott állt Cedrah Lupen professzor. Végignézett a diákokon, ajkát gyunyoros mosolyra húzta, majd lassan besétált a terembe és mikor már mindenki bejött a folyosóról, az ajtót döngve becsapta maga mögött. Celeste és én a hátsó sorban ültünk le. Ő azonnal kényelmesen elhelyezkedett. Láttam, hogy onnan, ahol ült, remek rálátása van egy mardekáros fiúra. Én addig észrevétlenül letöröltem a talárom ujjával az ujjnyi vastag port a padról és igyekeztem a számon át lélegezni, hogy ne érezzem a terem "aromáját".

Lupen professzor kiállt a terem közepére és halkan beszélni kezdett. Hangja halk volt, de  a jeges csendben még a terem leegvégében ülők is tisztán hallhatták minden szavát. Arról beszélt, milyen büntetés vár azokra, akik elkésnek, majd kiválasztott egy fiút - azt hiszem, Sean Blainnek hívják és rajta mutatta be, milyen az, amikor Crutio van a kilincsne vezetve. Döbbenten néztem a szenvedő fiút, a furcsa kis szellemlányt és a professzort, aki rezzenéstelen arccal figyelte Sean szenvedését. A "bemutató" végén a terem csendje csak mélyült, ő pedig zavartalanul folytatta.
- Az idősebbek mesélték, mekkora rendet tart az óráján, de eddig nem hittem el - súgta oda Celeste a fogai között. Csak bólintottam, nem akartam a félelmetes prof. haragját magamra vonni.

Ekkor levont öt pontot minden háztól. Nem tudom miért, de hirtelen düh lángolt fel bennem. Meg akartam mutatni ennek a félelmetes embernek, hogy nem vonogathat le pontokat csak úgy az én házamtól! Így hát a pergamen fölé hajoltam és vadul írni kezdtem.

Roxan Nox Winterbell, hatodév, Griffendél
A képen három alak látható, a középső alak valamilyen isten vagy angyal. Ezt bizonyítja a fején viselt korona, a feje fölött a Merkúr jele és a kezében a két kígyós bot, ami Mercur - a tudás istene - jelképe. A botokat a kép két szélén álló alak felé nyújtja, talán ezzel azt akarja mondani, hogy átadja nekik a tudását. Még a Nap és a Hold is az angyal mellett állnak, ezzel az élet körforgását is jelképezve. A két férfi eltérő módon reagál a jelenésre; egyikük eltakarja az arcát, mintha megriadna ekkora tudástól és hatalomtól, a másik azonban érdeklődve fordul az angyal felé - ez talán a tudásvágyat is jelképezheti.

Amíg mi írtunk, egyenként végigjáratta tekintetét a diákokon. Volt, akin hosszabb, másokon rövidebb ideig időzött a pillantása. Mikor Celeste-hez ért, láttam, ahogy a lány megborzong, majd gyorsan újra pergamenje fölé görnyed. Majd, amint elfordítottam róla a tekintetem, Lupen professzor égető pillantását éreztem magamon. Rám is olyan hatással volt, mint Celeste-re. Megborzongtam és gyorsan elfordítottam a fejemet. A csendet csak a pennák sercegése törte meg.
- Ez fura volt - jegyezte meg mellettem Celeste, ahogy elfordult rólunk a pillantása. Nem szólaltam meg, csak bólintottam és újra az írásba mélyedtem.

Mercur két oldalán láthatóak a Nap és a Hold, az aranyat és az ezüstöt jelképező égitestek. Az arany már az ókori kultúrákban is a gazdagság, a halhatatlanság jelképe volt, a középkori alkimisták pedig megkísérelték előállítani a Bölcsek Kövét, de ez csak Nicholas Flammelnek sikerült. Ez a kő minden fémet tiszta arannyá változtatott. Az ezüst ugyanúgy könnyen megmunkálható, mint az arany, ezt a két fémet ismeri az emberiség a legrégebb óta.
A higany latin neve folyékony ezüstöt jelent, ezzel utalva furcsa halmazállapotára és színére.

Belegondoltam, milyen lenne, ha jóslástant vettem volna fel alkímia helyett. Amikor eszembe jutott az a terem és a tanárnő, újra megborzongtam és hirtelen már nem is éreztem annyira barátságtalannak ezt a helyet.

"Talán mégsem lesz ez annyira rossz" gondoltam, miközben újra a pergamen fölé hajolva vadul körmölni kezdtem.

Örömömmel láttam, hogy az újak is írtak az órára, mindazonáltal a reagjaikkal akad egy kis probléma. Felteszem, ez az első alkalom, hogy tanórára írtak, igaz?

Sajnos nem vagyok biztos benne, hogy végigolvasták az előző hozzászólásokat, így ismételten meg kell kérnem rá Önöket, hogy pótolják eme mulasztásukat, aztán korrigálják a hozzászólásaikat! Amint végeznek ezzel a kis "házi feladattal", nyilván Önök is látni fogják, hogy soha, ismétlem, soha nem hordok köpenyt - ez kiderül a tanári reagokból.

Nem mellékesen láthatnák a többi diák alkotásait, és tudnák, mit várunk el egy tanórai reagban. Az órának akkor van vége, ha a tanár maga, ez esetben jómagam, lezárja azt. Az alkímia továbbra is aktív, szüntelenül folyó óra, aminek koránt sincs vége.

Megkérném tehát Önöket, hogy túl azon, hogy pótolják az el nem olvasott írások végignyálazását, töröljék a hozzászólásaik végéről az óra végét leíró szövegrészletet, és csak annyit írjanak rólam, amennyit az előző tanári reagokban olvashattak. Ne írják le, hogy távoztam a teremből, hiszen még mindig ott vagyok, és ne tüntessenek fel rekedtnek, hiszen nem vagyok az.

Egy helyesen felépített tanórai post a következőképp fest:

• Ahogy azt Önök is gondolták, le kell írni, hogyan jutnak el az órára. Kipipálva. Eddig jók.
• Itt felhívnám figyelmüket az ajtóra kihelyezett figyelmeztetésre, és arra az apróságra, amit az óra elején magam is kihangsúlyoztam: diákoknak a tanár nélkül belépni a laborba szigorúan tilos. Ha olvassák a korábbiakat, látni fogják, hogy a többiek megszegték ezt a szabályt, ezért alapos szidást kaptak.
• Írják le az óra elején kialakított első benyomásukat. Ez az első tanóra, amit magam tartok, az elődömnek pusztán a neve van megemlítve, emlékeim szerint nem tituláltam halottnak.
• Írják le, mi volt a véleményük Sean megrendszabályozásáról.
• Egy egy dőlt betűs, vagy épp idézőjelbe tett, esetleg átszínezett szövegrészletben adják meg válaszaikat az órán eddig elhangzott kérdésekre. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért ezek a következőek voltak:
  - "Akkor most arra kérném önöket, hogy ragadjanak pennát és az eddigiek ismeretében próbálják meg értelmezni ezt a képet."
  - "Az eddigiek ismeretében vázolják, miféle anyagok képezik részét a szimbólumnak, és ha tudják, kíséreljék meg ezek szerepét, viselkedését is leírni." (A helyes válaszokat pontokkal jutalmazom, az ügyes ötleteket szintén; megéri próbálkozni.)
• Írják le részletesen, hogyan reagálnak a karaktereik az utolsó tanári postra, és az abban elhangzottakra. Példaként ott állnak az eddig postolt írások - Dorothy Moon kisasszonnyal bezárólag!

Ennyi lenne. Remélem, teljesíthetőek a kéréseim, és AUGUSZTUS 1-ÉN tehát folytatódik az óra!

Addig is sikeres pótlást, javítást és böngészést kívánok!

Cedrah Lupen prof.

*A kastélynak ezen déli szárnya azt hiszem méltán nevezhető a legtartalmasabbnak. Közel van a központhoz, bár ez talán a többire is illik, de itt van a klubhelyiségünk, Piton professzor rezidenciája, a bájitaltanterem és az alkímialabor is. Na igen, ha már egyszer alkímia, akkor nem lehet elsiklani afelett a tény felett sem, hogy a terem most egy új tanárnak örvendhet, akinek az óráján még úgy érzem, hogy nekem is érdemes lesz megjelennem. Nem, nem az égiek intettek erre, nem is azok a féleszű jóslástanosok olvasták ki a tenyeremből, hogy éppen erre az amúgy elég közönséges folyosóra vezet az utam, pusztán az egyéni döntésem, megérzésem. Nem mintha különösebben intuitív lény lennék, de ami feltűnő, az még nekem is feltűnik, az új tanár híre, mint egy kóbor szellem járta be a zugokat és a klubtermeket, ahol az egymással hevesen kommunikáló diákok között természetesen téma volt ő is. A professzor. A lányneműek természetesen már levonták a maguk konzekvenciáját a megjelenéséről, bár engem sokkal inkább a lendület érdekel belőle, nem pedig az erogénes kisugárzás, de hát az ember abból gazdálkodik, amilyen információkat kap, márpedig a professzorról mondanak hideget is meleget is, csak így, látatlanba. Hát majd meglátjuk.
Befordulok a kérdéses sarkon, néhányan a teremben, de érdekes módon van, aki kint várakozik. Háztársam, Blaine. Gondolom, a lánnyal beszélget, tehát én ellépek mellettük, a terembe nyitnék, azonban az ajtón a felirat. Felvonom a szemöldököm, akkor lehet tévedtem és senki nincs bent, csak ennyien leszünk? Elég kevésnek tűnik, ahhoz képest, hogy mennyire népszerű is lehetne ez a tantárgy, már csak a különlegessége miatt. Eddig mondjuk én se jártam, de ennek inkább tanárellenes okai voltak, nem a kíváncsiság és az érdeklődés tartott vissza. Viszont a belépéstől visszatart a felirat, távol álljon tőlem, hogy első megjelenésemkor mínusz ponttal gazdagítsam a házamat, bár éppen nem ilyesmi megtorlásra intenek a szavak, attól tartok egy ilyen iskolában nem kell olyasmitől tartanom, ami tényleg büntetésértékkel ér fel. Hátralépek hát, nincs különösebben kedvem másokkal foglalkozni, elindul a kezem a táskám felé, de mielőtt valami olvasnivaló után nézhetnék lépteket hallunk. Markáns lépteket, tulajdonosuk, maga az Alkimista közeledik felénk, élénk szín a folyosó őszi homályában, na nem mintha bármikor különösebben világos lett volna itt. Vörös, vajon miért asszociálok rögtön a kiömlött vérre? Holott az alkímia önmagában nem tűnik veszélyesnek annyira, bár tény, megkövetelte a maga áldozatait, mint ahogy minden tudomány.
Besorjázunk a terembe, én utoljára, mert távolabb álltam, a többiek már elfoglalták a jobb helyeket, de kezdetnek megteszi nekem hátul is, ahonnan még jól láthatok, de annyira nem látszódom, hogy tartani kelljen a gyakori szólongatástól, elvégre nem vagyok egy tipikus buzgómócsing. Mindenesetre, ahogy megállapítom, a házam körében népszerű ez a hátraülés, nem én vagyok az egyetlen a legjobb fajtából. Nagyon helyes, a többiek csak tolongjanak elöl, lám és lám egyetlen Hurgabugos sem merészkedett egy ilyen szellemi tevékenységet megkövetelő órára, csak tudnám, hogy a Griffendélesek mit keresnek itt. De főleg lányok. Naná. Nők és a professzor, ez lenne még egy szép story.
Bár ahogy elnézem, az eseményekre nem kell várni. Lesz miről beszélni. Nem a kísértetre gondolok, hiszen nem különösebben rendkívüli, hogy egy szellemgyerek éppen azt az órát szúrja ki magának, ahol a legkevésbé kéne alkalmatlankodnia, de a tanár úrnak öt pont ezért a beszédért, noha jómagam odakint várakoztam teljesen helyénvalónak érzem az intelmeit, de aztán megint csak felvonom a szemöldököm és követeim a tekintetemmel Blaine-t. Miért pont ő? Fel nem foghatom, bár nem hiszem, hogy különösebb baja lenne, ha megfogja a kilincset, valahogy vészterhesnek érzem a professzor szavait, olyan túlontúl meggyőző. Miért pont egy jól viselkedő Mardekáros? Összefoglalva is csak annyit mondhatok, hogy ez rohadt, utolsó, szemét húzás. Nincs kivételezés? Mindenkivel egyenlően szemétkedő jellem? Ostoba álca csupán, hogy szívathasson minket.
Lám, Blaine majdnem össze is zuhan, illetve valamennyire megzuhan, mire kedvem támadnak nekem is távozni, de előtte a tanárhoz vágni, valami nagyot is nehezet, azonban nem bánom meg, hogy kivárom a magyarázatot. Ennek ellenére marad az aránylag ellenszenves pillantás, nem mintha őt érdekelné. Voltaképpen sokkal hatásosabb lett volna, ha valamelyik csaj esik össze vinnyogva, lehetőleg a Griffendélből, mondjuk én aztán nem akartam volna kipróbálni a rontást, ami az ajtóban van. Rokoni szálak ide vagy oda, választhatott volna mást is. Hogy auror a drága? Mondjuk, ez sok mindent megmagyaráz, elcsillapodik bennem a felháborodás, nézem, ahogy Blaine a helyére megy, profi. El kell ismernem, hogy profi, mégis mennyivel szebb lett volna, ha valaki más, aki nem bírja, aki látványosan kínlódik, akiről leordít, hogy mit érez. De így is elérte a hatását, nem csak én, hanem a többiek is feszültebbnél feszültebb figyelmet tanúsítanak minden egyes szavai iránt, már amennyire én innen hátulról meg tudom ítélni, de gondolom az arcok se mást tükröznek. Figyelünk, a pennám szárát cirógatom, hogy valamit csináljak a kezemmel és ne idegesen doboljak az ujjammal és közben azon kapom magam, hogy vajon mi lesz a következő húzás. De semmi rendkívül nem történik. Kérdés következik, a nép hallgat, ez valahogy kellemetlen, mert én nem leszek az, aki egyedül jelentkezik a válasszal, pedig összefoglalhatnám, összes alkímiai tudásom nullává zsugorodik a professzor úrból áradó elhivatottság mellett és nem is fogok villogni ezzel a tudással. Majdnem szorgalmas tanuló voltam és leszek, de ennek most nem látom jelentőségét, mindent az alapoktól, igen, és úgy látszik ettől a tanártól biztos alapokat fogunk kapni. Megszavazom neki a bizalmamat, hogy aztán majd elvesztegethesse, mindazonáltal jön az első kérdés, egy kicsit ráncolom az agyam, hogy mi a különbség, aztán inkább hagyom, hogy a nálam okosabbak feleljenek. Exoterikus, pf, igaza lehet azoknak, akik azt mondják, hogy minden irányból meg kell vizsgálni a dolgokat, de engem nem tölt el örömmel a felfedezés, azonban a következő feladat felélénkít, előrehajolok, hogy jobban láthassam az ábrát, bár ez már megint nem nekem való feladat, felveszem a pennám, kisimítom a pergament és írni kezdek. Noha a fantáziámat elkapja a tananyag, magam elé képzelem a tanár urat aranyként. Amint megigazulva az égbe száll. A titkos tanok jóságos követeként. Vigyorgom, aztán megrázom a fejem és pennasercegtetve munkához látok, mielőtt a professzor úr úgy találja, hogy nem vagyok eléggé inspirált.

Seraphin Austin Cameron Lamartin 6. évfolyam
Értelmezzük a képet az alkímia függvényében

A középső alak, maga a tudás. A kép alkotója bizonyára elkötelezett híve volt az alkímiának, így tudásnak a Merkúrt jelöli meg, ami pedig az egyik legkülönösebb halmazállapotú fém szimbóluma. Kettős jogara uralkodói mivoltot kölcsönöz neki, szárnyai égi magasságokba emelik, így lesz a tudás hatalommá. Tehát a hatalom az alkímia maga. A tudás legyőzi a Napot és Holdat, uralkodik az ég, az elemek és az emberek felett. A két oldalsó alak az emberek, akik vagy befogadóak és áhítoznak a hatalomra, vagy megriadnak a tudástól és inkább menekülni próbálnak előle, valamit elpusztítani. Ez lehet a magyarázata az alkímia korában elszenvedett üldöztetéseknek. Az emberi faj gyengeségének jelképe a jobb oldali alak, a bal oldali pedig egy méltóságteljesebb fajta, bár a tudás maga számára is elérhetetlen, reménykedésre adhat okot, hogy a középső alak felé fordul.

Nem, nem áltatom magam, hogy ez lett életem legjobb összegzése, mindenesetre kihúzom magam és leteszem a pennámat, jelezve, hogy kész vagyok én bármire, aminek nincs köze a kilincshez. Ahogy elnézem, a többieknek sem kell sokkal több idő, pedig én aligha nevezhetem magam összeszedettnek. Nem, ha jobban belegondolok a téma valóban többet érdemelt volna pár kurta sornál, mindenesetre nem tudom tovább ragozni most a dolgot, egyszerűen ennyit látok belőle. Még vissza kell rázódnom a szimbólumok világába ez tiszta sor. Következik a nap és a hold, mondhatni ragyognak a tanár úr pálcája nyomán, kár, hogy nincs nálam bájitalkönyv, mugli-cucc pedig miért is lenne nálam? Nem hinném, hogy a muglik képesek felfogni ilyen dolgokat, de elhiszem a tanár úrnak, hogy próbálkoznak vele. Ch, erre egy nagyon egyszerű kérdés következik, amire teljesen tudom a választ, de más jelentkezik, nem mintha vágynék a dicsőségre, de azért jó lett volna. Hm, na jó, nem elmélkedünk ezen, inkább az új feladatba mélyedek. Megoldhatatlannak látszana, ha korábban nem olvastam volna az esetről, bár lehet, rosszra gondolok, mindenesetre leírom:

A képen szereplő fémek és viselkedésük

Az alkímia a korai elmék számára a bölcsek kövének előállítását célzó tudomány volt. A bölcsek köve tulajdonságai köztudottan az örök élet elixírje és a fémeket arannyá változtató képesség. Úgy vélem a kép ennek az értelmezésnek a függvényében a középkori halandó eszmék legnagyobb csalásának állít emléket, amikor is az önmagukat mágusnak becéző bűvészek aranyport kevertek némi vöröses por, a bölcsek köve mellett erősen hevített higanyba. Mivel a higany olvadási és párolgási hője jóval alacsonyabb aranyénál, így a csalás következtében aranyrögök maradtak a hevített edényben, a higany elpárolgott, a bölcsek köve, ez az értéktelen, mondjuk gipszpor pedig borsos áron eladatott. A képen ott középen a higany, mint a csalás legfontosabb részlete, jobbra a Hold, aki egyes kultúrákban a lélek várakozóhelye, tehát akár értelmezhetjük életként, amit asszociálni lehet a bölcsek kövéhez, balra pedig a csaló arany.

Kész. Hamar végzek vele, így inkább egy másik papírra másolni kezdem a jeleket és francia-latin neveiket, ha még mindig fénylenek, hiszen jobb, ha egyetlen szavát se mulasztom el ennek a tanárnak. Nem baj, érdekes is, amit mondd, bár ahogy megint a padok közé indul, egy kicsit eltakarom az írásomat, lehet nem kéne, hogy elolvassa.*

* Elgondolkozva haladok végig a folyosókon miközben diákok tucatjai haladnak el mellettem. *~ Alkímia..miért is éppen ezt a tantárgyat vettem fel? Na igen ez egy nagyon jó kérdés Nath. Az egész úgy kezdődött, hogy év elején mikor választani lehetett leültünk Dariannal egymás mellé és azon agyalogtunk, hogy vajon mely órákra iratkozzunk fel. Volt választék az már biztos amikor is megakadt a szemem egy bizonyos tantárgyon. Ez volt az alkímia. Annak idején olvastam róla valamicskét de bizonyosan nem annyit amennyi fedhetné ennek a tantárgynak a valódi mivoltát. Végül addig addig győzködtem Riant, hogy ő is feliratkozott velem együtt az órára. Valószínűleg inkább azért tette, hogy abbahagyjam a győzködést, de nem baj a lényeg, hogy ő is meg én is jelentkeztünk az órára. ~ * miközben haladtam a terem felé észrevettem, hogy pár diák ácsorog a terem előtt* ~ Ezek miért nem mennek be? Nincs még tanár vagy csak nincs kedvük még bemenni? ~ * elhaladok mellettük és úgy döntök inkább kimaradok a társalgásokból elvégre sosem voltam az a nagy társaságban beszélgetős és a kezem elindul a kilincs felé. Ekkor megcsapja az orromat egy jellegzetes illat* - Vér! - * sápadok el és kezem megáll út közben és a szemem a kiírásra vándorol fel. * ~ Oh hogy ezért ácsorog kint mindenki. Már értem.~ * mivel nem volt mit tenni így elhátráltam az ajtótól véletlenül nekimenve egy griffendéles lánynak és nekitámaszkodtam a szemközti falnak. Míg a tanárra vártunk akaratlanul is meghallottam, hogy pár diák az új tanárról beszél* ~ Szóval Cedrah Lupen professzor.....ezt a nevet mintha már hallottam volna valahol...de vajon hol? Na mindegy ez biztosan lényegtelen dolog. ~ * közben észrevettem, hogy sok a griffendéles és a mardekáros, de hugrabugost nem nagyon látok* ~ Na szép lehetséges, hogy csak én leszek itt hugrás. ~* hamarosan léptek zaja töri meg a beszélgetések menetét. Jómagam is oda kapom a tekintetemet amikor is feltűnik a már annyit emlegetett alkimista. Megjelenése nem is akármilyen, de félreértés ne essék nem azzal a tekintettel nézek rá, mint az olvadozó lányok akik mellett elhalad. Nem...ez valami teljesen más. Ahogy elhalad előttem valami különös érzés kerít a hatalmába ami hasonlít a félelemre, de mégsem az. A megjelenése tekintélyt parancsoló ezt meg kell hagyni. Látszik rajta, hogy nem a kedves, barátságos professzor karakterét akarja felvenni, sokkal inkább érzelemmentes vagy ha van is benne érzelem az semmiféleképpen nem pozitív. Mikor kinyitja az ajtót és beenged minket maga előtt besietek a többiekkel együtt mert nem akarok rögtön az első alkalommal valami konfliktusba kerülni. Észreveszem, hogy a mardekáros diákok elfoglalják a hátsó padokat így esélyem sincs arra, hogy meghúzódhassak valahol. Mivel legelőre még sem merek ülni így elfoglalok egy helyet a középső sorban és leülök. Az asztalon és a többi berendezési tárgyon észreveszem a felgyülemlett porréteget és néhol a koszt is. Gyaníthatólag ide még egy házi manó sem tette be a lábát takarítási célzattal, nemhogy valaki más. Körbenézek a teremben és látom, hogy a lombikok és egyéb felszerelések is igen koszosak. * ~ Szentséges merlin ide sem akarok kerülni büntető munkára ~ * fut végig az agyamban a gondolat és egy kicsit összehúzom magam a padban, hogy véletlenül se tegyek olyat amivel kiérdemelném ezt a kellemetlen pozíciót. A professzor belekezd a beszédbe így felé fordulok és figyelni kezdek. Valahogy érzem, hogy ha jót akarok magamnak akkor minden egyes szavára oda kell figyelnem. Mikor előre hívja Seant összerezzenek. * ~ Mit akar vele csinálni? Miért van rossz érzésem? ~ * gondolom magamban mivel valami nagyon rossz előérzetem támadt. A professzor miután kiadta az utasítást egy szellem kislányhoz kezd el beszélni aki első ránézésre egész aranyosnak látszik, csakhogy a külső nem minden. Köztudomású, hogy a legtöbb szellem csíntalan és imád kitolni a roxforti diákokkal. Erre a tökéletes példa Hóborc a kopogószellem aki nem egyszer viccelt már meg engem. Mikor Sean megérinti a kilincset mintha valami átok érte volna összeesik. * ~ Szentséges Merlin! Mit tett vele??? Megölte??Hogy tehette ezt egy diákkal?? Melyik elmegyógyintézet intézetből szabadult ez?? Dumbledore professzor tudja, hogy kit vett fel?? Szegény fiú vajon él még?? ~* suhan át az agyamon gondolatmenet, de képtelen vagyok felkelni, hogy oda szaladjak és megnézzem mi történt vele, pedig szívem szerint ezt tenném. Mikor a szellemlány oda megy és kérdőre vonja a professzort valahogy jobban kezdek figyelni. Kicsit megnyugszom, hogy elmondja a fiú nem halt meg csak " pihen ". * ~ Miféle elmebeteg ez?? Így fegyelmezni.....~ * de nem szólok semmit csak a zöld szemeim a haragtól elkékülnek és úgy vetnek szúrós pillantás a professzor felé. Ahogy halad a padok között és beszélni kezd követem a tekintetemmel* ~ Hogy nem pedagógus? Ez egyértelmű csak rá kell nézni. Pitonban is több a rokonszenv mint benne. ~ *gondolom és ekkor derül fény a valódi foglalkozására* ~ Szóval aurór és alkimista. Aurór?....Hát innen volt ismerős a név....a papa is aurór valószínűleg ő említette meg valamikor. ~ * gondolom és a dolgok így már kicsit másabb színezetet kapnak. Nem mentem fel az iménti cselekedete alól, de azt már megértem, hogy miért így fegyelmezett és miért épp Seant. Ahogy beszél tovább az érdeklődésem egyre nagyobb lesz. Valahogy számítottam rá, hogy nem fogunk mindenféle aranyat előállítani meg drága köveket így mikor azt, monda, hogy aki emiatt jött az húzza ki a nevét a listáról valahogy elfog az a gondolat, hogy már csak azért is itt akarok maradni és figyelni akarok. Mikor belekezd az alkímia ismertetésébe minden egyes szóra figyelni kezdek bár van olyan ami kissé homályos a számomra még sem kérdezek.* ~ Hogy miért nem? Talán azért mert nem akarok ostobának tűnni. Azért van az ember agya hogy gondolkozzon. Megpróbálok valamit kitalálni és ha nem jön össze akkor majd segítséget kérek, de addig nem. Ahogy hallgatom feltűnik az a szenvedély a beszédében, az a lelkesedés ahogy a munkájáról beszél. Észrevehető mennyire élvezi a munkáját és ez a lelkesedés valahogy rám is átragad. Többet akarok hallani. ~* Majd mikor megmutatja a képet megint csak értetlenül kezdem el figyelni* ~ Értelmezni ezt?? Ööööö ha tudnám, hogy mit írjak...de halvány lila gőzöm sincsen. Na jó gondolkozzunk... ~ * ezzel törni kezdtem a fejemet miközben elővettem egy pergament és a pennámat * ~ Na lássuk ~ * ezzel írni kezdek mindent ami eszembe jut abból amit az imént mondott el és abból amit egy könyvben olvastam bár akkor még nem nagyon értettem*

Nathalia Chloe Steele.: hugrabug. 5.évfolyam

Értelmezzük a képet az alkímia függvényében

Ezen a képen a megkoronázott, vagy filozofikus Mercuriust láthatjuk, aki mindkét kezében a Caduceust (azaz a hírnök botját, amire kígyó tekeredett) tartja, ami az ő tipikus jelképe. A szárnyak pedig, amik a vállán vannak, az elpárolgó állagot jelenti. De szárnyak vannak a lábai alatt is, ami azt jelenti, hogy felülmúlta ezt az állapotot, és megszilárdult a Bölcsek Műve által, ami a Nagy Mű része, ami megköveteli a Nap és a Hold közreműködését, melyeknek szimbólumai megjelennek mögötte. Mindkét oldalon lévő alak viszi a maga botját vagy kardját, illetve Hermész madarát és a koronázott kígyót. (Az utóbbi megfelel annak a kígyónak, ami Mózes parancsára felemelkedett a pusztában, hogy meggyógyítsa Izrael gyermekeit.) Ahogy ezen a képen Mercurius egy állandó tűzzé vált, az egyik figura eltakarja az arcát a tündöklés elől. Ő a növekvő hold felőli oldalon van, de a nap felőli oldalon álló ember elérte a Gyógyszert, és ezért rendületlen arccal nézi a vízió leplezetlen arcát. Basilius Valentinus 15. századi alkimista szerint, a Merkúr az élet alapja. Azt is mondja, hogy a Szaturnusz a mű fő kulcsa, noha kevésbé hasznos az uralomban.

~ Remélem nem írtam nagy hülyeséget. Valami ilyesmi volt abban a könyvben...de lehet, hogy keverem? Na mindegy. Megpróbáltam maximum a professzor kijavít ha tévedtem~* miután ezzel a feladattal végeztem figyelni kezdtem a folytatást. Amiket elmondott azoknak a java részét még nem hallottam, vagy olvastam anno, de nem értettem. Most viszont ahogy magyaráz a sok poros szakadt könyv tartalmának végre értelme lesz. Végre kezdem ezeket felfogni. Iriske jelenetére csak halványan elmosolyodom alig láthatóan mert tényleg aranyos kislánynak tűnik és látszik, hogy szereti a bácsikáját. Mikor újabb feladatot kapunk azon kezdek el gondolkozni, de ez nekem még bonyolultabbnak tűnik mint az előző. * ~ Jaj merlinre ez nekem sok....de hátha ki tudok magamból préselni valamit....talán...~

A képen szereplő fémek és viselkedésük

Az alkímiának 3 célja volt: A bölcsek kövének segítségével fémeket arannyá alakítani, előállítani az örök ifjúság elixírét, és létrehozni úgynevezett Homonculusokat.
Az első szimbólum a Nap, melyet köztudottan összepárosítottak az arannyal hasonló színük és fényük miatt, de ez mindössze egy tévhit, hiszen az arany maga is egy elem, míg a Nap elemek alkotta bolygó. Ezen felül még a fény és a melegség égitestje, az élet forrása. A kozmikus értelem és az igazság egyetemes szimbóluma. Az élet, a halál és az újjászületés jelképe.
A következő a Hold. Ezüstös színe miatt a Hold és az ezüst szimbóluma ugyan az. Fénye ezüstös, és színe is. De attól még a Hold is csak különböző anyagok keveredéséből született bolygó, és az anyagai között tudtommal nem szerepel az ezüst elem. Egy legenda szerint a halhatatlanság elixírjét a holdbéli nyúl készíti mozsártörőben, de ez csak legenda.
A következő a Mars. Színe, mint a berozsdásodott vas. A Marsnak ugyancsak alkotó elemileg semmi köze a vashoz, de itt is megvan a kapcsolat. A Mars a hadisten bolygója, ami miatt a középkorban a rontás bolygójának nevezték. És mint tudjuk a hadászatban a vas volt a fő alkotóelem. Így a bolygóhoz csatolták elemként a Vasat.
A következő a Merkúr. A Higany a fém, amihez kötik. Egy legenda szerint régebben a bölcsek kövét trükkel próbálták előállítani, és ehhez használták fel a higanyt is. De lebuktak, mert létezett egy megoldás, mivel ki lehetett deríteni igazi-e a kő. A kő normál esetben a tűz hatására nem olvad meg, míg a higany igen. Így ami utána ott maradt az mindössze egy kevés aranyrög volt, amit alapnak használtak. A Merkúr ezen felül az átalakulás, a változás bolygója, ura a kapcsolatoknak, a cseréknek, a cselekvésnek és az alkalmazkodásnak.
A következő a Jupiter. Az alkímiában az asztrológiai Jupiter jelet, a középkor előtt gyakran a réz ötvözeteire tették, attól fogva azonban, az újabb alkímiában mindig az ónt jelentette. Az egyensúly, a tekintély, a rend, a stabil fejlődés, a törvényesség és a bőség megtestesítője. Ugyan az ón nem tartozik alkotó elemei közé.
A következő Vénusz. A nőiesség, az érzelem, a harmónia megtestesítője. A Vénusz bolygó kettősségre utal azzal, hogy hajnalcsillagként szoláris, estcsillagként lunáris szerepet tölt be, így az ellentétek egyesítését is jelképezi. Ő váltotta fel a Jupitert és kapta a rezet szimbólumaként.
És végül a Szaturnusz. Lassú keringési ideje miatt az öregség szimbóluma, de egyben az állhatosságot, tudást, lemondást is szimbolizálja. És még további negatívumai, hogy a szerencsétlenséget és erőtlenséget jelenti. Gyakran jelenítik meg csontvázként, néha falábú, vagy mankóra támaszkodó aggastyánként, sarlóval vagy kaszával az egyik, homokórával a másik kezében. Az ólom a fém, amit jelképez.

* Mikor végeztem a leírással átolvastam még egyszer a fogalmazványomat* ~ Hát ha jó jó, ha nem nem. Nincs több ötletem. ~* csukom be a bájitaltan könyvemet amibe lapozgattam majd csak újra és újra átolvasom amit írtam, hogy ne legyen benne hiba.*

*Reggel van, vagy talán mégsem? Erről meggyőződhettem, miután kinyitom a szemem és a fény elvakít hirtelen. Miért is csodálkozom... Szokásomhoz híven a függönyt nem húztam be. Kelletlenül kelek fel, vagiys hát... esek ki a jó meleg ágyamból, hogy elbotorkáljak a fürdőig és lezuhanyozzak, majd felvéve az egyenruhámat, indulok el reggelizni és órákra. Persze a nagyteremben szinte semmi mást nem "eszek", mint kávét, mert egyszerűen én nem mindig szoktam reggelizni. Megszokás talán. Utána jön két óra, amit fel sem fogok olyan, unalmasak és laposak voltak, vagy csak egyszerűen túl sokat gondolok Nathre, vagy túlontúl álmos vagyok még. Talán kellett volna inni még 2 bögre kávét...Most az alkímia labor felé haladok, hogy máshogy, mint olvasva. Azok, akik egy kicsit jobban ismernek tudják, hogy ilyenkor nem érdemes nekem se köszönni, se lefutni azokat az udvariassági köröket, hogy: "Hogy vagy?" meg hasonlók. Csak pár olyan ember merészel rám köszönni, akik nem tudják, hogy ezt gyilkos tekintettel jutalmazom, majd már merülök is el újra a könyvben. Ez csak azért van, mert nem igazán van időm olvasni a sok tanulnivaló mellett és most tudom olvasni a százszor kiolvasott könyvemet. Rutinos léptekkel megyek le a lépcsőkön, azért az elmúlt öt évben megedződtem ilyen téren és nem esek lépten-nyomon hason a lépcsőn. Kivéve, ha jön szembe velem valaki, de szerencsére ilyen probléma most nem akadt. Odaérek a laborhoz és fel sem nézve a könyvből haladok el pár diák mellett, akik kint várnak. Egy kis zugba fészkelem magam és elmerülök a könyvem olvasásában. A hangok eltűnnek, a külvilág megszűnik csak a nyomtatott sorok haladnak a szemem előtt, hogy egybemosódjanak és már ne is olvassam, hanem halljam a betűket, amik csodálatos színfoniát adva áramolnak be a gondolataim közé.*

"Hajnal felé már látták gyakran erre,
Locsolta a friss harmatot könnyével,
Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.
De amikor a mindent-kedvelő nap
Távol-Keleten, Aurora ágyán
Széthúzza a borongó kárpitot,
Szalad a fény elől borús fiam,
Bezárja a szobája ablakát,
Kicsukja onnan a napot, verőfényt
És mesterséges éjszakát csinál:
Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,
Ha jó tanács nem űzi végre széjjel."

*Léptek. A tanár léptei. Ez zökkent ki egyedül könyvem olvasásából. Felnézek és látom Cedrah Lupen professzort, aki az új tanerő. Nem tudom milyen lehet, de eléggé... szigorúnak és tekintély parancsolónak tűnik. Egyszóval nem lehet nála kihúzni a gyufát az már első látásra lejött. De majd kiderül még óra közben mi lesz itt.  Nem sokkal később egy fiú jön ki a teremből és be kell valljam egyáltalán nem ismerem, de nem is baj.   Elteszem a könyvet az oldaltáskámban, majd a többiekkel együtt beindulok és csak ekkor veszem észre Nathet... na meg az ajtón lévő feliratot. Vér... vérrel van rá mázolva az írás az ajtóra. * ~ Brrr... erre még engem is kirázott a hideg, pedig szeretem a horrorisztikus dolgokat...~ *gondolom. Igen. Ahhoz képest, hogy rengeteg horrorfilmet megnéztem már otthon, vagy éppen valami horror regényt olvastam, vagy éppenséggel elmentem félelmetes helyekre, eddig semmi nem tudott megijeszteni. Ettől viszont szinte megfagytam. Ezzel még inkább kiderül, hogy ez a tanár bizony nem fog szívderítő lenni. Helyet keresek, mivel már bent vagyunk a laborban. Rögtön kiszúrom a Nath melletti üres helyet és oda  huppanok le, persze csak akkor, ha megengedi és reményeim szerint igen, mivel én vagyok a legjobb barátja. Már ha... még annak nevezhetem magam mert őiránta már nem igazán baráti érzéseket táplálok. Természetesen ezt nem tudja. Még csak az kéne, hogy elvesszen a barátságunkat. Egy mosollyal köszöntöm és egy halk "szia" - val, mert a tanár máris belekezd a szidásba. Én ebből alig érzékelek valamit, mert elmerültem a csodálásban, megpróbálva ezzel észrevétlen lenni, ami nem tudom, hogy sikerült. Csak akkor eszmélek fel, mikor jön a Blaines eset. Csak a vezetéknevét tudom főleg így, mikor a prof mondja. Elborzadva, elszörnyedve nézem, mintha teljesen átélném a helyzetet. Milyen rossz, hogy ez ki szokott jönni, ha másokat szenvedni látok. Úgy érzem, mintha én lennék a helyükben, mintha átérezném azt a kínt, amit a szenvedő fél érez, nézem, mint oly sokan azt, ahogy kínlódott és főleg azon, hogy kiderült Lupen professzor ezt a saját unokaöccsével tette.* ~ Ez a pasas egy szadista. ~ * Gondolom és még sok szép dolgot, amit inkább nem részleteznék, mert ezzel igenis nekem is fájdalmat okozott. Mintha a lelkem egy darabja meghalt volna, ahogy ezt az egészet láttam. Furcsa, nagyon is az főleg úgy, hogy pont gyógyító akarok lenni, már mióta, de így nem lesz könnyű menet. Ezzel a hihetetlen átérző képességgel, ami bennem lakozik, de kibírom, mert ez a legnagyobb álmom.  A kis Iris máris segíteni akar Blainen , úgy, hogy még a babáját is elejti. Valahogy érzem hogy kötődik ehhez a két alakhoz, sőt ez határozottan látszik, de végül is nem az én dolgom, csak ne lenne ez az idegesítő kíváncsi természetem. Az óra ténylegesen elkezdődik és én érdeklődéssel figyelek, mert ez igenis érdekel. Nem tudnám megmondani miért, de érdekel. Ennyi. Kész. Túlragozva. Pár perc múlva, megjönnek a késők is, de az egyik mardekáros lány nem sikeresen érkezett ide, láthatóan ő is kapott az átokból. Megint jön az az érzés, ami ilyenkor elszokott tölteni. Néha, már kifejezetten unom.  Hát nem irigylem, az biztos. Folyik tovább az óra a medrében, mikor is kapunk egy feladatot. Képelemzés. * ~ Hááát... talán... még megy. Talán. ~ * Nem igazán vagyok jó ebből a tárgyból, de azért próbálom kihozni magamból amit tudok. Előveszem a pennámat és pergamenemet, majd mint valami lajhár kezdek írni, hogy így is többnek tűnjön amit írok. *

Darian Ellsworth Hollóhát. 5. évfolyam.

A képen három ember látható, a középpontban, minden bizonnyal egy nem emberi lény áll, szárnyak jelképezik a másik kettőtől való különbségét, na és persze az, hogy egyenesen áll, míg a másik kettő görnyedtebb testtartásban helyezkedik el. A központi alak feje fölött a higany jel látható, ami azt is jelentheti, hogy maga Mercurt ábrázolja, vagy  az ellentéteket jelzi, mint pl.: a föld-menny, élet-halál. Ezt jelképezik a kígyók is ami a központi alak botjaira tekerednek, és a balra lévő alaknak is egy botján. A bal oldalon látható alany, a napot szimbolizálja, ami az életet adó fényt jeleníti meg és az egység képviselője. A jobbra lévő alak, talán a holdat testesíti meg, és a termékenységet, a spiritualitást és az intuíciókat jelenti. A hold a női ént testesíti meg, ebből látszik, hogy az oldalak ellentétben állnak egymással és így hozzák össze az egyensúlyt, hiszen az egyik oldalon a nap a másik oldalon pedig a hold áll.

*Ennyi tellett tőlem, mivel tényleg nem érzem magam valami jónak ebben így, nem is lett belőle sok. Persze az is közrejátszott, hogy rám jött az izgulás amikor a professzor járkált a padok között és bele-bele nézett az írásokba. Hatalmas a megfelelési készségem és rendszerint emiatt szoktam elrontani a dolgokat, mert én mindent tökéletesen akarok megcsinálni, ami valljuk be nem megy. Reménykedem benne, hogy nem lett érthetetlen vagy valami ilyesmi. Tovább figyelek az órára, mikor az újabb feladattal gazdagszik és, mivel jártam mugli iskolába is, talán megérteném a feladatot, ha odafigyelnék... de sikeresen elbambulok Nath felé és gyönyörködöm egy kicsit a gyönyörű vonásaiban, lehet egy kicsit feltűnőn is, de mostanában gyakran bambulok el pedig ő a... így meg kukkot sem értek az egész feladatból, mivel ugye nem figyeltem,  tehát rögtönözök, meg amit ki tudtam venni a feladatból azt csinálom, ahogy tudom.*

A képeken lévő szimbólumokhoz, társíthatóak a fémek, mint a nap az aranyhoz. Az arany elemi állapotban termésarany és ércásványok formájában fordul elő, vegyületeit több módon is elő lehet állítani. A nemes fémek királyának is nevezik. Az alkímia célja az aurum non vulgi előállítása, vagyis a nem közönséges aranyé. A második szimbólum a hold amihez az ezüst társítjuk, ami ezüst fehéren csillogó, jól nyújtható, és hengerelhető nemesfém, kémiailag ellenálló, tiszta levegőben vagy vízben megtartja színét és csillogását. A harmadik Merkúr szimbólumhoz köthető a higany, ami a második csoportba tartozik, amennyiben az alakítható testek alkotó eleme vagy valami hasonló. Az alakítható testek matériája vizes anyag, amely olyan erősen egyesül a földanyaggal, hogy a kettő nem választható el egymástól. Ezt a vizes anyagot a hideg megfagyasztotta, miután hő hatott rá és megérlelte. Aligha kétséges, hogy az alkímiai műveletekkel az adeptusok előidézhetnek megszilárdulásokat úgy, hogy a higany kenekkel, megszilárdított formáinak tulajdonságai az érzékekkel felfoghatók.

*Ennyi, kifújtam. Lehet, hogy hatalmas baromságot írtam, megesik. Nem tehetek róla, hogy ennyire elbambultam. Na jó, tehetek, de hát... Remélem azért jó lett. Összeszedtem azt a kis tudást ami még a mugli iskolából megmaradt bennem kémia órán. Bár nem igazán szerettem azt a tantárgyat. Egy olyan nő tanította, akit kifejezetten utáltam. Rendszerint aludtam az óráin, mivel olyan vontatottan beszélt, mintha valami gép lenne, és folyamatosan ugyanazon a hangszínen darálta végig az anyagot. A száraz anyagot, egy csöpp érdekességgel sem volt hajlandó fűszerezni, hogy a zsenge ifjúság legalább értse is, vagy érdekelje a tanóra. Az még jobb volt, mikor kísérletezni próbált. Ez mindig úgy sült el, hogy felgyulladt valami, vagy a függöny, vagy a tanárnő könyve, vagy pedig a tulajdon haja. Utána valahogy nem kísérletezett... Egyszer a vicces kedvű osztálytársaim bezárták a szertárba és én szabadítottam ki, szegényt. Erre meghívott egy teára, ami... khm... olyan ízű volt, mintha a múlt században készült volna. Egyszóval mikor elszabadultam mehettem kiadni azt a teát és a reggelimet. Megint elkalandoztam. csak ne vegye észre senki. Főleg Nathalia ne, hogy megint őt figyelem már-már ködös tekintettel.*

Alkímia

Ez a reggel sem indult másképp, mint a többi.
Nyugodt léptekkel sétált végig az alkímia labor felé vezető úton. Fel sem tűnt, hogy furcsán üresnek hatott. Nem voltak rohanó diákok, sőt, senki nem kerülte el. Ennyire korán pedig nem indulhatott el a pincéből..
Valahol mélyen érezte, hogy semmi ok az aggodalomra, mégis nyugtalan volt. Valami reggel óta ott motoszkált a fejében, melynek semmi köze nem volt sem az órákhoz, de még a diákokhoz sem. A jövőhöz viszont annál inkább.
Alkímia, alkímia, alkímia. Lopva pillantott az órájára, aztán elnyílt a szája.
Elálmodoztad az időd Morrison!
Meggyorsította a lépteit, és még épp becsusszant az ajtón az előtte haladó griffendéles előtt. Pont jókor érkezett, a Tanár Úr is a katedra felé haladt. Mázlista, mint mostanában mindig. De, egy cseppet sem bánta. Sőt.
A lehető leghangtalanabb üzemmódban keresett középtájon egy üres padot, és anélkül, hogy bárkire nézett volna leült. A finom fekete szőtt táskáját lekanyarította a válláról, és maga elé helyezte az ölében. A padra tenni bunkóság lett volna, a földre pedig nem akarta. Különben sem ismeri az új tanár szokásait azon kívül, hogy előtte nem lehet bemenni a terembe, csak vele. Ez is volt annak az apróságnak az oka, hogy időben szeretett indulni. Az ember soha nem tudhatja nem tartják-e fel, vagy bármi, ami miatt aztán szépen megnézheti magát. Jobbnak látta elkerülni a kényes helyzeteket.
Hátratűrte a szemébe lógó barna fürtjeit, és Cedrahra szegezte íriszeit. Aztán a háztársára. Végül elfordította a fejét, hogy ne lássa egyiket sem, és az asztallapot tüntette ki a figyelmével. Csak akkor volt hajlandó megemelni a fejét, amikor a képre kellett pillantania. A hideg futkosott a hátán, bár ha muszáj lenne, se vallaná be. Tartott Lupentől, méghozzá nem is kicsit. Ezt a férfit elég egy apróságom felbőszíteni, és… brrr…
Tintát, és pergament vett elő, miközben a képet fixírozta, és igyekezett a lehető legtöbbet előkaparni az elméjéből, amit vélhetően helyes válasznak leírhat. Égető lassúsággal végre szánkózni kezdett a papíron a pennája.

Laetitia Morrison 5, évfolyam, Mardekár

A képen három alak látható. Középen Merkúr, vagy Mercurius mint a tudás, és a bölcsesség jelképe angyalszárnyakkal, és két kígyós bottal, melyek erősségeit hivatottak jelezni. Mint tudjuk, a tudást mozgathatjuk magunk körül abban a reményben, hogy megtaláljuk magunkat benne. Ezt jelképezi a szárnyak megléte, valamint utalhat a folyamatosan fennálló tudásszomjra. Arra, hogy az ember szeretne minél többet, és többet tudni, nemcsak a környezetésről, hanem minden egyes elemről, ami körülveszi. A tudás hatalom, melytől a jobb oldali alak, mintha megrettenne, míg társa a balon egyenest Mercuriusra néz minden félelem nélkül.

Hátradőlt, és zavartan meredt maga elé. Hát ez nem épp a legjobban sikerült fogalmazása volt, de ha ennyi, akkor ennyi. Semmi értelmét nem látta, hogy hülyeségeket írjon le. Inkább azt amiben biztos. Vagy legalábbis úgy érezte, hogy biztos alapokon állnak.

Higany, arany, és ezüst.

Megdörzsölte a homlokát, mert ebben a pillanatban éles fájdalom hasított a halántékába. A haja mögül óvatosan kilesett, de Lupen Professzort nem látta. Tehát valahol a látószögén kívül járkált? Vagy csak ennyire vak volna?

Az ezüst fehéren csillogó nemesfém, mely jól megmunkálható, oxigénnel nem reagál, kivétel olvadt állapotában. Története szorosan egybeforr az aranyéval, ötvözetük az elektrum.
Amalgámképzésnél a higany képes arra, hogy az aranyszemcséket körbezárja, ennek következtében az aranyat jól el lehetett különíteni a többi nemesfémtől, ezüst esetében pedig ezüst-szulfidot, ezüst-kloridot, végül higany-kloridot lehet képezni.

Felvonta a szemöldökét, és letette a pennát. Mélyet sóhajtott, és újra hátradőlt a padban. Ez sem a legjobb válaszra sikerült…  Ma valahogy nem fog az agya rendesen.

^^

Ez a nap is hasonlóan indul, mint a többi. Valahogy mindig sikerül előbb felébrednie a többiek előtt, s ilyenkor persze jut idő bőven mindenre. Így szokott ez lenni. Most is így volt.
Csupán, ahogy az lenni szokott, ilyenkor valahol egy üres helyen gondolataiba merül. Álmodozik. Hogy miről? Általában a semmiről. De ez néha szükséges, hogy tiszták legyenek a gondolataink. Órára mindig az utolsó pillanatban indul el, s ezért sokszor késik, ám most, valamiért időben eszébe jut, hogy pontosan hol is lenne a helye.
Szalad. Igen. Tűsarkúban szalad. Mondjuk ki:
Szép látvány.  8)
Félrelök egy béna Griffendélest, arrébb taszít egy nyomi Hollóhátast, meg persze még jó pár embert fellök pusztán azért, hogy egy évben egyszer elmondhassa magáról…időben beért az órára.
Már a folyosónál tart, mikor megáll egy percre szusszanni. Kezét a szívére szorítja és ha most mugli lenne minden bizonnyal inhalálóért kapkodna. De nem így tesz. Még int Laetitianak, hogy várja meg, de a lány pont nem néz arra, amerről Ő hadonászik.
Elvigyorodik, majd félrelök még egy griffendélest, hogy háztársa mögött lépjen a terembe. Követi az üres padig, majd pedig ismét gondolataiba merül. Néha ugyan megbökdösi a lányt, de jórészt inkább azon jár az esze, hogy melyik ruhát vegye majd fel a hétvégi partira. A rózsaszínt vagy a kéket, a feketét, esetleg a fehéret? Sóhajt.
Nézi a feladatot, próbál összpontosítani, ami őszintén szólva elég nehezére esik, de azért próbálkozik. Ez is már nagy szó.

Tyana Chelsea Miscreant
6. évfolyam Mardekár

Mi található a képen? Milyen szimbólumok? Nap, Hold, kígyó, Merkúr, angyalszárnyak.
Az ellentétek tömeges rajzása ez a festmény, hiszen míg a Nap melegséget a fényt ábrázolja, addig a Hold csak a sötétben kel életre.  Számomra ez egy igen érdekes kép. Egészen olyan, ha elvonatkoztatok, mint egy mugli festmény. A Nap sokszor a férfi jelképe, a Hold pedig változékonysága és sokoldalúsága miatt pedig a nő szimbóluma. A kígyó mint tudjuk, általában az ármány, a szívósságot jeleníti meg.
Ugyanakkor a reneszánsz asztrológiában a Merkúrt lehet griffként, oroszlánként és sárkányként ábrázolni. Ugyanebben a hitben a Napot, Marsot és Jupitert „férfias“ bolygónak tartották, a Holdat, Vénuszt és Szaturnuszt „nőiesnek“, a Merkúr hermafrodita volt.
Tehát nézzük az elejéről.
Véleményem szerint a kép a jóság kontra gonoszság, vagy a nő kontra férfi viszonyokat ábrázolja. A középen elhelyezkedő alak pedig a kétneműséget, vagy azt a határvonalat ábrázolja, amelyre mindenki törekszik. Egyesítve magában a női és férfi jellegzetességeket illetve a jóság és a gonoszság eredendő formuláit.
Hogy a kígyó hogy jön a képre? Nos, szerintem ez a mugli emberteremtés hiedelme.

Az ezüst, mérgező is lehet az emberre nézve. De az elcsúfításon kívül, ami visszafordíthatatlan, nincs hatása az egészségi állapotra.
Könnyen formálható fehéren csillogó nemesfém.

A pennát leteszi, majd oldalra fordítja fejét, megnézve padtársa végzett-e már. S mivel igen, ezért küld neki egy cinkos mosolyt. A tanár pillantását kerüli, még véletlenül sem szeretne rá nézni, valahogy mindig megszívja ha ezt teszi.
Könyököl, beletúr szép hajába és bámul előre a semmibe.

 - Pergamen? Rendben. Tinta? Megvan. Penna? Berakva. Mindenből pót, ha elfogyna, eltörne, kiesne, elrepülne, fölgyulladva, elvarázsolódna? Táskában... - Eaton elégedetten pipálta ki kis listáján a magához vett fölszerelések melletti kis részt, s miután minden sor mellett pipa díszelgett, összegyűrte a cetlit és a közeli kukába dobta. Táskáját vállára dobva lesett körbe a hálókörletben, majd lesétált az Alkímia labor ajtajához.
Az alkímiához vezető folyosó kellemes, otthonosan hűvös hangulatot árasztott, akárcsak a mardekáros klubhelység. A falak nyirkosak, valahol az ablak széle mohacsomókat növesztett magára, s a festmények is oly halkan bámulnak McLainre, mintha lakóik némasági fogadalmat tettek volna. No nem mnitha Eatonnek oly sok csevegni valója akadna egy oly rég elhunyt varázslóval, aki fényt kevesebbet lát, mint port s mocskot.
A folyosó távolabbi részéről hallatszik, hogy páran már álldogálnak a terem ajtaja előtt, ha mást nem is, a motoszkálást igen jól ki lehet venni távolról is. Eaton odaér a csoporthoz, és csupán egy néma fejbiccentéssel köszön az ott levőknek. Felsőbb évesek, akiket csak látásból ismer, ruhájuk színe pedig azt árulja el, melyik házat képviselik. Hangtalanul az ajtó mellé áll, s várakozik. A fába vésett üzenetet idefele jövet is képes volt elolvasni, s óvatosságból másvalakire hagyta a kilincs lenyomását.
Kisebbfajta bizonytalanság fogja el, mikor megtapogatja táskáját, s az szokatlan ürességet tanúsít. Beleles, nem-e csent tőle el valamit egy kósza, haszontalan szellem, de nem. Minden a helyén van. Megnyugvás áramlik szét testében, s mikor fölpillant, azon kapja magát, hogy az eddig kint álldogáló csoport eltűnt, s hangjuk a résnyire nyitva maradt ajtó túloldaláról szűrődik ki.
Ezek meg hogy jutottak be, egyáltalán miért mentek be?
A fiú óvatosan beles, s egy mozdulatot is tesz befelé, de megtorpan. Hogy ne legyen úrrá semmiféle vonzalom a terem belsejének látványára, makacsul hátat fordít a nyitott ajtónak és jóval arrébb sétál egy árnyékkal vetett helyre, s hátát a hideg kőfalnak vetve összefonja maga előtt karjait. Mereven bámulja a festményeket, mintha azok képesek lennének elvonni figyelmét a kiszűrődő vita témájáról.
Idióták...
A mondatok, hangszínek és stílusokból igen gyorsan leszűrte az ember: mardekárosok kötöttek egymásba. De ha nem egy házba járnának, az ember azt mondja, elnézi, sőt, jót mosolyog a dolgon, de belső széthúzást kelteni merő meggondolatlanság.
Kopogas.
Ütemes léptek hangja csendül föl a folyosón, melyek kizárólag egy emberhez köthetőek: Lupen Professzor. Kellemes megkönnyebbülés és megnyugvás lesz úrrá Eatonon, mikor a professzor elsétál előtte. Igaz, nem mutat semmiféle arra utaló jelet, hogy észrevette volna őt, de ezzel nem is igazán foglalkozik. Itt van, megjött, bemehetünk. Az ajtó előtt két diák várakozott csak, egyik Sean volt, s egy ismeretlen lány. Sean valamilyen furcsa okból kifolyólag némiképp példaképként szolgált Eatonnek, de erről a fiú sosem adott semmiféle jelet. Azért mégiscsak az évfolyamtársa.
A kint maradottak is bevonulhattak a terembe, s Eaton gyorsan le is kuporodott egy székre, amely aránylag a legkevesebb emberrel tette őt összekapcsolhatóvá. Az ajtócsapkodás és a csoporton való áttekintés nem megy zökkenőmentesen.
A tanár modora nyers, mégis... Valamilyen szinten szórakoztató hallgatni szavait.
A fiú arcára a létszámlálásnak tekinthető mondat apró, féloldalas mosolyt csal, s ezek után máris kedveli a tanárt. A következő pillanatban valamiféle demonstráció veszi kezdetét, melyben Sean játsza a főszerepet. A fiú odalép az ajtóhoz, majd a csoport felé bámulva megragadja a kilincset. Eaton szeme sarkában megrándul egy ideg, ahogyan társának szenvedését nézi. Sean karja megfeszül, s egész testét átjárja a fájdalom, melyet némi undorral és gyűlölettel megspékelve juttat el hozzánk tekintetén keresztül. Eaton, bár jogtalannak ítéli a diákválasztást, mégis kiválasztottként tekint Seanra.
Ezt a szituációt többféle képen lehet értelmezni. Átokként, hogy őt szúrta ki, és biztosra veszem, hogy Sean átkozódik és pokolba kívánja a tanárt, de... Nem áldásnak az azért túlzás lenne, de egy külön leckének lehet venni az átokkal való szembesülést, elvégre mi, többiek nem tudjuk meg, milyen átélni azt, mi majd a való életben találkozunk először vele. Meglepetés és újdonság lesz számunkra, sőt, az ijedtség és félelem is társulhat majd az ismeretlennel való első találkozáskor. Most itt a tanár és... és ha még nagy baj is lenne, csak nem hagyja meghalni diákját. Ugye?
Sean elereszti a kilincset és az asztalra rogy, mely jelzi mindenki számára az átok erősségét. A tanár, mintha mi sem történt volna, majdhogynem fecsegő hangon szól a Seanhez röppenő kis szellemhez, s a felszólaló szőke lánykát is gyorsan lenyomja. Egy csöppnyi tisztelet, vagy megeshet, hogy csodálat villant meg Eaton szemében, melyet EZ a tanár ki is érdemel. A fiú még nem igazán tudja megmagyarázni, mi is az, amiért effajta érzések támadtak benne, de talán az óra hátra levő része képes lesz majd kiemelni azt a pár szót, mellyel jellemezni lesz képes tanárát.
Páran még megérkeztek, s lassan elkezdődött az óra is. A levegőben lógott az első kérdés, melyre Eaton úgy érezte, képes lenne válaszolni, ám jelentkezni nem állt szándékában. Nem azért, mert félt, csupán nem ismerte eléggé a tanárt, nem tudta, hogy a választ milyen hosszan és milyen minőségben várja. Hosszan és minden mélységben turkálva vagy röviden, tömören és egyenesen? Mindenesetre elővette pergamenjét, és úgy döntött, ideje jegyzetelni.

Eaton McLain éf. 5
Alkímia óra
Jegyzetek és válaszok
___________________________________

>>Q>> Mi a különbség az ezoterikus és exoterikus szó között?
>>A>> Az a legjobb, ha ráhúzzuk valamire a két szót, teszem azt a 'tanok' szóra. Az ezoterikus tanokhoz csak a beavatott csoport ért, míg az exoterikus tanok minden kívülálló számára elérhetőek és érthetőek.

>>Q>> Rajzleírás/rajzértelmezés (a rajz gyors, vázlatos képe)
>>A>> A három alak, elhelyezkedésükből adódóan a középső személyre helyezik a hangsúlyt, azt emelik ki, ezt jelezvén testtartásukkal és tekintetükkel. A középen álló feje fölött észrevehető Merkúr jele, amit a higany jelének is tituláltak a régi korokban. Ezt az anyagot anno az alkimisták a három halmazállapothoz kapcsolták, mert különleges eljárással gőzt és szilárd kristályokat is képesek voltak belőle alkotni. Ezeken felül úgy vélték hogy kapcsolata van az élethez és a halálhoz, a földhöz és mennyhez egyaránt. Ezen információk tudatában tán feltételezhető, hogy az angyalszárnyakkal ellátott személy, ki a jelet viseli a mennyből szállt alá a földre, esetlegesen azért, hogy segítséget nyújtson, vagy irányt adjon az alkimistáknak. Mégis, a két feléje forduló személy mintha agresszívan (bal), illetve rettegve (jobb) venné tudomásul jelenlétét.
’Merkúr’ szimmetrikus állása, kéztartása és két oldalán elhelyezkedő Nap / Hold jelzések, amelyeket szintén azonosíthatunk az Arany és Ezüst anyagaként.
Ezen három anyag egyértelműen kivehető, így elsőként feltételeztem azt, ahogy az alkímia hét fő fémének elemét mind meglelem a rajzon, de tévedtem.
Esetlegesen még a Hattyú, amit a jobb ember botjának végén látok, azonosítható volna az Arzénnal, amit régen igen sokat használtak, mégis, ebben már kételkedem.
___________________________________

Eaton még pár percig méregette papírját, s megállapította: nincs megelégedve magával.
Magában puffogva tudatlanságán nem emelte föl fejét, csak méregette a pergament, s jobb kezével a szélét kezdte el dörzsölni. Szemét, még ha nem is látta senki kivehetőek voltak a vérerek, annyira próbált kipréselni magából némi értelmet, de nem ment. A fekete felhő láthatatlanul is ott lebegett feje felett, mikor feltekintett, s végigmérte a táblára felvakart hét elem rajzát.
Lupen professzor nem lassít, máris adja a következő feladatot, melytől Eaton kissé felélénkül. A feladat elején még érez magában némi lelkesedést, ám mikor a mondat befejeződik, lelombozódik. Olyan feladat, amit még felfogni is nehéz volt, nemhogy megoldani. Professzor…
A toll ismét kézbe kerül, és máris serceg a penna, amint tintát hagyva maga után valami értelmet próbál elrejteni soraiban. Kisebb-nagyobb sikerrel.
___________________________________

Az arany, illetve az arany által szimbolizált tökéletesség volt a cél, hisz az arany a Test, Lélek és Szellem megtestesítője volt egyben. Ezen egészséget próbálták meg létrehozni különböző anyagot társításával, mint a higany és kén, vagy mint a réz és vas. Sokak szellemi hátteret adtak ezen elemeknek különleges mivoltuk és állapotváltoztató képességük miatt. A higany
___________________________________

A penna megállt. Eaton ugyan elkezdte a mondatot, befejezni már nem volt mivel. Nem igazán tudta mit is írjon, hisz mindenki számára látható volt így is, hogy eddig se nagyon tudott mit felelni a professzor eme feladatára, csak valamit igyekezett kiötleni. Olvasott pár könyvet az alkímiáról, de azok nem ebben az évben voltak, hanem még akkor, amikor a bájitaltan és alkímia annyira izgatta, s napjainak szinte minden percét vagy a könyvtárban, vagy a klubhelyiségben töltötte. Esetleg kinn az udvaron, de ott a nagy nyüzsgés bizony zavaró volt, így az előző két kastélyrész között ingázott többnyire. Volt, mikor a reggelije közben is könyvet olvasott, ám mára már… Ezek az idők elmúltak.
A fiú megvakarta feje búbját, majd halántékát dörzsölve könyökölt a pergamen fölé.
Kipurcanok. Mintha fel sem tudnám fogni, mi a feladat… Vagy hát, nem csak ’mintha’, hanem tényleg nem fogtam fel. Mi van velem?

A l c h e m y  c l a s s

Alig fél órája, hogy elhagyta a házat, és alig pár perce, hogy kifordult a nagyteremből egy nagy szelet pirítóssal a szájában. Igazán kívánatos látványt nyújthatott vele, de valahogy egyáltalán nem érdekelte ki mit gondolt épp akkor róla. Késésben volt már így is az Alkímia óráról, ám ismerve magát, ha üres hassal megy be, kínos pillanatokat tudott volna szerezni magának. Ha éhes az a pocak, akkor nagy ricsajt képes csapni.
Most pedig megszeppenve figyeli, ahogy a professzor hidegen magához szólítja diáktársát, majd arra szólítja fel, hogy fogja meg a kilincset. Vajon miért kéri ezt tőle? Shaelynn meredt zöld szemei izgatottan várják a folytatást, miközben kezei a padon egymásba fonódnak, s idegességében körmei másik kezének bőrébe marnak újra és újra. Ahogyan figyeli a történéseket és azt, ahogyan Sean teste megfeszül, s arca eltorzul. Látja, hogy fáj neki, s az ő teste is megfeszül, bár az ő arcán összehasonlíthatatlanul más fintor van. Az ő arcán is fájdalmas kifejezés van, de csak mert egyáltalán nem bírja, hogy valaki ártatlanul ennyire szenved. Próbálja elfordítani tekintetét, de valahogy képtelen rá. A teremben repkedő szellem csak akkor kelti fel figyelmét, amikor a jelenetnek vége és a professzor is hozzáfordul. Csak a szemeit szűkíti össze, amikor engedélyt kap a maradásra, hiszen eddig példátlan esemény, legalábbis az ő tapasztalatai szerint.
Furán érzi magát ebben a közegben, hiszen most néz csak körbe és a társaság igen vegyesnek tűnik. Vannak itt nála fiatalabbak is, mint ahogyan felsőbb évesek is. Részéről nem nagyon ért az Alkímiához, azért vette fel korábban, mert érdekli, de talán kicsit túlbecsülte tehetségét.
Talán korai az öröm, de örül neki, hogy háza nem kap levonást, és főleg nem miatta. Rosszul viselné a helyzetet. Talán hallható, ahogyan megkönnyebbülten felsóhajt.
A következő percekben az értésükre adják, hogy mihez is tartsák magukat, hogy Lupen nem tartja magát tanárnak, hanem alkimistának és aurornak. Szép kilátások, és azt már láthatták is, hogy sem kivételezés nincs az órán, és nem is marad semmi büntetlenül. Sajnálja azt a szerencsétlen fiút, hogy rajta verték el a port a többiek helyett, ő kétséges, hogy vállalta volna, bár ki tudja, hogy lett-e volna egyáltalán lehetősége ellenkezni.
Az óra pedig kezdetét veszi, bár egy hosszabb pillanatig elgondolkodott azon, hogy él a lehetőséggel és távozik az óráról, kíváncsisága sokkal élénkebb még annak ellenére is, hogy a tanerő nem épp egy csupaszív fickó. De hát nem lehet mindenki Flitwick professzor, sajnos. A figyelmét felkelti, hogy a férfi milyen lelkesedéssel ecseteli a dolgokat, és ha nem tartana attól ,hogy kiszúrja még el is mosolyodna. De inkább egy álarc mögé rejti magát, próbál fapofát vágni, és olykor körbenéz a teremben. Ettől függetlenül persze hall mindent és figyel is. Az óra halad, úgy néz ki csak ő rendelkezik teljesen üres fejjel ehhez. A többiek válaszolgatnak a feltett kérdésekre, s talán egy-kettőre ő maga is sejtette a választ, de inkább a semmi, mint a beégés, szóval a keze a padra feszül és ott is van mindaddig, amíg írniuk nem kell…
~ Basszus… kép… mi a francot kezdjek én ezzel? ~ fortyog magában, s újra meg újra körbenéz, és már megint az a helyzet, hogy ő az egyetlen, aki ezt teszi. Mindenki más lelkesen vagy épp csak simán körmöl, míg ő maga csak nézi a képet.

Shaelynn Scarborough 5.év Hugrabug
Három alak látható, melyek közül a középső egyértelműen uralja a képet. Az egész talán azt próbálja sugallni, hogy ő feljebbvaló, mint a másik kettő. A fején a korona, afelett a Merkúr szimbóluma. A fedetlen hófehér test és az angyalszárnyak egyértelműen az eredendő tisztaságra utalnak. Az alak középen feltehetően maga Merkúr isten, hiszen kezeiben ott vannak az ő jelképét adó kígyós botok. A Merkúr  isten botján feltekeredő két kígyó a dualitást, az energia semlegességét jelképezi, mert a beavatottak egyik alapvető tanítása szerint az energia semleges, és minden dolog a használójának akaratától, gondolatától, érzelmeitől lesz pozitív vagy negatív. Ezt a kettősséget a képen még több formában megtalálhatjuk, mint például a Nap és a Hold párosa, mely két oldalról veszi körbe.
Az energiakígyó, mint a föld mélyének lakója, kapcsolatban áll a halállal és az alvilággal is. A földben lévő sötétség a bennünk lévő sötétséget jelképezi. Az energiák és saját magunk megismerése által felülemelkedhetünk földi kötöttségeinken.
A két oldalt levő két alak is eltérően viseltetik a látvánnyal szemben, míg egyikük áhítattal néz a csodás alakra, a másik eltakarja a szemét, elfordítja arcát tőle. Nem véletlen, hogy a Hold mely általában a sötétséget jelenti, éppen azon az oldalon van, amelyiken az arcát eltakaró alak, míg a nap azon, amelyik áhítattal néz rá.

Lát még egy madarat is vagy valami hasonlót, de nem igazán tudja kivenni mi is akar az lenni. Így is erején felül teljesített, mert nem engedte, hogy elragadja túlságosan a fantáziája és egy egész kis történetet fabrikáljon belőle, aminek az égvilágon semmi köze a képhez, még kevésbé az alkímiához. Az írás azonban csak rövid időre ér véget, mert aztán újabb ábra kerül elő. A feladat hallatán újabb gondterhelt sóhajt hallat. Nagyon reméli, hogy nem kell beadni az irományokat, mert ha a prof meglátja az ő sületlenségeit sírva menekül az iskola falai közül.

Nos a képen szereplő fémek az arany, az ezüst és természetesen a higany. Mindhárom anyag elemi sorozatát tekintve átmenetifém.

Nem sok, sőt egyenesen kevés, de többet egyelőre képtelen kisajtolni magából, ő maga is hátradől a székén, bár kezeit óvatosan a pergamen fölött tartja, hogy ne maszatolódjon el az írása, mégse lássa senki. Legalábbis ez az ő teóriája.

.-= Alkímia -
Cedrah, Kiscsillag és a még mindig hulla diáktársak =-.



Feladat.
Újabb.
Alig kapartam össze a teljesen egyértelmű választ annak a majom rokonomnak a kérésére, máris újabbat eszelt ki, mintha ettől okosodna bárki is. Természetesen abból a szempontból megérthető, szeretné megtudni, ki kötöznivaló marha, aki esetleg tesztalany lehet egyes alkalmakkor. Még időm sem volt túlzottan sok regenerálódni a csodálatos szeretetcsomag kellemesen üdítő sokkjából, de már feladatokat oldottam meg, ráadásul, véleményem szerint maradéktalan és hibátlan. Egy pillanatra elkalandoztam a kettő között, természetesen az arcomon tükröződött, hogy csak és kizárólag az órát figyelem… évek hosszadalmassága alatt kialakított tökéletes alapreakció. Amikor egyszerűen nem tudsz figyelni, mégis úgy fest, teljesen odateszed magad, és csak arra összpontosítasz, amire kell. Azonban máson kattogtam, még, ha a másodperc egy töredékére is, de jóleső érzés volt arra gondolni, amire. Amennyiben bejött volna egy hatósági személy a terembe a Minisztériumból, avagy egy aurór, közölve, mindenki memóriáját módosítja, és nem számíthatok büntetésre, tegyek bármit, már villantottam is volna a mindig zsebemben lapuló kést. Első körben azoknak a torkát metszettem volna meg, akik beültek a terembe, tekintve, még mindig állítom, nekik köszönhettem az óra eleji csodás kalandot. Egyikükért sem fájt volna a szívem, hiszen, ha megdobnak kővel, öld meg a támadót mottó a helytálló. Mit tettem volna a drágalátos nagybátyámmal? Aki engem hívott ki annak ellenére, hogy nem tettem semmit? Nem is mennék bele. Persze, ha újabb adagot kapok más helyett, akkor a hatóságoknak sem kell jönnie, vér fog folyni. Elhagyva a csodálatos gondolatokat, visszazökkenve a valóságba méregettem újfent a szimbólumokat. Unalmas feladat, túlontúl evidens. Természetesen számoltam vele, hogy az év első fele nem fog túlzottan nagy áttöréseket hozni, de majd biztosan alakul.
Fejrázás.
Lemondó tekintet.

A mappából, amely az asztal sarkán pihent, egy pergament húztam elő, majd kicsavartam, és lefogattam a széleit. Megragadva a pennát határozott mozdulattal mártottam bele a tintába, majd kezdtem újfent körmölni a feladat megoldását. Olykor egy-egy rándulás még belefért a crucio miatt, de próbáltam azokban a pillanatokban a hegyet nem a sárgás papíroson tartani.

---

„Sean Blaine – Mardekár – 5. évfolyam

Fémek szimbólumai - Kapcsolataik

A megoldást legfőképpen metafórikusan tudnám vázolni, minthogy a feltűntetett szimbólumok mindegyike egyetlen fontos tényhez kapcsolható. Az alkímia, mint olyan tudományág a korai időkben nem titkoltan, mugli, valamint varázslótársadalmakban egyaránt az arany létrehozása, varázslótársadalmakban továbbá az élet elixírjének megalkotására hivatott törekedni. Ezt egyetlen „kő” képes tulajdonságaival produkálni, amely nem más, mint a Bölcsek köve.

A régi korokban közelről sem volt olyan fejlett a tudományág – mellékesen megjegyezném, az emberek agyának kapacitása is hasonlatos volt a kerti törpékéhez -, hogy korszakalkotó és komoly előrelépéseket tudtak volna eszközölni, így jobbára a múlt csalói előtt állít emléket a szimbólumsorozat. A magukat jogtalanul mágusnak, varázslónak, alkimistának nevező „emberek” éltek előszeretettel a középen látható higany tulajdonságaival, mely szerint olvadási és párolgási hője jóvalta alacsonyabb az aranyénál. Adalékok és aranypor beleszórásával az adott tálban aranyrögök maradtak, míg a higany lassan ugyan, de elpárolgott. A közelben lévő kő, melyet mitikus tulajdonságokkal ruházott fel árusa igen tekintélyes összegekért cserélt gazdát.

Középen található a higany, jobbra az ezüst, míg balra az arany. „

---

Dolgom végeztével a penna a tintában landolt, kezem pedig a pálcámra kúszott, amely most is, mint mindig a szövetnadrág számára kialakított zsebében pihent. Megemelve lágyakat koccintottam fogásán mutatóujjammal, melynek hatására porszerű jelenség hullt a pergamenre. Miután ezzel is megvoltam, halk mormolást hallhattak a köröttem ülők, melynek hatására a pergamen összetekeredett, majd láthatatlan kötelék fonódott köré. Hátradőlve csúsztattam vissza a varázstárgyat a helyére, majd mellkasomon összefont kézzel vártam, mi fog történni. Nem tekintettem a diáktársakra, mert leszartam mindegyiket. A rohadt álszentimentalizmusuk senkit sem érdekelt…jaaaajjj, szegény srác… odakint, a termet elhagyva pedig nem vagyok más, csak egy szemét mardekáros. Rohadjanak meg, mindegyikük.

          Alkímia ~ megkésve és elkésve


   Kisvártatva újabb léptek koppantak a folyosón, és mire felpillantottam, már mellettem is állt szintén késő háztársam. Kinyitottam a szám, szerettem volna valamit mondani, valamit, hogy miért nem merek benyitni a terembe, vagy csak valami frappáns megjegyzést, de úgy éreztem, csak cincogás jönne ki a torkomon – így hát inkább hangtalanul becsuktam. Butának éreztem ezt a helyzetet. A „Szedd össze magad!” felszólításra Rhiára kaptam a tekintetem, és az utóbbi pár percben először törölte más érzés az arcomról a gyanakvó félelmet. Összeráncolt szemöldökkel fürkésztem a lány eltökélt arcát. Így utólag már nem tudtam megállapítani, hogy nekem szólt-e az előbbi megjegyzés, vagy csak önmagát akarta-e bátorítani. Megráztam a fejem, és némán hátrébbléptem – tessék, lépjen be előbb ő.
   Amint a lány megkoppintotta az ódon faajtót, abban a másodpercben, hogy az ujja hozzáért a fához... felsikoltottam. A lány arcát eltorzította a fájdalom, a mérhetetlen kín, tagjai megmerevedtek, láttam, ahogyan megfeszülnek az állkapcsán az izmok, hogy visszatartsák a velőtrázó sikítást. A gyomrom görcsbe rándult a látványtól, egyszerre riadt és teljesen ledöbbent arckifejezéssel követtem végig, ahogy a lány összecsuklott a lábam előtt. Gondolatban pedig áldottam az eszem és a megérzéseimet, hogy nem mertem benyitni.
   Az utóbbi pár percben jelentősen megterhelt idegrendszeremnek nem lehet felróni, hogy amint megütötte a fülemet a bántó nyikordulás, ösztönösen hátrébbhúzta az egyik lábam. Ahogy zavaró lassúsággal kinyílt az ajtó, kitárulkozott előttem a labor egy része, ami nagy elképedésemre a tanár könnyű szavait ontotta magából: „Jöjjenek be és foglaljanak helyet.“ A folytatást szisztematikusan eleresztettem a fülem mellett, bár más esetben valószínűleg érdekelt volna, honnan tudja a nevemet. Megkínzott háztársamra innentől fogva nem óhajtok rápillantani.
   Ugyanakkor tekintetemmel el nem eresztem Lupen professzor arcát, amin döbbenetemet látva mintha bosszúság futna át. Nem, ez nem bosszúság... szigorú érdeklődés. Teljesen úgy néz rám, mintha nem értené, mi a gond... Ha én vergődöm a földön percekig kínok kínjai között, ugyanígy nézett volna rám? Ez az új tanár... szadista. És a másik ordítás? Odabent is megkínzott valakit? Vajon mi köze ennek az alkímiához? Elképesztő, hogy Dumbledore miféle új tanárokat képes összeválogatni. Egy félóriás, egy vérfarkas, most egy őrült... Ehhez hasonló gondolatok kergették egymást fejemben, amíg ideért. Aztán udvariasan felsegítette a félájult lányt, átadta nekem, és megkért rá, hogy kísérjem a helyére. A másodperc törtrészéig még elképedten bámultam rá, de mivel még mindig képtelen voltam megszólalni, odatámogattam a kissé erőre kapott lányt az egyik üres padhoz, majd leültem mellé. Némán előhúztam a táskámból a pennám, a tintatartóm, egy üres pergament, és csak a látszat kedvéért remegő kézzel kitoltam a pad sarkára a könyvet. Közben gondolatban megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal leiratkozom erről az óráról.
   Lupen professzor belekezd a magyarázatba, és nemsokára előkerül egy azúrkék füstgomolyag, amely a tanár mondókája alatt szimbólumoktól burjánzó középkori ábrává nemesül. Közben elhangzik az első kérdés is. Meg sem fordul a fejemben, hogy elkezdjek a válaszon gondolkodni – még mindig nincs egészen kitisztulva az előbbi bizarr és rémisztő jelenet hatására. Pedig már valójában szeretnék valamit fel is fogni a tanár szavaiból, ellenkező esetben gyanítható, hogy nem lesz jó vége. A kérdést nagy meglepetésemre az ikrek közüli idiótábbik véla lány válaszolja meg kifogástalanul, bár semmi kifogásom ellene – a gondolataimat még mindig nem sikerült egészen az alkímia nemes tudományára koncentrálni. A most következő írásbeli feladat alól azonban nem tudom kihúzni magam.
   Ködös tekintetemet a kép felé fordítom, és kábán kutatni kezdek az agyamban valami inspiráló gondolatot. Hangosan csattogni kezdenek a fogaskerekeim, de már rég kaparnak a pennák csoporttársaim papírjain, amikor még mindig csak egy ádáz tintafolt feketéllik az előttem fekvő pergamenen. Rövid habozás után kezdem úgy érezni, hogy kénytelen leszek valamit kipréselni magamból, különben még feltűnik Lupennek a tétlenségem. Felfirkantom a lapra a nevem, házam és évfolyamom, és a lelkesedés legapróbb szikrája nélkül kezdek neki a feladatnak.
   Az ábra központi alakja Mercurius, a Merkúr megtestesítője, gondosan körülépítve annak szimbólumaival (a feje fölött egy; valamint a kezeiben a jelképei, a kaduceusok, amik szintén ezt a jelet rajzolják ki). A fején látható koronában is a felsőbbrendűségét látom hangsúlyozni a kép szélein található emberekhez képest. A szárnyak a hátán és a lába alatt jelenthetik akár...
   Nem, ezt az utolsó mondatkezdeményt kihúzom, mert őszintén fogalmam sincs, hogyan kéne – hogyan akartam befejezni. Minden lelkesedés nélkül pillantok fel az ábrára újból. Szörnyen zavar, hogy a teremben olyan sűrűn és olyan szorgalommal sercegnek a pennák, miközben én két épkézláb mondatot csak kínnal-keservvel tudok összehozni. És ez az érzésem megsokszorozódik, amikor rápillantok megkínzott padtársnőm rögtön legalább húszcentis dolgozatára. Hát még félájultan is ennyire jobb tud lenni nálam!?
   Az alak két oldalán az aranyat jelképező Nap és az ezüstöt jelképező, dagadó Hold jelenik meg – Sol, a szellem és Luna, a lélek. A Nap oldalán álló, baloldali alak rendületlen arccal nézi a sugárzó víziót, botjára koronázott kígyó tekeredik, amely pozitív bibliai jelentéssel bír. A Hold oldalán álló, jobboldali alak ezzel szemben eltakarja az arcát a tündöklés elől. Botjának végén Hermész madara ül. Ez a jelenség a Spiritus Albus, a „fehérség lelke“, a felfelé szálló megtisztított, megtisztult rész bizonyos alkímiai folyamatokban hő általi szétbontás esetén.
   Idáig tartott a könyvtári tudásom, a tények megállapítása és felsorolása, esetleges kiegészítésekkel. De félek még mindig nem tartok az értelmezésnél, pedig már jópár társam letette a tollat, és a legtöbbjük elégedettnek tűnik saját eredményével, ahogyan a professzor helyeslő hüppögései is ezt jelzik. Felszínes kis sóhajjal mártom bele a pennám a tintatartóba, és eltökélem, hogy akármilyen értelmetlenséget hajlandó leszek leírni, csak hogy írjak valamit. Ám a jelentések keresése még így sem bizonyult túl egyszerűnek, és bőségesen tarkították áthúzások.
   Egy XV. századi alkimista szerint a Merkúr az élet alapja. Méltán állíthatja ezt, hiszen Mercurius a mitológiában az irodalom, az ékesszólás, a furfang, egyszóval az ész megtestesítője, a tudás pedig valóban az élet alapja - innen eredhet kulcsszerepe. A két mellékszereplő viselkedése ellentétesnek mondható, ugyanúgy, ahogy az őket fémjelző elemeké illetve égitesteké is.
   És itt jött el a pillanat, amikor úgy éreztem, az ez után következő szavakba, mondatokba már nem tudnék elegendő értelmet önteni. Gondoltam még pedig, hogy a többiek biztos írtak valamit a Napról mint a világosság forrásáról és a Holdról mint az éjszaka jelképéről, de már nem tudott kellő mértékben érdekelni ahhoz, hogy agytekervényeimet mozgósítsam azok mondatokká rendezésének ügyében. Megkönnyebbülten tettem le a pennám, és gondolataim közé betolakodott a távolinak tűnő ebéd gyönyörködtető illúziója...
   Aztán megszólalt a tanár.
   Egy újabb ábra kerül elő, majd egy újabb kérdés, amit most már a stréberebbik véla lány válaszol meg, bár úgy sejtem, másnak volt címezve. Omen persze örülhet, hogy kihúzta őt a válaszadás alól, de ha elememben lennék, szokásomhoz híven beszúrnék az undorítóan túlbuzgó szőkeségnek egy gúnyos kis megjegyzést. Talán majd egy másik órán – a professzor ugyanis pont a véláknál cövekelt le.
   A levegőben legújabban kirajzolódó élénkzöld táblázat sem tartogat meglepetéseket, ahogyan a következő feladat sem. Már az elején megállapítom, hogy az a munka, amelyre a felszólítás „ha tudják, kíséreljék meg“ bevezetővel indul, az nem kötelező, azaz a hiánya nem büntethető. Legalábbis remélem, hogy az alkímia tanárunk is ezen a logikán nőtt fel. Namármost, ez nem jelent mást, minthogy a feladat második része számomra teljességgel elhanyagolható (ha jól sejtem, ezt a megérzésemet támogatja az utólagos megjegyzés, miszerint „nem baj, ha nem megy“). A bájitaltankönyvem valóban nincs nálam, mert ma nincs óránk, a kép logikájából pedig már az előző szimbólumvadászatnál elegem lett. Úgy döntöttem tehát, hogy kénytelen leszek három szóra redukálni a dolgot.
   Higany, arany, ezüst.

Mielőtt elborzadnátok, előre is bocsánatot kérek a hosszért. Kötelezően csak a zölddel jelzett sorokat kell lereagálni, minden más hanyagolható! (Persze csak örülök, ha részletesebbek vagytok a minimumnál.) Ez az eddigi leghosszabb tanári reag - a jövőben gyakorlatiasabbá válik az óra, és max. egy oldalas szösszenetekre lehet tőlem számítani. Ez a fő szörnyeteg, amit le kell gyűrni. A türkiz részek kérdést, vagy hasznos információt takarnak - mint pl. hol tartózkodik épp a tanár.

Ifjú professzorunk hanyagul a tanári asztalnak kikiáltott munkapultnak támaszkodik, és változatlanul egyetlen pontra, Gregory Omen pupilláira függeszti várakozó, különösebb érzelmektől mentes pillantását. A fiú nem felel. Cedrahnak ugyan megfordulna a fejében a gondolat, hogy talán nem figyeltek rá az imént, de ami azt illeti, efféle arcátlanságot a jelenlevők egyikéből sem nézne ki. Vagy ha mégis, hát megtartja magának. Az ajkai szegletében mindenesetre mintha megbújna egy mindent tudó, alattomos kis mosoly.

Könnyedén ellökné magát a bútor fájától, és már épp készülne megkezdeni az újabb körsétáját, mikor is a perifériáján megmoccan valami. Egy gyanúsan fakó, szinte már márványos fehér kis kéz szökik a magasba, és ez épp elég erőteljes inger a számára, hogy szinte azonnal odaforduljon a sápadt ujjak gazdájához. Némi elégtétellel konstatálja, hogy Yvette Delacour, Yolanda ikernővére ragadta magához a szót. És amilyen buzgón tombolt benne a bizonyítási vágy, bizony megfeledkezett egy igen fontos dologról – az illemről. Ahogy azt már Omen úrfi az imént volt oly’ kedves a professzora figyelmébe ajánlani.
Ó, igen… Diákok és legilimencia…
-   A válasz helyes, Miss Delacour. Szenvtelenül gyors, de helyes. Újabb öt pont jár a Hollóhátnak ezért a precíz adatért. – A hangsúlya metsző és rideg, a legkevésbé sem jelzi, hogy lenyűgözte volna ez a bemagolt szám. Ellenben a szemei, azok a hűvös szigorral izzó, ellentmondásos érzelmeket fakasztó szemek, most is olyan természetességgel hazudják a büszke tanár elégedett örömét, mintha az imént említett érzés nem volna több egy, a férfi bőre alatt motozó, aprócska, koszlott moly agonizálásánál.
Az alkimista vérvörös kabátjának takarásában tehát kioldanak a megfeszült izmok, és a férfi a helyén marad. Középen, szinte égetve a felé forduló szemeket, eleven tűzként okádja magából a tanítványai számára szánt tudást. Mintha tanítani akarna. De nem. Ő sokkal inkább egyfajta küldönc. Egy hírnök, ha úgy tetszik! Mély átélését könnyű volna összetéveszteni a fanatizmussal, ahogy magyaráz. Szerelmes a munkájába, avagy a munkája a szerelme, olyannyira mindegy!

Halk koppanások kísérik lépteit, az ujjai alatt érzi állandó kiegészítője, a sétapálcaként funkcionáló piszkavas tömör, hűvös kosfejét. A teremben szorgoskodók zöme számára még ismeretlen lehet e kellék, de akik esetleg már elcsípték a folyosón, a hallban, esetleg a könyvtárban - amikor sűrű tornyokat alkotó papírhegyek előtt görnyedve böngészi a táblázatait, és apró pálcaintésekkel számoltatja ki az arányokat -, már tudhatják, hogy soha, semmi pénzért nem válna meg tőle.
Rhia Callistra… Ejti magában a nevet, és hüllőszerű, kegyetlen pillantása őszinte kíváncsisággal rebben a még mindig szenvedő lányra. Gyönge, mint a reggeli harmat. Az óra végeztével nem kétséges, hogy a Gyengélkedőre kerül. Kár érte. Igazán tehetséges… Mivel is foglalkozik az apja, Miss Callistra? Ha jól emlékszem, …
Továbblép, a gondolatmenet megszakad. Pedig jól emlékszik. Mindig jól emlékszik. És Pansy Parkinson... firkálós. Kissé összeszedetlen, de közel sem olyan szörnyű, mint ahogy azt gondolja. Alig hagyja el a lányok padját, az szinte máris visszaomlik a maga elé terített, sűrű betűhálókkal telerótt pergamenre. Talán jobb is, ha pihen. Tőle elbúcsúzhatunk.

Mintha csak hadsereget toborozna. Győzelemre szomjas vezérnek érzi magát egy rakás átlagos szellemi képességű tiszt társaságában. Talán kezd megjönni a tanítási kedve? Ugyan, dehogy. Épp annyira érdekli, mennyit fog fel a társaság a mondandójából, mint amennyire leköti a varázslósakk. Brutális sport, kedvelhetné, de őszintén szólva lassúnak és értelmetlennek tartja. A való életben sokkal érdekesebb játszmák zajlanak.
-   Gregory Omen kérésének eleget téve elismételném a kérdést. – A hangja váratlan mennydörgés moraját idézi a terem halk pennasercegéssel átitatott, különben is feszült légkörében; egyúttal alattomosan készséges, mint egy fenyegetőn sziszegő kígyó. – Miféle anyagok képezik részét a szimbólumnak, és hogyan viselkednek reakció közben?
Igaz ugyan, hogy az Omen kölyök padja mellett áll, egyenes gerinccel, büszkén felszegett állal, és a többiekhez intézi szavait; de nem kell született zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, a megrovás javarészt a professzorhoz legközelebb eső illetőnek szólt.
Cedrah ezzel a kis intermezzoval, úgy véli, egy kis időre egész biztosan megoldotta a figyelem kérdését – hiszen hallotta a teremben bárki is megszólalni a fiút? Látta valaki, amint a magasba lendítette a kezét? Figyelt egyáltalán valaki Gregory Omenre? Óh, hogyne…
Az alkimista csupán a miheztartás végett lepillant a még mindig tintapacától mocskos pergamenre, és foghegyről, a tőle már jócskán megszokott, rideg közönnyel veti oda a következőket – sziszegő halkan, kímélve a nagy közönség talán amúgy is túl élesen hegyezett fülét.
-   A következő alkalomra részletes házi dolgozatot kérek erről a szimbólumról. Minden szempontból elemezze ki. És ha meglelte benne a tanulságot, könyvelje el jó tanácsként. – Azzal rákoppint a pergamenre, mire a kőris hegyéből vékony szálú, kusza pókhálóként kúszik elő egy elraktározott ábra. Kész őrület. Mintha minden áldott jelképet, ami csak létezik a világ népei között, ott szerepelne rajta. A professzor minden idegtépő mosoly, vagy fintor nélkül egyenesedik vissza görnyedésig alacsonyodott helyzetéből, és egy újabb koppanás jelzi, hogy tovább sétált.

Az óra további részére is ez a jellemző.
Ó, igen… Diákok és legilimencia… A legtöbbekhez akad egy-két keresetlen szava. Vegyük példának mindjárt Miss Winterbell-t, aki talán nem kis döbbenetére bezsebelhetett egy igen jókedvű somolygást, és helyeslő biccentést. „Igaza van, egyáltalán nem lesz rossz.”

Vagy ott van az a halovány bőrű, sűrű, hullámos hajú fiú a hátsó sorok egyikében. Lamartin. Azzal a tipikusan öntelt, aranyvérű képével (akárcsak az Omen kölyök), és az érdekes buzgóságával, ahogy még képes, és nekilát lekörmölni a táblára rótt táblázatot is. Nem kifejezetten mardekáros tulajdonság, de az alkimista szemében kétségkívül értékes.
Hosszan fürkészi az enyhén takarásba helyezett irományt, ám így is megragadja a tekintetét többek között a „bölcsek köve”, a „csalás”, és a „csaló arany” kifejezés.
-   Érdekes elképzelés, Mr. Lamartin. – Első ízben méltatta szóra valamely irományt, s mintha csak meg akarná jegyezni magának ezt a szenvtelen fiút, akinek van mersze egy alkímia órán kifejtendő kis esszében a „bölcsek köve” és a „csalás” szót is használni, egy-két másodpercnél hosszabban fürkészi az arcát. Végül tekintete a kékes szempáron akad meg, és ajkai szegletébe büszke, hűvös mosoly költözik. – Jól van. – Visszaegyenesedik, és folytatja útját a már megszokott, cserkésző ragadozókra jellemző körözéssel.

-   Kiváló munka, Miss Steele. – Dorombolja, miközben maga elé emeli a lány pergamenjét, és kedvtelve végigfuttatja tekintetét a sűrűn rótt sorokon. – Kissé előre is lépett, ha jól látom. – Megajándékozza a lányt egy igazi, kölykös jókedvről árulkodó mosollyal. Valami történhetett. A professzor olyannyira elégedett, hogy elkezdett dicséreteket osztogatni? Visszaszolgáltatja az irományt, és ismét a labor padlójának koppan a kosfejjel ékített fegyver vége.

A Darian Ellsworth névre keresztelt hollóhátas közelében csak tovább szélesedik a mosolya, ahogy maga elé képzeli a hajdani kémiatanárnőjét; Miss Moon-nak pedig igazán kijár egy mindent tudó, cinkos pillantás. Ezúttal persze nem teszi szóvá somolygása tárgyát.
Már-már minden szép és napsugaras. Az őszi esőzések ellenére is sikerült volna egy kis izgalomtól csípős, mégis alapvetően kellemes légkörrel behintenie a termet. Legalábbis ő ebben a hitben van, mivel roppantmód élvezi a személye ellen irányuló, negatív kritikát.

Aztán szakad a film. És Miss Morrison tömör, lényegre törő, ám korrekt válasza lenyűgözi, ezzel szemben Tyana Miscreant kisasszony padja mellé érve mintha kissé természetellenessé válna a mosolya. Hamar orvosolja az aprócska hibát, s immár valódi, ördögien magabiztos és sötét mosollyal hajol le a lányhoz.
-   A feketét javasolnám. – Dorombolja csöndesen, aztán még megtoldja egy kis mellékes gondolattal. – Kellőképp, elegáns, minden nőnek előnyös, és remekül mutat egy temetésen is.

Seantól nem is számított másra. Igaz, hogy nem ragadtatja el a kölyök stílusa, ahogy elrejti előle az írását, de biztos benne, hogy ha széttekerné azt a pergament, most is kifogástalan megoldást olvashatna rajta. Mint mindig. Kizárólag ezért nem szivózik a pimasz húzás miatt. Mintha észre sem vette volna.

A vonal feletti rész lereagálandó mindenkinek!

---

Most, hogy újabb körútja végére ért, Cedrah lassan sarkon fordul, és ráérősen visszasétál a terem végébe. Elhaladtában a kíváncsi kezek ujj- és tenyérlenyomatainak zsírfoltjaitól tarka vitrinek üvegén élénken kiömlött vérként folyik végig a tükröződő kabát színe. A hangja ezúttal hátulról, valahonnan a mardekáros gyűrű közeléből érkezik. Egész konkrétan Mr. Lamartin padja mellett cövekelt le.
-   Kiváló. Kezdik elhitetni velem, hogy ha akarnak, igenis tudnak valamit. Bár a legtöbben úgy fest, nem kifejezetten fogékonyak a szimbólumok nyelve iránt; ezen idővel változtatunk. Most pedig… térjünk át a lélek és a kémia síkjáról magára az alkímiára, mint tudományra. Ahhoz, hogy megértsék, mennyire komplikált és magasztos a tárgy, tegyünk egy kis visszatekintést. Annak idején az ember halhatatlan volt, és teljes. Ilyennek teremtetett. Amikor azonban megszületett a nő… a férfi, egyúttal az ember maga kétfelé szakadt. Ez egyfelől jó volt, mivel így, hogy volt valaki, aki hozzá hasonló, mégis kicsit különböző volt, megismerhette önmagát. Másfelől rossz. Mert ráébredt saját csonkaságára. Kiűzetett a Paradicsomból, mert tudni akart. Tehát a bűn, melyért most halandóságra vagyunk ítélve, a tudás hajszolása volt.
Tart egy egész kicsi szünetet, hogy felfogják szavai értelmét, és ne zúdítson egyszerre túl sok információt a diákságra. Így is kötve hiszi, hogy maroknyinál nagyobb csapatra számíthat a következő előadáson. A mai fiatalság csökött értelmének túl tömény, felfoghatatlan ez a tárgy.
-   A tudás birtokában az ember viszont képes volt felismerni saját tökéletlenségét, és visszasírta a régi hatalmat. Persze nem mindenki. De azon kevesek, akikben tudatosult csonka voltuk, mint például az alkimisták, újult erővel vetették bele magukat a bennük rejlő erő felfedésébe. Teremtésünktől fogva hitünk szerint mindannyiunkban ott lappang egy kis szikra a régi tűzből. Olyan mélyen elrejtve a test börtönében, amilyen mélyre ember nem is vájhat. Csupán homonculus…
Újabb szünet, s mintha félbe akarná hagyni a magyarázatot, hirtelen megszakítással egész más irányba tereli a témát. Látszólag.
-   Minden embert egyformán elbutít és szolgasorba kényszerít a társadalom, amit mi modern normaként fogadunk el. Minden ember… az őt ért hatások és visszajelzések alapján ítéli meg önmagát, egymagában áll az egész világgal szemben. Ahelyett, hogy egyedüli és egyedi lényként kezelné magát a világban. – gonosz kis szikra lobbanása utal arra, hogy az alkimista örökifjú, büszke álarca mögött ördögi terv fogant. Miért ne használhatnám őket?
-   Ha egy gyerek más módon próbál kommunikálni, mint az szokványos, illetve olyan tapasztalatokról számol be, amely széles körben nem általános, akkor rányomják a bélyeget, hogy deviáns, illetve abnormálisan fejlődik és mindent elkövetnek, hogy visszatereljék a normálishoz. Ez a normális azonban, mint azt a neve is sugallja, semmi más, mint norma. Tehát a társadalom pillanatnyi értékrendjét tükrözi. Ezért nehéz a tudat abnormális régióihoz lenyúlni. Ezért nehéz megoldani ezt a hagyományos szemléletmódot, az emberi jellem legkülső rétegét; mely a lelket magát borítja holmi kagylóhéjként. Az alkimista megold, leás, igaz jellemét darabokra osztja, és ezzel a mesterséges tudathasítással kockáztatva szellemi épségét kiválogatja a nem kívánatos, romlott darabokat. A jókat pedig összegyúrja, és elkészíti belőlük a követ. Erről szól minden. Az őrület… kevesek kiváltsága. Visszatérni belőle… kegyetlen nehéz. Nehezen ismerjük fel és oldjuk meg saját héjunkat, mely mindenkinél más és más összetételű.
Váratlanul elhúzza a pálcáját a saját karja fölött, és eleven, narancsvörösen ropogó lángokat uszít élettelen és élő szövetre egyaránt. A tűz éhesen ropogva mar a levegőbe, és vadul füstölögve lepi el a férfi balját.
-   Amíg ez a héj válogatás nélkül azt teszi, amire rászoktatták: például ha kígyót lát, megijed, vagy a forró érintésére ösztönösen elrándul, addig nem alkalmas arra, hogy felszínre hozza a benne rejlő isteni magot.
Seraphin felé nyújtja a kezét, mintha meg akarná szorítani a fiú ujjait. A tekintete nem sok jóval kecsegtet. Arról nem is beszélve, hogy a nemrég produkált demonstrációból okulva ki lehetne biztos abban, hogy ez a tűz voltaképpen ártalmatlan? Cedrah Lupen arca nem tükröz fájdalmat. Ahogy a szemei sem.*

-   Az eddig elhangzottakat leginkább úgy foglalhatnám össze egyetlen kérdés formájában: Hogyan tehetnénk halhatatlanná azt, ami eredendően rothadásra lett kárhoztatva? A test börtönét. Hogyan tenné minden idők egyik legbecsvágyóbb varázslója, Voldemort, maga?
Vár, hátha akad jelentkező, aki meg kívánja fejteni a költőinek is beillő kérdést, aztán folytatja. Könnyedén, és a tőle már megszokott lendülettel. Visszasétál előre, középre, ahol jól látható az alakja.
-   A válasz valójában jóval összetettebb annál, hogy elintézhetnénk egy darab kővel. – A hangja ezúttal szórakozottan cseng, mi több, kihallatszik belőle egy csipet gúny is. Szinte már kéjes örömét leli a témában; annak is azon passzusában, mely a Sötét Nagyurat, mint magatehetetlen, hajdan volt árnyéklényt pocskondiázza. Elfogyott, mint a Hold, darabokra szakadt. Képtelen volt megszerezni az alkimisták tudását. Mégis visszatért. – „Visita Inferiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem.” Ez az oldószer, mellyel levetkezhető a héj. És most… töltsünk el egy kis időt ennél a bizonyos külső rétegnél. Ki tudja, mit jelent a latin szöveg? - Vár egy keveset, aztán folytatja. - Remek. És most jöjjön egy kis gyakorlat.
Ismételten lendül a kőris, és az imént már tapasztalt módon hosszúra nyúlt, smaragdzöld füst kúszik elő a hegyéből. A szavak hamarosan ott lebegnek a többi ábra társaságában, élénk derengéssel.



-   Vegyék elő a pálcáikat, és próbáljanak meg egy függőleges egyenest rajzolni vele a padjuk felszínére a következőképpen.
Rákoppint a munkapultra, melyet tanári asztalként használ, aztán jól érthetően kiejti az igét.
-   Scriptum fumus! – Aztán hosszan, jól láthatóan végighúzza az asztal lapján a pálcát, és elégedetten megszemléli a kőris hegyéből a fára tapadt, smaragdzöld egyenest. – Ezzel a módszerrel rajzolhatnak bárhova, bármilyen alakzatot. Koppintani már nem szükséges, ha kellő gyakorlattal rendelkeznek.
Vár egy keveset, hogy mindenki elismételhesse a gyakorlatot, s kinek-kinek a saját kénye-kedve, hangulata szerinti színben csavarodjon elő az a bizonyos füstkígyó a pálcája hegyéből.

Aztán maradéktalanul letörli a táblának használt légdarabot, és hat új szimbólumot bűvöl oda. Ezúttal köröket.



-   Bizonyára megfordult már a fejükben, hogy mire használható az alkímia – túl azon, hogy szentségről és halhatatlanságról prédikálunk. Nos épp itt az ideje… és talán ez kissé felpezsdíti majd a figyelmüket… - Elmosolyodik, szinte már megértően. Szinte. - … hogy megalkossák a saját transzmutációs körüket. Az alkimista pecsétet. Ki tudja megmondani, mire jók ezek a körök?

- Mint ahogy minden ember alapvetően különböző, mindőjükben más és más jellegű varázserő zsong. Éppen ezért… ahhoz, hogy ezt az erőt felerősítsék, a megfelelő mágikus rajzolatra lesz szükségük. A levegőben látják a négy őselem körét. A vízét, a földét, a tűzét és a levegőét. Ki-ki tetszése szerint válassza ki a szívéhez legközelebb állót. Aztán nyissák ki a könyvüket a 12. oldalon, és válasszák ki a természetükhöz leginkább illő fémet. A jelképét bűvöljék az elemi körben található háromszög három csúcsába – rajzolattal, ahogy tanítottam… Majd válasszanak egy égitestet. És annak jelképével pecsételjék meg az egész kör középpontját.
Az utolsó két, lilán derengő körről egyelőre egy szót sem szól. Bár azok láthatóan bonyolultabbak az eddigieknél.
Cedra Lupen egy darabig elégedetten szemléli a művét, majd példaképp még felkanyarintja a maga személyes jelképét a levegőbe; példaértékű. Tűz, arany és a Nap. Nem is ő lenne.

---

Na aki ezt végigolvassa, annak is jár 1 pont. Alanyi jogon.  8)

* Seraphin, a tűz zsibbaszt, de nem okoz fájdalmat. Ha esetleg elfogadnád a balom.  8)

Aki a következő postjában szeretné feltüntetni a saját alkimista körét, küldje el pm-ben a választott őselemet, kémiai elemet és égitestet, valamint írja meg, milyen színű a mágikus pecsét maga. Megszerkesztem, és adok egy linket napokon belül.

(http://i229.photobucket.com/albums/ee13/amacska/alkmia.png)

Hát így nem túl izgalmas az óra, hogy egy helyben kell ülnie… Nem… mégsem szeretne diák lenni! Tiszta unalmas az egész… Így legalább arra az órára megy be ahová kedve tartja.
Meghallgatja a dorgálást, igyekszik rendesen viselkedni az órán, a bácsi nem szereti ha rendetlenkedik, de azok a lányok ott hátrébb azok olyan… furcsán néznek a bácsira és zavaróan… áh, mindegy is, kár az időt fecsérelni arra a két, rémesen csúnya szőke ciklonra. Köztudott, hogy Cedrah gyengéi a szőkék és a vélák – mit sem bizonyítja ezt jobban, mint a kúriában fel-alá szaladgáló cselédek.
No, de mivel sajnos a jelenben kell „élni” ezért a kósza gondolatoknak helye nincs. A nagybácsi megszólítja szokásosnál mogorvább hangján s nem meglepő, hogy megrettenti eme megnyilvánulásával a pöttöm gyermeki (?) lelket. Szótlanul tűri a dorgálást és csendesen, diák módjára viselkedve végrehajtja a kijelölt feladatot.
Tinta és friss  pergamen kerül az asztalra, hogy neki is lehetősége legyen végrehajtani a feladatot. Tudja is meg nem is…viszont…
Boldog.
A tudat, hogy mégiscsak sokat számít a férfinak valamilyen különös melegséggel önti el, s rejtély, hogy egyáltalán képes-e érezni ilyen dolgokat vagy pedig egyszerűen csak bebeszéli magának az egészet.
Bájos mosolyt villant a férfi felé az iménti szavak hallatán, s mintha némán megkérte volna a kislányt, hogy maradjon a fenekén, ezért igyekszik nem hisztizni és botrányt csinálni, inkább a kiadott feladatra koncentrál.
Illetve inkább nem.
Megragadja a karcsú hattyútollat jobbjával és azonnal tintába mártja. Ő itt most rajzolni fog, nem kenyere az írás, kizárólag akkor, hogy Cedrah-nak címzett rózsaszín tintával írott szerelmeslevélről van szó.
Imádott szerelme mihelyt továbblép a padok között, a kislány azonnal elkezdi a munkát, melyet oly szívesen csinál: a rajzolást. Bár konkrét feladata lenne, ami a többieknek is, egyáltalán nincs kedve ahhoz, hogy ilyeneken gondolkozzon, mikor ezernyi más, szebb gondolat is eszébe jut, mint például az esküvő. Ennek kapcsán rajzol valami bűbájos meglepetést szerelmének, amely – elsősorban az idő rövidsége miatt – igencsak összecsapott alkotás (http://www.frpgs.co.cc/images/2zbqa07t82obmj5464ek.png) lett. Arról nem is beszélve, hogy színezni szörnyen nehéz és szaporátlan egy ilyen helyes pennával… No igen, nem véletlenül írás az elsődleges funkciója. Nem túl nagy kép, még javában van hely a pergamenem, tehát az óra másik felén sem fog unatkozni.
A tanár úr éppen nagyon magyaráz valamit, amikor azt érezheti, hogy valaki odalentről cibálni kezdi a talárját.
- Nézd! *.* - suttogja halkan, hogy mást ne zavarjon a munkában. Milyen rendes kislány!
Talán direkt sikeredett olyan megbűvölt tintát idevarázsolni, amely mindig olyan színnel fog, amilyennel gazdája szeretné, vagy csak véletlen csupán? Nyitva hagyható a kérdés, nem is számít, mindenesetre pont jó kezekbe került ez az üveg, az biztos!
Lassan mindenki elészül, egyre kevesebb penna serceg a padokon. Körültekint az osztályteremben, s mikor megpillantja Sean-t, azonnal feltűnő integetésbe kezd, hogy nagybácsija biztosan észrevegye őt. Természetesen vigyor is társul a feltűnő manőverhez.
Majd mikor mindenki végzet, ismét elkezd beszélni a tanár úr és valamiért kezet akar fogni az egyik fiúval. Nem túl világos a kislány számára, hogy miért, lehet, hogy késett az óráról és Cedrah így üdvözli? Milyen furcsa mostanában…!
S hamarosan felettébb különös téma kerül szóba, amely Iriskét is roppant érdekli: halhatatlanság. Végülis, neki már mindegy, azonban ha visszatér az életbe nem is olyan soká, akkor bizony halhatatlan szeretne lenni, úgy ám! Áh, de a magyarázatot követő feladat nem túl érdekes, pálca kell hozzá sajnos…
Nem baj, neki van bűvös tintája és pergamene, melyen még egészen sok hely van.
Most világosat fog a toll, rózsaszínt, de a fehér kört kezdte el rajzol, nem vitás.
Mivel neki nem tanította meg a bácsi, hogyan kell ilyet csinálni, a saját ismereteire és fantáziájára bízza a dolgot, melynek kimenetele (http://www.frpgs.co.cc/images/8pook1sosmsiaqf9myq0.png) talán meglepetés is lehet imádott szerelme számára.
Jó lenne már kezdeni valamit, így nagyon unalmas itt ülni!

Röviden lereagálnám még Iriskét a délután folyamán, aztán postolhatnak a diákok (alkimista körök képe nélkül is, azokat folyamatosan készítem, ha van időm). Sorrend nincs, aki kapja, marja. De az előttetek lévőt minden esetben olvassátok el!  ;)

Valamint szeretnék megkérni mindenkit, hogy ne csak a saját magára vonatkozó részletet reagálja le az utolsó tanári reag első feléből. Nyilván felfigyel a tanuló arra, ha valaki más szidást kap, esetleg feltűnő dicséretet. Köszönöm a figyelmet és a türelmet.  8)

Iriske a mai nap alkalmával meglepően könnyen kezelhetőnek minősül. A nagybátyja büszke rá. Nem kicsit, nagyon. Elégedettséggel tölti el a tudat, hogy az apró termetű, kislány küllembe parancsolt entitás ennyire szófogadó a többi diák előtt. Nem hozza kellemetlen helyzetbe, holott megtehetné. De nem teszi, elvégre…

Cedrah arcán kedvtelő kis mosoly jelenik meg, mikor a szellem leányka asztala mellé ér, és belepillant az alkotásába. Ahogy a többieket, úgy őt is kellő figyelemmel tünteti ki. Egy hajszálnyival talán többel is, mint kellő volna. Elnézi, mit alkot azzal a hegyes pennával, közben már csak puszta megszokásból is kinyúl, s ujjaival szórakozottan beleborzol az esőszürke ködtincsekbe.
-   Nagyon szép, Iriske. – Duruzsolja azon a tőle menthetetlenül idegen hangnemben, amit eddig csak és kizárólag a kísértettel szemben ütött meg, miközben rátámaszkodik a padra, és arcát az áttetsző, sápadt orcához érinti. Avagy hozzá sem ér, csupán a foszlányokból álló kis test hűvösében pihenteti; egy-két milliméterre a színtelen, lehetetlenül sima bőrtől. – Ilyen ruhát szeretnél? – Figyelmesen áttanulmányozza a gyermeteg vonalakat, aztán visszaegyenesedik, és azzal a kellemes tudattal lép tovább, hogy örökifjú menyasszonya szemében még mindig ő testesíti meg a kihunyhatatlan rajongás tárgyát.

Magyaráz. Miközben a terem egyik végéből a másikba sétál, valami puha, ám mégsem… félig kemény tárgy súrolta a cipője oldalát. Lepillantva szembe találta magát Marielle-lel, Iris elhagyott babájával, amit a kislány még az óra elején hagyott el, pedig olyannyira be akart mutatni imádott bácsikájának.
A férfi unottan magához inti a játékot. Ismerős a tapintása, ahogy a legtöbb babáé, amit a kislány preferál. Többet tart a kezében efféle csecsebecséket, mint azt az ember első pillantásra gondolná. Szinte már gyengéden söpri ki a szépen munkált homlokból az odahullt tincseket, és mintha mi sem volna természetesebb, visszatér Iris asztalához. Lerakja rá a babát, s folytatja az órát.

---

A többit a többiekkel együtt.  8)

*Öt pont a Hollóhátnak?! Inkább öt pont a HollóhátTÓL! Normális tanár nem ad pontot egy benyelt passzusra. Mondjuk Piton professzor. Megvető fintorra rántom a szám, miközben a penna végével játszok, öntudatlanul, teljesen reflexesen, de valahogy le kell foglalnom a figyelmem, ha már egyszer a professzor nem teszi. Bár tulajdonképpen ez a kijelentés nem állja meg a helyét. Lefoglalja a figyelmem. Aktívan halálfélnék, hogyha kedvem lenne félni bármitől is. Mindenesetre ez a hideg számonkérés, hogy végigpillant rajtuk, valahogy felháborít, elvégre a válaszaink bizonyára jobbak, mint elvárható lett volna, hiszen senki nem mer nem kielégítő választ adni. Ch, voltaképpen valahol gyáva népség vagyunk, de legalább hatékony ez az oktatási módszer.
Ahogy másolom le a jeleket, azért rájövök lassan, hogy miért ilyen adakozó. Két szőke lány, első sorban, teljes panoráma, elbutult, kék tekintetek, hát hogyne, a rokonlelkek megértik egymást. Elvigyorgom az ón jelét, megcsúszik a pennám, rajzolhatom újra. Egye thesztrál, marhára nem érdekel, odarajzolom mellé rendesen, aztán akinek nem tetszik az a szép, nagy, rusnya paca a jegyzetemen majd reklamál.
Ez a tanár egy mászkálós tanár. Már megint útnak indul, mint aki nem bír egy helyben megmaradni, és már megint Oment pesztrálja. Először Blaine, aztán Omen. Mondom én, hogy rászállt a Mardekárosokra. Ráadásul megválaszolja a megválaszolatlan kérdéseket. Most egy kicsit örülnék egy mugli napszemüvegnek. Erélyesen lekoppintom a pontot a vasárnapon, amikor mellém ér, kihúzom magam, belobban az agyamba a düh vöröses függönye, lehet, hogy csak a professzor kabátja hat rám frusztrálólag, de a lényeget tekintve tökmindegy. Előbb Blaine, aztán Omen, most meg velem próbálkozik. Nevetséges. Ha elfogytak a Mardekáros fiúk, akkor előveszi a lányokat, szépen végigmegy azokon és kezdi a kört. Blainen egy kis inkvizíció, Omenen gyakorolja a pszichohatásait, rajtam meg… Nos, egyelőre tulajdonképpen megdicsért.*
-Örülök, hogy tetszik professzor úr-*nézek fel egy pillanatra, miközben becsavarom a kupakot a tintára és egy rongyban letörlöm a pennám hegyét. Nyugodtan állom a pillantását, semmi olyasmim nincs, amibe bele tudna kötni, tovább is lép, keresi a hibát. Biztosan a hibát keresi, rendes tanár nem indul el a padok között röhögni a diákjai alkotásain.
Akár hátra is dőlhetek kényelmesen, már amennyire ez a szék kényelmes, mély levegőt veszek, nem kellett volna, sűrűn fintorogva meg is bánom és a kísértet akcióit nézem. Van, aki még ír. Hihetetlen, hogy lehetnek ilyen bambák, vagy buzgók. Összegzést kellett írni, nem kisregényt! Mondjuk mit is várjon az ember egy erősen nőtöbbletes csoportban? Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a nőfélék nem válaszolnak kellő alapossággal, vagy éppen elkalandoztak egy kicsit, mert ki a következő áldozat? Tyana. Melyik házba jár? Mardekár. Mondjuk, aki támadási felületet ad, az meg is érdemli, hogy a tanár úr eljátsszon vele. Nem leszek jóságos megsajnáló kis mitugrász. Nincs is miért. Nem történt semmi különös.
Még. De a professzor megint hátrafelé tart, ki is húzom magam, hogy ne csak figyeljek, hanem ez látszódjon is rajta, a száraz pennavéggel egy üres pergamen sarkát kapargatom, mintegy pótcselekvésként, nem nézek fel birkás áhítattal az oktatónkra, inkább a színes ábrákkal szemezek még ott elöl, amíg lehet és csak az agyammal figyelek felé. Valami olyasmiről beszél, ami szerintem nem kapcsolódik semmihez, de az elviség szempontjából bizonyára érdekes. Ez az egykor halhatatlan volt az ember és egynemű elképzelés nekem egy kicsit megfoghatatlan, mint a szétosztottsága is, mondhatni egészen elvont. Úgy tesz, mintha tényleg valami felsőbb hatalom irányítgatna minket, vagy nem tudom. Igazság szerint ez nekem zavaros, de azért megjegyzem, jól jöhet még, ha valami okos feletet kell adni. Az alkímia varázsláság. Szép eszmerendszeren nyugszik, de azért mégiscsak tele van konkrétumokkal. De ha csak ilyen egyszerűen elénk rakná, aligha lennénk ilyen feszülten odafigyelők. Magánvélemény. Megtartom magamnak, amíg meg nem győznek az ellenkezőjéről, vagy ki nem tapogatják az agyamból. A kulcsszó a magánvélemény.
Hihetetlennek érzem, de a professzornak mégis sikerül magához vonzania az összes figyelmemet, amikor a tudás mindenhatóan esendővé tevő mivoltát boncolgatja, egy sötéten elégedett vigyor is becsúszik a szám sarkába, hogy legalább nem tapogatóztam olyan messze a válaszokkal az előbb. Helyeslem. Alighanem egy emberként dőlünk előre a csoporttal, amikor az elharapott homonculus szó elhangzik, de mint ügyes hatásvadász, a professzor nem boncolgatja tovább. Aki tudni akarja, az megkérdezi, ha meg mer szólalni. Vagy majd elmondja. Hátradőlök a székben, normaszerűen magam alá húzom a lábaim, a karom az padon, a pennával játszom továbbra is, emésztem, amit mond, legalábbis próbálok elég befogadóra nyugodni ahhoz, hogy ez menjen. Jegyzetelni kéne a gondolataimat, de csak kapkodok egyiktől a másikig. Felvonom a szemöldököm, őrülettel a teljességért? A legjobb úton jár professzor ahhoz, hogy teljesen becsavarodjon és elvesszen a saját eszmerendszerében. Legalábbis így, első benyomásra ezt kell gondolnom. Jól kordában tartott indulatok, tudatosan kimerevített pszichopata dühöngések. Kicsinyes vágyak aranyos játszótere az óra, semmi más.
Tűz, narancsos lángok lobbannak mellettem, nem vagyok eléggé elmebeteg ahhoz, hogy ne rezzenjek össze, de nem vagyok elég gyáva ahhoz, hogy elrántsam a kezem, bár lehet, jobban tenném. Az asztalhoz szorítom, megfeszülök ültömben, lehet fel kéne ugranom és megátkoznom a tanár urat, de inkább felnézek a világos szemeibe. Merev pupilla, kifejezéstelen tekintet. Nem, nem kifejezéstelen. Rideg, számító, gonosz. Legalábbis szerintem így néz a gonosz. A Sötét Nagyúr sokat tanulhatna a professzortól. Mindenesetre én nem vagyok a rokona. Én nem vagyok a csatlósa. Velem nem csinálhat azt, amit csak akar. És ő nem fog kockáztatni. Nem fog. Hagyom a kezem megfogni, bár a pennát kilöktem az ujjaim közül, nehogy baja essen és… Igazam lett. Nem tudom mi baja a Mardekárosokkal, de nem fogok beijedni tőle. Azért megkönnyebbültem kicsit, lehúzom a kezem a padról, megmozgatom az ujjaimat, örülök nekik. Közben, mintha csak megjósoltam volna, a Sötét Nagyúrra terelődik a szó, felkapom a fejem a kérdésre, de válaszolni nem tudok rá, elvégre a halhatatlanság, mint olyan még kimaradt a tanulmányaimból. A kérdésre válaszolnék, de úgyis lesz valami túlbuzgó Hollós, aki majd megmondja neki, hogy csak annyiról szól az egész, hogy le kell ásni mélyre ahhoz, hogy megtaláljuk az igazán fontosat, vagy valami hasonló romantikus szöveg, de a lényege ez volt. Erről is olvastam, részletkérdés. Előveszem a pálcám, feszült figyelemmel jegyzem az igét, aztán mielőtt megpróbálnék egyenes vonalat húzni, párszor elismétlem magamban. Utána egyenes vonalat húzok. Eddig nem volt nagy nehézség. Sóhajtok, a haragosvörös füstkígyó bájosan hever a felületen, elhúzom mellőle a kész válaszaimat. Odaírom még melléjük, amíg a tanár úr alkot, hogy:


V.I.T.R.I.O.L---Jelentése nem más, mint a lélek mélyére hatoló folyamat, egyfajta spirituális utazás, aminek a végén a vállalkozóról lebomlik a világ által rárakott máz és marad a tiszta mag, a halhatatlanság. Az oldószer maga a folyamat.

A körökre meredek, de a kérdést nem értem. Mi másra lenne jó egy ilyen kör, minthogy meghatározza az egyént? Ahogy ecseteli a továbbiakban, számomra továbbra is úgy tűnik, mintha ez lenne az egyetlen felfogható funkció. Mindegy. Majd erre is válaszol valaki más, okos, ügyes, aranyos, égetnivaló. Tessék csak tessék kedves diákok, válasszanak kedvük szerint. Nekem akkor is a lila tetszik jobban. Azt nem lehet? Marad a tűz. A víz túl nedves, a szél bosszantó, a földdel meg hagyjon már. Felcsapom a könyvet, alulról felfelé futok végig a fémeken. A vas szimpatikus, réz kizárva, tökéletes vagyok, mint a platina, ónról valahogy a bájitaltan jut eszembe, meg egy üst, ólomnak szimpatikus a bolygója, magnézium, kén kálium kizárva, azoknak olyan ártatlan fazonjuk van, a higany nem lenne rossz, csak egy kicsit illékony. Különben is, a higany csal. Foszfor, ezüst, cink, ezek olyan kis kényesek, a bizmutnak viszont szép jele van. Élvezet lenne rajzolgatni. Arzén, széles körű népszerűségnek örvendő kecses méreg, kis adagban is hatásos. Arany, ego, anto… mi, ezt ki se tudom mondani, szóba se jöhet. Gondterhelten felpillantok. Narancsos ragyogás izzik a tanár úr előtt, napocska, aranyka, tüzecske. A szellem meg levegő, Plútó és arzén, és még mutogat is. De mielőtt nagyon lemaradnék, megsuhintom a pálcám, döntök, lobbanó tűz, arzén, sorscsapás Szaturnusz, mert van igazság. Buja lilán látványos az igazság. Bár ha rajtam múlna akkor a lilát a sok bennem megfogalmazódott kérdőjel szimbólumának tekinteném:*

.-= Alkímia -
Cedrah, Kiscsillag és a még mindig hulla diáktársak =-.


Sercegés.
Feszültség.
Ebben a rohadt teremben szinte vágni lehetett a feszültséget, a diáktársaim úgy be voltak szarva, hogy csoda, a tökéletesen szürke nadrágjuk, avagy szoknyájuk nem lett a picsájuk alatt barna. Ennek ténynek örültem, meg kell vallanom, azért fekália szaggal telt teremben meglenni nem éppen kifizetődő, halálnak sem valami szép azt kell mondanom. Kelletlen, de kénytelen lettem volna valamiféle ibolyaillatot varázsolni… arról nem is beszélve, ha valóban maguk alá dobták volna a félelmüket, úgy Iriske is fellépett volna ellenük, hiszen a lányka olykor ingerlően tisztaságmániás. Ez persze önmagában csodálatos dolog, hiszen magam sem kedvelem a rendetlenséget, koszt magam körül, de azért tartok egy bizonyos határt. Azért levágatni egy szolgáló ujjait, mert koszos a körme. Végrehajtóként minden szívfájdalom nélkül asszisztálok,  szó se róla… bár, belegondolva én sem vagyok egy patyolat lelkületű, elég csak arra gondolni, hogy a crucioval itatott szobaajtómon hányan lelték már fájdalmukat. De hát, ezért vannak, ezért szolgálók. Ne nekem kelljen már kinyitnom a szobám ajtaját, ha be akarok menni. Ahogyan játszottam a gondolatokkal, olykor Kiscsillag irányába pillantottam, majd végigjárattam szemem a körötte lévőkön, vajon melyikük bambulja. Az utóbbi eset óta, amikor az északi bejáratnál meg kellett védenem, nagyobb figyelmet szentelek neki. Ahogyan odakint, itt is minden idegbajt mellőzve lépnék oda, kellően pofánkúrni az illetőt, ha már csak rossz szemmel mert odanézni. Család az család, nincs mese. A mellkasomon összefűzött kézzel, a hátamat a szék támlájának vetve ültem, lábaim a pad alatt. Noha lazának tűnt a dolog, eléggé úrias testtartás sikeredett. Az olykori teremszemle során meg kellett állapítanom, hogy a sok deviáns igencsak rusnya képű. A mugli állatkertekben tartott majmok pofázata különb ezeknél az amorf arcberendezéseknél.
Mögöttem.
Hangok.

Oh, hát persze, hogy kezdi elhinni, ha akarnak a diákok, akkor tudnak valamit. Azt mégsem vághatja a képükbe, hogy szerencsétlen parasztok. Én megtenném, persze, ahogyan mondani szokta bennem még ott lappang a törni való vad jellem. Ezzel mindig úgy vagyok, aki manapság nem képes megvédeni magát, az sok jóra nem számíthat. A szarba fogják tiporni, aztán, hogy ellepje a csoda, ráürítenek… ezzel tökéletesen eltüntetve őt az élet színpadának színéről. Nem, közel sem akartam a színtéren mozogni, de az első sorok egyike megfelelt, hogy lássam, mi történik, és csendben okuljak a hulla hibájából. Ahogyan ezen töprengtem, hallottam, amint nekikezd az alkímia alapmeséjének, annak a történetnek, amit számtalanszor hallottam már. A legszívesebben ásítanék egyet, jó hangosan, de mégiscsak egy rokonról beszélünk… no meg az egyezség. Nem szopatom a fejét, ő cserébe megkínoz. Hol maradna a kurva élvezet, ha felrúgnám ezt a csodálatos megállapodást.

Szemléletmód.
Kéreg.
Akárhonnan is közelítettem meg a történetet, bizony arra a következtetésre kellett jutnom, hogy én már régen átléptem a határt, és az a szaros, metafórikusan értendő „kéreg” olyan régen levetésre került, elmondani is nehéz. Talán már a születésem pillanatában… sőt, „kéreg” nélkül jöttem erre a rühes világra. Az igencsak érdekes eszmefuttatás közben tűz ropogását hallottam, de nem néztem hátra, biztos voltam benne, hogy éppen meg próbál félemlíteni valakit. Helyes, ezúttal nem én vagyok az áldozat… noha, lehet pontosan azért, mert gondolkodás nélkül tenném, amit kell. Az pedig nem éppen építő jellegű demonstráció.
Kérdés.
Voldemort.

Nem igazán reagáltam le, de kibontakozott bennem a válasz, amely képes lett volna megmagyarázni, hogyan is lehet halhatatlan valaki. Rengeteget foglalkoztam ezzel a kérdéssel fiatalon, tekintve, minden napomat úgy kellett kezdenem, kinyír-e az anyám, vagy fejbe lő-e az apám. Kellemes családi idill az év minden egyes napjára. Az óra lassan csordogált, amikor is megjelent a bizonyos latin szöveg. Körbetekintve pár gyagyás írni kezdett, holott nem volt szó róla, írásbeli megoldást vár a nagybátyó. Stréber köcsögök. Megráztam a fejem, majd ismét hátradőltem a székben, és vártam, hogy valamelyik hollós, hugrás, vagy griffes megoldja a megoldani valót. A válasz annyira evidens volt, hogy majdnem sikerült Cedrahnak megmosolyogtatnia a kérdésével. Nem tettem, üres, kifejezéstelen tekintettel vártam a továbbiakat.

Pálca.
Rajzolás.
Amikor felszólította a csapatot a pálca elővételére, lassan leeresztettem a jobbom, majd kihúztam a varázstárgyat a nadrágzsebből. Mivel ezt az igét ismertem, így nem próbálkoztam, megvártam, mit is akart feladatként kiadni. Tankönyv, az elemek. Egy apró kézlendítés elegendő volt, és a mappámból elém csúszott a könyvem, ezzel egy időben az összetekert pergamen a pad azon részére gördült, ahol elértem én is, de kellőképpen Cedtah be tudta volna szedni, ha akarja. Balommal fellapoztam az adott oldalt, majd olvasni kezdtem. Érdekes dolgokról volt szó benne, de hamar összeállt a kép, mit is szeretnék felróni magam mellé a levegőbe. Tűz, evidens, mi más is lehetne? Vas, az erő és akarat jeles szimbóluma, bolygónak pedig nem más, mint a mars, melynek jelentése energikus, bátor, becsvágyó, ha kell, erőszakos jellem. Fizikai erő, izmosság. A Nap jegyében az energia pazarlása. Az egész kompozíció a vas izzó színével lett megalkotva.
Pillantás.
Vártam.

ALKÍMIA

Miután abbahagytam az írást felnéztem és pillantásom meglepve találkozott össze Lupen professzoréval.
Éppen ellépett a padom mögül és helyeslően biccentett felém. Sőt, ha jól láttam, mintha mosolygott volna! Ez vajon tényleg nekem szólt? „Talán jónak ítélte a válaszom” gondoltam magamban, majd egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem az óra alakulását.

A professzor láthatóan jobb kedvre derült, pedig néhány perccel ezelőtt még metsző hangon torkolta le a készséges Yvettet, aki Gregory Omen segítségére sietett. Pillantása kifejezéstelenül mérte végig a padokban körmölő diákokat, arca semmi érzelmet nem tükrözött, mikor a még mindig sokkos állapotban lévő Rhia Callistra padja mellett elvonult.  
- Szegény lány! – sajnálkozik mellettem Celeste is. – El sem tudom képzelni, min mehetett keresztül.

És most mégis, szinte már elégedetten dicséri meg diákjai irományait. A jeges légkör érezhetően kezd feloldódni. „Vajon mi történhetett? Mi változott meg?” próbálom megfejteni a rejtvényt, de nem sikerül. Celeste felé fordulok, de az ő arcán csak a saját értetlenségemet és kíváncsiságomat látom visszatükröződni. Pillantásom akaratlanul Irisre rebben; de a kis szellemlány nyugodtan ül a helyén és buzgón rajzol.

- A feketét javasolnám – jegyzi meg hirtelen a professzor, Tyana Miscreant padja mellett.  – Kellőképp, elegáns, minden nőnek előnyös, és remekül mutat egy temetésen is.
A csend visszazuhan az osztályra. Nem mintha bárkinek is eszébe jutott volna beszélgetni – a professzor úrnak annyira még nincs jókedve – de már a pennák sercegése sem hallatszik. A levegőben visszafojtott nevetés vibrál. A legtöbben (köztük Celeste és én is) értetlenül bámulunk. Miről beszélnek? Talán egy ruháról? ezek a kimondatlan kérdések kavarognak a levegőben.
„… Ez talán legilimencia volt? Vajon az én gondolataimat is hallja?” tűnődöm magamban.

Miután Lupen professzor újra visszakanyarodott az alkímiához kicsit elkalandoztak a gondolataim, majd Celeste ijedt szisszenésére riadtam fel. Követtem a pillantását és én is felszisszentem, mikor megláttam a professzor karját nyaldosó tüzet. A tanár egy mardekáros fiú felé nyújtotta a kezét, mintha csak udvarias gesztusként tenné. Nehogy elfogadd! már majdnem kitört belőlem a kiáltás, de végül fékeztem magam.
- Úgy látszik, leszállt arról a mardekárosról – jegyzi meg mellettem Celeste.
- Sean – javítom ki automatikusan, aztán még hozzáteszem – Nem ő tehet róla, hogy a professzor unokaöcsének született. Látod, nem kivételezik vele.
Celeste láthatóan más véleményen van, de nem szól semmit.

Lupen professzor drámai kérdése még ott lebeg előttünk, de mivel senki nem válaszol, újabb felirat kerül a levegőbe.
- Scriptum fumus! – hallatszik a terem minden pontjából a mormolás, amit koppantás, majd pálcák suhogása és halk sustorgás követ, ahogy mindenki elővarázsolja az egyenest és megszemléli művét. Celeste kíváncsian les át a vállam fölött, nézi az orgonalila egyenest előttem, majd a saját, szikrázó zöld művét veszi szemügyre. Körülöttünk hasonló néma párbeszédek zajlanak.

Újra előveszem a pálcámat. Behunyom a szemem és gondolkodom. Föld, arany és Hold. Az ábra fűzölden ragyog fel előttem.

A feladat elég egyszerű volt.
Mivel nincs más dolgom, hátradőlök a székemben és biccentek a professzornak –jelezve, hogy kész vagyok – és kíváncsian figyelem az óra alakulását.

Alkímia (utólag)

Sophie általában szeret lustálkodni, de ezen a reggelen csodával határos módon sikerült időben felkelnie és elkészülnie, ezért nyugodt tempóban meg tudott reggelizni a nagyteremben.Ezután alkímiára kellett mennie, ezért elindult a déli szárny felé. Nagyon örült annak, hogy a folyosók majdnem teljesen néptelenek voltak, mert nem szerette a tömeget. Rövid idő alatt a teremhez ért és észre vette az ajtón lévő kátrány szerű anyaggal írt feliratot (később rájött, hogy az vér). A teremből kihallatszott a beszélgetés, ezért ő is bement, és elfoglalta a leghátsó padok egyikét. Nem sokkal ezután megérkezett a tanár, és beengedte a többiekkel ellentétben kinn várakozó két diákot. A tanerő, miután elmondta, hogy ki ő és miért van itt,egy Sophie számára ismeretlen fiút hívott a padok elé, majd ráparancsolt, hogy fogja meg a kilincset – így kívánta ugyanis demonstrálni, hogy mi lesz ezek után azokkal a diákokkal, akik megszegik az ajtón lévő írást.Amint Sean (időközben a neve is kiderült) megfogta a kilincset, összerándult a teste és majdnem összeesett. Sophie fájdalmas fintorral nézte a jelenetet. Úgy vélte, hogy Seant ártatlanul büntették meg. Körülnézett, a jelek szerint a többiek is egyet értettek vele. Megfogadta magában, hogy soha többé nem szegi meg a professzor szabályait.
Az osztály vegyesnek tűnt, alig látott néhány ház-társat. Az alkímia eddig is érdekelte, ezért vette fel ezt a tárgyat, de nem bizonyult túl tehetségesnek. Nagyon örült, hogy az ő házától nem vontak le pontot. A prof rövid idő alatt értésükre adta, hogy mihez tartsák magukat, valamint azt, hogy az órán nem lesz kivételezés. Kezdetét vette az óra. Elgondolkodott azon a lehetőségen, hogy távozik, de a kíváncsisága ott tartotta.Bejött a terembe egy szellemlány is, aki Sophie szerint nagyon aranyos volt, de nem foglalkozhatott vele sokáig, hiszen figyelnie is kellett. Észre vette, hogy a férfi micsoda hévvel beszél a dolgokról, és már-már azt hitte, a tanerő beleszeretett a munkájába. Egy képet mutatott, és kiadta a feladatot: próbáljuk meg értelmezni a képet.
- Basszus...művtöriből sosem voltam valami jó…- gondolta Sophie, de megpróbálta előkaparni az emlékeit.

Sophia Shan, 5. év, Hugrabug

Ezen a képen három alak látható, középen Mercurius, aki mindkét kezében tipikus jelképét, a caduceust (a kígyós botot) tartja. A fején korona, fölötte pedig a Merkúr bolygó jelképe van. Agörögök Hermésznek nevezték, és a Fémek Udvarának Kancellárja volt.a pálcáját általában szalaggal szokták ábrázolni, ezen a képe a szlalagok alakultak kígyókká.A pálca a tudás jelképe volt. A mai orvosi kamara jelképe nagyon hasonlít a pálcára – ebből arra is lehet következtetni, hogy az alkímiával csak orvosok és tudósok foglalkoztak. Merkúr lába alatt, valamint vállain megjelenő szárnyak ellentétet tükröznek. Az előbb említettek az elpárolgás állapotát jelzik, míg az utóbbiak éppen ennek ellenkezőjét. Jelentése az, hogy Merkúr képes volt felülemelkedni ezen az állapoton, és megszilárdulni a bölcsek műve által. A két oldalán megjelenik a Nap és a Hold. A Nap oldalán lévő embernek hasonló pálcája van és egyenes a testtartása – ő jelképezheti azokat az embereket, akik nyitottak az alkímia tudománya iránt. A Hold oldalán levő ember testtartása görnyedt, és a kezét az arca elé teszi. Neki is van egy pálcája, amin egy holló ül (Hermész madara,? más természetű tudás?).Ő jelképezheti azokat, akik féltek az alkímiától.


A következő feladat az volt, hogy az eddigiek ismeretében vázoljuk, miféle anyagok képezik részét a szimbólumnak, és ha tudjuk, kíséreljük meg ezek szerepét és viselkedését is leírni.


A képen három anyag szerepel: az arany, az ezüst és a higany. Az arany jelképe a Nap, az ezüsté a fogyó hold, a higanyé pedig a Merkúr jele. Az arany elemi állapotban termésarany és ércásványok formájában fordul elő, a nemesfémek királyának is nevezik. Az ezüst fehéren csillogó és jól megmunkálható. Szintén nemesfém. Oxigénnel csak olvadt állapotban reagál. Amalgámképzésnél a higany körbezárja az aranyszemcséket, ezért az aranyat jól el lehet választani a többi nemesfémtől.


Sophie letette a pennát, és remélte hogy jól válaszolt. Lupen professzor körbejárt, a padok nagy részénél megfordult, de Sophie- t szerencsére elkerülte. Megnézte néhány diák válaszát és egész jónak találta őket, ettől egyre jobb kedve lett. Ezután más tananyagot vettünk. A professzor elmesélte az alkímia alaptörténetét. Az emberek jelleméről, az elvárásokról, normákról, és a „külső kéregről” és arról beszélt, hogy az alkimista hogyan tudja darabokra osztani a jellemét és kiválogatni a nemkívánatos részeket. Miután ezt mindenki (legalábbis látszólag) megértette, gyakorlat következett: elő kellett venni a pálcát, és Scriptum fumus varázsigével egyenest kellett rajzolni a padra. A feladat Sophie- nak is sikerült, egy kék egyenest rajzolt. Elolvasta a tankönyv 12. oldalát is. Elemek. Érdekes dolgok voltak benne. Sophie a levegőt, a foszfort és a Vénuszt választotta, és várta, hogyan folytatódik az óra.

~Alkímia~

Miután végzett az irományával, ellenállt a kísértésnek, hogy elkeseredésében szétterüljön a padon, mint a kiömlött folyadékok szokták. Egyáltalán nem érzi, hogy a legjobbat adta volna magáról, bár fogalma nincs, hogy miért. Talán túl szigorú önmagával szemben… de hiába az élénk fantázia, a szimbólumok terén némi hátránnyal indul, szerény véleménye szerint legalábbis. Házi dolgozatnak be is alig merné adni.
Nem tudja hova tenni az Yvette válaszára adott reakciót a tanár részéről- ő maga töprengett a kérdésen, így nem igazán tudja, milyen körülmények közt hangzott el a válasz. De ezen nincs idő gondolkodni- újabb dolog üt szöget a fejébe, mikor a tanár ismét körútra indul. Ahhoz képest, hogy kereken kijelentette: nem diákokat abajgatni jött, egész jól csinálja… érdekesen magyaráz, de nem feledkezik bele annyira, hogy ne adjon feladatokat, és azokat ne ellenőrizné valamilyen formában. Ő maga csak zavartan ül a helyén, és túl ideges, hogy elmerje rejteni a dolgozatát, bármilyen rossz is… azonban szerencséjére szó nélkül hagyják a dolgot.
Nathalia és Seraphin igyekezetét dicséri a tanár, az Omennek és a Tyanának tett leszúrás is halvány, alig érezhető… ám annál nagyobbat csattan. Magában megállapítja, hogy ez csak ismét bizonyítja korábbi gondolatát: a professzor azok közé tartozik, akik csendesen a legveszélyesebbek.
Idegessége miatt csak a séta felénél veszi észre Sophie, barátnője fejét, bár elég messze ülnek. El is határozza, hogy óra után majd oda megy hozzá- most jobbnak ítéli nem lépni semmit.
Mikor az újabb penzum érkezik, némi késéssel kap a pennája után, hogy jegyzetelhessen, ugyanis belefeledkezik a történet hallgatásába. Szerencséjére azonban behozza a lemaradást, és mindent sikerül leírnia, közvetlen a napok neve alá. Kicsit elszégyelli magát, mikor a saját magában is felfedezett hiba, a hiányzó fogékonyság szóba kerül, de úgy dönt, innentől még jobban figyel. Nem lehet ez olyan nehéz, hisz már annyi szimbólumról tanultak…
A női-férfi történet érdekes mód ismerősnek tetszik… Az iskolában is említett görög mitológia egyes elemeit fedezi fel benne, meg a bibliai teremtésmítoszt, amit, ha máshonnan nem, hát mugli rokonaitól ismerhet valamelyest.
A normális és az abnormális… komoly téma. Első hallásra nem is ért mindent, ám mikor átolvassa a jegyzetét, hogy mindent leírt-e, jó pár részen fény derül a homályra. Bár inkább ne történne ez…
Megszédíti, és kicsit megrémíti, amit a sorok mögül ki vél hallani. Mesterséges tudathasadás, leásás az én legmélyére… halhatatlanná tenni, ami eleve halandó… Ez vagy óriási áldás, vagy hatalmas átok lehet…
Vagy tán mindkettő együtt?
És honnan tudja az ember, hogy jóra használja ezt a tudást? Hogy hol kell megállni a héj leválasztásánál?
Hogyan tenné Voldemort…
Eltöpreng a kérdésen. Csak… csak nem…
Felemeli a kezét, és ha felszólítják, hát felel- hangja tétova, hisz nem biztos a dolgában, de ez jutott az eszébe:
 - A leválasztott rétegek elraktározásával… teszem azt egy tárgyban? Végül is, a levált héj is a lelke része… ha meg tudja őrizni, akkor elvileg a lelke egésze nem pusztul el.
Visita Inferiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem… Ismerős latin mondat… már hallotta valahol… „Látogasd meg a Föld belsejét, s megigazulván megtalálod a rejtett követ”. Ha más nem jelentkezik, ő megteszi, miután a mondat (mellette nagy betűkkel a VITRIOL) a jegyzetei közé kerül, és elmondja, amennyiben felszólítják.
Meglepi az új feladat: gyorsan előveszi az eddig táskájában tartott pálcáját.  
- Scriptum Fumus! - ejti ki halkan, de határozottan a szavakat, koppant, és a diófa hegy világoszöld vonalat hagy.
Transzmutációs kör. Izgalmasan hangzik… És nem is olyan bonyolultnak, ahogy elsőre gondolta volna. Lássuk, melyik elem legyen… Víz. Kiválasztja a kört, majd kinyitja a könyvet a mondott oldalon. Sok gondolkodás után végül is a foszfor tűnik a legszimpatikusabbnak, a bolygónál (ahogy az elemnél is) pedig horoszkópját, a Skorpiót veszi alapnak, így az a Plútó lett. Az egész ezüst színű.
Összeségében elégedett magával, és megenged egy-egy kósza pillantást mások jegyére. Akit ismer, azé magáért beszél, és még a tanárét is igencsak helyénvalónak érzi. Különös figyelmet szentel Sophie-énak. Ő is a foszfort választotta, de a levegővel és a Vénusszal. Érdekes…

Alkímia óra

Theodor gyors léptekkel halad az Alkímia órára kijelölt terem felé. Hallotta, hogy rebesgetik: új tanerőt állítottak a tárgy katedrájára. Reméli, hogy nem csak „érdekességeket” de gyakorlatban is használható dolgokat fog tanulni. Csak el ne késsen, mert nincs annál rosszabb számára, mikor utolsóként lép be a terembe és minden szem, rá szegeződik.
Befordul az utolsó sarkon s már rá kellene látnia a terem előtti placcra, de egy még sosem látott férfi sétál közte és a célja között. Topp, kopp, topp.. kopp, topp, kopp... Theo megtorpan. Csak hátulról látja a sétálót, de rossz érzés fogja el tőle.

 ~ Ugye nem! Merlin mond, hogy nem ez az alak az új Alkímia tanár! ~

Gyorsan észbe kap és hosszú léptekkel teszi meg a hátralévő utat. Közben fürkészi a feltételezett tanerő kezében lévő pálcát. Valamit furcsáll rajta, de nem tudja egészen pontosan, hogy mi az. Mikor odaér, végre rájön. Nem sétapálca az, hanem az a vas, amivel valamit csinálnak a kandallóval. Csak nem tudja, hogy pontosan mit és miért. Van nekik is ilyen otthon, de még sosem látta mire jó. Meg nem ilyen szép.
Theo azután ér az új professzora után, hogy az kézcsókot oszt, majd beengedi a  kint várakozó diákokat. Bent helyet keres magának lehetőleg minél eldugottabb helyen. Ez itt sikerül is meg nem is. Nem nehéz elbújni ebben a sötét tónusú teremben. Mégsem egyszerű észrevétlennek maradni, mert nem elég, hogy kevesen vannak, még zsúfoltan is. Kicsit sajnálja, hogy rendszabályozással kell kezdenie az érdekes proffnak.

~ Mi a?...ez egy Troll...sőt rosszabb! ~

Végigfut az egész testén a hideg és néhány másodperccel később azon kapja magát, hogy tágra nyílt szemekkel és nyitott szájjal bámulja a lassan összeeső diáktársát. Gyorsan becsukja a száját és rendezi vonásait is, néhány másodperc alatt. Csak nehezen tudja levenni a szemét az összeeső Seanról és ráemelni az egyre inkább ördöginek tűnő tanerőre. Egy röpke pillanatra megfordul a fejében, hogy csak jelentenie kéne. Aztán gyorsan elhessegeti ezt a gondolatot.

~ Mindennek meg van az oka! Ráadásul ebben az intézményben semmi sem történhet az Igazgatóúr tudta nélkül. Legalábbis remélem. ~

A professzor beszédéből csak szavak jutnak el hozzá, melyek csak lassan állnak össze egész mondatokká, de akkor már képes felfogni őket. Nem kicsit meglepődik azon, hogy a saját unokaöccsével tette ezt meg. Aztán gyorsan sorba veszi azokat a családokat, amiket ismer és ahol a szeretet és béke légköre az uralkodó. Nem sok ilyet tud összeszámolni.
Lassan visszatér a való világ, valósan pergő idejébe és némileg megnyugszik. Ha minden igaz, ami az imént elhangzott, akkor jó kezekben vannak. Lehet, hogy a professzor egy utolsó gyilkos szörnyeteg, de Dumbledore tud róla. Ha meg még Aurór is, valószínűleg a tanított tárgy legjobbjai közül került is. Persze megvan annak a lehetősége, hogy nem minden igaz, ami az órán elhangzott vagy el fog hangzani.
Amikor megtörténik a távozás lehetőségének felajánlása, lábai önkéntelenül is megmozdulnak, azonban felsőteste a helyén marad, kezei a padon.

~ Akkor sem tántorít el semmi ettől a tárgytól. Akarok Alkímiát tanulni! ~

Theo egészen biztos abban, hogy a feltett kérdésre többekben megszületett a válasz, de a professzor bemutatkozását követő döbbenet és félelem bezárja a szájakat. Mert ugye mi van, ha rossz a válasz? Valószínűleg mindannyiuk szerencséjére csak pontlevonással sújtja a némaságot az őrültnek tűnő aurór és nem szólít fel senkit, hogy adjon hangot a gondolatainak. Inkább az alapoktól kezdi oktatni eme remek tudományt. Theo felváltva figyeli a készülő lebegő képet és a professzor arcát. Az pedig magyarázás közben olyannak tűnik, mint a vihar előtti csend.
Az ábra elkészülte után néhány másodpercig tanulmányozza azt Theo. Elővesz egy teljesen üres pergament, aztán írni kezd rá.

A kép közepén álló férfialak, egyértelműen túllépet az emberi lét hívságian, ezt mutatja fedetlen teste. Ami még bizonyítja, hogy már túl van az emberiség egyszerűségén, azok még a szárnyai. Ezek mindenféleképpen az emberek fölé emelik, minden tekintetben. Lényegesebb kérdés azonban az, hogy mitől képes felülemelkedni? A fején a korona és az a fölött látható szimbólum a magyarázat. A középső alakot a Merkúr szimbóluma koronázza meg, melyet sok helyen a tudás jele ként használnak. A kép alján elhelyezkedő szárnyak szerintem azt jelentik, hogy a tudás megszerezhető. Ezt csak megerősíti a középső alak kezeiben látható jogar, melyeket két egymásba fonódó kígyó díszít. A kígyó is a (tiltott) tudás egyik szimbóluma a biblia óta. Ezt a két jogart, mintegy a tudást, felajánlja a két alaknak.
A két oldalsó férfi, azonban ellentétes módon reagál. A Bal oldali alak kardján kígyó, míg a Jobb oldalién sas látható. A Bal oldali úgy tűnik, hogy tudásvágy erejével tekint a magasztosabb, középső alak felé. Azért csak tudásvággyal és nem tudással, mert csak egy kígyó fonja körbe a kardját. A Jobb oldali alak, a sast, azaz a hatalom jelképét hordozza kardján. A hatalomvágy azonban önmagában semmit sem ér, ezért nem is találhatja avagy láthatja meg azt a tudást, mely valódi hatalmat adhat a kezébe.
A nap és a hold pedig a világosságot és a sötétséget szimbolizálják. Míg a tudás a világosságba vezet, addig a hold csak a gyérebben megvilágított, de kevésbe felemelő utat mutatja, azaz valójában a sötétségben tart.

Mikor befejezi a körmölést, leteszi a pennát és hátradől. Az utolsók közt fejezte be az írást, de ez nem zavarja. Végigfutja újra a sorait, de már nincs teljesen megelégedve a leírtakkal. Azonban már ha akarna se tudna rajtuk változtatni. Aztán az óra, mintegy varázsütésre folytatódik és újabb ábrák és szavak öltenek formát a levegőben, melyeket gyorsan le is jegyez.
Az újabb kérdést követően, Theo ismét az imént jellemzett képre tekint. Rövid morfondírozás után, a képleírás alá írni kezd.

Sorrendben: Arany, Higany, Ezüst.
Feltételezem, hogy a képen szimbolikus jelentéssel bírnak. Míg az arany és az ezüst szilárdak és alapvetően az emberekhez köthetőek, addig a higany ennél magasabb rendű és bár nem foglal el olyan státust az alkímia képzeletbeli hierarchiájában, mint a két másik fém, jelentősége kiemelkedő.

Ezzel gyorsan végzett, bár nem a leggyorsabban. Csak remélte, hogy középmezőnyhöz fog tartozni sebességben és lesz majd valami igazság a válaszában.
Kissé előre dőlve, a professzor előadására figyelve jegyzetel tovább. Amikor, azonban a Lupen mintegy lángra lobbantja saját karját, melyet aztán egy diák felé nyújt, megáll a kezében a lúdtoll. Apró tintafoltot is hagy a pergamenen, amelyet nem bánt, inkább egy sorral lejjebb folytatja aztán mikor magához tér a kis közjáték hatása alól.
Az újabb ábrákat nem tudja mind leskiccelni, de nem is áll szándékában. Csak a négy őselemét jegyzi le. Ezt követően leteszi a tollát és a pálcáját veszi a kezébe.

- Scriptum fumus! - hagyják el a száját a szavak, majd megrajzolja a saját alkimista körét.

Azok kedvéért, akiknek gondot okoz a transzmutációs kör egységeinek megválasztása, itt egy kis segítség. A bolygókról szóló oldalakért köszönet Seraphin Lamartinnak (na meg az őselemek kapcsán is).

1.) Bolygók

• A bolygók és jelentéseik (http://eletmod.hu/tart/rcikk/j/0/137658/1)
• A bolygók jelentése (http://www.pink.hu/horoszkop/20090618/a_bolygok_jelentese/)

2.) Őselemek

• Őselemek a személyiségben (http://www.grafobuvar.hu/eletvezetesi_utmutatas)

Hallom a pennák halk sercegését. Az óra tart, a diákok szorgosan írják a feladatra a válaszokat. A tanár egy munkapadnak támaszkodva, nyugodtan figyeli a munkát. Fogalmam sincs mit írjak arról a nyamvadt képről. Valamit lefirkantottam, de biztos vagyok benne, ha Lupen meglátja kivág a pergamenlappal együtt. Sóhajtok egy halkat, feladás-képpen.
Egyszerűen halálra unom magam, a feladatra nem tudok rájönni, s az eszem amúgy is Chloe-n járt. Nem! Koncentrálj az órára!
Gondolataimból felocsúdva tekintetem a tanárra szegezem. Ellöki magát az asztaltól, s elkezdi következő ellenőrző körsétáját. Egypár asztalnál megáll, s leellenőrzi az irományokat. Jaj, csak ide ne jöjjön, ha meglátja ezt a szörnyűséget elevenen felfal.
Bár most úgy tűnik jó kedvében van. Megdicsér jó pár diákot, köztük barátnőmet, Nathaliát. Remek, mindenkinek több esze van, mint nekem.
Amikor a padom közelébe ér, gyorsan úgy teszek mintha írnék, s jó szorosan a pergamenem fölé hajolok, hogy ne lássa, mennyit és mit írtam. Szerencsémre nem szúrt ki magának, így megúsztam a dolgot.

Végre tudok az órára koncentrálni.
Voldemort... Ez megy már mindenhol...
Így van. Voldemort a természetet meghazudtolva, testét elveszítve tovább élt. Nem tudni miért.
Talán ez a módszer egy kulcs arra, hogy tudnánk halhatatlanná válni? Vajon ez egy megoldás? Nem tudni. A Bölcsek köve is egy módszer, az illető halhatatlan, de rettentő nehéz elkészíteni, és ha rossz kezekbe kerül szörnyű következmények szövődhetnek.
A következő feladat lefordítani egy latin szöveget. "Visita Inferiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem"
Gondolkozom, töröm a fejem. Hallottam már valahol, de hol? Egyszerűen képtelen vagyok rájönni, mindenesetre még ha nem is tudom a jelenetését, tudok róla írni. Szorgalmiképp gyorsan megragadtam pennám és leírtam mindent amit tudok erről.

Visita Inferiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem.
Az alkimistáknak egyetlen célja volt. Ez pedig egyáltalán nem a közönséges arany előállítása. Az alkímia célja az aurum non vulgi elöállítása; azaz a nem közönséges aranyé. Ez az arany az ember átalakításáról, a tényleges transzmutációról szól. Magát az embert kell transzmutálni, halandó, romlott, kasztrált állapotából vissza az eredeti omnipotens állapotába. Ez az emberi élet teljes értelme. Az tehát, hogy felismerve tökéletlenségét, megpróbálja önmagát tökéletessé tenni. Bár elsö ránézésre blaszfémiának tűnik, de megpróbálja kijavítani az emberi 'bukás' következményét: azaz a halandóságot. Az emberi vélemények világa által lehetetlennek tartott halhatatlanságot kívánja elérni.
Azért tudja minden ember, hogy halandó, mert benne van a halhatatlanság. Az alkimista éppen ezért nem is a testet akarja transzmutálni. Ö tudja, hogy a test csak edény, vas philosophorum, amiben elrejtve benne van az isteni mag.

Talán majd óra végén be is adom Lupen professzornak, talán kapok rá plusz pontot, esetleg pontokat.
Lupen professzor szimbólumokat mutatott nekünk, a négy elemét. A víz, a föld, a tűz, és a levegő. Volt két ibolyaszínű ábra is, amit nem tudtam beazonosítani.
Hm....ami legközelebb áll hozzám? A tűz egyáltalán nem. Talán a víz. Igen a víz olyan mit én. Szélcsendben tükörsima, csendes, de ha vihar van, hatalmas hullámokat ölt. Szeszélyes, akárcsak én. Hangulatváltozásaim ráillenek eme elemre. Fémek közül talán ezüst. Nem tudom miért, de nagyon szeretem az ezüstöt, s ezáltal a Holdat választom mint égitestet, mivel összefüggésbe hozzák az ezüstöt a Holddal. Akkor kész.
A következő feladatnak szintén nagyon örültem, hisz' varázsolni kellett, és az mindig jól megy :D Próbáltam leutánozni a tanár mozdulatait, s megjegyeztem a varázsigét.
- Scriptum fumus!- mormolom magam elé. A varázslatom remekül sikerült. Végre! Most nagyon belejöttem, végre hasznosnak érzem magam. A füst ami a pálcám végéből tört elő narancsszínű volt. Érdekes. Mindenkinek más, nem baj, szeretem a narancssárgát.
A következő feladatnak is bátran álltam neki, s az imént használt varázslattal lerajzoltam a saját alkímiai szimbólumomat. Örültem mostani kisebb sikerem miatt.

---

”-   Hm.. Mínusz öt pont a Griffendél, a Hollóhát és a Mardekár Háztól.
Sorolja a fentebb említett csoportokat, miután belepillantott egy rövid kis listába, s mintha halkan ciccentene is egyet, amiért a Hugrabug méla, szelid teremtései közül egy sem iratkozott fel az előadására. Így tehát őket nem büntetheti, bár hirtelen felindulásból tőlük is szívesen levonna 10 gyönyörű pontot! Hogy miért? – Miért ne?
-   Az ok a válasz megtagadása.”
Mivel idő közben a Hugrabug néhány képviselője is tiszteletét tette az órán, végtelenül szomorú szívvel tőlük is levontam azt a 10 gyönyörű pontot.

---

”-   Az alkímia ezoterikus tudomány. Meg tudja mondani valaki, mi a különbség ezoterikus és exoterikus tudományok között?”

• Yolanda Delacour +5 pontot szerzett a Hollóhátnak. Ok: helyes válasz.

---

”-   Akkor most arra kérném önöket, hogy ragadjanak pennát és az eddigiek ismeretében próbálják meg értelmezni ezt a képet.” (Hermész szimbólum)

• Yolanda Delacour +5 pontot szerzett a Hollóhátnak. Ok: kiváló kifejtés.
• Yvette Delacour +5 pontot szerzett a Hollóhátnak. Ok: helyes kifejtés. (Érdekes megközelítés volt, bravó! – ezért osztok +1 pontot)
• Dorothy Moon +5 pontot szerzett a Hollóhátnak. Ok: helyes kifejtés.
• Darian Ellsworth +5 pontot szerzett a Hollóhátnak. Ok: helyes kifejtés.
• Gregory Omen +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: helyes kifejtés.
• Sean Blaine +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: kiváló kifejtés.
• Misha Crimson +1 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: érdekes, jóslat-szerű kifejtés.
• Zoey Cleve +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: helyes kifejtés, és kellőképp tömör.
• Laetitia Morrison +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: kiváló kifejtés.
• Tyana Chelsea Miscreant +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: helyes kifejtés. (Érdekes megközelítés volt. – ezért osztok +1 pontot)
• Eaton McLain +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: kiváló kifejtés.
• Pansy Parkinson +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: a kihúzgálásokkal tarkított, de alapvetően helyes válasz.
• Roxan Nox Winterbell +5 pontot szerzett a Griffendélnek. Ok: helyes kifejtés.
• Theodor Canis +5 pontot szerzett a Griffendélnek. Ok: kiváló kifejtés. (Érdekes meglátások is voltak benne, ez további +1 pont.)
• Nathalia Chloe Steele +5 pontot szerzett a Hugrabugnak. Ok: kiváló kifejtés.
• Sophie Shan +5 pontot szerzett a Hugrabugnak. Ok: kiváló kifejtés.
• Shaelynn Scarborough +5 pontot szerzett a Hugrabugnak. Ok: kiváló kifejtés. (Érdekes gondolatok is voltak benne. – ezért osztok +1 pontot)

---

”-   Az ólmot azért hozták összefüggésbe a Szaturnusszal, mert nehéz fém, és olyan "lassan mozogna", ha tudna, ahogy a Szaturnuszt látták keringeni. Ki tudja megmondani, milyen gyökerekből táplálkozott ez a tévhit?”

• Yvette Delacour +5 pontot szerzett a Hollóhátnak. Ok: helyes válasz.

---

”-   Az eddigiek ismeretében vázolják, miféle anyagok képezik részét a szimbólumnak, és ha tudják, kíséreljék meg ezek szerepét, viselkedését is leírni.” (Hermész szimbólum, második réteg)

• Rhia Callistra +1 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: a válasz helyes, de sok a rizsa.
• Gregory Omen ezzel a tintapacával megalapozta a saját bukását, remek; valamint +1 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: a nem-figyelés merész kijátszása.
• Misha Crimson +1 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: érdekes, jóslat-szerű kifejtés.
• Zoey Cleve +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: kiváló, tömör válasz.
• Laetitia Morrison +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: kiváló, tömör válasz.
• Eaton McLain +1 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: a pazarul félbehagyott, de félbehagyott felelet. Szép!
• Sean Blaine +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: kiváló, tömör válasz.
• Pansy Parkinson +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: kiváló, tömör válasz.
• Dorothy Moon +5 pontot szerzett a Hollóhátnak. Ok: kiváló, tömör válasz.
• Darian Ellsworth +5 pontot szerzett a Hollóhátnak. Ok: kiváló, tömör válasz.
• Roxan Nox Winterbell +5 pontot szerzett a Griffendélnek. Ok: kiváló, tömör válasz.
• Theodor Canis +5 pontot szerzett a Griffendélnek. Ok: kiváló, tömör válasz.
• Nathalia Chloe Steele +1 pontot szerzett a Hugrabugnak. Ok: alapvetően helyes válasz, de sok a rizsa.
• Sophie Shan +5 pontot szerzett a Hugrabugnak. Ok: kiváló, tömör válasz.
• Shaelynn Scarborough +5 pontot szerzett a Hugrabugnak. Ok: kiváló, tömör válasz.

A helyes válasz mellesleg: arany, ezüst, higany.

---

• Barbara L. Kenneth jóvoltából –1 pontot vesztett a Griffendél. Ok: nem helytálló közlések a reagban.
• Roxan Nox Winterbell jóvoltából –1 pontot vesztett a Griffendél. Ok: nem helytálló közlések a reagban.

---

---

Itt (http://www.roxfortrpg.info/index.php?topic=851.msg26127#msg26127) olvashatják, hogyan csatlakozhatnak az órához, amennyiben szándékukban áll.

---

---

Azok, akik későbbi csatlakozásuk ellenére gyönyörű, mondhatni tökéletesen összefoglalt reaggal örvendeztették meg a kőszívű professzor júzerét:

• Seraphin Lamartin +10 pontot szerzett a Mardekárnak; valamint +5 ponttal jutalmazom, amiért az övé volt az első kiválóan összefoglalt írás.
• Laetitia Morrison +10 pontot szerzett a Mardekárnak.
• Eaton McLain +10 pontot szerzett a Mardekárnak.
• Nathalia Chloe Steele +10 pontot szerzett a Hugrabugnak.
• Shaelynn Scarborough +10 pontot szerzett a Hugrabugnak.
• Sophie Shan +10 pontot szerzett a Hugrabugnak.
• Darian Ellsworth +10 pontot szerzett a Hollóhátnak.
• Theodor Canis +10 pontot szerzett a Griffendélnek.

---

”-    „Visita Inferiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem.” Ez az oldószer, mellyel levetkezhető a héj. És most… töltsünk el egy kis időt ennél a bizonyos külső rétegnél. Ki tudja, mit jelent a latin szöveg?”

• Seraphin Lamartin +1 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: helyes válasz. Kár, hogy írásban és nem szóban; valamint +1 pont, amiért végigolvasta a tanári reagot.
• Sean Blaine +1 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: elolvasta a tanári reagot.
• Zoey Cleve +5 pontot szerzett a Mardekárnak. Ok: helyes válasz, szóban megadva. Továbbá +1 pont, amiért elolvasta a tanári reagot.
• Roxan Nox Winterbell +1 pontot szerzett a Griffendélnek. Ok: elolvasta a tanári reagot.
• Theodor Canis +1 pontot szerzett a Griffendélnek. Ok: elolvasta a tanári reagot.
• Barbara L. Kenneth +1 pontot szerzett a Griffendélnek. Ok: elolvasta a tanári reagot.
• Sophie Shan +1 pontot szerzett a Hugrabugnak. Ok: elolvasta a tanári reagot.

---

”Ki tudja megmondani, mire jók ezek a körök?”

• A Vakarcs 5 jutalomponttal gazdagíthatta a … Házat. (Majd ő kiválasztja, melyiket szeretné. A helyes választ pm-ben kaptam meg, noha órára nem jár.)

---

Levonás:
Mardekár: 5 pont
Hollóhát: 5 pont
Griffendél: 7 pont
Hugrabug: 10 pont

Jutalom:
Mardekár: 105 pont
Hollóhát: 46 pont
Griffendél: 34 pont
Hugrabug: 58 pont

---

---

Szummázva:
Mardekár: 100 pont
Hollóhát: 41 pont
Griffendél: 27 pont
Hugrabug: 48 pont

Plusz a Vakarcs 5 pontja, ahova kéri.
(Számolja át, akinek van kedve.)

Úgy fest, sikerült némi életet oltania ebbe a máskülönben poshadt csendbe – már amennyiben poshadtnak nevezhető valami, ami ilyen intenzitással serceg, izzik és feszeng. Az alkímia labor levegőjének ezer gőztől és a falakból előpárálló aromáktól csípős szagát mostanra már megszokhatta a diákság orra, így talán csak akkor kerülhet sor fintorgásra, ha a tanerő elhaladtában felkavarodik a máskülönben álló lég. Nem számít, hogy az alkimista bőre miféle jeges, tiszta illatot von maga után, ha a karmazsin kabát tovalebbenésével megmoccan a bűz is. Járkál.
A forrón ropogó lángokba burkolt kéz erősen rászorít Mr. Lamartin kezére, és a lángok is átkapaszkodnak a fiú talárjának anyagára, mintegy néma falánksággal kúszva, mászva, zabálva a szövetet. Kéjesen nyújtózkodnak egész a válláig, majd egyetlen hang nélkül semmivé foszlanak. Ami pedig a professzor gondolatait illeti, ezúttal megtartja őket magának, és pusztán egy kifürkészhetetlen, szinte nem is létező mosolyra méltatja a bátor megnyilvánulást. Nem mintha lett volna más választása.
Ősz. Halkan koppan egy esőcsepp az ablakok valamelyikének üvegén, majd még egy és még egy. Záporoznak az apró kis ütések, az ég hol beszürkül, hol előragyog a nap, mintha nem is tanévkezdésben járnánk, hanem a szeszélyes április kellős közepén.
Alkimistánk mély, kellemesen tiszta hangon előadott magyarázatába a kinti tényezőkön túl a kosfejjel ékített piszkavas koppanásai vegyülnek, majd hallgatnak el.
-   Igen, Miss Cleve? – Olyan könnyedén fordul vissza az épp akkor rótt kör kellős közepén, mintha láthatatlan csengettyűk jelezték volna a számára, hogy egy kéz a magasba lendült. És nem is csalódott. Ott van, sápadt, kissé talán bizonytalan, mint a lány hangja is, de kétség kívül ott van az ő embere. Ritka fajta, hamis öröm pazarul leutánzott jelei bontakoznak ki az arcán, már ha az ember csupán a mosolyát és azt a büszke tekintetet figyeli, amivel felszólította a mardekáros diákot. A magyarázat hallatán kissé megkomolyodik, majd aprót biccent és visszasétál előre, hogy újfent a tanári asztalnak kikiáltott munkapult széléhez támassza a derekát.
-   Érdekes meglátás. A többiek vajon mit gondolnak róla? – Elégedetten maga mellé támasztja a sétapálca szerepében tetszelgő eszközt, érdeklődő tekintete a feszült figyelemről árulkodó arcokat és csillogó szemeket fürkészi. Aztán ismételten megakad az imént felszólított lány magasba emelt kezén.
-   Tessék, Miss Cleve. – Hmm… Talán nem árt elkönyvelni magában ezt a diákot, hisz az eddig adott válaszai gyakorlatilag kitűnőek! Valóban tehetséges. A férfi hangjában ezúttal kedves, már-már méregtől csöpögően mézes-mázos lágyság dorombol, amivel hátborzongató kontrasztot alkot az élénk figyelemről tanúskodó, hüllőmerev szempár. – Helyes válasz. Esetleg azt is meg tudná mondani, egészen pontosan mi is az a vitriol? Rugaszkodjunk el a szimbólumok síkjától, hiszen egy nagyon is hétköznapi anyagról van szó.

Szépen alakulnak a vonalak. Akad köztük szögegyenes és kissé hullámosabb is, de a lényeg úgyis az, hogy leszűrhesse belőle a maga következtetéseit. Haragosvörös, szikrázó zöld, kék, világoszöld és narancsszínű füstből font csíkok derengnek a padokon, ékes bizonyítékaként annak, milyen színes társaság gyűlt ma itt össze.
-   Jól van. Amíg a maguk és egymás köreiben gyönyörködnek, ejtsünk néhány szót magukról a körökről. Mostanra már bizonyára sokatokban felmerült, hogy egész pontosan mire is jó az alkímia és a pecsétek? A választ röviden úgy tudnám összefoglalni: gyakorlatilag bármire. Az alkímia a természeti elemekre és anyagokra épülő mágia, melyet elsősorban pecsétekkel, alkimista körökkel alkalmazunk, és amelyet az energiaáramlásokat felhasználva lehet irányítani. Az alkímia alapja az egyenértékűség elve, amiről néhányan már egész biztosan hallottatok: tehát ha valamit alkímiával kívánunk megidézni, akkor azzal valami egyenértékűt el kell veszítenünk. Ez az alap viszont elméletileg könnyen kijátszható a pecsét nélküli alkímiával, ami viszont feleannyira sem hatékony, mint a transzmutációs körökkel létrehozott alkímiai idézés.
Tart egy kis szünetet, hogy biztosan mindenki meg tudja emészteni a hallottakat, de tekintve, hogy ezúttal semmi ördöngős nem hangzott el, és az ifjú varázshasználók előtt kivétel nélkül ott fénylenek már a saját köreik, feleslegesnek tartja néhány másodpercnél tovább húzni az időt. Épp csak annyi pihenőt enged, amíg visszaér előre, és a táblának használt légdarabon lebegő lila körök bonyolultabbikára mutat.
-   Minden alkímiai kísérlet közül csupán egy van, amit a Társaság főbenjáróként jegyez, ez pedig a Humán Transzmutáció, vagyis az emberteremtés. Emberi testet a megfelelő anyagokkal és energiaáramlással képesek vagyunk teremteni... de lelket nem. Az egyenértékűség elve szerint az emberi lélek teremtéséért cserébe emberi lelket kell áldozni, ami brutális, mégsem példátlan művelet. A félresikerült Humán Transzmutációk eredményei a legendás homonculusok. Lélek nélküli, de saját tudattal rendelkező emberi testek, akik viszont muglikhoz hasonlóan képtelenek mágiát használni. Érdekességként szeretném megjegyezni, hogy varázstalan kollégáink egész másként vélekednek ezen teremtmények felől, így a mugli forrásokban a homonculus soha nem anyagi formát öltött test…
Lupen professzor tekintete egy hosszúra nyúlt pillanatig Sean jelét fürkészi, majd minden megjegyzés nélkül megemeli az állát és a hangját egyaránt.
-   Sikeres Humán Transzmutációról az ismert Mágiatörténelemben nincsen feljegyzés, de azt tudjuk, hogy csak is olyan nagy erejű alkímiai tárggyal lehetséges, mint a bölcsek köve, melyből a létező egyetlen példányt immáron öt éve, hogy elpusztították. A receptet csak és kizárólag Nicolas Flamel ismerte. A körökről továbbá még annyit érdemes tudni, hogy mivel minden ember más és más, másféle mágia kering bennünk. Ezért is sokan hagyatkoznak a bevett módszerek szerinti személyre szabott transzmutációs körök teremtésére. Most pedig... – A kőris moccan, és hamarosan minden padra egy-egy kis doboznyi törött lombikot és kémcsövet oszt ki. – Mindenki rajzolja fel egy tetszőlegesen választott tárgy oldalára a pecsétjét, és a bűbájtanon tanult „Huss és pöcc!” mellőzésével emelje azt a magasba. A következőképpen.

Alkimistánk könnyedén magához int egy csorba nyakú lombikot, majd rutinos mozdulattal felrajzolja rá a maga jelét. Ezt követően csupán a laza hurkot írja le a kőris hegyével, ám a "pöcc" helyett nemes egyszerűséggel a pecsét vonalára illeszti a pálcáját. Tökéletesen merőleges szöget zár be a felülettel. A lebegtető bűbáj igéjének első hangja már a hurok megkezdésével felhangzik.
-   Vingardium leviosa! - A törött üvegedény maszatos oldalán felizzik a pecsét, Mr. Lupen pedig úgy, ahogy van, a levegőben, elereszti a lombikot. Nem esik le. Ott lebeg, mintha jobb dolga sem lenne. - A varázslat aktív, amíg a pecsét a tárgyon van. - Igen ám, csakhogy a vörösen lángoló jel hamarosan belefakul az áttetsző üvegfalba. Mintha ott sem volna. - Ki tudja megmondani, miért jó ez?