A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmaz!
Belesápadok, ha a tükörbe nézek,
csak mondd meg nékem, hogy mennyit érek!
ROXFORT BOSZORKÁNY- ÉS VARÁZSLÓKÉPZŐ SZAKISKOLA
1997. DECEMBER 26.
Véget ért a jó, itt kezdődik a vész, itt nem használ a szó, itt nem használ az ész! Itt jobb, ha tovább mész, jobb, ha le nem állsz. Mondjad, mire vársz? Itt az van, amit látsz. Itt közeleg a vég, mindig szürke lesz az ég, azt elfelejted rég, hogy az élet mennyit ért. Azt mondjátok, még? Hát ennyi nem elég? Csak tessék, csak tessék, soha el ne felejtsék!
Hol romlott el bennem az a valami? A lelkem. Hol romlott el? Nem hiába álltam be a halálfalókhoz. Én nem a Nagyúr iránti hűség miatt szegődtem a nyomába, nem a gyilkolás utáni vágy miatt, akkor miért? Hol csesztem el az életemet? Nem születtem gyilkosnak, de valahogyan mégis azzá váltam. De hogyan?! Hogyan…?
Az utálkozásaim, a szüleim iránti irigység, hogy ők boldogok, én nem, az elfojtott bánatok, amivel erősebbnek akartam látszani – Emma szemében -, ezek tereltek le magáról az Életről? Miről szól az életem? Nők… Csábítás… Kínok… Üvöltések. Vér, könyörgés és pusztulás. Gonoszság, ravaszság, megfelelés utáni sóvárgás, siker elérése. Életek mentek tönkre kezem alatt, és ez addig nem érdekelt, míg az én életem sínen haladt – legalábbis én azt hittem. Most az én életemet tették tönkre. Miket beszélek?! ÉN tettem tönkre a saját életem! Csak is ÉN! Egyedül ÉN! Mert erről szólt az egész életem: én. Önző voltam mindig is, Emmát is csak magamnak akartam tudni, csak az én óvó karjaim közé engedtem, sehova máshova. Nem hagytam neki teret, mert önző módon magamhoz láncoltam. Nem hagytam élni. S most mit tehetek? SEMMIT! Mert elcsesztem! Elcsesztem az életemet, elcsesztem Emma életét, elcsesztem mindent! Egy kibaszott senkiházi vagyok.
Ne hidd soha, hogy így marad örökre, gondolj a jobbra, gondolj a szebbre! Ha már barát, nem ellenség csal tőrbe, akkor ne nézz, ne nézz többet a szemébe! Ha már a gaz a sírodat benőtte, akkor már mindegy, akkor már vége!
Üvöltve rohanok végig a folyosókon. Tajtékzok a dühtől, arcomról folyik az izzadtság és a verejték. Nem érdekel ki lát, ki nem, ki hallja, ki nem. Őrültként lökök mindenkit arrébb, egy idő után már utat hagynak nekem, mikor meglátják tombolásomat. Torkom kiszáradt, de én csak nyeltem, nyeltem, hiszen könnyeket évek óta nem hullajtottam, és ezek után is így lesz! Ha eddig kibírtam tartással, büszkeséggel, és tisztelettel, akkor már végigcsinálom! Nem hagyom kárba veszni eddigi életemet, még ha hasztalan is volt!
Kezemben pálca, s úgy nézek ki, mint aki éppen ölni készül, pedig már megtettem… És most gyilkolnék is. Mindenkit megölnék, akinek köze volt ahhoz, hogy ez így történjen, mindenkit megölnék, aki hozzám szól most, aki most boldog, akinek jobb az élete, mint az enyém, aki képes levegőt venni, és tükörbe nézni! Tetves rohadékok. Mindenki az!
Hallom, ahogy utánam szól az egyik kollegám, de nem állok meg, mit sem törődök vele.
Mindenki üvöltse, mindenki kiáltsa,
Ha már téged visznek a koporsóba, minden hiába!
Feltépem irodám ajtaját, és nagy robajjal bevágom magam mögött, és lihegve ráordítok egy záró-bűbájt. Pálcámat félredobom, és vadul belerúgok a legközelebbi tárgyba, egy ládába, ami nagy zsivajjal borul fel, s annak tartalma ki a földre. Nekiesek a könyvespolcnak, megragadom két oldalát, és elhúzom a faltól, és oldalra borítom, mire könyveim mindegyike a földre zuhan. Felhúzom pulcsim ujját, és rábámulok a Sötét Jegyre, ami elrontotta az életemet. Kezemen élénken látszanak a kidudorodó erek, ökölbe szorított kézzel próbálom legyűrni a remegést, ami elhatalmasodott rajtam. Idegesen néztem körbe, kapkodtam a levegőért. Mit tudnék még szétrombolni? Mennyi tárgyat, mennyi életet?
Soha, soha, soha nem érzek együtt veletek, könnyes lehet a szemetek, nem érdekel a lelketek, akkor is elmebeteg maradok, ha belegebedek! Ha síró gyereket látok én a szemébe nevetek!
Zsebeimből mindent kiveszek, és a földre/ágyra/asztalra hajítom, ahova esik éppen, de a farzsebemben talált lapocska a kezemben marad. Remegésem nem hagy alább, de ordításom abbamarad. Mi ez?
Kihajtogatom a valamiféle nedvességtől megszáradt, ropogós pergament, és az első szónál elejtem a lapot, hitetlenkedve bámulom a földön kiterült lapot, de nem sokáig, kapkodva felveszem, és meggyűrve oldalát szorítom – így kezdem el olvasni.
A testvérem voltál.
Az egyetlen bátyám.
Amióta ismerlek, felnézek rád, Brandon. Mindig is szerettelek, talán sokszor már jobban is, mint azt megérdemelted, de a bátyám voltál, és ez a tény elvakított… egy darabig.
Mikor kicsi voltam, azt mondtad örökre te leszel a legjobb barátom, azt állítottad mindig szeretni fogsz, és a legjobb testvérek leszünk a világon.
Hazudtál.
HAZUDTÁL!!
Persze tisztában vagyok vele, hogy azok a szavak, csak egy üres fecsegés töltelékszavai voltak, hogy egy buta kislányt álomba segítsenek, de én akkor komolyan vettem őket. És ezzel te is tisztában voltál.
Már nem vagyok kislány, és már mindent tudok. Elkerülhetetlen volt, hogy ez legyen, remélem, tudod, elkerülhetetlen volt, hogy kiderüljenek a mocskos kis titkaid, mert ugye nem gondoltad, hogy örökre a homályos ködfüggönyön keresztül foglak látni? Annak az ártatlan Brandonnak, akinek semmi hibája. Aki nem halálfaló, nem gyilkos, nem kegyetlen, és hazudozó. Csak a testvérem.
Bizonyára most örömmel olvashatod ezt a levelet, melyet könnyeim áztattak.
Mert ha ezt olvasod, akkor én már nem élek.
Te öltél meg, ahogyan azt akartam, én pedig elértem a célomat. Mert miután végeztél anyuékkal, nem tehettem mást. Meggyűlöltelek. Vagyis csak próbáltalak, de a bátyám vagy, nem gyűlölhettelek, de szeretni sem akartalak.
Valószínűleg most büszke vagy magadra. Gratulálok, az egész családot kiirtottad. Egyedül maradtál. Csak te, Brandon.
Most mihez akarsz kezdeni? Most, hogy már mindent, amire vágytál, véghezvittél?
Most, hogy már megöltél?
Szeretlek. Ezt nem fogom tagadni, mert nem tudom. A bátyám maradsz, örökre, de én már nem vagyok a húgod. Nem te tagadtál meg engem, hanem én téged. Téged, a szüleink gyilkosát, téged, aki merte bántani a saját húgát, aki kitörölte emlékeit, csak hogy neki jobb legyen!
Mindig a jobb érdekében harcoltál, azt viszont sosem ismerted fel, mi is az igazán jó. Sosem tudtad, melyik oldalra kell állnod, én pedig segíteni akartam neked, de nem hagytad. Mert azt hitted, te jobb vagy, te mindent tudsz?
Milyen a Sötét Nagyúr seregében szolgálni? Milyen érzés olyan gyilkosok között élni, mint te magad?
Tudod, én csak egyet szerettem volna. Élni.
Voltak álmaim, voltak céljaim!
Fel akartam nőni, Brandon, de te elvetted tőlem az ehhez elengedhetetlen dolgot.
A szüleimet. A szüleinket!
Őket szerettem a világon a legjobban, ezzel tisztában voltál. Hát miért tetted? Csak hogy nekem fájjon, csak, hogy ne menekülhessek hozzájuk, hogy végleg rád legyek utalva, s te perverz vággyal ölelhess át?
GYŰLÖLLEK!!
Megkeserítetted az életem.
Így most megöletem magam. Veled. Attól fosztalak meg, ami talán a legfontosabb neked, épp úgy, ahogy te is tetted.
Mindent elrontottál, nem is tudom, miért írok neked búcsúlevelet, hisz még ennyit sem érsz. nem érdemled meg.
Remélem szép életed lesz, s habár nem lehetek a gyerekeid nagynénje…
Viszlát, Brandon.
Soha többé nem látjuk egymást.
Majd néha küldök levelet hozzád, a pokolba.
Mert én a mennyben leszek… anyuékkal.
Két óra telt el.
Két hosszú, fáradságos, kemény óra.
A végtelenségnek tűnt.
A mosdónak támaszkodom, bal kezemben az összegyűrt levél, jobb kezem ökölbe szorítva támasztja testemet. Érzem, ahogy a vér folyik le az összes ujjamon. Az üvegszilánkokon állok, és a lefolyót bámulom megigézve. Nem is azt bámulom, csak nézek. Nézek a semmibe. Meg sem próbálom lenyelni a már egy órája folyamatosan patakzó könnyeimet. Olykor-olykor nyelek egyet, vagy köhécselek, krákogok a sok nedvességtől. Hajamról is csöpög a víz, ahogy a zuhanyrózsából is. Mocsok uralkodik mindenhol, de ennek így kell lennie. Nem számít, most semmi sem számít. Tehetetlenül szuszogok egymagamban, mint valami partra vetett hal. Gyenge vagyok, lábaimat egy hajszál választja el attól, hogy összeboruljanak alattam. Gondolkozom azon, hogy hogyan tudjam ezt visszacsinálni. Pedig teljes tudatában vagyok annak, hogy sehogy. Ezt a végzetes hibát már sehogy sem tudom megjavítani. A kurva lelkiismeret örökké marcangolni fog, égetni, míg bele nem döglök! Szét akarok szakadni, de nem megy.
A vér szüntelenül ömlik.
A víz folyamatosan csobog.
A verejték csillámlik.
A könnyek csak folynak és folynak.
És nem tudok, mit tenni. Mert már mindegy. Minden mindegy.
Nem vagyok már kisgyerek, de hiszek még a csodákban.
Azt hittem megbocsájtott. Azt hittem visszajött hozzám. Azt hittem szeret még, pedig gyűlöl.
Erősen megszorítom a papírgalacsint, a körmeim már régen nyomot hagytak tenyeremben. Görcsösen markolom, a vér erősen lüktetni kezd, de nem érzékelek semmiféle fájdalmat. Minden csekély karcolásnak tűnt ehhez a rémes históriához képest. Egy rossz álomba csöppentem, amiből rohadt gyorsan fel akartam ébredni. A tükör sem segített. A jeges víz sem segített. Hát mi kell még ahhoz, hogy felébredjek?
Emma, hozzád szólok. Miért kerestél meg? Miért nem kezdtél új életet? MIÉRT?! Most jobb? Tönkre tettél, érted? Miattad leszek lelki nyomorék, te rohadék! Kibaszottul szerettelek, nem akartalak elveszíteni, de még mindig jobb volt nélküled, úgy, hogy éltél, minthogy veled, de halott vagy. Mert MEGHALTÁL! Itt hagytál ebben a mocskos pöcegödörben megrohadni! Most örülsz? Most olyan egyedül vagyok, mint te! Remélem kettőnk közül legalább TE boldog vagy!
Hangosan zokogtam a vércseppes mosdó felett. Remegve borultam a szélére, és próbáltam megemészteni a gondolatot, hogy megöltem a saját húgomat.
- Direkt intézted így, mi?! – gondolok a levélben leírtakra. – Szándékosan, hogy még egy utolsót rúgj belém! Miért csináltad?! Miért?! TE IS UGYANOLYAN VAGY, MINT ÉN! – ordítom a porcelánnak. – Ugyanolyan önző és aljas vagy, mint én, csak te nem vallottad be magadnak! –
A szabadság magányos dolog.
Roxfort RPG
Szerző