Roxfort RPG

Karakterek => Brandon Everald Gray => A témát indította: Brandon Gray - 2011. 05. 29. - 18:35:01



Cím: Yvette Delacour
Írta: Brandon Gray - 2011. 05. 29. - 18:35:01
   -

1997. november 30.; 19:00
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola; Kis sziget

    -



Minden bűvésztrükk három részből, más szóval mozzanatból áll:

„Yvette Delacour részére!” – állt a boríték lapján díszes, dőlt betűkkel.

Az első rész neve: Ígéret.

A borítékot kinyitva, s kihúzva belőle a papírost egy kis levélkét találhat a címzett.

A bűvész mutat egy közönséges tárgyat. Egy pakli kártyát, egy madarat, esetleg egy embert.

A levél nem túl hosszú, csupán pár sor van ráfirkantva. Amolyan meghívásnak vélheti a lány.

Megmutatja a tárgyat, talán kéri, hogy vizsgálják meg, győződjenek meg róla, hogy valódi, egyszerű, hétköznapi tárgy.

„Yvette, úgy gondolom merő, vak vétket követnénk el, ha az előző beszélgetésünket nem folytatnánk. Tudom, hogy én siettem el legutóbb is, de sajnos megvolt az oka. Remélem nem voltam túlságosan udvariatlan, ezért is kérlek, hogy a hibámat kijavíthassam, és befejezzük a múltkori estét. Szeretném, ha megtisztelnél a társaságoddal pénteken, a kis szigeten, ami a Fekete-tó közepén áll. Tudom, nem a legésszerűbb találkahely, de hidd el, ez lesz a legalkalmasabb. Csak remélni tudom, hogy ott leszel, mert én ott leszek, este hétkor.
                                                                                    Brandon”

De persze…többnyire nem az.

A levelet a lány hálókörleti asztalán fogja megtalálni, hiszen úgy intéztem, hogy ott legyen. A levelet senki más nem nyithatja ki, csak is Yvette, a különleges védőbűbáj gondoskodik róla.

A második részt úgy hívják: Fordulat.

Én itt vagyok, és már csak rá várok. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy eljön ma este, de a szinte nem elég nekem. Már-már idegesen ücsörögtem a sziget kavicsos partján, a kiterített lepedőt. Mint valami rossz tinédzser, aki élete első randijára készül… Csak az a különbség, hogy én nem azon aggódom, hogy valamit el fogok el szúrni, vagy vajon megcsókolhatom-e őt, a randevú végén. Hanem, hogy eljön-e egyáltalán.

A bűvész fogja a közönséges tárgyat, és valami rendkívülit tesz vele.

Rengeteg kérdésem van hozzá, és csupán párra tudom meg ma a választ. Már, ha eljön. Talán hónapokig is eltarthat, mire minden kérdésemre választ kapok, de ez nem lesz elég, hiszen kétség kívül úgy gondolom, hogy újabbak fog felmeríteni bennem ez a lány.

Keressük a titkot, de nem találjuk. De nem is vagyunk igazán kíváncsiak rá, mert nem a valóságot akarjuk, hanem az illúziót.

Egy titok. Egy zárt könyv.

De még nem tapsolunk, mert az nem elég, ha valami eltűnik.

Kíváncsi vagyok, hogy azóta kiolvasta-e a könyvet, amit kölcsönkértem tőle bár már azóta találkoztunk jó párszor, nem jött szóba. Arról is kérdezni szeretném őt. Bármiről kérdezni szeretném – mindegy mi az, csak beszéljen, csak válaszoljon, csak adjon többet magából.

Elő is kell kerülnie.

A Nap már lement, a Hold már felszállt. November végén már hamar nyugszik a sugárzó csillag, és már több órát van fent az a társa, akivel csak nagy ritkán találkozik. Enyhén hűvös van, kellően felöltöztem, remélem Yvette is. De biztosan, okos lány.

Ezért minden bűvésztrükknek van egy harmadik mozdulata is, a legnehezebb.


Igen, valóban sokat foglalkozok a lánnyal, és talán túl sokat. De nem érdekel. Minél többet találkozunk titokban, annál nagyobb izgalom lesz rajtam úrrá, amikor egy újabb találkát fixálok le vele. A titokzatosság buja, és kiszámíthatatlan. Akárcsak Yvette.

Úgy hívják: Jutalom.



Cím: Re: Yvette Delacour
Írta: Yvette Delacour - 2011. 06. 09. - 16:33:52
1997. november 30.; 19:00
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola; Kis sziget



~~**~~

Eleinte hermetikusan elzárkóztam. Meggyőztem magam mindenről. És naivan azt hittem jobb lesz. Hisz ki ne gondolná ezt? Egyet azonban megtanultam azon kívül, hogy a tanulás, hiába vagy is benne profi, néha cserben hagy az agyad pörgésének leállításában.
A kísértés azonban egyszerűen egy olyan dolog, amitől csak egy módon szabadulhatsz meg... ha engedsz neki.
Nem szívesen mondom hát ki. A pergament összecsavarva egy percre eltűnődtem. Akaratom ellenére a lényem egyik része sóvárgott, és rohant volna esztelenül. S rá egy percre megrettenve álltam a klubhelységben. Mégis mit képzelek én? Nem vagyok egy ostoba fruska mint Yolanda és a többiek. S mégis! Hogy lehet ez?
Kétségbeejtő gondolataim a pergamen finom illata hatására azonban percek alatt elszállt, mintha soha nem is lett volna. Halovány mosollyal engedtem lentebb a papírost a férfias betűkkel, hogy még egyszer átfussam. Tehát még egy lehetőség... egy újabb. Végül is, miért ne lehetne nekem is barátom? Akivel szimplán elbeszélget kellemesen az ember...?
Igen, ez még Yvette Delacournak is kijár. Most már pedig pláne. S ennek köszönhetően már el is dőlt a levél sorsa. Farmernadrág zsebébe, majd láthatatlanná téve a hálófülke rejtett kis kincsei közé került biztonságba, mindenki más keze ügyétől távol.

Könnyed mozdulattal a fésű a legenyhébb gubancot is kiigazítja a hajszálaimon, miközben türkiz szemeim önmagam szemlélik. A vála hatás remeke... a tökéletes külső. Ösztönösen nézem magam meg profilból, aminek párja ott bent szúnyókál édesdeden, noha Yolanda alapvetően nem zavartatná magát. Neki a gubancos hajkorona épp oly megfelelő, mint az ízléstelen ruhaköltemény. És meglepő, hogy mégsem felőle érdkelődik egy ember, hanem pont felőlem.
Könnyeden fogom hát össze a hajam hátra, hogy ne zavarjon, s leginkább hogy ne hagyjak véletlen nyomot magam után. Egy hosszú aranyszín hajszál kissé feltűnő, s milétemnek köszönhetően nem túl összekeverendő az iskola többi diáklányával szemben. Két embert gyanúsítatnának... és az egyikünknek sem lenne jó.
Egy utolsó pillantás. Egy utolsó mély sóhaj. Aztán halk léptek, hisz nem akarom felébreszteni a lányokat, s a kihalt folyosóra érve körbenézek. Még a járőröző prefektusok sincsenek a közelben, hát a cipőt levéve mezítláb osonok végig a kastélyon, néha bebújva egy egy lovagi páncél vagy kiszögellés mögé. Mintha a kapu sem nekem akarna segíteni, az is hangos nyekergéssel nyílik csak ki, amire csöppet megugrik a szívem, ám a szabad levegőn, a vaksötétben újfent megnyugszom, noha sosem szerettem a sötétet. Nem féltem tőle... de a sötétségnek hatalma van. És nem jó hatalma. Most minden lelkiismeretfurdallás nélkül használom ezt ki és indulok el lassan a tó felé.
Csak most tűnik fel, mennyire lehűlt már a levegő, habár még nem köszöntött be a nagy fagyok ideje. Ám ami késik az nem múlik. Ha a sors kegyes, nagy hideg lesz. Sosem tudtam miért, de mindig is szerettem a nagy havat. Talán a látványa, az egyszerű primitív szépsége miatt.
Hisz olyan hangulatos bentről nézni, ahogy kint fehérré változik a táj.

Az alak lassan bontakozik ki előttem, s fokozatosan élesednek a körvonalai, mint egy némafilm lassú, árnyas képkockái. Miért jó ez? A bujkálás? Igazából nem ismerem még annyira hogy erre rájöjjek, de talán a puszta férfias egónak tudható ez be. S eddig nekem sem lehetett okom panaszra... legalább nem vagyok a pletykák középpontjában ellentétben egyesekkel.
Halk léptekkel közeledem, s eleinte úgy döntök nem lépek, ám mégsem tudom kellően megállni, muszáj feltennem a kérdést a halk, lágy szinte mármár suttogó hangomon, amely lehet olyan hatást kelt, mintha csak a szél hátán szólt volna.
- Mégis áruld el nekem... mit csinálnál ha nem jöttem volna el? -
Kíváncsi vagyok. Nagyon. Idekint maradna megfagyni? Ki olyan bolond hős lovag... de jó ezt hinni. Jó tudni, hogy valaki még ezt is megtenné érted. Hogy valakinek kicsit, még ha nem is önmagadért hanem a külsődért, a nevedért, de te kellesz... s ezt meglehet finomabban mint a többiek, de a nagy szerelmes meggyőző erejével adja elő. Még ha nincs is őszinteség... még ha a becsapás veszélye is fennáll... még ha ámítod is önmagad... még ha a hazugság is számodra fél igazsággal ér fel... amitől boldogabb vagy. Mert ki vagy éhezve egy csöppre, ami másoknak tengerként adatik meg.
Hiba ez?
A legnagyobb.
S megéri?
Nem.
Ahogy soha, soha semmi nem éri meg az életben.


Cím: Re: Yvette Delacour
Írta: Brandon Gray - 2011. 06. 20. - 10:04:15
   -

1997. november 30.; 19:00
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola; Kis sziget

    -



  Kinyújtva lábaimat heverek a pokrócon, hátul kezeimmel támasztom magamat. A csillagos egek kémlelem. Szándékosan akartam vele ma találkozni, nem holnap, és nem holnapután. Holdfogyatkozás napja van, bár a Hold még nem érte el a kedvező pozíciót, hogy megcsodálhassuk az égitestet. Bár enyhén nyálas az egész helyzet, de tudom, hogy Yvettenek biztos tetszeni fog.
   Ahogy mélyet szippantok a jeges levegőbe, az ezernyi tű módjára megszurkálja orrom belsejét, torkomat, és tüdőmet is. Kellemes ez a fájdalom, csekély, hiszen ez a hideg frissítően hat, sokkal tisztább a levegő, mintha be lenne fülledve. Érzem magamon a kevéske férfiparfümöt, amit még az irodámban fújtam magamra. Ez a szokásos illatszerem, amit több éve már le sem cserélek, hiszen kellemes illatú, az én orromnak is jót tesz, ugyanakkor a nők imádják. Ez alól Yvette sem kivétel, a legjobb dolgaimat érdemli, így az illatomnak, a külsőmnek, és a viselkedésemnek is tökéletesnek kell lennie. Más különben szóba se fog állni velem.
   Hülyeség azt mondani, hogy a titkai miatt enyelgek vele hétről hétre többet. Magamnak is hazudok, ha ezt bebeszélem magamnak, de hát mással nem tudom megmagyarázni, ezt a furcsa kötődést, vagy inkább érdeklődést a lány iránt. Bevallom, érdekfeszítőnek találom minden szavát. Több hónap alatt nem tudtam megismerni úgy igazán, és ezért még most is csüngök a szavain. Talán ezért ragaszkodok ennyire hozzá, mert minden szava egy csepp információ számomra. Ugyanakkor, ha már ennyi energiát fektettem belé, akkor nem hagyom úszni a dolgot. Kellemesek ezek a találkák, miért is rontsam el saját jó dolgomat?
    Ugyanakkor félelem is van bennem valahol. Nem az a konkrét, tömény rettegés, de egész tartok tőle, hogy hamarosan kiderül a kisnagy titkom. Halálfaló mivoltom mellékessé teszem, mert sokkalta könnyebben kiderülhet, hogy nem is vagyok már diák. Utoljára másfél éve koptattam a padokat, szóval nem egy pedofil szadista vagyok, de biztos, hogy azért megrendülne Yvette. És akkor nem is álmodhatok több információról, több hirtelen fellángoló érzelemhullámokról, amik amilyen gyorsan jönnek, úgy is mennek. Én azt akarom, hogy... Nem tudom mit akarok tőle. Azt biztosan, hogy találkozni vele.

   Az általában jeges hangja, ebben a hidegben most kellemesen lágyan hatott, szinte megmelengetett. Örömömre találtam, hiszen már biztos voltam benne, hogy eljött, és nem is fog elmenni egy darabig. Felnézek rá, de csak egy pillanatra, mert azonnal felugrok, és megragadom a csuklóját, hogy kézfejére kézcsókot nyomhassak - már megszokhatta. Zsebemből előveszem a már előre megbűvölt, virágot formáló fűszálat, és a füléhez tűzöm. Elmosolyodom.
   - Örülök, hogy eljöttél. - mondom őszintén.
   Egy röpke pillanatig végigmérem, és tovább mosolygok. Visszafogott, mint mindig.
   Kezét megfogom, és ahogy leülök, próbálom invitálni, hogy ő is helyezkedjen el mellettem a kiterített lepedőn. Csak azután szólalok meg, miután elhelyezkedtünk.
   - Valószínű, hogy itt maradtam volna még pár óráig, hátha csak késel... - mosolyodok el. - Persze a késés nem jellemző rád, de reménykednék.
   Ugyanakkor egyedül kéne megennem ezt itt.
- húzom magunk elé az eddig mögöttem rejtőzködő szendvicsekkel teli hátitáskát. Kicipzározom, hogy láthassa a szendvics tömkeleget.
   - Remélem szereted a sonkát és a sajtot. -

______________________________________

100. hozzászólás <3



Cím: Re: Yvette Delacour
Írta: Yvette Delacour - 2011. 06. 29. - 14:38:18
1997. november 30.; 19:00
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola; Kis sziget



~~**~~

- Ugyan... nem kell füllentened. Mindketten tudjuk, hogy nem maradtál volna. Nem vagy annyira együgyű, hogy nem tudod, nem jövök el. Nem vártál volna öt percnél tovább, s ezt is csak azért, mert az illem megkívánja. -
Ebből látszik a származása, azaranyvérű mivolta, de ezt már nem teszem hozzá. Igazából ez nem hiba, sőt. A realitás mióta főben járó bűn?
Halovány mosolyt is megejtek, csak hogy lássa, nem neheztelek rá. Ez ritka nálam, noha ő ezt nem tudhatja. Olyan, hogy én szívből kacagnék... hát, régóta nem fordult elő.
Igazából ez is haladás, tekintve hogy semmilyen téren ki sem érdemelte Brandon a bizalmamat, mégis megelőlegezetten megkapta.
Hiába megint szabályt szegetett velem. Lassan ebben is túlteszek önmagamon. A végén még összekevernek a hugommal, és nem feltétlen a külsőnk miatt!
Körbepillantok az esti tájon, majd halk sóhajjal hagyom hogy kezet csókoljon.
A világért sem vallanám be, hogy ez mennyire... hmm... hízelgő.
Mintha egy középkori varázslódráma kellős közepébe csöppentél volna és te vagy a királykisasszony.
Egyszerűen édesen aranyos, s az invitálást nehezen tudom nem elfogadni. Egyszerűen csak hagyom hogy vezessen, hogy magával húzzon, s míg ő beszél, én kényelmesen elhelyezkedem.
Egyik térdem felhúzom és átkarolom a lábam, miközben figyelem a szertartásos, nyugodt mozdulatait, mintha mi sem történtne... mintha ez teljesen természetes lenne, ami normális, holott számomra ez teljesen abszurd.
- Hmmm, szeretem persze...- kezdek bele, de persze elakadok. Kezem a hajamba tűzött virágra téved, s annak egyszerű piciny szirmát simítom végig tűnődve. Csak figyelem őt, és próbálom megérteni a könnyedségét. Ez nehezen megy, főleg amiatt az ördögi hasonlóság miatt, ami mindig Luc-öt idézi fel, de igyekszem ezt teljesen kizárni.
Hisz semmi értelme hasonlítgatni, s nem is akarom ennek kitenni a másikat. Tudom jól milyen érzés is ezt, elég sokat tapsztaltam már.
- Mondd csak... lehet a szüleid nagyon befolyásosak, és esély sincs arra hogy kicsapjanak az iskolából, de... te téged tényleg egyáltalán nem izgat hogy bármikor lebukhatunk, hogy éjszaka itt ücsörgünk? Ne érts félre... nem akarok ünneprontó lenni, csak... -
Ki akartam mondani, tényleg. De egyszerűen nem ment. Nem megy.
Nem tudom megmondani, hogy ez... zavar. Nem is az hogy hírbe hoznak vele. Hanem az hogy semmit nem tudok róla. Semmit nem tudok, de vonzódom hozzá mint egy méh a legszebb virághoz. Valami ilyesmi volt Blaine-nél is, de őt hamar megfejtettem. A stílusa pedig csak rásegített erre.
Brandon más... csak nem tudom még igazán, hogy miben.


Cím: Re: Yvette Delacour
Írta: Brandon Gray - 2011. 07. 12. - 22:17:09
    -

1997. november 30.; 19:00
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola; Kis sziget

    -



      Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog: minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van.
   - Csak bátran! – noszogatom, és közelebb tolok hozzá egy-két szendvicset. – Saját készítésűek! – mondom mosolyogva, némi büszkeséggel a hangomban.
   Észreveszem, hogy figyel. Csak néz, és nyilvánvalóan rajtam töpreng. Leplezetlenül viszonzom a nézelődést, csupán én nem a rejtélyes tekintetemet veszem elő, hanem az őszinte, és nyugodt (ál)arcomat.
   Mit nem adnék azért, hogy beleolvashassak gondolataiba. Meg is tehetném, nem hiába vagyok a Nagyúrnak hű szolgája. Kiváló legilimentorként bármikor betekintést nyerhetnék múltja titkaiba, emlékeibe, érzelmeibe, gondolataiba. Csak onnantól feleslegessé válik a sok információhalmaz, amit megszereztem, mert nem tudnám felhasználni. Nem hinném, hogy bárki is örülne annak, hogy elméjében és ami fontosabb: a lelkében lépünk be engedetlenül.
   Kissé hirtelen ér a kérdése, és a szívem meg is dobban egy pillanatra. Jól tudtam, hogy Yvette nem buta lány, gondoltam, hogy előbb-utóbb fel fog neki tűnni az esti találkák furcsasága, és a félelmem teljes hiánya, hogy lebuknánk, és sajnos be is következett. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy most elmeséljem, hogy igazándiból az iskola inspektora vagyok, kijártam már a Roxfortot, és gyakorlatilag az egyik „tanárja” vagyok, de amilyen gyorsan felvettem magamban, olyan gyorsan is hessegettem el a gondolatot. Egyszerűen oldottam meg a problémát.
   - Nem félek a lebukástól. – mondom könnyedén. – Te talán félsz? –  teszem fel a kellemetlen kérdést.
   Miután válaszolt közelebb húzódom összekuporodott testéhez, és szabad kezét lágyan megmarkolom egy pillanatra, és bizalmat sugárzó tekintettel ránézek. Bár ismételten elfog az érzés, hogy jó lenne ismét megcsókolni, de nála fékeznem kell férfiúi vágyaimat. Már váltottunk csókot, mégis, Yvettenél egy csók többet jelent, mint nálam általában.
   Furcsa volt először hozzáérni ajkaihoz. Szinte éreztem vadul verdeső szívét, pulzusa az egekben járt. És be kell vallanom, nekem is. Elképesztő volt.



Cím: Re: Yvette Delacour
Írta: Yvette Delacour - 2011. 07. 20. - 11:07:34
1997. november 30.; 19:00
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola; Kis sziget



~~**~~


Megmosolyogtat a kedvessége ahogy felém tolja a tálat. Olyan hétköznapian, olyan egyszerűen teszi. Mintha mi sem lenne egyszerűbb. De ha elfogadom, ha tényleg elfogadom akkor változik. Minden. Ő is, én is.
Tudom hogy így lesz, mert érzem. És ehhez nem kell semmi, semmi intő jel. Egyszerűen csak tudod és kész.
S félek megtenni. Félek bízni valakiben. Újra. Hisz akik eddig ezt élvezték mind mind eltűntek vagy így vagy úgy. Luc, Ben, Yo. Mind messze vannak tőlem, nagyon messze, s hiába kapálózom utánuk már. Elérhetetlenek.
Ő viszont itt van és nem az, sőt, ha kinyújtom a kezem, megérinthetem.
Talán csak kérnem kell. Meglehet még szépen se s ő itt van. Itt lesz. Ameddig lehet. Látom a szemében. Érződik a sóvárgása, mint a múlthét este is, amikor magához húzott. Nem durván, nem erőszakosan, de határozottan. Nem kérdően, nem kérkedően, inkább igen sóvárogva.
Nincs erre jobb kifejezés, vagy ha van is, jelen pillanatban nem találom.
Ez érződik most is rajta.
Még a kérdésem után is. A válasz után szintén.
Kezem az egyik szendvicsért nyúl és egyszerűen letöröm a csücskét majd a számba veszem.
Halovány mosoly suhan át arcomon, főleg a tűkön ülő pillantáson.
- Nem mérgezted meg... -
Kíváncsi vagyok, elneveti-e magát. Tudom, rossz a humorom. De talán ez oldja valamennyire a hangulatot. Már amennyire lehet.
Majd egy percre letöprengek, s felpillantva rá a kérdő lélektükreimmel találkozhat.
- Semmitől nem félek Brandon. Senkitől sem. Nincs rá okom. Legalábbis eddig ezt hittem. De...-
Hogy mondhatnám el? Hogy magyarázhatnám el? Mély levegőt veszek, és megrázom a fejem. Szőke tincseim lebbennek körülöttem, pár az arcomba is csapódik de így akarom elűzni a rossz gondolatokat, hogy kimondhassam őket. Legalább neki, ha már másnak nem.
- Nem bízhatok benned. És nem miattad... magam miatt. Bárkiben hittem, elhagyott. Egyedül... egyedül egy dolog van, amitől... rettegek. -
Nehezemre esik ezt kimondani. Nagyon is. És igazán dühös vagyok magamra hogyszaggatottan veszem a levegőt, mert semmi okom nincs különösebben rá. Hisz nem futottam maratont, és ez csak egy kis vallomás. Nemcsak neki, leginkább önmagamnak, de...
Nehéz. Nagyon nehéz.
- Igen, rettegek... a magánytól -
Mély csönd. S ebben a mély csöndben minden benne van, aminek lennie kell. A szoroúságnak, a bánatnak, a gyásznak, annak a némi kis örömnek ami volt s ami most siratásra kerül.
Egyszerűen minden.
És egyetlen kis könnycsepp.
 Egyetlenegy legördül a bársonyosan puha törékeny porcelánarcon.


Cím: Re: Yvette Delacour
Írta: Brandon Gray - 2012. 01. 02. - 21:53:03

    -

1997. november 30.; 19:00
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola; Kis sziget

    -



      Viccnek szánt mondatán halkan, de őszintén elnevetem magam.
   - Jól látod! - bár én nem nyúltam egyik szendvicshez sem.
   A táskából előhúzok egy mécsest, magunk elé teszem, de mégis kellő távolságra, nehogy felrúgjuk, és pálcámmal meggyújtom. Egy picit elnézem a lángot, de amint megszólal a mellettem ülő szépséges lány, minden figyelmem rá fordítom.
   Érdekes dolgokat mond, ami felettébb felcsigázza izgatottságomat, és nem kicsit felkelti érdeklődésem. Úgy döntök, nem kérdezek meg mindent, amit szeretnék, pedig rengeteg kérdésem lenne a tartózkodó lányhoz - mint mindig. Inkább próbálok a lényegre figyelni, és úgy megfigyelni a lányt. Akármelyik pillanatban nézem, mindig elcsodálkozom. Ritkán, ha nem soha nem történt még ilyen. Hogy ránézek egy lányra és egyszerűen megragad rajta a tekintetem. Nem csak szépsége miatt, hanem elképesztő tekintete miatt. A nézése, ahogy a bűvkörébe ejt... felfoghatatlan. Volt már olyan nővel dolgom, akinek minden porcikája vonzott, de az teljesen más érzés volt. Az testi vágy volt, esetleg némi kitapasztalási kíváncsiság. De Yvette-nél emellett a két dolog mellett, még van egy teljesen, nem definiálható érzésem. És ezért még jobban csodálom. Hihetetlen ez a lány.
   A "de"-nél enyhén felhúzom szemöldökeimet, de vissza is eresztem őket. Nem kérdezek vissza, némaságom elárulja, hogy várom a folytatást, és mégis kivárom, míg ő maga mondja el, ha akarja.
   Folytatja, de logika szerint nem túl értelmesen. Érdeklődve, elmélyülten hallom meg minden szavát, és próbálom értelmezni. Nyilvánvaló, hogy fél. Az emberek, amikor elszántan azt mondják, hogy "Ők aztán nem félnek semmitől", az esetek 90%-ában igenis tele van a gatyájuk. Yvette is félt, láttam rajta. Az első mondatnál mondhatni megrendült a figyelmem. Sajnos nagyon is jól gondolja, hogy nem bízhat meg bennem, de valahol téved is. Ő még nem tudja, hogy eddigi kilétem hazugság, leszámítva nevemet. Ugyanakkor tudnia kell, hogy mint ember számíthat rám, hiszen akármit is mondana: kinek mondanám el? Miért használnám fel ellene? Mi hasznom származna belőle? Az ég világon semmi.
   A lányon látszik, hogy valamilyen súlyos trauma utáni időszakot él, ami egy időre megsebezte lelkét. Zárkózott és hűvös emiatt, ez már az első beszélgetésünk során is megmutatkozott.
   Látom, hogy küzd magával, tépődik, és szívem helyén fortyogó széndarab megenyhül. Megsajnálom, hiszen rossz látni, ahogy szenved. Sok ilyen tinifruskát láttam már tépelődni, tinédzserkoromban is, és manapság is. De Yvette-et nem tudtam végignézni anélkül, hogy közbe avatkozzak.
   Hagyom az üdítő csendet, hogy kicsit megnyugodjon magában. Megfogom kézfejét, és nagyon lágyan, de megszorítom, hogy lássa, nincs egyedül. Kis türelmi idő után halkan, biztatóan megszólalok.
   - Nem kell félned Yvette. - mondom majdnem suttogva. - Tudom, hogy közhelynek fog hangzani, de én itt vagyok. És ha én itt vagyok, akkor gyorsan felejtsd el a magányt. -
   Óvatosan, lassan egyik ujjammal letörlöm könnyét, és közelíteni kezdek, de ahelyett, hogy megcsókolnám, csak átölelem, és nem eresztem el, amíg neki jól esik.


Cím: Re: Yvette Delacour
Írta: Yvette Delacour - 2012. 01. 03. - 19:48:16
1997. november 30.; 19:00
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola; Kis sziget



~~**~~




Annyira nehezen született meg ez a vallomás, és annyira elfárasztott, hogy elmondani se tudom.  Nehéz egy olyan démont leküzdeni, amely benned él, és a lényed része. Még nehezebb beismerned a hibád, de azt, hogy mi a félelmed, ott, legbelül… nos, ez talán minden ember legnehezebb lépése. S most büszkének kellene lennem. Magamra, mert sikerült ezt meglépnem, Brandonra, mert kihozta belőlem.
Ám ehelyett mérhetetlen fáradtságot érzek, ami leginkább a tekintetemen tükröződik. És szinte érzem, hogy ő ezt látja. Mégsem kérdez, vagy faggat, mint más tenné ilyen helyzetben és ezért még jobban becsülöm. Talán mégis lehetne, hogy bízzak, vagy higgyek neki. Hiszen most is nekem tesz jót, és… olyan észrevétlenül teszi mindezt. Még a szikrája sem fordul meg bennem, hogy önmagáért cselekedne, s ez leginkább az aggódó tekintetéből olvasom ki. Más esetében zavarna ez a pillantás. Valamiért, tőle ez természetes és kicsit örömet is okoz. Talán máris jelent nekem valamit? Nem, nem többet, mint más ember. Tőle valahogy mégis jobban elfogadom a kritikát vagy az aggódást. Részben azért, mert egy hasonló arc ugyanúgy nézett rám mindig és hasonló gesztusokkal beszélt. Ezt az arcot láttam a legnehezebb időkben és ez az arc segített túlélni. Ez az arc itt van, bár ugyan máshoz tartozik, mégis… tudom, hogy egy másik ember. Mégis, ösztönösen hiszek neki. Még akkor is, amikor letörli a könnyem, finoman és óvatosan, mintha egy gyerek lennék. Ő pedig a bölcs szülő szerepében van ebben a percben, s ez nagyon is meghat. Először érzem azt hónapok óta, hogy valaki tényleg foglalkozik velem. És csak velem. És nem azért, mert muszáj vagy kénytelen, hanem saját akaratából. Ez nagyon jól esik, de nem mondom ki. Csak figyelem őt, ahogy egyre közelebb hajol a gyertya pislákoló fényében, s ettől lemerevedek egy percre, majd teljesen megdermedek. Még levegőt se merek venni. Csak a szívem ritmikus dobbanása vált egy ütemmel szaporábbra.
Hiszen…  
Nem tudom folytatni a gondolatot, mert nem úgy fejeződik be, ahogy vártam. Egyáltalán nem. Nem tölti be a látóterem az arca, vagy a szemei, mert az eltűnik a vállam felett, s helyette egy fél váll és a tó fodrozódó hullámai kapnak helyet. Melegség önt el, ahogy a teste az enyémhez és ő megnyugtatóan tart. Érzem az illatát, keveredve az esti szellővel, és egyszerűen csak elkezdenek peregni a könnyeim.
Annyira hiányzott ez. Az, hogy valaki átöleljen pont így, mint annak idején ő. Hogy érezzem, hogy valaki velem foglalkozik és érdeklem, hogy jelentek valakinek valamit. Hogy megérinthetek valakit és valaki engem pont így. És hiába nem épp Luc, mégis szinte ugyanolyan. Igaz ebbe hozzájátszik a külseje egy része, de ez már csak örökre az ómene marad. Csak a szemek másabbak, de hát mégis. Tudom, hogy nem csak emiatt érzem ezt. És ez megnyugtat. És már-már fizikai fájdalomként érzem, mekkora hiányt töltött be ez a kis gesztus az életemben. Nem beszélve arról, hogy emiatt mennyire hiányzott az elmúlt hónapokban Luc. Sóhajtok.
És  gonosz módon kiélvezem a perc adta minden pillanatot. Kezeim eleinte tétlen merevségükből hamar kiszakadnak, hogy átöleljék kölcsönösen a másikat. Kezeim lágyan fonódnak Brandon nyakához, s így kapaszkodom, belé nem is tudom meddig. Könnyen vesztem el az időérzékem, főleg ha vele vagyok, ezt már korábban is konstatáltam. Egyszerűen csak lehunyom a szemem és… teljesen megbízom benne. Hát ilyen egyszerű.
Az, ami másoknak évek alatt nem sikerül, neki pár hét alatt megy. És ez még engem is elképeszt. Vajon mi mindenre képes még? Mi mindent hoz ki belőlem ő? Hát ezért különleges ő. És egyre különlegesebb lesz.
Elmosolyodom halványan, amit ő nem láthat. Ez az a mosoly, az a boldog, és önfeledt, mint régebben. Az a régi Yvette, akire azt hittem, örökre elveszett bennem. És most itt van, és ő visszaadta. Hát így tesz Brandon a saját rabjává és örök lekötelezettjévé.
- Köszönöm. –
Suttogom neki, de talán már nem is kellenek szavak. Mert most azt hiszem minden tökéletes. Minden tökéletes úgy, ahogy van.

~Fin~