Jeremiah Charles Cerberus Morgenstern

Jeremiah C. Morgenstern
[Topiktulaj]

- V. - A látó - prefektus -

Nem elérhető

Jeremiah Charles Cerberus Morgenstern

« Dátum: 2011. 12. 30. - 01:13:49 »

JEREMIAH CHARLES CERBERUS MORGENSTERN

jelszó || "A százszorszép mindentől megóv."
teljes név || Jeremiah Charles Cerberus Morgenstern
becenév || Jeremiah, Jer – de ez kizárólag Klausnak engedélyezett. Alapvetően nem kedveli, ha becézik, így aki Jerry-nek vagy bármi másnak hívja, annak annyi. Komolyan.
nem || férfi
születési hely, idő || Skócia; Wick; 1984.február.29. /szerda/
kor || 14
vér || félvér
iskola || A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola előtt édesapja tanította meg mindarra, amire szüksége lehetett.
évfolyam || negyedik

   A legtöbb gyermek születésének hátterében mocskos dolgok állnak. Elvégre gondoljunk csak bele, hogyan is kerülnek a csecsemők édesanyjuk pocakjába. Igen, ennek a dolognak hagyományai vannak, és mindenkinél változnak a körülmények, ez így természetes. A gyermekek megszületése azonban csodás dolog, a lehető legtisztább, melyet ember valaha tapasztalhatott. Egy teljesen őszinte jelenség, mely örömöt, boldogságot hoz mindenki életébe. Ám vannak gyermekek, kiknek nem szabadott volna megszületniük, ugyanis hátsó szándékkal teremtették őket. Igen, vannak gyerekek, kik születéséről nem szólnak örömteljes regék, vagy nincsenek kellemes fényképek. Ezek a gyermekek örökre magukon hordozzák a sötétség jeleit.
   Nem tudnak róla, teljesen tudatlan élik mindennapjaikat.
   De mégsem tudnak szabadulni tőle.
   Soha.

★ ★ ★

1983. augusztus.3.

   A lenyugvó nap fénye erőteljesen világított a hatalmas ház, robosztus alakja mögül. A csillagokkal tarkított, nagy vaskerítés fekete alakja teljesen árnyékba borult, ahogy a rövid bekötőút is. A napkorong lassacskán tűnt el a Morgenstern kúria mögött, mintha megadta volna magát, egyre csak közeledett az erdő felé, hogy aztán máshol, talán valami kevésbé baljóslatú helyen tűnjön fel. Mintha úgy döntött volna, ez a birtok nem érdemel több napfényt, mintha direkt, hátsó szándéktól vezérelten adta volna át magát az éjszaka urának. Talán ő is érezte, mi készülődik a levegőben…
   A csendes, nyárvégi levegő egészen kellemes volt. A kert ontotta magából a virágok keveredett, mézédes illatát, s ránézésre könnyen tűnhetett úgy, minden rendben van, ám ez cseppet sem volt így. A levegő bizsergett az elfojtott indulatoktól, a birtok egészét feszültség savanyú szaga járta át.

   Odabent, a méretes előszobában Mortimer és Célia Morgenstern lázasan csomagoltak, egy nagy utazótáskába. Nehéz dolguk volt, csak a legfontosabbakat vihették magukkal, nekik viszont ez a kúria volt az életük, s talán soha többé nem térhetnek majd vissza. Minden fontosnak számított nekik, és a bőrönd hiába lett ellátva tértágító bűbájokkal, mindent mégsem vihettek magukkal.
   A karcsú, szőke nő lemondástól, s fájdalomtól eltorzult arccal nézett körül a gazdagon berendezett helyiségben, szeme élettelenül csillogott a lámpák nyújtotta fényben. Fiatal volt még, alig húsz éves, s máris ily veszedelmekkel kellett szembenéznie, nem is beszélve a reménytelenségről, mely egész jövőjüket behálózta. Vékony ujjaival lágyan végigsimított hasán, csak pár pillanat volt, pár, szeretetteljes pillanat egy békésen nyugvó, új életet óvva, aztán mintha mi sem történt volna, a nő arca erős kifejezést öltött, mint aki minden rosszra felkészült.
   Felnézett férjére, aki a görög isteneket ábrázoló falikárpit előtt térdelt az ódon perzsaszőnyegen, melyet vékony rúnák hada díszített. Mortimer oly fenségesnek tűnt az Olümposziak árnyékában, ahogyan vastag, izmos, rúnákkal tarkított karján, s széles válla felett megfeszült a póló, a göndör, barna haja arcába hullott. Arca, mely szokatlanul fiatalos volt, a félelemtől évekkel idősebbnek tűntette most fel. Egy kis fantáziával viszont – melyben Célia sosem szűkölködött- könnyen elhihette róla az ember, hogy a férfi is egy, a nagyra becsült halhatatlanok közül.
   Úgy tűnt, mintha keresne valamit, ám az a valami mintha felszívódott volna. Pontosan erre a következtetésre engedett sejtetni az is, ahogyan a férfi dühösen, szitkozódva pattant fel, és nyitott be egy vastag, sötét ajtón, hogy aztán odabent, kapkodva forgasson fel mindent. Felesége a résnyire nyitva tartott ajtón át láthatta a levegőben repkedő papírokat, melyeket férje mindig oly rendezett sorban tartott.
- Mortimer! – a nő hangja szokatlanul vékony volt, mintha ezelőtt órákon át sírással töltötte volna idejét. Ami azt illeti, a szeme alatt árulkodó karikák is ezt sejtették. – Alkonyodik. Mindjárt lemegy a nap. Ugye tudod, hogy ez…
- Persze, hogy tudom! – fojtotta bele a szót az asszonyba, a férfi zengő baritonja. – Nyugodj meg kicsim, a kapukra a legerősebb rúnákat rajzoltam. Az egy darabig feltartja őket. – Mortimer hangja ezúttal sokkal lágyabbnak, törődőbbnek tűnt, mintha megbánta volna előbbi kirohanását, egészen szokatlan volt tőle ez a hangnem. Semmiképp sem szerette volna még jobban felzaklatni állapotos feleségét, tudta, hogy nem tesz neki jót a sok izgalom, hiába van még a terhesség egy igen korai szakaszában.
   Célia sietve még pár holmit a bőröndbe hajigált. Igazából mindegy volt neki, egyszerűen csak szeretett volna minél többet elvinni, hiszen a tudat, hogy másnap reggelre a kúria helyén semmitmondó hamu, illetve törmelékkupac marad, beleégette magát a nő gondolatai közé, s egy percre sem tudott tőle szabadulni, egy percre sem felejtette el, hogy imádott otthona rövidesen megszűnik létezni.

   Eközben a nap teljesen eltűnt a horizontról, s a sűrűn gomolygó felhők között már látni lehetett a hold fényesen világító sziluettjét, ami azt jelentette, hogy most már semmi nem tartotta vissza az éjszaka gyermekeit, hogy végre valahára véghezvigyék a támadást, melyre olyannyira vártak.
   A kisebb csoport sietősen közeledett a vaskapu felé, nem lehettek sokan, maximum húszan. Élükön senki nem állt, az első vonalban három ember sétált egymás mellett, vált vállnak vetve, minden idegszállal felkészülve a támadásra. Nem tudták, mit várhatnak az emberektől. Habár külsőre ők is embernek tűntek, ha valaki közelebbről nézte meg őket, elvadult arcvonásaik, szemükben lévő vad lobogás láttán nem használta volna az ember jelzőt a Fekete erdő vérszomjas vámpírjaira.
   A vámpírok arcán elszántság látszott. Elszántság és valami ismeretlen dolog, amit leginkább az éhséggel azonosíthatnánk.
   Elég gyorsan haladtak, és másodperceken belül elérték a kaput. Az elöl haladó három vámpír közül a jobb szélső megragadta a kilincset, ám gyorsan el is rántotta kezét, vad, fájdalmas sziszegést hallatva. A többiek köré gyűltek, hogy láthassák, mi történik. A vámpír az ég felé fordította tenyerét, és egy égő rúna, már félig begyógyult lenyomatait pillantották meg.
   Egy emberként fordultak a kúria felé, majd őrjöngve, kiáltozva ugrottak a vaskapuknak.

- Mortimer, itt vannak! – sikkantott a nő, és elengedte a lila bársonyfüggöny, meggyűrődött szélét. Egy kósza hajtincset füle mögé rejtett, és tekintetével férjét kereste.
- Mi? Hiszen még csak alig ment le a nap! – a férfi átfutott a szobán, és egy pillanat múltán egy mellékszoba ajtaja csapódott be mögötte.
- Drágám, mennünk kéne! – próbálkozott az asszony, de nem kapott választ, így inkább más témát keresett. – Mi van Woodville-ékkel? Ha minket megtámadtak, akkor már őket is… - tördelte ujjait a nő, kézfején rúnák érték egymást. Védelmező, harci rúnák voltak. Nem merte befejezni a mondatot, hiszen, mint mindannyian, ő is tartott a legrosszabbtól. Már nagyon megbánta, hogy magukra haragították a Fekete erdő vámpírjait. Százszor megbánta. Még templomba is elment. Imádkozott, mert az állítólag megállítja a vámpírokat. Úgy szerette volna, ha gyermeke német földön nőhet fel, és a legjobb kiképzésben részesül, most pedig itt tartanak. Nem, hogy itt nőjön fel a gyermek, de még itteni levegőt sem szívhat soha többet. Sosem gondolta volna, hogy egyszer erre is sor kerülhet. Ha Wilhelm még élne, elborzadva csóválná meg fejét fia előtt. Talán a szégyentől ő maga vetne véget Mortimer életének, és most Célia örült, hogy apósa eltávozott az élők sorából.
- Már elmentek, Célia. Mind elmentek. – hangzott a nyugtalan válasz, és a szobából hangos puffanások hallatszódtak, ahogy Mortimer mindent átvizsgált.
   Célia nem tudott ellenállni kíváncsiságának. Félrehúzta a függönyt, és látta, hogy a kapu remeg. Lehet, hogy a rúnák erősek voltak, kimeríthetetlenek viszont nem, és a vámpírok sokan jöttek.
- Menjünk. – suttogta, arcát friss könnycseppek csíkozták. Sosem bírta a stressz-helyzeteket. – MENJÜNK MÁR! – sikította hisztérikusan, és ellépve az ablak mellől lerángatta a nehéz bőröndöt a kanapéról. Úgy kapaszkodott a fülébe, mintha az jelentené az életét.
- De nem hagyhatom itt. – morgolódott a férfi és visszatért a szobába, hogy felforgathassa a megrakott könyvespolc tartalmát, mely már csak ócska szakácskönyvekből állt, hisz a fontosabb iratok mind a bőröndben voltak.
- MORTIMER! – csattant fel a nő, és arcán egészen elszánt kifejezés tükröződött. A ház ekkor megremegett, és mint egy hideg széllökés, hullám söpört végig a birtokon. Nem volt szükség kérdésekre, mindketten tudták mi történt. A kapu megadta magát, vagyis a vámpíroknak immár szabad útja nyílt a házra. Igaz, Célia nem tudott a szenteltvízzel fellocsolt területekről, ám ha tudta volna, sem lett volna nyugodtabb. Mindketten tudták, hogy azokat a vámpírokat odakint nem állíthatják meg, semmilyen eszközzel. – Neked fontosabb a Társaság, mint a fiad élete? – suttogta, s keze a hatás kedvéért hasára csusszant. Az ablak csörömpölve szállt ezer apró kis darabra, s a méteres vasdarab, ami kitörte, és mely egykor nyilván a kapu egy darabját képezte, most fenyegetően állt ki az egész falat beborító freskóból.
   Mortimer ijedten kapta oda a fejét. A kedvenc freskója volt ez, imádta a görög mitológiát, most mégis le kell mondania erről az egészről. Elgyötört arccal nézett feleségére, kezei tehetetlenül hulltak le teste mellé. Legszívesebben azt felelte volna a nő kérdésére, hogy igen, ezt viszont mégsem tehette meg. Megadta magát.
- Menjünk, Libby már biztosan vár minket.– súgta gyászos hangon, ahogyan leginkább csak temetéseken halljuk beszélni az embereket, majd Céliához sétált, hűvös kezét lágyan csúsztatta derekára, s a következő percben a Morgenstern házaspár egy pukkanás kíséretében eltűnt őseik földjéről, vámpírok martalékául hagyva eddigi életük maradványait.

★ ★ ★

1984.február.29.

   Hűvös szellő kuszálta össze az érintetlen hótakaró felszínét, a februári fagyos levegő jeges mintákat rajzolt az üres raktárépület magasan álló ablaküvegeire. A szél kavarta hópelyhek kecses, felfelé ívelő fogócskába kezdtek, az épület előtt elhaladva átsuhantak egy hosszú, bokáig érő kabátot viselő férfi előtt, ki megborzongott, s kalapját mélyebbre húzta arca előtt, melyről a komor kifejezést már órák óta nem tudta eltörölni.
   Lehajtott fejjel botorkált közelebb, és tenyerét a hűvös műanyaglapra fektetve óvatosan tolta be az ajtót. Igyekezett kerülni a feltűnést, holott már nagyon megelégelte ezt a folytonos elővigyázatosságot. Már több, mint fél éve nem mert kilépni egyedül az utcára, hiába voltak oly messze a Fekete erdőtől. Rémálmaiban még ma is gyakran látja a közeledő alakok, hold fényétől csillogó, vérvörös íriszeit.
   Sietve lépett be a szűk nyíláson, s az ajtó máris csukódott mögötte, még az a néhány kósza hópehely sem pofátlankodhatott be. Odabent kissé áporodott ételszag fogadta, ezt összeráncolt homlokkal konstatálta, ám pár pillanat múlva egy vállrándítás kíséretében tekintete megállapodott a kisebb csoporton, akik egy hosszú, ovális asztalt körül ülve halkan sugdolóztak. A helyiség egyébként – eltekintve pár kartondoboztól, és egy nagy fa emelvénytől, teljesen üres volt. Az egyik, sötét sarokban patkányok motoszkáltak, és az egész épületben hideg uralkodott. Az asztal fölött egy nagy, lebegő fénycsóva segítette a látást. A férfi lépteit szaporábbra vette, kezei, melyek eddig zsebeiben nyugodtak, most előkerültek, s léptei ritmusára lengtek teste mellett. Arca most egészen vidámnak látszott, talán még a mosoly egy halvány jele is észrevehető volt rajta. A többiek nem üdvözölték, úgy tűnt ő azonban nem is számított másra. Pár embernek biccentett, majd csendesen elfoglalta helyét a sötét hajú férfi mellett, ki az asztalfőnél állt, és próbálta nyugtatni a többieket. Mellette egy karcsú, szőke nő ült, kezeit gömbölyödő hasán nyugtatta.
- Célia. – üdvözölte halkan, az asztalnál előre hajolva.
- Áh, Nick. Hol voltál, a gyűlés már fél órája…
- Monica megszült. – szemei ragyogtak, most már kétségtelenül boldognak látszott. – Fiam született! – suttogott vissza a nőnek, kinek arcán erre hatalmas mosoly jelent meg.
- Gratulálok, Nick! És egészséges? Mármint Niklaus?
- Igen, Célia, de… nem is mondtam még a nevét. Honnan tudod?
- Fogalmam sincs. Egyszerűen mostanában előre látok néhány dolgot. Leginkább az időjárást, vagy, hogy Mortimer milyen ruhában lesz holnap. Egy csomó jelentéktelen dolgot. Mintha megálmodnám őket, csak ezekben az a furcsa, hogy valóra is válnak.
- Ez úgy hangzik, mintha…
- Ne! – pisszegte le a nő, és szigorú tekintetét a férfi szemébe fúrta.
- Mortimer nem tudja…?
   Célia csupán megrázta fejét, majd hátradőlt székében és tekintetét ezután férjére függesztette, így jelezte, hogy egyelőre nem kíván többet beszélni a dologról. Nick Woodville oldalát viszont nagyon is fúrta a kíváncsiság. Tudta, hogy milyen ritkán fogannak látó csecsemők, s, hogy pont legjobb barátjának gyermeke lesz az, kissé megrémítette. Persze neki most inkább saját fiával kéne foglalkoznia.
- Biztosíthatlak bennetek, hogy a vámpírok nem merészkednek Angliába. – jelentette ki Mortimer, hangján érződött, hogy már szörnyen unja ezt a vámpír témát. Ő maga már rég véget vetett volna ennek a dilemmának, egyesek azonban még mindig féltek éjjelente az utcára lépni. Persze ő hiába magyarázta, hogy annak már kilenc hónapja, és ha kilenc hónap alatt egyetlen fekete erdei vámpír sem jelent meg, akkor ezután sem fog.
- És az angol vámpírok? – a kérdés egy, az asztal vége felé ülő, szürkés hajú nőtől származott. A nő tarkója enyhén égetett, ahogyan mindig, mikor a Társaság tagjai a közelben voltak. Mary még újnak számított a Tisztítók között, s csak nemrég kapta meg a hűségrúnát. Csupán remélni tudta, hogy idővel ez az égető érzés enyhülni fog, vagy jobb esetben teljesen meg is szűnik.
- Velük nem kerültünk összetűzésbe, így tőlük aligha kéne tartanunk. – húzta össze szemét a Társaság vezetője, majd gyorsan órájára pillantott, és folytatta. Hajnali fél egy volt. Tehát már javában az év egyik legmisztikusabb napjában jártak. Imádta a szökőéveket, s ha tehette, ilyenkor összehívta a Tisztítókat egy nagy megbeszélésre.
- Tudom, hogy mind féltitek életetek, s gyermekeitek életét. A vámpírok haragjának oka, s következményei vannak, melyeket viselnünk kell, és bár legtöbben úgy gondoljátok, nem tehetünk ellenük semmit. Tévedtek. – szavait várakozás teli csend követte. Mindenki feszülten figyelt. – Ugyebár gyermekeink négy évesen kapják meg a hűség rúnát, s ezután kezdődik meg kiképzésük. Eddig leginkább a rúnamágia tanítását helyeztük előtérbe, és a harcművészet mindig csak a második helyen maradt. Ha ezután több figyelmet, s időt szentelnénk a gyerekek harcossá nevelésére, jobban bízhatnánk abban, hogy meg tudják védeni magukat, és félelmünket is enyhíthetnénk.
- Neveljünk katonákat belőlük? – ejtette ki a szavakat halkan, Maurice Glasrose. Szemében valami vad elszántság csillogott. –És mi legyen a lányokkal?
- Tisztában vagyok a lányoddal, Maurice, és megnyugodhatsz. Annabelle legalább olyan jó harcos lesz, mint Nick, vagy éppen az én fiam. Együtt fognak felnőni, és garantálom neked barátom, hogy egyszer mindhárman a Tisztítók legdicsőbb tagjai lesznek. Mind büszkék leszünk rájuk.
   Az emberek arca felderült, és természetesen az elismerő bólogatás sem maradhatott el. Mortimer boldog vigyort csalt arcára, és oldalvást feleségére tekintett. Amióta Skóciába menekültek, az asszony mintha kissé megváltozott volna, s a férfi ezt leginkább a cseperedő magzat számlájára írta.
- Mortimer, megtalálták már Jerryt? – kérdezte Daniel, egy harmincas éveiben járó ír rúnakutató. Daniel négy hónapja csatlakozott, és máris rengeteget segített a Társaságnak. Ő irányította tulajdonképpen az új kúriák körül folyó építkezéseket, és ő volt a felelős, hogy elintézze a temetéseket. Nem sokakat kaptak el a vámpírok, s szegény Jerry ezen kevesek közé tartozott.
- Sajnos még nem. - szólt Mortimer a hirtelen támadt, komor csöndben. – Attól tartok, aligha számíthatunk rá, hogy Jerry teste valaha előkerül. – csóválta meg fejét, majd összecsapta tenyerét, ám elfojtott nyögés hallatszott mellőle. Minden szempár Célia Morgenstern felé fordult.
- Elfojt a magzatvíz. – suttogta a nő, s hangjából tisztán érződött a félelem.

★ ★ ★

1986.november.23.

   Hideg levegő süvített el a barlang bejárata előtt, odakint, a kiszáradt fa tetején kerekded hóbagoly gubbasztott, szemei csukva, s úgy tűnt, mintha a förtelmes hegyi időjárásból mit sem érzékelne. Nick is nagyon szeretett volna így megfeledkezni róla, ám sajnálatos módon nem tehette, így jobb híján kezeit szorosan összefonta mellkasa előtt, s dideregve figyelte, ahogyan legjobb barátja rúnákat karcol a barlang boltíves bejárata elé. Nem kockáztathatták a kutatás sikerét egy medvelátogatással, vagy ami még rosszabb, egy rajtaütéssel. Mindennek jól kellett mennie.

   A védőrúnák után Mortimer és Nick határozottan, felszegett fejjel indultak el a sötét barlang belseje felé, egyedül pálcájuknak halovány fénye világította meg a kopár falak sötétjét. A távolból visszhangzó csöpögés vegyült a léptek zajának összhangjába. Egy darabig egyikük sem szólalt meg, csak hunyorítva nézegették a falakat.
- Hogy vannak Céliáék, Mortimer? Rég láttam őket. Jeremiah-val minden oké?
- Jól vannak. Igeeen, nos elég fura kissrác, de tagadhatatlanul az én fiam. – felelt mosolyogva a férfi, sötét szemeiben azonban aggodalom tükröződött.
- Fura? – visszhangozta Nick, aki nem igazán tudta elképzelni, mire is gondolhatott a másik. Nála a fura azt jelenti, hogy a fia mondjuk meleg, vagy különböző magas helyekről ugrál le, élvezettel, vagy éppen zsírkrétát dug az orrába.
- Olyan, más. Titokzatos. Két éves, és olyan, mint aki már többet tud a világról, mint én magam. Olyan értelmesen néz rám…
- Gondolod, hogy amiatt van? – szakította félbe a férfi, ezúttal az ő hangjából is aggodalmat lehetett kivenni.
- Hmm. Erre még nem gondoltam, de szerintem nem szabadna. mármint, az normális lenne, ha begerjedne a vérre, de nem…
- Várjunk csak. Te vérrel próbáltad etetni Jeremiah-t? – a férfi hangja egy oktávval megemelkedett, az ő fantáziájának ez már túl morbid volt ahhoz, hogy el tudja képzelni, pedig jó pár dolgot látott már életében, sokkal rosszabbakat is.
- Csak tudni akartam, hogy mit tettem vele, milyen lényt alkottam. Ki akartam ismerni a természetét, ám azon kívül, hogy nem szereti a túl erős fényeket, semmi.
- Megbántad?
- Mit? Hogy vámpírvért juttattam a fiam szervezetébe, mikor még magzat volt, pusztán azért, hogy egyszer majd erősebb, és jobb harcos legyen mindenkinél? Igen, Nick. Így belegondolva, eléggé nagy baromságot csináltam. – enyhe sértettség bujkált a férfi hangjában.
- Nem kellett volna, én már akkor is…
- Tudom. Emlékszem, hogy te megmondtad. – Mortimer hangja egészen halkan, mégis dühösen csengett. Bánatosan megcsóválta fejét, és figyelmét inkább a masszív falnak szentelte. Nem akart ezen gondolkodni, minél többet agyalt rajta, annál jobban hibásnak találta magát, annál rosszabb lett ez az egész.
- Libby is vele van?
- Oh, igen. Libby teljesen úgy viselkedik, mintha nem is a nagynénje, hanem a második anyja lenne. Nagyon szereti Jeremiah-t.
- És mi van teliholdkor?
- Libby igyekszik olyankor minél messzebbre menni. Azt mondja, hogy nem messze van egy kis sziget, ahol átvészelheti a teliholdat. – magyarázta Mortimer, miközben mindketten a falakat vizsgálták. Időközben a barlang balra kanyarodott, és a csöpögő hang erősödött. – És Niklaus? A te fiaddal mi a helyzet, Nick?
- Oh, hát nagyon szuper kisgyerek. – lelkendezett a férfi. – Monica és én is imádjuk.
   Mortimer egy mosollyal nyugtázta a dolgot, és inkább sietősebbre vette lépteit. Persze örült, hogy Woodvillék ilyen jól megvannak, saját gondjaitól azonban nem igen tudott szabadulni, hiába is próbálkozott. Mindig ez volt. Inkább csak leszegte fejét, s megfeledkezve a kutatásról baktatott tovább, szabad utat engedve az önmarcangoló gondolatoknak. Így nem vehette észre, hogy Nick már nem követi, csupán a visszhangzó léptek hiányoztak neki, s pár percbe beletelt, mire rájött, miért.
- Nick, mi az? – fordult vissza, s fordította a férfi felé pálcáját.
- Azt hiszem, találtam valamit. Nézd! - suttogta Nick, hangja egészen elképedt volt. Pálcája fénye hirtelen megsokszorozódott, s az egész falat megvilágította, arcára kísérteties árnyakat vont a fény. Egyébként sem volt túl sötét a bőre, de most még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. – Ezek nagyon régiek lehetnek. – húzta végig vékony ujjait a barlang göcsörtös falába vésett régi jeleken. – És milyen sok van belőlük! Ez fantasztikus! – lelkendezett. - Mit gondolsz, kiktől származhat? – fordult Mortimer felé, aki közben mellé sétált, és kitágult pupilláit a két méter magas falat betöltő, kusza rúnák egyvelegére függesztette. Valóban varázslatos látvány volt, ritkán találni ilyen összefüggő, és értékes rúnaemlékeket.
- Szerintem menjünk beljebb. – pálcájával a barlang belseje felé bökött. – Úgy hiszem, hogy a barlang vége kitágul, és egy egészen nagy térben ér véget. Hátha ott is lesznek még… - mondta, majd elindult. Elvégre ő nem osztogat kéréseket, csak parancsokat. És neki sosem elég semmi. Neki mindig a legjobb kell. Mindenből.

★ ★ ★

1988.február.29.

- Boldog születésnapot, kicsim! – Célia suttogó hangját hallva ez az egész még jobban hangzott Jeremiah számára. Imádta az édesanyját, sokkal jobban kijött vele, mint az apjával, és úgy gondolta, ez sosem fog megváltozni. Ekkor még igen tág teret hagyott a naiv, gyermeteg gondolatoknak, hiszen ekkor még minden annyira rendben volt, s csupán négy évesen aligha vehette volna észre a világ romlott dolgait. Ő azonban mégis többet tudott. Mindig is többet tudott, mint amennyit kellett volna neki, s édesanyja erre már felfigyelt. Igaz, azt hitte, hogy Jeremiah nem érzékeli ezeket a dolgokat, hiszen még oly fiatal, ám tévedett, mint oly sok mindenben fiával kapcsolatban. Jeremiah tudta, hogy amit anyja csak a „dolog”-ként emleget, az valahol benne van, és azzal is nagyon tisztában volt, hogy a „dolog” nem valami jót jelent.
   Boldogságtól sugárzó arcát szülei felé fordította, s hangosan felkacagott, ahogyan édesapja karjaiba zárta. Szerette az ilyen pillanatokat, ugyanis Mortimer csak ritkán bocsátkozott az érzelmei ilyen szinten való kimutatására, s Jeremiah mindig is azt hitte, hogy apjának ez kínos dolog, de ő aztán nem tudhatta. Hiszen csak most töltötte a négyet, mégis mit érthetne az érzelmekhez?
   Ő viszont még ritkábban kezdeményezett öleléseket, vagy jóéjszakát-puszikat, ugyanis az idők során megtapasztalhatta, hogy ha megérint valakit, mindig furcsa álmai vannak, amik aztán valóra is válnak. Például a múltkor azt álmodta, hogy Libby néni farkassá változik. Nem tudta, hogy miért, vagy hogyan lenne lehetséges, hiszen Libby néni most is itt van, pont szemben vele, a kis asztal túloldalán, és mosolyog. Semmiképp sem lehet farkas, sőt, nem is hasonlít rá.
   A kandallóban vidáman lobogott a tűz, s megvilágította a kis étkező kemény vonásait, így nem volt szükség egyéb világításra. Finom fahéj illat lengte be a levegőt, Jeremiah imádta a fahéjat, na meg az oroszkrém-tortát is, mely az asztal közepén állt, s négy, vékonyka gyertya nyújtózott rajta az ég felé. Arra gondolt, hogy milyen jó lenne játszani a gyertyák lángjával, de tudta, hogy anyja előbb engedné, hogy sárkányokat neveljen a kertben, minthogy a tűzzel hagyja játszani. A gondolatra mindenesetre még nagyobb vigyor terült szét aprócska arcán. Mindig is szeretett volna sárkányokat. Na, majd ha 10 éves lesz. Libby néni úgyis mindig azt emlegette…
- Remek. Most fújd el a gyertyát, és kívánj valamit. – édesanyja hangja egész izgatottan csengett, pedig nem ez volt az első születésnapi tortája, jól tudta, mit kell cselekednie, de mindegy, hiszen az anyukáknak éppen az ilyesmi a feladata, nem?
   Ujjai megragadták az asztal lapját, s szemét is lehunyta. Remek, most már nagyon is készen áll a fújásra, de vajon mit kívánjon? Hiszen ennek az egésznek ez a lényege, kívánság nélkül nincs varázs. Nincsen. Semmi. Mondjuk, ha kérne egy igazi sárkányt? Nem, ahhoz még túl kicsi, és a szülei amúgyis visszaküldenék. Hmm… vajon kinek küldenék vissza? Na, majd ennek utána kell járni… Inkább egy új játékseprűt kér. Igen, az előzőnek a vége a múltkor belelógott a kandallóba, és… Libby néni máig nem tudta elfelejteni azt az incidenst a szőnyeggel, lehet, hogy nagynénje nem szívesen látna egy újabb prototípust a házban. És mi lenne, ha…
   A kandalló lángjai hirtelen váltottak zöldbe, és a nyíláson egy középmagas férfi lépett ki. Barna haja borzas volt, arcán különös, vörös foltok éktelenkedtek, Jeremiah felismerte a vért, a férfi ruhája pedig csurom víz volt.
- Nick bácsi. – fordult felé, inkább kérdő, semmint megrovó hangnemmel. A megrovást meghagyta Libby néninek, aki valóban csúnyán nézett a vizes szőnyeg miatt.
- Nick, mi történt? – édesapja megfogta legjobb barátja vállát, és próbált a férfi szemébe nézni, de az csak zavartan kapkodta tekintetét, mindent csak pár másodpercig nézett, nyilván elég feldúlt lehetett.
- A Minchnél találtunk egy víz alatti barlangot, aminek falára furcsa rúnákat festettek. Valószínűleg György korabeliek lehetnek, de Molly szerint még annál is régebbiek. – hadarta egy szuszra, és megragadta a kandalló oldalát, hogy biztosan megállhasson.
- Ezért vagy csurom víz? – Célia most először szólalt meg a férfi érkezte óta, kezében törölközőt tartott, és Nick felé nyújtotta, de az elutasította a gesztust.
- Nem. Vagyis, de, de miután páran lementünk, hogy megvizsgáljuk a rúnákat, felbukkant egy kisebb csoport kelpi, és nem tudunk velük mit kezdeni. Mindenki elment se…
- Célia, szedd össze magad, indulunk! – Mortimer hangja nem tűrt ellenvetést, felesége gyorsan kisuhant a szobából, Libby néni pedig közelebb húzódott Jeremiahoz.
- Libby, Jeremiah veled marad, ha nem gond.
- Persze. – bólintott a nő, téglavörös tincsei arcába hulltak. Időközben újra megjelent Célia a szobában. Jeremiah könnyektől csillogó szemmel figyelte a jelenetet, melyből, akár akarták, akár nem, kihagyták. Apjára nézett, aki háttal állt neki, és Nick bácsival suttogtak valamiről, Libby néni látszólag őket próbálta hallgatni, Célia pedig egy táskába gyűrt különböző holmikat, s most végre Jeremiahoz lépett.
- Kicsim, te most itt maradsz Libby nénivel, jó? – Jeremiah megrázta fejét, ám anyja nem törődött vele. – Legyél nagyon jó kisfiú, apu és anyu sietnek haza. – hideg ujjait a gyermek arcára tette, s onnantól kezdve minden elsötétedett, mintha az összes fény egyszerre veszett volna el.

   Hideg volt, és büdös. Valami mintha hullámzott volna, és ott volt az édesanyja is, aki egy furcsa lovon ült, ám a ló más volt, mint amiket a pajtában látott a múlt héten. Ennek a lónak sötétzöld és nyúlós sörénye volt, és körülötte apró buborékok úszkáltak, mintha a vízben lenne, édesanyja pedig most nem mosolygott, ahogyan szokott, kezei tehetetlenül lógtak mellette, s szemei csukva voltak, egészen…

- Jeremiah! Kicsim, mi a baj?! – a nő kezeivel fia vállát rázta, arcára kiült az ijedtség.
- Anyu! Nem mehetsz el. – két kezét anyja nyakába kulcsolta, és feltett szándéka volt, hogy itt tartja. Nem tudta, mi történhetett pontosan, hogy mi van azzal a lóval, csak annyit tudott, hogy igaz, amit látott, vagy ha még nem, hát akkor hamarosan beteljesül, és ezt nagyon nem akarta. Egyszerűen nem engedhette el a legfontosabb embert a világon. Nem tehette. Muszáj volt itt tartania az anyját.
- Miért nem?
- Mert…
- Oh, már megint valami butaságot álmodtál? – a nő szemei elfátyolosodtak a visszatartott könnyektől, sokkal többet értett ebből az egészből, mint amennyit a többiek a szobában, és komolyan is vette volna fia figyelmeztetését, ám szentül hitte, hogy a látók csak egy lehetséges jövőt látnak, és ha valaki tisztában van a lehetőségeivel, akkor könnyen változtathat ezen.
   Jeremiah csak egy bólintással nyugtázta a dolgot, és apjára nézett. Mortimer nem tudott fia képességéről, s Jeremiah szerette volna, ha ez így is marad. Félt, hogy akkor majd az apja még jobban eltávolodik tőle. Libby néni csontos ujjait érezte derekán, s anyja próbált kibújni szorításából.
- Ne! Ne! Ne menj el! Maradj itt, anya! KÉRLEK! Nem mehetsz el! - a mondat végére szavait elnyelték feltörő könnyei, s keservesen zokogni kezdett.
- Szeretlek, kisfiam. – hallotta Célia hangját egészen közelről, látni azonban nem láthatta, hisz minden olyan homályos volt.
- Anya! – megpróbált még egy utolsó szabadulási kísérletet véghezvinni, de nem járt sikerrel, Libby néni olyan szorosan markolta, hogy aligha szabadulhatott volna. Úgyhogy csak kiabált, sírt, és kapálózott, de nem tudott mit tenni. A szobát ismét megtöltötte a kísérteties zöld fény, és szülei eltűntek.
- Jól van, Jeremiah, most már nyugodj le. Vissza fognak jönni. – nagynénje letette a kisfiút, s Jeremiah letörölte könnyeit arcáról, hogy lásson is valamit. Libby néni nem értett semmit. A gyertyák szüntelenül égtek a tortán, ám ő egy pillantást sem vetett rájuk. Leült a földre, térdeit átkulcsolta rövid karjaival, s tekintetét a kandallóra függesztette. Szomorú szeméből a könnyek szüntelenül folytak.
   Meggyőződése volt, hogy amit látott, igaz lesz.
   Tudta, hogy megmenthette volna az édesanyját, ha hisznek neki.
   Tudta, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanolyan.

★ ★ ★

1988.március.5.

   A levegő egyre hűvösebbre vált, s ahogyan az kora tavasszal lenni szokott, szokatlanul korán alkonyodott. A maradék hó, mely átvészelte a februárt, lassacskán olvadóba kezd, s egyre több sírról rántja le hófehér leplét, egyelőre viszont a temető szürreális fehérségbe burkolózva, a szokott nyugalmával egészen kellemesnek tűnt. De talán nem a kellemes a legmegfelelőbb szó, főleg nem a mai napon. Elvégre, ami most van, az nagyon nem kellemes, vagy akár jó. Ez borzalmas.
   A távoli pad, a fák árnyékában szinte teljesen a környezetbe olvadt, Jeremiahnak pedig pontosan erre volt szüksége. Apró, kisírt szemeit merev arccal az összegyűlt kis társaságon tartotta, nem mozdult, aprócska ujjai a pad szélét markolták, s szeméből szüntelen folytak a könnyek. Édesanyja temetésén sokan megjelentek, férfiak, nők, legtöbbjüket sosem látta még, de ez nem furcsa, hiszen Libby néni kúriája elég messze van a várostól, s Jeremiah eddig csak kétszer járt a kisvárosban, ahová tartoztak. Amikor megszületett, és most. Igaz, a mostanit nem is igazán kéne beleszámolni, elvégre a temető épp olyan külvárosi parcellának számít, mint a ház, ahol laknak. De ez most lényegtelen.
   Valahogy nem tudta elképzelni, hogy azok az emberek ott, miért olyan kíváncsiak arra, ahogyan édesanyját, a nőt, akit ő a világon mindenkinél jobban szeretett, s akitől most mégis meg kell válnia, a nőt, akit akár megmenthetett volna, ha hallgatnak rá, a koporsóban fekve egy gödörbe rakják, hogy aztán eláshassák, így átadva az örökkévalóságnak. Jeremiah látta a koporsót, melynek oldalára furcsa mintákat rajzoltak. Ismerősek voltak neki, hiszen a házuk is tele van ilyenekkel, meg néha édesapja is rajzolt magára, ők csak rúnáknak hívták őket. Csak annyit tudott róluk, hogy még túl kicsi ahhoz, hogy foglalkozzon velük, mint szinte minden máshoz túl kicsi volt. Igazándiból ezt már nagyon unta.
   Miután szülei eltűntek a lángok között, csak édesapja érkezett haza, másnap hajnalban. Jeremiahnak szembesülnie kellett a ténnyel, hogy imái hiábavalónak bizonyultak, a furcsa álma megvalósult. Elhatározta, hogy ezek után soha többet nem fog imádkozni, s az álmairól is hallgatni fog. Senkinek nem beszél majd róla, mert ezzel csak bajt okoz. Nem feledkezhet el róla, és mostantól senkihez nem érhet hozzá, hisz az álmok így jöttek eddig. Persze volt pár kivétel is…
   Eddig látott benne valami jót is, hogy ő különleges, néha szórakoztatták a képek, vagy mosolygott rajtuk, most pedig úgy tűnik, soha többet nem lesz képes a mosolyra.
   A tömeg szétszóródott, halkan, suttogva tárgyalták meg a temetés részleteit, két férfi pedig Jeremiah felé közeledett. A fiú még látta, ahogyan Libby nénit elnyeli a semmi, ő csak így szokta hívni a hoppanálást.
- Sajnálom, Mortimer, hogy Monica nem tudott eljönni, de tudod, Niklaus elkapta a sárkányhimlőt, és otthon kellett maradnia vele.
- Semmi gond, Nick. – édesapja és Nick bácsi hangja egyre közelebbről hallatszódott, míg Jeremiah inkább lehajtotta fejét, s egy lopott pillanatban letörölte könnyeit kipirult arcáról. Nem szerette volna, ha édesapja gyengének látja. Így sem voltak túl jóban. Mortimer gyanúsnak találta, hogy fiát álmok gyötrik, s csak idő kérdése volt, hogy mikor jön rá Jeremiah titkára.
- Jeremiah. – apja hangja kemény volt, érződött, hogy nem azt akarja kérdezni, „Jól vagy-e, kisfiam?” Mortimer sosem engedett meg magának ily gyöngédséget. – Indulhatunk? – Jeremiah tudta, hogy apját zavarja, hogy nem nézte végig a temetést, de egyszerűen nem volt rá képes. Nem akarta látni. Legszívesebben bebújt volna anyja mellé a koporsóba.
   Erőt vett magán, és felnézett a férfira, Nick közben roppant érdeklődve tanulmányozott egy tujabokrot. Arca kifejezéstelen maradt, lehet, hogy kicsi volt, mindenhez, de sokkal jobban értette a dolgokat, mint ahogyan azt apja gondolta. Sajnos. Bólintott, és abban a pillanatban fel is állt a kis padról. Lehunyta szemét, s nyugtatólag nagy levegőt vett, majd remegő ujjait apja karja felé nyújtotta, hogy aztán egy halk hang kíséretében elnyelje őket a semmi.

★ ★ ★

1988.március.5.

   A téglakirakásos, felmelegedett kandallóban egymást érték a lángok finom vonású musztángjai, esztelen, semmitérő versenyt futva minduntalan. Jeremiah tekintete a parázsló rönköket fürkészte. Nem tudott szabadulni édesanyja gondolatától, hiába is próbálta legyűrni a fojtogató érzést, hiába próbált tenni bármit is. Pedig a temetés már órák óta véget ért. Tudta, hogy ez így nem lesz jó, ám nem tudott mit tenni. Inkább csak bámulta a tüzet és visszatartotta könnyeit apja előtt, ki természetes nyugodtsággal kortyolta whisky-jét, s a magas fotel belsejébe süppedve gondolkozott. Nyilván roppant nagy erőfeszítést igényelhet számára ez a dolog. Jeremiah a magasra tekert zongoraszéken kuporgott, a robosztus, koromfekete zongora előtt, lábait a levegőben lóbálta, arcán azonban szomorú kifejezés ült.
- Szeretném, ha mesélnél nekem a furcsa álmaidról. – nézett Mortimer fiára, hangjában ezúttal cseppnyi keménység sem volt, aggódás viszont annál több. Jeremiah is pontosan ezt bánta. Arcára félelem költözött, majd alig észrevehetően megrázta fejét.
- Nem érdekes, apa. – úgy gondolta, jobb lesz ez így. Nem tudhat a képességéről senki, csak így tudja őket biztonságban tartani. Ez lesz a legfontosabb. A legjobb.
- Nem érdekes? Én márpedig úgy vettem észre, hogy igenis elég nagy érdekeltséggel viszonyulsz az álmaidhoz.
- Mondtam, hogy nem fontos. Néha van pár rossz álmom, és kész. Ennyi. – vonta meg vékonyka vállait, s fejét lehajtotta, hogy könnyebben visszatartsa könnyeit. Mondhatják túl érzékenynek, de elég borzalmas dolgokon kell keresztülmennie négy éves kora ellenére.
- Hát jó… - lehet, hogy csak ő képzelt ebbe az apró mondatba fenyegetést, de mindenesetre most kicsit betojt, mármint ezek után óvatosabbnak kell lennie, még ennél is óvatosabbnak.
- Holnaptól kezdetét veszi a kiképzésed. – a pohár alja az asztallapon koccant, és Mortimer felállt a fotelből. Vastag ujjai fia vállára fonódtak, majd megszorították azt. Egy apai gesztus, egy érintés, melytől Jeremiah úgy tartott. – Úgyhogy szeretném, ha ma korán lefeküdnél, hogy kipihent légy reggelre. – a gyermek csupán bólintással nyugtázta apja szavait, egész testében megfeszülve várta, hogy a férfi távozzon a szobából, s ő végre elengedhesse magát. – Jut eszembe… - folytatta. -… a születésnapi ajándékod a szobádban vár. Remélem tetszeni fog.
   Újabb bólintás, majd léptek hangja, s az ajtó nyílt, majd zárult. Ennyi volt. Szóval ennyi volt a nagy, apa-fia lelkizős beszélgetés, amelyben megbeszélhették a továbbiakat. Csalódottság. Hiányérzet. Szeretet. Szomorúság. Tekintetét elszakította összegabalyodott ujjaitól, szomorú kis arcát magasra szegte, s szipogott párat, de egy könnycsepp máris legördült arcán.
   Rendben. És most mi lesz? Mit fog kezdeni? Egyáltalán van valamiféle választása egy négyéves fiúnak? Hiszen ő úgysem szólhat bele a dolgokba. Majd az apja szépen eldönti, sőt, már el is döntötte. Kiképzés. Talán katonát akar nevelni belőle? Végre valahára megtanítja a rúnák mágikus használatára? Végre lesz majd valami, amihez nem túl kicsi? Vajon az apja egyszer eljut majd egy ilyen szintre?
   Mikor?

   Fel kéne mennie a szobájába. Az ajándékát meg kéne néznie. Izgatottnak kéne lennie miatta, kíváncsinak, ám őt egyáltalán nem érdekelte. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy ez az ajándék, s a születésnapja is csak édesanyja halálára fogja emlékeztetni, míg csak él. Így hát ő nem kér egyikből sem. Neki nincs szüksége ajándékra, sem pedig szülinapra. Mihelyst felmegy, ki is fogja dobni, legyen az bármi. Még ha egy sárkánytojás, akkor is.
   Körmei keze húsába vájtak, s fogát összeszorítva viselte a fájdalmat, mintha ezzel bármit is megoldhatna. A kiserkenő vérnek különösen édesnek hatott az illata. Mintha nem is a halál előfutára lenne. Zaklatott könnyei sorra potyogtak ölébe, de abszolút nem törődött semmivel. Véres kezét arcához rántotta, alig pár milliméternyire orrától, és nagy levegőt véve, szemeit lehunyva szívta be vérének illatát, ám mihelyt észbe kapott, mit csinál, véres ujjaival barna tincsei közé túrt, s hangtalan sírása átment zokogásba.
   Most mégis mit csináljon?
   Igen. Talán kibonthatja az ajándékát.
   Kezét ruhájába törölte, nem érdekelte a drága ing, vagy a finom szabású nadrág. Szaladni kezdett, és egészen szobája ajtajáig meg sem állt. Egy pillanatra habozott, majd benyitott.
   Nem. Ez nem lehet. Közelebb lépett a szoba közepén álló magas kalitkához, melyből egy szürke bagoly pislogott vissza rá, furcsán értelmesnek tűnő, sárga szemeivel. Tátott szájjal, teljesen megigézve lépkedett a kalitkához. Ujjai a rácsokba akadtak, s arcát a hűvös vasnak nyomta, a madár szemébe nézve. Egyetlen szó motoszkált csupán elméjében, egy név, méghozzá az ármányt, az öregséget, a halált, a pusztulást szülő görög istennő ördögi neve. Nem tehetett róla. Halkan, suttogva, ámulattal teli hangon ejtette ki.
- Nüx.

★ ★ ★

1990.február.1.

   A két kard kemény, s veszélyes éle hangos csikorgással reszelte egymást, ahogyan mindegyre taszították volna a másikat ellenkező irányba. Aztán hirtelen eltávolodtak egymástól, hogy lentebb, alig pár centire a zsenge, hajladozó fűtől, újból egymásnak rontsanak, ám ezúttal a kisebb kard hamarabb kivált a szorításból, hogy egy felfelé irányuló döféssel hatástalanítsa ellenfelét, ám a férfi résen volt, s gyorsan ugrott arrébb, mihelyt mindkét lába a földön volt, megsuhintotta kardját, s fia arcán egy hajszálvékony csíkban friss, forró vér serkent ki.
- Nyertem. – hangzott Mortimer diadalittas kijelentése, mely hallatán Jeremiah csak fintorogni volt képes. Kis kardját a földbe mélyesztette, hogy megtisztítsa a ráragadt mocsoktól, s vastag, bőr-védőruhája alól kilógó, hosszú ujjú pulóverével letörölte homlokáról az izzadtság ragadós cseppjeit.
- Ki gondolta volna. Mindig te nyersz. – válaszolta, kissé kifulladva, csak, hogy mondjon is valamit, hiszen így is épp elég megalázva érezte magát, ahogyan egyébként minden vesztes küzdelme után szokás. Vagyis helyesebben, minden egyes küzdelem után. Még sosem győzte le apját kardvívásban, sem semmi másban. Jól bánik a fegyverrel, öt éves kora ellenére egészen jó kardforgató lett belőle, apja nyomába azonban még korántsem ért el.
   Mortimer alkarján a rúnák még mindig enyhe ragyogással vonták különös, mágikus fénybe apja kezét. Régebben még tartott a jelektől, mára azonban megszokta, hogy a felnőttek ilyeneket festenek magukra, ő azonban még túl kicsi volt ahhoz, hogy rendes rúnákat kapjon. Úgyhogy számára csupán az irigy, méltóságteljes pillantásokkal leplezett másodpercek maradtak.
- Ne mondd ezt. – édesapja hangján egyáltalán nem hallatszott, hogy megerőltetőnek találta volna a csatát, vagy egyáltalán a fáradtság bármilyen formáját is érzékelné. – Nagyon gyors voltál, sokszor még engem is megleptél, és rég harcoltál ilyen erőteljesen. Hidd el, hamarosan eljön az idő, hogy legyőzöl. Addig is, inkább menj, fürödj meg.
- Rendben. – hajtott fejet Jeremiah, majd kihúzta a kardot a hűvös földből. Körbenézett a házuk mögötti kis erdei tisztáson, s megfordult, hogy apja kérésének eleget téve felmenjen a házba, ám a férfi elé lépett, s komoly tekintettel kereste fia íriszeit.
- Szeretném, ha hét órára készen lennél. Libby kikészíti majd neked a ruhát, melyet viselned kell.
- Megyünk valahova?
- Igen. – a férfi leengedte mindeddig keresztbe tett kezeit, s kardját hóna alá csapta. Mintha nem is minimum húsz kilót nyomna, hanem csak ötöt.
- Hova?
- A kíváncsiság nem szép erény fiam. Majd megtudod, ha eljő az ideje. – jobb kezével megborzolta a gyermek gesztenyeszín haját, majd ellépett az útból, Jeremiah pedig futni kezdett.

   Az éjszaka beálltával Nick Woodville birtoka is a sötétben megbúvó lények martalékává válhat, ahogyan lakóit sem védi semmi a betolakodók ellen, ám mióta Angliában élnek, Nicknek aligha van félnivalója az éjszakától.
   A régi fóbiák viszont mindenkibe beégtek, s a Társaság tagjai a mai napig félnek az éjjeli látogatóktól, legyen az bárki, ember, vagy éppen az éjszaka fia.
- Apa miért nem nyitnak már ajtót? – Jeremiah Morgenstern, fáradt, nyúzott, s leginkább türelmetlen hangja volt az egyetlen, mely keveredett az éjszaka bagolyhuhogással tarkított alapzajával. – És egyáltalán mi a fenét keresünk itt? Kihez jöttünk?
- Nyugalom, hamarosan megtudsz mindent, addig meg ne pazarold a szavakat ily felesleges dolgokra. – Mortimer arcán boldogság tükröződött, s szemeiben büszkeség csillant, ahogyan fiára nézett. Hangja ellenben ellentmondást nem tűrő, kemény, utasító volt, így Jeremiah-nak, választás híján muszáj volt befognia.
   Bentről halk motozás hallatszott, ahogyan a zárakat elfordították, és a biztonsági intézkedéseket is végrehajtották. Jeremiah két hangot, két férfi hangját tudta megkülönböztetni, az egyik reszelős volt, s lassú, a másik pedig izgatott, és ami azt illeti, eléggé ismerős, azonban beazonosítani nem tudta. Mindegy is volt, inkább várakozás teli, csillogó szemeit az ajtóra szegezte, s úgy várta, hogy az kinyíljon, aztán mikor várakozásainak teljesen eleget téve megtörtént a dolog, lelkesedése és izgatottsága némiképp alábbhagyott, szemöldöke felszaladt, s most már tudta, honnan volt olyan ismerős az iménti bariton.
- Nick bácsi?! – hangja kétségtelenül elárulta, hogy valaki másra számított, a férfi azonban csak mosolygott.
- Szervusz Jeremiah, kérlek, fáradj beljebb. – tett egy széles kézmozdulatot, majd arrébb állt az útból, hogy a fiú elférjen, közben meg Mortimerrel üdvözölhessék egymást.
   Jeremiah kíváncsian lépkedett beljebb és beljebb a hatalmas előszobában, és valahogy minden ismerős volt neki, biztos volt benne, hogy járt már itt, vagy ha azt nem is, akkor látta már ezt a szobát. Talán valamelyik álmában. A sötét berendezés azonban akkor is magával ragadta. Nem tudta, ki rendezhette be a házat, de neki nagyon tetszett. A bútorok – szekrények, asztalok, székek,- mind egy színárnyalatban – a barna egyik sötétebbjében – pompáztak, a szőnyeg olyasmi volt, mint náluk otthon, gyönyörű részletességgel megmunkált, s rúnákkal díszített, s szokás szerint egy harci jelenetet ábrázolt. Jeremiah legszívesebben lehasalt volna és egy egész estén keresztül csak nézegette volna a jelenetet, mindegyre azon gondolkozva, vajon milyen indíttatásból harcolhatnak a megalkotott hősök. Ráadásul a helyiségben erős fenyőillat volt, mely mindig is az erdőre emlékeztette. Imádott az erdőben csatangolni, elveszni a magas fák között, mindenkitől távol, elvonulva. De ez hülyeség. Ő még ilyet nem tehetett, sőt, ilyenre még nem is gondolhatott. Hiszen túl kicsi volt hozzá. Még mindig minden jóhoz túl kicsi volt.
   De nem tett semmit, bármennyire is szerette volna kipróbálni a lépcső széles ívben húzódó korlátját, vagy a tűzhely melletti asztalon álló nagy sakktáblát. Mögötte hallotta a két férfi lépteit, úgyhogy megfordult, leginkább azért, hogy újból számon kérje apját. Nick bácsi láthatólag izgult, ez látszódott abból is, ahogyan ujjait tördelve, s arcán fülig érő vigyorral eltűnt az egyik oldalajtón keresztül. Eljött az idő. Jeremiah csípőre tette kezeit, majd kérdőn nézett apjára, de mindezt nem gondolta éppen elégnek, szerette volna szavakban is kifejezni gondolatait.
- Nos, itt vagyunk, beengedtek. Én viszont még mindig nem értek semmit. Miért vagyunk itt? És miért pont most hoztál el Nick bácsihoz? Ne érts félre, kedvelem, de jöhettünk volna reggel is. – azt már nem tette hozzá, hogy mondjuk a mai kiképzés, vagy a magánórák helyett.
- Tudod, mindennek megvan a rendje, ahogyan annak is, hogy életed során, hogyan tapasztalsz meg dolgokat. Ennek most jött el az ideje, s azért nem mondtam, s nem is fogok neked többet elárulni, mert úgy gondolom, nem örülnél túlzottan a dolognak, de hidd el, fiam, mindent a te érdekedben teszek. Egy napon még hálás leszel nekem ezért.
- Aha. – igazából nem futotta neki sokkal többre, egy szót sem fogott fel abból, amit apja mondott, de ez gyakran megesik, hisz még túl kicsi ahhoz, hogy ilyen ékesszólással éljen. Azt viszont megértette, hogy tulajdonképpen magára maradt, mert apjától nem fog megtudni semmi újat. Remek.
   Mögötte ismét lépteket hallott, ám nem fordult hátra, úgy gondolta Nick bácsi nem túl emeletes látványa ráér, egészen addig, míg elé nem kerül a férfi, azonban a léptek hangja egyszerre csak elhalt, s vad várakozás szaga tekergőzött a levegőben.
- Fordulj meg. – súgta az apja, füléhez hajolva, egészen sokat sejtetve, s ő, igaz félve, ám végre is hajtotta a mozdulatsort.
   Valóban Nick bácsival találta magát szemben, a férfi azonban nem volt egyedül. Állt mellette egy fiú, aki körülbelül olyan idős lehetett, mint ő maga, haja szőke volt, s egyenes, pont, mint neki, szeme kék, s arcán azzal a pimasz kifejezéssel egészen hasonlított Nick bácsira. Ja, és mosolygott, mint aki most nyelt le egy szatyor csokibékát, most meg részeg a sok cukortól. Jeremiah szemei elkerekedtek, s arca egészen elsápadt, ahogyan a két pár lélektükör egymásra talált. Ő volt az első, hozzá hasonló gyerek, akivel eddigi élete során találkozott. És egyáltalán nem volt neki szimpatikus.
- Jeremiah, ő itt Niklaus, a fiam. – törte meg a csendet Nick, majd fiára nézett, s folytatta a bemutatást. – Klaus, ő pedig Jeremiah. – Jeremiah-t nem is az idegesítette, ahogyan a fiú ránézett – roppant barátságosan, és izgatottan-, hanem az is, hogy teljesen egyformán voltak felöltözve. Mindkettőjükön ugyanaz a hófehér ing, s fehér nadrág volt, ő azonban úgy nézett ki szőke tincseivel, mint ahogyan Jézus nézhetett ki gyerekkorában. Ráadásul a kezét nyújtotta felé, mire Jeremiah szíve vadabb lüktetésbe kezdett, s még jobban elsápadt. Már egyáltalán nem találta szépnek a házat, legszívesebben kirohant volna az ajtón. Fogalma sem volt róla, mit várnak most tőle, de azt biztosan tudta, hogy ő mit akar. Vagyis, hogy mit nem.
- Szia. – köszönt neki Klaus, s kezét hatásosan közelebb tolta, hátha Jeremiah nem vette észre.
   Jól láthatóan megrázta a fejét, és próbálta összeszedni magát. Arcára közönyös kifejezést varázsolt, sápadtságát azonban nem tudta véka alá rejteni. Nem akart kezet fogni Klaussal, sőt, semmi olyat nem akart, ami vele kapcsolatos. Nem a fiútól félt, hanem az érintésétől. Mi lesz, ha újra valami borzalmas álmot lát majd, mikor hozzá ér?
   Mortimer és Nick tekintete találkozott, Nick kérdő tekintete láttán a másik csak megvonta a vállát, majd úgy döntött, inkább kezébe veszi a dolgokat.
- Akkor indulhatunk?
- Hova? – a két gyermek kórusa más fórumokon talán viccesnek hatott volna, Jeremiah azonban nem igazán tudott nevetni a dolgon, inkább arrébb lépett, hogy ne kelljen olyan kínosan közel állnia Klaushoz.
- A Társaság már vár rátok. – szólt Nick, majd ellépett fia mögül, s kitárta az ajtót.

★ ★ ★

1990.február.1.

   A gyatra földút két oldalán tornyosuló magas, kopasz fák kísérteties árnyékba vonták a halkan, már-már nesztelenül baktató férfiak alakját. A két idősebb férfi ment elöl, mögöttük fiaik, egymástól tisztes távolságra, szótlanul, maguk elé meredve lépkedtek. Niklaus szemében még mindig ott csillogott a remény, s a várakozással teli izgatottság, Jeremiah íriszei viszont haragot, felháborodottságot, és értetlenséget tükröztek. Meg talán egy kis félelmet is. Mióta meglátta Klaust, nincs nyugta, annyi kérdése lenne, melyekre maga nem talál választ, és annyi, de annyi hülyeség, amit nem képes felfogni. Miért csak most találkozik Klaussal, miért öltöztek fel ugyanúgy, hova mennek, és minek ez az egész?
   Lépteit kicsit megszaporázta, és a két sugdolózó férfi közé férkőzött, mit sem törődve vele, hogy azok mily mélyen merültek el eszmecseréjükben.
- Apa, beszélnünk kell. – jelentette ki, olyan parancsoló hangnemben, melyet eddig leginkább apjától szokott meg.
- Bocs, Nick. – vigyorodott el Mortimer, s megvárta, míg barátja lemarad, csak aztán nézett le fiára.
- Apa. Ez ki? – bökött roppant tapintatosan háta mögé fejével.
- Hát Nick fia, Niklaus.
- Nagyon vicces. – sóhajtott unottan Jeremiah. Már eléggé unta, hogy apja mindig viccelődik vele és hülyére veszi. – De mit keres itt?
- Amit te. Egyébként meg jobb lenne, ha kicsit kedvesebb lennél vele, ugyanis ezután minden napodat vele töltöd majd.
- Micsoda? Ezzel az idiótával? Azt már nem! – mégis, hogy gondolja ezt az apja? Még hogy minden napot! Na, majd meglátja, hogy vele nem játszhat úgy, ahogy a kedve tartja.
- Nem is beszéltél még vele.
- Az mindegy.
- Niklaus egy nappal idősebb nálad, és a kiképzésetek pontosan ugyanakkor kezdődött el, most pedig eljött az ideje, hogy megkapjátok az első jeleiteket. Ugyanolyan nevelésben részesültetek, hidd el, nem lesz semmi gond. Meg fogod kedvelni. – Mortimer hangja türelmes volt, Jeremiah kicsit meg is lepődött, hogy végre egyenes választ kapott. Úgy látszik kezd felnőni az igazságokhoz.
- Még mindig nem értem. – igen, csak ennyi volt a gond. Még mindig nem értette, mégis miért kell majd együtt lennie ezzel a fiúval, és mégis milyen jelekről van szó.
- Nem baj. Mindjárt ott vagyunk, és akkor majd megértesz mindent.
   Jeremiah már kicsit unta, hogy mindig mindenre várni kell, főleg a dolgok megértésére, de ahogy általában az lenni szokott, most sem volt más választása, így csak vállat vont, és szemét az előttük magasodó, kissé romos tornyokra szegezte, melyek sokasága egy ősrégi kastély maradványait alkották.

   A szövetség házának kikoptatott, tán ezeréves kövekkel berakott hatalmas udvara egykoron egy királyi vár nyüzsgő udvaraként szolgált. Itt végezték az akasztásokat, a kereskedők itt adtak túl portékáikon, s a rablók itt éltek meg mesterségükből. Sajnálatos módon mára a palota pompája igencsak csökkent, így az eszmeileg felbecsülhetetlen értékű ingatlant pár éve veszélyessé nyilvánították, s mivel nincs elég pénz a restaurálásra, az épületet elzárták a turisták elől. Így történt, hogy a lezárás utáni években, a közelben letelepedő Társaság hivatalos tanácshelyének választotta a helyet. Ez leginkább műkedvelő vezetőjüknek volt köszönhető, páran tartottak a romos falak, s tornyok rejtekében, az öregebbek pedig szellemeket emlegettek.
   Jeremiah pedig erről az egészről nem tudott semmit. Egészen idáig arról sem volt tudomása, hogy ez a vár létezik. Máskülönben elhihetik, minden szabadidejét itt töltötte volna. Mint minden hasonló korban leledző gyermek, ő is megszállottan imádta a lovagokat, a katonákat, a harcot, és a királyokat. Sokszor játszott már el a gondolattal, hogy ő is egy, Arthur világhírű lovagjai közül. Elkerekedett szemeit az égbenyúló tornyokon legeltette, arcára vágyakozás ült ki, s nagyon szerette volna megkérni apját, hogy had mehessen fel az egyik rozoga, mégis csodás toronyba, de úgy is tudta, hogy ő még kicsi az ilyesmihez, legalábbis édesapja szerint, és biztos nem azért vannak itt, hogy hercegesdit játsszanak. Sajnos.
   Még a vár falai előtt, a fűben enyhén fénylő, sötét jelek vannak rajzolva, melyek lánca körbeveszi az egész területet. A két gyermek tátott szájjal bámulta a különös véseteket, a férfiak, azonban nem fordítottak különösebb figyelmet rájuk, csak mentek tovább, mindkettő arcán büszkeség, s várakozás kifejezése ült.
   Átlépték a boltíves bejáratot, s az udvar belseje felé haladva halvány fény szűrődött át a falak között, kísérteties árnyékkal bevonva a látogatókat. Jeremiah halk hangokat hallott, már kissé félelmetesnek is találta a helyet, hirtelenjében egy csomó kísértethistória jutott eszébe, melyekről tudta, csak kitalációk, mégis rettegéssel töltötték el, valahányszor csak felőlük hallott. Hátra nézett, Klausra, csak, hogy megbizonyosodjon róla, ő is annyira be van-e rezelve a helytől, ám csalódnia kellett, Niklaus ugyanis még mindig mosolygott. Kissé barátságosan, kissé talán azért is, hogy visszafojtsa félelmét. Ez igazából lényegtelen, de mégis mosolygott. Olyan dolgot tett, melyre Jeremiah ebben a pillanatban nem volt képes, s ez irigységgel töltötte el a fiút. Lehet, hogy erősebbnek hitte magát Klausnál, ám úgy látszik túl sokat hitt magáról.
   Egy kiálló sarkot megkerülve a kör alakú udvarba értek, a háttérben egy összedőlt, rozoga faszerkezet árulkodik az akasztófa egykori helyéről, a kastélyba vezető, hatalmas kétszárnyú ajtó, mely pont ide nyílt, most tárva nyitva, sőt, az egyik fele félig leszakadva lóg. Valószínűleg pár karbantartó rúna tarthatja, vagy csupán a régmúlt szögei oly erősen ragaszkodók. Jeremiah, mihelyst meglátta a helyet, rájött, hogy miféle fényt látott. Az udvar közepén ugyanis magasba szökellő lángnyelvek, méretes tábortüzet alkottak. A fiú el nem tudta képzelni, hogy messziről hogyan nem vehette észre az égbe nyúló füsttengert. A tűz körül, biztonságos távolságban, kör alakba rendezett székek voltak, s mindegyik széken egy-egy sötét ruhába burkolózott ember ült. Voltak ott ismerősek is, például Libby néni, meg az a pár ember, akikre még édesanyja temetéséről emlékezett. Voltak férfiak, s nők, öregek, s fiatalok, annyi különböző ember, egy valamiben azonban mégis hasonlítottak. Mindegyikük testét jelek borították. Ruhájuknak nem volt ujja, mely itt, a tűz melege mellett még elviselhető is lehetett, s a szabad kezeken fekete jelek bontakoztak ki. Egymásba nyúltak, kacskaringóztak. Jeremiah élete során rengeteg ilyet látott már, legtöbbjüket a házukban, a bútorokon, a szőnyegeken, sőt, mielőtt beléptek volna a várba, még a fűben is ilyesmiket látott. Egész eddigi életét végigkísérték ezek a motívumok, s ő sosem tudta, mik lehetnek. Sokáig kérdezősködött édesapjától, ám Mortimer mindegyre kitért a kérdések elől, s most, most, hogy szinte mindent elborítottak a jelek, csak egyedül ő és Klaus voltak „tiszták”, Jeremiah hőn remélte, hogy végre rájön a titokra.
- Jeremiah, Klaus. Ti menjetek oda középre. – hajolt le hozzájuk Nick, s a tűz előtt elhelyezett három székre mutatott. A háromból csak kettő volt szabad, az egyiken ugyanis egy lány ült. Egy lány, kinek hosszú, derékig érő szőke hajába néha bele-belekapott a szél. Arcán ijedtség, s enyhe kíváncsiság tükröződött, pontosan, mint Jeremiah-én is. A fiú pár másodpercig tétovázott, s csak akkor indult el, miután látta, hogy Klaus gondolkodás nélkül a széke felé siet. Nem akart gyávának látszani a másik fiú előtt, szerette volna megmutatni, hogy ő az erősebb, ő a jobb. A bizonyítási vágy mindennél erősebben tüzelte bentről.
   Megállt a szék előtt. Nagy levegőt vett, majd megfordult, és finoman lehuppant. Magán érezte Klaus tekintetét, de direkt nem nézett vissza rá. Tudta azt is, hogy a körben ülő emberek mind őket bámulják. A három, fehérbe öltözött gyereket, a tűz előtt. A három gyereket, akik mit sem sejtenek.
- Ritka alkalom a mai. – hallotta egyszerre édesapja hangját, aki különös módon nem ült le. Nem is lett volna hová, ugyanis egy székkel sem volt több az udvarban. Még Nick is helyet foglalt, egy hirtelenszőke asszony mellett. – Feljegyzéseink szerint több mint ötven éve nem fordult elő, hogy egyszerre három gyermeket avathatunk be, s adhatunk nekik rúnákat. – a társaság tapsban fejezte ki tetszését, ám nem tartott sokáig. Jeremiah végignézett furcsa hármasukon, s kezdett valami motoszkálni a fejében. – A Tisztítók Társaságának életében mindig fontos a beavatási ceremónia. Ez döntő szerepet tölt be minden leendő rúnamágus életében. Az első jelekkel örökre megpecsételődünk, s a Társaság hivatalos tagjai leszünk. Habára gyermekek kiképzése négy éves korukban kezdődik, jeleket csupán hatodik születésnapjuk előtt kapnak, és a valódi kiképzés, mely során megismerkedhetnek a rúnákkal, csak ezután kezdődik. – Klaus mocorogni kezdett a széken, s Jeremiaht is nyugtalanság fogta el, ahogyan apja szavait hallgatta. De nem is a szavak voltak oly nagy hatással a fiatalokra. Hátuk mögött egy férfi robosztus alakja bontakozott ki, a tűz szinte sátáni fénybe vonta arcát, mely alapjáraton kedves lett volna, ám egy ilyen elhagyatott kastély közepén leginkább egy hóhérra emlékeztetett, aki hasonló mosollyal feni a kaszát a kivégzés előtt.
- Jeremiah Charles Cerberus Morgenstern. – Jeremiah reflexszerűen fordult meg a széken, apja felé. – Lépj előre. – Mortimer hangja parancsoló, s Jeremiah fejében meg sem fordult, hogy ellenálljon neki. Főleg nem ennyi ember előtt. Csak ekkor vette észre végtagjai enyhe remegését. Talán sosem tartott ennyire valamitől, amiről azt sem tudta, hogy micsoda.
   A magas férfi kilépett széke mögül, s háta mögött megállt. Hűvös ujjait egyszerre csak tarkóján érezte, ahogyan az elhajtotta onnan haját. Nagy levegőt vett, s még véletlenül sem hunyta le szemét. Erősnek akart mutatkozni. Fehér ruhájának hosszú ujját apró markába zárva gyűrögette, hogy levezesse feszültségét.
   Aztán egy vékony tárgy érintését érezte tarkóján, s az égető, perzselő fájdalom lassacskán elviselhetetlen lett. Fogalma sem volt róla, mit csinálnak vele, de tudta, hogy nagyon fáj, s hogy nincs menekvés. Muszáj lesz kibírnia.


	Naplózva

Jeremiah C. Morgenstern
[Topiktulaj]

- V. - A látó - prefektus -

Nem elérhető

Re: Jeremiah Charles Cerberus Morgenstern

« Válasz #1 Dátum: 2011. 12. 30. - 01:17:01 »

   Összeszorította fogait, és várt. Nem tudott jobbat, tűrte a fájdalmat, s nem koncentrált semmi másra, csupán fogaira. Próbálta figyelmen kívül hagyni, mi történik vele, hogy vajon hogyan reagálhatnak a többiek, mígnem egyszerre taps csendült fel, és a fájdalom enyhült. Mintha egy szív dobogna. Kinyitotta szemeit – eddig észre sem vette, hogy becsukta őket- és körülnézett. Nem is csak egy szív. Rengeteg szív finom lüktetését érzékeli. A tűz körül ülők felállva tapsoltak, látszólag annak örültek, amit vele tettek, de Jeremiah nem igazán értette, miért. Megszámolás nélkül meg tudta volna mondani, hányan vannak. A fájdalomtól remegő ujjait tarkójára helyezte, és próbálta kitapogatni a sebhelyet, miközben apja Klaus nevét kiáltotta. Testében nyugalom kezdett szétáradni, úgy érezte ide tartozik. Apró nedvességet érzett, s ujjait előre húzva halovány, vörös foltot látott ujjbegyén. Vér. Sosem volt gondja a vér látványával, így ne várja senki, hogy rosszul lesz. Viszont volt valami más, ami sokkal jobban zavarta.
   Csendesen ült vissza a székre, miközben Klaus fájdalmas nyögései és kiáltásai vesztek az éjszaka ciripelésébe. Jeremiah nem is nézett a fiúra. Nem érdekelte, hogyan szenved, büszke volt magára, amiért ő jobban viselte, diadalérzetet azonban nem tudott érezni, inkább csak sajnálatot. De ha akart volna sem gondolkodhatott volna túl sokat a fiú kínjain, ugyanis volt valami, ami egészen új volt számára. Egy érzés. Egy érzés, melyet eddig sosem érzett, mely az iménti esemény után bontakozott ki benne. Úgy érezte, ismeri az embereket, akik itt vannak. Arcán a döbbenet foglalta el helyét. Kezdett megnyugodni, ami már önmagában furcsa volt, hiszen szíve az imént még szaporán verdesett, és minden olyan furcsa, olyan más lett.
   Rémült szemei megtalálták édesapja íriszeit, aki látta fia értetlenségét, s félelmét, de nem csinált egyebet, csak bólintott. Jeremiah ettől függetlenül értette a gesztust. Majd elmagyarázza, csak most üljön nyugton és fogja be. Hát a dolog első része nehéz lesz, de talán kivitelezhető. Így hát mély levegőt vett, s próbált tudomást sem venni az új érzésről, a szívdobogásokról, az emberekről, maga körül. Nem akarta hallani őket, így nem is fogja.
   Eközben édesapja a lányt szólította, akit Annabelle Rosenglasnak hívtak. Jeremiah nem fordított különösebb gondot a lányra, inkább Klausra nézett, aki összegörnyedve sírdogált a földön. Megfordult a fejében, hogy talán segíthetne neki, de mégsem mozdult meg. Ha Nick bácsi nem tett semmit, akkor ő sem fog. Szépen lassan megvárta, hogy Klaus összeszedje magát, és ráébredjen a dolgokra, épp, ahogy ő tette. Ezen talán mindenkinek egyedül kellett átesnie. Meg amúgy is, ki ő neki Klaus? Csupán megsajnálta…

   A lány jobban bírta, mint Klaus. Nem sikítozott, és kiabált, csak csendesen sírt, s miután visszaült a székre, egyenes, kihúzott háttal nézett valamerre a messzeségbe. Arcizmai megfeszültek, és látszott rajta, hogy a lehető legkevesebb érzelmet akarja kimutatni. Jeremiah még sosem látott ehhez fogható makacsságot.
- Gratulálok, mostantól mindhárman a Tisztítók Társaságának hivatalos tagjai vagytok. – köszöntötte őket Mortimer, szavait a körül ülők tapsa kísérte. Klaus közben nagy nehezen feltápászkodott, és ruhája ujjába törölve arcát, csendesen szipogott Jeremiah mellett. – Azonban még nem értünk az est végre, ugyanis a háromból két gyermek ezúton megkapja az örök összekötés rúnáját, mely segíti őket a harcban, és megerősíti őket az életben. Örök társra lelnek majd, a magányt feledve. – a közönség elcsendesedett, s Mortimer kiélvezte a percnyi döbbenetet. – Igen, ez a rúna igen ritka, s az egész Társaságban csak két ember birtokolja. Én és barátom, Nick Woodvile. – Mortimer a magasba nyújtotta csupasz felkarját, és egy kacskaringós jelet láthatott mindenki, mely az ujjainál úgy tűnt, mintha félbeszakították volna.
- Jeremiah, és Klaus. Gyertek ide. – intett Mortimer, s a két fiú engedelmeskedve odasétált a férfihez, aki aztán egy bólintással jelzett a robosztus jeladónak, mire a férfi Jeremiah és Klaus közé lépett.
- Fogjátok meg egymás kezét. – parancsolta. Hangja nem volt olyan mély, mint amilyennek Jeremiah elképzelte.
   Klaus habozás nélkül a fiú felé nyújtotta jobbját, ám Jeremiah dermedten meredt maga elé. Nem. Nem foghatja meg a kezét. Mi lesz, ha megint lát valamit? Épp eleget szenvedett ma este, nem teheti meg.
- Gyerünk már. – sziszegte Klaus. Jeremiah félénken apjára nézett, aki összehúzott szemekkel bólintott. Türelmetlennek tűnt.
   Nagy levegőt vett, majd kicsit megrázta végtagjait, és egy határozott lendítéssel megragadta Klaus puha ujjait.

   Egy aranyozott kehely… vér csöpög… sok vér, az egész kelyhet megtölti… egy szájhoz ér… megisszák.

   Jeremiah rémülten fókuszált az összefonódott kezekre, és próbálta kirántani csuklóját, ám Klaus erősen szorította, erősebben, mint azt valaha is gondolta volna. A fiú szemébe nézett, nagyot nyelt, próbálta kicsit összeszedni magát, és bólintott. Az imént látott képek felkavarták, de nem tudott mit tenni, most itt kellett helytállnia.
   A jeladó közelebb lépett, és kivonta pálcáját. Jeremiah előre szorította fogait, felkészülve a fájdalomra, ám mikor a pálca bőréhez ért, ez az egész elmarad. Helyette egy tekergő, fekete csík jött ki a varázsvesszőből, és a két fiú kezén, egészen csuklóig, körbe körbe tekergett, mígnem egy különös pozícióban megállapodott, s égető érzéssel, kissé sistergő hanggal bőrükbe forrt. Ez korántsem volt olyan fájdalmas, mint az előző, nyugtázta Jeremiah, s hirtelen öröm töltötte el. Örült, hogy vége van az egésznek, de az öröm furcsa volt, nem érezte teljesen sajátjának. Klausra nézett. Egyenesen a szemébe, s mintha kalapáccsal sújtottak volna mellkasára, valami furcsa érzés nagyot taszított rajta, legalábbis ő úgy érezte. Nem tudott a tömeg éljenzésével foglalkozni, s látszólag Klaus sem. Csak egymást nézték, és próbálták megfejteni az íriszekben lakozó félelmet.

★ ★ ★

1990.március.1.

   Lassan már egy hónap telt el azóta a szörnyűség óta. Lassan már egy hónapja kellett elviselnie a rúnákat testén. Azt a kettőt, melyeket a megkérdezése, s a beleegyezése nélkül adtak neki. Örökre megbélyegezték őt, és még nem is ellenkezhetett. Örökre olyan dolgokhoz kötötték, melyeket nem is ismert. És mit mondtak? Szemtelenül az arcába mosolyogva csak annyit tudnak mondani:”majd megszokod”. Igen, Jeremiah, nincs más választásod, mint ezt az egész, rohadt helyzetet megszokni. Hiszen a rúnákat nem moshatod le magadról. Halálod napjáig elkísérnek majd.
   Már hetek óta hallgatta ezt a szövegelést, és teljesen beleunt. Legszívesebben elszökött volna. Vagy örökre a szobájában maradt volna, az utóbbi azért kicsit jobban hangzott. Ami a legjobban idegesítette, az viszont az apja hozzáállása. Jó, most már nem titkolt semmit, teljesen beavatta Jeremiah-t, ám a fiú most már úgy gondolta, bár ne tette volna! Az egész világ megnyílt előtte, és ő legszívesebben elutasított volna mindent. De arcátlanul belerángatták. Sértve érezte magát, és teljesen jogosan.
   Az egész úgy állt, hogy a tarkójára a hűség rúnáját kapta, mely a Tisztítók Társaságához kötelezte. Örökre. Minden gyerek megkapta, aki a Társaságba született, nem volt kivétel. A rúnának viszont van egy kellemetlen mellékhatása: a Társaság tagjai érzékelik egymás jelenlétét. Többen többféle módon, Jeremiah például halk lüktetéseket hallott, minden egyes tag irányából, úgy gondolta, a szívverésüket hallja, vagy valami hasonlót. Mindenesetre igen furcsa, s még szokatlan volt számára a dolog. A Tisztítók Társasága pedig egy csoport, mely rúnamágusokból állt, akik régi kincseket fedeztek fel, és harcoltak a pálcás varázslók ellen. Legalábbis valami hasonló lehet a lényeg. De ez még nem is lett volna olyan nagy probléma. Az összetartozás rúnája volt az, melyet Jeremiah a legjobban utált. A rúna örökre összekötötte Klaussal. Függtek egymástól, olyan kapcsolat jött köztük létre, mely által érezték egymás érzéseit, fájdalmait. Édesapja azt mondta, hogy neki meg Nicknek is megvan ez a rúna, és, hogy idővel jobb lesz, ám Jeremiah ezentúl nem volt képes megbízni az apjában.
   Ennek ellenére a kiképzést élvezte. Tetszett neki, hogy egészen új feladatokat kapnak, nehezebbeket, amik még neki is kihívást jelentenek, így minden nap, a holnapi edzés gondolatával aludt el. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy Klaus is ott volt. Mindig. Legalább végre legyőzhetett valakit. Azért ez mondjuk nem így ment, hiszen az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, csak Klaus kicsit engedékenyebb volt, így sokszor hagyta Jeremiah-t nyerni, amitől a fiú csak még mérgesebb lett, és mégjobban ütötte. Ő nem szorult rá, hogy hagyják nyerni! Van elég jó, anélkül is!
   Na, igen, Klaus. A rúna miatt az összhangnak tökéletesnek kellett volna lennie köztük, ám ez nem így működött. Jeremiah elutasító volt, nem szerette a kapcsolatot, és próbált minden erejével ellenállni neki, míg Klaus nagyon lelkes volt, örült Jeremiah-nak és ragaszkodott hozzá. Így nagyon… nagyon nehéz volt neki ez az egész.
   Tegnap volt Klaus születésnapja, melyet a házukban ünnepeltek meg. A fiú meghívta Jeremiah-t is, de nem ment el. Egyszerűen nem volt rá ereje. Nem tudta volna megtenni. Még mindig nehezen viselte a szülinapokat, s bár ezt Klaus nem tudhatta, nem akarta bevallani neki gyengeségét. Tudta, hogy fájdalmat okozott Klausnak, amiért nem jelent meg. Érezte, hogy milyen rosszul esett ez neki, de nem tett semmit. Mégis mit tehetett volna?
   Ma pedig az ő születésnapja van.
   Ma hat éves.
   Az apró, bőr mellvértet gyorsan húzta fel, sietősen, mozdulatai azonban mégis nyugalmat árasztottak. Lassan húzta fel a zoknikat, és ráérősen bújt bele csizmájába is. Tekintete vékony alkarjára siklott, az összekötő rúna halvány volt, ám mégis épp eléggé látszott ahhoz, hogy zavarja a fiút. Még mindig nem tudta elfogadni ezt a kapcsolatot, mely csak púp volt a hátán, amitől legszívesebben megszabadult volna. Azonban azt nem tagadhatta, hogy egyre jobban kedvelte Klaust.
   Felnézett nyúlánk alakjára, a magas tükörből ugyanaz a rejtelmes szempár tekintett vissza. Hosszú, egyenes haja kócos volt, pont úgy állt, ahogyan elfeküdte. Ketten voltak odalent. Ezt nem csak azért tudta, mert sejtette, hanem mert hallotta a halk dobogásokat. Két, különböző ritmusban verdeső szív. Libby néni, és az édesapja. Az egészben pedig a legfurcsább az volt, hogy meg tudta különböztetni őket. Ijesztő.
   Kezébe vette a fésűt, mely még édesanyjáé volt, egy sóhajtás kíséretében visszalépett a tükör elé, s emelte kezét, hogy kusza tincseit rendbe szedje, ám karját melegség járta át, s az összetartozás rúnája pár árnyalattal sötétebbé vált. Jeremiah már jól tudta, mit jelent ez. Klaus itt van, érezte a várakozással teli izgalmat, melyet nem tudott hova tenni. A tükörben vetett egy pillantást a sarokban álló kalitkára, mely rejtekén Nüx az éjjeli vadászat után aludt. Ledobta a fésűt ágyára, s egy gyors mozdulattal kilépett a félig nyitott ajtón.
   Lassan lépkedett a lépcsőn, arckifejezése rideg volt. Az utolsó lépcsőfoknál Libby néni várta, aki ujjait tördelve, mosolyogva üdvözölte, s látszott, hogy nagyon szeretett volna még valamit mondani, de Jeremiah mogorva arckifejezése láttán, úgy döntött, inkább egyelőre hanyagolja a dolgot.
- Apád a nappaliban van. – közlölte, majd felszaladt a lépcsőn. A fiú csak bólintott, majd tovább ment a nappali felé, ahonnan hangokat hallott. Hárman voltak odabent. Nick, Klaus, és az apja. Lassan lépett be az ajtón, mint akinek semmi kedve nem volt az élethez.
- Üdv. – motyogta, s a zongorának támaszkodva végignézett az összegyűlt társaságon. Nick és az apja nem mutattak semmi változást. Jó, Nick mosolygott, de ő szinte mindig mosolyogott. Jeremiah becsülte, hogy édesapja egy szót sem szólt, csak biccentett. Pár napja volt egy beszélgetésük, amiben a fiú megkérte a férfit, hogy tegyen úgy, mintha ez a nap ugyanolyan lenne, mint a többi. Mortimer beleegyezett… nem volt más választása. Ismerte már a fiát.
- Szia Jeremiah. Boldog szülinapot! – kiáltott Klaus és lépett felé pár lépést. Jeremiah érezte a fiú boldogságát, s örömét, tudta, hogy Klaus csupán örömet szeretett volna szerezni neki, de azzal is tisztában volt, hogy Klaus pontosan tudta, Ő miket érez. pontosan érezte a szomorúságát, ahogyan ő maga. El sem tudta képzelni, Klaus miért kínozta, miért akarta bántani. Jó, talán nem volt túl rendes vele, de ezt akkor sem érdemelte meg!
   Arca egészen elsápadt, s kifejezéstelenné vált. Nem szólt egy szót sem. Ujjai ökölbe szorultak, s arcán egy könnycsepp gördült le. Ellökte magát a zongorától, s kiszaladt a hátsó kertre nyíló ajtón. Sosem érezte magát még ilyen rosszul. Hiányzott neki az édesanyja. Mindennél jobban szerette volna, ha most itt lett volna vele, de tudta, hogy ez lehetetlenség.
   A kertre vezető lépcső legtetején ült le, arcát térdeire hajtotta, s zokogva próbált felejteni. El akart felejteni mindent. A jeleket, a beavatást, Klaust, MINDENT. Érezte, belül érezte Klaus csalódottságát, s azt, hogy kezdi felfogni a dolgokat. Jókor! Gondolkozhatott volna hamarabb is!
   Háta mögött lépéseket hallott, s Klaus telepedett le mellé a lépcsőre. Legszívesebben elzavarta volna, kiabált volna vele. Legszívesebben megverte volna, de az nem biztos, hogy segített volna. Akkor csak még rosszabb kedve lenne, mert érezné a fájdalmat.
- Tudod, mindennap érzem, hogy mennyire utálod ezt az egészet, és hidd el, én sem örülök neki túlzottan, de ez van. – Klaus hangja halk volt, megértő. – Megbarátkoztam a gondolattal, hogy örökre össze vagyunk kötve, mert muszáj volt, és ami azt illeti, mára már örülök, hogy így alakult, Jeremiah. – Jeremiah felemelte fejét, s könnyáztatta arccal bámult a semmibe. Lassú mozdulatokkal törölte le arcát, miközben Klaus folytatta. – De ezt te is tudod. Mindent érzel, amit én is. Ezalatt az egy hónap alatt annyira megszoktam, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy nem tudnám már nélküled elképzelni a dolgokat, és tudom, hogy ezt te is így érzed, csak próbálod tagadni, mert túl nagy a büszkeséged ahhoz, hogy bevalld: élvezed a társaságom, és szükséged van rám. – Klaus vékony ujjaival szőke tincsei közé túrt, s csak figyelte Jeremiaht.
   Klaus nem tudhatja, hogy min megy keresztül. Nem ért semmit! Nem érti meg, hogy mit miért tett, mit miért érez. Olyanokat mond, amik hazugságok! Hazugságok…
- Mi tudsz te arról, mit érzek?
- Apám mindig is úgy nevelt, hogy figyeljek oda másokra, és próbáljam megfejteni őket. Nagyon sokat tudok az érzelmekről és az emberekről. Rólad pedig még annál is többet, hiszen össze vagyunk kötve. – nyújtotta ki kezét, melyen a jel díszelgett. – Érzem minden érzésed, és mégsem tudlak megfejteni. El sem tudod képzelni, milyen idegesítő ez.
   De. Nagyon is el tudta képzelni, ezt azonban most nem említette meg. Úgy érezte, a legjobb lesz, ha mindent elmond Klausnak, hiszen ő is megnyílt neki, ez talán fordítva is menni fog. Ha már egy egész életre egymásra voltak utalva.
- Anyám két éve, a születésnapomon halt meg. – suttogta, szeméből hangtalan folytak a könnyek. – Én megmenthettem volna. Tudtam, de nem hittek nekem, és… anya meghalt. Azóta nem ünneplek a születésnapomon, hanem gyászolok. – kihúzta magát, fekete ruháiról lesöpörte az odaragadt, száraz faleveleket, s ruhája ujjával megtörölte szemeit. Közben érezte Klaus szégyenét, sajnálatát. Nem szólalt meg, hiszen nem volt mit mondania. Ő mindent elmondott, amit akart.
- Sajnálom. Így már azt hiszem sokkal jobban értelek. Akkor az ajándékodat sem kéred, mi?
- Nem. – Felállt, s Klaus elé lépett. – Bocsáss meg, hogy tegnap nem mentem el. Képtelen voltam. – nézett a szőkére, próbált valamiféle mosolyt összehozni. Klaus csak megcsóválta fejét, és visszamosolygott rá. Jeremiah kinyújtotta karját, hogy felsegítse a fiút. Klaus nagy szemekkel nézett kezére, hisz tudta, hogy Jeremiah mindenféle testi érintkezést kerül. Az első dolog, amit a másikról megtanult az az, hogy utálja, ha megérintik. Legszívesebben megkérdezte volna, mire ez a változás, de nem tette. Inkább csak megragadta barátja kezét, s segítette magát felhúzni. Nem tudta nem észrevenni Jeremiah fintorát, de mielőtt bármit is megjegyezhetett volna, Jeremiah beléfojtotta a szót.
- Gyere, ma vívással kezdünk. – mosolygott, ám közben enyhe szorongás sugárzott lényéből.
- Úgyis én győzök. – ment bele a játékba Klaus.
- Álmodj csak, Woodville.

★ ★ ★

1991.július.17.

   A szövetség háza felett, a tiszta, éjszakai égbolton csillagok ezrei ragyogtak, s a telihold fénye vonta sejtelmes ragyogásba a tábortüzet körül ülő csoportot. Beavatás folyt a várudvaron, beavatás, melyre Jeremiah és Klaus is hivatalosak voltak. Ez volt az első ilyen esemény, a sajátjuk óta, s egyáltalán nem akartak részt venni, nem voltak kíváncsiak a gyerekek szenvedésére, kegyetlennek találták a dolgot, ennek ellenére mégis megjelentek a régi vár romjai között, ugyanúgy öltöztek fel, mint szüleik. Rövid ujjú, fekete ingjeikből kilógtak vékony karjaik, melyeken sötét rúnák díszelegtek. Többnyire védelmező, s erősítő rúnák, melyeket leginkább ünnepek alkalmával festenek magukra.
   Hiszen az utóbbi másfélévben ezt tanulták. A rúnamágia csínját-bínját el kellett sajátítaniuk, eközben megtanultak rendesen írni, számolni, s az elmúlt félévben minden nap más nyelven kellett könyveket olvasniuk, így Jeremiah jártas volt a német, természetesen az angol, és a latin nyelvben is.
- Nézd már. – bökte oldalba Klaus Jeremiaht, ahogyan a tetőn ülve figyelték a beavató ceremóniát, és a jeladást. Klaus vigyorgott, Jeremiah azonban semmi nevetnivalót nem talált az eseményekben. Kétségkívül mindig is ő volt a komolyabb, kettejük közül, ő volt az, akinek hamarabb fel kellett nőnie, hiába csak hét és fél évesek.
- Menjünk. – húzta félre Klaust, ruhaujjánál fogva, felfelé kezdett mászni a rozoga tetőn, mindenféle félelemérzet nélkül. Ha valami van, amit még nem tanítottak meg nekik, akkor az a félelem.
   Átmásztak a tető túloldalára, s óvatosan kikerülve egy lyukat, a legszélső torony felé vették útjukat. Kezeiket kinyújtva egyensúlyoztak a cserepeken, s ha valamelyikük megbotlott, a másikba kapaszkodott. A vár három tornya közül ez volt a legstabilabb, a fiúk pedig a boltíves ablakon másztak be.
   Kis helyiség volt, és természetesen kör alakú. És nagyon, nagyon üres. Csupa, rozsdás, régi fegyver feküdt egymásra hajítva a fal mentén. Leginkább kardok, de volt buzogány, balta és pár láncing is. Jeremiah a kíváncsiságtól elkerekedett szemekkel lépett közelebb a tárgyakhoz, s elsőként a láncinget fogta ujjai közé. Mindig is kedvelte a harci felszereléseket, ez pedig elég kicsi volt hozzá, hogy talán még mozogni is tudjon benne. Tudta, hogy régen a gyerekeket már korán besorozták, úgyhogy ezen nem is lepődött meg annyira. Egykettőre belebújt, a művelet során összekócolódott haját megigazította, majd arcán elégedett vigyorral Klaus felé fordult.
- Ez tök jó! – kiáltott fel meglepetten a másik. – Nincs még egy? – kíváncsi tekintettel lépett ki Jeremiah mögül, hogy tüzetesebben megvizsgálja a kupacot, neki azonban nem jutott ing, csak extra nagy méretben, így kénytelen volt beérni egy karddal. Csillogó szemekkel nézte a félig rozsdás fémet, mintha az élete egyik legszebb ajándékát foghatná kezeibe.
- Harcoljunk. – Jeremiah megmarkolt egy rövidebb kardot, melynek élét leveles mintával díszítették, s valami ismeretlen szöveget véstek bele, ami a rozsdától, vagy a kosztól, az lényegtelen, olvashatatlanná vált.
- Rendben. – húzódott el Klaus, s felemelte a kardot, másik karját a magasba tartotta, miközben Jeremiah ugyanígy tett. Mozdulatai kecsesek voltak, s könnyedek. Úgy tűnhetett, bármi elől el tud ugrani, senkiben nem merült volna fel, hogy veszélyben lehet, hogy esetlen megsebesülhet, holott itt épp ez volt a tét.
   Mindketten hátrálni kezdtek, ahogyan azt számos párbajuk elején mindig is tették. Jeremiah a rozoga ajtó felé, míg Klaus leginkább az ablak felé, aztán vártak. Pár másodpercre csupán Mortimer Morgenstern hangja hallatszott fel az udvarból, aztán Niklaus támadásba lendült, s Jeremiah szempillantás alatt emelte magasba kardját, hogy hárítsa az ütést. Nem foglalkoztak vele, hogy óvatosak legyenek, nem foglalkoztak vele, hogy halkak legyenek, még az sem jutott eszükbe, hogy ha komolyabb sérülést szenvednek, ezúttal nem segíthet a gyógyító rúna, hisz nincs senki, aki rájuk rajzolná, saját varázspálcájuk pedig még nincs.
   Elfojtott nyögést hallattak, majd Jeremiah kihúzta kardját a szorításból, s eloldalazott, Klaus pedig az elszabadult lendülettől majdnem padlót fogott. Ezt a helyzetet használta ki a másik, s hátulról ugrott rá barátjára, aki nem számítván a támadásra, a földre rogyott. Jeremiah diadalmas kacajt hallatott, majd felállt Klausról, lassan elé lépdelt, és lehajolt hozzá.
- Kapj el, ha tudsz. – a mondat rövid volt, a szavak azonban pontosan olyan ígéretet rejtettek, melyre Klaus vágyott. Elszántan csillogó szemekkel nézett fel, de Jeremiah már felállt, megfordult, s vágtázott volna ki az ajtón, azonban valami útját állta. Vagyis valaki.
   Egy lány.
   Jeremiah meglepetten lépett hátra, Klaus pedig érdeklődve tápászkodott fel a földről. A lánynak hosszú, szőke haja volt, a derekánál is lentebb ért, és nem fogta össze, így mint valami háló, lengte körül. Kísérteties, s egyben szép látványt nyújtott. A fiúknak kedvük lett volna megérinteni a selymes tincseket. Arrogáns arckifejezése, felhúzott orra azonban mégis ellenszenvessé tette. Jeremiah úgy érezte, ismeri valahonnan.
- Hát te meg ki vagy? – kérdezte, mintha egy különösen ocsmány bogarat szemlélne. El nem tudták képzelni, mire ez a hangsúly, ez a nagyképűség.
- Fuss, és bújj el, mert jönnek a szörnyek. – suttogta Jeremiah, félig hátrahajolva Klaushoz, szemét végig a lányon tartva.
- Mindig ilyen kiállhatatlan? – nézett Klausra a szőkeség.
- Mikor ideges, szeret más fajokat sértegetni. – vont vállat Klaus. – De egyébként elviselhető, csak ne kérdezz tőle semmit, mert igazat mond. Mindig. Így csak akkor kérdezz tőle bármit is, ha felkészültél a válaszra, mert bármilyen kegyetlen is, ő nem fog hazudni neked.
- Ööö… hát jó. Ezt talán még elviselem. – Jeremiaht leginkább a lány unott arca zavarta. – Mi a neved? – fordult a másik fiú felé, szemöldökét a magasba vonta, mint aki kételkedik a másik józan eszében. Ez így is volt.
- Jeremiah. – válaszolta, közben pedig a közte és Annabelle közti kapcsolatot vizsgálta. Ugyanúgy érzékelte a lányt, mint a Társaság összes többi tagját, odalent. Vagyis ő is a Társaság tagja. Na jó, elég hülye felvetés lett volna, hogy nem az, hiszen a Szövetség házába (ház?) nem léphetett be akárki.
- Te vagy Morgenstern fia? – arcán most látszódott először igazi érzelem, márpedig a meglepődöttségé.
- Igen. És te?
- Annabelle Rosenglas vagyok. – mondta, miközben kissé megrázta hosszú haját, tegyük hozzá, igen hatásosan tette. Lehet, hogy még nyolc éves sem volt, de már volt valami sejtése arról, hogyan működik a vonzerő. Annabelle kinyújtotta kezét, nyilvánvalóan a bemutatkozás szerves részének szánva, mire Jeremiah felhúzta szemöldökét, s furcsán nézett a nyújtott jobbra. Ő aztán nem fog hozzáérni.
- Klaus Woodville. – ismerte fel a helyzetet, s ragadta meg a lány kezét a fiú, ezzel kihúzva Jeremiaht a gesztus viszonzásának kötelessége alól. Annabelle-t azonban nem lehetett olyan könnyen becsapni, okos lány volt ő ahhoz, hogy holmi fiúk túljárjanak az eszén. A Morgenstern fiú rejtegetett valamit, furcsa, nagyon furcsa volt, de mégsem tudott rájönni, mit. Meg kell tudnia! – És… - engedte el Annabelle kezét Klaus – Hogyhogy nem vagy odalent?
- Unatkoztam. – vonta meg vállát egyszerűen, mire tincsei ugrándozni kezdtek vékony vállának vonalán. – És megláttalak titeket a tetőn, aztán úgy gondoltam, megnézem, mit csináltok.
- Megnézted. – jelentette ki határozottan Jeremiah, s mindeddig lehajtott fejét felemelte. Szemtelen célzása arra, hogy nem látják szívesen a lányt, még Klaust is meghökkentette, de nem szólt egy szót sem. Látta barátján, hogy nincs jó hangulata, és nem akarta mégjobban elrontani a kedvét, hiszen osztoztak egymás érzelmein, s Jeremiah most dühös volt. Csak tudta volna, mégis miért…
- Hát jó. – a lány hangja egy oktávnyival vékonyabb lett, s arcára visszaült a gőg, a sértettség. Még karjait is kicsit összébb húzta, miközben hátrált. - További jó játékot. – az utolsó szót úgy mondta, ki, ahogyan az emberek csak nagyon nevetséges, szánalomra méltó dolgokról beszélnek. Aztán már ott sem volt. Sietős léptei nem vertek hangot, tejesen halkan távozott, miközben odalent tapsvihar csendült.
- Ez meg mi volt? – Jeremiah érezte Klaus csalódottságát, de nem törődött vele. Inkább az ablakhoz sétált, s az udvaron zajló ceremóniát kezdte nézni. Már tudta, honnan volt számára olyan ismerős a lány. Ő is ott volt, azon az estén. A máglya előtt. Együtt kapták meg a hűségrúnát.
- Semmi. Mi lett volna? – vont vállat. Számára valóban nem jelentett sokat az iménti jelenet, Annabelle viszont mély nyomot hagyott benne.
- Elzavartad. Pedig tök szimpatikus volt. – Klaus már cseppnyi megbántottságot sem érzett, nem úgy, mint pár másodperce.
- Nem, Klaus. – a fiú tekintete az égre siklott. A hajnalcsillagot kereste. – Nem volt az.

★ ★ ★

1992.május.21.

   A Woodville birtokot fényárban úsztatta a szokatlanul ragyogó, nyári nap fénye, szinte megvakította a két gyermeket, kik lovaikon ülve vágtattak a gyepen. Versenyeztek. Fej fej mellett haladtak előre, a végtelenbe, a kemény paták sok helyen darabokat vágtak ki a földből, magukkal rabolva füvet, gyökereket, mindent.
   A jobb szélső, barna ló hirtelen a másik elé vágott, s szinte egyszerre torpantak meg így. Vidám gyermekkacaj szelte át a levegőt, s Jeremiah cipője sarkával megrugdosta fehér lovának oldalát, a kantárt pedig éles szögben fordította balra. Visszafordultak, s Klaus türelmesen ügetett Jeremiah mellett.
   A fiú lehunyta szemét. Bízott már annyira lovában, Cécil-ben, hogy meg merje tenni, tudta, hogy a ló egészen addig nyugodtan fog lépkedni, amíg ő azt akarja. Édesapja nem ment a véletlenre, mikor a megfelelő paripát kereste. Az egyik legjobbat akarta, s Jeremiah-nak valóban nem lehetett egy rossz szava sem. Boldog volt. Klaussal a kapcsolatuk már réges rég rendeződött, azóta sokkal közelebb kerültek egymáshoz. A legjobb társak lettek. A legjobb barátok. Mindennél jobban ismerték, s megértették egymást. Már a másik egy egy mozdulatából tudták, mit akarhat. Jeremiah kedvelte ezt a kapcsolatot, s szerette, hogy Klaus mindig mellette van. A fiú volt az egyetlen, aki le tudta nyugtatni, ha ilyesmire került sor.
- Jeremiah.
- Igen? – kérdezte, s fejét Klaus felé fordította, jelezvén: figyel.
- Tudod azon gondolkoztam, hogy már elég régóta vagyunk barátok. Minden egyes napot együtt töltünk, és mindennél jobban kiismertük egymást az évek alatt, de mindig volt valami, amit sosem tudtam megérteni. – Jeremiah egész testében megfeszült, de nem szólt egy szót sem. Sejtette, hogy mire akar kilyukadni Klaus, de hagyta, had hozakodjon elő vele egyedül. Végül is tudta, hogy előbb utóbb úgyis sort kell rá keríteni. Nem őrizheti örökké titkát.
- Miért nem szeretsz hozzáérni másokhoz? – tette fel végül a kérdést, s arcára leheletnyi pír szökött. – Megfigyeltem, hogy mindig mindenki érintését kerülöd, vagy ha muszáj valakihez hozzáérned, fintorogsz, vagy félős arcot vágsz. Olyankor mindig érzem a félelmed.
- Tudod… - kezdett bele Jeremiah, de szüksége volt pár másodpercre, hogy teljesen összeszedje gondolatait. – Amióta csak az eszemet tudom, furcsa álmok gyötörnek. Vagyis sokáig úgy gondoltam, álmok. Nagyon furcsa álmok, melyek leginkább akkor jönnek elő, ha hozzáérek valakihez. Olyan dolgokat láttam, amik később aztán valóban megtörténtek. – akaratlanul is megborzongott, ugyanis eszébe jutott, mit látott először, mikor megérintette Klaust. Vannak dolgok, melyeket sosem tud elfelejteni. – Aztán mikor utoljára láttam anyámat, volt egy újabb látomásom, amiben láttam őt meghalni. Próbáltam nekik elmondani, megpróbáltam visszatartani, hogy ne menjen el, de nem hittek nekem. Libby néni szerint anya szentül hitte, hogy ha tudja, mi vár rá, változtathat a sorsán. Anyu és Libby néni tudtak csak róla, hogy milyen különlegességem van, - a szónál enyhe fintorral torzult arca – és hittek is nekem, mégis minden úgy történt, ahogyan láttam. Anya meghalt, és azóta próbálom hanyagolni a képességem. Legszívesebben elfelejteném, hogy létezik. Ezért kerülöm mindenki érintését, ezért nem fogok kezet senkivel. Mert félek, hogy egy újabb látomás következik, félek, hogy azt fogom látni, valaki, akit szeretek, meghal. Egyébként nem is olyan régen jöttem rá, hogy mi ez az egész. Egy könyvben olvastam egy lányról, aki látó volt, ahogy én is, és utána néztem ennek az egésznek. Sajnálom, Klaus, hogy eddig nem mondtam el neked.
- Érthető. – hümmögött a másik, Jeremiah érezte a fiú örömét, amit annak tudott be, hogy megnyílt neki, és az egyik legnagyobb titkát teregette ki az imént. – Apád tudja már?
- Egy hete mondtam el neki. Egészen jól fogadta. Állítólag már sejtette, szerintem Libby néni már köpött, csak meg akarta várni, amíg én beszélek neki róla.
- Amikor engem megérintettél… mit láttál? – suttogta Klaus. Túlságosan elmerült a misztikus témában, így észre sem vette, hogy a szokásosnál halkabban beszélt.
- Rengetegszer érintettelek már meg. – vágta rá Jeremiah. – De igen, volt már látomásom veled kapcsolatban. Egyszer, de nem fogom elmondani, mit láttam. Az utóbbi három évben igen kevés, többnyire jelentéktelen kép volt csak, ami azért nem meglepő, elég jól csinálom, hogy még véletlenül se érjek hozzá senkihez.
- Csak egyszer? – kérdezett vissza döbbenten Klaus.
- Klaus, a látomások nem rendelésre jönnek. Igazából fogalmam sincs, milyen sorrendben, vagy mi alapján látok dolgokat, például Libby néniről rengeteg látomásom volt már, szoktam látni, hogy milyen ruhát vesz fel másnap, vagy, hogy mit főz ebédre, de volt már olyan is, hogy egy farkast láttam helyette. Az, hogy rólad csak egyszer volt látomásom, nem tudom, miért van így, de én személy szerint örülök neki.
- Pedig tök kíváncsi lennék, mit látnál, mondjuk most.
- Figyi, én nem. – közölte Jeremiah, s egy szúrós pillantással nyomatékosította, hogy lezárja ezt a témát. – Viszont szerintem Libby néni vérfarkas, csak valamiért titkolja előlem. Elég bénán, ráadásul.
- Micsoda? Szerintem tuti nem!
- Gondolj csak a farkasos látomásaimra, meg arra, hogy teliholdkor mindig eltűnik, és sokszor olyan büdi löttyöt iszik, amit nekem nem szabad. Biztos valami bájital, hogy ne szaggasson szét mindenkit, aki a közelébe kerül.
- Szerintem ez baromság, Jeremiah. – jelentette ki Klaus megrendíthetetlenül.
- Miért?
- Vérfarkasok nem léteznek. – nézett vissza barátjára, szemében őszinteség csillogott. Te jó ég!
- Mondd, Klaus, te tényleg ennyire hülye vagy?!

★ ★ ★

1993.április.3.

   A szövetség házának trónterme úszott a fényben. A betört ablakokon keresztül, a hiányos tetőszerkezeten keresztül, a kipotyogott téglák helyén át… mindenhonnan besütött a nap, megvilágítva az odabent összegyűlt tömeget, mely egy nagyobb, téglalap alakú emelvény köré gyűlt. Az emelvény körülbelül fél méter magas volt, s a trónterem közepén helyezkedett el. Majdnem olyan volt, mint egy bokszaréna közepe, ám itt nem voltak kötelek, sem semmilyen tárgy, ami megakadályozta volna a közönség feljutását.
- Mint tudjátok, azért vagyunk itt, mert eme három fiatal kiképzése véget ért. – Mortimer az emelvény közepén állt, oldalán Nickkel és Maurice Glasrose-zal. Előttük három gyermek, Annabelle, Niklaus és Jeremiah álltak, teljes harci öltözetben. Jeremiah a páncél alatt azt a láncinget viselte, melyet két éve talált az egyik toronyban. Lassan már kezdett belenőni, így semmilyen kényelmetlenséget nem okozott neki a tárgy. – Ám, ahhoz, hogy folytatódjon a tanulásuk, bizonyítaniuk kell. Át kell menniük egy próbán. Egy próbán, melyen ti mindannyian átestetek már. – mutatott végig az összegyűlteken. – A próba lényege, hogy eme három ifjú megmutassa, hogyan harcol, s bizonyítsa tudását a fegyverekkel való harcolás terén, mielőtt még pálcát kap, s önmagának rajzol rúnákat, csata közben. – Mortimer mellől a két férfi leugrott az emelvényről, s pálcáikat kezükbe fogva befejezték a harcteret körbevevő rúnakört.
   Jeremiah figyelmesen nézte őket, s amíg tehette, kicsit közelebb húzódott apjához. A feje enyhén dübörgött a rengeteg embertől, kik jelenlétét mind érezte. Természetesen tudta, mi lesz a dolga, apja és Nick bácsi felkészítették őket, nem úgy, mint a beavatás előtt, így félelme nem volt akkora, azt viszont nem tudta, mivel fognak megküzdeni. Mert igen, itt ez volt a tét, az életben maradás. Tudta, hogy mihelyst apja kiteszi a lábát, a szörnyek belépnek, s onnantól aktiválva lesz a rúnaketrec, ami miatt se ki, se be nem jöhet majd senki, egészen addig, amíg az utolsó lényt is meg nem ölik.
   Jeremiah magabiztos volt. Tudta, hogy Klaussal tökéletes párost alkotnak, s, hogy biztosan nem bukhatnak el. Egyedül Annabelle hozzáállásától tartott kicsit, de úgy gondolta, amíg a lány távol tartja magát, és a saját szörnyetegével foglalkozik, nem lesz baj.
- A mai próbán három erklinggel kell megküzdeniük. – Mortimer lelépett a harctérről, s a túlsó végen három férfi egy nagy ketrecet emelt fel, melyben gusztustalan, manószerű bestiák rángatták a rácsokat, s undorító hangon üvöltöztek. Jeremiah félt tőlük, a majdnem egy méter magas bestiák arca hegyes volt, s visító hangon nevettek. – Az erklingek hangja hipnotikus erejű, különösen a gyerekekre hat, akiket az erklingek előszeretettel csalogatnak el szüleiktől, hogy aztán felfalhassák őket. – Jeremiah Klausra nézett, ám teljesen felesleges volt, amúgy is érezte, hogy barátja teljesen berezelt.
- Nyugi. – suttogta neki. – Nem lesz semmi gond.
   A ketrec ajtaja kinyílt, a három bestia pedig megízlelve a szabadság édes ízét, rögvest kiugrott, s kíváncsian forgatták fejüket körbe. Közben a rúnakör halvány fénnyel kezdett derengeni, ahogyan a varázslat működésbe lépett, majd pár másodperc elteltével a fények kialudtak, az erklingek pedig észrevették a három gyermeket, a küzdőtér túloldalán. Éles hangjukon eszelős vihogás csendült, amitől Jeremiah ereiben megfagyott a vér, s szorosabban markolta kardját. Nem csak kard volt nála. Kisebb tőröket és pengéket is elrejtett felszerelése különböző részeiben, csak a biztonság kedvéért, és mert sokkal jobban szereti a kisebb késeket, mint a kardot.
   Egy ideig csak feszülten figyelték egymást, a lények, s a gyerekek tekintete egymásba kapaszkodva alkotott kusza hálót, mely remegett a félelemtől. Aztán Annabelle felszisszent, s nekiugrott a bal szélső erklingnek, mire a másik kettő Klaus és Jeremiah felé iramodott. Nyilván nagyon biztosak voltak magukban.
   Érezte Klaus páni félelmét, s hogy a fiú legszívesebben elhányná magát, ám nem foglalkozhatott vele, hiszen neki is támadója volt. Úgy döntött, minél hamarabb legyőzi az erklinget, hogy aztán segíthessen Klausnak.
   A középső bestia jutott neki, mely nem igazán teketóriázott, rögvest nekiugrott éles karmaival, s körmeivel. Karmolta volna Jeremiaht, ám a vastag bőr ruhák, s a páncél segítségére volt. Próbált a karddal lecsapni, de az erkling túl gyorsan hadonászott, örült, hogy meg tudta védeni az arcát a karmoktól. Hallotta Annabelle sikolyát a sarokból, és Klaus ijedten kiáltott fel, mire a fiú reflexfől hátrafordult, hogy megnézze, mi lehet a baj, a bestia azonban kihasználta a lehetőséget, s bal karjára csimpaszkodva fogait mélyen húsába vájta. Jeremiah élesen felszisszent, a kardot elengedte, övéből egy tőrt húzott elő, amit egyenesen a lény arcába akart szúrni, de az gyorsabb volt, s kiütötte kezéből a kést, majd a meglepett fiú hasára ugrott, a földre terítve ezzel Jeremiaht. Gúnyos nevetése minden más létező hangnál rosszabb volt. Mintha kijelentette volna, hogy mit fog csinálni vele. Egyre csak nyaka felé közeledett, de egy pillanatra megállt, s ez elég is volt. Jeremiah jobb kezével kihúzott egy pengét, az utolsót, mely övében volt elrejtve, s az undorító bestia hátába szúrta. Az erkling arca hirtelen vált kifejezéstelenné, szemei fennakadtak, nevetése visszataszító hörgéssé vált. A fiú lelökte magáról, majd feltápászkodott. Most először vette hasznát kilencedik születésnapjára kapott ajándékának. Igazából édesanyja halála óta ez volt a második ajándéka, melyet nem is akart igazán, de Mortimer nagyon makacs volt. A végén kiderült, hogy egy harci fogást akar neki mutatni, mellyel egyetlen hátsó szúrással véget vethet ellensége életének.
   Sosem gondolta volna, hogy valaha is használni fogja.
   Látta Annabelle-t a sarokban harcolni, majd Klaus felé fordult, s gyomra rögtön görcsbe rándult. Saját szenvedései közepette nem is vette észre, hogy a fiú érzései eltűntek, vagyis eszméletét vesztette. Az erkling Klaus fölé hajolt, aki pedig a földön hevert, mozdulatlanul. Nick bácsi a láthatatlan falnál őrjöngött. Élete legszörnyűbb képe tárult elé, melyről azt gondolta, sosem fog bekövetkezni, melyről azt gondolta, lehetetlenség.
   Letörölte a felhasadt ajkaiból kibuggyanó vért, s lehajolt kardjáért. A mocskos erkling mögé lépett, és egy határozott sújtással, csendesen szúrta a kardot a bestia hátába, a halottaknak kijáró mindenféle tisztelet nélkül. Nem várta meg, míg a lény szíve az utolsókat pumpálja, félrelökte, s ő maga roskadt le Klaus mellé.
- Klaus. – szólt hozzá, s végignézett barátja testén. Hasán a páncél berepedt, fejéről több csíkban folyt a vér, s karjából tekintélyes mennyiségű hús hiányzott, melyet nyilván az erkling harapott ki. – Klaus. Kelj fel. – kérlelte Jeremiah zaklatottan, hangja el-elakadt, észre sem vette, arcáról könnycseppek potyogtak a földre. – Klaus! – most már kiabált. Nem foglalkozott semmivel, csak azt akarta tudni, barátja életben van-e. Csak segíteni akart rajta. – Annabelle, haladj már! – kiáltott fel, lassan kezdett világossá válni számára a helyzet, vagyis, hogy ha Annabelle megöli az utolsó erklinget is, akkor be tudnak jönni a felnőttek, és ők majd segítenek Klauson.
- Klaus kérlek, ne halj meg. – suttogta Jeremiah, fejét lehajtva. Barna tincsei a vértől összeragadtak, mely már szinte egész karját belepte, s páncélját is összemocskolta. Rengeteg vér volt Klaus körül. – Nem hagyhatsz itt egyedül, hallod. Nem tudnék mit kezdeni nélküled.
   Hirtelen világosság lepte el a termet, s Jremiah-nak csak akkor tűnt fel, milyen nagy a hangzavar, mikor felnézett. Egyszerre igen sok dolog történt. Az apja berohant, és felkapta a karjába. Olyan erősen szorította, mint még soha, s nem akart engedni, Nick bácsi, és egy csomó másik varázsló Klaus köré gyűlt, halkan, susmogva beszélték meg, hogyan gyógyítsák meg, Annabelle-t pedig eközben két ember ölelgette, nyilván a szülei. A lány boldognak tűnt, de nyilvánvalóan aggasztotta, mi történt Klaussal.
- Apa, ugye nem fog meghalni? – zokogta Jeremiah, egyre csak barátját, vagyis inkább vélt helyét nézve.
- Nem, dehogyis fog meghalni, de az az erkling szinte a fél a karját megette. Nagyon sok idő, amíg visszanő a hús, s teljesen begyógyul a keze.
- Apa, nem akarom, hogy meghaljon. – suttogta elkeseredetten, és lehunyta szemeit, hogy megszabadulhasson ettől az egész szörnyűségtől.

★ ★ ★

1994.július.28.

   Jeremiah felhúzta térdeit, hátát a hűvös ablaküvegnek vetette, a könyvet pedig közelebb húzta magához. A könyvtár csendjét csupán az eső hangos kopogása törte meg kintről. Jeremiah-val szemben, az ablak másik végében Klaus ült, aki egy német képeskönyvet tanulmányozott, tekintve, hogy nem volt túl nagy kedve a mai olvasáshoz. A sebei egyébként szépen begyógyultak az elmúlt egy év alatt, ma már csak kellemetlen emlék volt számukra az egész.
   A nagy, kétszárnyú ajtót csillagok díszítették, s most ez az ajtó hangtalanul kinyílt, hogy Nick Woodville és Mortimer Morgenstern beléphessenek a Morgenstern kúria könyvtárába. Jeremiah felkapta fejét, s fejjel lefelé fordítva rakta le a Hamlet latinul írt verzióját. Egyre jobban elmélyedt a latinban, a németet pedig már folyékonyan beszélte. Imádta, hogy új nyelvekkel ismerkedhet meg.
   Megfordult, s lábait lelógatta az ablakpárkányról, míg az eddig heverésző Klaus egy heves mozdulattal csapta össze, majd könyökölt rá könyvére. Jeremiah gúnyosan elmosolyodott, de nem szólt semmit. Azóta az incidens óta sokkal jobban megbecsülte barátját. Mióta rájött, hogy milyen könnyen elvesztheti, sokkal fontosabb lett számára. Megvárta, míg a felnőttek közelebb érnek, s előhozakodnak vele, mégis miért zavarták meg délutáni programjukat, melyet persze ők maguk szabtak ki nekik.
- Szevasztok srácok. – intett Nick, Mortimer pedig kellemesen mosolygott hozzá.
- Megjöttek a leveleitek. – egyik kezét előhúzta háta mögül. Két sárgás borítékot tartott ujjai között. A fiúk egyszerre ugrottak le, s szaladtak oda a férfihoz, tekintetükben áhítat fénylett. Már hetek óta várták a roxforti levelüket, hisz az egyértelmű volt számukra, hogy bekerülnek. Mindkettejüknek voltak már mágikus kisüléseik.
- Úgy döntöttünk, elmehettek a Roxfortba. – közölte Nick, mintha ez valaha is kérdés lett volna. Jeremiah érezte Klaus örömét, akárcsak sajátját is, ám Nick szavaira felvonta szemöldökét.
- Úgy döntöttetek? Azt hittem, ez egyértelmű.
- Nem. Nem volt az. De ez most mindegy. – jelentette ki Mortimer, s Jeremiah nyomban lemondott a magyarázatról. Úgy látszik, még mindig vannak dolgok, melyekhez túl kicsi. – Elmentek a Roxfortba, de lesz egy feladatotok. Mondhatjuk titkos küldetésnek is.
- Micsoda? – vett nagy levegőt Klaus.
- Az, hogy belülről bomlasszátok az iskola rendjét. Mint tudjátok, a Roxfortban a pálcamágia oktatásán van a hangsúly, s mi ezen szeretnénk változtatni, azonban ehhez meg kell gyengíteni az iskola rendszerét.
- Erre lesztek jók ti. – fejezte be Nick helyett Mortimer, s elmosolyodott. – Nyugi, az nem olyan nagy feladat, mint amilyennek hangzik.
   Jeremiah furcsa tekintettel nézett apjára, Klaus azonban változatlanul boldog volt. Tegye meg? Már miért tenne ilyet? Csak mert az apja erre kéri, csak mert a Társaság ezt szabta ki feladatának? De hiszen neki semmi baja a Roxforttal.
- Majd meglátjuk, mit tehetünk. – válaszolt, megelőzve barátját Jeremiah.
   Mortimer kissé meglepődött arcot vágott, nem gondolta volna, hogy felmerül bennük bármilyen ellenállás is, de úgy vélte ez a legkevesebb. Majd megváltozik a véleményük, ha rájönnek, milyen nehéz dolguk van a Varázslóképzőben.
- Emellett, Jeremiah. Nem mondhatod el senkinek sem, hogy látó vagy. Még a tanárok sem tudhatnak róla. Senki. Ahogyan a Tisztítókról sem szólhattok egy szót sem. – az utolsó pár szót már mindkettőjükhöz intézte. A fiúk csak bólintottak. Jeremiah teljesen egyetértett. Ő sem akart beszélni senkinek magáról. Tudta, hogy mi a titok, és mi nem. Ehhez már volt elég nagy.
- Annabelle is ott lesz? – kérdezte hirtelen Klaus, mire Jeremiah meglepődött fintort vágott. El nem tudta képzelni, miért kedveli a lányt annyira. Ő személy szerint örült, hogy eddig csak kétszer találkoztak. Azok sem voltak túl felemelő pillanatok.
- Igen. Augusztus végén együtt viszünk ki titeket a Roxfort Expresszhez. – válaszolta Nick, s elmosolyodott.

★ ★ ★

1996.október.20.

A Roxfort könyvtára általában korábban zárt, mint ahogyan azt Jeremiah szerette volna, így sokszor megesett, hogy a zárás előtti percekben még bőszen lapozgatott könyveket, vagy teljesen belemerült házijába. Ez viszont azon ritka alkalmak egyike volt, mikor időben végzett mindennel, s csak Annabelle meg Klaus kedvéért maradt, na meg mert szeretett a könyvtárban lebzselni, egyszerűen imádta a rengeteg könyv közelségét csendesen élvezni. De ma leginkább Annabelle kedvéért maradt, ugyanis úgy tűnt, Klausnak oly mindegy, mégis hol alszik. Klaus olyan volt, mint egy macska. Bárhol el tudott aludni, s Jeremiah ezt az első pár évben még igen furcsáak találta, mostanra azonban már hozzászokott.
- Tudod, Morgenstern egészen kedvellek.
- Micsoda? – Jeremiah eddig hintázott a széken, s a plafont bámulta, ám Annabelle szavait hallva úgy gondolta jobb lesz visszatérni, nehogy a végén olyat halljon, amitől még kapaszkodni is elfelejt.
- Többször nem fogom kimondani. – mosolyodott el, s visszahajolt a pergamen fölé, így hosszú szőke haja, melyet sosem, vagy csak ritkán kötött össze, teljesen eltakarta arcát.
- Ami azt illeti én sokáig utáltalak, de ezt te is tudod. Nem tudom megmagyarázni, miért, csak utáltalak. – megvonta vállát, majd nosztalgikus mosollyal fojtatta. – De aztán mikor idejöttünk, más voltál, kicsit többet beszéltünk… jó, ez Klaus miatt volt, meg a Társaság miatt, de akkor is. – a Társaság szót csak suttogva ejtette ki, ugyanis tilos volt beszélnie róla. - És most már én is kedvellek.
- Azért nem leszünk világraszóló barátok. - jelentette ki, s fújt egyet, hogy kilásson haja mögül.
- Hát nem. De szerintem nem is baj. Gondolj bele, menyire megunnánk egymást.
- Igaz. Csak kár, hogy olyan fura vagy. – mondta, s kék íriszeit a fiúra fordította, könyökével takarva a pergament. Nyilván megint valamelyik sráccal levelezget. Mindig azt csinálja.
Jeremiah arca pirospozsgás lett, de nem vörösödött el teljesen. Tudta, Annabelle mire gondol, de esze ágában sem volt elmondani neki. Klausnak is csak évek múltán merte elárulni, és vele sokkal közelebb álltak egymáshoz.
- Már megint valamelyik sráccal levelezel? – hajolt közelebb Jeremiah, de a lány elrántotta a pergament, s sietősen összehajtotta. – Már csak Klaus miatt érdekel. Tudod, osztozunk az érzelmeinken és így is eléggé padlón van miattad mostanság.
- Ajh, ne bosszants te is. – gyűrte össze a pergament, majd zsebébe rejtette. Gondterhelt arccal nézett a nyugodtan szunnyadó Klausra, aki nem szégyellte párnaként használni az Ezer bűvös fű és gomba elnyűtt példányát. – Minden nap szembe kell néznem vele, hogy totál belém van zuhanva, de nekem ő csak… Klaus. – tehetetlenségében kezével kapkodva hajába túrt, s esdekelve nézett Jeremiah-ra. – Mit tegyek? Te vagy a barátja, te biztosan tudod.
- Mondd meg neki. – vont vállat egyszerűen, s kényelmesen hátradőlt a széken.
- Te hülye vagy? Attól neked még nem lesz jobb, és…
- De. Jó, egy ideig biztosan padlón lesz, de majd én felkaparom. Hidd el, ha valamihez értek a harcoláson kívül, akkor az ez. Mindenkinél jobban ismerem. Aztán ha majd kellőképpen elfelejt téged, sokkal jobb lesz neki, mint ez a bizonytalanság.
- Talán igazad van. – füle mögé tűrt egy tincset, s összehúzott szemmel nézett vissza a fiúra. – Hogy én menyire útálom, hogy igazad van!

    Kevés olyan ember él a Földön, kik oly összetett jellemmel büszkélkedhetnének, mint Jeremiah. Igaz, a fiú ezt egyáltalán nem tartja túl nagy büszkeségnek, sőt… sokszor szívesebben bújna valaki más bőrébe, hogy megtapasztalhassa, hogy élik mindennapjaikat az egyszerű emberek.
   Jeremiah alapból eléggé zárkózott fiú, nagyon nehezen oldódik fel új társaságban, s eltart egy darabig, amíg megszokja az embereket maga körül. A bizalmát nagyon nehéz, és elég körülményes dolog megnyerni, szinte már lehetetlen, s voltak páran, akik feladták. A fiú sosem értette, miért próbálkoznak vele, vagy, hogy mégis mit vártak tőle. Hiszen egy olyan nevelésben részesült fiú, mint ő, aki annyit tud a világ gonoszairól, mégsem ajándékozhat bizalmat mindenkinek, aki kedvesen mosolyog rá. Ez azért nem lenne túl biztonságos dolog. Szó sincs róla, nem fél ő senkitől, ám a látomásoktól, melyeket az emberek közelsége, vagy leginkább érintése okozhat, igencsak tart. Ebből kifolyólag igen kevés barátot tudhat maga mellett, ő pedig ezt cseppet sem bánja. A barátaival kedves, s ez a kívülállók számára talán meglepő lehet, ugyanis a fiú jobb oldalát csak nagyon kevesen ismerik, így nem is tudhatnak róla, hogy létezik. Alapvetően hűséges típus, ha valakit bizalmába fogadott, s barátként tekint rá, attól fogva ragaszkodik ahhoz az emberhez, és nehezen válik meg tőle. Ha valamit akar, akkor azt megteszi, ha a céljai eléréséről van szó, borzasztó elhatározott tud lenni, ha kell, megmozgat minden követ. Bátor, nem könnyű elriasztani, hisz édesapja valódi harcost nevelt belőle, a harcosok pedig – tudni illik – nem félhetnek. Iskolatársaival szemben elég rideg, rosszabb napjain bunkó, s nem riad vissza a szarkazmus igen népszerű eszközeinek használatától sem. Alapból jó humora van. Mivel a legtöbb emberben nem bízik, nem szereti kimutatni gyengeségeit. Még barátainak is csak keveset mer megmutatni magából, habár ez alól Klaus kivétel, az évek során talán jobban kiismerte Jeremiah-t, mint a fiú saját magát. De Klaus külön történet…
   Véleményét, ha kell, nyersen kimondja, nem kímélve senki érzelmeit hiszen ők sincsenek tekintettel az ő érzéseire. Mások véleménye viszont nem érdekli, legalábbis szeretné ezt a látszatot kelteni, próbál erősnek mutatkozni, pár csípős megjegyzés után mégis nagyon könnyen elborul az agya, alapvetően viszont türelmes természetű. Ha nagyon unatkozik, szívesen tölti ki dühét az éppen ott levő ártatlanokon. Nem, nem fizikai erőszakra kell gondolni, csupán idegesítő, provokáló megjegyzésekre, ám emiatt sem ítélhetik el, gondosan ügyel rá, hogy áldozatai mind olyanok legyenek, akik már ártottak neki valamit, és az utálat kölcsönös köztük.
   Fontos neki a látszat fenntartása. Nem más embernek akar mutatkozni, csupán testileg és lelkileg erősnek. Azt akarja, hogy azt higgyék, semmitől sem fél, és mindenben jó, hogy a gyengeség hiányzik a szótárából, s ezt elég könnyen el is tudja hitetni az emberekkel. Magabiztossága miatt senki sem kételkedik benne.
   Felsőbbrendűnek gondolja magát az egyszerű, „pálcás varázslóknál”, magabiztos, és sokakkal kicsit arrogáns, mégis ott van az elegancia, a kifinomultság, és a tisztelet, mely csak úgy sugárzik lényéből, olyan, mint aki sosem tud bántani, aztán mihelyst meghallod a hangját, tudod, hogy tévedtél. Lehet, hogy gyengéd, kicsit nyálas srácnak tűnik, és belülről valóban az is, de ha egy valamit megtanult édesapjától, hát az az, hogy aki gyenge, az könnyen, és gyorsan, szégyenteljesen bukik el. Mindeddig arról olvashattak, hogy Jeremiah milyen is kívülről, egy külső szemlélő szemszögéből, ám most fordul a kocka. Másokat ritkán ítél el a külső alapján, megvárja, míg jobban megismeri az embereket – ha egyáltalán arra érdemesnek tartja őket – és csak utána ítélkezik. Egyáltalán nem érdekli a származás, sőt, megveti a pökhendi, nagyképű aranyvérűeket. Megérzései általában jók, és bízik is bennük, ahogyan látomásaiban is, bár legszívesebben megszabadulna tőlük. Rengeteget gondolkozik dolgokon. Sokszor hatszor végiggondol valamit, mielőtt megtenné, de akkor már azzal a tudattal cselekszik, hogy amit tesz, az jó. Kicsit mártír típus, aki szereti önmagát hibáztatni dolgok miatt, egy csomószor előfordult már, hogy később megbánta, amit tett, sőt, elítélte magát cselekedetei végett.
   Nem féltékeny típus, örül mások örömének, és cseppet sem kárörvendő, csak azzal szemben, aki ezt megérdemli. Kissé elvarázsolt, fura figura. Gyakran lehet látni elmerengve, mint aki egy teljesen más világban jár. Gondolatban sokszor hasonlítja össze a való világban történt dolgokat a görög mitológia történéseivel. Igazi harcos, ez neveléséből adódik, ám belül lelkileg gyenge. Nem volt gyerekkora, így némileg vágyik a gyerekes dolgokra, ám komolynak kell lennie, sőt, elég komoly is, évfolyamtársaihoz képest. Sokkal több szörnyűséget látott már, mint ők, és éppen ezért tekinti átoknak látói képességét, semmint áldásnak. A rengeteg kép hamarabb felnőtté érlelte, mint bárki mást. Hiába nevelték arra, embert, vagy embernek kinéző varázslényeket nem lenne képes megölni, még az állatok kivégzését sem szívesen nézi, vagy csinálja. Viszont nincs más választása, így kénytelen volt megedződni az idők során. Sosem hazudik. Persze, előfordult már pár élethelyzet, amikor muszáj volt neki, de azokat sem nevezhetnénk hazugságnak, inkább csak elhallgatta az igazságot, hagyta, hogy mások azt higgyék, amit, ahelyett, hogy felvilágosította volna őket.
   Szintén látói képessége miatt van az, hogy nem szeret, és nem is szokott megérinteni soha senkit. Még ha kérik, hogy jósolja meg nekik a jövőjét, akkor sem szívesen teszi. Már hozzászokott, hogy távol tartja magát a fizikai érintkezéstől. Emberi kapcsolatai híján nem tud valami sokat az emberek érzéseiről, és viselkedéséről, ezért sűrűn csodálkozik az emberek tettein.
   Nagyon szorgalmas, szeret tanulni, az általában lenyugtatja, felüdíti. Imádja az újdonságokat, így nem fél új dolgokba belevágni. Nem szokott másoknak kérkedni, ha esetleg valamiben jobb a többieknél, - ami gyakran elő is fordul – ám a gondolatbeli öndicsőítés sosem maradhat el.
   Nehezen befolyásolható, általában kitart a saját elképzelései mellett. Nézőpontját nehéz megváltoztatni, meggyőzni csak a hozzá közel álló emberek képesek. Bátornak bátor, ám nem vakmerő. Mindig gondolkozik, mielőtt cselekszik, és miután kiagyalt egy tervet, tesz bármit is. Nem az a hősködő típus, általában szereti nem felhívni magára a figyelmet, tapasztalatai alapján, azzal semmi jót nem tesz magának, ha úgy viselkedik, mintha ő lenne a világ közepe.

mindig ||
★ rúnák, rúnamágia
★ Klaus
★ édesanyja, Célia
★ kardok, fegyverek
★ harcművészetek
★ a Tisztítók Társasága
★ a görög mitológia
★ olvasás
★ művészetek
★ sakk
★ kviddics
★ fahéj
soha ||
★ látói képessége
★ születésnapok
★ vámpírok
★ temetők
★ kávé
★ pálcamágia
★ rendetlenség
★ félelem
★ erős fények
★ érintések
★ hazugságok
★ sírás, gyengeség kimutatása
★ torták
★ koffein
★ hopp-poros utazás
dementorok || Valahányszor dementorral találkozik, újra és újra felidéződik benne a látomás, melyben édesanyját látta meghalni. De előfordult már az is, hogy Klaust látta, ahogyan a Szövetség Házának tróntermében feküdt, a próba után, mikor karjából darabok hiányoztak, s mindent beborított a vér.
mumus || Egy kiéhezett, véres kezű, szakadt rongyokban megjelenő vámpír. Amióta édesapja elmesélte neki, miért kellett elmenekülniük Németországból, egy csomó, vámpíroktól hemzsegő rémálma volt. Rengeteget olvasott a lényekről, így jobban ismeri az éjszaka gyermekeinek természetét, mint iskolatársai közül a legtöbben. Épp elég jól, hogy féljen is tőlük.
Edevis tükre || Ha a tükörbe nézhetne, saját magát látná, anyjával, és apjával az oldalán, a régi, német családi birtokon.
százfűlé-főzet || Színe hófehér, a tetején kevés, sötét habbal. Íze nem igazán hasonlítható semelyik másik italhoz. Kicsit keserű, utóíze akár a vízé, állaga azonban sűrűbb.
titkok ||
★ Titkolja, hogy gyenge matematikából. Ez azért van, mert szereti, ha mások úgy gondolják róla, mindenben kiemelkedően jó, és nem szívesen tüntetné el eme illúziót. Gyűlöli, ha mások ismerik a gyenge pontjait, mert akkor sebezhetőnek érzi magát.
★ A vértestvérsége Klaussal bensőséges és elég privát dolog, ráadásul egész biztos benne, hogy sokaknak hányingere lenne tőle, így nem kürtölik világgá a történetet. Ami azt illeti, általában azt mondják, rendes testvérek. Ez nem hazugság, csupán az igazság kissé elferdített formája.
★ A Roxfortban csak igen kevesen tudnak róla, hogy látó. Ez a kevés egy embert, mégpedig Klaust jelenti. Nem szeret kérkedni azzal az adottságával, melyről úgy véli, megkeseríti az életét, meg aztán semmi sem lenne jobb tőle, ha mindenki tudná. Megnéznék, mint az állatokat a ketrecek mögött, vagy kinevetnék. Már így is épp elegen kiabálnak utána a folyosókon.
★ Ahogy Annabelle, és Klaus is, ő is titokban tartja a Tisztítók Társaságának létezését, s a Roxfortban tartózkodásuk valódi okait.
rossz szokás ||
★ Az emberek 90 százalékában nem bízik meg. Számára a bizalom egy olyan dolog, melyet ki kell érdemelni, és ez nála igen nehéz feladat.
★ Szokatlan rendmániájával az őrületbe tudja kergetni az embereket. Gyűlöli a rendetlenséget, és az sem tántorítja el, ha netán mások helyett kell összepakolnia.
★ Nem szereti megérinteni az embereket, mert attól tart, minden egyes érintés mögött látomások rejlenek, ő pedig nem szereti a képességét, így még kezet fogni sem hajlandó senkivel. Ez alól persze Klaus kivétel. Ő mindig is más volt.
★ Ez igazándiból nem rossz szokás, de Klaus mindig is csak „mániának” nevezte. Jeremiah szerint inkább csak egyfajta elv, vagy elkötelezettség. Mindig igazat mond. Gyűlöl hazudni, mert úgy gondolja, nem jó semmire, ráadásul édesapja is arra nevelte, hogy a hazugság az egyetlen bűn, mely megbocsáthatatlan. Lehet, hogy kicsit véresen komolyan vette apja szavait.

apa || Mortimer Poseidon Morgenstern; 35; félvér
anya || Cécil Vane Morgenstern; 25 évesen elhunyt; sárvér
(vér)testvér || Niklaus Jasper Woodville; 14; félvér
nagynéni || Elizabetha (Libby) Morgenstern; 40; félvér
családi állapot || egyedülálló
állatok || Nüx, a bagoly, ki az éjszaka istennőjéről kapta nevét.

Családtörténet ||

   Az első Morgenstern évszázadokkal ezelőtt születhetett, oly régen, hogy arra már senki sem emlékszik. Persze feljegyzések, naplók, és egyéb, írott dolgok fennmaradtak, ám a családi irattár 1872-ben titokzatos körülmények közt leégett, magával víve a Morgensternek nagyra becsült múltját. Természetesen a szemfülesek feltehetnék a kérdést: „Egy jó hírben álló, gazdag máguscsalád irattárát miért nem őrzik bűbájok, az iratokat miért nem bűvölték éghetetlenné?” Nos, voltak bűbájok, és tűzállóvá varázsolt papírok, de ahogyan az lenni szokott, a családnak voltak ellenségei, ahogyan ma is vannak, ám egy ősöreg, s nagyhatalmú boszorkánnyal szemben aligha lett volna esélye Bernard Morgenstern-nek, s családjának. Azt a futótüzet azóta emlegetik a babonásabb, falusi mugli népek. Na, de ne ugorjunk ennyire előre az időben!

   A Morgenstern, németül annyit tesz: Hajnalcsilag, így nem csoda, hogy a család jelképe egy ötágú csillag. A Morgensternek Németország szerte híresek voltak, persze csak a varázslótársadalom körein belül, leginkább saját gyártmányú pálcáik miatt. Akkoriban mindenkinek apró csillaggal díszített, Morgenstern pálcája volt, a család neve márkanév volt, az egyszerű, polgári életet élő varázslók élete pedig hamar csapott át a nemesek fényűző pompáiba.
   A történet szempontjából az első lényeges szereplőnk Bernard, és felsége, Karen Morgenstern, akik Bernard édesapja, az idősebb Bernard visszavonulása után átvették az üzletet. Karen egy egyszerű, félvér családból származott, ám ez a Morgenstern családban sosem számított. Akkoriban nem érdekelt senkit a vér, Németországban pedig pláne nem. Ez csak a mai Angliában vált divattá.


	Naplózva

Jeremiah C. Morgenstern
[Topiktulaj]

- V. - A látó - prefektus -

Nem elérhető

Jeremiah Charles Cerberus Morgenstern

« Válasz #2 Dátum: 2011. 12. 30. - 01:22:03 »

   Szóval Bernard és Karen szerelme gyorsan jött, tini szerelem volt, és első fiuk megszületése után elhidegültek egymástól, így nem kell csodálkozni rajta, hogy Bernard máshol kereste az örömöket. Melda Goldbaum, az akkori Németország egyik legnagyobb hatalommal bíró boszorkánya volt, és azt rebesgették róla, több mint kétszáz éves, három férjen van túl, s mindegyikkel puszta kézzel végzett, amin nem is kell csodálkozni, Melda ugyanis csodaszép nő volt. Talán bűbájokkal, talán az ördöggel kötött alkut, senki sem tudta, ám külsőre mindenki azt hihette, a nő harmincas évei derekán jár. Gyönyörű volt, az egyik legszebb teremtés, kit Bernard valaha látott.
   Melda és Bernard viszonya nem tartott sokáig, s miután a férfi közölte a rideg valóságot a boszorkánnyal, az szörnyű haragra gerjedt, s megátkozta. Méghozzá családostul. A lehető legnagyobb átkot szórta a Morgensternek fejére, mely aztán meghatározta, s teljesen felbolygatta a család jövőjét. Attól fosztotta meg Bernardot, és leszármazottait, ami az életüket jelentette. A Morgensternek örökre elvesztették a pálcamágiához való tehetségüket. Akkor és ott megpecsételődött mindenki sorsa, és Bernard csak örülhetett, hogy Melda élve hagyta, habár a férfi számára üdvösebb lett volna a halál.
   Ezt követően a Morgensternek pálcaüzlete szép lassan a csődbe sétált. Bernard bárhogyan is próbálkozott, nem tudott többé működőképes pálcát alkotni, és a varázslással is gondjai adódtak, olyan volt, mintha minden pálca, melyet a kezébe vesz, abban a pillanatban, hogy megérintette, megtagadta volna a férfit. Természetesen tudott varázsolni, ám bűbájai soha nem sikerültek tökéletesen, átkai nem küldtek több embert a halálba. Bernard Morgenstern és családja szörnyen sebezhető lett, s csak a felgyülemlett családi vagyonnak köszönhették, hogy nem váltak egykettőre földönfutóvá.
   Ám ahogyan az lenni szokott, ha a természet egyik oldalon elvesz valamit, másik oldalon adományokat rejteget. Éppen ez történt Bernard leszármazottjainak esetében is. A családi legendát ismervén a férfi két fia úgy vágott neki a mágiatanulásnak, hogy fel voltak rá készülve: sosem érhetnek társaik nyomába, így inkább a mágia olyan területeire koncentráltak, melyeknél nincs szükség varázspálcára. Így történt, hogy Lukas Morgenstern, Bernard és Karen idősebb fia felfedezte tehetségét a rúnamágia iránt. Úgy tűnt Melda, habár akarata ellenére, de mikor megfosztotta Bernardot a pálcamágiától, megajándékozta a rúnamágia tehetségével. A család jövője már nem bizonyult olyan sötétnek, a remény egyszerre újra lángra lobbant, és Lukas, illetve az idők során utódai is, a rúnamágia tanulmányozásának, és alkalmazásának szentelték életüket, így lehetséges az, hogy mára több rúnát ismernek a Morgensternek, mint bármely másik varázsló. Az idő múlásával családi hagyomány lett, hogy a gyermekeket kiskoruktól fogva a rúnák használatára tanítják, s a pálcamágia, illetve az azt használók ellen nevelik. A család rengeteg rúnákkal díszített ereklyét fedezett fel, életüket ezentúl a rúnák felkutatásában, elsajátításában, és minél szélesebb körökben való elterjesztésének szentelték.
   Viszont voltak, akik már talán kicsit messzire mentek. Hans Morgenstern volt az egyik legnagyobb rúnamágus a családban, s ezen felbátorodva azt gondolta, isteni hatalma van, bármilyen messzire elmehet, anélkül, hogy varázspálcát használna, amivel – természetesen – sosem volt annyira megbarátkozva, mint jeleivel. Ezért Hans egy csoportot alapított, kiknek a Tisztítók Társasága nevet adta. A csoportba olyan fiatalokat toborzott, s szedett össze, akik nem tanúsítottak oly nagy tehetséget a pálcahasználat terén, és érdekelte őket a rúnák hatalma. Ekkor csatlakoztak a Woodville-k, a Glasrose-ok, és még sok, nagy múltú, vagy éppen sárvérű, német, s néhány angol család a Tisztítókhoz. Ezek a családok a későbbiek során feltétlen, mágikus hűséget esküdtek egymásnak, és a csoportnak, s az esküt később utódaikon keresztül is továbbvitték.
   Érdemes lenne néhány szót ejteni a Társaság nevéről, elvégre elég hülye név egy rúnamágiával foglalkozó csoportnak. Igen, valóban, ám Hans célja a névválasztásnál a hétköznapiság volt, hogy a varázslók ne figyeljenek fel rájuk, mert esetleg akadályozhatnák őket a céljukban. A Tisztítók ugyanis nem a rúnák népszerűsítése céljából alakultak meg, hanem azért, hogy megtisztítsák a varázsvilágot a pálcát használó, piszkos népektől. Nem, nem gyilkolni akartak, sokkal inkább megtéríteni az embereket, legalábbis Hans mindig ezt a szót használta, talán ezért is csatlakoztak hozzá annyian. Az első lépést, a megtisztuláshoz vezető úton a varázslóiskolák feloszlatásában látták, így gyermekeiket, mihelyst elérték a szükséges kort, a mágusiskolába küldték, és levélben különböző utasításokkal látták el őket. Ők pedig természetesen megtették, amit mondtak nekik. Hiszen erre voltak nevelve. Kegyetlen kis harcosok voltak, akiknek a családjuk, és a rúnáik voltak a legfontosabbak. Az iskolák rendjét így belülről bomlasztották, sok, aprónak tűnő cselekedettel, de hittek abban, hogy sok kicsi sokra megy.
   Miután Hans meghalt, fia, Wilhelm vette át a csoport vezetését, mely akkoriban a tagjait tekintve teljesen megújult, viszont ha valaki végignézett a névsoron, ugyanazokkal a vezetéknevekkel találta magát szemben, melyek az alapításkor megírt névsoron voltak. A Tisztítók hűségesek maradtak a Társasághoz a mai napig, s ma már új vezetőjükkel, Mortimerrel, Wilhelm egyetlen fiával élükön tevékenykednek tovább, s mára már csaknem negyven taggal büszkélkedhetnek.

   A Tisztítók, s így a Morgensternek is igyekeztek kimaradni az angol földön dúló varázslóháborúból, ám pár végzetes cselekedet menekülésre kényszerítette őket, és nem menekülhettek máshova, így 15 évvel ezelőtt a Társaság nagy része egy Észak-skóciai faluba költözött, hogy elrejtőzhessen démonjaitól. Sajnos a teljes csoport nem élte túl a dolgot, ám Mortimer és követői abban reménykednek, Angliában új embereket vonhatnak soraikba. És ebben segítségükre is fog válni a háborús helyzet.

   Cécil Vane egy átlagos, mugli családból származik, melynek múltja eltörpül a Morgensterneké mellett. A nő édesanyja egyszerű varrónőként keresi kenyerét, míg apja egy mugli cégnél bankárként dolgozik.
   Cécil és Mortimer a Beauxbatons-ban ismerkedtek meg, majd az iskola elvégzése után egybe keltek. Egyikük sem folytatta tanulmányait, helyette elmélyültek a rúnamágia rejtelmeiben, hogy aztán egy napon méltó vezetőik lehessenek a Tisztítóknak. Első, és eddig egyetlen fiuk, Jeremiah, 1984-ben született, miután a Morgensterneket kiűzték Németországból.

magasság || 168 cm
tömeg || 57 kg
szemszín || égszínkék
hajszín || gesztenyebarna
különleges ismertetőjel || Diáktársai körében különböző mendemondák járnak a tetkóiról. Egy csomó lány kérdezte már meg tőle, hogy mióta van tetkója, s ő mindig csak megcsóválja fejét, és közli, hogy neki aztán nincsen tetoválása, biztosan rosszul látták. Most minek árulná el nekik az igazat? Jó, az igazság az, hogy valóban nincsen tetoválása, ő aztán nem hazudott senkinek, rúnákat viszont lehet látni testén, s a tetoválás meg a rúna nem összetévesztendő! Ez fontos. A lényeg viszont az, hogy tarkóján és jobb kezén (egészen a csuklójáig) valóban van egy-egy örökrúna.
Emellett könnyen felismerhető vékony alakjáról, mellyel nagynénje mindig piszkálja, és hosszú hajáról. Csuklóin egyszerre több karkötőt visel, kedveli a kiegészítőket, így többször látni kalapban, vagy szemüvegben is.
kinézet ||
- Rideg, kifejezéstelen arccal masíroz a folyosókon, és sosem nevet őszintén. Elég elvont, és elzárkózik a társaságtól, a legtöbben csak a nevét tudják, nem igazán szeret magáról beszélni. Azt mondják, egy paraszt, és totál bunkó.
- Te beszéltél már vele?
- Igen. Egyszer bájitaltanon együtt kellett elkészítenünk egy főzetet. Annyira jó volt!
- Nem azt mondtad, hogy egy paraszt?
- De, de tök aranyos. Szinte mindent ő csinált, miközben én meg őt bámultam. Tudod, a szemét, meg az arcát…
- Igen, elég jól néz ki…
- Aztán a végén csak annyit kérdezett, hogy jól szórakozom-e, és olyan gúnyosan mosolygott hozzá, tudod. Teljesen zavarba hozott, totál elpirultam, és kiborítottam egy tál szalamandraszemet.
- Fúj.
- Ja, de ez még semmi. Ezután csak fújt egyet és tovább mosolygott, komolyan, mint aki egy trollal beszélget. Még én éreztem rosszul magam! Nem tudom, hogy lehet kibírni mellette, nem csoda, hogy még egy barátnője sem volt.
- Pedig én szívesen vállalnám.
- Ja, jól néz ki, jól öltözik, és még izmos is. Csak ne lenne olyan fura.
- Ne is mondd…
egészségi állapot || Allergiás a koffeinre.

varázslói ismeretek ||
★ Rúnatanból a legjobb, természetesen. Már öt éves kora óta ismerkedik a rúnák használatával, s mára akkora tudással bír e téren, mint egy felnőtt rúnamágus. Édesapja célja, hogy a legjobb legyen, minden téren, így ő próbál is megfelelni az elvárásoknak. A legendás lények gondozását azért vette fel, mert érdeklik a bestiák, a jóslástant pedig csupán látói képességének kiismerése végett. Szeretne minél többet megtudni róla, hogy mégis meddig feszegetheti határait.
★ Nem kedveli az átváltoztatástant, a bűbájtant, és a sötét varázslatok kivédését, mint a pálcás mágiák nagyrészében, ezekben a tárgyakban sem jeleskedik túlzottan. Éppen csak annyira, hogy át tudjon menni az év végi vizsgákon.
★ A mágiatörténetet kedveli, érdekli a történelem, ám annak is inkább csak a hadtörténeti s mitológiai része. És imádja az összeesküvés elméleteket is. A bájitaltant, a csillagászatot és a gyógynövénytant csupán azért szereti, mert ott nincs szüksége pálcára.
★ Nem bánik túl jól a számokkal, így a számmisztikát nem vette fel, s nem is érdeklődik iránta különösebben.
★ A pálcamágiában nem túl jó. Az egyszerűbb varázslatokat még könnyűszerrel végrehajtja, akárcsak társai, ám az összetettebb bűbájok, vagy erősebb átkok meghaladják képességét.
★ Szeret tanulni, és roppant érdeklődő és nyitott minden iránt. Elég befogadó, amit órán hall, azt megjegyzi, igen fogékony az újdonságokra. Édesapjával már több alkalommal hoppanált, így a társas hoppanálásban is jártas. Ellenben nem kedveli a hopp porral való utazást. A repülést is szereti, ám mivel nem akarta túlvállalni magát, a repüléstant nem vette fel, s azóta is csak ritkán ült seprűn.
felvett tantárgyak ||
★ rúnaismeret
★ jóslástan
★ legendás lények gondozása
mugli képzettségek ||
★ Jól bánik a karddal és a mugli fegyverekkel. Közelharcban, és kardvívásban nagyon jó, kortársai csak nehezen tudnának elbánni vele, ennek ellenére kerüli az iskolai verekedést, hiszen tudja, hogy a rúnái nélkül nehezen győzedelmeskedne egy pálcás varázslóval szemben, ő pedig csak a könnyebb kábító átkokat tudja alkalmazni. Inkább kihasználja, hogy gyorsabb, s könnyedebben mozog társainál.
★ Nem túl nagy szám, de nagynénje megtanította szaltózni, és tud még pár mozdulatot, melyek hasznára lehetnek a harc során.
★ Hatéves kora óta zongorázni tanul édesapjától, s rendkívül művelt a mugli irodalomban. Minden nap olvasnia kellett, s meg volt neki szabva, hogy melyik nap milyen nyelvű könyvet, így ahogyan az elvárható folyékonyan beszél németül, (melyet egyébként már édesanyja elkezdett neki tanítani) és jól beszéli a latint is.
pálca típusa || 11 hüvelyk, egyszarvúszőr maggal, hikori fából. Meglehetősen rugalmas.
különlegesség || Látói képességével meg tudja jósolni a jövőt. Fontos, hogy nem a konkrét jövőt látja, csupán azt, ami bekövetkezhet, így látomásai sosem 100 százalékosak, ám elég élethű képet alkothat velük az eljövendőkről.

1997.nyár

   A Morgenstern birtok csöppnyi, kerti taván tükröződtek az éjjeli égbolt csillagai. Jeremiah egyenes háttal ült egy alacsony fapadon, hajába bele-belekapott a lágy szellő. Kellemes, nyári éjszaka volt, a fiú imádott ilyenkor a kertben ülni, s a természetet csodálva gondolataiba merülni. Klauson járt az esze és azon, csak azon, amire készült.
   Már azelőtt tisztában volt vele, hogy barátja mögötte van, mielőtt halotta volna léptei hangját. Érezte Klaus kíváncsiságát, s fáradtságát, ami nem volt meglepő, hiszen az egész napot végigedzették.
- Mi az, miért hívtál, Jer? – ült le mellé Klaus, s kissé hadarva a lényegre tért. Ebben aztán nagyon jó volt, persze a becenevek használatától nem tekintett volna el, pedig tudta, Jeremiah mennyire utálja, ha becézik. Mindegy. Klaus volt az egyedüli ember, akinek kénytelen volt elviselnie.
- Nyugi. Nincs semmi baj, csak szerettem volna beszélni veled. – a fiú a tóra meredt, egész tartásában volt valami merevség, feszültség, melyet Klaus nem tudott mire vélni.
- És nem tudtál volna várni holnap reggelig? – elég fáradt volt, és semmi kedve nem volt hozzá, hogy pont most csevegjen Jeremiah-val.
- Nem. Ez fontos dolog Klaus. – kicsit habozott, de aztán nagy levegőt vett, és folytatta. – Biztos emlékszel, hogy indult a kapcsolatunk. – kezdett bele Jeremiah, s elszántan csillogó tekintetét a bólogató Klausra fordította. – Nos, azóta megtanultam élni ezzel a kötelékkel, és megtanultam élvezni. – elmosolyodott, mire Klaus hasonlóképpen reagált. – És ma már nem tudnám elképzelni az életem nélküled, mégis volt egy pont, mikor azt hittem, muszáj lesz. És az mindennél borzalmasabb volt, Klaus. El sem tudod képzelni milyen rossz volt téged ott látni, ahogyan élettelenül fekszel, azt híve, meghaltál. – Összehúzta szemeit, és próbált határozott maradni. Klaus szótlanul nézte a tavat, Jeremiah viszont érezte a felőle áradó elégedettséget, a jóérzést, és a baráti szeretetet. Jól tudta, egyikük sem tudna élni a másikuk nélkül. Hiszen ez volt a kötelék, az összetartó rúna lényege.
- Épp ezért arra gondoltam, hogy lehetnénk testvérek. – bökte ki nagy nehezen, s már előre tartott a fiú reakciójától.
- Mi?- Klaus elkerekedett szemekkel nézett vissza rá, kezével idegesen markolta a pad szélét.
- Vértestvérek lehetnénk. – Jeremiah előhúzott kabátja rejtekéből egy aranyozott kelyhet, s megmutatta barátjának is. – Mindketten adunk ebbe a kehelybe a vérünkből, aztán felét te, felét pedig én iszom meg. Így vértesók leszünk. – magyarázta, közben kerülve Klaus tekintetét.
- Biztos vagy benne? Én nem hiszem, hogy meg tudnám inni.
- Bízok benned. – bólintott Jeremiah, s előhúzott egy vékony tőrt, majd Klausnak nyújtotta. Az pár pillanatig habozott, aztán ő is bólintott, s markába zárta a tőr éles végét. Jeremiah tartotta neki a kelyhet, hogy felfogja vele a másik tenyeréből csöpögő, vérvörös, édes cseppeket. Klaus felszisszent, majd elhúzta kezét, és átnyújtotta a tőrt. Jeremiah nem habozott, gyorsan sebet ejtett tenyerén, a vért pedig Klauséhoz csepegtette, majd a kelyhet kecsesen ujjai közé fogva megforgatta, had keveredjen a vér. Érezte, hogy Klaus enyhén viszolyog a vértől, azonban tudta, hogy ő is szeretné a vértestvérséget.
   A kehelyben forgó vért nézte, s egy kép villant be előtte. Nem, nem egy újabb látomás, csupán egy egyszerű emlékkép. Egy régi látomás képe, mely akkor még felzaklatta. Egy látomás képe, melyet sosem felejt el.
- Én akarom elsőnek. – jelentette ki Klaus, Jeremiah pedig kifejezéstelen arccal nyújtotta át neki az arany poharat. Óvatosan emelte ajkához a kelyhet, s lassan kortyolt kettőt, utána pedig gyorsan nyújtotta vissza, oda sem nézve. Jeremiah látta rajta, hogy hányingere van, és hogy mindjárt elejti a poharat, így gyorsan elvette a kelyhet.
   Az arany kehely, vérrel.
   Mindenféle habozás után lehúzta a maradék vért. Ő nem találta undorítónak, sőt, kissé édeskés ízt érzett. Mintha nem is vér, hanem mindennapi innivaló lenne. Furcsa.
   Ahogyan a padra állította a csillagos kelyhet, elmosolyodott. Keserű mosoly volt ez, minden őszinte öröm nélkül. Tudta, hogy így lesz, tudta, hogy Klaus úgyis belemegy majd, tudta előre.
   Mert látta.
   Ez volt az első látomása Klausról, s most beteljesült.

avialany|| Jordan Witzigreuter

Jeremiah nem igazán foglalt állás a háborúban, ő úgy gondolta, nem sokat számítana a véleménye ebben az egészben meg hát aztán a Társaság egyébként is csak csendesen ül, és nézi, ahogy a pálcamágusok szépen lassan irtják magukat. Ha bármit is megpróbálna tenni, hogy mondjuk egyik, vagy másik oldalra fordítsa a mérleget, édesapja megakadályozná úgyis.

Bocsi, de csak 3 hozzászólásban engedte elküldeni. :/

Az előtörténet Draco Malfoynak ajánlva.


	Naplózva

Mrs. Norris
Maffiavezér

,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető

Re: Jeremiah Charles Cerberus Morgenstern

« Válasz #3 Dátum: 2012. 01. 07. - 06:30:22 »

Kedves Jeremiah!

Először is sűrű bocsánatkérésekkel tartozom, amiért csak most jutottam el előtörténeted végére.
Te aztán nem kímélted se magad, se mást, ami a mennyiséget illeti!

Lássuk sorban.
A Cerberus név remek választás. A Jeremiah is. A Morgenstein is. Mind tetszik.
Tetszik, hogy Célia idegbeteg lesz a vámpírok közeledésétől, nagyon emberi. Igazából az egész előtörténet tele van nagyon meglepő és érzékletes, nagyon emberi reakciókkal.
Jeremiah anyjának halála nagyon igazságtalan, teljesen kibuktam tőle, főleg azon, ahogy könyörög neki, hogy ne menjen el, nagyon szomorú. Ahogy a születésnap is, az egyetlen vidám pont Nüx érkezése a sztoriban sokáig.
Jeremiah egy nagyon furcsa, koraérett kisfiú, és ez abból is látszik, ahogy az apjával beszél, ahogy aláveti magát az akaratának, de nagyon okos, értelmes és bátor!
Tetszik, amikor először találkozik Klausszal, és felkiált, hogy "Ezzel az idiótával?!". Tetszik, hogy érzékelteted a hercegesdivel, hogy milyen kicsik még.
Tetszik, ahogy a rúnamágiát kezeled (karbantartó rúna, ketrecmágia stb), nagyon kreatív és sajátos!
Mikor a Klausról szóló látomást olvastam, azt hittem, az lesz a vége, hogy Klaust kivéreztetik és egy rituálé során feláldozzák, a vérét pedig megitatják Jeremiahval, és jól meg is ijedtem a beavatási harcon, hogy majd rossz dolgok történnek vele, de nem!
A kiképzés leírása korrekt, ezért engedélyezem a keretsztorit, rúnástul, hűségjelestül mindenestül..
Annabelle egy ostoba liba. Klaus meg egy drága cuki kölyök *-* Lovaglás! Megnyugtatás! Vérfarkasok pedig igenis léteznek! (Lol Klaus XD)
Észrevetted, hogy a egyes bekezdések leírását milyen gyakran kezded a fények befestésével?
Jajj nagyon paráztam a ketrecharcnál, úgy aggódtam Klausért *.*

Nem tudom, ez a titkos küldetés, hogy legyetek rosszak, fiúk, kicsit komolytalan nekem, a szándékot persze értem, csak nem így adná a gyerek szájába a dolgot. Kicsit talán körmönfontabban, de ez abszolút részletkérdés.
Kicsit zavar, hogy míg az eleje mintha kicsit el lenne húzva, a Roxfortban töltött évekről egyetlen oldalban írsz, az is a kellemetlen Annabellről szól. Ez miért van? Isten őrizz, hogy azt kérjem, hogy írj még hozzá 1-2 bekezdést, csak nem értem. A kis trió engem Harryre, Ronra és Hermionére emlékeztet kicsit amúgy.
Mikor elolvastam azt a könyvtáras részt, konkrétan kerestem, hogy hol van akkor a többi? De hát nincs többi SZJPben sem. Szomorú voltam.

És egy apró javítás szükséges: Jeremiahnak nem a jobb oldalát, hanem a jobbik arcát nem ismerik az emberek - ez már a jellemében van benne. A jellemét már megbeszéltük.

Van továbbá még egy kérdésem. Azt értem, hogy kötelék van köztük a rúna miatt és azt is, hogy a vérivás miatt vértestvérek lettek. De az iskola diákjainak ezt hogy adják be? Különböző a vezetéknevük.

A családtörténetben tetszett a Morgenstern név, mint pálcabrand, bájos kis pálcák lehettek.

Nemigen értettem a koffeinutálatot de aztán az egészségi állapotnál megvilágosodtam.

Nagyon gondosan, részletesen kidolgozott előtörténet!

ELFOGADOM!

Házad pedig nem más
mint a
Hollóhát!

GRATULÁLOK!


	Naplózva

Oldalak: [1]

« előző következő »