Oldal nyomtatása - Zeneterem

Peter Blackman pennájából

Kedved lenne egy kicsit zenélgetni? Tudsz is valamin játszani, vagy csak kipróbálnád a tehetségedet? Esetleg szíved hölgyét szeretnéd elkápráztatni néhány gyönyörű dallammal? Akkor jó helyen jársz! Ezt a helyet minden mugli zenész megirigyelné.
Belépve a terembe érdekes látvány fogad. A falakon gitárok lógnak, poszterek, melyeket a diákok ragasztottak ki kedvenc együttesükről, énekesükről.
Ezen kívül viszont egy meglehetősen egyszerű kis terem: középen néhány nagy, és kényelmes bőrfotel kap helyet, hogy azok is helyet foglalhassanak akik esetleg hallgatni szeretnék csak a próbát, vagy adott esetben akár a koncertet is.
Azonban valami még hiányzik. Mintha azt említettem volna, hogy ki tudod próbálni azt a hangszert, amelyet csak szeretnéd. Hát persze, a terem lényege! Az egyik sarokban hatalmas nagy sötétbarna szekrény foglal helyet, melynek ajtaját kinyitva mintha egy raktárat pillantanánk meg, természetesen belülről ez is nagyobb, mint aminek kívülről látszik, tömött polcok tömkelege. Van itt minden, furulyától elkezdve, dobfelszerelésen át, egészen az elektromos gitárig minden, a dobhoz kifogyhatatlan ütő választékkal, a gitárhoz hasonló pengetőkészlettel, és minden hangszerhez ami kell.
Tehát, ha érzel magadban egy kis művészetet, csak nyugodtan, gyere, és próbáld ki, ne félj, a folyosón senki nem fogja meghallani, ha elhibáznál valamit!

Castor

*Ashley rója a folyosókat az iskolában. Mivel ma szerencsére hétvége van és nincs órája, ezért igazából az egész nap előtte áll. Természetesen - mint általában mindig - most is a legtöbb időt a klubhelyiségben töltötte, csodálói körében. Hogy beképzelt lenne? Nos, nem, ez nem így van, egyszerűen csak tényleg vannak olyan lányok mind a Hugrabugban, mind a Roxfortban akik értékelik a divatot és szeretnek tudni mindig a legújabb divatruhákról. Mármint ki mástól kaphatnák meg első ízben a dolgokat, mint Ash-től? Hiszen a lány mégis csak egy Angel, amely híres családról az annál híresebb divatcég van elnevezve. Ezért - mint mindig - Ashley most is a legkifogásolhatatlanabb ruhákban jelenik meg és rója a folyosókat. Fekete, magas sarkú bokacipője kopogása veri fel a folyosó csendjét és követi a lány minden léptét Habár a folyosó annyira nem csendes, hiszen mégis csak szombat délután van. A diákok elég nagy része odakint tölti az időt, vagy éppen a folyosón rohangálnak ide-oda az érdekesebbnél érdekesebb termekhez, hogy ott múlassák el a szombat estét. Ashley is valamiféle ilyesmit keres, na meg, hogy gyakorolhasson. Ugyanis hamarosan itt lesz egyjubileumi divatbemutató, amire bizony ő is meg van hívva - természetesen - és fel is lép. De most kivételesen nem csak ruhákkal, hanem egy szép dallal is, amit a lány fog énekelni. Legalábbis megpróbál. Mivel hallotta,hogy a Keleti-szárnyban van valamiféle zeneterem -na igen, lassan 5 éve itt van és még ő sem fedezett fel minden termet - ezért arra veszi az irányt és igyekszik megtalálni azt a bizonyos termet. Sajnos egyik barátnője sem ismeri még ezt a termet, így egyedül kell megtalálnia, ami azért annyira nem is nehéz. Ahogy befordul az egyik folyosón, halk zeneszó üti meg a fülét és elmosolyodik.*
~Nem is volt olyan nehéz megtalálni!~*lelkesedik fel a leányzó, majd a hang után sétálva egyre gyorsabban szedi a lábait, amit a cipők kopogásának a hangja is jelez. Benyit a terembe - kopogásról nem is hallva - és körbenéz. Furcsa, hiszen nincs odabent senki és mégis lágy zeneszó tölti be a termet. De amint Ashley becsukja az ajtót, a zeneszó elhallgat, a nagy barna szekrény pedig egyszerűen kinyílik. Ashley - mivel még nem járt itt - kíváncsian pislog bele a szekrénybe és el is ámul. A szekrény közel sem akkora, mint ahogy egy külső szemlélő látja kívülről. Ashley egyre beljebb sétál a szekrényben és megpillant egy hatalmas, fekete zongorát. A könnye kicsordul, olyan szép. A lány közelebb sétál és lágya végighúzza a kezét a billentyűkön, amik csodálatos hanggal töltik be a termet. Ash elmosolyodik, majd egy kottát bányászik ki a zsebéből és egy ügyes kis bűbájt mormolva megigézi a zongorát, hogy játssza el a kottán lévő dalt. A leányzó felül a zongora tetejére, majd a szekrényben - hiszen hogyan is vinne ki egy zongorát a terembe?? - lassan énekelni kezd egy szép dalt...*

Ruha (http://www.polyvore.com/mila_zelenkova_4/set?id=43523976)
Dal (http://www.youtube.com/watch?v=eAfyFTzZDMM)

Ashley

Szemlesütve baktatok vissza a Keleti szárnyba. Rugdosnék egy követ is magam előtt, hogy csalódottságomat még ennél is jobban kifejezzem a külvilágnak, csak ma annyira szerencsétlen vagyok, hogy még egy nyamvadt kavicsot sem találtam.
Biztosan megtudják a többiek, hogy úgy könyörögtem pár ócska mondatért, mint a kartonlakók alamizsnáért, ezen felül egy csaj is elmenekült előlem. Ha még ijedtében rohant volna el, az még megemésztem, de hogy a családfám arra készteti, hogy faképnél hagyjon, az már sok. Két dolog lehetséges. Az előadásmódom untatta? Ez teljesen kizárt, maximum nem értette a bonyolult észjárásomat szegényke, nem is csoda, hiszen az ilyen bonyolult mondatszerkezeteket csak a hollók között pallérozódott elme láthat át, amilyen természetesen én is vagyok. A másik lehetőség, hogy ez a mardis csaj is igazi vérmániás. Én azt hiszem, hogy ez is igaz, meg az is. A konklúzió tehát, hogy ez az Athalea igen egyszerű teremtés,viszont a szülei azt sulykolták belé, hogy ő mivel aranyvérű különb mindenkinél, ezért nem engedheti meg magának, hogy valaha is beismerje szerény értelmi képességeit. Ez így elég logikusnak tűnik, na de annyi baj legyen Pollux úgyis az ilyeneket szereti. Azt mondja elég, ha annyi esze van, hogy mikor esik az eső beáll az eresz alá. Talán azért is megy neki olyan jól a csajozás, mert ő kizárólag abból a kosárból szeretné éhségét csillapítani, ami kizárólag az ilyen lányokkal van tele. Lehet, hogy a tapasztalat beszél belőle, de az is elképzelhető, hogy egyszerűen fél tőle, hogy valaki megint úgy fog vele bánni, mint egy marionettel. Pont úgy érezte magát, mint akinek kitépték a szívét, ő is pontosan ezeket a szavakat használta. Úgy volt vele, ha már kinn van, akkor rácsöpögteti két citrom levét, húzódjon össze. Egyszerűbb lesz talán cseppnyi szívvel élni a hátralévő éveket, kisebb a támadható felület. Csökken a lehetőség, hogy újabb találatot kapjon a harcmezőn, ahol mindenki felajzott íjjal szaladgál, s lő vakvilágba könnyelműen, abban reménykedve, hogy őt senki nem találja el. Szánalmasak vagyunk. Hát még én...

A zeneterem mellett haladok el éppen, ahol rendszerint a Walpurgis leányai legfrissebb számai, mint feldolgozás szólalnak meg. Most is hallgatózok egy kicsit, kíváncsi vagyok mennyit fejlődtek a srácok a legutóbbi próba után. Zongoraszót hallok és egy olyan dalt, amint még sosem hallottam tőlük. Aztán valami nyikorgásfélét hallok. Mi a fene ez? Ki az a bunkó, aki olyankor tologatja a széket, amikor a billentyűs az új szólóját igyekszik begyakorolni? Muszáj benéznem mi folyik itt. El kell, hogy mondjam annyira szörnyű, hogy erre még gondolni sem mertem. Ez valaki énekhangja, valami iszonyú. Egy lány ül fenn a zongora tetején, láthatóan bűbájt bocsátott ki rá, de a hangszálaival is csinálhatott volna valamit. A rikácsolás és az kevélység, amit az arca tükröz annyira nevetséges összképet alkot, hogy nem bírom ki nevetés nélkül. Teli torokból, térdemet csapkodva röhögök. Kissé rosszul is érezném magam miatta, ha gondolataim nem akörül járnának, hogy miként jussak levegőhöz, mivel az előbb az összes sípolva hagyta el tüdőmet, nélküle pedig ugye nincs emberi élet. Ha meg is fulladok, azt se bánom, mert legalább fülig érő mosollyal lépek át a túlvilágra.

Castor

*Ha van valami, ami Ashleyek fontosabb a ruháknál, azok a divatbemutatók és azoknak a szervezése. Mostanában az apja mindig Ash véleményét kéri ki, hogy milyen szín legyen a domináns, hogy legyen a berendezés és milyen töltelékműsorok legyenek a ruhák közt. Azonban most Ashey édesapja a lányt kérte fel, hogy ő legyen a "töltelékműsor", habár Ashley-nek ezt nem így nevezte. Inkább az est fénypontja megnevezést használta, ami mindjárt jobban megdobogtatta a fiatal lányka szívét és elvállalta a felkérést miszerint, amíg a lányok átöltöznek, addig énekel egyet. Ezért is jött most ide, hogy gyakoroljon kicsit a megmérettetésre, hiszen habár bálokon és rendezvényeken már énekelgetett, egy ilyen nagy kaliberű divatbemutatón még nem volt szerencséje. Ezért is érzi fontosnak, hogy ez az egész jól sikerüljön. Ezért is zárkózott el ide, illetve kereste meg ezt a termet, hogy nyugodtan tudjon gyakorolni.
Ashley teljesen beleéli magát a dalba, az éneklésbe és habár nincs annyira jó hangja, mint az eredeti énekesnőnek, de azért kellemesen betölti a termet, ami azért elég nagy. A zongora billentyűi maguktól - vagyis az Ash által rászórt bűbájtól vezérelve - játsszák a kívánt dalt, így Ashley-nek attól sem kell félnie, hogy elütik a hangokat. Azonban a zavartalan dallamokat mégis megzavarja egy ajtónyitódás, majd egy iszonyatosan nagy, tüdőből jövő röhögés. Ashley megáll és meredten, fintorogva pislog a megérkezett srácra.*
- Ne haragudj, nem zavarok? *morran a fiúra nem túl kedvesen. Keresztbe teszi lábait a zongorán, keresztbe fonja a kezeit a mellkasa előtt és leplezetlen haraggal mered a fiúra. Mégis hogy képzeli ezt, hogy nagyban gyakorol a leányzó a divatbemutatóra, erre ez az idióta fogja magát, betrappol ide és elkezd röhögni?*
~Annyira csak nem volt sz*r a hangom~*ültet el egy aprócska gondolatot Ash a fejébe, de hamarosan ki is rázza a fejéből. Nem, hiszen már sokan mondták neki, hogy a modell pálya mellet nyugodtan elkezdhetne egy szóló karriert is, hiszen igen szép hangja van. Nem teljesen tiszta és néha csúszkál, de egész jó. Nem lehet tehát az, hogy a fiú a hangja miatt neveti ki. Mit neveti! - Röhögi. Pofátlanul, a térdét csapkodva kiröhögi. Ashleynek eszébe sem jut olyasmi, hogy Castor másfajta zenéhez van szokva és ez a fajta kellemes, lágy, "csajos" nóta nyávogásnak hat. Ashleynek rosszul esik, hogy a fiú ilyen pofátlanul és nyíltan kiröhögte és a szíve hevesen dobogni kezd, hiszen nem sűrűn érte az életében csalódás. Rá kell jönnie, hogy itt az iskolában olyan dolgok fogják érni, amihez sem köze, sem tapasztalata nincs. Ez is egy ilyen szituáció, így ennél az egy mondatnál nem igazán tud többet mondani, inkább csak lebiggyeszti a száját és próbálja visszanyelni a könnyeit.*

Ashley

Éppen sikerülne befejeznem a nevetést, mikor meglátom a vörheny csaj arcát. Egészen hasonló egy dölyfös pulykához, egy olyan dölyfös pulykához, ami olyan tévhitekbe ringatja magát, hogy ő márpedig egy páva. Érthető a haragja, hiszen én vagyok az, aki megpróbálja kizökkenteni ebből az idealizált kis világából. Udvarias kérdése meglehetősen erőltetettnek hat. A finomkodás mögött, a sértett önérzet táplálta düh terjeszkedik, mindig is szerettem ezeket a pillanatokat, ilyenkor mindig van egy olyan késztetésem, hogy kirángassam az illetőt az álarc mögül, kiszabadítsam a benne szunnyadó állatot, az ő esetében a dölyfös pulykát.

- Nem haragszom, viszont a hangod az kegyetlenül zavar. Jó, én megértem, hogy valahol meg kell tanulnod énekelni, de miért nem kezded mondjuk ezt a pincében? Egyre szimpibbek a hugrások. Micsoda önfeláldozás? Végigszenvedik, ahogy énekelgetsz és még meg is dicsérnek. Ez a helyzet, vagy inkább te vagy titkos fegyverük, amivel a többi házat kínozhatják, esetleg szimplán kizavartak klubhelyiségből? - elárasztom a pofátlannál, pofátlanabb kérdéseimmel. Várok pár másodpercet, hogy felfogja, mert nem lehet egy nagy "IQharcos".
- Kérlek ne érts félre! Nem azért röhögtelek ki, mert ezt a számot énekled, hanem azért, mert így énekled. Én sem vagyok egy felkent zenekritikus, de tudom mi az ha valami fáj.
Láttam, hogy elég nehezen viseli a negatív kritikát. Vélhetően elkényeztetett csaj, tehetős szülőkkel, ezért nem szembesítették tehetségtelenségével, pedig ha valaki még időben megtette volna, akkor még egész normális is lehetne, legalábbis nem eresztené ki ezt borzalmas hangját. Keresztbe fonom karjaimat és várom a reakcióját, felkészültem arra, hogy esetleg pofozkodásba kezdene, végső elkeseredettségükben gyakran fordulnak ehhez a hasonló lányok. Nincsen miért szégyenkeznem, csak az igazat mondtam, igaz kissé nyers formában, de félő másképpen nem fogta volna fel. Elismerem kissé szélsőséges vagyok, de úgy hiányzott már ez a kis gonoszkodás, remélem nem fog sírni, mert akkor oda minden élvezet, a síró embereket mindig megsajnálom, tehát erősen szurkolok, hogy inkább a támadást válassza, mint a sírást. Könnyebben elviselek egy két sallert, mint egy könnycseppet, pláne mivel közel sem biztos, hogy képes lenne eltalálni, azokkal a málnaszörp kavaró kezeivel.

Castor

Ashley egész szépen elvolt egészen addig, amíg ez az idióta ki nem zökkentette a kis gyakorlásából. Lehet, hogy nincs olyan csodálatosan szép hangja, de az biztos, hogy szebb, mint a legtöbb lánynak, akik csak úgy hobbiból énekelgetnek maguknak. Ashley nem tudja, hogy mit is kezdjen ezzel a pofátlan alakkal, de az biztos, hogy csak mérgesen, szinte dühösen mered a srácra és várja a kérdésére a válaszát, mi szerint nem zavar? No igen, ez egy tipikusan olyan kérdés, amire nincs jó válasz. Egy tanár esetében. De egy hozzád hasonló korú diák esetében már bizony van, mégpedig a helyeslés. De bizony zavarja a srácot Ashley, ami elég rosszul esik a lánynak. Ő tényleg próbál szépen énekelni és gyakorolni a dalt, amit majd elő fog adni, de Castor nagyon úgy tűnik, hogy ezt nem hagyja. Egyszerűen csak kiröhögi a vöröst, ami nem szép dolog. Castor a pulykát keresi a lányban, ami nincs is olyan mélyen, hiszen a karjait összevonva a melle előtt valóban hasonlatos az említett baromfihoz, hiszen még ki is húzza magát, az arca pedig majdnem olyan vörös a haragtól, mint a haja. Kellemetlen egy testhelyzet és érzelem, de hát ez van, ezt hozza ki Ashley-ből ez a bunkó alak, aki hamarosan válaszol is a kérdésre. Castor megjegyzi, hogy borzalmas, amit a lány csinál és hogy nem tudja hallgatni az énekét. Ashley már nyitná a száját az egyik sor leosztás után, mikor Castor ismét megszólal, folytatva a szidások és pofátlan beszólások sorát. Ashley torkát a könnyek kezdik el mardosni, de nem azért, mert rosszul esnek neki a szavak, hanem azért, mert egyszerűen dühös. Sajnos gyakran megesik a lánnyal, hogyha dühös, akkor egyszerűen elsírja magát mérgében. Elég kellemetlen szokás, de nem tud ez ellen mit tenni, már kisebb korában előjött ez a dolog és azóta nem is tudja kinőni. Pech.
- Én tudok énekelni! Nem tehetek róla, hogy a Te füled nem az ilyen lassabb és nőiesebb dalokra van ráállva. Hallgattál már valaha operát? Vagy csak a hülye rockbandák üvöltését hallgatok? Mert azok még annyira sincs hangjuk, mint néhány szerencsétlen popénekesnek. Örülnék, hogyha máshol osztanád az észt és hagynál gyakorolni. Különben is, ki vagy Te? - szólal meg Ashley dühtől remegő hanggal és osztja vissza a srácot, habár fogalma sincs, hogy ki is ez a kellemetlenkedő alak. Egyszerűen csak felidegesítette ez a hülye kis pasi és azt sem tudja, hogy ki ez. Márpedig meg kell tudnia, így nagyon reméli, hogy a fiú azért bemutatkozik, hogy Ashley megjegyezze, hogy kit kell utálni itt a Roxfortban
~Még hogy fáj...~ dörmög magában a lány és egyre jobban felfújja magát. Most már tényleg hasonlít egy pulykára.

(http://img189.imageshack.us/img189/880/isaacs.png)

Mostanság túl sok felhő csapott össze a fejem felett, mintha az egykor oly’ egyszerűnek tűnő életem a feje tetejére állt volna. Csak úgy, mint az a terem az iskolában. Régen mindig egy kis izgalomra vágytam. Hogy ne kelljen sóvárogva hallgatnom a szobatársaim történeteit arról, milyen kalandregénybe illő életük van, hanem a saját kalandjaim élhessem meg. Amikor pedig beköszönt az életembe, gyáván megfutamodnék? A világért sem, griffendéles lennék, vagy mi a szösz. Persze azóta sem értem a Süveg döntését, szinte biztos voltam benne, hogy a borzok között fogom majd találni magam, Elena pedig minden lesz, csak büszke nem. Természetesen jobban örülnék, ha egy házba járnánk, de a természetünk adta ellentétek miatt ez teljességgel elképzelhetetlen. El tudnád képzelni Elenát a griffendélben? Vagy engem a mardekárban? Na látod!
De már megint túl sokat gondolok az ikertestvéremre, ami aggodalomra ad okot. Én is egy különálló személyiség vagyok, és ha a gondolataim folyton a nővérem körül forognak, akkor a végén el is feledkezem saját magamról. Ezt pedig természetesen nem engedhetem meg magamnak, s mivel az iskola pszichológust eszem ágában sincs felkeresni, kénytelen vagyok magamnak kitalálni valamilyen gyógymódot. Zeneterápia! Régen imádtam zongorázni, és bár fele olyan ügyes sem voltam benne, mint Lena, azért élveztem. Leginkább a különféle dallamokat imádtam, amiket a billentyűk leütésével elő tudtam varázsolni, ez is egy csoda a maga nemében. Szerencsémre a Zeneterem könnyen és szabadon megközelíthető, így nincs is más dolgom, mint elindulni.
Szaporán szedem a lépteim, útközben az egyik háztársamba ütközök, a testéről pedig bolhaként pattanok vissza. Azt sem tudom, hogy kérjek elnézést, de folytatom az utamat a terem felé, mielőtt még porig aláznám magam. A fülem mögött hallok egy elejtett megjegyzést, miszerint „Ez se normálisabb, mint a nővére!”, de nem törődök a dühömmel, folytatom az utam, mintha csak az életemért futnék. A terem bejárata előtt megállok, kezeim a térdeimre helyezem, s úgy dőlök előre. Fáradtan szuszogok, elvégre indokolatlanul versenyfutottam az idővel, eléggé ki is melegedtem benne. A fülem mögé tűröm a hajam, szinte sajnálom, hogy szokásomhoz híven nem kötöttem fel. Nagyon radikális lenne, ha hirtelen levágatnám? Hátha akkor végre meg tudnám különböztetni magam a testvéremtől. Nem hinném, hogy Dimitrij díjazná. Dimtirij…
Nem először járok itt, pontosan tudom, hogy mi tárul majd a szemem elé, amint betettem a lábam. A bőrfotelek a helyükön vannak, ahogyan a raktárként funkcionáló szekrény is. Csak örülni tudok, hogy nem nekem kell kivarázsolnom a zongorát belőle, már megelőztek. De azért talán illett volna visszatenni a helyére, rend a lelke mindennek! Fogadjunk, hogy egy elvarázsolt hollóhátas volt! De ezen nem fogom felbosszantani magam, helyet foglalok a zongora előtt, ujjaim ismerősként üdvözlik a hideg billentyűket. Tenyeremmel végigsimítok rajta, így a kellemes dallam helyett valami fülsüketítőt lehet hallani az egész helyiségben. Elvigyorodom, és örülök, hogy nincs idebent senki, akinek maradandó halláskárosodást okozhatnék. A fejemben valami kotta után kutatok, amit emlékezetből le tudnék játszani, az improvizáláshoz nem vagyok elég gyakorlott, annyi eszem pedig nem volt, hogy magammal hozzam a mappám. Jellemző.
Rá kell jönnöm, hogy mostanában nem sokat törődtem magammal. Ezekben az időkben persze senki sem élheti a régi életét, de én nem csak az utóbbi időben lettem ennyire szétszórt. Mások problémáinak a megoldásával saját magamon nem tudok segíteni, de hiába hajtogatom folyamatosan magamnak az alábbi állítást, nem könnyíti meg a dolgom. Mióta csak az eszemet tudom, önállótlanul viselkedtem, mondhatni árnyékként éltem az életemet. Miért is vártam, hogy bárki is észrevegyen? Szinte nincsenek is barátaim … Szeretek egyedül lenni, de olyan jó lenne néha valakinek elpanaszolni, mennyire hiányzik anya. A testvérem nem fogom ezzel traktálni, különben is kerülnöm kell az elkövetkezendő időkben, hiszen ha észrevenné rajtam, hogy valami nem stimmel, rögtön faggatózni kellene, és tudom, hogy elmondanám neki az igazat. A bálról, az érzéseimről, mindenről. Szóval marad a magányra való száműzetésnek nevezett taktika, ami már hetedik éve beválik az iskolában, miért is ne működhetne most is? S már megint nem zongorázok, hanem agonizálok, amibe úgy 10 perc után majd megint belefájdul a fejem. Ha csak egy öt percre kikapcsolhatnám az agyamat…
Mintha csak a kívánságom teljesülne, hallom meg valaki lépteit a padlón, tekintetem automatikusan lesütöm, mintha valami rossz fát tettem volna a tűzre. Kihúzom magam, és egyenesen az illető szemébe nézek. Egy háztársam.
-Szívesen átadom a helyem!
Habogom bambán, összeszedetlenül – mi lenne, ha meggondolnám, amit kimondok, mielőtt kimondom, amire gondolok? Remélem nem fogja magát, és produkál egy hátraarcot, majd meséli el a barátainak, hogy hogyan támadta le egy hetedikes a Zeneteremben. Csak örülni tudok, amiért kirángatott a gondolatmenetemből, s ugyan még csak nem is köszönt, máris hálás vagyok neki. Mégis csak kellene az a pszichológus…

(http://i1243.photobucket.com/albums/gg560/Arianna_Meriwether/kalina_szj.png)

Amondó vagyok, hogy soha ne bízz Hugrásokban, mert a zsebükben hordják az eszüket!
Akarom mondani, a legtöbbjük. Persze nemcsak erről a házról van meg a sajátos kis véleményem, hanem ugyanúgy a Hollóról és a Mardekárról is. Igazából csak egy ház szent számomra, a bátor oroszlánok barátságos otthona. A többi valahogy taszít engem, mint egy trollt a logika és épp ezért képes vagyok előre elítélni a házak tagjait, belesüllyesztve a őket tömegnézetbe, amit a ház összességében kelt bennem. Csupán néha vagyok annyira jó kedvemben, hogy eltekintsek az általánosságtól és esetleg többre értékeljem a személyt, mint a házát, mert sajnos súlyos előítéleteim vannak, amiket gyógyítani kellene...
Szóval az iménti kijelentésemet épp azért tettem meg, mert volt egy olyan szerencsés sárga borz, aki jó kedvemben talált ahhoz, hogy habár nem is ismerem kedves legyek vele. (A másik nagy problémám, amit orvosolnom kellene az a nyelvem, amit esetenként eléggé nehéz féken tartani.) Szóval ez a bizonyos személy megkért, hogy segítsek rajta egy voltaképp eléggé nagy szívességgel. Adjam neki kölcsön a gitárom egyetlen alkalomra, mert kiváltképp elnyerte a tetszését az, ahogyan játszottam rajta az udvarban, de legfőképp a hangszer bűvölte el. Nosza, voltam olyan lágyszívű, hogy rögvest odaadtam annak a szerencsétlennek, gondolván, hogy, aki zenész rossz ember nem lehet.
Nos, eléggé nagyot tévedtem. Két hétig hajszoltam a borzot, mire válaszképp belepisilt a szemembe. Na jó, ezt csak képletesen kell érteni, hisz valójában rosszabbat tett. A kedvenc gitáromat konkrétan felnyársalta és már csak darabokban láttam viszont.
El sem kell mondanom, mekkora düh robogott végig rajtam, ami végül rontások és ártások formájában tölt ki a pálcámból, megcélozva életem megrontóját. Komolyan nem értem még ma sem, hogy hogy lehet darabokra törni egy gitárt, főleg egy elsősnek.
Tény, ami tény, napok óta nem találkoztam vele és nem csak azért, mert a kastély őrülten nagy, hanem mert feltehetően kerül. Jól is teszi, mert megfogadtam, hogyha elkapom átváltoztatom egy meztelen kerti törpévé és ledobom a csillagvizsgálóból. Azért ettől eléggé beijedt a kiskrapek, gondolom.
Szóval gitár hiányában kénytelen vagyok célba venni a zenetermet, ami manapság az a hely számomra, ahol kizárhatom a halálfalókat, az ütődötteket, a háborút.
Meg kell mondjam, engem ez utóbbi kevésbé érint. Mármint ha abból a szempontból vizsgáljuk a dolgot, hogy a felmenőimmel semmi probléma. Az csupán egy dolog, hogy anyai ágról negyed véla vagyok, de apairól egyértelműen varázsló. És hál' Merlinnek, ebben a kombinációban nem igazán kötekednek azok a gyászhuszárok.
Az indok egyszerű. Kevés varázsló ápol kapcsolatot vélákkal, már csak azért is, mert egyik sem akar tűzgolyót kapni a nyakába, vagy egyéb kellemetlen következménnyel szembesülni. Kötekedni így jó hogy nem is mernek. Azonban tény, ami tény már bepróbálkoztak kapcsolat ápolás terén. Konkrétan megpróbálták Tudjukki csatlósai behízelegni magukat és a saját oldalukra állítani ezeket a lényeket, de igazság szerint a vélák szabad szelleműek és irányíthatatlanok, szóval, ahogy én tudom, a halálfalók nem sok sikerrel jártak.
Ahogy velem sem jártak sikerrel. Habár születési adataimat tekintve aggódni valóm valójában nincs, azért én mégis szeretem beleütni az orrom az olyan dolgokba, amiket helytelennek látok. Épp ezért nem sikerült velem is elhitetni, hogy ez a rendszer, ami korunkban uralkodik jó. A fenét jó!
Sajnos én nem vagyok sem megvesztegethető, sem hülye, sem megfélemlíthető, pont ellentétben. Ráadásául nem bírom elviselni az igazságtalanságot és habár ezt konkrétan nem mondhatom ki, azért bennem van a lázadás szelleme. Lázadás az ellen, hogy a félvéreket, vagy a varázstalan származású mágusokat megbolygassák és megpróbálják a vérükbe itatni, hogy ők csak alantas, csúszómászó férgek egy aranyvérű mágushoz képest.
Nos ez, kérem szépen, ez egy óriási badarság, amit sajnos nem vagyok képes elfogadni, még akkor sem, ha apu minisztériumi dolgozó. Hisz valójában ő sem fogadja fel, ő is lázad (de csak titokban). Ez van, a Meriwetherek már csak ilyenek...

Én épp egyenesen a zeneterem felé tartok, átsuhanva a nyugatiból a keleti szárnyba, ezen a cseppet sem csodálatos téli délutánon. Régebben szebb volt a tél, amikor szakadt a hó, de ahogy ezek a csatlósok belepték az iskola egészét, úgy érzem, mintha a tél is zordabb lenne, a kinti hóesés is ridegebb.
Miközben az ablakon át bámulom a hóesést lábaim egyenesen visznek előre, majd hirtelen megtorpannak egy ajtó előtt. Bentről egy parányi hang sem hallatszik, ezért bátran belépek, gyorsan végigkémlelve az ismerős, barátságos termet, teli poszterekkel és bőrfotelekkel.
A zongoránál épp egy lány üldögél. Az arca eléggé ismerős, s csak egy picit kell kutatnom a memóriámban, hogy emlékezzem a nevére. Először csak az ugrik be, hogy hetedéves, aztán a hangjával együtt beugrik a neve is.
- Á, nem kell átadnod, mert sajnos nem tudok zongorázni. Igazából csak énekelni akartam, meg egy picit gitározni - mosolygok kedvesen. Egy felsőbb évessel mindig érdemes jóban lenni. - Kalina Pierce vagy, jól tudom?

(http://img189.imageshack.us/img189/880/isaacs.png)

A bátorságom általában annyiban merül ki, hogy képes vagyok pofátlanul végigmérni valakit a tekintetemmel, miután már beszélgettem vele egy két percet. Ezúttal a két percet talán nem is várom ki, máris a vonásait elemzem. Nagyon bájos arca van, bizonyára sok fiú figyelmét vonta már magára ez a szőke hajzuhatag. Első ránézésre kissé megközelíthetetlennek tűnik, de a megérzéseim azt súgják, a külső kivételesen nincsen párhuzamban a belsővel. A bájos mosoly segítségével máris sokkal barátságosabbá válik az arckifejezése, pedig minden fizikai adottsága meglenne ahhoz, hogy pusztán az arcával elérjen különféle, rossz dolgokat. Valamiért egészen hamar el szoktam dönteni magamban, szimpatikus-e valaki, és hajlamos vagyok nem is engedni ezekből a kezdetleges megállapításokból. De ebben az esetben ez csak az ő malmára hajthatja a vizet, hiszen rövid idő alatt képes volt jó benyomást tenni rám. Persze még csak a nevét sem tudom biztosan, azokkal meglepő módon sokszor hadilábon állok, még akkor is képes vagyok elfelejteni valakiét, ha már be is mutatkozott nekem. Szóval ezúttal sem tesz kivételt velem a szürkeállományom, képtelen használható információval előállni nekem, így kénytelen leszek majd a nyelvemre hagyatkozni. Mielőtt valami gusztustalan félreértés áldozata lennék, úgy értettem, hogy majd megkérdem, hogy hívják, érthető?
Na, szóval, miután feltérképeztem a kislányosan elbűvölő arcot, felhagyok a kémleléssel, és rendbe szedem a vonásaim. Remélem nem sikerült elijesztenem ezzel a kis bambulós jelenetemmel, folytatnom kellene az interakcióm a zongora billentyűivel, az a biztos.
Mi lenne, ha ezúttal kicsit beszédesebb lennék a szokásosnál, és nem csapnék minden első benyomást agyon a szótlanságommal? Azt hiszem ez megoldható, mert elég sok mondanivalóm van. Itt, bent. A fejemben. Már csak elő kell csalogatnom, és mindenki boldog lesz. Ő, mert jó társasága akadt, én, mert képes voltam jó társaságként viselkedni, és az univerzum, mert ezúttal nem csesztem el mindent. Különben is, ha képes vagyok elcsevegni vele, akkor másokkal is sokkal könnyebben megy majd. Fogalmam sincs, mire vezethető vissza ez egyébként, még csak nem is farkasok neveltek. Bár a nevelőanyám sokkal rosszabb, mint egy farkas falka, ezt meg kell hagyni. Odahaza a kommunikáció nem volt éppen jónak mondható, de azért nem éltem teljesen izolálva a külvilágtól. Mindegy, nincsen itt az ideje a katalizátorkutatásnak, mert megint annyira elmerülök a gondolatfonalamban, hogy ha leüvölti a hajam a helyéről, akkor sem veszem majd észre, hogy hozzám beszél. Márpedig pont az ellenkezőjét ígértem magamnak.
A hangja tökéletesen idomul a külsejéhez. Nem szokatlan, nem túl magas, nem férfiasan bariton, mintha csak beszéd közben is dalolna. Vannak hangok, amelyek esetében sokszor behunyjuk a szemünket, mert a külső tényezők csak összezavarnának, elrontanák az élményt. Ebben az esetben is el tudnám hallgatni sokáig, de a külső nem ront semmit az összképben, a megítélésben. Éppen ellenkezőleg. Na, most, hogy megtettem minden felszínes megállapításom, akár el is kezdhetnék foglalkozni az igazán fontos dolgokkal.
-Szívesen kísérlek! Bár nem játszom valami fényesen …
Jobb, ha az elején őszintén közlöm vele a tehetség teljes hiányát, mielőtt szörnyet halna a játékomtól. Jobban mondva a gyakorlásnak van híja, de szeretem magam otromba jelzőkkel illetni, szeretek szenvedni. Talán kicsit minden ember élvezi a kínt, pláne, ha magának okozza, és nem mások bántsák. Talán így szoktatom magam a külvilághoz? Védekező mechanizmus lenne a folytonos önostorozás? Pedig teljességgel értelmetlen, ha így sem érzem jól magamat…
Nem kevert össze az ikertestvéremmel, azt hiszem még egy strigulát húzhatok a jó pontok mezőben. Bár az iskolai egyenruhámba hímzett oroszlán nyilván megkönnyítettre a dolgát.
-Igen, tökéletesen tudod. Én viszont hadilábon állok a nevekkel … Kaphatnék legalább egy keresztnevet?
Megvallom őszintén, kicsit szégyellem magam, amiért én még csak a neve rövidített verzióját sem ismerem, ő meg rögtön keresztnév-családnév kombinációval rukkolt itt elő nekem. De remélem ezzel nem keltettem rossz benyomást. A feledékenység, a figyelmetlenség mind-mind kizáró tényezők, ha az ember barátot keres magának, nem igaz? Na mindegy, abbahagyom az önostorozást, megesküdtem magamnak.
-Figyelj, be kell vallanom, hogy nem vagyok valami jó beszélgetőpartner, és még csak zongorázni sem tudok rendesen, szóval a legjobb lenne, ha most azonnal elmennék …
Hűha, Kalina, tényleg úgy viselkedsz, mint egy épeszű ember… Gratulálok az előadásodhoz, most hajolj meg a közönség előtt, a virágokat pedig kérd az öltöződbe.
Teljesen össze vagyok zavarodva, és nem értem, miért rontok el mindig mindent, ami szépnek ígérkezik. Miért büntetem magam? Pedig itt van ez a lány, aki még a nevemet is tudja, és közös az érdeklődési körünk, és… Hah, nem tudom, miért veszek ilyen egyszerű dolgokat ennyire véresen komolyan, mintha csak az életem múlna rajta. Kicsit vissza kellene szorítanom a drámát, az élet így is bonyolult, minek még dobni rá egy lapáttal? Annyira szégyellem magam, amiért már megint hülyét csináltam magamból, és el sem várom tőle, hogy itt tartson. Mindenesetre elég flúgosnak nézhet, mert miközben azt mondtam, hogy a legjobb az lenne, ha elmennék, még mindig mozdulatlanul ülök a zongora előtt…

(http://i1243.photobucket.com/albums/gg560/Arianna_Meriwether/kalina_szj.png)

Úgy gondolom, hogy nem minden a külső, hisz ilyen alapon nem lenne happy end a békakirályfi története sem, ami úgy tudom, nagyon is valóságos sztori volt, csupán a mugliknak adták be egy aranyos kis meseként és ez a valójában reális történetecske bejárta kerek e földgolyót.
De visszakanyarodva a megállapításomhoz ki kell egészítenem azzal, hogy habár nem minden, azért érdemes figyelembe venni. Így egyértelmű, hogy gyorsan megvizsgálom a háztársam öltözékét, haját, arcát, testalkatát. Tény, hogy ezt már nem elsőre csinálom. A Griffendél klubhelyiségében üldögélve sokszor volt már lehetőségem alaposan szemügyre venni az oroszlán bajtársakat, köztük ezt a kellemes, gesztenyebarna hajú- és szemű végzős lányt is gorcsó alá vontam egy párszor és mindig jól szerepelt a teszteken. Ha csak a memóriámban kutatok kevés olyan diákot találok a Roxfortban, akinek jó az ízlése ruhák terén. Ebbe a szűk kis csoportba azonban Kalina (ha minden igaz ez a neve) is beletartozik, így belenyugszom a ténybe, hogy most nem kell kiselőadást tartanom arról, hogy bizony a zokni szandállal óriási baki, még akkor is, ha olyan hosszú a talárod, hogy eltakarja.
Összességében azt gondolom, hogy Kalinát egy nagy adag divatérzékkel áldotta meg Merlin és egy csinos kis pofival, ami a pletykák szerint sok bárdolatlan bugyuta barbár bohócot elvarázsolt. Persze nem minden pletykában szerepeltek ficsúrok, egyes fiúválasztásai még nekem is jól jöttek volna.
Szóval külső pipa, pasi ízlés (ez nagyon fontos) pipa, belső nagy kérdőjel. Márpedig ez a legfontosabb bárki bármit mondd. Így hát eltökélem, hogy megismerem a megismerhetetlent. (Mert ám sokan azt mondják, hogy a Pierce testvérek megközelíthetlenek.)
Azért én mégiscsak közelebb evickélek Linához, egy picit rátámaszkodom a zongorára, hogy azért mégse az ajtóban állva elegyedjek egy beszélgetésbe. És végülis jobb, hogy közelebb merészkedtem, mert nagyobb hatást gyakorolhat a mosolyom, amit az ismeretlen ismerős ötlete generál bennem. Ám erre még nem válaszolok. Megelégedem annyival, hogy jó a név és az arcmemóriám, majd rögtön illedelmesen be is mutatkozom.
- A nevem Arianna. Arianna Marie Meriwether, ötödikes oroszlán - mutatok indoklóan a taláromra, amin ott díszeleg a vörös - arany dicső kombinációja egy címerbe zárva.
Aztán mintha a szavak is belém záródnának, köpni - nyelni nem tudok, mert egy érdekes monológot hallgathatok végig Lina előadásában, ami eléggé meglep. Azt gondolná az ember, hogy, aki gazdag és népszerű teli van önbizalommal. Úgy tűnik ez nem igaz. Márpedig ez eléggé sajnálatos, hisz amennyit én Kalináról tudok semmi okot nem ad elbizonytalanodásra.
Még az sem, hogy van egy ikertestvére, aki ha jól tudom, mardekáros. Mi is a neve? Á, megvan, Elena. Róla nem tudok sokat, de nem is akarok. Nem szeretem a kígyó-gyógyósokat, ami szintén egy szemtelen előítélet, de én tartom hozzá magam. Meglehet, hogy ő az oka Kalina önbizalomhiányának, hisz egy testvér sokat dob rajta, vagy szív le belőle, habár tesó hiányában ezt csak unokatestvéreim által tapasztaltam.
Kedvesen mosolygok, még mindig, miközben a zongorának támaszkodom jobb kézzel és közben Kalinát vizslatom. Van egy olyan kósza megérzésem, hogy a mai napon inkább dilidokit kellene játszanom, mert be kell valljam ösztönös hajlam van bennem, hogy segítsek az embereken. Persze csak akkor, ha ezek az egyének nincsenek egy orrturkászó troll agyszintjén. És úgy tűnik, Kalina épp nincs rajta. (Ennek felettébb örülök.)
- Na várj. Elsőként is, annyit akartam mondani, hogy tyhű, erre nem is gondoltam, de nagyon jó ötletet tártál elém, úgyhogy szívesen énekelnék veled - kacsintok egyet biztatóan. - Másodjára pedig jobb ha maradsz a hátsódon, mert nem úgy tűnik, hogy épp rossz beszélgetőpartner lennél, mert ez esetben már rég sarkon fordultam volna és meg kell mondjam, azt rebesgetik, hogy a Pierce lányok nagyon is tehetségesek és én nem vagyok hajlandó ezt megcáfolni - pillanatnyi hatásszünet, amíg körbepillantok a termen, ami meleg színű falaival kellemes hangulatot adnak a helyiségnek. Aztán újra Kalinára emelem a tekintetem.
- Na és azt megkérdezhetem, hogy mitől esett le ennyire az önbizalmad? - ha elmondja elmondja, ha nem nem. Nem erőszak a sárkányvelő.
Mindenesetre most van egy kis szabadidőm, amit nem kell sem őrültekre, sem tanulásra pazarolnom. Pedig ez utóbbit nagyon kéne, hisz ez év végén rendesen le kellene tennem az RBF vizsgáimat, de valahogy egy békaboncolás is jobban foglalkoztat, mint egy unalmas tankönyv bármely lapja. Nem tehetek róla, képtelen vagyok könyveket és ósdi pergameneket bújni, miközben ezeregy kaland vár rám azokon túl.

(http://img189.imageshack.us/img189/880/isaacs.png)

Ha mindenképpen meg kellene állapítanom valamit, akkor az nem lenne más, mint hogy mostanában nagy szerencsém van az életben. Nem mondom, hogy minden tökéletes körülöttem, ahogyan azt sem, hogy ne lenne mint rágódnom elalvás előtt, de Fortuna tényleg a szárnya alá vehetett. Először Dimitrij, aztán most itt van ez a lány is, aki ahelyett, hogy hanyatt-homlok menekülne előlem, még képes ápolgatni a lelki világom. Nem szabadott volna mindent így rázúdítanom, hiszen most beszélünk életemben először. Bár az idegeneknek tény, hogy képesek vagyunk sokkal könnyebben, és sokkal hamarabb megnyílni, hiszen ugyan kinek, s miért mondhatnák el, még sosem ártottunk nekik, még sosem bántottuk meg őket. Valamiért úgy érzem, megbízhatok benne, pedig saját bevallása szerint is jóval fiatalabb nálam. Sosem hittem abban, hogy a kor tényező lenne bármilyen kapcsolat esetében, és nos, igen, ennek látszata is van az életemben. Nem merek a szemébe nézni, úgysincs mit kiolvasnia belőle, kimondtam én mindent, ami most nyomaszt, ha csak egy mondatba is sűrítve. Egyszerű lenne most kinevetnie, vagy elterjesztenie a baráti körében, hogy én teljesen megbolondultam. Bár ez így nem is lenne igaz, szerintem én sohasem voltam teljesen normális. A normális mondjuk elég relatív, attól függ, kinek a szemszögéből nézzük, nincs igazam? Egy elmebeteg szemével a legnormálisabb ember is őrült, s fordítva. Ám legnormálisabb címet ebben az évben szerintem nem én fogom megnyerni magamnak, meg merem azt is kockáztatni, hogy még a jelöltek listáján sincsen a nevem.
-Nagyon örvendek, Anna, bár javíts ki nyugodtan, ha irtózol ettől a becenévtől. Nálam például a ’Kali’ az ilyen. Az őrületbe lehetne vele kergetni. – mosolyodom el immáron teljesen őszintén, és tényleg röstellem, hogy így kitárulkoztam előtte. Nem az előtte részét bánom, hanem hogy teljesen lejárattam magamat. Egyébként meg ’nomen est omen’, tényleg aranyos ez az Ari lány. Na, a tréfálkozást meghagyom másnak, úgy fest, a legviccesebb címre való jelölésről is lemondhatok, azonnali hatállyal.
Nem tudom, mennyit hallott már rólam ez a bohókás szőke lány, mindenesetre sokkal több információval rendelkezik, mint én, és ez így nem ér! Ráadásul megint csak rólam beszélünk, pedig nemigen tudok semmi érdekeset magamról. Oh, kivéve azt a tényt, hogy van egy ikertestvérem, ezt mindig rendkívül érdekesnek szokták találni. Első hallásra, meg amikor egymás mellett látnak minket. Mikor egyedül vagyok, máris kevésbé tűnök különlegesnek. Szépen lassan azért felfedem a zavarom okát, ha ehhez még hülyét is kell csinálnom magamból egy vadidegen előtt. Most, hogy kicsit összeszedtem a gondolataim, már bátran ráemelem a tekintetem, az övében van valami bátorító. Bizonyára sokkal több önbizalma van, mint nekem, ezt tényleg meg lehet állapítani elsőre. Bár a külső nem minden, ki tudja, ő milyen titkokat rejteget a tarsolyában. Reméljük kevésbé van szétcsúszva, mint én, sohasem kívántam másnak rosszat. Legalább a legjobb szándékú címért eséllyel indulhatok.
Na igen, a Pierce lányok. Miért mindig párosával emlegetnek minket? Olyat még sohasem hallottam, hogy ez a Kalina lány mennyire tehetséges, ennek mi lehet az oka? A viselkedésemen kívül, persze.
-Hát, akár ülve is maradhatok, nem vagyok izgő-mozgó típus. De te nagyon is annak tűnsz, vagy tévedek? – újabb mosolyt engedek meg magamnak, bár neki nincs szüksége bátorításra. Ez a lány olyan energikusnak tűnik, mint egy hurrikán! Talán ha vele barátkoznék, jó hatással lenne rám. Elena biztos rögtön lebeszélne róla, elvégre nem korombeli, de a háztársam, és igenis szimpatikus. Az sem érdekel, ha mugli származású, meglepő módon sosem foglalkoztam azzal, kinek milyen vér csordogál az ereiben. Ha ezt pár mardekáros hallaná, biztos fájdalmasan felszisszenne, és megvetően mérne végig. Persze az övék is egy álláspont, csak hogy én azt nem osztom, éppen ezért még soha ilyen jellegű kérdést nem is tettem fel senkinek, és nem is szándékozom. Ha a fülembe jut valami hasonló információ, azzal sem foglalkozom.
-Egyébként honnan tudod te a nevem? Talán valami otromba pletyka kering rólam az iskolában? – ügyetlenül próbálom leplezni ijedtségem, nem venném jónéven, ha kiderülne, hogy már az egész iskola az Imbolc bálról beszél, vagy valami hasonlóról. Sajnos okot is adtam a pletykálkodásra, így dühös sem lehetek érte. Kivéve, ha alaptalan. Bár alapvetően viszolyogva állok a pletykákhoz, rettentően primitív.
-Persze, bármit kérdezhetsz! – reagálok rögtön, hiszen az előző mondatánál kicsit elakadtam, főleg, amikor Pierce lányokat mondott. Nyilvánvalóan nem tudhatta, hogy a lényegre tapintott, ezért nem is akarom játszani a mártírt, éppen elég volt egy átgondolatlan mondat erejéig. Bár ezzel utat nyitottam minden jogos kérdésnek. Igyekeztem halogatni ezt a beszélgetést. Valahogy úgy képzeltem, hogy majd a testvéremmel fogom lefolytatni, de most, hogy kerülnöm kell, máshogy állok a helyzethez. Persze ha most kitárulkozok neki, az azt is jelenti, hogy nem most beszéltünk utoljára, és nekem is mindent meg kell tudnom róla. Nem vagyok az egyoldalú dolgok híve.
-Mostanában kissé össze vagyok zavarodva. Tudod nem könnyű, ha rögtön kettő is van belőled. – vonom meg a vállam félszegen, a zongora előtt ülve sem vagyok magabiztosabb. Bár akkor sem lennék bátrabb, ha egy szépen megterített asztal mögött ülnék. Oké, ebben nem volt sok logika, de szerencsére nem hallotta senki. Már engem kivéve …

(http://i1243.photobucket.com/albums/gg560/Arianna_Meriwether/kalina_szj.png)

Áucs, fáj az orrom. Szerintem te is tisztában vagy ezzel az érzéssel, amikor mintha valaki megragadná a nózidat és elkezdené csavarni. És hap, hap, hapci. A rosszabbik eset, amikor csavarja, de nem tudsz hapcizni. Egy pillanatig bugyután csak mozgatom az orrom, mint egy mókus, de végül mégse tör rám a tüsszögés. Inkább csak a gondolat, hogy milyen hülyén nézhettem ki orr fájdalmaim kellős közepette. No meg az is eszembe jut, hogy ezt a nózi táncoltatást egy mókus is megirigyelné.
Az igazat megvallva anya sokszor hívott kis mókusnak, így kelletlenül felmerül bennem a kérdés, hogy lehet, hogy félig - meddig mókus vagyok!?
Na de komolyra fordítva a szót van egy kósza megérzésem, hogy a mai nap folyamán semmiféle zenélgetés nem lesz, inkább egy egyedülálló eszmecserén fogunk átesni, ha Lina is van olyasfajta lelkiállapotban, hogy bátorságot merítve elmondjon magáról pár dolgot, amelyekkel kapcsolatban tudok is tanácsot adni.
Azonban parázok attól, hogy nem lesz elég bátorsága, hisz úgy tűnik az összes egy kút mélyén van. Ennek ellenére van egy kósza sejtésem, hogy nekem kell a büszkeségét, önbizalmát felhozni, csak még azt nem tudom, hogy hogyan. Mert ám vannak abban a kútban kígyók is, amelyektől sajnos undorodom, de mégis bennem van az elhatározás, hogy valahogy lejutok közéjük. Azért mélyen remélem, hogy ez csak egy metafora és nem kell majd egyszer ténylegesen kígyók közé ugranom Lina miatt. Habár ha nem konkrét sziszegő kígyókra gondolunk, hanem pipogya mardekárosokra, nos ez esetben szívesen beugrok, mert kiváltképp szeretem osztani azt észt a zöld ház tagjainak.
- Hmm, teljesen meg tudlak érteni. A 'Kali', meg ne haragudj, olyan, mintha egy kalapácsot becéznének - kuncogok és mélyen reménykedem, hogy át nem gondolt szavaim nem vágják vissza a beszélgetést. - Ellenben a 'Lina' számomra sokkal szimpatikusabb, így ha nem baj én így foglak szólítani - mosolyodom el. - Egyébként pedig engem sokféleképpen lehet becézni, 'Anna, Ann, Ria, Ari', bár az 'Ari'-t kevésbé kedvelem, bár nem mondanám, hogy gyűlölöm.
Visszagondolva, tökre úgy érzem, mintha ezzel a névelemezgető kiselőadással megtörtem volna a beszélgetés ütemét. Nem tudom mi van velem, már megint idegesítően fecsegek, ami egy lánynak nem nagy erény. Anyu szerint a kevesebb néha több, a szavak terén is.
Ez valahol teljesen igaz, hisz ha azt nézzük, hogy sok barátság csak szavakra épül be kell vallanunk, hogy egy pöccintés elég, hogy ez könnyen darabokra hulljon. Amondó vagyok, hogy egy jó barátság alapja a tett, a többi pedig csak köret. Ám arról sajnos nem tehetek, hogy néha túl sokat beszélek. Pont erre tér rá Lina következő kérdése. A mosolyom szélesebbre húzódik.
- Ezt teljes mértékig telibe találtad - elismerően pillantok rá. - Habár lehet jobb lenne, ha nem így lenne, mert bizony eléggé idegesítő tud lenni a sok információ, amit kiadok magamból.
Huh, ez így eléggé kétértelműre sikeredett. Rögtön le is lehet belőle szűrni, hogy pletykás némber vagyok, de valójában a pletykák és a köztem lévő kapcsolat eléggé speciális. Nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy jó-e vagy inkább rossz, hogy Kalina szóba hozza a pletykákat. Ááá, Congratulations Arianna! Csodálatosan leírtad magad!
- Hogy őszinte legyek szeretek tisztában lenni az emberekkel. Úgy gondolom, hogy minél több embert ismersz, annál jobb. És ez az 'ismersz' nem feltétlen azt jelenti, hogy kapcsolatot ápolsz vele, hanem, hogy tudsz róla dolgokat - oké, oké, fék! Egyre jobban haladok afelé, hogy teljesen pletykás tyúknak nézzen. - Itt persze nem mocskos dolgokra gondolok. Hanem egyszerűen, amikor ülök a Nagyteremben, vagy a klubhelyiségben szeretem megvizsgálni az emberek kinézetét, szokásait, baráti körét. Ezzel természetesen nem az intim szférájukba próbálok behatolni, hanem megfejteni a jellemüket. Mert szerintem minden ember érdekes, még akkor is, ha szürke kisegérnek tűnik, de lehet, hogy van benne valami szivárványszerű - remek, most átestem a hippogriff másik oldalára. Jelenleg meg azt hiheti, hogy egy aranyos, kedves ember vagyok, mikor valójában elég éles a nyelvem.
- Valójában ezt azonban kevesen tudják rólam, mert a csípős megjegyzéseim nem épp erről árulkodnak, ahogy bizonyos előítéleteim sem a házakkal kapcsolatban - lassan már magam sem értem, amiről beszélek. Márpedig ez vagyok én. Kissé érthetetlen, kissé szilaj, kissé emberszerető. - Maradjunk annyiban, hogy csak kevés emberrel kapcsolatban szívom vissza a házakhoz fűződő előítéleteimet, vagy csak kevés embert értek meg igazán. Ahhoz ennek a szivárvány dolognak meg kell lennie az személyben - mosolygok. Vajon össze tudja rakni a képet? - Na meg, hogy tisztán lásd a képet, el kell mondanom, hogy nem vagyok épp egy pletyizős egyén. Az persze tény, hogy egy picit minden lében kanál vagyok, de nem osztom a kósza és olykor alaptalan csámcsogásokat. Természetesen meghallgatom őket, de emberekről véleményt alkotni szigorúan csak saját belátásom szerint szeretek - remélem azért már minden érthető, miközben én olyan érthetetlen személy vagyok. - Az, hogy kivel, hogy alakul a kapcsolatom szerencse dolga. Afféle szeret, nem szeret levéltépkedés. Vagy bejön, vagy se - ebből a szemszögből nézve Kalinának óriási szerencséje van. Pont a szeret levelecskét tépte.
Veszek egy mély lélegzetet. Úgy érzem sikerült tisztázni, hogy ki s miféle egyén vagyok, legalább is csak remélem, hogy mindezzel nem teszek rossz benyomást.
Szerencsémre úgy tűnik, hogy Kalina elég nyitott lány, így kedves mosollyal jutalmazom a 'bármit kérdezhetsz' kijelentését. Ez egy cseppnyi bizalomra ad okot, ami sosem káros egy ismeretségben, netán barátságban. De hogy ebből mi lesz, azt majd meglátjuk.
- Nekem még testvérem sincs, úgy hogy nem igazán tudom átérezni, hogy milyen az, ha kettő van belőled. Maximum az unokatestvéreim által, de még az sem ugyanaz - húzom el oldalra bánatosan a szám. - Azzal viszont nagyon is tisztában vagyok, hogy milyen, amikor megbámulnak, mint egy cirkuszi delikvenst - a szám újra felfelé görbül és beletúrok egy picit szabadon lengedező hajamba. - Ez az átka annak, ha véla vér van az ereidben. Az emberek mást sem néznek rajtad csak a külsőd, pedig úgy érzed belül is van valami nagyság. Nos, igen. Ilyen szempontból megértem a helyzeted.

(http://img189.imageshack.us/img189/880/isaacs.png)

Nagyon beszédes lánnyal akadt dolgom, ez tagadhatatlan. Mindig olyan barátot kívántam magamnak, aki kettőnk helyett is beszél, mert én hajlamos vagyok túlságosan átrágni a dolgokat, mielőtt kimondanám, ráadásul annyira bele tudok gabalyodni egy-egy gondolatmenetbe, hogy tényleg hanghatás kell ahhoz, hogy ki tudjanak belőle rángatni. Hát, a kívánt hanghatás egészen kellemesen cseng a fülemben, és még csak a zongora billentyűihez se kellett érnem, hogy valamiféle dallamot csalogassak elő belőle. Már ha lehetne azt dallamnak nevezni, amit én képes vagyok alkalom adtán produkálni, mert a hangok néha olyan kuszasággal szállnak a levegőbe, hogy azt hihetné az ember, valaki elaludt a hangszeren, vagy éppen azon táncol rajta. Megmosolyogtat a fejtegetéseivel, és nem rajta nevetek, sokkal inkább vele, ez pedig nagyon ritka és kellemes jelenség. Remélem ő sem gondolja, hogy kigúnyolnám, vagy jól szórakozok rajta. Bár az utóbbi igaz, csak hogy nem pejoratív értelemben, mielőtt egy hatalmas félreértés áldozata lennék.
Igyekszem nagyon figyelni, mielőtt elakadnék valahol, mert ember legyen a talpán, aki tudja követni ezt a lányt. Egészen irigylem, hogy a nyelve, és az agya ilyen ütemben jár, nekem ez egyszerre nem mindig szokott menni. Ahogyan semmiféle összetett tevékenység. Nem vagyok tipikus lány, nem tudom kifesteni a körmöm, miközben levelet írok, meg hasonló praktikák. Én inkább minden figyelmem egy adott aktivitásra összpontosítom, és megpróbálok abban a legjobban teljesíteni. Így előbb kigondolom, mit mondok, s csak azután szólalok meg. Persze van, hogy nem jönnek a szavak, olyankor az én mondanivalóm sem valami összehangolt. Sajnos nem vagyok tökéletes, bár lennék.
- Hát, pedig még a Kalapács jelző sem igen passzol hozzám, maximum egy spanyol pankrátornak tudnám elképzelni. – vigyorgok rá kissé megbabonázva a szóáradat által, amit hirtelen rám zúdított. De nem panaszkodom, a kínos csend még csak a közelben sincs, nem hogy az ajtón kopogtat. Ami kínos, az maximum az, hogy fele olyan frappánsan sem tudok felelni, mint ahogyan azt ő csinálja! – Dehogy baj, a többség így szólít, csak a testvérem engedi meg magának a Linust. Az Ari pedig roppant bájos, de ebben az esetben messziről kerülni fogom.
Csak kapkodom a fejem, amilyen hirtelenséggel képes témáról-témára szállni, ahogyan ezt egy méhecske teszi a virágokkal. Most, hogy jobban meggondolom, tényleg egy méhecskére emlékeztet. A szőke haj az majdnem sárga ugyebár, ráadásul a méhek is olyan kicsik, és aranyosak, meg gyorsak, mint amilyen ő. De nem kockáztatom meg, hogy Méhkirálynőnek nevezzem, a végén még megharagszik rám, vagy valami ehhez hasonló.
- Sokkal idegesítőbb, ha valaki képtelen megszólalni. Hidd el, hajlamos vagyok szótlanul meredni magam elé, és még soha, senki nem díjazta. – felelem félszegen, igyekszem vallomásokat is csempészni a mondanivalómba, hogy nehogy átessünk a ló túloldalára, és üres fecsegésbe kezdjünk. De szerencsére Ő is így tesz, sok dolgot elárul magáról, csak győzze kibogozni az ember, nem igaz? De azt hiszem megéri kicsit jobban odafigyelni rá, és megkeresni a mondanivalója lényegét, érdekes dolgokat mond, ha az ember veszi a fáradtságot, és nem vág közbe. – Én inkább a kevés, de tartalmas kapcsolatok híve vagyok, de ahány boszorkány, annyi szokás, tudod te, hogy tartja a mondás.
Van abban valami igazság, amit mond. Mármint tényleg minden ember érdekes a maga módján. Bár én nem annak a híve vagyok, hogy dolgokat tudjak meg róluk, a múltjuk sokkal árulkodóbb. Ha megismered egy ember körülményeit, családi hátterét, az életét egészen kiskorától, akkor sokkal tisztábban fogod látni, mint mások. De nagy bánatomra nem sok emberről tudok ennyi mindent, pedig sokat szeretnék megérteni, hogy más szemmel nézhessek rá. De így maradnak a mögöttes tartalom nélküli kapcsolatok, elvégre ezekben az időkben mindenki óvatos. Én sem szívesen mesélek magamról másoknak, ki tudja, melyik fogja felhasználni ellenem. Annával kapcsolatban viszont semmiféle ellenérzésem nincsen, így bátran locsogok neki.
- Remélem az én esetemben bejött, a végén még engem is elraksz egy képzeletbeli fiókba. Egyébként meg lenyűgöző, mennyit tudsz beszélni, de ezt véletlenül se vedd sértésnek, tényleg elbűvöl. – jegyzem meg, miközben felállok a zongora mögül, és az egyik bőrfotelre huppanok. A távolságtartást már nem érzem indokoltnak, és mielőtt ő pattant volna fel a hangszer oldalára, gondoltam kezdeményezek ezzel az apró, de sokatmondó gesztussal. Ezzel valamivel családiasabbá varázsolom a hangulatot reményeim szerint, és én is megnyílok, még ennél is jobban. Nekem mindig van hova fejlődnöm.
- Véla vér? Áh, ez mindent megmagyaráz! – csattanok fel vidáman, és kicsit szégyellem is magam, amiért én is rögtön a külsejét vizsgáltam meg nagy alapossággal.
Megmondom őszintén, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyire kedves, és őszinte legyen velem, de valamivel komfortosabban érzem magam tőle. Az emberek ebben az iskolában hajlamosak annyira távolságtartóak, annyira hidegek lenni, hogy ez a fajta változatosság tényleg gyönyörködtet. Még ha csak most is beszélünk először, többet megtudtam róla, mint más háztársaimról, akikkel mondjuk egy szobában lakok. Ezért nem hibáztathatom csak őket, az én hozzáállásom sem a legjobb. Remélem ahogyan telnek az évek, nem fog hátrányára változni, van személyisége, és ez ritka.
- Tényleg varázslatos külsővel áldott meg Merlin, de társaságban sem múlod alul azt, amit a felszínen lát az ember. – kicsit úgy érzem, neki is szüksége lenne visszaigazolásra, már ami a személyiségét illeti, én pedig örömmel mondom ki, amit gondolok. Ezek nem kedveskedések, még csak nem is jó szándékkal tálalt hazugságok, ez a tömény igazság.

(http://i1243.photobucket.com/albums/gg560/Arianna_Meriwether/kalina_szj.png)

Visszatekintve arra, hogy az elmúlt pár percben mennyire sok mindent összehordtam meg sem lepődnék, ha Lina fogná magát és azonnal evakuálná magát a teremből. Vagy esetleg az ablakon át távozna (mivel miattam nehezebb megközelítenie az ajtót). Azon sem csodálkoznék, hogyha a fecsegésem minden agysejtet kiölt volna abból a szép fejecskéjéből és esetleg emiatt valami maradandó agykárosodást szenvedett volna. Ha jobban belegondolok, még ezt is el tudom képzelni. Sokan mondták már, hogy a szavaim halálosak, de mélyen remélem, hogy nem Kalina az, akit elsőként megcsonkítottam vele. Te Szent Merlin! Ez elég elborzasztóan hangzik, de magam sem tudom, hogy mit csináljak most. Talán jobb ha nem szólalok meg. Mindenki jobban jár. Kalina, én, no meg a világ.
Meg kell mondjam, hogy egyszer már tettem némasági fogadalmat. Fogadalom ide, vagy oda képtelen voltam megtartani. Mert nálam a szó, olyasvalami ami nélkül képtelenség élni. Nem is tudom, hogy milyen lehettem előző életemben (már ha létezik ilyen). Mármint nem az előzőben, hanem az azt megelőző legelsőben. Amikor még mindenki szőrös volt és huhogott, mint a baglyok. Amikor még olyannyira lángolt a szerelem és izzott a romantika, hogy a pasas a hajánál fogva rángatta be a számára tetszetős hölgyet a barlangba egy kis gyertyafényes vacsora mellé mellékelt meghitt szeretkezésre. Legalábbis, a mugli sulikban ezt tanítják az ősemberekről...
Visszakanyarodva a kifejtésem elejéhez, el sem tudom képzelni, hogy milyen lettem volna, vagy lehettem ősnőszemélyként. Ha nem volt kifejlett kommunikáció, csak uhh, wáá, áuu, aaaa, ááá és hasonló értelmetlen foszlányok milyen nagy depresszióba eshettem, hisz én a beszéd embere vagyok és ez egyértelműen az a helyzet, amikor megfosztanak a legszentebb dologtól, a kommunikációtól.
Az persze alaptalan feltételezés, hogy ennek fényében viszont a tettek mezejére nem lépek. Épp ellenkezőleg. Sajnos elég gyakran teszem meg, persze nem agresszióban nyilvánul ez meg. Akarom mondani, nem vagyok egy verekedős típus. Én ha csinálok valami nagy dolgot, akkor az inkább valami szabályszegés, vagy egy előre megfontolt ördögi terv megvalósítása.
Immár eléggé furcsa és szituációhoz nem illő témáimtól ideje visszakanyarodni a jelenbe, amelyben épp Kalina biztosít arról, hogy ő nem egy spanyol pankrátor. Belegondolva jobb is, hogy nem az. Mert ha az lenne, egyrészt csak meglepődve pislognék, másrészt hanyatt-homlok futnék. Kalina, mint pankrátor? Erős kombináció. De azért egy mosollyal megjutalmazom frappáns mondatát.
Akkor már viszont még szélesebb a mosolyom, amikor alátámasztja azt a tényt, hogy, aki beszél rossz ember nem lehet. Mindig is hittem ebben és próbáltam ezáltal közvetlen lenni. (Na persze ennek nem csak jó, hanem rossz oldala is van, amikor kissé gonoszabb vagyok a számomra nem szimpatikus egyénekkel.)
Az már viszont kissé elkeserítő, ahogy Kalina újra elbizonytalanodik. Ennek hatására egyre jobban érzem azt, hogy kötelességem visszahozni Lina magabiztosságát.
- Én mindig is extra kommunikatív természet voltam - fűzöm hozzá. - Így az én esetemben egyértelműen erény lenne, ha néha kevesebbet beszélnék. Mert a csend azok fegyvere, akik hisznek annyira magukban, hogy ne kelljen bizonygatniuk a tényeket - kacsintok egyet. Persze ezzel magamat is kiütöm a játékból, de bármit is teszek és mondok, attól ez az igazság. Talán komolyan lakatot kellene szereltetni a számra. Mert azzal is egyet kell értenem, hogy a kevesebb néha több. Fájdalmas igazság az, amit Kalin elhangoztat. Valóban jobbak a mélyebb és erősebb barátságok, még ha kevés is van belőlük.
- Nem tudom, hogy hogy sikerült elérnem, hogy ennyi barátom, vagy inkább haverom legyen. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha vannak jó kapcsolataid, akkor attól te is jobb ember vagy - átkötő mosoly. - Persze azon kevés, de erősebb barátságaimat többre értékelem, mint a többit. Hisz azok tartanak éleben - elhúzom oldalra a számat. - Főleg manapság.
Csodálatosan elvittem a beszélgetést a háború témaköréhez. De vajon minek? Mindketten tisztában vagyunk a katonás renddel és őrült szabályokkal, amelyek között élnünk kell. Ez teszi lassan börtönné a Roxfortot. Ezért van minden nappal egyre csak növekvő légszomjam, hogy csak egy pillanatra, ne kelljen rettegnem. És most épp nem teszem. S meglehet, hogy ez Kalina miatt van. Talán mert nyugodt, természetes bájával jól hat rám. Így nem is csoda a válaszom.
- Igen, benne vagy egy fiókba, amit jól elbűvöltem, szóval kétlem, hogy az a fiók bármikor is kinyílna - meglepően kedves vagyok. Még saját magam is elképedem, de hogy is ne lennék az, amikor Kalina is csak az volt velem, az elmúlt percekben.
- Köszönöm. Még ma sem értem, hogy miért lettem ilyen beszédes, így gyakran elgondolkodom, hogy jobb lenne ha magamba mélyedve hallgatnék - sóhaj. - A véla vérhez pedig csak annyit tudnék hozzáfűzni, hogy néha már úgy érzem csak ettől vagyok egyedi. Márpedig ez nem egy tehetség, hanem csak egy fránya adottság - a vérem miatt mindig is voltak önértékelési problémáim. Úgy tűnik, még mindig nem nőttem ki őket.
Közben Lina helyet foglal az egyik bőrfotelben. Ekkor újra átjár az elképzelés, hogy előlem menekül, csak épp nincs bátorsága az ablakon át távozni. Úgyhogy egy pillanatig csak bambán állok, végigfürkészve a termet, majd az egyik közel álló ülőalkalmatosság kényelmébe helyezem magam, mélyen reménykedve, hogy ezt nem veszi támadásnak és tényleg, nem menekül el. Mert ám tényleg rémisztő vagyok, nemde?
Aztán valami melengető érzés jár át. Épp az indoklás, amit Kalina elszaval az ellen, hogy egyáltalán nincs frusztráló személyiségem. Pedig már kezdtem tőle félni.
- Köszönöm - mosolygok rá. - Éppenséggel ez rád is tökéletes igaz, ha nem jobban - hatásszünet. - Már csak azt nem értem, hogy miért is vagy ennyire önbizalom hiányos. Nincs rá okod, még ha kettő is van belőled.

[ Gwendolyn de Crasso ]

Még mindig a fülemben csengtek Letty szavai, ahogy a zeneterem felé igyekeztem.
Ugyan már Wallbrick, te meg a hűség, az két külön fogalom.
Azért azt ég hozzátette, hogy maximum két hetet ad, aztán ugyanúgy fogom hajtani a nőket, mint eddig. Pedig mekkorát tévedett. Vagy csak nem akarta elfogadni, hogy mostantól nincs olyan, hogy MI. Csak ő van, meg én, meg a barátságunk. Morrison pedig pontosan olyan személyiség, aki ezt esélytelen, hogy elfogadja, és az elmúlt fél órában hozzám vágott dolgai csak a sértettségét demonstrálták.
Valahol mélyen még meg is sajnáltam.
De tudtam, hogy nincs igaza, éppen ezért nem akartam még jobban elmélyíteni a köztünk folyó vitákat. Ahogy felálltam a klubhelységben, egyetlen mozdulatot sem tett, hogy megakadályozzon. Megsemmisülten tekintett maga elé, a gondolatai teljesen máshol jártak. Pontosan tisztában voltam vele, mennyire bántja, hogy valamilyen szinten teljesen magára maradt, de ez az értelmetlen, ha már nem szeret senki, akkor beállok a halálfalók közé című találmányát nekem képtelen volt bevenni a gyomrom.
Győzködhettem, felsorolhattam neki ezer, meg egymillió érvet, miért is ne tegye, mintha a falnak beszéltem volna. Aztán amikor Deverauxra terelődött a szó, teljesen bezárkózott. Üveges szemekkel meredt maga elé, mintha meg sem hallotta volna mindazt, amit mondtam.
Úgy döntöttem az a legjobb mindkettőnknek, ha hagyok egy kis időt magunknak. Neki feldolgozni, nekem pedig kiszellőztetni a fejem. Valahogy még a nagyapámnak is be kell adagolnom, hogy nem lesz a házasságból semmi. Nem hinném, hogy balhézna, elvégre neki aztán majdnem mindegy kit választok, csak rangon felül legyen az a valaki. Márpedig Deveraux dettó ugyanolyan, mint Morrisonék, csak azzal a különbséggel, hogy előbbi iránt nincsenek semmiféle érzelmeim, utóbbi viszont alaposan felforgatta a lelkivilágom.
Nem mondom, hogy feltétel nélkül örülök, elvégre még előtte is állnak úgynevezett problémák, de most nem akartam mindezzel foglalkozni.
Megszaporáztam a lépteim, ahogy megpillantottam az ajtót. A talárom halk surrogással követte az alakom, cipőim finoman kopogtak a csillogóra csiszolt márványon.
Mély sóhajjal nyitottam be a terembe, és sűrűn áldottam Merlint, amiért egy teremtett lélek sem tartózkodott a kastély ezen pontján. Kiváló alkalom, hogy egy kicsit kiszakadjak a valóságból, rendezzem soraim, és ha teljesen megnyugodtam tiszta fejjel léphessek ki innen abban a tudatban, hogy pontosan tisztában vagyok vele, mit csinálok.
Leoldottam a nyakamból a talárt, és a szék támlájára dobtam. Egy ideig megigézve néztem a billentyűket, majd halvány mosoly terpeszkedett el az arcomon. Végre egy kicsit egyedül. Túl régóta vártam már erre a pillanatra.
Bemelegítésképp kiroppantottam az ujjaim, nyújtóztam egyet, majd óvatosan, mintha csak drága gyémántot érintenék, végigfutottam az összes hangon oda, és vissza.
Nem kellett kotta ahhoz, hogy tudjam: mit akarok játszani. Még a nagyanyám tanította tavaly nyáron, amikor kirobbant ez az egész. Bármennyire is rossz kedvem volt, csak felidéztem magamban a dallamot, és egy kicsivel sikerült jobban érezni magam. Tudtam, hogy ha visszatérünk a Roxfortba nem lesz valami kellemes évem a megkülönböztetések miatt. Hála a nagyszüleimnek, ebből alig éreztem valamit, de mégis, minden alkalommal valahogy sikerült szóba kerülnie, mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha nem félvérnek születek.
Itt van például Deveraux. Ha aranyvérű lennék, nem kellene attól tartanom, hogy hiába mondja azt a nagyapám: oké, azt választok, akit akarok, Royal még mindig megvétózhatja a döntést.
Márpedig ha azt kéri, hogy kerüljem el a lányát, a saját érdekemben engedelmeskednem kell a parancsnak. Különben mindketten tudjuk, hogy a dolognak kétféle kimenetele van. Én pedig nem szeretném a lány veszélybe sodorni azért aki, és ami vagyok.
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolataim közül a nyomasztóbbakat. Pihenni akarok. Nagyon rég volt, hogy utoljára hangszerhez nyúltam. Ahogy az ujjaim szántották a billentyűket, különös nyugalom telepedett rám. Olyan még sosem volt, hogy ne legyen valahogy…

[Kenzie]

Egy kora márciusi szombat délután volt: az idő még borongós, ködös és nedves, kifejezetten alkalmatlan arra, hogy az egyszeri diák a parkban töltse szabadidejét vagy oda üljön ki házit írni. Ennek eredménye egy felettébb zsúfolt klubhelység volt, Dwayne pedig kevéssé rajongott a tömegért, így hát úgy döntött, hogy útnak indul s arra nézvén is volt ötlete, hogy hol fog kikötni. Volt egy hobbija, amit ugyan nem tartott titokban, de nem is vert nagy dobra ha nem volt muszáj; egy hobbi, melynek oly ritkán volt lehetősége hódolni a kastélyban, ugyanis csak egyetlen hely akadt, ahol ez a tevékenység megvalósítható volt. Nem is habozott hát: arrafelé vette az irányt.
Külsőjét szokásos egyszerű eleganciája jellemezte, ám megjelenése így is erőt és tekintélyt sugárzott, még ha ezek valamelyes valótlan képet is próbáltak az avatatlan szemek elé vetíteni. Kétségtelenül erős volt: elvégre egy nagy múltú család sarja volt, így varázserőnek nem volt híján; tudása pedig korához képest már-már kiemelkedőnek számított, különösen a jelenlegi viszonyokat figyelembe véve, amikor az iskolában tulajdonképpen minden zajlott, csak a tanítás szorult háttérbe. Ám a tekintély… az egy másik lapra tartozott. Némileg kívülállóvá vált az utóbbi időben: sem az elnyomott, emberszámba sem vett félvérűek közé, sem pedig a tiszteletreméltó, megbecsült aranyvérűek közé nem tartozott, már ami a külső megítélését illette: mert ámbár születés jogán az utóbbi kategóriába tartozott, tettei kivetették ebből a kategóriából, ámbár az előbbiig nem süllyesztették a reputációját. Tény, ami tény: nem volt az új iskolavezetés, és főleg a halálfalók kedvence: nem volt rest felemelni a szavát, s olykor a pálcáját, az igazságtalanságok és a túlzó büntetések ellen, ám szigorúan a saját értékrendje szerint dolgozott. Csak az olyan akciók ellen lépett fel, amit ő maga igazságtalannak érzett s ez volt az oka annak, hogy szép lassan egyedül maradt, eltűntek az emberek a környezetéből. Az egyik oldal azért nem kereste a társaságát, mert féltették a saját pozíciójukat, a másik pedig azért, mert lenézték cselekedeteit: gyávának tartották, hogy nem lép fel a gonosz ellen minden esetben. Ám az ifjú azon kapta magát, hogy ez a legkevésbé sem zavarja: csak egyetlen embert hiányolt, ám Őt mindenekfelett.

Ahogy lassú léptekkel célja felé haladt, gondolatai újfent Angelle körül repkedtek, mint már oly sokszor a közelmúltban. Hosszú ideje már, hogy nem látta a lányt s még csak nem is hallott felőle s ez felettébb bántotta, hiszen jóformán mindennél fontosabbá vált számára múzsája társasága. Egyik pillanatról a másikra elveszteni azt az élményt, amit a lánnyal töltött idő nyújtott számára… nem volt könnyű feldolgoznia. Egyetlen dolog éltette és tartotta benne a lelket: teljesen biztos volt benne, hogy nem Angelle maga döntött úgy, hogy elvágja magát az ifjútól, hanem valami külső hatás. Talán az apja, aki a hírek szerint meglehetősen megosztó férfiú volt… Dwayne nem tudta a választ erre a talányra, de eltökélte, hogy kideríti. A probléma csak az volt, hogy a kastély falain belülről nem sok mindent tehetett az ügy érdekében, azt pedig nem tehette, hogy megszökök: sajnos, mint a társadalom egy megbecsült családjának a tagja, kénytelen volt a nevére és a jó hírére is valamelyest odafigyelni, főként hogy már így is sikerült némileg megtépáznia ezeket.
Ahogy elérte a célját, egy pillanatra megtorpant az ajtó előtt s fülelni kezdett, de odabentről egy nesz sem hallatszott: üres volt, bár ez legkevésbé sem lepte meg az ifjút, tudván, hogy rémisztően kevés diák hódol az övéhez hasonló szenvedélynek. Benyitott hát a terembe és egy gyors pillantással megerősítette a gyanúját, majd újra körbehordozta tekintetét, ezúttal lustábban, s mosoly kúszott az ajkára, ahogy megpillantotta útjának célját: pontosan az ablak mellett foglalt helyet a zongora. Azonnal arrafelé vette útját s leült mellé, sétapálcáját a szék oldalának támasztva. Néhány hosszú pillanatig csak kedvtelve nézegette a hangszert, majd végigfuttatta az ujját a billentyűkön anélkül, hogy egyet is lenyomott volna közülük, egyfajta rituálészerűen. Ezt követően végzett pár bemelegítő mozdulatot az ujjaival, miközben felidézte magában a melódiát, amivel kezdeni kívánt: egy lassú, szomorkás dallamot, melyhez egy, az elveszett szerelemről szóló ének is társult, s melyet a dédapja írt és komponált. Természetesen az éneklést nem erőltette, csak magában követte a szöveget… s közben végig Angelle-re gondolt s azon törte a fejét, hogy vajon e szerelem tényleg elveszett-e számára.

[ Dwayne ]

Legtöbbször szinte fojtogatta a bezártság érzése, még lélegezni is alig tudott, ha nem töltött kellő időt a szabad levegőn. Most azonban, maga sem tudta, miért, egyszerűen nem vonzotta a birtok. Nem érezte úgy, hogy ki kellene szabadulnia a Roxfort vastag kőfalai közül, hogy meg kellene szöknie a festmények lakóinak kíváncsi szemei elől, és talán ez volt az első alkalom, mikor igazán otthon érezte magát.
A figyelmét kusza gondolatok százai uralták, közben pedig legalább magának sikerült elismernie, hogy nem kellett volna korábban belekeverednie abba az értelmetlen vitába. Damerei egójával szemben aligha rendelkezett kellő arroganciával, bár talán más körülmények között még barátok is lehettek volna. Ennek azonban most már semmi jelentősége nem volt, és igen nagy valószínűséggel sikerült rajta keresztül Lettyt is maga ellen fordítania. Nos, így járt; nem mintha szüksége lett volna az ilyen barátokra.
Két dologgal tudta mindig is tökéletesen kizárni a külvilágot. A családja, a pletykák, a Roxfort… Mindegyik csak egy újabb probléma, amelyre egyszerűen nem létezett megoldást, neki pedig ki kellett találnia valamit, amivel megőrizheti a józan eszét. Közülük az egyikhez biztosan nem juthatott hozzá: az oxfordi szobájában tárolt katanákhoz. Itt, az iskolában nem nézték volna jó szemmel, így sose hozta őket magával, nem is engedték, de a gyakorlatok, amiket egy nyaralás során tanult, olyan önkontrollt és koncentrációt követeltek meg tőle, ami bármilyen gonddal szemben tökéletes fegyver.
A légzéstechnika és a tökéletes pontosságot igénylő mozdulatok kivitelezése most hihetetlenül jól jött volna. Talán egyszer a Roxfort valamelyik erre alkalmas szobájába is ellátogathatna, ha pedig más nem, a pálcája is megteszi fegyverként.
Aztán ott volt az egyetlen lehetséges opció az iskolai falain belül, amire jelen helyzetben a leginkább számított: a zongora. Ez az ötödik éve itt, azonban mindössze hatszor látogatott el keleti szárnyban található zeneterembe. Talán az oka a szüleiben keresendő, elvégre az első évtől kezdve megparancsolták neki, hogy rendszeresen gyakoroljon, ő meg, habár imádta ezt a hangszert, tinédzserekre jellemző ostoba lázadásból csak azért sem engedelmeskedett.
Az első alkalmak egyike a gyógynövénytannak köszönhető, ami szinte már a kezdetekben a mumusává vált. Eleinte nem volt senkivel olyan viszonyban, hogy beszélgetni tudjon a problémájáról, úgyhogy végül a zeneteremben kötött ki. Akkor még naivan azt hitte, az ideje nagy részét itt fogja tölteni. Aztán írt egy levelet a családjának, amiben balga módon felhozta a zongorát, mire az édesapja a válaszban ennek a jó szokásnak a megőrzésére buzdította.
Ekkor hagyta abba megint.
Ahogy közeledett a zeneterem ajtajához, meghallotta. Nagyon halkan, ezért már azt hitte, képzelődik, de mégis odabentről jött egy lassú, ám igen kellemes dallam. A lehető legnagyobb óvatossággal résnyire nyitotta az ajtót és belesett, azonban az hangszernél ülő személy finoman szólva is meglepte; a nevét nem tudta, de látta már, méghozzá a Griffendél színeiben. Beoldalazott, hátát az ajtónak vetette, és csendben figyelte a fiút, aki olyannyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette.
Általában semmi baja sincs a többi ház tanulóival, de igazi Mardekárosként olykor hajlamos volt alábecsülni őket. Miközben a dalt hallgatta, egyetlen gondolat futott végig az elméjén, aminek gondolkodás nélkül hangot is adott. - Nem is rossz egy Griffendélestől - szólalt meg tapsolás közben. - Komolyan mondom, ez tetszett.

[Kenzie]

Teljesen átadta magát a játéknak, eggyé vált a zenével: gondolatai is a messzeségben jártak. Lassan elkalandozott Angelle-től és el attól az éjszakától, a báltól s megélte a szöveget, aminek jelentése a fejében új életre kelt. A mű a lovagkorba kalauzolta vissza az értő közönséget, s bár annál sokkal később lett keltezve, a Winterburn család meglehetősen pontos és részletes leírásokkal és történetekkel rendelkezett abból az időből, hiszen akkor alapozták meg hírnevüket és akkor váltak befolyásos, nagy erejű családdá. Becsben tartották hát a múltat, s újra meg újra fel is dolgozták: ezt tette David is, aki Dwayne dédapja volt.
A történet maga egy megtalált szerelem elvesztéséről és annak újbóli kereséséről szólt: meglehetősen gyakori volt ez a téma a középkorban még úgy is, hogy a trubadúrköltészet nem Angliában központosult és igazán elenyésző sikerekkel büszkélkedhetett mondjuk a németalföldiekhez képest úgy mennyiség, mind minőség terén. Egy ifjú lovagról szólt, aki szíve elvesztett hölgyét kereste s keresztül-kasul bejárta érte Britanniát, sőt, a kontinensre is átkeveredett: időt, pénzt és energiát nem kímélve ment, amerre az érzései húzták s végül el is nyerte jutalmát: egy távoli, északi törzs fogságában megtalálta elvesztett párját s egy hős viadalt követően kiszabadította a hölgyet, majd boldogan éltek, míg meg nem haltak. Igazából semmi különös nem volt a történetben: a szkeptikusok klisésnek, elcsépeltnek is nevezhették volna.
Dwayne mindennek ellenére szerette, a kedvencei közé tartozott: maga a történet is, de a zenei aláfestést tette számára igazán különlegessé. Romantikus lélek lévén eggyé tudott válni az idealista, szívét követő lovaggal s valahol mélyen abban reménykedett, hogy ő maga is megtapasztalhatja majd egyszer ezt a mindent elsöprő szerelmet, ami nem ismer határokat: egy szerelmet, ami próbára fogja tenni türelmét, képességet és személyiségét, de a végén örök és feltétlen boldogsággal kecsegteti. Gyermekként mindig ebben reménykedett, ebben hitt; s habár az utóbbi években már megingott hite némileg a tündérmesékben, az Angelle-el való találkozása eloszlatta a kételyeit.

Szerette a lányt, ezt már bizonyosan tudta… s hitte, hőn remélte, hogy a hószín teremtés is hasonlóként érzett iránta, bár semmiben nem lehetett biztos, ami Őt illeti. Annyira rejtélyes, titokzatos volt, annyira varázslatos, mintha egy tényleges tündér lett volna, aki most lépett elő valahonnan a mitológiák homályából, hogy bearanyozza az életét.
Erre a gondolatra majdnem felkacagott: annyira azért még ő sem volt idealista, hogy ezt így ebben a formában elhiggye… de azt nem tagadhatta le, hogy kellemes volt eljátszani a gondolattal. Sosem hitt az előre elhivatottságban, lévén kevéssé volt vallásos: de ez a találkozás azért némileg elgondolkodtatta. Annyira hasonlítottak egymásra szinte mindenben; amiben pedig nem, abban annyira jól kiegészítették a másikat, hogy akarva-akaratlan megfordult az ifjú nemes fejében a gondolat, hogy valami felsőbb hatalom keze van ebben a dologban. Valószínűtlennek tűnt, persze… de valahogy túl sorszerűnek tűnt az egész ahhoz, hogy egyszerű véletlen legyen.

Eddig jutott a gondolatmenettel, amikor is hangokat hallott maga mögött: beszédet, ami őt dicséri, s egyszemélyes tapsvihart. Hirtelen elöntötte az indulat, pedig ez oly kevéssé volt jellemző rá: de most, amikor megzavarták gondolatainak magányát, álmainak szépségét és ezt a zongorajátékot, ami az ő szemében nagyon közel állt a tökéletességhez… egész egyszerűen nem tudta higgadtan befogadni a dolgok ezen alakulását. De önuralmát megőrizte: nem fordult hátra azonnal, mert tudta, hogy akkor nem tudná megállni a betolakodó megátkozását; inkább folytatta a játékot, nem akarván félbehagyni a szimfóniát és megtörve ezzel tökéletességét. Nem sok volt már hátra belőle, nagyjából fél perc, s ez alatt újfent igyekezett kizárni a külvilágot, belefeledkezni a dallamokba, így próbálván lecsillapítani háborgó hangulatát.
S ez sikerült is neki.
Leütötte az utolsó billentyűket, útjára engedvén a végső, lágy hangokat, majd ültében megfordult s szemügyre vette a rejtélyes idegent, magánya ellenségét. Nem tudta a hölgyemény nevét, csak arcról ismerte s abban volt bizonyos, hogy az iskola tanulója – még abban sem volt biztos, hogy melyik ház sarja.
- Örömömre szolgál, hogy szerény munkásságom elnyerte kegyed tetszését. – köszönte meg a bókot egy enyhe főhajtással. – Habár bevallom őszintén: nem számítottam arra, hogy közönségre lelek. – karjait lazán összefonta mellkasa előtt, felvéve egy teljesen megszokott s laza testtartást, úgy, hogy jobbja azért kényelmes közelségbe került az övén függő pálcájához. Nem volt különösebben gyanakvó, nem igazán hitte, hogy az ifjú hölgy éppen az ő fejére pályázna… de a mai világban a gondatlanság nem igazán megengedhető.
- Mi tartotta kegyedet a falak között ezen a szép délutánon? – kérdezte kíváncsian, és érdeklődése őszinte volt, hiszen a zeneterem nem tartozott a diáksereg legkedveltebb helységei közé s igazán ritka volt az, hogy bárkibe belebotlott volna ezen a helyen.

Roxfort RPG

Múlt => Keleti szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2011. 11. 17. - 23:43:50