Többé már nem utálom magam
Artemis Greenberry
2004. november 26.
2004. november 26.
A mardosó szégyen pezsgőtablettaként bugyogott fel torkomon, ahogy kitapintottam a láncra fűzött, átlyukasztott érmét. Így volt ez mindig is, amióta csak a nyakamban hordtam, emlékeként annak a rettenetes napnak. Pedig nem lett volna szükségem rá, hogy külön emlékeztessem magam. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az öcsém. Milliószor végigjátszottam már az agyamban, hogy mi lett volna ha én megyek le a pincébe. Vajon én elvétettem volna azt a lépcsőfokot?
A kínzó, fullasztó érzésből Miss Greenberry térített magamhoz. Felszisszenése ugyan nem volt hangos, én mégis összerezzentem tőle, majd úgy kaptam le a kezem a mellkasomon nyugvó pénzérméről, mintha csak parázshoz nyúltam volna. Kíváncsian pillantottam a nőre, aki mély lélegzetet véve, láthatóan igyekezett visszanyerni a teste felett a kontrollt, önkénytelen mozdulata után.
– Elnézést kérek... Csupán a reflexeim zavartak meg... Nemrég szereztem egy sérülést ezen a területen, és időnként váratlanul megsajdul – mentegetőzött.
Zavartan bólintottam, jelezvén, hogy megértettem a különös jelenet mögött meghúzódó magyarázatot, de még egy pár másodpercig képtelen voltam levenni róla vizslató szemeimet. Tudtam jól, hogy semmi közöm a hölgy magánéletéhez, ám mégis azon kaptam magam, hogy akaratlanul ugyan, de testének azon mutatott területét kezdem el vizsgálni, ahol az említett sebesülést véltem megbújni, mintha csak röntgenszemeimmel képes lettem volna átlátni a ruháin és szemügyre venni a heget. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy a kutató pillantásaim meglehetően félreérthetően hathatnak, és elfordítottam tekintetemet Miss Greenberry dekoltázsáról.
Vajon ő emlékszik-e rám a Roxfortból?
A kezelések megkezdése óta már nem először tettem fel magamnak a kérdést, és furcsa mód mindig olyankor terelődtek efelé a gondolataim, amikor azon kaptam magam, hogy épp túllépni kényszerülök az orvos-páciens között meghúzódó határvonalat. Ahogy rádöbbentem erre a tényre, a gondolataim hirtelen továbbáramlottak a miért kérdés irányába. Vajon ennyire szégyelleném azt, hogy ki is voltam? Hogy milyen ember voltam tinédzserkoromban? Persze nem kellett mélyre ásnom magamban ahhoz, hogy erre felelni tudjak. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok túl büszke magamra. Arra a sok átvert és kihasznált lányra, a kihágásokra, a nyarakra, amiket a bár feletti lakásban töltöttem. Vajon Miss Greenberry emlékezetében is így maradtam meg? Kicsit reménykedtem benne, hogy egyáltalán nem emlékszik rám, és e felismeréstől még az a fene nagy egóm sem tiltakozott.
– Tehát az öccse ágya mellett állt... Kérem meséljen még róla... és a kapcsolatukról.
Szinte el is felejtettem, hogy miért is vagyok a rendelőben. Szórakozottan beletúrtam a kócos fürtjeimbe, majd a tarkómat kezdtem vakargatni.
– Mit meséljek róla? Ő volt a kisöcsém… – a mozdulat abba maradt, de a kezemet a tarkómon felejtettem. Igyekeztem úgy tenni, mintha roppant érdekes dolgot pillantottam volna meg a padlón, csak hogy ne kelljen az orvosra néznem.
– Jó lenne, ha mélyebbre tudnánk menni e tekintetben...ha megengedi, szeretném belevinni egy ellazultabb állapotba. Kérem hunyja be a szemét, és lélegezzen mélyeket…
Leeresztettem a kezemet, hogy aztán a ballal együtt keresztbe fonjam a mellkasom előtt. Vettem egy mély levegőt, majd a nő kérésének eleget téve behunytam a szemeimet.
– Milyen érzések fűzték az öccséhez? Szívesen gondoskodott róla, vagy inkább más módon kapcsolódott hozzá? Tudtak egymással játszani?
– Mindig vigyáztam rá, de azért… de azért nálunk is megvoltak azok a testvérek között jellemző ugratások, veszekedések. De semmi extra. Ha kívülről néztek volna minket, senki meg nem mondta volna, hogy nem édestestvérek vagyunk. Még hasonlítottunk is egy kicsit egymásra. Legalább is úgy éreztem.
Milyen furcsa, hogy az ostoba majomagyam mennyire próbál megvédeni engem a fájdalomtól.
Az évek során gyakran éreztem úgy, mintha szánt szándékkal torzítanám az öcsémről őrzött emlékképet magamban. Mintha próbálnám elfelejteni őt, legsúlyosabb traumám okát. Egyre kevésbé tudtam már felidézni az arcát.
– Tudja… A legszörnyűbb az, hogy már alig emlékeztem rá, hogy nézett ki. Ha próbáltam felidézni őt, már csak elmosódva volt meg előttem.
– Amikor még Afrikában dolgoztam, az egyik kriptában összetalálkoztam egy mumussal. A halott öcsém alakját vette fel, mint korábban mindig. De… Homályos volt az egész. Mintha a mumus se tudta volna, hogy pontosan hogy is nézett ki Alan. Persze én ettől még tudtam, hogy mit kellene látnom. És a legfurább, hogy ugyanolyan hatásos volt a dolog… Talán még hatásosabb is, nem tudom.
– Aztán mikor kibékültünk anyámmal, és visszatértem a házba, ahol utoljára kölyökként jártam, meglepődve néztem a falon lévő képeket. Teljesen másmilyen volt, mint amire emlékeztem. Nem is hasonlítottunk egymásra. Hiszen ő szőke volt, az isten bassza meg…
Mérgelődve kinyitottam a szememet. Egy pillanatig némán figyeltük egymást, majd ismét elöntött a szégyen.
– Bocsánat.
Újból lehunytam a szemem, és mély, hosszú lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magam. Mikor Miss Greenberry is úgy ítélte meg, hogy sikerrel jártam, folytatta a kezelést és újabb kérdéssorral bombázott meg.
– Vissza tud emlékezni a szökése előtti pillanatokra? Mi járt a fejében? Milyen fizikai érzetei voltak? Hogyan kapcsolódott ez a döntés az öccse elvesztéséhez?
– Sosem fogom elfelejteni azt az érzést. A pánikot, ahogy a groteszk pózba csavarodott, törékeny kis testet nézem a lépcső aljában, hogy mit fognak szólni a szüleim, hogy mit tesznek velem. Nem a halott öcsémet sajnáltam, hanem akkor is csak magam miatt aggódtam, hogy én milyen büntetést fogok kapni. Érti? Mégis milyen önző, szar alak tesz ilyet?
– Úgy éreztem, hogy megfulladok. Hogy menten elhányom magam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy rohanok az utcán. Hogy égnek az izmaim, de hajtom magam tovább, minél messzebb onnan.
A kínzó, fullasztó érzésből Miss Greenberry térített magamhoz. Felszisszenése ugyan nem volt hangos, én mégis összerezzentem tőle, majd úgy kaptam le a kezem a mellkasomon nyugvó pénzérméről, mintha csak parázshoz nyúltam volna. Kíváncsian pillantottam a nőre, aki mély lélegzetet véve, láthatóan igyekezett visszanyerni a teste felett a kontrollt, önkénytelen mozdulata után.
– Elnézést kérek... Csupán a reflexeim zavartak meg... Nemrég szereztem egy sérülést ezen a területen, és időnként váratlanul megsajdul – mentegetőzött.
Zavartan bólintottam, jelezvén, hogy megértettem a különös jelenet mögött meghúzódó magyarázatot, de még egy pár másodpercig képtelen voltam levenni róla vizslató szemeimet. Tudtam jól, hogy semmi közöm a hölgy magánéletéhez, ám mégis azon kaptam magam, hogy akaratlanul ugyan, de testének azon mutatott területét kezdem el vizsgálni, ahol az említett sebesülést véltem megbújni, mintha csak röntgenszemeimmel képes lettem volna átlátni a ruháin és szemügyre venni a heget. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy a kutató pillantásaim meglehetően félreérthetően hathatnak, és elfordítottam tekintetemet Miss Greenberry dekoltázsáról.
Vajon ő emlékszik-e rám a Roxfortból?
A kezelések megkezdése óta már nem először tettem fel magamnak a kérdést, és furcsa mód mindig olyankor terelődtek efelé a gondolataim, amikor azon kaptam magam, hogy épp túllépni kényszerülök az orvos-páciens között meghúzódó határvonalat. Ahogy rádöbbentem erre a tényre, a gondolataim hirtelen továbbáramlottak a miért kérdés irányába. Vajon ennyire szégyelleném azt, hogy ki is voltam? Hogy milyen ember voltam tinédzserkoromban? Persze nem kellett mélyre ásnom magamban ahhoz, hogy erre felelni tudjak. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok túl büszke magamra. Arra a sok átvert és kihasznált lányra, a kihágásokra, a nyarakra, amiket a bár feletti lakásban töltöttem. Vajon Miss Greenberry emlékezetében is így maradtam meg? Kicsit reménykedtem benne, hogy egyáltalán nem emlékszik rám, és e felismeréstől még az a fene nagy egóm sem tiltakozott.
– Tehát az öccse ágya mellett állt... Kérem meséljen még róla... és a kapcsolatukról.
Szinte el is felejtettem, hogy miért is vagyok a rendelőben. Szórakozottan beletúrtam a kócos fürtjeimbe, majd a tarkómat kezdtem vakargatni.
– Mit meséljek róla? Ő volt a kisöcsém… – a mozdulat abba maradt, de a kezemet a tarkómon felejtettem. Igyekeztem úgy tenni, mintha roppant érdekes dolgot pillantottam volna meg a padlón, csak hogy ne kelljen az orvosra néznem.
– Jó lenne, ha mélyebbre tudnánk menni e tekintetben...ha megengedi, szeretném belevinni egy ellazultabb állapotba. Kérem hunyja be a szemét, és lélegezzen mélyeket…
Leeresztettem a kezemet, hogy aztán a ballal együtt keresztbe fonjam a mellkasom előtt. Vettem egy mély levegőt, majd a nő kérésének eleget téve behunytam a szemeimet.
– Milyen érzések fűzték az öccséhez? Szívesen gondoskodott róla, vagy inkább más módon kapcsolódott hozzá? Tudtak egymással játszani?
– Mindig vigyáztam rá, de azért… de azért nálunk is megvoltak azok a testvérek között jellemző ugratások, veszekedések. De semmi extra. Ha kívülről néztek volna minket, senki meg nem mondta volna, hogy nem édestestvérek vagyunk. Még hasonlítottunk is egy kicsit egymásra. Legalább is úgy éreztem.
Milyen furcsa, hogy az ostoba majomagyam mennyire próbál megvédeni engem a fájdalomtól.
Az évek során gyakran éreztem úgy, mintha szánt szándékkal torzítanám az öcsémről őrzött emlékképet magamban. Mintha próbálnám elfelejteni őt, legsúlyosabb traumám okát. Egyre kevésbé tudtam már felidézni az arcát.
– Tudja… A legszörnyűbb az, hogy már alig emlékeztem rá, hogy nézett ki. Ha próbáltam felidézni őt, már csak elmosódva volt meg előttem.
– Amikor még Afrikában dolgoztam, az egyik kriptában összetalálkoztam egy mumussal. A halott öcsém alakját vette fel, mint korábban mindig. De… Homályos volt az egész. Mintha a mumus se tudta volna, hogy pontosan hogy is nézett ki Alan. Persze én ettől még tudtam, hogy mit kellene látnom. És a legfurább, hogy ugyanolyan hatásos volt a dolog… Talán még hatásosabb is, nem tudom.
– Aztán mikor kibékültünk anyámmal, és visszatértem a házba, ahol utoljára kölyökként jártam, meglepődve néztem a falon lévő képeket. Teljesen másmilyen volt, mint amire emlékeztem. Nem is hasonlítottunk egymásra. Hiszen ő szőke volt, az isten bassza meg…
Mérgelődve kinyitottam a szememet. Egy pillanatig némán figyeltük egymást, majd ismét elöntött a szégyen.
– Bocsánat.
Újból lehunytam a szemem, és mély, hosszú lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magam. Mikor Miss Greenberry is úgy ítélte meg, hogy sikerrel jártam, folytatta a kezelést és újabb kérdéssorral bombázott meg.
– Vissza tud emlékezni a szökése előtti pillanatokra? Mi járt a fejében? Milyen fizikai érzetei voltak? Hogyan kapcsolódott ez a döntés az öccse elvesztéséhez?
– Sosem fogom elfelejteni azt az érzést. A pánikot, ahogy a groteszk pózba csavarodott, törékeny kis testet nézem a lépcső aljában, hogy mit fognak szólni a szüleim, hogy mit tesznek velem. Nem a halott öcsémet sajnáltam, hanem akkor is csak magam miatt aggódtam, hogy én milyen büntetést fogok kapni. Érti? Mégis milyen önző, szar alak tesz ilyet?
– Úgy éreztem, hogy megfulladok. Hogy menten elhányom magam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy rohanok az utcán. Hogy égnek az izmaim, de hajtom magam tovább, minél messzebb onnan.