Nagyterem

Az udvart hamar átszelve Anwen társaságában, így kettecskén elérjük a kastély nagy ajtaját. Miután sikerül kinyitni s a lány belém az előcsarnokba én is követem. Na ekkor állapítom meg, hogy bizony már sokak felkeltek, s reggeliztek. Többen elindulnak felfelé még a hálókörletükbe, talán még 10 perc alvás miatt vagy átöltözni, netalántán mert fent felejtettek valamit. S a tömeg miatt most hangos az épület, leginkább a Nagyterem, ahova Wennievel igyekszünk utat törni magunknak.
A dolog ráadásul meglepően könnyen megy, mint gondoltam. De persze ennek csak örülni lehet, s mikor a megbűvölt mennyezetű terembe kerülünk körbejár a tekintetem. Jópár ismerőst fedezek fel, van, aki int is vagy köszön, s persze egy mosollyal vagy egy intéssel netalántán egy elvétett sziával vagy jó reggelt-el intézem el a dolgot, miközben Anwen társaságában szép lassan elérjük a Hugrabug házának asztalát.

Itt feltűnően kevesebb diák sündörög, mintha talán járványos betegség pusztította volna ki az az asztal amúgy népes társaságát, vagy egyszerűen nyert a többieknél a lustaság. Akárhogy is, nem bánom, mivel így bőségesen van hely és még nem is kell attól tartani, hogy olyan ember mellé kerülsz aki esetleg kevésbé szívlel, vagy te gyűlölöd őt. Bár ilyen nem sűrűn fordul meg ismerettségi körömben, azért akad. Na de az más téma.
Mire Wennie leül, én meg mellé pár újabb ember érkezik, ám a többség túl kába még bármire is. Ezt mutatja az asztal túlsó végén ülő, ámde jól látható egyik lány ügyes húzása, amivel szinte magára borítja a fél tányérját. Megpróbálom ugyan elfojtani a vigyorom, de ez abszolúte nem sikerül. S hogy ne legyen annyira kínos számomra se az egész, na meg hogy ne tűnjek kárörvendőnek ?pedig Merlin látja lelkem nem vagyok az- inkább elveszek két pirítóst.

Reggel amúgy sem szoktam sokat enni, hiába az a legfontosabb étkezések egyike, viszont annyit igen, hogy délig kihúzzam. És bár lehet hogy Anwen csokija cukorbomba a javából, azért az mégis az édesség kategóriájába sorolandó.
- Igazad van? - mosolygok rá. Naná. Uncsi lenne ha mindenki egyforma lenne? mondjuk olyan, mint én. Pfff? Bár ha a legjobb tulajdonságai maradnának meg az embernek akkor még elviselhető is lenne. Na de annyi hülyeség, ami belém szorult? na azzal ne klónozzanak semmit és senkit az emberi faj érdekében. De tényleg.
- Viszont mégis van valami, ami összeköti a legtöbb embert. A játék olyan dolog, ami alapvetően a véredben van. Legalább szurkolni ki tudlak csábítani? ez már máris jó jel? ?
Biccentek a lány felé elégedetten, miközben magam elé emelem a már előzőleg megtöltött poharam, hogy igyak egy kortyot. S ezzel majdnem elérem azt, hogy félrenyelve köhögve köpjem vissza, mert a lány nagy ?vallomása? teljesen váratlanul ér. S amint végre sikerül levegőhöz és szóhoz jutnom a tekintetét fürkészve kérdezem.
- Egy rossz emlékre nem szabad alapozni, ma petite! Adj még egy lehetőséget a repülésnek? magadnak? nekem? -
Na most ki tudja, meggyőztem-e? Mindenesetre azért remélem, legalább a pálya széléig ki tudom csábítani. Ha lát játszani, s látja az egész jó oldalát, hogy ezt lehet élvezni, úgyis ráveszi a kíváncsisága a próbára. Mellesleg Abbey szerint az egyik legjobb vagyok. Igaz, tanárként nem próbálkoztam még, de? ki tudja? több mint valószínű, megállom a helyem úgy is. Legalábbis már csak Anwen kedvéért megpróbálkozom vele, ha másért nem is, de ez számomra épp elég indok.

[- Hogy igazam van? Hu. Tudod, milyen kevés ember mondta eddig ezt nekem? Wow. Lenyűgöztél.]

Miután beértünk a Főépületbe, és sikerült átverekednünk magunkat az óriási tömegen, sőt, már helyet is találtunk magunknak, tovább folytatjuk a beszélgetést. Hihetetlen, mennyien vannak az épületben. Több tucat diák mászkál mindenfele a Roxfort minden házából, bár ilyen korán inkább úgy tűnik, mintha egy ember menne ide-oda, csak éppen leklónozták volna őt. Ez főként abból a bárgyú tekintetből adódik, ez a reggeli egyen-arckifejezés valójában az idegeimre megy.
Úgy tűnik, Briant-t sokan ismerik. A Nagyteremben páran ráköszönnek, legtöbbjük azonban csak egy integetéssel intézi el a dolgot, vagy éppen bámulnak rá hosszú másodpercekig, míg végre sikerül beazonosítaniuk, hogy ki is az. Ezeket az álmos arcokat látva csak lesajnálóan mosolyogni kezdek.
Mindenről az egészségtelen életmód tehet. Azért olyan fáradtak. Ha időben lefeküdnének, és többet mozognának, rendszeresen, egészségesen étkeznének, nem lennének ilyenek. Ebben biztos vagyok. Rendben, aláírom, magam sem fekszem korán, és rengeteg egészségtelen dolgot eszem, de legalább sokat mozgok. És a beszéd is mozgásnak számít, szóval kijelenthetjük, hogy reggeltől estig mozgok.
Az asztalunknál alig ül egy-két ember. Biztos alszanak? Cöh? Lusta népség. Páran, miután helyet foglaltunk, érkeznek még, s ahogy mellém telepednek, intenek egyet, amit feltehetőleg köszönésnek kell értelmeznem, és rá kell jönnöm: ezekkel beszélgetni biztosan nem lehet. A hárommal tőlem ülő másodéves fiú sikeresen kiborította a töklevét, miközben egy másik lány leeszi magát, a harmadik kishíján magára borítja a tányérjának tartalmát. Vigyorogni kezdek. Briant-re nézek, és ahogy elnézem, Ő is észrevette, elvégre az Ő arcán is egy kárörvendő(nek tűnő) mosoly játszik. Kezeimet arcom elé téve próbálom leplezni a nevetést, majd követve Briant példáját, magam is elveszek egy pirítóst.

- Hogy igazam van? Hu. Tudod, milyen kevés ember mondta eddig ezt nekem? Wow. Lenyűgöztél. ? mondom mosolyogva, miközben kitöltök Neki is, és magamnak is egy kis töklevet. Aztán szöget üt a fejemben egy gondolat.

- Szerinted milyen lenne, ha klónoznának minket?

Oké, oké, elismerem, túl nagy falat így kora reggelre, nem is kell rá válaszolnia, ez a tipikus ?buksisimi, jól van semmi baj?- kategóriás kérdés.

- A véremben van? ? visszhangzom elmerengve, s a távolba révedve.

- Igen, igazad van? A véremben van?

Mikor pedig a ?rossz emlékre? terelődik a szó, megrázom a fejemet, és a semmiről a fiúra emelem a tekintetemet. A fenébe is, hogy igaza van. És ahogy azt mondja, hogy adjak esélyt? Nos? Ki tud ellenállni?

- Lemegyek megnézni Téged. És ha megbizonyosodtam afelől, hogy valóban jól repülsz? Ami biztosan így van? Akkor? Esetleg? Ráülök egy seprűre? De? Csak ha senki sem látja. Mindenki arról pletykálna, hogy milyen béna vagyok? Sőt, Merlinre? Előtted is teljesen le fogok szerepelni? Felejtsd el, amit mondtam. Illetve? Nem, tényleg megnézlek. Csak? Jaj.

Miközben beszélek, ide-oda kapkodok, majd mikor befejeztem, tányéromat arrébb tolva az asztalra hajtom a fejemet. Ennyi. Kész. Itt fogok meghalni. Mekkora egy idióta vagyok? Egyszerűen megőrülök. Képességem van ahhoz, hogy leégessem magam. Kínomban már nevetni kezdek magamon, arcomat pedig továbbra is eltakarja a karom. Jobb is. Lassan könnyek csorognak le az arcomon, azt meg? Na nem, úgy nem láthat meg senki sem.

Megpróbálok egyre inkább úúúgy tenni, mintha nem lennék itt. Csakhogy ez egyre nehezebben megy. Nemcsak Sean fürkésző pillantásai miatt, amiket egyszerűen nem tudok kezelni ellentétben az összes többi hímnemű egyeddel szemben, hanem a drága testvérem szavai is közrejátszanak. Ha nem is von be a társalgásba, amely csak az én javamat szolgálja, mert nincs okom megszólalni és tényleg elhitethetem önmagammal, hogy nem itt vagyok, mégis okot szolgáltat a Yolanda-leégése-elleni-mentőakció megindítására. Rendben, hozzászoktam a stílusához, a viselkedéséhez, de ha együtt vagyunk, mindig ez van. Ő előadja magát, én meg mentem, ami menthető? az a kevéske megmaradt becsület. Na meg mindaz, amely még a Delacour név hallatán az emberek eszébe ötlik s nem kell kifejteni talán, hogy mindez szöges ellentétben áll a húgom személyiségével. S bár a látszati, ötlözködési eltérés megvan kettőnk között, azért Yolanda a maga módján mégis tudom, visszafogja magát. Tud ő ettől sokkal bosszantóbb és elviselhetetlenebb lenni. Ő, a vadóc és én? én a Jéghercegnő.

Csöndesen pislogok csak a mellettem ülő szavaira, amikor azok szerencsétlen sokat emlegetett Cedrah Lupen professzorra terelődnek, hogy az ő elképesztően jó stílusától kezdve a piros kabátján át a fegyelmezéséig folytatódjon a sor. Yolanda szerint ez? szexi. Lehet hogy én egy prűd feminista dög vagyok, de az öltözködési stílust leszámítva, ez a dolga. Szívesen a testvérem orra alá is dörgölném, főleg azért, mert ezt a kört eljátszottuk már Foley professzor esetében is, de Sean miatt és a pletykaalap elkerülése jóvoltából nem teszem. Egyetlen ingerült pillantással jutalmazom Yolanda áradozását, amit ő persze nem vesz észre mert a semmibe meredve ábrándozik, talán épp Blaine nagybátyáról. Na szép mondhatom.
Lemondó fejrázásomat követően, amely úgyse érdekelt senkit, mert az én véleményem Yoli számára úgyis mindig lehangoló, inkább a teremben lévőket veszem szemügyre. Szemet szúr a hollóhátos kviddicscsapat apraja nagyja, de direkt nem hívom fel rá Yo figyelmét. Amíg lehet maradjon csak mellettem? és beszéljen Cedrah mindenfajta féle dolgairól, nem is bánom már annyira?
Meg se hallom a kviddicses megjegyzéseket, se a labda ?szar?-nak titulálását. Csak Potter és Chang iránti érdeklődésre eszmélek fel, aminek hatására elhúzott szájjal válaszolok.
- Mindenki erről pusmog, nem igaz, hogy nem hallottad? -
Még én is? ÉN? hallottam erről. Hol él Yolanda mostanában? Egy másik univerzumot talált? Éppenséggel meglepet, ha abban részt kap a feszes férfitest és a bájos arc, mint ahogyan a leányhálóban az ágya körül a poszterek is megerősítik ezt a tényt. Na szépen állunk.

S mindeddig nem is esek pánikba, okom sincsen rá. De mikor hirtelen Audrey jelenik meg a színen nagyban integetve, benn szorul a tüdőmben a levegő. Nem? nem? ilyen nincs. S mégis, Yo már fel is pattan, lenyúl még egy almát, aztán bájos mosollyal arcán elillan. Magamban elmormogok egy ?Gyűlöllek Turner!?-t, hogy utána nem kis erőfeszítésembe kerülve lelki erőt gyűjtsek, s a távozott Yolanda hűlt helye helyett inkább Seanra pillantsak.
A zavart csend, amely beállt a csacsogó testvérem után most több mint roppantul kínos. S valahogy érzem, nekem kellene megtörnöm. Kellene? igen, kellene, csakhogy egyszerűen nem megy.
Nem tudom mennyi idő telik el így, a zavart pislogás és a félrenézések után, de végül csak megemberelem magam. Mert már épp annyira zavaró, mint ahogy állandóan a magam előtt heverő tányérra pislogni.
- Tudod?Yolanda nem szokott mindig ilyen? - Nagyszájú? Szemtelen? Udvariatlan? Közönséges? - ? bőbeszédű lenni? -
Felemás igazság? Yo még álmában is képes vitatkozni ha épp olyan kedvében van, amit elsősorban a mellette fekvő Dorothy szokott nagy örömmel fogadni.
- De a kviddics mindig is érzékeny pontja volt? -
És az táptalajt is ad, hogy csak mondja a magáét. Hogy Cedrah miért váltotta ki belőle ezt a hatást, akárcsak annak idején a bájitaltantanárunk azt nem tudom? de annyira nem is érdekel.

Nagy széles mozdulatokkal próbálom épp a lehető legtökéletesebben ?bár sose szoktam ehhez ragaszkodni- megvajazni azt a szerencsétlen két pirítóst, amit majd elnyammogva végül a gyomromban fogja végezni, mikor is a közelünkbe ülők is ön és közveszélyessé válva magukra borítják a töklevet, leeszik magukat. Már csak azt kéne, hogy a félig megrágott falatot a másik szemébe ne köpjék, de tényleg. Ez a reggeli álmosság veszélyes kór, hamar átragadhat másra is, s ráadásul a szerencsétlen ruhaszövetek se mindig élik túl, s néha még a lányok hosszú haja sem. Például a terem túlsó végében mintha a Lüke Lunához hasonlatos lány ülne, akinek a szőke fürtjei belelógnak a reggeli ?kávéba? ?teába? ?töklevébe? Na mindegy, abba amibe. Hihetetlen. Inkább vissza is fordulok a saját tányéromhoz, na meg Wenniehez, aki felveti a klónozás ötletét.

- Isten ments! Azt akarod, hogy kipusztuljon a Föld? -
Kérdezem vidáman, s még mindezek után nevetek is, de persze én legalább ügyelek arra, hogy ne hányjam az előttem lévő tányért a saját ölembe.
S még fel sem ocsúdok, mikor a lány ismét rátér a kviddicsre, a repülésre, s elkezd össze-vissza kalimpálni, amely nagyon aranyosan áll neki, de? hasonlóan félő, hogy ő meg emiatt ránt le véletlen valamit az asztalról, így óvatosan titkon de ügyesen elhúzom a keze ügyéből a dolgokat, mert? mert? biztos, ami biztos alapon nem szeretnék töklében vagy forró pirítós morzsákban úszkálva távozni innen. Valahogy az? nem az én stílusom, talán érthető.
És mindössze ezek közben csak arra van időm a nagy koncentrálás közepedte, hogy bólogassak, s így adjak mindössze véleményt a másiknak, ami után vagy talán épp ennek következtében Anwen elkeseredetten fejezi be a monológját s ejti le a fejét az asztalra. Meglepetten pislogok, elvégre nincs semmi oka ennek a nagy elkeseredettségnek, s mégis?

Érzem baj van, talán lehet nem is olyan nagy, de van. Letört, és szomorú, ami? az én hibám a fene egye meg. S még ha nem is hiszik sokan, igenis van lelkiismeretem. Lehet a bolhából csinálok elefántot, de akkor is, szánakozva figyelem a lányt, aki meg se mozdul, de még a fejét sem elemeli fel.
Végül egyszerűen ösztönösen mozdulok, s a karom átöleli a lányt, míg a másik kezem a másik karját találja meg. Így közelebb hajolva lehajtom a fejem, hogy jól hallja, de csakis ő hallja, amit mondok.
- Wennie? én értelek. Ne aggódj? az edzés után mindenki el szokott menni? mi meg majd maradunk. Senki sem fog látni, bántani meg még inkább nem. Megígérem? -
Remélem hisz nekem. Remélem bízik bennem, legalább egy kicsit. Abbeynek úgysem lesz ellenvetése, hogy tovább maradjak kint. Nem lehet. Minden csak Anwenen múlik. Na és persze a bátorságán, amelyet összegyűjt.

[? Belőled viszont határozottan jó lenne kettő.]

Na jó, azt hiszem, mostanra már tényleg bebizonyosodott, hogy a Roxfort tanulói egytől egyig? Nos? Idióták. Jobb szót nem találok rá. Miután már kinevettük őket, meg magunkban jól ki is veséztük a reggeli leevős-satöbbis témát, nekilátunk az étkezésnek. Magam nem vagyok éhes, biztos a sok csoki miatt. Kedvetlenül kezdem el rágcsálni a pirítóst, miközben Elképedve figyelem Briant-t, ahogy a saját pirítósait vajazgatja. Sosem értettem, minek annyira precíznek lenni a vajazásban? Mindenesetre nem rossz tulajdonság az, ha valaki szereti a teljesítendő feladatokat a lehető legnagyobb pontossággal elvégezni.

Mikor válaszol a klónozással kapcsolatos felvetésemre, magam is nevetni kezdek. Bár, szerintem igenis jó. Ki ne akarna olyan lenni, mint mondjuk? én? Szép, okos, vicces? Na jó, nem akarok túlzásokba esni, ezért nem mondom, hogy bölcs, mert az nem vagyok.
Merlinre, komolyan ennyire beképzelt lennék? Nem, nem, csak? Biztos a csoki az oka? Komolyra fordítva a szót, én nem vagyok klónozásra alkalmas. Meg nem is akarom, hogy többen legyek. Mármint, hogy több legyen belőlem. Szeretnék egyedi maradni, nem akarom, hogy olyan legyek, mint a többi ember? Persze, ki szeretnék tűnni a többiek közül? Úgy, hogy egy hétköznapi dolgot kicsit másképp csinálok? Például azzal, hogy én vaj nélkül eszem a pirítóst. Oké, ez rossz példa volt. Ez nem azért van így, mert ki akarok lógni a sorból, vagy ilyesmi? Csak eszeveszetten lusta vagyok. Aztán kicsit belemerülök a töklé színének nézegetésébe, közben pedig megszólalok.

? Belőled viszont határozottan jó lenne kettő.

Hirtelen felkapom a fejemet, és rémült, elpirult arccal nézek rá Briant-re. Merlin szakállára, mégis mit mondtam?! Ezt sosem magyarázom ki. Miközben valami magyarázaton agyalok, felemelem a pirítóst, és rágcsálni kezdem ismét. Majd megszólalok?

? Tudod, hogy két oldalról segíthess aaa? Kviddicsnél.

Na, ez aztán igazán meggyőző volt, gratulálok Anwen. Most biztos el is hitte ezt a hülyeséget. Ezt nem hiszem el. Pár korty töklé után valamelyest megnyugszom, bár még mindig kellemetlenül érzem magam, arcom valószínűleg lángol. Aztán inkább másról beszélek.

Mikor az asztalra borulok, úgy érzem, egy életre eláshatom magam előtte. Aztán valami hozzám ér. Neeeee, más is látta volna? Aztán közelebb hajol. És még meg is szólal. EZ Ő! Az Ő keze az én vállamon, ez? Ez nem lehet igaz. Miért pont egy ekkora idiótával, mint én, kellett összetalálkoznia? Hangja megnyugtató, szavai pedig jól esnek, és jobb kedvre derítenek. Felemelem a fejemet, és csillogó lélektükreimet az övéibe fúrom, kissé zavartan szólok hozzá.

? Ígéred? Ígéred. Ó. Nos? Ö? Köszönöm, tényleg.

Azt hiszem, most írtam? Mondtam ki a halálos ítéletemet. Én. Ki fogok menni? Nem lehet? Rettenetesen félek. Vajon akkor is ilyen türelmes, és kedves lesz??

Bajos, ahogyan a lány elkezdi kimagyarázni magát. Hízelgő, ahogyan közli, jó lenne, ha lenne belőlem több is. Ez? fura lehetőség. Sose gondoltam bele, milyen lenne ha egy teljesen ugyanolyan rohanna velem szembe. Valószínű nem túl kellemes érzés. Végtére is az emberek többsége, kivéve a nagyon egosita egyedeket, még a tükörbe sem szeretnek belenézni. Az a lehetőség hogy egytől több ugyanolyan ember szaladjon velem szembe, még ha én magam is vagyok az? rémisztő. S bár igaz, az ikrek is hasonlóak, de lélekben különböznek. Mint az iskolánk híres-hírhedt véla ikrei, habár ők öltözködési stílusba is eltérnek, amely eltérő személyiségüknek köszönhető. Talán mégis igaza van Anwennek, jó hogy a világ nem egyhangú s nem is csak egyszínű szürke vagy fekete-fehér. Sokkal jobb a szín kavalkád, mint a megtörő vízcseppeknek köszönhetően a fehér semmiből létrejövő rövid életű, de annál szebb és érdekesebb szivárvány.

Finoman engedem el a lány kezét, mikor felpillant, s kissé zavart tekintettel köszöni meg a szavaimat. Pedig? ezek csak szavak. A tett messze elmarad tőlük, de csak azért, mert nem volt még lehetőségem bizonyítani.
- Ugyan, nincs mit? rám mindig számíthatsz. -
Kacsintok egyet cinkosan felé, remélve, ezzel is oldom némileg a feszélyezett hangulatot, meg az ő szenvedő magyarázkodásának súlyát. Ami alapvetően nem kínos, de persze ő annak veszi.
S hogy ne érezze magát ekkora zavarban, inkább maga elé szólítom a kissé távolabb  tolt tányérom, hogy a megolvadt vajas pirítós végre jobb helyen végezze, mint a hideg tányér tetején. Közbe azért persze fél szememet Wennie-n tartom, hátha az én mozdulataim jobb belátásra bírják, már ami a reggelijét illeti. Igaz a csoki biztos eltelítette a gyomrát, na de azért nem hagynám, hogy mindössze ennyivel kezdje el a napot. Ha kell, belé is tuszkolom.

Miközben pedig egyesek felállnak az asztaltól s csoszogva távozzanak, hogy aztán újabbaknak adjanak helyet, akik még az álmot dörgölik ki a szemükből, egyszerűen elszalad az idő. Hihetetlen a reggelek milyen rohamtempóban tudnak eltűnni az életünkből mindössze annyival, hogy felkelünk és magunkba tömünk néhány tápláléknak mondható valamit. Tudom, nekem is mennem kell, hiszem Bűbájtanom lesz az első óra, s nem igazán kellene késnem róla. Na de mégsem akaródzik itt hagyni Anwent. Valami, ide köt még egy kis ideig.
- Azt hiszem a hét vége felé lesz edzésünk. Majd addig még beszélünk. Öltözz melegen, késő estig tartjuk az edzést és néha le tud hűlni a levegő? -
Osztom a jó tanácsokat, majd végzek a maradék pirítóssal is, s az utolsó korty töklé után nem is lenne több okom a maradásra, kivéve persze Wennie-t. Aprócska kisfiús mosollyal pislogok rá, olyan bűnbánóan, de őszintén sajnálkozva.
- Most mennem kell? még a végén Flitwick professzor leszedi a fejem, hogy lekésem az óra elejét? -
Mondom miközben mosolygok. Elég hülyén hat ugyanis, hogy a pöttöm kis tanár nekem esik, de? ez nem jelenti azt, hogy nem küld simán büntetőmunkára. Vetek még egy bűnbánó pillantást Anwen felé, majd könnyedén állok fel.
- Akkor majd? találkozunk? Legyen szép napod! -
Sóhajtom, s gondolva egyet egy gyors puszit adok a lány arcára, remélve ezzel nem okozok nagy özönvizet, bár tudom, úgyse úszom meg, hisz máris vannak, akik ellenségesen pislognak felém, és Anwen-re, főleg a lányok többsége. De nem törődöm senkivel sem, inkább csak elindulok kifelé, s közbe előszedem az egyik könyvem, hogy még az egyik bűbájnál a pöckölős izét megnézzem, mert hiába, még mindig nem megy?

[- Semmi különös nincs abban, hogy játszol. Az pedig, hogy egy apró golyót kergetsz, vagy egy nagyot, mellékes kérdés. Számomra unalmas, és legfőképpen értelmetlen marad.]

Örömóda.
Yo módra.
Katarzis.
Nem akartam megszólalni, vagy belevágni ebbe a csodálatos jellemrajzleírásba. Bár hamarabb neveztem volna kissé ömlengőnek a dolgot, mert kezdett átcsapni az egész egy prózai leíró eposzba. Valójában már csak egy felmosóronggyal felszerelt cseléd hiányzott mellőlünk, aki a rengeteg nyálat itatgatja bőszen, és hevesen. Persze akkor, ha a lúd kövér, jobb lenne rögtön legalább kettő, mert egy lehet, belefulladt volna a rengeteg habos anyagba. A szerencsétlenje. Viszont most Yolanda Delacour-ról volt szó, az Ő szájából még ez sem hangzott annyira nyálasnak.
Lekönyökölt.
Amikor elkezdte ajnározni Cedrah-t, azt hittem húzza a fejem, és szívatni akar az egész dologgal. De aztán amikor már az asztal lapjára könyökölve csicseregte a szavakat, és elbambult a világ végére, kissé meglepődtem. Hát, talán most először életemben, de nem rejtettem véka alá a dolgot, és felhúzott szemöldökkel meredtem rá, mintha azt akarnám kérdezni : ?jól érzed magad??. Mintha mutogatni kellene nekem a nagybátyámat, hogy milyen, és miért olyan. Végtére is az iskola falain belül élem csak külön tőle az életem, merthogy azokon kívül bizony az Ő házának egyik szobáját bitorlom. Jobban mondva a birtokomba vettem, és mint egyeduralkodó használom azt. Apróbb malőrtöktől eltekintve igencsak komfortosnak mondható, bár tény, van pár dolog, amelyen majd változtatni fogok a szünetben. A cselédek legnagyobb szerencséjére, lásd nagylelkűségem, sikeresen elintéztem, hogy a kilincsbe foglalt szeretetcsomag többé ne robbanjon fel.
Váltás.
Kviddics.
Katarzis.

Ez a vacsora a katarzisok ideje, a mimézis okozta katarzisoké. Először én nézek nagyokat, mi az örömáradat a nagybátyó felé. Hát talán csak nem kattantunk rá az öregre? Ejhaj, szerelem. Ezt követően Yo arckifejezése torzul el, amikor kapcsol, hogy az általa imádott játékot hatalmas kupac barna salakanyagnak nevezem. Természetesen érkezik a magyarázkodás, és a kérdés, miért furcsa azt, hogy kviddicsezik.
- Semmi különös nincs abban, hogy játszol. Az pedig, hogy egy apró golyót kergetsz, vagy egy nagyot, mellékes kérdés. Számomra unalmas, és legfőképpen értelmetlen marad.
Jellegtelen hang, melyet követően egy korty töklé következett.
- De tudod mit? Alkalomadtán majd megnézek egy Hollóhát kontra Mardekár összecsapást.
Ebből is látszik, milyen kedves is tudok lenni. Érdekelnek az emberek, és törődöm azzal is, amit szeretnek. Mondja azt valaki, hogy egy darab érzelmetlen tuskó vagyok, akibe semmi szeretet nem szorult.

Elmegy.
Yo.
Váratlan fordulat következett be a vacsora csodálatos perceit megtörve. Először csak azt vettem észre, hogy a velem szemben ülő véla nyaka igencsak megnyúlt. Még pár centit nyújtózkodott volna, és talán leköröz egy defektes és apró zsiráfot.
Megfordultam.
Valami bamba csaj, és az idióta traccspartija lóbálta egyenesen felfelé a kezét, jelezve a Nagyteremben mindenkinek, hogy jelen vannak. Pompás, nem mintha a nyihogásuk nem zavarta volna eddig is a csodálatos csend idilljét.
Visszafordultam.
Már csak annyit kaptam el, hogy az ikertestvérek szófosóbbika egy almát lerabolva a tálból indul meg csatlakozni hozzájuk. Ráadásként még vissza is szól, egymásra találtunk.
Az ütő.
Megállt.

Tulajdonképpen így kellett volna lennie a kezdetektől, hogy csak Ő ül velem szemben, senki rajta kívül. Teljesen másképpen viselkedik az ember nagyobb társaságban, mintha kettesben leledzik valakivel. Az alkalom itt volt, már csak meg kellett ragadni?de mit ragadjak meg? Legfőképpen miért ragadjam meg? Az egymásra találtunk beszólás úgy kattant bele a fejembe, mint valami balta, ami ketté akarja hasítani.
Csend.
Bármennyire is hihetetlen, de eszembe ötlött egy gyermekkori érzés. Az a fojtogató, amikor egy gombócot érzel a torkodban, és nem tudod, hogy mit is kellene tenned. Elég furcsán hatott, mert régóta nem voltam ilyen helyzetben. Természetesen ezt kifelé nem mutattam, csendesen üldögéltem, markolászva a bögre fülét, olykor kortyolva egyet az italból.
Bárgyú.
Az vagyok?el sem hiszem. Már éppen kirobbantak volna a szavak, amikor megelőzve Yvette hangja csendült fel. Megemelve a tekintetem mértem végig az arcát. Most is, akárcsak a kilátóban, olyan volt, mint egy jégvirág. Fakó bőr, vakító haj, a szemei.
Megint.
Teljesen felborult az igencsak érzékeny lelkivilágom az utóbbi időben?megint elkezdtem. A bőre, a haj, a szeme. A takarítók maradhatnak is itt Yolanda szövege után, hogy felmossanak engem. Merlinre.


Nem kezdem el, pedig már a nyelvem hegyén volt, hogy odapirítok kicsit a távozónak. De a mondatokból azonnal tudtam, Yv szereti a testvérét, és az csak egy negatív pont lenne, ha megszólalnék. Itt hagyna faképnél, és oda lenne, hogy megtudjam, mi is a helyzet.
- Hidd el, most valóban nem állt szándékomban megbántani.
Persze azért jól esett volna egy kicsit odafricskázni a kviddicses orra alá, annyira adta magát a helyzet.
- Mellesleg?
Itt mélyen a szemébe meredtem, tudatni akartam vele, hogy ez nem átvágás, nem hülyéskedés, hanem véresen komoly. Olyan véresen, mint ahogyan a steak-et eszem.
- ?örülök, hogy lejöttél.
Bummmmmmmmmmmmmmmm, akár a bomba robbant ki. A hangsúly persze nyugalmas és bársonyosan mély volt. Egészen furcsa tónusú az én számból.
Meglepődtem.
Persze, hogy meg, elvégre soha nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes vagyok. Fura volt megélni, és átélni?de jólesett kimondani. Régen tettem már.


//Tenksz a játékot Yo //

Szavaim után a csend körülölel. Valahogy most olyan szokatlan ez, főleg miután a testvérem itt hagyott. Megszoktam, hogy be nem áll a szája, és hogy én addig, míg ő szóval tartja az embereket elmerülhetek a saját világomban, foglalkozhatom a saját problémáimmal gondjaimmal. Ismeretlen terep nekem a kommunikáció azon formája, mikor elvileg nekem is az aktívan társalgó partner közé kellene tartoznom, mivel két emberen áll a dolog. Sose voltam egy nagy közéleti személyiség, sok viccel és sok történettel, amit mindenki élvezettel hallgat vagy teljesen oda van érte. Nem. Mindez nem az én világom. Sosem volt, sosem lesz. S nem tudom mit is vár Blaine tőlem igazából, de bármi is, nem adom meg neki. Nem tudom megadni, és nem is érdekel különösebben. Így mindössze csak lopva pillantok fel rá, miközben ő beszélni kezd.

Hallom mit mond, de nem akarok hinni a fülemnek. Méghogy megbántani? Yolandát nem lehet megbántani. Ő minden emberben a kedvességet látja, s melyet kisugároz, vissza is kap. Ha valaki kihozza a sodrából az bizony ember a talpán. Habár Yolanda nyugodtnak mondott stílusa került szóba ami csöppet sem az, talán akkor épp a férfiak azok, akik a leginkább esélyesek az ő kiborítására. Az enyémre? van jelentkező, nem kevés, de egy jó dolog van, amelyet magaménak tudhatok. Minden érzelmet sikeresen leplezek. Néha meglehet ezért tűnök jégcsapnak. Na de miért zavar bárkit is, hogy nem rendezek jelenetet? Igazán nem értem.
- Most? -
Ennyit sikerül kinyögnöm, mert nem tudom elhinni még mindig. Tehát Sean meg Yolanda ismerik egymást, mert különben miért épp a most szócska került volna elő? A most az egyenlő az újrával vagy a meginttel, tehát minden olyannal, amely egyszer már volt s most megint megadatik? a találkozásuk. Remek.

Lenyelem a dühömet? haragomat? meglepettségemet? nevezze mindenki annak, aminek akarja, s inkább ismét a kiszedett salátám felé fordulok. Nem sok étvágyam volt, meg kell hagyni, s még annyi sincs most mint korábban. A tudat, hogy Blaine itt ül velem szemben roppant? zavaró tényező az evés szempontjából. Na meg főleg az, hogy Yolanda szépen itt hagyott. Nem volt szép tőle. Nem, nagyon nem. De nem tarthattam itt pórázzal. Az a hülye kviddics!
Igaz a dühöm nem tart sokáig mégis elég, hogy lopva morcosan pillantsak fel. S aztán meg megkapjam Seantól a nagy? ?vallomást?. Arcvonásaimat, mielőtt még bármiféle groteszk grimaszba vagy egyéb arckifejezésbe rendeződnének gyorsan megváltoztatom. Nyugalmat erőltetek magamra, az egyenletes légzésre koncentrálok és semleges arccal nézek szembe a mardekárossal. Higgadtság a tetőfokon.
- Yolandának köszönd? pontosabban a korgó és feneketlen gyomrának? -
Kivételesen a hangomban nincs annyi él mint amennyi lenni szokott. Még önmagam is meglepem, bár lehet a másiknak ez kifejezetten örömöt jelent. Nem akarok elrontani semmit, de most így itt egyedül érzem magam s nem is látom értelmét ennek az egésznek.Csak egy keserű pillantás jut hát tőlem, ami nem Sean személye ellen irányul, hanem ez ellen az idióta szituáció ellen. S bár titkon remélem Yo mégis visszatér hozzánk az ő életvidám jókedvével, a tudatom alatt érzem, erről hiába is ábrándozom?

[- Meg fogom neki köszönni. Nem a gyomrának, mert furán nézne ki, ha féltérdre ereszkedve a hasának monologizálnék.]

Semmi változás.
Semmi.
Azt hittem, azzal, hogy Yolanda kiszáll ebből a véresen komoly helyzetből, és lelép a csodálatos Kviddicsezők klubjával tütymörögni, máris változni fog a beszélgetés netovábbja. Nem igazán szoktam tévedni, de most belebotlottam egy nagyobbfajta baklövésbe. Cseppet sem volt képes, még most sem akart olvadni, igaz, talán nem kellene ezen meglepődnöm. Mégiscsak egy egész darab Sean Blaine ült vele szemben, akiről az általánosságban elterjedt peltykák ismertek voltak. Arról pedig nem is beszélve, hogy a kisudvaron azért adtam némi ízelítőt abból, tudok olyan is lenni, ha akarok. Egy igazi szemétláda, legalábbis mások ezt mondják. Alkalomadtán majd elmorzsolok mindenkiért egy szaros könnycseppet. Ez a tipikus esete annak, amikor valaki hirtelen ítélkezve beskatulyázza a másikat, és attól a pillanattól már elkönyvelt rosszakaróként tartja számon. Pompás, mert ezzel a tudattal bizony nehezebb dolgom lesz, ha szóval akarom tartani. Márpedig mindenképpen aka??akarom?...szeretném, ha nem ütne ki balul a dolog. Miért? Mert még mindig kíváncsi vagyok. Mert még mindig érzem azt a valamit, és tudni, nem, nem akarom, az ő esetében szeretném.
Fagyos.
Jéghideg.

Merlinre, ez a leányzó olyan, mint a muglik által használt frigó. Hihetetlen, vagy sem, de tényleg van hasonlatosság, legalábbis a benső. Bármi kerülhet bele, egy idő után elhal a jégcsapok miatt, örökre a múlt homályába vész. Neeeeem, soha nem lesz elfeledve, Yvette nem néz ki annak a típusnak, aki bármit is elfelejtene. Dehogy. Nem beszél róla, de minden ott van belül, csak nem akar emlékezni rá?csak nem akarja beismerni. Ami a legfontosabb, nem, akarja, hogy megolvadjon az a fagyos belső. Olyan, mint én annakidején, senkinek nem engedtem, mert tudtam, egy kis megingás csak, és az élet kegyetlenül megtorolja. Hát rideg maradtam, és eltaszítottam mindenkit. Az utóbbi időben, amióta a Roxfortba járok, és amióta Cedrah magához vett változott ez meg. Nem azt jelenti, hogy bárgyú baromként vigyorgok mindenki felé, ömlengve, mint az itt tanulók legnagyobb része. Soha nem leszek díszmajom, akit kalitkából lehet mutogatni, mindösszesen engedtem már annyira, hogy képes vagyok egyesekkel leállni egy beszélgetés erejéig. Lám-lám. És van egy valaki, akinek a társaságát ÉN keresem. Meglepő, vagy sem, de ez az igazság, ami már csak a másik félnek nem esik le.

Megszólal.
Figyelek.
Hallottam, mit mondott, de a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben. Egy féloldalas és halovány mosolyra tellett a kérdőre vonás pillanatában. És akkor sújtott le a felismerés, mérges volt, mert rájött, találkoztam a testvérével a vacsorát megelőzően is. De miért bántja ez a tudat, ha amúgy sem viselkedik különb módon velem, mint másokkal? Érdekes.
Szavak.
Igen, meg fogom köszönni a testvérének, már ha valóban ő rángatta le ide. De egy dolog letisztázódott bennem, sőt, talán már a kilátóban kristálytisztává vált. Akár törik, akár szakad, vagy eljön a világvége, nem tántorítok, és kiderítem, mi történik Vele és velem. Mert tudom, biztos vagyok benne, hogy ugyanaz játszódik le benne.
- Meg fogom neki köszönni. Nem a gyomrának, mert furán nézne ki, ha féltérdre ereszkedve a hasának monologizálnék.
Elképzeltem a helyzetet, eléggé groteszk vizualizáció. Ezt követően pillantottam Rá ismét, éreztem és láttam is, hogy nyomasztóan hat rá ez az egész helyzet. Nem tudom miért, más esetében biztosan érkezett volna valami élelmes megjegyzés. Most viszont, még magamnak is nehéz bevallani?szóval?na?khm?én?fene, beismerem?tenni akartam valamit.
- Elég nyomasztó ez a hely, nem?
Vezettem fel szimpla ártatlansággal a gondolatmenetemet, majd ha már figyelt, folytattam. A beszéd közben egy tál ropogtatnivalót húztam magam elé, és szalvétával takargatni kezdtem.
- Mit szólnál, ha egy fokkal kellemesebb közegben beszélgetnénk tovább?
A kérdés biztosan le fogja döbbenteni, és valószínűleg nemet mond. Mégis, megpróbáltam, mert akartam.
Akartam.
A kulcsszó.

Ismételten csend telepszik ránk a szavaim után, mivel igazából nincs mit mondanom. Tényleg Yolanda miatt vagyok itt. Pontosabban részben, nagyobb részben miatta. Ő, a nyafogása, az akaratossága és a korgó gyomra úgysem hagyott más választást. S ez még mindig jobb, mint hajnalban az ő sápítozására felriadni, miszerint készül kifosztani a konyhán fellelhető tartalékokat. Ettől még ez a helyzet is átkozottul jobb. Úgyhogy tényleg nagy részét Yolanda ?elszántságának? és az evés iránti szeretetének? imádatának? mániájának? lehet megköszönni. A maradék aprócska, iciri-piciri részt pedig az én kíváncsiságommal vegyes furcsábbnál furcsább érzelmeim okozták. Mert bizony, hiába tagadom, hiába rejtegetem mindezt mindenki előtt. Egyszerűen nem nagyon megy. Pedig? egy mardekáros? egy felfuvalkodott hólyag. S mégis, olyan hatással van rám, hogy az már nem teljesen normális. Félek kezdek mániákussá válni, vagy csak mindenhol meglátni a dolgok kevésbé jó oldalát. Na de azért egy nyugtat, én nem fogok soha de soha nyál csorgatva és ábrándozva-sóhajtozva rebegni valaki nevét sok ember előtt. Ezt?.Nem.

Nem vagyok olyan, mint Yolanda, ez már alapvetően szemet szúrhat mindenkinek. Kicsit sem vagyok olyan. Kicsit sem. Nem is akarok olyanná válni, habár, neki sokszor könnyebbnek tűnik az élete. Valahogy? gondtalanabbnak. S ezért nem is lep meg Blaine válasza.
Megköszöni neki. Hát tegye. Végül is, szabad világban élünk, joga van beszélni a testvéremmel, még hálálkodni is neki, habár már csak belegondolni is szörnyű ebbe az egészbe. Mert mit gondolhat majd Yolanda? Komplett idiótának néz, s ez engem ír le inkább, sem mint Seant. De? nem érdekel. Inkább csak a gyümölcsöstálat fixírozom, mintha ritka érdekes kompozícióját ?ami persze nem is az- le akarnám rajzolni vagy csak egyszerűen megjegyezni. Minden egyes apró momentumot, részletet még azt is, hogy az árnyak és a fények milyen szoros kapcsolatban állnak egymással. Azonban erről szó sincs, mindössze egyszerűbb az almákat figyelni, amelyről egyet már Yo korábban leemelt, mint Sean tekintetének rabságában sínylődni. Mert míg mások szeméből ki tudok olvasni valamit, vágyat, csodálatot, imádatot, félelmet, aggodalmat mert szembe találkoztak velem,a ddig az övéből? semmit. Tényleg semmit. Na jó, néha a kicsiny villanások felkeltik a figyelmem, de amúgy? szinte üres. Bár ez nem jelenti azt, hogy a dolgok mélyén ez ne épp másképp lenne.

S mindezt igazolja Sean felvetése. Nem sok kell, hogy félrenyeljek, s már bánom is hogy egy szőlőszemet a villámra tűzve a számba vettem. Ugyanis az a felvetés hogy beszélgessünk máshol, nekem meg se fordult a fejembe. Úgy terveztem hogy Yolanda jóvoltából egy viszonylag csendes estét eltöltök itt aztán visszasétálunk a klubhelységbe és minden marad úgy, ahogy volt. Én reggel továbbra is a Jéghercegnőként ébredek, mert az vagyok, aztán soha többé nem kell felemlegetni ezt a hármasban eltöltött vacsorát. Ehhez képest a hármasból kettes lett, s most még a helyszín is megváltozik. Azaz elvileg meg fog változni. A kérdés csak az, hagyom-e ezt megtörténni. Egyértelműen? nem.
Jó nekem itt. Tényleg. Bár nem tudom miért, lehet csak Yo háta és ezüstszőke hajkoronája ad némi megnyugvást, de lehet nem. Zavartan pillantok a velem szemben ülőre és rázom meg a fejem összevont szemöldökkel.
- Mégis, mit értesz kellemesebb közegen? -
Kérdezem, miközben direkt megnyomom azt a két szót, amelyet Ő maga is használt. Kíváncsi vagyok, tényleg kíváncsi, mire gondolt. Hova akar ilyenkor elmenni, hol van a számára ?nyugodt? hely, ahol szívesen elidőzik. Habár, az az érzésem, hogy nem egy szimpla könyvtár vagy valami hasonló ?hétköznapibb? dolog ez. Az túlságosan is? emberi és unalmas. Pont egy Yvette Delacourhoz illő. De vajon mi illik egy Sean Blaine-hez? Vajon? micsoda...?

[- Olyan helyet, ahol kötöttségek nélkül beszélhetünk, mégsem hagyják el a kimondott szavak a helység falait.]

Meglepettség.
Döbbenet.
Igen, igen?az eleddig jegesen viselkedő leányzó azért most megmutatta, hogy még Őt is ámulatba lehet ejteni, ami mindent kizárólag arra utal, valami lakozik odabent. Annyiszor hallja az ember a folyosókon a regéket és mondákat a sok pattanásos képű, bárgyú, ténylegesen majmokra hajazó barmoktól, hogy olykor képes valóban elhinni azokat. Annyira beleivódik az elméjébe, a tudatába, hogy azonosítja vele a főhőst. Elvégre, ha nem?ha akkor?ha?ha nem mozdult volna meg valami, valószínűleg én is azok közé tartoznék, akik azt mondják, bizony, Yvette Delacour szívének helyén egy hatalmas, jégből faragott szív van. Utálok ilyen hülyeségeken rágódni, és beismerni magamnak azt, hogy érdekel. Na jó, tulajdonképpen még hiszem az egész históriát, elvégre nagyon kevés volt az a momentum tőle, ami arra engedett utalni, hogy bizony a vörösen izzó vér átitatja azt a jeges virágot odabent, és képes olykor felolvasztani.
Te marha.
Örvendetes a dolog, hogy így civódok magammal. Az egyik énem leköpné, szurokban forgatná, és felgyújtaná a másik énem, hogy az ennyire nyámnyila, és képes olyan dolgoknak engedni, mint az érzelem. Az, amelyik kissé engedékenyebb és kedvesebb lenne, pedig szánja a másik énem, aki eleddig voltam. A baj az, hogy nem akarom eldobni azt az ént magamtól, mert ő segített túlélni, ő mutatta az utat, hogy ne egy olyan kis senkiházi legyek, mint a többi ember a világon. Kiemelkednék a viselkedésemmel? Azt akarom, hogy mindenki rám figyeljen? Pfeh, ekkora marhaságot sem hallottam soha az életben. Pedig egyesek szerint csak ezért vagyok olyan, amilyen. Ezek azok az állatkák, akiket a legszívesebben a hátukba vájt kampón akasztanék ki a Nagyterem csodálatosan elbűvölt mennyezetére. Igaz, hogy gusztustalansággal vetekedne miattuk az amúgy igen hangulatos varázslat?de mindent a cél érdekében.
Fejrázás.
Nemleges.

Nem lepődöm meg, elvégre valóban váratlant húztam, amire nem lehetett másképpen reagálni. Megvolt az esély a nemleges válaszra, ami már egyértelmű utalás lett volna, jobb lenne, ha elhúznám a csíkot melegebb éghajlatra. Aztán itt volt a visszakérdezés lehetősége, amely megtörtént. Valljuk meg, ez azért a jobbik eset, merthogy visszautasítás nem hangzott el. Tény, ha nemleges lett volna a válasz is csak azért maradok, hogy ne legyek túlontúl illedelmetlen. Meg akarom tudni, hogy mi ez az egész, mi az, ami velem történik?és mi köze ehhez Yvette Delacournak?de vannak határok. Ő azzal már megkarcolta volna az utolsó mezsgyéjét, hiszen minden helyzetben, amikor kivetkőzve magamból kedvesebb voltam, ő elutasította ezt az egészet. Jobban mondva többször is jelezte, nem vagyok több egy kósza semminél. Engem viszont érdekelt, érdekelt minden, mert tudni akartam, mi az, ami ennyire képes felborítani az életemet.

Kérdés.
Hangsúlyos.
Azonnal tudtam volna három-négy választ is arra, hová is vinném. Legnagyobb sajnálatomra ezen helyek közül egyetlen sem volt a Roxfort falai között. Be kellett érni egy szimpla, és átlagos hellyel, amit a falak között fel lehet kutatni. Természetesen itt sem olyanokra gondoltam, mint holmi folyosókon való séta, elvégre azt a rózsaszínbe öltözött, magukat férfinek nevező nők szeretik. Ahhoz túlontúl késő volt már, hogy a falakon kívülre invitáljam, elvégre ismertem Őt annyira, arra biztosan nemet mondana, nehogy megsértse a Roxfort házirendjét. Mégis, volt egy lehetőség, hogy az adott óráig a házban legyünk, és mégsem. Biztosan furcsán hangzana, ha mondanám, de van egy hely a keleti szárnyban, egy terem, amit már nem használ senki. Oda szoktam elhúzódni, mert az ablakot kinyitva egy párkányra lehet kimászni. Elég vaskos és széles ahhoz, hogy ne lehessen lezúgni. Kiindulva a déli kilátóból, valószínűleg nem fog kimászni velem?de a látvány megéri. Eléggé magasan van, a toronyban fent, így a kilátásra és panorámára nem lehet panasz. Kellemesebb egy nyugalmas, és szép helyen beszélgetni, mint a rengeteg idióta között, akik azt figyelik, mikor csaphatnak le valami pletykaanyagra.
Felpillantok.
Komolyság.

Semmi bárgyú tekintet, semmi komolytalanság?mégis, az apró, diplomatikus mosoly ott ült a szám szélén. Ez most közel sem az a pillanat, amikor engednem kellene az efféle?gyengeségeknek. A komolyság ideje elérkezett, ezzel is jelezve a másik számára, ez most több szimpla cinkelésnél, hülyeségnél?valami van a háttérben. Tudom, hogy Ő is érzi, amit én, a késztetést, hogy megtudja, mi? Miért? Mikor? Hol? Hogyan? Ahhoz képest, amilyen voltam, hamarabb engedtem, mint Yvette, és ez engem is meglepett, megrémített. De nem érdekelt, mert az volt a fontos, hogy tudjam?hogy?
- Olyan helyet, ahol kötöttségek nélkül beszélhetünk, mégsem hagyják el a kimondott szavak a helység falait.
Ez eléggé titokzatosra sikeredett, és valószínűleg ez volt a pont, amikor azt gondolta, jöjjön velem Hóborc, sem, mint ő.
- Egy olyan helyet, ahonnan szép a kilátás, nem hemzsegnek több ezren, figyelve a szavakat, a mozdulatokat.
Azt hiszem kellően hatalmasat léptem afelé, hogy faképnél hagyjon, és soha ne tudjam meg a kérdéseimre a választ. De soha nem lehet tudni, talán éppen ez kellett, hogy nála is kattanjon valami, igen, járjak már utána a dolgoknak?

Csak egy pillanat, de totálisan úgy érzem magam itt, mint a bárány az oroszlán barlangjában. S ahogy annak lennie is kell, szép lassan úrrá lesz rajtam a rettegés. Eleinte lassacskán majd egyre jobban és jobban, mert valahol belül már tudom, mit is jelentenek Blaine szavai. Talán egy hasonlatos kis találkát az egyik kietlen toronyban, mint a Déli kilátóban is, csakhogy ez előre megszervezett, lerendezett ócska kis színdarabba illő valami lenne. Van hozzá kedvem? Volt valaha is kedvem ilyenhez? Egyértelműen nem. Na de ezt hogy mondanám meg neki, úgy hogy végtére is ne vonjam magamra mindenki főleg az ő haragját?? Mert? akárhogy is, ebben igaza van Yolanda ki nem mondott üzenetének? ahol Sean van, ott a nagybátyja is szerepet kap. S én? valljuk be kedvelem Cedrah-t, főleg miután oly kedvesen kölcsönadta a saját könyvét, s így nem kellett Cvikker házsártos kedvességére támaszkodnom. Tehát egyértelműen nem kellene saját magam alatt vágnom a fát. Jobb is talán a visszavonulás, míg nem késő. Elvégre némi becsületem maradt még? azt hiszem.

Így mindössze aprócska szemöldökfelvonással fejezem ki az érdeklődésemet a téma iránt, s ez is annyi, mint egy halottnak a csók. Lényegében mennék is meg nem is, hisz ki tudja, milyen pluszt tartogat Sean, s alapvetően már ez is hatalmas megtiszteltetés. Legalábbis tőle mindez óriási sikerként könyvelhető el, hisz amiket úton-útfélen hallani azok nem épp pozitív, építő jellegű kritikák.
- Olyan helyet? ? kérdezek vissza némileg cinikus hangnemben, habár ez igazából fel sem tűnik. Az viszont inkább, hogy a kviddics-társaság feloszladozik, s Yolanda mindössze egy pillantással elintézi a hozzám kapcsolódó búcsúzását, mert már rohan is Turner-el valamerre. ? Azt hittem nem egy nappal ezelőtt épp ilyen helyen voltunk. -
Fejem picit oldalra billentve siklik vissza kék tekintetem Sean-ra a testvéremről, miközben a kezem elengedi a villát, s eltolom magam elől a tányért. Szabaddá válva a kezeim magam elé teszem, s az alkaromra támaszkodom kissé, miközben az ujjaim lazán fonódnak össze, mint két összeillő kirakós darab.
- ? de?. akkor sem tudtunk értelmesen társalogni, Blaine. -
Csak őszinte vagyok. Roppant őszinte. Akárcsak mindenki mással. Mint Bishoppal, vagy Yolandával, de ide tartozik Moon is, és Turner, habár ő valahogy mindig is egy távoli ismerős funkcióját töltötte be. S persze mindenki más, akivel ?mert mindenkivel- ilyen vagyok. Ő sem lesz kivétel, ezt tudhatta, tudhatja nagyon jól. Ennek a megváltoztatása meg? szinte lehetetlen. S bár nem akarok ünneprontó lenni, de egyre közeleg az idő, hogy távozzunk. S hiába hatodév, hiába majdnem-nagykorúság, a szabályokat be kell tartani. Én pedig miről, ha nem erről vagyok híres? Hisz még a prefektus Bishop sem tudott nálam egy ?aprócska? szabálysértést elérni, amibe persze ő maga is benne lett volna.

- Talán nincs hát értelme a másik idejét vesztegetni? -
Kegyelemdöfés? Biztosan kettétörtem a szívét?de? mit számít az nekem? Lehet olyan kitartó, mint Benjamin, lehet olyan nagyszájú és rámenős, mint Malfoy. Engem különösebben semmi sem érdekel. Talán Yolandát? talán? elvégre úgyis oda van Lupen professzorért? Na de ez nem az én dolgom.
- Azért? kösz mindent. -
Biccentek aprót, szinte észrevehetetlenül, s felállok. Azt hiszem ez egy szépen beburkolt, de határozott nem volt. Kicsit sajnálom a másikat, kicsit szánom önmagam, de tudom, nekem jobb, akárcsak neki. Se pletyka, se mustráló pillantások, se semmi egyéb. Talán csak egy jó ismerőssel lett több? Azaz még egy ismerőssel. Akihez? ha kell, megint oda vágom a könyvemet. Mert? végtére, miért is ne?

[.-= Yvette =-.]

.-= Yvette =-.


Szavak.
Emlékek.
Egy igazán nagy halom emlékkép száguldott végig a fejemen, és ez volt az a pillanat, amikor végre sikerült megértenem az egészet. Mindent, egyszerre. Olyan volt, mint amikor egy szaros villám végigvágja az embert, hirtelen, váratlan, letaglózó. Ott ültem, és abban a pillanatban, ahogyan elhagyta a száját az, feleslegesen vesztegetjük egymás idejét?és az utolsó mondat, az elköszönés, akkor értettem meg, mi történt velem az elmúlt napokban. Semmi több, csupán ráébredtem arra, hogy annyi idő, és megpróbáltatás után képes vagyok újra érezni?hogy ez jó nekem, vagy nem? Azt mondanám, az utóbbi, mert érezni a gyengék szoktak. Ahogyan nem is olyan régen, a pofán vágott mardekáros csaj mondta, van, hogy kedvelünk valamit. Ez lehet egy dallam, egy étel, egy apróság, aminek nem szentel túlzottan nagy figyelmet az ember, egyszerűen, amikor belekerül egy helyzetbe, érzi. Elraktározza, hogy igen, ez egy jó dolog. Ennek az érezni dolognak viszont van egy másik oldala is, ahogy minden másnak. Az emberek iránti kötődés?ami gyengévé tehet, mert támadási pontot ad, amit az élet mindig kihasznál. Kegyetlenül megtorol. Én pedig soha nem tartoztam azon emberek közé, akik ezt engednék maguknak. Nem gondoltam volna, de Cedrah undorítóan slampos piszkavasára mondom, megkönnyebbültem. Nem vagyok egy nyálas kis marha, újra az lehetek, aki igazán vagyok.
A szemöldököm.
Megemeltem.

Nem ismertem annyira a Delacour testvérpárt, egyiküket sem?jó, talán Yolanda, akire azt mondanám, hogy volt egy igazán értelmes beszélgetéstöredékünk. Lám, én is tudok emberien viselkedni, ha arra találok értelmes partnert. Yvetteről csak a korholó pletykákat hallottam. De ugyebár, mutasson valaki egyetlen olyan értelemmel bíró lényt, aki felül ezeknek a kósza történeteknek. Sajnos itt, az iskola falain belül csak olyan emberek éltek, akik ész híján valamiféle undorító, masszaszerű löttyel töltött hányadékkal a fejükben tengették életüket. Az ömlött belőlük, valahányszor megszólaltak. Csodálom, hogy a takarítószemélyzet bírta még erővel az utánuk való takarítást.

Felpillantottam.
A távozóra.
Azzal a fejjel, megemelt jobb szemöldökkel, és halovány mosollyal szólaltam meg. A hangnem még az volt, amivel az utóbbi percekben beszéltem hozzá?még.
- Ne köszönd meg a semmit!
A mondatot követően az ételre pillantottam, majd megmarkolva a villát emeltem azt meg.
- Én viszont köszönöm, hogy felnyitottad a szemem!
Ekkor már nem néztem őt, a távolodó sziluettjét. Egyszerűen csak folytattam a falatozást, hiszen még hátra volt egy újabb főétel, amelyet követően a desszertet is el kellett fogyasztanom. Ahogyan rágondoltam az ételre, megjelent az asztalon. Fel sem tekintettem, mert nem éreztem szükségességét.
Vacsoráztam.
Felszabadultam.

Finito

//köszöntem a játékot  //

[damien ;;]

damien ;;

Kiszúrni a jó néppel olyan jó dolog. Mondjuk azért nem minden esetben, de próbálkozni egy kicsit borsot törni a nagyok orra alá van, hogy tök jó mulatság. Mostanság direkt mindig másik asztalhoz ülök. Olyan unalmas már folyton a Sárga Asztal. Jó az, meg minden, csak hát már pár éve ugyan az a világ. És tény, hogy egyszer mindent ki kell próbálni. Most pedig kipróbáljuk, hogy milyen a kaja a többi asztalnál.
Mintha azt hallottam volna, hogy a Mardisok megfenyegették a manókat. Azóta pedig oda kerülnek a legfinomabb falatok és mindig ügyelnek arra, hogy a tökéletesre sikeredett, íncsiklandozó ételek kerüljenek oda. Ami meg egy kicsit esetleg megégett, vagy el lett sózva menjen a másik asztalokhoz. Persze én ilyennel csak nagyon ritkán találkoztam, tény, hogy a manók nagyon jól végzik a munkájukat. Csak így tovább!
Most viszont nem a zöldek felé indulok, inkább meglessük, hogy a Griffiseknél mi van ma terítéken. Szoknyámra és taláromra ügyelve ülök le a pirosak asztalához, tekintetemmel végigpásztázva az asztalon, lesve valami finomság, édesség után. Mi mással is kezdené Csutka a napot...

Kezdeném? Az már javában elkezdődött. Ez a reggeli csak úgy becsúszik első óra elé, amiről nem szabadna elkésni, mert a végén mínuszt kap a házam. Az pedig nagyon nem lenne jó dolog, mert nem mi vezetünk a pontversenyben. Mindegy, a lényeg, hogy időben oda kell érni, nem érek rá nyugisan kavargatni a kávémat és közben újságot olvasni. Még javában tart a reggeli mások számára is, de látszik, hogy páran már csak beszélgetnek, rég végeztek azzal, ami miatt jöttek.
Páran végigmérnek ahogyan lehuppanok a Griffendél asztalához, de persze elküldeni már nincsen merszük. Ennyit a bátrakról. Haha.
Megigazgatom sárga szoknyámat, meg a taláromat, a szép kis jelvényemet, lássák csak, hogy semmi gond az agyammal, eltévedni sem igazán tévedtem el, még azt is jól tudom, hogy melyik házba tartozom és már öt éve ugyanannál az asztalnál ücsörögtem. Kell a változatosság.
Hátradobom szőke loboncomat, nem szükséges, hogy belelógjon a csokoládés müzlimbe, amit gondosan kiválasztottam. Egy kis tej a piros tálkába - mivel itt csak pirosat találni -, és már mehet is bele a müzli. Kanál után kutatok, hamarosan fel is bukkan előttem egy szép nagy. Csak, hogy ne aprózzuk el a dolgokat. Neki is látok hát a falatozásnak. És... mintha egy kicsivel finomabb lenne mint az elmúlt időben. Bár lehet, hogy csak a helyzet miatt. Sőt, biztos.
Míg egyik kezemben a kanál, amivel lapátolom magamba a lehető leggyorsabban az ételt, másik kezemmel a hajamat igazgatom, vagy csak tartom, hogy ne hulljon előre. Kellemetlen lenne tejes hajjal bemenni az órára. Mi az, hogy kellemetlen. Figyelni se tudnék, az egyszer biztos, akármennyire is érdekfeszítő előadást tart a tanár. Volt már ilyen, hogy teljesen mással voltam elfoglalva és ott idegeskedtem és ráncigáltam magamon a ruhát, a tanár meg beszólt és már nevet is az egész osztály.
Kerüljön Ő is ilyen helyzetbe, meg az én bőrömbe, máris nem nevetne.

[Alma]

A mai nap másként kezdődött, mint az átlagos: ugyanakkor keltem, mint a többi diák, pedig manapság ez ritkaságszámba megy. Hetente egyszer-egyszer fordul elő, az olyan napokon, mint a mai: amikor két lyukasórával kezd az évfolyam s nem vagyok kénytelen a reggeli sétát majdhogynem éjszakaivá avanzsálni, hanem békésen, reggeli után ejthetem meg azt. Szinte nem volt alkalom, amikor ez kimaradt volna... újabban minden porcikám erre vágyott. No nem, nem a friss levegő vagy a természet vonzott: sokkal inkább a magányhoz. Szinte fanatikusan vonzódtam az egyedülléthez s élveztem minden percét... s elkezdtem érezni magamban egy kialakulófélben lévő paranoiát is. Megingott a bizalmam az emberekben, sőt, az emberiség egészében: ha még az is átver, aki előtte a szemembe mondta, hogy mennyire fontos vagyok neki, akkor kiben bizhatok magamon kivül? Leginkább senkiben... és ez a gondolatmenet volt az, ami elkezdett depresszióba taszitani. A legrosszabb viszont az volt, hogy igazából már ez sem érdekelt... sőt, valójában már semmi. Csak lézengtem ebben a világban, mint valami holdkóros: célok és jövő nélkül.
A reggeli procedúra a megszokott volt, annyi különbséggel, hogy a talár maradt a helyén, vagy legalábbis ahol éppen kiesett a kezemből legutóbb. Ki nem állhattam, marhára idegenül éreztem benne magam, ezért ha tehettem, nem vettem fel (néha még akkor sem, ha muszáj lett volna...) és most is inkább amellett döntöttem, hogy visszajövök érte, bevállalva ezzel a plusz egy fordulót a toronyba. Erre sokan azt mondanák, hogy nincs ki a négy kerekem... dehát valójában egyetlen varázslónak sincs, én pedig az vagyok... ha akarom, ha nem. Ez volt az első dolog, amit a fejembe vertek itt és ez az, amit legjobban sajnálok. Már régen eltűntem volna ebből az átkozott kastélyból, ha megtehettem volna... s akkor beljebb lennék pár évvel, némi életkedvvel meg egy rakás, az emberekbe vetett hittel. Mit nyertem? Egy hatalmas esélyt arra, hogy bekattanjak, mire végzek itt. Végülis megérte...
Hamarosan már a nagyteremben voltam, és futólag végignéztem az asztalnál katonás rendben ülő, piros szegélyes talárokba öltözött diákseregen... és megakadt a szemem egy furcsaságon. A griffendélesek asztalánál az egyik talárszegény sárga volt... és ha ez önmagában nem lett volna elég furcsa, a szőke illető körül üldögélő diákok szó nélkül eltűrték, hogy beette magát közéjük. És ez lenne a bátrak háza...? Persze, én meg a dalai láma. Látván, hogy a vele szemközti szék üresen árválkodott, igy azon nyomban arra indultam s sikerrel el is értem: senki nem előzött be. Letelepedtem a székre s komótosan nekiálltam egy szelet vajas piritósnak, mintha nem vettem volna észre semmit, miközben a szemem sarkából az eltévelyedett leányzót figyeltem. Pár évvel fiatalabb lehetett és a Hugrabugba jár: körülbelül ennyit sikerült megállapitani róla. Hát na, sosem voltam túl jó megfigyelő.
- Miaz cicavirág, elnézted az asztalt? - kérdeztem végül gúnyosan, majd egy pillanatnyi szünet - Csak nem hosszú volt az éjszaka?