Türelem, hah! Szívem szerint az intelemre felordítanék, mert sok mindenem van de türelmem… sose volt és talán sose lesz. Mondhatnánk, hogy ez az aranyifjiak tipikus jellemvonása, de inkább ez afféle kapzsi mohóság. Ha egy ajtót nem nyit hatalom, hát nyit pénz, vagy befolyás vagy sárm, vagy legrosszabb esetben a vágy és vele a szerelem hamis ígérete. Alapvetően szilárd jellemnek tartom magam, a lehető legkevesebb alkalommal használom ki származásom adta előnyeimet, de mikor a szükség úgy hozza nem szégyellek élni vele. Bosszant a kioktató stílus de most nem én diktálom a feltételeket így ráharapok a nyelvemre képletesen és befogom a szám. Talán csak egyetlen nem tetsző morranás jelzi a nőnek, bizony nincs igazán ínyemre a kérése.
- Hová, hová ez a nagy sietség? Csak nem az egyik mademoisellehez igyekszik ennyire?
A kérdés nem kellene hogy meglepjen, mégis letaglóz miközben a pohár hűvöse a kezembe simul. Eszembe se jutott az utóbbi időben nők után futkorászni, ez Eric hobbi sportja inkább. A Lyanával történtek óta valami megmagyarázhatatlan tagadásba élni könnyebb és voltaképp egyszerűbb, mint szembenézni a rideg tényekkel. Ebből az állapotból Keylee mozdított csak ki azon az egyetlen vad éjszakán, de a világ túlfelén mintha egy másik ember lett volna ott nem is én magam…
- Nem igyekszem sehova.
Őszintén bukik ki a válasz, és tudom hogy ezzel voltaképp a kezébe adom magam. Csinos kis ujjai biztos nem is bánnák ezt, én azonban elátkozom ostobaságom hogy ennyire kiadtam magam neki. Nehéz lesz gyorsan meglépni innen ezek után. Inkább a lángnyelv vad csípős esszenciájába folytom kudarcom érzetét várva, hogy Anelia leül de ehelyett meglepetésemre elsétál tőlem vissza oda, ahol érkezésemkor megzavartam. Az asztallap hűvös selymességgel csillan meg, a nő alakja árnyékot vet a kidolgozott antik darabra. Úgy támaszkodik az asztal szélének kecsesen, mint egy macska aki épp a prédáját szemléli szerény személyemben, mégis van benne mindezek mellett valami törékeny báj, ami egy a fészekből lehesett gyámoltalan kismadarat idéz bennem. Ez a nő tipikusan aza típus, aki tudja mit akar és hogyan érheti el, szeret játszani az emberekkel ugyanakkor végtelen finomságával tökéletes kendő alá rejti előbbi képességeit.
- Legutóbbi információim szerint Monsieur Lestrange jelenleg nem tartózkodik Londonban... –
- Mi a…!
A pohár megbillen a kezemben, de szerencsémre nem borul ki. Kár lenne a wishkyért is, a ruhámért is, meg a berendezésért is.
- És ezt onnan tudom, hogy mindössze néhány nappal ezelőtt a párizsi Szirén vendégszeretetét élvezte.
Anelia szavai olyan magabiztosan zengenek hogy még a cigaretta felkígyótó fehér füstje is tökéletes eleme a drámai egyveleg színpadára. Egy néma perc csend borul ránk, majd azt én töröm meg egy cifra káromkodással.
- Hogy a sárkányhimlő vigye el! Melanie Hopkirk kitekeri a nyakát annak a pojácának.
A Wizengamot-tal ujjat húzni nem tudom mennyire jó ötlet. Ha engem kérdez bárki, semennyire. És Ericnek lehetne annyi esze hogy ex-halálfalóként nem szolgáltat okot az Azkabanba kerülésre. De… kezd az a baljós érzésem lenni hogy lassan erre játszik rá én pedig, bármit teszek is nem vállalhatok minden tettéért felelősséget. Még a húgom kedvéért és boldogságáért sem.
- Köszönöm, Madame Tiebon.
Bólintok hálásan és azzal fel is állok. Ideje indulnom elvégre akkor itt végeztem.
- Ne fáradjon, kitalálok.
Biccentek miközben a pohár koppan a dohányzóasztalon én pedig egyetlen gyors mozdulattal igazítom meg zakómat. Nem célom tovább feltartóztatni a nőt, gondolom millió egy teendője van. Rám meg vár egy bagoly egy nagy, párizsi utazás előtt.

D a k o t a


m u s i c

..Hey sorry, but you just got in my way
I promise honey, I can feel your pain
And maybe I enjoy it just a little bit
Does that make me insane?..

Nem mondom, hogy nem izgultam. Nem az első eset természetesen, hogy rendezvényeken teszem tiszteletem vagy hogy adakozom, netalántán megnyitókon tetszelgek. A fényűzés efféle exkluzív módja nem áll túlzottan távol tőlem, noha hányattatott gyerekkoromba mindez a pompa színtiszta vágyálom volt csupán. Ez a mai nem is a Rosewood hotel miatt kiemelt, nem azért, mert az én tulajdonom ez is, vagy hogy egyedi a maga nemében részben az átalakítások miatt, részben mert akár csak a Camden Eye, egyszerre szolgál ki muglikat és varázslókat egyarát. Az, hogy ilyen extrák kaptak helyet, mint a zsupszkulcsok legális használata, részben a saját kibaszott kényelmem szolgálja. Mennyivel egyszerűbb lesz így Amerikába utazni, vagy akár Ausztráliába… Nem kell külön engedély, nem kell semmi fölösleges kör… A bürökrácia mentes élet első legális alappillére, amelyet ma mindenki ünnepel. A sikeremet.
De nem. Ez az este más miatt fontos, egyvalami miatt… vagyis egyvalaki miatt. És ez az ember ott áll most mellettem, fényesen csillogó kék íriszekkel, tökéletes frizurával, lélegzetelállítóan gyönyörűen. El se akartam hinni hogy lehet egy nő ennyire törékeny és tökéletes. Tudom, hogy ő el sem akarja ezt hinni de ilyenkor mindig azt kívánom, bár látná magát az én szememen át. Akkor talán megértené hogy a farkas csak erősíti, nem pedig gyengíti. Anna jelenléte meg kellene hogy nyugtasson, de miután érzem rajta hogy ő nincs a helyzet magaslatán így én igyekszem kimondatlanul is stabil maradni.
Nem hibáztatom, a rivaldafény távol áll tőle. Ezt ugyan meg lehet szokni, de kell hozzá némi rutin, meg idő. Neki pedig ez az első tűzkeresztsége, mégpedig velem. És ez az első közös szereplésünk is, mint egy pár. Hát ezért a gyomorgörcs. Nem csoda ha a múltkori után vannak fenntartásai, holnap minden mugli pletykalap és a varázslótársadalom összes hasábja is a fotóinkkal lesz teletűzdelve. Mondhatnám, hogy erre felkészültünk lelkileg egy teljes hét alatt, de az ordas nagy hazugság lenne, mert egyszerűen erre nem lehet.
Pedig egyelőre minden a legnagyobb rendben zajlik. Nem esik el senki a lépcsőn, a belépőnk tökéletes a kattogó vakuk villódzásában, a mosolyunk őszinte, viselkedésünk feszülten természetes. A vendégek jól érzik magukat, az átadó gáláján nem hibázik senki, Ő pedig végig a közelemben marad. Az oroszok és főleg Alexej miatt ebben egyeztünk meg. Szinte fájó elengednem a kezét vagy eltávolodnom tőle olykor-olykor messzebbre, de az este sajnos több ízben is megköveteli ezt. Mert mondjuk interjút kell adnom, választ egy csomó ostoba kérdésre, vagy a miniszterrel kell egy címlapfotó és még azt a kurva vörös bársonyszalagot is el kell vágnom. Nem rémlik, hogy ilyen ötleteim lettek volna, de a rendezvényszervezők imádják az efféle felesleges körítéseket, amik már-már túlzásba menőek. Mindezek alatt bár teszem a dolgom, tekintetem mindig Őt lesi és keresi, abban a selymes, ezüstkék, pánt nélküli ruhában, mely tökéletesen kiemeli alakját.
Jó pár óra eltelik mire minden hivatalos beszéd és egyéb marhaság lefut s végre lesz annyi időm, hogy élvezni is tudjam ezt az egészet. Eddigre a millió egy riporter fele lekopik, elégre már minden oldalról kifotózták magukat, kettősünkről valószínűleg hatszáz albumot meg tudnak tölteni és az este további része a tánccé és a szórakozásé. Ergo, kellően unalmas. A bálterem zsúfolásig tele csak a parkettnek hagyott részen mozognak a párocskák. Mi három talán négy forduló után levonulunk. Más terveim lennének Annával, mint hogy itt ácsorogva diskuráljak az engem letámadó jelentéktelen ismerősökkel. Csak az a kurva illem… szarnék is rá ha nem a Rosewood hírnevét csorbítanám vele, de Ő nagyvonalúan elnéző hogy megint elterelődik róla a fókusz. Tudja talán, vagy sejti mennyire fontos ez nekem. Hát ha másért nem is már ezért is aranyba lehetne önteni.
Két boszorkány gratulál, idősebbek talán Monstro felesége ha nem tévedek, szaguk rémesen öreges, hangjuk rémesen rekedtes és rikácsoló. Udvarias sallangokkal igyekszem rövidre zárni a diskurzust, de persze közel sem olyan könnyű mint óhajtanám, az agyam meg egy idő után kikapcsol az ilyesfajta érdemtelen fecsegéseknél. Mást keres, más ingert, impulzust és meg is lelem egy fiatal profil esetében két talán három méterrel odébb. Elnézést kérve áttörök a hölgyeken, intek Annának hogy odébb van egy kevés dolgom, de még látótávolságban maradok. Lendületes léptekkel indulok el és féloldalról szándékosan megyek neki hogy tettetett meglepettséggel szólíthassam le.
- Pardon… elnézést! Oh, csak nem? A salátás lány! Paloma, becses álnéven. Ugye?
Huncut félmosoly kúszik arcomra. Felelevenednek bennem annak az aukciónak a részletei. Itt már pechére nem tud olyan könnyen kidobatni, mint anno tervezte velem, de egy próbát még megérhet. És nála… sose lehet tudni.

A  n  n  a


m u s i c

..Did you miss me? I've been
So messed up since you stopped calling
It's a long way back from "sorry, " but here I go
How does it feel? How does it feel?..

Új szokások, mi? Kérdeznék szívem szerint vissza olyan cinkos-indokolatlan vidámsággal de ehelyett csak kaján vigyor ül ki arcomra egész addig, míg jobb elfoglaltságot nem találok Anna közelségében. De még ez sem tudom kellőképp kiélvezni, nem mintha elég lehetne. Annából úgy bukik ki a név, mintha egy káromkodás lenne. Vagy csak én magam akarom annak hallani.
Alexej… az a pöcsfej Alexej…! Ó hogy megfojtanám a puszta kezemmel…!
Nem célom nyílt párbajba kezdeni vele, pláne most nem mikor nyerő szériám van. A hotel átadója már a kapuban, Anna pedig újra az oldalalom. Ennek a seggfejnek semmije sincs csak a mocskos vérfarkas bagázs meg a feladataik, bár már kezdik megérteni hogy Anglia, és hovatovább London, eléggé karcsú piac lesz számukra. Erről gondoskodom. Gyűlölnöm kellene és gyűlölöm is, amiért ilyen árnyékot csal a félelem azokba a csillogó kék szemekbe, ugyanakkor meglepő mód tudom, hálával is tartozom neki valahol. Ha nincs talán sosem menekül Anna ide, sosem futunk össze ebben a buszmegállóban és akkor mi sosem találkozunk. Ironikusan nevetséges, de véletlenek talán valóban nincsenek.
A perui meglepetés beváltja hozzá fűzött reményeimet, ráadásul olyan sötét lesz, hogy egy ilyen megvadult vérfarkas minden érzékszervét is képes jól megkutyulni. Ha Volkova látna, akkor abban a jól ismert elégedett vigyoromban gyönyörködhetne, amit felfokoz a mérges, dühödt ütés is a plasztik felületén. Az elismerésnek sok formája lehet, a düh, a féltékenység, az irigység. Ezek alantasabb kifejezőeszközök, ám annál beszédesebbek. Anna közben megütöget, én meg értetlen állok meg. Nem gondolom, hogy ez a legjobb alkalom vagy helyszín teketóriázni, de ismerem annyira hogy tudjam, nem meggondolatlanul tesz semmit sem. Kivárok, és a jeges hideg félelem kúszik fel a torkomra, mikor elenged mindkét kezével.
- Baszki, ne…
Suttogom nagyon halkan és próbálom megérinteni ott, ahol sejteni vélem, de a nagy büdös semmit érintem. Aztán cipőtalpak kopogása hangzik fel, tőlem távolodva.
Mi a….
A szívembe jeges félelem mar, hogy talán egyedül akar kereket oldani.
Túl szép lett volna hogy igaz legyen… – búgja Sophie gunyorosan, ami nem segít. Kurvára nem segít. A szívem üteme ritmust vált, vadabb ahogy az adrenalin szétárad a testemben.
Kell egy perc mire leesik mi a csel az egészben. Mire rájövök miért megy más irányba a cipő, mire megérzem a szelíd kis mágiát. Az évek, a rutin segít hogy megérezzem a bűbájok sajátos bizsergető érzését. Ez pedig azt jelenti, remélem, hogy Anna ott van ahol eddig is, mindössze, kissé lentebb került. És valóban, kitapintom a karját vagy talán könyökét, magamhoz húzom és édes illatával orromban suttogom.
- Frászt hozod rám, bébi! Ürítsd ki az elméd, gyorsan!
Mire Alexej a közelünkbe érhetne egy pukkanással ütheti a nyomunkat, és mi feketeségből feketeségbe süllyedünk ahogy hoppanálunk Garden Lodge biztonságos falai közé.

A  n  n  a


m u s i c

..Did you miss me? I've been
So messed up since you stopped calling
It's a long way back from "sorry, " but here I go
How does it feel? How does it feel?..

- Mindketten követtünk el hibákat. Én is Téged próbáltalak ettől az egésztől távol tartani… De hát Te annál makacsabb vagy.
Makacs… ha csak az lennék! Millió jelző illene rám e mellé még. És nem, nem jó értelmű egyik sem. Anna szájából mégis szinte dicséretként zeng. Talán a hanghordozása miatt vagy csak a tekintete… ellenkezhetnék, ám feleslegesnek érzem. Gyenge vagyok, a kék tekintete ellen pedig végképp. Ha akarná a csillagot is lehazudnám az égről, hiába esélytelen elérnem azt. És talán ez a szomorúság, a tény hogy túlzások végtelen masszív halmazán át bukdácsolunk előre, talán ez tükröződik vissza ajkai rándulásában. Érzem én is, kár ezt szépíteni. Tökéletes tökéletlenség.
- Csak ennyi? Nem felejtettél ki senkit és semmit? Ez így szinte nem is kihívás…
Meghökkenek a kérdésre, nem tudom kit vár igazán gyertyatartónak, még az sem volt egészen világos hogy erre igénye van. Pont hogy sose mondtuk ki hogy ez közöttünk valós, élő és zárt és épp ez okozta részben a galibát. Na meg az utolsó időszak számonkérései, vitái, menekülései. Neki belőlem lett elege, nekem a helyzetből. Nem reszikíroznék ennek fényében egy nyitott kapcsolatot. Ha pedig a medálra gondol… hát ezzel a ténnyel együtt kell élnie, de ez sosem volt titok előtte eddig sem. Sőt, ő tud a legtöbb mindent életem ezen szakaszáról.
- A rendes kapcsolat egy ilyen csibésszel, mint Te, az hangzik a legizgalmasabban. Hogy is ellenállhatnék ennek?
Nem a szavai nyugtatnak meg, azok csak szavak, bár nála nincs sosem üres fecsegés, mindennek jelentősége van. A mosolya, az az őszinte, tiszta és boldog mosoly igazolja be hogy van értelme remélnem. Megkönnyebbült sóhaj szalad ki belőlem, az a félig röhögős hitetlenkedő fajta. Igazából egész eddig nem is realizáltam hogy ideges lennék, vagy csak most jön ki a stressz. Vagyis pontosabban jönne, ha Anna nem küzdené le előbb azt a kevéske távolságot közöttünk. Nem ellenkezem szenvedélyes, mohó csókja ellen, ugyanolyan hévvel viszonzom azt és csak mikor szétválunk jegyzem meg vicceskedve.
- Nem úgy volt hogy kezdjük az elején? Be se mutatkoztam… Vagy neked szokásod vadidegeneket buszmegállókban lesmárolni?
Persze mindez költői és a kívánt vigyort is mellé társítom, hogy aztán választ se várva újra magamhoz vonjam. Vele, mellette könnyen megszűnik a külvilág, nem tudom hogy kerül le rólam a kalap például. Ő veszi le? A szél fújja le? Mit számít ha itt van, ha ölel és nem csak az álmaimban kísért egykori halott barátommal karöltve.
Az idillbe egyetlen dolog zavar be, és az nem a tömeg, nem a fények, nem az időjárás vagy bármi ilyesmi. Egyetlen hang, egyetlen név, ami egyértelműen egy férfi szájából szól, üvöltve és az a férfi nem én vagyok. Anna szép neve visszhangot ver egész Camdemen át, a házak falain, az utcákon, a kanális viztükrén, ahogy az ismeretlen orosz akcentust idéző fószer dühtől buzogva kiáltja, ahogy csak a torkán kifér.
A riadt kék tekintettel találkozom először, látom a felismerést csillanni bennük. Ez lehet az, aki megszállottan üldözi. Kurva oroszok…!
- Deja vu-m van, drágám, és nem jó értelemben, hogy bassza meg… - nyögök fel idegesen, mert még mindig dolgozik bennem a vágy a nőért, amit át kell mozgósítanom kőkemény és jéghideg logikává hogy hogyan is ússzuk meg ezt a nem várt vakrandit. Még szerencse, hogy az esetek kilencven százalékában van nálam egy jó adag instant fekete por, ami nem egyszer húzott már ki a pácból. Remélhetőleg nem ezúttal hagy cserben... Ez motoszkál a fejemben miközben előveszem és tenyeremben tartva, mint valami kis titkot, Volkovának is megmutatom. Néma párbeszéd zajlik közte és köztem, feltételezem látott már ilyet. Csak annyit búgok neki, bár felesleges jól tudom, amennyit feltétlenül szükséges.
- Bízz bennem! Háromra.
Kacsintok és kivárok. Közelebb kell érnie a pasasnak, mert a hatótáv nem túl nagy. Addig lehet szóval kell tartania a nőnek. Én csak az üveg homályos kissé torz tükröződéséből látom merre is tart. Még fél méter, még két lépés.
- Három!
Közlöm és lendületből az utcára dobom a fekete kis kavicsméretű anyagot, pont az őrült orosz maffiózó és közénk félútra, amely rögtön reakcióba lép az ütődés következtében. Nincs időm megszemlélni a fizimiskáját mivel csak egy lopott pillanatom van, pedig igen csak kíváncsi vagyok rá. A feketeség elnyel minket és velünk együtt őt is homály fedi mintha itt se lenne, meg se zavart volna kettősünket. A helyzetet kijátszva és persze Anna kezét fogva igyekszem biztos menedéket találni, még mielőtt bárki a nyomunkra akadhatna. Jól tudom hiba volt ennyire nyílt terepen tartózkodni, ráadásul ennyire hosszú ideig, de nem tehetek róla… egyszerűen csak elragadott a hév és… a nosztalgia. S eddig úgy tűnik, megérte.

Hát az biztos, hogy nem az érzelmi intelligenciájáról híres az "erősebbik nem". Vagy legalábbis azok nem, akikkel nekünk Lolával dolgunk akadt. Érdekes egyébként, hogy bár sokan legyeskedtek a mardekáros lány körül, arról még nem hallottam, hogy komolyan járt volna valakivel. Mondjuk az is igaz, hogy ráért még bőven erre, hisz nálam is jóval fiatalabb volt, és én sem számolhattam be rendes kapcsolatról mindeddig. Hogy vágytam-e rá? Talán. De most fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint például a RAVASZ, amit hamarosan le kellett tennem, és aztán be akartam kerülni valamelyik Nagy-Britanniai kviddics csapatba is... az országos válogatón kiválóan kellett szerepelnem, amihez persze folyamatos edzés kellett, szóval erre most tényleg baromira nem értem rá. Száz szónak is egy a vége, most kivételesen tényleg örültem neki, hogy senki nem érdekelt.
Lolára viszont kíváncsi voltam, ezért ha indiszkrét voltam, ha nem, nem bírtam ki és megkérdeztem menet közben:
- Ezek szerint te sem találkoztál olyannal, aki a kicsit is értelmesebb fajtához tartozik?
Hamar elértük a tett helyszínét, és az ajtó bezárása után Lola is gyorsan ellehetetlenítette a közelben fellelhető legközelebbi pöcegödröt. Jót nevettem Lola félig telis megjegyzésén és már épp indultunk volna vissza, amikor... Deaner szó szerint és átvitt értelemben is befutott. Magamban már hangosan röhögtem attól a pillanattól, hogy megláttam, hogy a fosási ingertől széttárt lábakkal totyog a retyó felé. Azt kinyitni nem sikerült neki, ellenben közelebbről is megismerkedett vele, amikor felkenődött az ajtóra. Mikor könyörgésbe fogta, egy pillanatra már meg is sajnáltam... volna... de akkor eszembe jutott az a sok megaláztatás és égető megjegyzés, amit miatta voltam kénytelen elszenvedni a pályán és azon kívül. Meg azt hiszem benne volt ebben a pillanatban minden korábbi arcpirító fájdalom, amit srácok miatt kellett elszenvednem. Talán még az anyám kilátástalan állapota miatt érzett tehetetlen düh is...
Szóval... Feltűnés nélkül a hátam mögé rejtettem a pálcámat, amíg szerencsétlenkedett.
- Bocsika, nekem nem működik rendesen a pálcám, oda is adtam a házvezetőnek, hátha a tanári karban tudnak vele mit kezdeni - csóvàltam a fejem megjátszott sajnálkozással. Deaner sorsa bevégeztetett, ezután már csak végig "kellett" néznünk, ahogy gurul lefelé a lejtőn... szó szerint.
- Ohh... Nnneee... Ezz - indult be a szimfóniának is beillő hangorkán, mire szerencsétlen gyökér csak tovább totyogott tovább gyök kettővel, hogy merre, azt ő maga sem tudta. Egy célja volt, hogy minèl távolabb jusson tőlünk... a fèlig teli gödröt tehát úgy tűnik nem tartotta elég meghittnek. A szagot ugyan nem éreztük közvetlenül, de a válogatottan kínosan fel-feltörő zajok arra engedtek következtetni, hogy emberünknek bizony súlyos csomaggal telt meg a puttonya. Miután a gödröt elhagyta, a közeli domboldalon indult lefelé a srác, és egy ponton úgy megnehezült számára  a járás a szaros gatyában, hogy megbotlott a lábában és a fa mögött elterülő dombon gurult lefelé egy kis tisztás irányába... Segíthettem volna... de...inkább csak cinkosan vigyorogva Lolára pillantottam.
- Hagyjuk csak a levében megrohadni, vagy még az orra alá is dörgölnéd, hogy kinek köszönheti a szerencséjét?
A magam részéről ennyivel is megelégedtem volna, főleg, hogy így legalább a szagorkántól megkímélt minket az élet, de ha Lola szeretett volna még kárörvendeni egyet, ezzel beszúrva a végső döfést, én bizony nem állítottam volna meg semmi galleonért.