+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Könyvtár
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 10 ... 14 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Könyvtár  (Megtekintve 64495 alkalommal)

Laura Sanderson
Eltávozott karakter
*****

Ötödéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #105 Dátum: 2009. 01. 04. - 20:39:11 »
0

~ A leghiggadtabb hollósnak~

Laura kezdte unni magát. Nem túl sok értelme van beszélni úgy valakihez, hogy az illető a füle botját semmi mozgatja rá, bármit is mond. Mindennek ellenére, mivel jobb dolga úgysem volt, meg különben sem adhatta fel azt a széket, már csak elvből sem, úgy döntött, mindenképp megtalálja a módját annak, hogy megszerezze. Bár őszintén szólva már egyáltalán nem érdekelte az a szék és tanulni sem akart, tett ő a leckére magasról. Már csak az volt a fontos, hogy a srácot bosszantsa. Ritkán találkozott ugyanis hozzá méltó ellenféllel és úgy tűnt, a fiú épp ilyen. Pont ez az, amire neki szüksége van egy ilyen vacak napon!
Ekkor jutott eszébe, hogy a táskáját tulajdonképpen elfelejtette elhozni. Kicsit elgondolkozott rajta, hol is hagyhatta el, mert a hálókörletbe biztos nem ment vissza az órák után, ami annyit jelent, hogy már megint otthagyta valamelyik tanteremben. Mindegy, majd meglesz, ha meg nem, akkor így járt. Úgyse lényeges. Mindenesetre akkor és ott mindenképp szüksége volt egy pennára. Körbepillantott, majd felállt, megkerülte a leckéjébe ismét belemerülő fiút, odament a legközelebbi asztalhoz, ahol néhány másodéves hugrabugos ült, nemes egyszerűséggel se szó, se beszéd kirántotta az egyik kezéből a pennát, belemártotta az előtte lévő tintatartóba, vetett a szerencsétlenre, akit megfosztott az íróeszközétől, egy fagyos pillantást, ami belefojtotta a szót, majd visszasétált és lehuppant az előbbi helyére, a srác mellé. Kinyújtotta a kezét, és miközben a mellette ülő lázasan körmölt, elkezdett firkálgatni a pergamenje szélére, néha belecsúszva az írásba is. Úgy tett, mintha teljesen lefoglalná ez a tevékenység. Csupán némi hallgatás után szólalt meg:
- Figyelj csak, nincs neked véletlenül délután órád? Mert akkor lassan menned kéne, nem? ? közben, ha fiú nem húzza arrébb, egyre inkább belefirkál az általa írt szövegbe. ? Nem azért, én igazán csak a te érdekedben mondom. Mert a késésért is pontlevonás jár, gondolom, tudod. Hidd el, én tényleg csak érted aggódom. Ha már ilyen szörnyű családdal és gyerekkorral meg minden mással vert meg téged az ég, legalább ne tetézd a bajt! De ez csak amolyan baráti jó tanács, tudod.
Naplózva

Nadine Hayes
Eltávozott karakter
*****

Hatodéves || Törpilla

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #106 Dátum: 2009. 03. 05. - 21:07:38 »
0


Hmm? Milyen kreatív. Hollóhátas a könyvtárban. Hol máshol kereshetnénk egy kék szívű leányzót? Például a nagyteremben, a folyosókon, az udvaron vagy a klubhelységben. Szóval vannak lehetőségek, de ezúttal az jár sikerrel, aki a klisét választja és a könyvtárba tér be, hogy Miss Hayesszel találkozzon.

A leányzó egy kölcsönzött könyvet hozott vissza, Duane Tyrone: Félresikerült varázslatok című művét, melyről maga sem tudta, hogy miért is vett ki. Bizonyára egyik túlbuzgó pillanatában jött be a könyvtárba, hogy aztán anélkül, hogy végig gondolja mit is tesz, összeszedjen tetszőleges három könyvet, jól hangzó cím vagy szép borító alapján, aztán kikölcsönözze őket. Majd a klubhelységben jobban szemügyre vette a szépnek és jónak, na meg érdekesnek vélt műveket, és rá kellett döbbennie, hogy nem a borítója alapján kéne megítélnie a könyvet.
Persze ezt a világért sem ismerte volna be senkinek, így inkább becsületesen végig olvasta az inkább enciklopédikus jellegű irományokat. Végre a harmadikkal is végzett, pont így ma, a kölcsönzési idő lejáratának napján, így visszahozta. Bár azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a három könyv közül még ez az utolsó volt a legizgalmasabb. Ugyan ez is csak felsorolt, mégis, ha Nadine egy picit tovább gondolta a felvázolt helyzeteket, akkor egészen jól elszórakozott rajtuk. Néha pedig elborzadt, de a durvább baleseteket azért igyekezett nem túlságosan elképzelni.

Szóval most mindenféle teher és felelősség nélkül nézelődik a polcok között újabb kölcsönözhető könyv netalántán könyvek után kutatva. Mindezt azzal az elhatározással, hogy ezúttal majd kicsit bele-belelapoz a kötetekbe, hogy megnézze tényleg érdemes-e kikölcsönöznie. Jó könyvet mégiscsak izgalmasabb olvasni, mint egy rosszal szenvedni. Bár Nadine ez utóbbit is egészen jól viseli.
Tehát főhősnőnk a mugliismerettel foglalkozó polcok között nézelődik. Ujjait finoman jártatja végig a könyvek gerincén, mindig eggyel azelőttin jár, mint aminek a címét éppen olvassa. Közben akarva-akaratlanul, amolyan rossz szokásként, összeigazgatja őket, hogy mindegyik ugyanannyira lógjon ki, ne ugráljanak ki-be egymás mellett. Tekintete végül egy híres mugli találmányokkal foglalkozó könyvön akad meg és ki is emeli a polcról.
Kicsit lapozgat a könyvben, megnézegeti a képeket, egyszer-egyszer még a találmány nevét is elolvassa, aztán lapoz tovább. Nem viszi túlzásba az olvasást, most tényleg csak átfutja a könyvet. Ízlelgeti, hogy kikölcsönözz-e. Nem akar úgy járni, mint legutóbb?

Aztán szemet szúr neki egy ismerős, színes, kedvelt találmány és akaratlanul is a vállán logó táskája felé kap. Hogy pont most bukkan rá erre a képre, ebben a könyvben. A képen és a táskában ugyanis nem más van, mint egy sok-sok színes kockából álló nagy kocka, ismertebb nevén Rubik-kocka, vagy más néven Varázskocka. Egyszerű logikai, térlátást fejlesztő játék, amit az utóbbi időben nem vett a kezébe a leányzó, de ma reggel mégis a kezébe akadt. Az egyik kedvenc zokniját kereste lázasan és mivel sehol sem találta így minden létező táskáját kiborította, minden zsebet, fiókot, szekrényt átnézett. A zokni végül nem lett meg, de helyette előkerült a kocka. Nem egy kifejezetten varázsjáték, de Nadine-nak tetszik. Unaloműzésnek mindenesetre kiváló. Igaz, akkoriban jobban élvezte, amikor még nem ismerte a mások által kitalált kirakási módszereket, és csak úgy próba szerencse, meg tényleges logika alapján próbálkozott. Aztán egyszer talált egy könyvet a témában és nem bírta megállni, hogy ne nézzen bele, így megtanulta az algoritmusokat és most már akarva-akaratlanul is azokat alkalmazza. Így már nem is örül annyira annak, hogy ha kirakja, mint annak idején örült, amikor még tényleg kihívást jelentett neki ez a kocka. A cél elérése most már nem jár valamiféle kielégüléssel a lány számára. Pedig az összes logikai feltörőnek az a legjobb része?

Szóval a könyvben lévő kép eszébe juttatja a Rubik-kockát, amit a táskája rejt és miközben a könyvet összecsukva a testéhez szorítja, hogy ne essen le, addig a táskájából előveszi a már említett játékszert, amely most éppen kirakott állapotban leledzik. Ám Nadine tekintetét elnézve, hamarosan már kevert állapotban lesz. És, hogy a könyvel mi lesz? Egyelőre marad Nadine-nál. Aztán vagy a polcra kerül vissza, vagy kikölcsönzés lesz a sorsa. Majd az idő eldönti. Egyelőre ugyanis Hayest figyelmét elrabolta ez a kis színes kocka. Igazán nem szép tőle...
Naplózva

Oliver Huxley
Eltávozott karakter
*****

Hatodév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #107 Dátum: 2009. 03. 05. - 21:48:58 »
0

Nadine

Ki gondolná, hogy a Huxley fiú titokban a könyvtárba jár, persze nem tanulni, csupán csak művelődni. Minden nap elolvas egy regényt a varázsvilág híres íróitól. (Természetesen felmerül plusz -mínusz egy nap, ez a könyv terjedelmétől is függ.) Ezen olvasás iránti szenvedélyét, ha lehet titkolja társasága elől, főként azért, hogy továbbra is fenntartsa álcáját, amit főleg apjának szán, miszerint ő egy senkiházi, szabályellenes, rossz kölyök, akit a világon nem érdekel semmi és senki. Apja meg is érdemli azt, hogy fia így viselkedjen vele szemben. Oliver már évek óta akarja megkeseríteni felmenője életét, egyedül csak édesanyját sajnálja...Ma is az egyik leghátsó , eldugott asztalnál ül a félhomályban és egy remekművet olvasgat. Mivel a könyv izgalmas, viszonylag gyorsan halad az olvasásával, s talán a mai napon be is fejezheti az utolsó fejezetet. Ajtónyikorgásra lesz figyelmes, felpillant és meglátja, hogy egy lány érkezik a terembe. Nadine Hayes, ötödéves hollóhátas. A srác ennyit biztosan tud róla, hála széles kapcsolati rendszerének és pletykaforrásainak. Ahogy észreveszi, máris próbál kicsit lejjebb csúszni a székében, s próbálja arcát a vaskos regény mögé bújtatni, biztos , ami biztos alapon. Nem örülne annak, ha bárki is kiszivárogtatná azt a hírt, miszerint Huxley a könyvtárban olvasott. Ez lerombolná, vagy épp feljavítaná nem túl jó hírnevét. Folytatja az olvasást, legalábbis csak próbálná, de ahelyett, hogy a sorokat bújná, ki-kikukucskál a betűkből, s tekintetével a lányt követi. Vajon mit kereshet a könyvtárban ilyen késői órán? Ilyenkor már csak az szalad be az irományok tárházába, aki valamilyen késedelmet törleszt, vagy fontos beadandója akad...A polc mögött azonban eltűnik a lány, így Olie lemarad a válogatásról. Újra a sorok közé mélyed. Viszonylag gyorsan olvas, így negyed óra alatt végez az utolsó tíz oldallal és becsukja a könyvet.
~ Ezért megérte, csak tudnám, hogy a varázsló miért nem jött rá erre az egyszerű kis csalásra már az elején? ~ Gondolkodott el a könyv tartalmát illetően, majd felállt, elindult a polcokhoz,hogy visszahelyezte a könyvet oda, ahonnét elvette. Ám meglepetésére, Nadine még mindig ott ácsorgott.
- Áh, hello...bocsi, de ezt ide kellene becsúsztatnom. - mondta kissé meglepetten, majd finoman elnyúlt Nadine karja alatt, hogy visszategye a könyvet. Eközben véletlenül hozzáért a lány karja alsó részéhez.
- Bocsi - felelte egy apró mosollyal, s csak ekkor vette észre a Rubik kockát.
- Megfoghatom? - tette fel a kérdést és mielőtt a lány még félreértette volna, gyorsan hozzáfűzte.
- A kockádat? Akarom mondani, megmutatnád nekem a színes kockádat? Már hallottam róla, de még soha nem láttam ilyet. -
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #108 Dátum: 2009. 04. 17. - 23:20:17 »
0

ophelia ,,

Mi sem mutatja jobban, mennyire nem vesztegette legszebb éveit, hogy elsőre meg sem találja a könyvtárat. Persze, mit is keresne itt, amikor neki sokkal jobban fekszik az experimentális tapasztalatszerzés. Ennek ellenére most mégis itt van, nekisimulva a berendezésnek, és sunyít, sompolyogva próbál úgy bejutni az egyetlen bejáraton, hogy elkerülje Madam Cvikker figyelmét. Fél éve be se merte tenni ide a lábát, miután igen elhasznált állapotban hozott vissza egy kötetet - az meg egy külön történet -, és igaz, hogy egyébként se volt különösebb affinitása ahhoz, hogy itt lebzseljen naponta órák hosszat, mint teszik azt némelyek, de azért a személyes szabadságának korlátozása, az emberi jogok könyvtárhasználatra vonatkozó paragrafusának kihúzása beletiport zsenge, liberális lelkébe. Mégsem demonstrálni jött, mert nincs nála transzparens, és beéri azzal, hogy amikor a szigorú karvalytekintet mugligöncökbe csomagolt, nem különösebben iskolai megjelenésű önmaga siklik, bevág egy zokniba olvasztó, szeme-sem-áll-jól-de-így-is-megnyerő vigyort, és gyorsan, mielőtt bárki is megállíthatná, elslisszol a polcsorok rengetegébe.
Az igazat megvallva még így is nyomasztja a fojtott hangú légkör, ahol még a bőrlégzés is hangosnak számít, úgyhogy ha az angol himnusz spontán elordítása sértené is a hű állampolgárok érzelmeit, azért kicsit emberibbé teszi a tornacipője nyikorgó talpával. Máris jobb. Nekitámaszkodik egy polcnak, hátha összehoz egy kis tömegkatasztrófát - de nem -, és körbesandít, merre rejtőzik élete megmentője, a nő, aki oly sokat adott neki már, és aki nélkül talán élni sem tudna tovább (mert Raimbourg a legközelebbi órán most már biztos megfojtaná egy történelmi selyemzsinórral). Csupa elzsibbadt, hollóhátas pofika fordul felé, ahogy valami alternatív taktust topog a lábával, de annyira különösebben nem érdekli a felé sugárzó világfájdalom, legfeljebb az aggasztja, hogy jön az őrült könyvtárosnő, és a fülénél fogva kiakasztja a könyvtáron kívülre szellőzni, akkor meg hiába jött, nem lesz ebből mágiatörténet esszé.
- Ooopheliiia..! - Szóval igen, megvan a célszemély. - Izé, hoppá, bocs - teszi hozzá még a zombik meg Madam Cvikker kedvéért, majd végtelenül kedves mosolyt villant a lány felé. Mostmár nem kelt szándékosan zajt, előadja a jófiút, és macskás, óvatos lépésével közelíti meg az asztalt, ahol nem egy zombi, hanem intelligencia hercegnő műveli nem az értelmetlen magolást, hanem ugye a magas tudományokat. Mosolya kiszélesül. Lehengerlően, ráadásul csak félig tudatosan felkönyököl Ophelia asztalára, és megajándékoza a lányt egy friss, csokoládés füstöt és mentaillatot hozó légáramlattal.
- Szia. Hogy vagy? - érdeklődik elragadó modorban, mert alkalmanként képes effélére. Pusztán mert mégis be kell vezetni valahogy a kérdést. Hát lehet neki ellenállni?
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #109 Dátum: 2009. 04. 17. - 23:49:29 »
0

Ethan

Szinte egész délutánját a könyvtárban töltötte. Nincs kedve kimozdulni, ebben az esős időben amúgy is úgy hasogat a feje, mintha valaki időről időre jól fejbe csapná egy baltával. Az olvasással legalább el tudja terelni a gondolatait.
Egy számmisztikával kapcsolatos szakkönyv mögé rejtőzött el. És tényleg olyan, mintha elbújt volna - az asztalon egyéb könyvek tucatjai veszik körbe, mögötte pedig csak a szürke fal, és egy ablak van. Körülötte mindenki a saját dolgával van elfoglalva, és ő sem figyel másra, csak a könyvre. Ez az ő világa, itt érzi otthon magát. Nincsenek emberek, akiknek meg kell felelni, vagy akikkel beszélgetni kell. Itt békén hagyják... általában. De úgy tűnik, ma nincs ilyen szerencséje.
A neve hallatán felkapja a fejét. Kicsit el is tátja a száját, hogy valaki ilyen hangosan mer beszélni Madam Cvikker könyvtárában, de amint megpillantja Ethant, tovább is siklanak a gondolatai. A Wilde fiúra mindig úgy gondolt, mint akinek mindent szabad. Kicsit még talán fel is néz rá emiatt. Mézbarna szemeit végig a fiún tartja, amíg oda nem ér mellé. Tekintete közömbösnek hathat, pedig csak azt próbálja eldönteni magában, mivégre is keresheti őt a népszerű Ethan Wilde.
Az elragadó modorból és a kedves kérdésből azonban hamar rájön, mit is akarhat tőle. Alig hallhatóan sóhajt.
- Mi kellene? - A fiú illatát megérezve annak ellenére is szelíden kérdez, hogy eredeti szándéka szerint egy roppant ingerült morgás formájában tette volna fel a kérdést. Hiába, hímnemű egyedek közelében mindig zavarba jön - nem beszélve egy olyan valakiről, mint Ethan.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #110 Dátum: 2009. 04. 18. - 00:17:45 »
0

ophelia ,,

Egészen halkan nevet fel Ophelia arckifejezése láttán, és mégcsak nem is azért, mert könyvtárban van. Az biztos, hogy ő nem gyakori jelenség errefelé, főleg az említett eset óta, de azért mégis, oly bájos.. Nem szívja mellre sem az egykedvű, tartózkodó pillantást, még a kelletlen sóhajt sem; a helyhez abszolút nem illő, energikus lendülettel lép odébb, hogy egy újabb széket húzzon a lány asztalához, és letelepedjen vele szemben, mint aki komoly konzultációra jött.
- Ez nem volt túl kedves tőled - állapítja meg a hangjában hamis sértődéssel, de majdnem azonnal el is vigyorodik, és bólint. - Oké, kiismertél, Pallasz Athéné, tényleg segítség kell. Szóval, van ez a mágiatörténet esszé.. igazából nem vagyok képben. Tudom, hogy ti nem ezt veszitek, de gondolom, Raimbourg bá követelményei közelebb állnak hozzád, mint hozzám, szóval a fülembe súghatnád a titkos fegyvert, amivel végre térdre omlik a tőled rabolt szellemi nagyságom előtt, és leakad rólam, mert az utóbbi időben már nagyon liheg rám. Asszem, még mindig valami muglikkal kapcsolatos a téma, várjál.. áhá, itt van.
Ophelia elé tolja a pergamenfecnit, amire valami kétségbeesett tébolyában még a következő házi dolgozat címét is felírta, és várja, hogy kedvenc könyvmolykisasszonya megmentse a hátsóját. Mert milyen kár lenne érte, ha vesznie kéne ennek a testrésznek, nők milliói menekülnének az öngyilkosságba, vagy ilyesmi. Ahogy a lány arcát figyeli, a tekintetét, bámulatos érzékkel sejti meg, hogy rossz passzban van. Az ellenben az eszébe sem jut, hogy éppen kihasználja a másikat, ráadásul teszi ezt imádnivaló személyisége varázsával, ami duplán is aljas dolog. De hát honnan tudhatná, hogy nem mindenki vágya, hogy az ő leckéje életrehívásában segédkezzen?
És még mindig árad belőle az automatikus kedvesség, ami ezúttal nem máz, és nem is annyira a megpuhítási szándékból, inkább az előzetes segítségekből és az őszinte hálából fakad. Meg hát, abból ugye, hogy ő olyan essszméletlenül jó fej, és van valahol egy gondosan elföldelt lovagi énje, aki nem csak gúnnyal meg rúgdosással reagál a másik személyében tapasztalható finom elesettségre.
- Egyébként meg komolyan kérdeztem, hogy mizu.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #111 Dátum: 2009. 04. 18. - 00:58:33 »
0

Ethan

Arrébb húzza és becsukja számmisztika könyvét, hogy ne legyen útban a hugrabugosnak. Ezután az összes körülötte lévő kötettel ugyanígy tesz, és két stócba rakja őket. Mindezt nagy műgonddal teszi, pár gondolat erejéig még visszamerülve a könyv birodalmába - a biztonságba.
- Ne haragudj. - Érkezik az automatikus válasz. Aztán el is pirul a vigyort látva - ezek szerint nem ez lett volna a megfelelő válasz. Csak újabbat sóhajt, mielőtt Ethan folytatná.
Nagyon fáj a feje.
A fiúból áradó magabiztosság miatt egyre kevésbé érzi magát vitaképesnek, pedig első gondolata az volt, hogy nem, ezt most nem vállalja el. Túl fáradt, elzsibbadt a nyaka, sajog a háta is, és egyébként is, még neki magának is vannak elintézendő feladatai. De arra, hogy Pallasz Athénéként lesz említve, ismét elpirul kissé. Ethan győzött.
Néha elképesztő méreteket öltő naivitásával húzza közelebb a papírt. Szegény Ethan, az a szadista Raimbourg rászállt... - ilyen és efféle gondolatokkal olvassa el a címet.
- Ez nem is olyan nehéz... - Motyogja, inkább csak magának, hogy nem lesz ez olyan megerőltető, mint gondolta. Nála idősebbeknek csak ritkán ír házit, de ez a lehengerlő hugrabugos mindig is kivétel volt. Magában már el is kezdi fogalmazni az első mondatokat, látszik is már az arcán, hogy ismét máshol jár, az utolsó mondatra azonban felvont szemöldökkel pillant fel a vele szemben ülőre.
- Tessék? Komolyan? - Őszinte a meglepődése, elvégre nem gyakran fordulnak hozzá ilyesfajta érdeklődéssel. Ajkai megmozdulnak, keresi a szavakat, mit is kéne mondania, egyáltalán mi az, amit lehet mondania, de egy darabig még nem bír belekezdeni a beszédbe.
- Fáj egy kicsit a fejem. De amúgy megvagyok. - Közli végül színtelen hangon, megadóan. Aztán gyorsan hozzáteszi: - És veled?
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #112 Dátum: 2009. 04. 18. - 21:44:08 »
0

ophelia ,,

Pillantása lustán kúszik végig az asztalon, követve a könyveket rendező, precíz mozdulatot, és határozottan érzi, hogy máris nyert ügye van a mágiatörténet dolgában. Mosolya kiszélesedik, felkönyököl megint, a tenyerébe helyezi az állát, és onnan szemrevételezi a legfelső könyv borítóját puszta érdeklődésből. Nem tekint újra Opheliára, így az orcáján bíborló pír is elkerüli a figyelmét. Talán akkor se venné észre, ha mégis ránézne. Egyszerűen nem úgy néz rá, nem keresi rajta a lenyűgözöttség jeleit, hiszen egyáltalán nem is akarja lenyűgözni, kedvességének mindössze a dolgozat érdekében látja a meggyőző erejét. Azt ellenben észreveszi, észrevette már, hogy Ophelia kedve nem szalad az egekbe - kiváltképp azután nem, hogy ő feltűnt a színen -, de mivel a lánynak joga van a szabad döntéshez, ő nem kényszeríti semmire, és sejthetően már zsebrevághatott egy ki nem mondott beleegyezést, különösebben nem aggódik érte.
- Na látod, persze, hogy nem - csap le a mondatra elégedetten, majd inkább csak a rend kedvéért fűzi hozzá az immár tökéletesen elháríthatatlan kérdést: - Szóval?
Látja a munkafolyamatokat Ophelia arckifejezésének változásán, és elkönyveli, hogy van egy kész mágiatörténet esszéje. Ezzel a Raimbourg-probléma letudva - már persze leszámítva, hogy még mindig fájdalmasan sok az édeskettes a szabadidejében -, úgyhogy nyugodtan koncentrálhat mondjuk arra, hogy eloszlassa a meglepetést Ophelia arcán. Vagy egyszerűen Opheliára. Ez sem fordult elő eddig sokszor - ez meg őneki okoz meglepetést. Végül azonban, ahogy nézi, megint elvigyorodik, sőt nagyon halkan fel is nevet a habozáson. Fura bogár ez a kis hollóhátas, de a maga módján elbűvölő a suta szociális tendenciáival, a nagy, gondolkodós szemével, a morcos tartózkodásával. Törékeny, kedves kaktusz. Sajnos nem sok ideje van, hogy vele foglalkozzon vele, pedig megérné a fáradságot ez a bájos meglepődés. De elő kellene kerítenie Yot, mert hátha érdekelt bizonyos koncertjegyekben. Igen, mindjárt itt a nyár, és hol érdekli őt az iskola, főleg a saját dolgozatai? Még Raimbourg se igazán. Itt a nyár, szünet, és jó lesz elvegyülni a mugli London pezsgésében, ahol senki nem retteg, senki nem aggódik, senki nem gyászol, csak egy kis döbbenet jár annak, akit eltapos a láthatatlan katasztrófa, de ez a groteszk csoda is csak három napig tart, mint minden leszakadt híd és hurrikán. Boldog tudatlanság. Ez a szép a muglik világában.
Megrázza a fejét, és rámosolyog Opheliára.
- Jobbulást annak az okos buksidnak.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #113 Dátum: 2009. 04. 18. - 22:51:30 »
0

Ethan


- Megcsinálom. - Érkezik válasza egy félig mosolygó sóhajjal.
Fel sem merül benne, hogy Ethant úgy is érdekelhetné. Nem, ő csak azt furcsállja, hogy egy olyan érdekkapcsolatban, mint jelenleg az övék, egyáltalán érdekli, mi van vele. Soha senki nem szokta megkérdezni úgy, hogy komolyan is gondolja. Senkit nem érdekel - és ez így van jól, ezt szokta meg. Amint észreveszi másokon, hogy háziírásra akarják rávenni, leállítja őket, és kész, el van intézve, nem kell azzal foglalkoznia, hogy kedves és udvarias legyen olyanokkal, akikkel nem akar beszélni. Ethan meglepte, ez tény és való, de valahogy... kifejezetten jól esik neki, hogy érdeklődik. Hogy pont ő érdeklődik.
És valahogy a feje sem fáj már annyira, bár ez még nem tudatosodik benne.
Alig láthatóan, de rosszallóan vonja össze szép ívű, sötét szemöldökét, mintha csak hirtelen nem férne valami a fejébe. Pedig a szemöldökráncolás oka egyértelműen a vigyor és a halk nevetés. Tudja jól, hogy furcsának tartják a könyvmolyságával. És ő azon szerencsések közé tartozik, akit inkább elkerülnek, és békén hagyják. Hiszen magának való, inkább szeret egyedül lenni, mint nagy, hangos társaságban. És ez jó. Ezt szereti. Nyugodtan elmerülhet a birodalmában, melyet sokszor sokkal inkább talált valóságosnak, mint a tényleges életét.
Úgy érzi, muszáj mondania valamit. Kezd rettenetesen zavarban lenni. Be is indul a hajcsavargató reflexe: egyik elől lévő tincsét veszi kezei közé, és rátekeri bal mutatóujjára. Aztán letekeri, és rátekeri újra. Nem néz Ethanre, de a kezére sem, helyette az asztal lapját fixírozza. Csak akkor tér vissza tekintete a fiúra, mikor a másik újra megszólal.
- Öhm... Köszönöm. - És még mindig nem csak azért van zavarban, mert Ethan kétség kívül a férfinem egyik tagja, hanem mert fogalma sincs, hogyan is kellene fogadnia a szavait.
Ha foglalkozna azzal is, mi zajlik a Roxfort falain belül, nyilván nem lenne ilyen (önmagához képest) kedves ezzel a hugrabugossal, akinek minden lány a lábai előtt hever. Nem, akkor nem tenne neki szívességet. Akkor nem nézne a szemébe, és nem találná gyönyörűnek a csokoládébarna íriszt az ablakon keresztül rávetülő fényben.
Ismét lüktetni kezd a feje. Csak félig akaratlagos, és teljesen felesleges a mozdulat, amellyel homlokához nyúl. Így szólal meg újra.
- Te viszont nem válaszoltál. Veled mi a helyzet? Azon kívül persze, hogy Raimbourg professzor liheg rád...
Igen, szó szerint megjegyezte, mit mondott korábban a fiú.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #114 Dátum: 2009. 04. 19. - 17:55:48 »
0

ophelia ,,

Fülig érő, már-már kisfiúsan lelkes vigyor szalad szét azon a jól sikerült arcán. Mintha ezúttal tényleg aggódott volna egy kicsit a dolgozatért. Lehet, hogy még mindig reménykedik abban, hogy csak megússza azt a büntetőmunkasorozatot, ha felmutat valami olyat, ami igyekezetnek vagy megbánásnak is betudható. A megkönnyebbülése ott úszik körülötte a levegőben, ahogy nagy, hálás kiskutyaszemeket vet Opheliára - már megint nem szándékosan jópofizik; túl sok a felszín, és mélységnek látszik. Hol van itt mélység? Hol? Legfeljebb ő téved el a sok hasonszőrű, de mégis gondosan árnyalt szerepe között.
Mint akit a tanítónénije idomított erre a szabályszerű köszönetre, mégcsak nem is gúnyos, csak idétlenül verselő, kisiskolás a hangja:
- Köszönöm szépen, kedves jó tündér.
Pillantása ott is marad a lány arcán, elgondolkodva figyeli a mozdulatot, ahogy az ujjai köré csavarja a haját. Ideges mozdulat. Zavarban lenne? Mégis mivel hozta zavarba? Tulajdonképpen furcsa, hogy egy ilyen lány, mint Ophelia, házi feladatot gyártó speciális egységgé avanzsált. Már pusztán az, hogy házi feladatot írjon másnak, főleg egy magafajta rosszhírű mitugrásznak.. Milyen érdekes, ez eddig még eszébe sem jutott. Dehát mindegy is voltaképpen, majd vesz neki egy csokor virágot, mondjuk orchideát, az illik hozzá, esetleg valami fehér nárciszt, vagy valami hasonlót, hálája jeléül. Szereti a virágokat egyáltalán? Mit vegyen neki, csokoládét? Fogalma sincs, egyáltalán nem is ismeri, nem pletykál róla senki, mintha nem is létezne. Puha, szürke bársonnyal bélelt, előkelő, kiváltságos helye lehet az iskolai mikrotársadalom szennyéhez képest, s ehhez nem is kellett semmi, mint némi tartózkodás és sok hallgatás.. De mi legyen az ajándékkal? Túl jó nevelést kapott, ez az ő baja. Még csak ki se tud használni valakit rendesen, ahogyan azt illik.
Szórakozottan mosolyodik el, a kérdést pedig egy macskás vállrándítással hárítja el - pusztán azért, mert nincs mit mondania Opheliának. Észre sem veszi, de a lány kisugárzása akaratlanul is lefarag a pofátlan bizalmaskodásából, amivel általában mindenki felé fordul.
- Semmi különös.. készülök az oktatásügyi amnesztiára. Na és mondd csak, Ophelia.. hogyan hálálhatom meg a kedvességedet?
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #115 Dátum: 2009. 04. 19. - 19:11:21 »
0

Ethannek

Kedvesen mosolyodik el a köszönetnyilvánítás ilyetén formájára. De mintha lenne más is a mosolyában - némi furcsálló tartózkodás. Miért ilyen kedves vele? Inkább örülne, hogy megkapta, amit akart, és menne el, minél messzebbre tőle, hogy neki ne kelljen tovább bámulnia a helyes, kölykös vonásokat és azt a szép szemét, amitől egyre inkább zavarban érzi magát.
Ő? Zavarban egy ilyen butaság miatt? Hiszen már jópáran kedveskedtek neki csak azért, hogy kimentse őket a bajból, vagy egyszerűen csak mert túl lusták voltak teljesíteni a kötelességüket. De ez a fiú... Részéről valahogy őszintébbnek érzi az érdeklődést.
Pedig biztosan nem őszinte. - A gondolat egy másodperc alatt leolvasztja arcáról a mosolyt. Ujját is elveszi a homlokától, és mindkét karját ölébe ejti, összekulcsolva a kezeit. Lesüti a szemét újra, így szólal meg.
- Remélem, tudok segíteni benne, hogy kegyelmet kapj. - Szelíd alt hangja ismét olyan érdektelen, mintha csak az időjárást vitatnák meg. Mintha egyáltalán nem is érdekelné az egész. Fehér blúzának alját (mely kilóg a szürke mellény alól) kezdi piszkálni. A hajcsavargatást túl feltűnőnek ítélte.
Az utolsó kérdésre azonban ismét felvont szemöldökkel, szinte vádlón tekint rá Ethanre.
- Tessék? Hogy érted?
Na ez már sok. El sem tudja képzelni, mire is gondolhat a hugrabugos.
És ekkor olyasmi jut az eszébe, amitől eddigi furcsa jobbkedve azonnal eltűnik. Túlságosan gyanús ez az egész, nem is érti, miért nem jutott eszébe korábban.
Biztos, hogy valami fogadás, azért ilyen kedves... - Olvasott már ilyesmiről ostoba ifjúsági regényekben, nem is lepődne meg azon, ha őt választották volna célpontnak.
- Mégis mit képzelsz magadról? Tűnj el! A dolgozatot majd megkapod holnap, reggelinél odaadom. És most szállj le rólam! - Sziszegi, hogy a körülöttük ülők ne figyeljenek fel rájuk.
Pedig remeg a hangja, remeg a gyomra, és az eddigieknél is jobban fáj a feje. Nem akar mást, csak visszarohanni a hálóba és olvasni, eltűnni ebből a világból, ameddig csak lehet.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #116 Dátum: 2009. 04. 19. - 20:04:32 »
0

ophelia ,,

Nem akad fenn különösebben Ophelia hűvösségén, hogy megszokta már kevés érintkezéseik alkalmával, vagy egyszerűen csak nem érdekli, mert nála ridegebbekkel is volt már dolga, talán maga sem tudja igazán, miről van szó, kevéssé valószínű, hogy csak az általános pofátlansága simítja ki a szemében Ophelia mosolyának gyanakvó zugait, mert ez a tulajdonsága is egészen megszelídült a lány társaságában, mint a szájában a szleng, meg a hangjában az örökké ott duruzsoló, berögzült gúny. Talán ennyire mélyen gyökeredzik benne a számítás, hogy már tudattalanul is kedvesebb, vagy legalábbis elviselhető a viselkedése, ha el akar érni valamit, és nem is zavarja a kétszínűség. Nem érzi annak.
Az árnyékos mosoly se számít, mert mit akar ő Opheliától? Az ég világon semmit. Egy dolgozatot. Persze, ha jobban belegondol.. van valami érdekes ebben a lányban, valami felfedezésre váró, izgalmas, törékeny titok, hogy tényleg minden csak hűvös, sima, szépen metszett porcelán, s ha igen, hát hol a marionett-zsinór, ami az ideges mozdulatokat komponálja a madárcsontú kézhez. Érdekes volna tudni, hogy mi alapján működik.. Például mi alapján lángol így fel benne a harag. Először meglepődik ezen a változáson, aztán majdnem felnevet, ahogy átlátja a helyzetet, és mintegy varázsütésre tér vissza a telt, kellemes kacajba a gúny. Ha Ophelia sziszegésére nem is, az ő nevetésére felkapják a fejüket a körülöttük ülők, de őt nem zavarja a közönség. Minden, amit a lányról elképzelt eddig, összeomlik, de mégcsak nem is dühös, nem is csalódott igazán, csak bosszús. Miért nem tudnak valami új mocskot kitalálni róla az emberek? Miért áll meg itt mindenki?
És egyébként is, mégis mit képzel ez a túlbuzgó kis liba? Hát miféle alak volna ő, hogy fizetség gyanánt osztogatná a kegyeit, mégis minek nézi? Még hogy felül állna a pletykákon.. szóval azt hiszi, annyira kell neki az az átkozott dolgozat, hogy összeadná magát egy ilyennel, egy ilyen unalmas, szürke kisegérrel, akivel még szóba is alig áll valaki? És ez dörzsölné le magáról még az el nem gondolt érintését is, mint a leprát, ez? Nevet, annyira nevetségesnek és szánalmasnak érzi a helyzetet. Már megint ugyanaz. Ezredjére.
Feláll, és megkerüli az asztalt, hogy szó nélkül távozzon, aztán mégsem állja meg. Hirtelen, fürge, kecses mozdulattal hajol át, mint egy kígyó, és kapja el a lány karját. Nem érdekli, pedig valószínűleg úgy szorítja, hogy biztosan fáj, szándékkal tolakodó az érintése. Mit illene? Rendezzen jelenetet a becsülete felett, amikor azt a roxforti közvélemény már réges-rég elhantolta? Nem, szükségtelen, attól ő a szemükben még ugyanaz marad, de Ophelia tudja csak meg, hol a helye.
- Azt hiszed, kicsi Ophelia? - még csak nem is dühös a hangja, negédes, megvető és kedves. Megsemmisítő. - Hát rosszul hiszed, nem képzelek én veled kapcsolatban semmit. Felejtsd el azt a dolgozatot, nem kell csinálnod semmit. S hogy megnyugodjon az az érzékeny lelked.. ne aggódj, nem képzelem le rólad a talárt. Biztos, hogy így jobb a látvány. Még nekem is. Jobb most, kislány? Érzed a diadalt?
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #117 Dátum: 2009. 04. 19. - 22:51:30 »
0

Ethan

Fogalma sincs, Ethan hogy viselkedik másokkal. Fogalma sincs róla, milyen is valójában. Nem figyel szinte semmire, ami a diákság körében zajlik, nem jutnak el hozzá pletykák, hiszen annyira kilóg ebből az egészből, amit mások itt életnek neveznek. De nem is érdeklik különösebben az olyan dolgok, melyek másoknál a mindennapi társalgás alapjait képezik, így többek között azt is csak homályosan érzékeli, hogy melyik lányt melyik fiúnak az oldalán látja. Ethan ráadásul egy évvel felette jár, tehát még annyi köze sincs hozzá, mint az évfolyamtársaihoz.
Egészen addig bizonyos abban, hogy helytálló a fogadásról szóló elmélete, ameddig meg nem hallja a fiú nevetését.
Kineveti.
Hát rosszul gondolta? Nem egy ostoba, kicsinyes tréfa áldozatát látta benne? De akkor mégis miért beszélt vele? Arcára kiül a megrökönyödés. Ennek a hugrabugos ficsúrnak is csak fognia kellett volna az ígéretét, és elfutni vele, hogy ne kelljen tovább kedveskednie neki. Nem, az fel sem merült benne, hogy pusztán azért volt ez az egész, mert Ethan ilyen jótét lélek - egyszerűen erre még nem volt példa. Csak most jutnak eszébe ezek a dolgok, mikor már késő.
- Én... - Kezdi zavartan és alig hallhatóan, de a másik már fel is áll, és távozni készül.
Kicsit meg is könnyebbül, hogy nem kell tovább foglalkoznia ezzel a kínos üggyel, és szerezhet végre magának valami fájdalomcsillapítót, de Ethan elkapja a karját.
Felszisszen a hirtelen jött fájdalomtól, és meredten bámul bele a fiú szemébe. Megbénul az ijedtségtől. Persze, volt már, hogy egy-két mardekáros megfenyegette, de az más volt, teljesen más.
Ethan monológjától csak méginkább összezavarodik. Olyannyira, hogy még csak meg sem próbálja kitépni karját a szorító marokból. Még akkor is csak bámul rá pár másodpercig, mikor a hatodikos már rég elhallgatott. Aztán felveti a fejét és összepréseli az ajkait. Hangja magasabb a megszokottnál, de csendesen, szinte suttogva beszél. Visszafojtott dühvel.
- Engedj el. Megcsinálom a dolgozatot, és nem kell cserébe semmi. Eddig sem azért csináltam, hogy mások gyakorolják rajtam az adakozási hajlamaikat. És fogalmam sincs, hogy miről beszéltél az előbb, de nem leszek a hülye tréfátok áldozata.
Nem érti, honnan van annyi lélekjelenléte, hogy majd’ szétszakadó fejjel ilyesmiket mondjon egy nála sokkal erősebb és magasabb fiúnak, de megteszi.
Naplózva

Ethan Wilde
Eltávozott karakter.
*****


hetedév. szökött chippendale

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #118 Dátum: 2009. 04. 20. - 15:09:35 »
0

ophelia ,,

Nem érdekli a szisszenés, még mindig csak áll ott, és szorítja Ophelia karját, bár nem fenyegető, nem is igazán támadó benyomású. És még az az enyhe ingerültség is kivész belőle, ahogy a lány nagy, riadt szemét, a megmerevedett tartását. Mit kezdett el mondani? Hogy nem úgy értette? Milyen dermedt, még a blúzán keresztül is jéghidegnek érződik, vagy talán csak az ő keze forró. Mint egy pici, fekete, halálra rémült bogár, aki halottnak tetteti magát, hátha ezzel eléri, hogy a támadója ráunjon, és otthagyja. Talán tényleg nem úgy értette. Lehet. Egyébként is, mit érdekli őt ez? Nem szokása az égi ítélőbírót játszani, főleg olyan megfontolásból, hogy őt is hagyják békén a saját erkölcsi elképzeléseikkel, hagyják meg az ő kellemes, feslett életmódjával, és fröcsögjön a nyáluk, ha akarják. Igen, hát voltaképp bevállalja ő, de akkor miért ütközik meg minden alkalommal, amikor megint valaki más keni rá a mocskot? Hát hol nem tesz rá, hogy mi a mások véleménye? Talán csak az akasztotta ki, hogy éppen egy ilyen Ophelia törli a kezét a szoknyájába őtőle, mikor még hozzá sem ért – és neki aztán tiszta a lelke, egy bűnös gondolata nem volt vele kapcsolatban. És még ha lett volna, hát az is az ő magánügye, kiről hogy ábrándozik a boldog lelki szegénységében. De nem volt. Ezek után már illene, hogy legalább megcsókolja az akarata ellenére, hogy legyen oka rásziszegni, aztán sápítozzon az anyjának, vagy firkálja a nagy eseményt az egyébként dögunalmas naplójába éjszakánként, vagy amit csak akar. Nevetséges.
És mégsincs kedve tovább kínozni, nem élvezi a tanácstalan rémületet az arcán, kedvetlenül és kifejezéstelenül. Érzi magán a könyvtárban ülők döbbent, megbotránkozó pillantásait – ezúttal valószínűleg mindkettő Ophelia számláját terheli, rajta aztán már nincs mit csodálkozni, ha egyszer ő az ügyeletes selyemfiú, némi jól díszletezett agresszió már csak a hab hozzá –, és valószínűleg már valóban csak másodpercek vannak hátra, hogy a könyvtárosnő megragadja a fülét, és kitegye a tudomány szentélyéből. Ez sem lényeges.
Az arcába hajol, és rámosolyog. Üres és ragyogó a mosolya, mint egy villanykörte.
- Fogalmam sincs, kiről beszélsz, de nem is érdekel – közli rekedten. –  Nem. Kell. A. Dolgozat. És hogy felfogd azzal a szociálisan gyenge agyaddal: nem adakozni akartam, mert többnek tartottalak annál. Jelképes hála. Hogy segítettél, hogy most is elvállaltad. Vagy csereüzlet, ha az jobban tetszik. De ha élvezed, hogy kihasználnak, hát egészségedre, folytasd csak nyugodtan, még azt se várd el, hogy bárki szóba álljon veled, akinek leckét írsz, esetleg feküdj is ki eléjük, hogy még jól meg is tapossanak. Jó mulatást, Ophelia.
Azzal hátat fordít neki, és már indul is kifelé. Megint ingerült, de ezúttal maga a lány idegesíti. A csendessége, a most furcsán vékony hangja, az, hogy még csak nem is védekezik igazán, amikor bántani akarta, hogy hagyja magát nem csak neki, hanem az összes többi idiótának is, aki lusta a saját házi feladataihoz – minden.
Naplózva

my writing is involuntary,
like the beating of my heart.
my constant erection!

Ophelia Beaufort
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #119 Dátum: 2009. 04. 20. - 21:38:15 »
0

Ethan

Ennyi, eddig bírta az a nagy bátorsága. Gyorsabban veszi a levegőt, és érzi, hogy mindjárt kibuggyannak a könnyei. Sápadt arca lángol, és mindenáron megpróbálja visszatartani a sírást.
A körülöttük lévők felháborodásával mit sem törődik, éppen eléggé el van most foglalva a saját dolgával.
Szédül a fejfájástól, és szinte már azt kívánja, bár szorítaná halálra Ethan - legalább nem kellene tovább bámulnia azt a gyűlöletes mosolyt.
Nem tudja, nem bírja félbeszakítani a fiút. Nincs már egy cseppnyi ereje sem.
Már rég megbánta, hogy úgy ráripakodott. Nem is érti, hogyan gondolhatta, hogy Ethan Wilde olyan butaságra pazarolná az idejét, hogy őt - az ostoba kis egérkét - bántsa. Különben is, ezer alkalma lehetett volna már. Pedig egyébként olyan gyorsan vág az esze, a legtöbb helyzetet könnyedén átlátja, és most egy olyan banális dolgon harcolnak, mint egy mágiatörténet dolgozat (amit mellesleg ő a kisujjából kirázott volna, és nem kellett volna jelenetet rendeznie).
De a legrosszabb, hogy a hugrabugosnak igaza van.
Hagyja magát. Mert így könnyebb. Minden sokkalta könnyebb. Ezért nem kell az iskola diákéletével foglalkoznia. Ettől van meg a szürke bársonnyal bélelt, kiváltságos helye.
El akarja mondani neki. El kellene mondania. De nem képes rá. Kinyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán. Ethan pedig távolodik.
Meg kéne állítania, de a fejében visszahangoznak a fiú vádjai: "... többnek tartottalak annál...", "... élvezed, hogy kihasználnak...".
Könnyei végigszántják vöröslő arcát, és lehullnak ölében nyugvó jobbjára. Pár perccel később feláll, és kirohan a könyvtárból, otthagyva a könyveket, a diákokat és az értetlenül utánabámuló Madam Cvikkert.
Naplózva
Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 10 ... 14 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 10. 17. - 21:29:28
Az oldal 0.132 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.