+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Saulus Armstrong (Moderátor: Saulus Armstrong)
| | | | |-+  Akinek a záloga a kezemben volt
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Akinek a záloga a kezemben volt  (Megtekintve 5748 alkalommal)

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 01. 01. - 16:19:40 »
+4

        A sivár mező szélén áll meg, felhág a sötét terméskőből rakott, alacsony sövényre, és végighordozza a pillantását a ködbe vesző mindenségen. A kősövény több helyen leomlott ugyan, de az egész birtokot végigszeli keresztül-kasul kanyarogva. A birtokot, amin igazából már nincs is mit birtokolni.
         Régi kőépületek vannak itt szerteszórva, elhagyatva, kirabolva. A betört ablakain át megvakított házon elpusztult és gyászfekete csipkeruhává száradt a vadszőlő, a siló, az istálló üres, az udvaron csak néhány bűzös állattetem maradványai fölött még szálldosnak a legyek. Egy egykori szénaboglya helyét jelölő, feketére égett folt mellett macska van a vasvillára tűzve. A feltört ketrecekből a házfalhoz vágták a nyulakat, vérük, pehelykönnyű húsfoszlányaik odaszáradtak a sötét téglakövekre.
         A hajnal nehezen jött el ezen a napon. Még most is mindent átitat az a makacs köd, ami nem akart elmúlni a szigetekről azóta, hogy eluralkodott rajtuk a sötétség. Borzongatóan hideg van, de még a levegő sem moccan idekint, szinte belefagy a párás lélegzet a mozdulatlanságba. A közelben a romos szélmalom vitorlái csak megnyikordulnak néha, de nem fordulnak körbe. Az a néhány holló, ami még itt maradt egyedüli élőlényként a pusztulásban vájkáló ízeltlábúakon kívül, néma, nem károg. A sziklás, skót földön nem ver zajt a csizmája. Akár az oroszlán mancsa a szavanna zizegő bozótja rejtekében. Épp csak itt nincs, ami zizegjen, alig maradt növény, legfeljebb a hó ropoghatna, de óvatos bűbájai elszívnak a lépteiből minden neszt. Körülötte kopár és élettelen a világ, amerre a szem ellát, a ványadt hófoltok alól kilátszódó sziklák és az előbb felperzselt, majd újra keserves szívóssággal életre lobbant, zöldes füvek mintázata úgy hat, mint egy megerőszakolt nő rongyoktól alig fedett teste.
         Annyira néma minden, mintha tudná az elhagyott táj, mire készül, de hallgatna róla. Hallgat, mint egy halott szövetséges. Maga a halál üli meg ezt a helyet. Feldúlták és itt hagyták. Ő még hasznot húz belőle egyszer, aztán az enyészeté lesz örökre alighanem, mint minden, amihez egyszer hozzáértek a Sötét Erők kutyái.
         El fogsz jönni… el fogsz jönni? Minticz… Mennyire becses neked valójában az öcséd?
         Nem tudott hozzáférni. Bosszantó, de nem tudott hozzáférni, pedig hajszolta az alkalmat a minisztériumban, hogy legalább futólag láthassa, sötétülnek-e a szeme alatti árkok, indulatba feszül-e a szája, villan-e a szeme mélyén a bosszúvágy… látni akarta, hatott-e rá a postabagoly küldeménye. De Minticz érinthetetlen. Túl magasan van. Még mindig.
         Miért érzett, amikor az ölébe hullott a borítékból az a fénykép? Mit érzett, mikor meglátta az öccsét szemérmetlenül kiterítve, félájultan vagy talán félholtan mindattól, amit tett vele? A vér még a fekete-fehér képeken is olyan jellegzetes súllyal és selymességgel csordul. Megmozdult valami a fekete lelkében, amikor belenézett a szemébe? Shannon erőszakkal odafordított, keskeny arcában hatalmasnak tűntek fájdalomtól tágranyílt, megtört fényű szemei. Még őt is meglepte, mennyi mindent kibírt; sokkal keményebb volt a férfi, mint amit kinézett volna belőle, azaz, nem is kemény, hanem… megedzett. Komisz dolgokat kellett művelnie vele, hogy megkapja azt a végeredményt.
         Akkor, amikor a legsötétebb mágiával mélyen belevéste, beleégette a keresztcsontja feletti lapos, csontos hátbőrébe a betűket, egy kígyó S-t, egy tőrhegyű A-t, egy kajánul vigyorgó U-t, és a többit… akkor már nem igazán volt magánál. A bátyja feketemágiában való jártassága talán elég lesz, hogy eltüntesse, ha megkapta az üzenetét. Talán nem, és holtig viselheti a bélyegét. A parázsbetűk csak Minticz érintésére mutatták meg a név alá bűvölt, láthatatlan mondatokat; a dátumot és a koordinátákat.

S A U L U S   A R M S T R O N G
01. 12. 22:00 57.33764,-3.162689
Itt megtalálhatsz, ha egyedül jössz, és talán a pálcáját is visszakapod.
Szépen beidomítottad az öcsédet, kár, hogy ilyen könnyű őt megtörni.
Zavarna, hogy újra hozzányúljak? Legyél ott.

         Hazug, provokáló szavak. Shannonnal egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint amilyennek az arca mutatta. És hogy volna bennük valami közös azzal a bestiaszelídítő féreggel, ez még akkor is vérforralóan abszurd, ha csak az öccsén ejtett bélyegek közösségéről van szó… de alighanem Minticz épp úgy sértésnek veszi majd, hogy osztozik az öccse feletti uralomban. Hiszen megtörte, a bőrébe írta a nevét. És nem csupán a bőrébe, hanem a teste minden reszkető, vinnyogó porcikájába, a húsába, a csontjába. Talán a lelkébe is. Talán. Ha van a fajtájának lelke... Már nem Minticz kizárólagos jussa az öccse félelme; ő is eszébe fog jutni ezentúl, ha tömör körülötte a sötétség.
         Szíve minden mocskosságából reméli, hogy elviselhetetlen órákat és napokat okozott Minticznek abban a két hétben, amíg várnia kellett a bosszúra. Csak ezért tűzte ki az időpontot ilyen messzire, hogy szenvedjen a tehetetlen indulattól. Mert tudja, hogy Minticz az indulatai rabja. Ennyire sikerült megismernie.
         Este tíz órában szabta meg a találkozó időpontját; addig még majdnem tizenkettő van vissza, de persze, nem fog pontosan érkezni. Előbb vagy később jön. Meg fogja lepni. Talán ő is mepróbált csapdát állítani ezen a helyen, vagy valami más, aljas húzást eszelt ki. Nem számít tisztességes játékra, ó, dehogy… Bár számos riasztó- és figyelőbűbájt hagyott itt, mielőtt még Minticz megkaphatta volna az üzenetét, és azok nem jeleztek aktivitást, mégis úgy járja körbe a kihalt birtokot, mint aki taposóaknákra számít. Megfigyel, felfed mindent sokadjára. De nem állít csapdát. Minek? A helyet jól ismeri, minden zugát, szegletét feltérképezte. Az ő erőssége nem a sompolygásban, hanem a szemtől szembe harcban rejlik.
         És el fogja kapni Minticzet. Ma elkapja, és végez vele.
         A malom nyikorgós csigalépcsőjének tetején állapodik meg; innen átlátja az egész területet. Erdő nincs errefelé, felégették azt is, ameddig a szem ellát ebben a ködben, be lehet látni az éppen csak lankás földeket. Tudni fogja, ha jön. És felkészülten várja. A malompadláson akkor sem keríthetik be, ha történetesen nem fogadná meg a tanácsát, és nem egyedül jönne. Kettővel-hárommal még talán meg is vívna így. Ha pedig többen lesznek, akkor legközelebb nem fényképet küld arról a nyomorult testvérről, hanem egy lecsonkolt végtagot.
         De ahhoz te túlságosan is törődsz Shannonnal a magad beteges módján, hogy ne eredj a nyomomba, nem igaz, Minticz? Dühös vagy. Elemészt az indulat. Lehet, hogy eltüntetted róla a sebeket, az én sebeimet, hogy csak a tieid mocskolják a testét, de még mindig magad előtt látod őket. El fogsz jönni. Eljössz, elveszíted a fejed, hibázol, és meghalsz. Én pedig itt várlak.
         Számol a hunyó.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 01. 01. - 16:24:01 »
+2

|a hódító|

A végtagjai furcsa táncot jártak az utóbbi napokban. Ahogy kiürült a légkör hirtelen remegni kezdett és fagyott sikoltások zúgtak a fülébe hanyagolva minden eddig megélt harmóniát. Hiába lángoltak a karcos képek, már a boríték feladásának pillanatában túl késő volt, hogy kitörölje agyából az elkerülhetetlent. Még most is emlékszik, hogyan zúzta össze aznapi munkáját és tagadt meg mindent, amiért dolgozott csak azért, hogy saját orrával szívhassa be az alvadt vér és rettegés szagának furcsa keverékét. És nem öntötte el orgazmus-szerű gyönyörrel a megannyi emlék, a felszaggatott rózsaszín hús, a pirosas hegek, a lila véraláfutások apró serege. Úgy tanította öccsének, hogy ez a bűnbánat színe, ezekre emlékezzen élete során. Mert az ő, EGYEDÜL AZ Ő feladata volt, hogy egyengesse vérének lépteit, megmutassa neki a való világot bármilyen eszköz segítségével is. Egyáltalán, hogy meri venni a bátorságot, valami söpredék exauror, aki belegondolni sem képes a dolgok valójába, hogy a formálódó tökéletességet így meggyalázza? De hát mit is vártunk tőled Armstrong? Élesen emlékezett találkozásaikra. Az esős szeptember tizenhárom, mikor képtelen voltál túljárni az eszemen, és még csak a lábnyomaimba lépni se tudtál, te DÖG! Meg az a rohadt október harmadika, amikor szerencséd volt! ÉRTED? SZERENCSÉD! De most nem... most nem... egy-egy az állás és mindenért... MINDENÉRT szenvedned, BŰNHŐDNÖD KELL! Meggyónod nekem az összes vétkedet... Izgatottan járt szeme körbe-körbe ahogy lépkedett a derékig nőtt fűben. Tiszafavesszője nagyokat rángott a bontakozó laktanya irányába sürgetve hordozóját. Nagy volt az egyettértés. Vért akartak, a szervek közti meleget, a levágott testrészek halmát. MINDENT akartak. Elakarták nyelni az egész világot, ahogy fekete lyukként, surrogva aratta le maga előtt az elszáradt gazt. Fekete bakancsa és talárjánál csak szeme volt sötétebb, és még ijesztőbb mélységekbe rántott a pupilla örvénylő éjszakája. Nem fáradt zajtalanítással, még manóit sem küldte el kémkedni, mert azoknak a csökevényes fogyatékosoknak semmi, SEMMI joguk nincsen beleavatkozni egy hamis próféta leszámolásába. Önjelölt Messiásként hoppanált fél kilométerre a kijelölt helytől, aki tudja magáról, hogy ma csak győzni lehet. Persze nem fut bele önbizalma dárdájába, nagyon is tisztában van lehetőségeivel, és ami még fontosabb tudja, hogy nem is különböznek annyira, sőt mi lehet egymáshoz közelebb, mint a tükör két oldala? Része lehetne ő is a fejlődés tökéletességének talán... De nem. Az árnyék leutánozhatja a test minden mozdulatát, mégis üres marad. Ez a sorsod Saulus, feladatod pedig, hogy ne fogadd el, hanem küzdj és bukjál!

Rátért az első durva ösvényre, és biztos volt benne, hogy zörgő léptei egyből jeleztek lesben álló ellenfelének. Akkor meg minek húzni tovább? Torz vigyorával egyetemben pálcája is fellelkesülve ugrálni kezdett és szinte húzta magával a komplexum közepe felé egy vele szembeforduló malomhoz. Nyugalom csitította le őrjöngő társát.
- Azt hiszed ismersz! - bűbáj nélkül is bejárta üvöltése az elhagyatott teret. - Azt hiszed, hogy ma befejzheted azt, amit már egyszer elcsesztél! - beszéd közben forog, de sosem hagyja veszni a rozoga óriás sziluettjét. - Olyasmibe avatkoztál bele, ami túlmutat korlátaidon! Persze ezt te úgysem értheted... A szánalmas vak fajtádnak, aki igazság néven árusítja perverzitását úgyis mindegy az a nagyszerűség, ami a markomban születik! TE ROHADÉK - nagyon rövid pillanatok alatt torzul el hófehér arca. Nonverbális varázstól lefoszlik róla a selymesség álcája, mint akkor az irodájában a Lamartin-gyerek előtt. Mély vágások forradásai ékesítik az eddig márványszerű arcát, míg bal kézfejének fonákja durva, pikkelyszerű képet idéz. - HOGY MERTED? HOGY VOLT KÉPED KEZET EMELNI? - mintha össze szeretné zúzni a régi téglákat, dühöngő fújtatásával pedig elrepíteni a törmeléket, hogy ismét láthassa azt a merev arcot, ami olyan kiállhatatlanul mosolygott azon az este, és mégis annyira csalódott volt a tárgyalás során. - Ha van istened, imádkozz hozzá. - motyogta rekedtesen maga elé és ösztöneire támaszkodva megindult a sejtett rejtekhely felé reflexeit felkészítve a legrosszabb eshetőségre.
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 01. 01. - 17:43:57 »
+4

         Megérkezett. Végre. Eljött. Eljött… őhozzá.
         A zsigereit cirógatva szorító, édes érzés ez a fajta idegfeszültség, amikor az adrenalin ambróziaként itatja át a vérét, megemeli a pulzusát, a szív sebességet vált, hatosba kapcsol, a légzés észrevétlen gyorsul fel, a vázizomzat és az elme megkapja végre a kellő forrást a testtől, amit mindig is érdemelne, ami az ő jussuk volna, a magasabbrendű komponenseké, de felőrlik azt máskor az alantas, vegetatív funkciók. Ezek a pillanatok a megdicsőülés, az ascensio pillanatai. A szemrések kitágulnak, szomjasan isszák fel a világ adatait és információt, a sűrűn hörpintett szagok és a dobhártyán kalapáló szív ütemére felfestett zajok kiélesednek. A tényezők és paraméterek csodásan érthető egyenletté rendezik maguk odabenn. Minden kivilágosul, minden tiszta és következetes. És minden annyira, de annyira egyszerű. Két kurta szó csupán az élet célja, oka és értelme, legbensőbb titka és rejtelme:ölsz és élsz.
         Ezekért a pillanatokért, kizárólag ezekért, ezekért van az összes többi.
         A léptei dörömbölnek a fülében. Eltorzult arca távolról is kivehető a malom téglái közé simult, lőrésnyi lyukakon. Üvölt, mint a róka, akinek rácsapódott a lábára a csapda. De csak az kiabál, aki fél. Minticz úgy töri keresztül magát a magas gazon, mint aki nem küzdeni, csupán győzni jött. A dühe alighanem elmérgezte azt a maradék józanságát is. Kaján mosoly simul a szájszegletébe. Ezt kívánta, erre játszott, igen, hogy felszítja az indulatát, de az eredmény még annál is tetszetősebb. Megkapja, amit akart. Minticz tajtékzik, tombol, tébolyig tüzeli a gyengeponton kapott seb.
         Úgy jön a malomhoz csalhatatlan ösztönnel, mint egy megvadult rinocérosz, a nyílt tereppel járó védtelenségre fittyet hányva. Meggondolatlan hülye.
         Innen lehetetlenség pontosan célozni, a távolság semmilyen szempontból nem szolgálja céljait, nyílhegynek, golyónak ideális volna, és azt érdemelne, golyót a fejébe, mint egy veszett kutya; átoknak viszont messze van, túl messze. De nem is vallana rá, ha rejtekből támadná meg. Gyávaság volna. A gyávaságtól pedig minden csepp vére haraggal izzik. Nem, nem a Brayden által tört ösvényre irányított, robbanó tűzlabda csak annyira veszedelmes, amennyire a férfi figyelmetlen, csak a száraz füvet lobbantja lángra körülötte, a sérülés könnyedén elkerülhető, és ami fontosabb, hogy nyilvánvalóan az. Nem támad még, épp csak hecceli, alázza, lássa csak, ennyit ér, nincs szüksége arra, hogy minden hibáját megragadja, és ellene fordítsa, épp elég ballépése lesz még…
- Csak azt hiszem? – csattan a hangja a magasban higgadt csúfolódással. – Hiszen itt vagy, Minticz. Úgy jöttél ide, mintha a kisgazdád hívott volna lábhoz. Ismerlek én. Megtaláltam az Achilles-sarkadat. Megtaláltam, és jó alaposan belerúgtam… még most is vinnyogsz tőle, úgy fáj. – Ha lehetséges lenne az ő hangján a negédesség, valahogy így nézne ki. Süt a hangjából a megvetés. A nyugalom hazai pályája az övé. – Nagyszerűségnek becézed a lábtörlőnek kinevelt kistestvéred, akinek sem arra nincsen mersze, hogy veled tartson, sem arra, hogy ellened szegüljön. Vagy bárki más ellen… Nincs ebben semmi nagyszerűség. Kudarcot vallanak az állatkísérleteid, Pavlov. Csak életképtelen korcsot neveltél, semmi többet. Minden csak a te hibád. Te tetted lehetővé, hogy megtegyem… De ne félj. Majd megvigasztalom az öcsikédet megsemmisítő gyászában. Szüksége lesz egy új gazdira, ha te már nem leszel.
         Valami önelégült elborzadással figyeli, ahogy széttörik az arcán a makulátlanság, mint egy porcelánmaszk. Elégtételt lát abban, hogy szörnyűnek lássa, emberek közé nem valónak, mindenre méltatlannak. Elégtételt abban, hogy ő fogja megváltani a világot azzal, hogy kiirtja ezt a kórokozót.
- Egyetlen egyszer követtem el hibát: azzal, hogy nem öltelek meg ott helyben, hanem hagytam, hogy az Azkabanba zárjanak. Hibáztam, elismerem… de én mindig kijavítom a tévedéseimet, Minticz.
         Gyere hozzám, gyere, gyere… Vagy mégsem mersz? Mikor múlik el rólad eléggé az őrület ahhoz, hogy belásd, nem győzhetsz? Soha? Akkor csak gyere. Ma befejezem az elrontott munkát. Ez az a nagyszerűség, ami az én markomban születik, Brayden. A pusztulás... A te pusztulásod.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 01. 01. - 20:25:01 »
+2

|a hódító|

Eszelős tekintettel üdvözli a lángcsóvát, ami előtte csapódik a földbe. A friss szél felkavar néhány pernyét és akár egy nem kívánt lehelet csapja erős melegét az arcába. Nagyképűen semmi védekezés, csak megtorpant a zuhanó átok láttán, és a remegő levegőn keresztül nézte prédikáló ellenfelét. Kedvére van, ahogy aurájuk óvatosan szimatolgató találkozásából lassan felépül egy sajátos atmoszféra, valami ami mintha elfeketítené a ködöt, és még súlyosabban roppantaná össze a tüdejüket, és ahogy ágálni kezd a szervezet lassan begyűrűzik az indoktalan gyűlölet is, megfűszerezve a készülő nyers húst. Túl sokat forog ő halálfalók között ahogy, hogy felvegye a kicsinyes gúnyokat, de rendkívül élvezi, hogy próbálnak mérgezett szellemére is hatni, annyira nem is ügyetlen módon. De egy hiba mindig van, mindig.
- Még mindig nem érted, látom! - vág vissza az egyik szünetben. Ezekkel az apró provokációkkal nem mész semmire Saulus, nem. Túlzottan megsértetted vére szentségét ahhoz, hogy bármi mással hatni tudj már rá. A halálos bűnöknek nincs fokozásuk, ahogy bocsánat se rájuk. - Nem kell mindenkinek olyannak lennie, mint mi. - különös éllel ejti a szót, és még inkább felizzanak sebek torzította vonásai. Nem félsz semmitől kicsi auror? Nem látsz rémeket az ágyad alatt már, nemde? Rezzenéstelenül kínzol, ölsz? De Brayden nem ezekre kíváncsi. Hogyan halsz azt mutasd! Hogyan kiáltasz múltbéli nevek után a sárban fetrengve? Hogy küzdesz az életedért lábak nélkül? Majd elbeszélgettek róla, hogy ízlett a saját veséd, hogyan fuldokoltál a gennyes véredben. Mire végig ég a tarló üvölteni, nyígni fogsz. - Persze elengedhetetlenek vagyunk, de nem a legfontosabbak. Harminckilenc évet végigéltél abban a tudatban, hogy Saulus Armstrong vagy, egy meg nem értett, kisemmizett exauror, lappangó perverziókkal. - lángok mögött vibráló arca szinte kineveti ellenfelét - Pedig egyszerű. Te viszályt hozol a világba, ezért én újrateremtem azt, hogy majd Shannon megtartsa. - elragadtatásában közelebb lépett a tűzhöz, és élvezte, ahogy sejtjei egyre jobban ellenkeznek. Vajon mi történne, ha átgyalogolna az akadályon? Leolvadna bőre, és a mellkasában bömbölő torz bestia bontakozódna ki? Egyáltalán mire készül, így kitárt karokkal belenevetve... nem, belevonyítva a halott éjszakába, aminek, érzi, sírboltnak kell lennie a Nap keltével. - Te is tudod, hogy semmivel sem vagy jobb nálam! Utáltad a családodat, utált a családod? Nálam is így volt. Meghalt a feleséged? Nagy tragédia, én dementorok között értem férfivá. - szünetet hagy. Érzi, hogy feszülnek a húrok, és üveggé merevedik a csendes éj, amin haláltáncukat fogják járni nem sokára. Vajon ki dobbant túl erőset, ki mozdul túl ügyetlenül hamarabb? - Dráma az életed, és erre fogod belső, állatias kényszereidet, hogy szereted, ha ujjaid közt megtapad a sűrűn folyó vér, és emlékezeted rubintokat varázsol a felvágott artériákba. Tartottál már agyat a kezedbe? Te inkább valami kevésbé pragmatikusabbra vágysz nem igaz? Mit izgat téged egy tüdő, vagy egy máj? De egy felmagasztalt szív... Ah! Ahogy lassan kitéped a nőből, és elszakítod a vénákat és ütőereket. Pampam. Még dobog egy kicsit, lüktetnek az esetlen szívizmok, és akkor rájössz, rájössz, hogy köze nincsen az érzelmekhez, hogy minden olyan szó, mint szeretet csak az állatias vágy idealizált manifesztációja. Soha, SOHA nem szeretett téged senki Armstrong, csak jól érezte veled magát a teste. - Újabb nevetésszerű üvöltés pattan ki hangszálai közül és rázza meg az egyre terjedő, és egyre jobban izzasztó tüzet. - Az oldalamon állhatnál mikor átlépjük az evolúció újabb küszöbét és feltárjuk a létezés minden titkát. De nem, te nem kapsz, nem KAPHATSZ ilyen ajánlatot. PUSZTULJ! - a kiáltásával egyetemben felemeli a pálcáját, mire megmozdulnak a lángok, majd szakadatlanul kántálni kezd - Dies irae, dies illa solvet Saeclum in favilla - a sorozatosan mormogott mondat hatására a tűz hirtelen nőni kezd, és zivatarként borítja el a malmot, belekapva a régi faszerkezetbe egyre jobban füsttel borítva az épület belsejét. Apró alvilágként fénylik, és ahogy sikolt a fa még tökéletesebbé teszi a metaforát. A révész vagy Brayden, vagy a rossz hír hozója? Ugyan, hol vinnéd te át a lelkeket a túlsó partra? Mérget csepegtetsz lelkükbe, fiolákba zárod eszméiket.  A pár másodperces vihar elég ahhoz, hogy az üszkösödő gerendák nagy súllyal zuhanjanak egymásba és a halálfaló egy szélsőbb istálló lapos tetejére hoppanáljon, ahonnan fürkészheti, hogy merre próbál menekülni hajszolója. - Sonorus - suttogja el a bűbájt, ami segítségével kellően nehéz lesz behatárolni hangja eredetét. - Elfelejted, hogy neked nem kell semmit csinálnod. Te vagy a TÉVEDÉS! És nekem kell kijavítani TÉGED! - indokolatlanul süllyeszti és emeli tónusát, teljesen megőrült volna?
...alászállott a pokloknak, fölment a mennybe...
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 01. 01. - 22:50:58 »
+3

        Semmihez sem hasonlítható, a maga nemében váratlan, vad érzés szembesülni azzal, mi lett abból a kölyökből, akit a tárgyalásán látott újra. Brutálisan intenzív szembesítés. Akárha néhány év után nyitnál csak fel egy, a pince sötétjébe rejtett, elfeledett ládát, amiben emlékeid szerint ennek vagy annak kéne lennie, de mikor felcsapod a fedelet, fojtogatóan csap meg az a dögletes, gyomorforgató gőz. És bármit is vártál, a dobozban csakis az enyészet vár, a rothadásnak, a férgek forró üzekedésének és mohó falánkságának visszataszító násza az elporladt múlt bélmocskán vetett ágyban. Ezt látja Minticzben. Valamit, amit úgy hagyott ott, mint valami kicsinységet, amit a dementorok majd lassú partmosással csiszolnak semmivé… hogy aztán szembesüljön vele, levágták ugyan a hidra fejét, de hármat növesztett helyette. Az érzés gennyként, epeként gyűlik meg a nyelvén, nyirkos szellemujjait a gerincén táncoltatja.
         Ez… ez a… lény, ez a groteszk próféta az ő műve. Az ő vétke.
         Isten nevére, meg kellett volna öljelek. Ezerszer is meg kellett hogy öljelek. Miért nem láttam akkor, hogy több vagy annál, mint hogy olcsó tiltott mágiát űzz szeszélyből? Több vagy. Súlyosabb, elfajzottabb, betegebb vagy. Maga vagy a dögletesség. A tizenegyedik csapás: a tébolyba oltott értelem… Nem, te nem csupán követsz, cselekszel, végrehajtasz, hanem… alkotsz, és fertőzöl. És ezért meg kell halnod, Brayden, el kell pusztulnod, talán a gondolataidat is tűzre kell vetni, kitörölni a pergamenekről minden leírt szavad. Ma végleg meg kell öljelek, mert ha újra elpillantok rólad, ki tudja, mit látok majd, mikor legközelebb előkerülsz… ki tudja… ki tudja mit.
         Az arcán szétszaladó sebhelyek mintha a lelke törésvonalait mutatnák. Izzanak a lángok narancs fényében. Az őrült extázis kelései fakadnak az arcában.
- Látom, végeztél egy kis kutatást. Nem is rossz.
         A hangja rezzenéstelen, mindössze ennyit mond az elhangzó adatokra. Erre számított. A nevét adta, mert nem volt jelentősége. Nem démon ő, hogy a neve ismeretével uralmat szerezzenek felette. A név, a család, a feleség… az élet, amit megismerhetett, már elmúlt, poros akta csupán, amihez nem nyúlhat, nem mocskolhat be, és nem semmisíthet meg. Az az élet valaki másé volt, és ő egy másik férfiként élte. Hajszálvékony kötélhágcsó köti csak össze vele: az emlékezet. Az emlékek pedig megkopnak, fegyverük berozsdáll, és többé már nem járnak vissza a rémálmok, említésük se szúr, nem kapar. Az emlékek nem veszélyesek, nem hordoznak hatalmat, csak megülnek az emberben, mint a sebhelyek, mint a tüdő hörgőiben a kátrány, a mérgező füstszemcsék ragadós pollenje: konokul, keményen ülnek meg ott, és végzetesen, de fájdalom nélkül.
- Sokat tudsz rólam, de ebben tévedsz, Minticz. Minden, amiben hasonlítunk, száraz adat, ami nem teszi önmagává az embert. S ebben különbözünk. Engem nem az állatias mozgat. Ha csupán a vérszomj űzne, most nem lennél itt. Könnyebben elérhető húsárut is választhattam volna, mint te. Ott volt mindjárt a kedves öcséd: szimfóniát játszott minden sikoltása. Tudom, mit érzel, és mit hiszel, hogy érzek… Az Úr megalkotta, te elrombolod, tehát te is istenné válsz, mikor ölsz, mikor megismered, miből épül fel egy élet, csak hogy aztán az alapjain bomlaszd meg azt…
         Mély lélegzetet vesz. Ezerszer átélte ő is, milyen érzés a másik embert, a teremtésben való testvért isteni kontroll alá vonni és egyúttal alacsonyabbrendű haszonállattá alázni, puszta kézzel és akarattal uralni a lélegzetét, a szívdobbanásait, engedélyt adni neki egy újabb perc létezésre, vagy megvonni azt; tudja, milyen megmerítkezni a test ismeretének sötét vizű, feneketlen medrében… A vérgőzös pillanatokban égig magasztosít. Könnyű volna áldozatul esni ennek a sötét gyönyörnek, és eldobni a józanságot, a maradék emberséget, ami a földhöz vág a kéj múltával. Könnyű kísértésbe esni a húsnak hús iránti vonzalmában.
         De én mindig harcoltam és harcolni akartam ellene.
         Csak egy lélegzetvételnyi csöndet lehell a tüdő.
- Tudom és ismerem. De nekem nem erre áll fel, Brayden. Engem nem érdekel a test. Hús… húsból áll minden, a féreg, a patkány, a vágómarha. ÉN több vagyok ennél. – Csendes és nyugodt, szavaiból sötét lelkébe tört, talán csak odaálmodott fénypászmák igaza villan. – Az ember, amit a fajtád ellenében védek, több ennél. Nevezd akárminek, az érzések és gondolatok, az értékek és az erkölcs szövedékét nem tudod hússá tenni. Ami az embert emberré teszi, az nem fordítható le a primitív nyelvedre. Persze, honnan is emlékeznél már rá, mi az az ember… - Elnémul csendes hangja, amit csak az élénél fogva kap fel és dob a férfi elé a szél; az orgánum, melyen újfent megszólal, kemény és rideg már, így osztja az ítéletet.
- Te nem elpusztulni fogsz, Minticz. Te sosem léteztél igazán.
          A tűzzivatar úgy terjed szét mindenütt, mint a rák, a lángnyelvek belekóstolnak mindenbe, ami csak elibük jut. Pokoli forróság csapja meg a malompadláson, a faszerkezet meginog, recseg alatta. De ez most nem a kapkodás perce. Pár másodperce van még, tudja jól. És pár másodperc kell, hogy a következő lépés jó lépés legyen. A malom nem omlik össze előbb, a forróságot pedig tűrni kell. Szorosan lezárja a száját, visszafogja a lélegzetét; ragadós verítéket sajtol a bőréből a körülötte izzó pokol, a szívverése megvadul, dobálja magát, mint a megbokrosodott ló, lángra kap a talárja…
          Abban a pillanatban dehoppanál csak, mikor Minticz előbukkan az istálló tetején. Ugyanannak az istállónak a falához simul merészen, a halálfaló elől elrejti a szalmatető lehajló teteje. Lélegzetét némára fojtja le vasakarattal, a torkának szegezi a pálcáját, megajándékozza hangjával a szelet, hogy az szétszórja szavait, Brayden füléhez vigye őket, mintha mögötte állna, olyan közel, hogy a lehellete forróságát is érezze a bőrén.
- Nem vagy… isten. – Rekedt a hangja, de csattan, mint a pofon. – Akkor sem tudnál… kijavítani, ha elkapnál. Kevés vagy ahhoz… Irtózatosan kevés. Nem leszel soha… több. Seggberakhatod a kibaszott evolúciódat, mielőtt pokolra küldelek.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 01. 02. - 14:38:07 »
+2

|a hódító|

- Erkölcs? Ezzel takarózol esténként? - szavai túlcsordulnak a gúnytól, ahogy megmártózik a zuhanó tájkép okozta mámorral. Mennyire gyönyörű, mikor magába roskad valami, akár egy malom, akár egy ember, vagy éppen csak egy apró szerv. Vajon a másik férfit sosem érdekelte mit rejt az előtte fekvő holt? Lassan feltárni teste gusztustalan titkait, bekukucskálni a mellkason vágott ipszilonon keresztül. Sosem fogta el az ábránd, milyen egy hűlő belsőség tapintása, hogy ránganak a sima izomszövetek is, mikor bekövetkezik az élet számára feldolgozhatatlan halál. És ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre vág a döglődő szövetek közt, ott rázza magát a kérdés, hogy mit rejt az aki mozog? Mik azok a titkok, amiket csak egy lélegző test rejthet? Armstrong, neked értened kell, neked TUDNOD kell mi pezsdíti a vérem! NE HAZUDJ MAGADNAK!- A jó ügy érdekében, a legnemesebb célért teszed minden léptedet, nemde? És mégis, mikor ott állsz egy tehetetlen ellenfél előtt, hamarabb vágysz arra, hogy halott legyen, minthogy eszedbe jutna ki is ő, és mit tett? Nem ijedsz meg magadtól, mert indokod van, ahogy nekem is. - fülbe csepegtetett, maró vitriol minden egyes szava. - Te haldokló istened nevében ölsz, én azért, mert... NINCS istenem. - mohón felnevet, és nagy, tisztátalan cseppekben fröcsög a nyála, talán valami ismeretlen métely is előkúszna nyelve mögül, ha nem szorítaná össze ijedten ajkait a légkör zavaró változásaira.
A betegségként lappangó gondolatok hangokká testesülnek fülében, és dühösen fordul meg tengelye körül, hogy láthatatlan ellenfelét fejbe vágja, de csak az üres levegőben vág utat talárja. Szeme pedig idegesen fürkészni kezdi a terepet, hogy vajon mi kerülhette el figyelmét, hogy kerülhetett ismét alávetett helyzetbe. Reflexeit készenlétben tartva veszi sorra a lehetőségeket, hogy mi történhetett hoppanálása során. Vajon egyszerre kezdtek menekülni? Pontosan hozzám vezette gyarló kis szavait, nem csak szétszórta a térben, de ahhoz, hogy tudja hol vagyok... nem kell látnia. Elmérgesül benne a tudatlanság és rozsdás láncait rázza a benne élő szörny. - GYÁVA! - ad hangot tehetetlenségének, és erejét fitogtató állatként üvölti le a köd mögé bújt csillagokat. A lét értelmét az emberré válás árulta el. Megkínozta az igaz eredetet, és ketrecbe zárta az állatot, ami az egyén maga! De ő, Ő MEGTALÁLTA a kezdetek forrását, és egyedül rombolja le majd a gátat, ami felett épp most hullik majd el utolsó védelmezője, hogy bűnös vérű áldozatként pecsétje legyen egy sötét kornak. Bár még nincs vége, még ki kell vívni a jövőt: óvatosan lépked hát a sajgó tetőn, ami akármelyik pillanatban beszakadhat, és ha elveszti egyensúlyát, akkor vége mindennek... Hát persze! Bestiális vicsorgása hirtelen változik sunyi rosszakarattá, és enyhít pokolmély tónusain. Keményen elrugaszkodik az öreg tákolmánytól és még a levegőben elkiáltja magát - Nox aeterna! - Pálcája hegyéből sötét függöny kúszik elő, miközben súlya alatt elhajlik a korhadt fa és a fagyott földre érkezik egy nonverbális Protego-t varázsolva maga elé a biztonság kedvéért. A burjánzó sötétség felfalta a házat és az érzékszerveket. Az igazi éjszakában a hangok is elvetélnek, hiába próbálna ordítani bármelyikük is a varázs megfojtja a hangot. Ismered az őrületet Saulus? Tudod milyen az, mikor a gondolataid egymásba tekeredve zuhannak a padlóra, és hiába erőtlen kísérleteid a fény gyújtására, Az én árnyamban te NEM TÜNDÖKÖLSZ!. Térérzékelésétől megfosztva indul óvatosan az egyik irányba, hogy kitapogasson valami támpontot és közben felrémlik előtte a vakságban töltött megannyi óra, mikor sikoltott gyötört elméje, hogy hagyják abba, legyen vége a varázsnak. És futott az őrültség elől, egészen addig míg át nem ölelte azt. Nosztalgiázva lépkedett vagy futott, nem tudta ő sem, csak haladt, mert tudta, hogy éreznie kell a világot, hogy el ne vesszen, taposnia kell a földet, még ha sikamlós tükörnek érzi, akkor is. Mindjárt vége, mindjárt vége. Nem ismeri fel a fejében szóló saját hangját, csak tudja, hogy mit mond. Tudja, hogy hiába csak tíz méter a hatótávolsága varázslatának, benne a tér spirálisan csavarodik és akár az uroborosz, akaratlanul önmagába harap. Möbius-szalagként csavarja körbe a létező világot, és roppantja szilánkokra a gyengét. Most mihez kezdesz? értelmetlen kongásként visszhangzik fejében a kérdés, aminek nincs kérdezője se igazán, ahogy talán kérdezett sem létezik.

Nox aeterna - fekete mágia, a használó körül sűrű, fekete köd telepszik a tájra, amiben megzavarodnak az érzékszervek és nem lehet fényt gyújtani benne. Állítólag aki fél óránál tovább tartózkodik benne az megőrül.
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 01. 03. - 19:59:19 »
+3

        Magában hangtalanul nevet, vérszomjasan rángatózó állkapoccsal, de még nem mozdul, nem, ki kell várni a módját, pálcája szófogadó nyugalommal, de felkészülten vár, hogy újra beszéljen, kezdjen újabb szónoklatba, lovallja bele magát, hogy aláomlaszthassa az istállót, rávethesse magát ripityomra tört, félkész tetemére. Hisz kölcsön kenyér visszajár. Kellek, kicsi halálfaló? Hiányzom máris? Sarkhideg mosollyal hallgatja sakálordítását.
         Ahogy hirtelen elhallgat a süvöltése, érzi már; talán tervez valamit, talán rájött…
         És rosszkor.
         A gondolatnál is gyorsabb benne a reflex, az ösztön, a túlélni és ölni akarás szinte alig akaratlagos funkciója; előreszegezett pálcáját pillantásával összesimuló szinkronban kapja a zaj felé, a feje fölé, besimul a házfalhoz, mérlegelés nélkül választja a gáncsrontást… de aztán minden cselekedet, minden gondolat félbe lészen vágva. Vagy egyszeriben úgy tetszik, sosem volt talán.
         Vaksötétség hull rá, tömören, erőszakosan, mint egy rideg vasból való szemfödél, szint érzi, ahogy keményen a vállára vág a rádobott lepel. A rontása elpattan valahova, ki tudja, hova, nem ér célt, a szeme előtt térnek le pályájukról a vöröses szikrák, görbülnek meg, tekerednek kaján spirállá, hogy aztán eltűnjenek, és eltűnjön belőlük minden fény. Lumos. Nem is gondolkodik rajta. A pálca tehetetlenül rándul a kezében. Globus Lucis! Kiáltani akarja az igét, ordítani, de a sötét higanyként csordul le a torkát, kitölti a tüdejét is, elszorítja, és nem engedi szólni. Nitescatur! Colluceo! Nem fog sikerülni. Semmit nem lát. Nox Aetherna. Nem ez a megoldás. Nem gyújthat világot. Meg kell nyugodnia… gondolkodnia kell… fény kell, fény, fény!
         FLAMMA!
         Égj, lobbanj, villanj, ragyogj, robbanj, tüzelj, lángolj, világíts, szórd fényed, vagy csak pislákolj legalább, ha nem lángot, nem vakító máglyát, egy árva fénynyalábot, egy pászmát legalább, egyetlen sugaracskát… fényt! Ó, édes, édes világosságot! Napot, holdat, fáklyát, gyertyalángot, zseblámpát, neoncsövet, nátriumgőz lámpást, vagy egy kibaszott fluoreszkáló csíkot legalább a vészkijárat felé, hogy tudja, merre kell kimenekülni ebből az életből…!
         Sötét… létezhet egyáltalán ekkora sötétség? Vagy ez már nem is sötétség, hanem maga a vakság, egykor oly mohó pupillái örök éberkómája, vagy tán a világ teremtése előtti falánk nihil, a betölthetetlen gyomrú semmi, ami darabokra tép, ha nem mozdulsz, mint odakinn az űrben a vákuum. Mozdulni kell, mozdulni, mozdulj, auror, élj… Mozdul? Vagy csak áll? Talán nem is él. Eltűnt a háta mögött a vályogfal, emlékezett, hűvös, mocskos tapintása volt, igen, tapintás, érzéklet, amit tapint az ember, annak léteznie kell, az a fal is létezett, de hol van hát akkor, hol? Talán nincs is már semmi. Semmi nem mozdul, nem támad, nem szól, nem lélegzik… nincs fenyegetés, nincs állatias ordítás, nincs a mellébe csapódó átok, a torkát átdöfő penge, zöld villanás. Nincs… nincs semmi.
         … Legyenek világító testek az égbolton, s válasszák el a nappalt az éjszakától…
         Holdad vagyok, s te napom leszel, jut eszébe, eljött érte újra az a köd, ami meglátogatta, mikor Cass elment, a köd jött a helyére, a botladozó, tompító köd, amivel nem fért meg a külső világ, csakis belül lehettek zajok és lélegzetek, csakis belül, belül, idebent... De akkor a köd csak köd volt, nem volt ennyire ijesztő… felnőtt a köd, felnőtt nélküle, és most visszajött érte…
         Hol van? Hol a féreg? Megvakította, hát mért nem végez vele akkor? Nem, még nincs vége… még nem lehet vége… Hol bujkálsz, Minticz? Hol vagy? Miért nem… MINTICZ! Csupa fortyogó gyűlölet, vérforraló indulat, de hol az arc, ami ehhez kapcsolódik?
         Mért bújsz el?
         MEGÖLLEK!
         Maradványgondolat. Koszos sárnyom a padlón. De hol járt az a cipő? Honnan van az a sár? Hol van a tavalyi hó? HOL VAGY? – vonítja befelé. A sebesült állatot elhagyják a társai, elhagyják, csak magának vinnyog. Hangszalagai reszketeg kapuőrségét áttépve ömlik belé a levegő, de nem levegő az, mérges gáz, fekete, fekete, fekete párája a pokolnak. MIT TETTÉL VELEM? Te… te… te… pici koppanások odabenn a koponyaalap cirkalmas csonttaréjainak labirintusában.
         Te, sötétség halotti leplének szövögetője, te őrült Delilah, aki befontad szövőszékedbe az utolsó ép gondolatokat, hol vagy, Delilah? Hagyod, hogy megvakítsanak? Hagyod, hogy börtönömben puszta kézzel hajtsam a malmodat? Hagyod, hogy az oszlopok közé kössenek? Ezt kívántad, Delilah? Te rohadt kurva, te! Gyere, hadd fonom be a hajad. Kitépem mind egy szálig, letépem vele a bőröd, kikacsint a bugyborékoló vér alól koponyatető, hófehér. Benned is van valami kibaszott fehér!
         Minticz… te vagy az? Ott vagy? Létezel?
         Kapaszkodás a névbe. A gyűlöletbe. De van ott valaki. Akit ölni vágyik, mit ölni, darabokra tépni, beleharapni a húsába, foggal marcangolni le porhanyós csontjairól, belenyalni a vérébe, aztán forró fürdőt venni benne. Benned. Tebenned. Te, te, te. Milyen könnyen ürül ki a jelentése egy szónak. Hová szaladnak a szavak? Elvitte a cica a nyelvemet… a nyelvemet… kivágták a nyelvemet. Hova mész, te? Te, te, te. Quo vadis? Quo vadis, domine? Te, te, te. Ki adja vissza a jelentését ennek a két rohadt betűnek? Ki az a te? Ki az az én? A legrövidebb hang is egy mondat, és nem beszél egyik sem. ELI, ELI, LAMA SABACHTANI? „A te haldokló istened…” Haldoklasz, Uram? Vagy haldoklom én?
          A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: „Legyen világosság…”
         Csak akkor tudom már végleg, hogy mindvégig rohantam, mikor térdre esek. A tócsán betörik a jég a kezem alatt, és vág, mint az üveg, forróságot érzek, vért. Mint az üveg, érted? Üvegablak… tükörablak… ott a kihallgatóteremben, ott… tudod, Saul, tudod… annak a gyereknek milyen színű volt a szeme? Kék? Vagy zöld? Barna volt? HISZEN MÉG AZ ARCÁRA SEM EMLÉKSZEL! Futottam… futok… vergődök… tovább… megesz a vákuum, ha nem mozdulok! Minticz… ő tette ezt… Minticz vezette el hozzá a ködöt, mert Minticz fertőző, Minticznek pusztulni kell, a köd miatt, már csak a köd miatt is…
         MINTICZ!
         Meg kell találnia. Meg kell ölnie, és akkor örökre megöli a ködöt is. Minden újra tiszta lesz… fény lesz… van-e itt még világ, te rohadt Delilah, te kibelezni való bárcás? Mutasd, merre van Babilon, és én megyek, porig rombolom! Megölni… megtalálni… merre… van… merre…
         Nem kell fény. NEM KELL KIBASZOTT FÉNY! Hiszen itt botladozol velem te is valahol, igaz-e, Minticz… már ha létezel. Itt vagy. Itt vagy mellettem, itt kell lenned! Nem kell nekünk fény, Minticz, nem való nekünk az, annál jobbat tudok!
         Térden csúszik, kúszik, mászik, ujjai mohón túrnak a jégtükrök alá rejtett sárba, ami durvára fagyott ujjai alatt forrónak, testmelegnek érződik. Itt vannak a zsigereid, halálfalócska, itt túrok beléjük, hopp, egy máj, egy szív, pont, ahogy akartad, eltépem a vénát, artériát, kitakarítalak… kitakarítalak belül. Csillogni-villogni fogsz. Húst akartál, megkapod, a saját húsodból fogunk ma jóllakni, Minticz… véred lesz a misebor, amit valaki csak tévedésből változtatott vérré, víz volt az, fertőző kutak vize. De hol a húsod? Hol a véred? HOL?!
         A pálca. Pálca van a kezében. Megtalállak én, Minticz, nem is kell a fény, nem, tartsd meg magadnak, nekem jó ez a sötét! Megtalállak benne… A homlokához érinti a pálcát. Visus Venenanti. Láss, mint a gödrösfejű csörgőkígyó, infravörös, titkos ösvényt fess a bezáruló éjszakára, villásan kiöltött nyelveden érezzed a vért, azt az éjfekete vért, a kobrafogaid csikorogjanak a hús után. Érezlek. Izzol. Nem látlak, de élsz, meleg a tested, valahol kiszökik belőled a lélegzet. Én nem sietek, Minticz. Te sietsz… siet a meleged. Siet a vérszagod. Vérzel? Megsérültél, mikor leestél? Dögletes szagod van, még a húsod is csupa métely, meglátjuk, kimásznak-e belőled a kukacok, ha beléd harapok. Rothadt vagy belül, csupa lárva és genny és parazita. Minticz, Minticz…
         A gyűlölet mantrája a név.
         A levegőben úszó hússzag csal. Hol innen, hol onnan érzi, de szívós, éhes féregként vonszolja magát utána, kitartóan, mint a kullancs, aki egy lapra tesz fel mindent, mielőtt levetné magát a faágról a gazdatestre. Ha nem sikerül, elpusztul. Csak a testmeleg hívó szavában bízhat.
         Dögevőként tapogatja végig az őskáoszt. Zizeg, zúg, sikolt, börög, kattog, sziszeg odabent minden. De elmúlik, ha elkapja Minticzet. Ha elkapja… ha lerántja magához, ha megfojtja, szétveri a fejét egy kővel, ha feltépi a gyomrát, megöli, igen, megöli, milyen édes szó, akkor minden megoldódik. Minticz a kulcsa mindennek.
         Gyere, csókolj, Delilah, csókolj azzal a véres, kivert fogú, okádékfaldosó száddal. Csókolj. A tiéd vagyok.
         Csak egy perc, és magunkra döntöm a templomot. Mindannyiunkra. Pusztuljunk mind!
         Csak egy perc... csak egy.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 01. 04. - 16:32:59 »
+2

|a hódító|

A világok néha túl kicsiknek bizonyulnak. Ahogy csörömpölnek, kapálóznak az eszmék talpa alatt, és nem is tudja igazán, hogy a gondosan fényezett bakancsa hol kopog. Koponyája forradásainál talán, egymásba mélyedt csontok között egy sejtnyi rés? Valami van, valaminek kell lennie, hogy ellephesse a világot kárhozott aurája. Ahonnan kiszökik és selyemzsinórként tekeri körbe a megszűrt napfényt, hullazsákként terül a tájra. Hát akkor miért nem kúszhat be is valami? Miért ne állhatna ellen a kifelé áramló gennyes masszának valami nagyobb hatalom, hogy rátelepedjen a hosszú axonokra, és két neuron közül ellopja a teret, egymásba olvassza őket, egy undorító gombóccá szipolyozza az agyat. Megéri Brayden? Mit szól majd Shannon? Nem fog méltatlankodni a világ? Tudtad mindig is, hogy önmagadat emészted meddő ideáiddal. Selejt vagy, csak egy félbehagyott teremtés és fejlődésed csak egésszé válásod lenne. Egység a világgal? Sarokban hagyottak képzelgése csak... Minek is nyitogatod a szádat most is? Levegőt keresel vagy szavakat? Mindegy is, már olyan rég mindegy volt. Érzed te is, nemde? Ahogy ez a meleg füst lefut a torkodon... akár, cirógathatna is. Milyen jól esik az ölelés, milyen furcsán... emberi, és megalázó. Cirógathatna is bizony. Cirógathatna, ha nem döfné tele rozsdás vasakkal védtelen belsődet, hogy megteljen a tüdőd finom vérrel. Hát nem csodás egyszer a te csökött testeden is látni amit annyiszor végig néztél már? Ez a Minticzek sorsa, érzed? Kárpátokhoz láncolt démonokká válni, bömbölő szellemekké, akik testetlenül keringenek saját kudarcuk fölött. Minek is erőlködsz, ha a fájdalmad nagyobb lesz, mint egy ficam a bokában, vagy  néhány zúzódás a karon? Mit akarsz még magadtól? Mit akartál egyáltalán?
Finite! - nem tudja milyen íveket ír le a keze, nem érti miért nem mozdul pálcája görcsös szorításában. Csak azt látja, hogy nem süvít vissza fekete gyermeke a Föld közepébe. Hiába csúszik ki lába és zuhan a hátára nem változik semmi, csak fájdalma nyújtózik sokkal hosszabban, ahogy levegőért kapkod ziháló mellkasa, és a vágyai fosztott szervezet ördögi alkut is kötne néhány csepp levegő fejében. De csak ez a dohos füst jár keresztül-kasul testén, mintha minden szilárdságát feloldaná. Talán ez már nem is ugyanaz a dimenzió. Valami alternatív idősík, egy groteszk univerzum minden báj nélkül. FinITE! FINITE! FINITE! FINITE! esetlenül hempereg, mint gyerek aki futni próbál rémálmai elől. Ennyire elfelejtetted? Semmire sem emlékszel Matthew?
Csak ő hívott így. Reszelt hangja összeroppantotta halócsontocskáidat minden egyes alkalommal. Életet akartál, és utat mutattak neked a halálon keresztül. A pincék sötét alagútjait okoltad. Férgeknek való élet ez, nem tökéleteseknek. A túl sötét nem tisztít meg, csak a tűz tünteti el a húsodba vésett bőrt, lángoló csipkebokrok gallyai közt ül a tudás. Milyen balga tanok, milyen erőtlen magyarázatok. Hogy nem vetted észre már akkor is? És mégis milyen világossá vált, ahogy beette magát szivárványhártyádba életed első igazi éjszakája. Nem is olyan régi emlék ez, friss mint a rozsdás íz a szád szélén. Nyald le, áldozz magadból egy darabot önmagad szentségére. Úgy. Lökd el magad a padlótól, és... Ennyire vagy képes? Visszazuhansz, mint azok az ázott kutyák akiket annyiszor megvertél a régi birtokon. Ne is próbálkozz, úgyse vagy különb náluk. Rozoga szénváz, hüvelye a semminek. Nem születnél újjá sem, hanem a nirvána és létezés közt kerenghetnél, mert nem lenne isten aki befogadjon. Egyedül te vagy, egyedül te létezel Brayden, és semmi, semmi más.

Ellenkező teste könnyű drótként hajlik meg minden külső akarat előtt, ahogy kerengő elméje szegletében lassan feltűnik ő is, és átkarolja baljával a nehezen mozgó jobb csuklóját, hogy köröket formázzon maga előtt. Finite, Finite, Finite, Finite nem remegnek úgy gondolatai, mint az előbb. Nem tűnnek el nyomtalanul az első hangok, mire a szó végére ér, hanem ott maradnak végig együtt, de még mindig kontúr nélküli anyagként lebegve. Előzmény nélküli léptei is feleslegesen keresik a teret, hiába minden próbálkozás, egy nyílegyenes labirintusból nincs kiút, nem lehet. S akkor mégis, ahogy háta megfeszül a falon, és tapogatózó csupasz tenyere lassan megtalálja a fagyasztó síkot. Nehezen hajló ujjai egy ismeretlen, kiálló tárgyba kapaszkodnak, ahogy sokadjára köröket próbál rajzolni maga előtt. Gondolataiból rózsafüzért sző az ige, és halk mormogás zúg fel torkából, ahogy a másvilágok által kilégzett felhő bekúszik a talajba, vissza, ahonnan jött. Magába rántja rothadó méhe, és hirtelen rántja le leplét a rejtegetett világról. A gyér fény elől menekülő pupillák hiába szűkülnek drámaian össze, ezernyi apró tűként találja meg az eddig prűden, csak a körvonalait mutogató éjszaka fénye. Agyába szökő fájdalom ordításra készteti a testét, de vastag nyakán hiába feszülnek egyre jobban az erek, és szájüregét is hiába mutatja a világnak, a ki-be járkáló légmozgások lágy süvítésén kívül semmi nem zavarja meg a vidéket. Csontjaiban azért ott pattog a kiáltás, és oda-nem illő csomóként feszítené fel a bőrét, ha lenne hozzá elég ereje. Hamar feladja, és elhallgat minden zaj. Csak a bagolyhangok tisztasága, néhány rovar hallatszik. Minden eddig jelentéktelen nesz értelmes vonalakat ad hozzá a világ festményéhez. Ahogy kirajzolódik a nagy mű, gőzök oldódnak mohón a szaglóhámba. Fűre csapódott harmat, későn nyíló virágok, fűrészpor, doh, izzadság. Egy teremtett világ újrafelfedezése történhetne akár, ha nem bugyognának fel ismételten azok a furcsa ingoványok a fejben, amikben eddig aszódott egész testük. Brayden fejében még mindig hasogatott az intenzív ingerek összhatása, és érezte, ahogy valami kitalált égi hatalom ecsetet fog, és rajzolni kezd a kis címke alá: Tájkép két szenvedővel.
Vajon meddig tarthatott? Hány őrjítő másodpercig matattak a varázs ködében? De nem is, nem ilyen koholt mértékek mutatják ezt meg. Sokkal jobb kérdés, hogy hány beteg gondolat pattan ki benne, hány eddig ismeretlen része ugrott ki árnyékából és kezdte marcangolni? Lenne min gondolkodnod, nemde? Lenne mit tervezgetned, csak időd nincsen. Most valami egészen más cél uralja az elmédet. Emlékszel még, miket mondtál a köd előtt? Helyes. Vésd mélyen bőrödbe, hogy ne felejtsd el, és akkor se töltsd fel a hézagokat, ha már bevégezted munkádat. Mert nincs meghátrálás. Nincs.
Hol vagyok? Mintha egy másik életből eszmélt volna, úgy tekint körbe. Az istálló külsejének támaszkodik épp, és kézfejére rászáradt egy vékony vérpatak. Szépen rendezett körmeiből élesen vágó recék lettek, tiszta körömágya pedig megtelt mocsokkal. Térdénél szakadt ruházatánál csak egy apró horzsolás, elveszik megjelenése viharában. Egyedül bal bokája kérdéses, ami még tiltakozik minden nagyobb megterhelésnél. Mit csináljon vele? Hogyan tegye rendbe? Illetve, mikor lesz ideje rá? Megannyi kérdés cirkulál a fejében, de tudta, hogy nem húzhatja a helyzetfelmérést. Nem pazarolhatja el idejét, még ha az igazi sötétségtől érintetlen Saulust talán jobban is megviselte.
- Mit... - ernyedt suttogása tűnik el rögtön a levegőben. - Mit... - határozatlan, remegős hangja ismét megtorpan, ahogy észreveszi szívét. Mintha csak két dobbanás közti utat járt volna be a téboly függönyében, vagy addig meg se mert moccanni és most pótolja be a kihagyott ütemeket. - Mit láttál? - vesz erőt magán, és kiáltja el magát. - Tetszett?... Tetszett, hogy végignézhetted mit lát a tükör minden... MINDEND egyes alkalommal, mikor végigsétálsz előtte? - rekedt és erőtlen röhögéssel pecsételte le kérdéseit, majd az épület felé fordulva óvatosan hátrálni kezdett, bármikor készen egy pajzsbűbájra.
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 01. 04. - 21:55:24 »
+3

        Az őrülten tekergő gondolatok végzetes-fekete tintával rajzolják át agyveleje gíruszait, szinte érzi, ahogy beléje szivárog a sötétség vére, átfúrja, beléje harap, mint valami métely, aminek a lárvája ha egyszer megvetette magát a szervezetben, nincs visszaút, nem lehet kitépni a szövetekből. Kibéleli, átmossa a moccanó, örökös semmiből festett és el nem múló mindennel telített feketeség; felhasogatja a testét, belefészkel, lepetézik a lelkébe, ott hagyja sötét magját, ott hagyja örökre, mint átkos ajándékukat az emberhúst kívánó istenek, akik halandókat gyötörnek meg szerelmükkel.
         Kiválasztott lettél, Saulus… tiéd az örök IGAZSÁG, nem csak valami olcsó, ócska igazság, amiben örökké kétkedhetsz… Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád… IGAZSÁG, Saulus, AZ IGAZSÁG, vedd el, tedd az elsorvadt, béna szíved helyére, mert úgysem dobog az, hideg, mint a kő, élettelen, halott, hiába várod, nem fog verni ebben a csendben!
         A sötétségben derengő testmeleg fénye után küszködi magát, csapkodnak a karok, lábak, haldokló igyekezete ez a bűnbocsánat világossága felé. Minticz… Minticz… elkaplak… elkaplak, megöllek… mindjárt… akkor vége lesz… vége lesz… vége vége vége vége vége, akkor lesz vége!
         Minek neked Minticz? Hiszen benned van a mindenség, érted? Az emberi agysejt alakja éppen, mint az univerzumé… Isten csillagteste körül villogó szemcsék a véres kardú angyalok, végtelen hosszú axonjain át szól hozzád, téged hív körébe, téged szólít! El van ültetve beléd is a mindenség, ott fejlődik a gondolataid szövedékének puha, édesen ringató méhében, issza a véred, azték istenek gyermeke, ezért tűnik minden olyan tompának egy kicsit… dobogó szíve veri ezt a hasogató fejfájást a dobhártyádra… és minden szempillantás alatt százszorosára osztódik, sötét, hatalmas isten-magzat, és benned fejlődik… benned! …a hatalmat mint üveggolyót megkapod… Várj, Saulus, csitulj, és várj, csak annyit kell tenned, hogy kivárod, míg kifejlődik egészen, míg elég nagy lesz ahhoz, hogy szétrúgja a koponyacsontok szelíd illesztéseit, és megszülessen, rászabaduljon a világra; te hordod ki… A TE IGAZSÁGOD! A MINDENSÉG!
         Nem, én nem ezt akarom! Vért akarok, csak vért, csak húst, csak halált, nem akarom a mindenséget, elvakít, megéget az igazság! Pusztulj, te rohadt Isten!
         Végleg elveszett a sötétségben. Nem keres, nem talál semmit. Kő akad a kezébe, megmarkolja, lecsap vele valahova, valami reccsen, valami freccsen, forró vérszag! Igen! Ez jó! Ebbe lehet kapaszkodni, ez megtart! Újra lecsap. Újra. És újra.
         NEEEEEEEEEM!
        
         Ébredés.
        
         Születés.

         Halál?        

         Hol maradt a halál?
         Elsiklott felette? Rövid volt, mint egy szemvillanás, egy fejlövés?
         Vagy nincs… nincs halál, és minden, amitől rettegni kell, az örökké való élet? Nincs megnyugvás, nincs örök nyugalom a megfáradt léleknek, csak egy transzfer, lélektelen átkapcsolás egy másik dimenzió taposómalmához? Visszavesz a gyár, de csak látszatra, megrágnak, feldolgoznak, kijavítanak, új életté köpnek ki, valahol máshol.
         A teremtés rabszolgáinak sosincs menekvés.
         Nincs menekvés. Nincs vége.
  
         Összeomlott, megvert kutya módjára magába zuhant teste megvonaglik, reszket, magzatpózba görbülve öleli a sarat és a földet, a jégszilánkokat, a köveket, a mocskot. A valóság hirtelensége, intenzivitása, az éjszaka köddel terített ragyogása úgy hat rá a bénító sötétség után, mintha új szemet ültettek volna szemüregeibe, idegent, mástól valót, ami ellen védekezni akar a szervezet, ki akarja vetni magából. Két kézzel takarja szemeit, önnön kézzel szétvert kézhátáról vért mázol az arcába.
         Istenem, fény…
         De valami hiányzik ahhoz, hogy ez a mondat jelentsen is valamit. Mire a fény? Mire az ösztön öröme? Erőszakkal fogadja pupilláiba a vakító, villámló éjszakát, tőrdöfés szemeinek, de önkínzó akarattal látni akar. Megtalálni a mozaikdarabot, ami összeköti hulladékká felcsavarodott, darabokra hullott doménjeit egy működő, funkcionális egésszé… még mindig ott lüktet az őrület valahol a fejében. Az agya árkaiban meggyűlt a feketeség. De az érzékszervei vad újjászületése megtaszítja a valóság felé. Rögös út ez, gyilkos…
         A fájdalom jóismerős, ami a kezébe vág, de a sajgás mindig az akarat emlékeztető riasztása. Tűrni kell, eltűrni, hogy csordul a meleg, szenvedő vér a kézfej oldalívén. A vérszag erős, szinte hányingerre ingerlő koncentrációban van jelen, a földszag nedves, friss kavargása szinte jóleső, csitító ellenszer rá, és hideg éjszaka-illat, igen, a fagy íze, a lángok szaga, a pernye, a füst fojtogatóan valóságos aromája! Tüdeje rángatózva szív magába mindent, a tanya halálbűzét is, a magába roskadt istálló szúrós penész-kipárolgását és szalmaillatát, a bedőlt vályog felcsapó, köhögést idéző porát; vad zihálásra nyílt szájából kivillan a nyelve, mint a macskáé, ha belekóstolna a levegőben úszó, ínyenc szagokba. A saját lélegzete zavart kapkodása szinte döndülésekké erősödik fel a fülében, és a szíve… a szíve templomharang, mély hangú ágyú, táltosdobok ordítása, hajókürt, vulkán torkából feltörő moraj, a tenger zúgása, az ég villámlása! Ver, újra ver, él, ÉL MEGINT!
          Fény! Fény! Epilepsziásan rángatózó szemhéjak alá menekült, égő, nedvezdő szemei éhesen isszák azt a semmi fényt. De a szemére húzott bűvölet nincs tekintettel éledésére, izzó vörösbe keretezi Minticz alakját, akit eddig hiába keresett a sötétben. Ott van, suttogja neki a viperák szemének hű mását teremtő varázslat, ott a meleg, a zsákmány, az élő test, tele forró vérrel, amit korábban kívánt. Igen, ott van, és csak rá vár!
          PROTEGO – üvölti egész lénye némán, minden ösztönével, minden túlélni akarásával, amikor újra gyökeret vetett a testében annyira a tudata, hogy felfogja, hol van egyáltalán, miért, és ki ő. A varázslás pedig jobban visszahúzza önmagába, mint bármi. Előreszegezett pálcával vakarja fel magát a földről, esetlenül vergődő tagjaiba egyes egyedül az akarata rántja vissza a ragadozószerű ugrás lendületét. Minticz! Minticz… majdnem elkaptál… majdnem… de mit tettél a… Gondolatban megreszket a sötétség gondolatára. Életében először érzi úgy, jobb azt nem kimondani. Mi lett? Mit tettél? És ha megvoltam már majdnem, miért nem átkoztál? Megölhettél volna! Ó, te rohadt, te rohadt, rohadt! Frissen lobbanó gyűlölettel bámul a másik férfire. Megsebesült. És vérzik…
          A kígyó-öntudat magával húzta vér- és húsrealitású prédaíz annyira erős a nyelvén, hogy szorosan lezárja a száját. De hisz… minek erőlködni? Végignyal a száján a kígyóösztönöknek ellenállni nem tudó nyelvöltéssel, valahogy oda nem illő élvezetfélével, a pusztulás megédesít, felerősít, megélénkít minden ingert. Pálcás keze meg se rezzen; a harc olyan mélyen belevésődött reflex, hogy szinte már vegetatív funkció, akaratlan, erőfeszítés nélkül vezérelt. Hibáztál, Minticz. Meg kellett volna ölnöd, amíg lehetőséged volt rá… Vagy talán nem is volt lehetőséged? Hiszen gyenge vagy, akárcsak én. Sebesült. Igen, alig állsz a lábadon. Hogy fogsz összeszedni annyit a varázserődből, hogy küzdjél egyáltalán, mielőtt megbuksz?
          Hideg őrület költözik hirtelen megvénült vonásain szétszaladó mosolyába, ahogy hallja a másik férfi botladozó, erőtlen hangját. Hang… milyen furcsa… ó, az emberek beszélni is szoktak, tudnak beszélni! A némaság után olyan megdöbbentő… a semmi után minden olyan megdöbbentő...
          HOVA HÁTRÁLSZ, TE ROHADT?!
- Mit… láttam? – reszelős szisszenésként szökell elő a hangja, nem bajlódik azzal, hogy megköszörülje a torkát, hogy megvárja, míg visszatér az ereje. – Hiszen mindjárt megnézheted magad, Brayden. Tükröm leszel te magad… és ÖSSZETÖRLEK, BASZD MEG!
           OBSTRUCTO!
           CRUCIO!
          Átkát fűti a gyűlölet, a szenvedés utáni leplezetlen vágy, igen, látni akarja, hogy szenved, ahogy ő szenvedett, hogy vonít, hogy sikolt, ahogy ő üvöltött befelé, hogy vergődik, ahogy ő vergődött, hogy öleli a sziklás lapályt, ahogy ő ölelte…
          Már nem akar könyörületesen végezni vele, mint a veszett rókával. Könyörületesség, mi az?
          Kimásztam az összedőlt templom romjai alól. Kimásztam a kibaszott templomod kövei alól! Most te jössz, Delilah… VISÍTS!
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 01. 05. - 20:16:55 »
+2

|a hódító|

Ujjai mintha egybefonódnának pálcája érdekes spiráljaival. A haragos tiszafa szinte táncol előbbi mágiája nagyszerűségétől. Kineveti a dühös aurort, mint egy meg nem értett gyereket ugrálja körül odaképzelt hullámzása. Óhatatlanul teszi fel a legkínosabb kérdéseket, aminek helyük sem lenne egy ép agyban, egy sebzetlen társadalomban. Miért nem hallgatsz rájuk Saulus? Miért nem esel össze kereszted alatt, amit fölöslegesen cipeltél idáig? A szégyentől félsz? Hogy a te arcodról senki nem törli le a verítéket? Remegsz önmagad súlya alatt, és csak idők kérdése, hogy magadba zuhansz, mint a jól nevelt házak, akik nem szeretnék tovább foglalni az értékes teret. Téged nem így tanított az élet. Te kiharaptál magadnak egy szegletet a világból, és ahhoz úgy ragaszkodsz, mint hajóroncshoz a tenger közepén. Se sziget, se part. Hát mire vársz? Rég tudod, hogy repülni nem lehet, és az egyetlen igazi út, csak a láthatatlan mélység. A feltérképezetlen valóság, a tengerfenék komor nyugalma. Még ijeszt a természetesség látképe ebben a teleaggatott világban. Még tiltakozol a horizont magánya ellen, mert túl kényelmes ez a megerőszakolt, felöltöztetett plasztikum, amiben felnőttél. Ez a takargatott és kisemmizett igazság, ami lassan felkúszik rajtad, át a pórusaidon és utálatos özönnövényként telepszik meg a fejedben. Ez nem egy megbundázott meccs, ahol szerepet kell játszani, ez a molekulák mozgatta élet, ahol addig lehet csak visszafordulni, míg működik a vegetáció, és perpetuum mobile zajlik a láthatatlan élet egy testen belül. Nem választhatod meg, hogy mi létező, és mi a koholmány, csak azt, hogy melyiket tekinted annak. Te nem látod át ezt a lenyűgöző összefüggést, nem vagy képes értékelni azt, ami az öledbe hullt. Csak bömbölsz készülő sírod felett. Ó ne félj! Én már rég megástam a tiedet, te csak feküdj bele, és ahogy pereg rád a finom föld, nyisd ki a szemed, és maradjon bent az utolsó levegő, nyeld vissza a hüledező szavakat, és, ahogy a kettő keveredik, feloldja egymást és végigsüvít a testeden bánd meg, bánd meg minden bűnödet amíg képes vagy rá.

A repülő rontásra kicsit későn kapcsol, de ideje van viszonozni és, a két ugyanolyan színű csóva nem sokkal előtte találkozik és pattannak szét felhorzsolva a repedt földet. Néhány meggondolatlan madár riad fel és repül még messzebbre az őrült párostól, ahogy az összetéveszthetetlen atmoszférájú átok előtűnik az ütközés fényességéből. Választás nem révén pálcája végét tartja bele az ujjait nyaldosó nyalábba. A sivító sárkányszívizom nem képes elnyelni az erős és idegen varázst, így ördögi fájdalomként szalad végig karján annak egy része. Rángatózó izmai védtelenné teszik néhány pillanatra. Kiszolgáltatottságát csak fokozza, hogy egy hosszabb szemhunyásra kényszerül teste, ahol végigjárja a pokol első öt körét. Beljebb is mehetne akár, ismert és félt vendég. Foglalt hellyel Lucifer jégtrónusán. Bosszúálló démonok integetnek arcába, és mutatják fakírágyát, amivel együtt hibernálják fertőző testét, és tesznek meddő kísérletet egy eszme elzárására. Nem tudják, hogy elméket nem törnek ilyen könnyen, hogy egy körbelehelt jégbörtön a lángoló centrumban nem hátráltathatja meg a veszett románt, csak elősegíti újraszületését, hogy, ha kell, amikor szükség lesz rá, eljöjjön ismét ítélni élőket és holtakat.
S ahogy a rövid némaság után szemhéja megmutatja lángoló íriszét és ijesztő bömbölést zúdít a világra. Az állati ősöket idéző kiáltással erőt vesz magán, és a kezében szorongatott társ körül sercegő szikrákat indulattá formálja tudata, hogy határozott egyenesben induljon ellenfele köldöke felé.
- Hát nem érted? - mintha vörös port öntöttek volna csarnokvizébe, szeme fehérje eltűnt az elpattanó erek között. Késztetését a testét járó kín elülvöltésére inkább egy formázandó szó elejébe fojtja, és nyeli vissza a megakadt hangot. - Kép a tükre felett nem uralkodhat! Pusztíts... PUSZTÍTS CSAK és önmagad fojtod! De már el is kezdted... már el is kezdted... - hangja kiszámíthatatlanul vékonyodik a szavak közepén vagy végén - Nem veszed észre... NEM... VESZED... ÉSZRE! Máris hátba döfted a magasztos elveidet. Hova tűnt a szánalmas istened szánalmas bírája? Már sokkal... sokkal jobban tetszel. Gondolom te is érzed, hogy egyre közelebb... közelebb... KÖZELEBB kerültünk! - vérfagyasztó kacajával együtt lendül jobbja, és ha nem kényszerül védekezésre akkor egy nonverbális Expulsot küld a lába elé, hogy a felverődő por és törmelék árnyékában érkező - IGNIS! - ropogóssá pörkölje Armstrong arcát, hogy majd könnyedén törjön a halálfaló fogai között.

Ignis - tűzcsóva
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 01. 10. - 18:19:26 »
+3


           Elmosolyodik.
           Igen, mosolyog, vagy legalábbis torzulva valami elvadult hiénaörömöt ránt a szájára a pillanat, ahogy Minticz bőre alá váj az átok, amit a magafajtának sosem szabadna még csak lehetőség szintjén sem számba venni. Használta már. Néhányszor. De rég volt, és már elfelejtette, vagy talán sosem érezte igazán, mennyire kibaszottul jó érzés. A velőt borzongatja, finom szálú selyemként csúszik végig a gerincárkában. Megdobogtatja félhalottnak érzékelt, de nagyon is nagy lángon kalapáló szívét. Édes kis rándulás valahol az első keresztcsonti csigolya tájékán. Örömbe borítja attól oly sokáig megfosztott lényét; a teste épp úgy kéjeleg a tapintható gonoszság babérkoszorújától, mint egy falat kenyértől, egy korty víztől, egy másik testtől. Belül, mint valami groteszk májusfa, egyszeriben kivirágzik a tudatra: Minticznek fáj!
           Szinte magáról megfeledkezve nagylelkűen belefeledkezik a pillanatba. Műértőként lép közelebb a rég megsemmisültnek hitt, felbecsülhetetlen értékű műtárgyhoz. Pedig most, lehunyt szemmel, a tőle kapott kínnal küzdve alighanem könnyen lefegyverezhetné… De eszébe sem jut. Az éjszakára szomjas, kitágult pupillái mereven szegeződnek a vergődve ellenszegülő idegek és tehetetlenül rángatózó izmok játékára, megvonagló arcra, ami most, a fájdalomtól torzultan, szétszaladó hegeivel úgy mutat, mintha tükörben pókhálóformán széttört arcmás lenne, tükörkép csupán, éjjeli rémkép… de ha tükörkép, annak tartoznia kell valakihez, kinek a képmása? Nem. Nem is egészen ember, csak valami egzotikus szörnyszülött, preparálni való torz, akinek egy nagy üvegtartálynyi formalin alatt volna a helye. Ez alatt a néhány másodperc alatt most először nem csupán kiirtani akarja, talán még csak nem is büntetni, inkább… nyakörvet húzni rá, ketrecbe vágni, és figyelni naphosszat, ahogy kínlódik. Nos, Brodowski pincéje véletlenül eléggé tágas… almot terítene neki, és ráírná a kis műanyag etetőtáljára a keresztnevét: Brayden. Ó, igen, Brayden…
           Csúsznál-e térden, Brayden, ha muszáj lenne, megmerítkeznél-e a szennyben, amit élettér gyanánt kapsz, ha ez az egyetlen lehetőség a túlélésre? Van annyi fájdalom, hogy némán kushadó, üres tekintetű, vegetatív férget csináljon belőled? Ki tudja oltani a szenvedés, elég szenvedés, kegyetlenül, embertelenül sok szenvedés ezt az elmeháborodott lángolást belőled, betömi-e a szádat, ha kiégetem belőled az összes szinapszist, kiégeti belőled ezt a veszélyes értelmet, ha tönkreteszlek sejtről sejtre, lesz-e belőled végre csöndes, nem mozduló sötétség, vagy még a szétzúzott koponyádból, porrá morzsolt gerincedből kiloccsantott velő is ordítaná tébolyult, világmegváltó eszméit?
           Alighanem.

           Maga elé tartott, a férfire szegezett pálcával áll előtte nem sokkal, de csak az üvöltésére rezzen meg, és pöccint pálcájával, hogy annak önkéntelen védekezésével semmisítse meg az izzó tőrheggyé összegyúrt indulatot. De a hidegség, a józanság túlságosan is hiányzik most belőle, indulathoz, gyűlölethez nyúl ő is. Kétélű kard.
- Ennyi telik tőled, haragos szikrákkal támadsz, mint egy kisgyerek? – mordul megvetően horkantva, és hagyja, hogy a szikrák kioltsák egymást, és éteri vörösesen robbanjanak egymásból a semmibe. Az arcába vág a forróság, és minden bizonnyal így van ez Minticczel is; anyag és ellenanyag, vagy inkább anyag és túlságosan is hasonló anyag fúziójának vad násza. Elhárította ugyan, de így is szinte érzi, hogy megégeti… vagy csak képzeli, hogy a húsába harap a harag, és lángra lobbantja őt is,megalkotva Minticz mását? Tükrök, ROHADT TÜKRÖK!
           Még érzi a csontjaiban a sötétséget. Éhesfekete szinuszokat tör a csontgerendák közé, öblébe hívja a testében bujkáló minden eredendő gonoszságot, és ott fortyog benne, kicsiny hólyagokban, kitörésre, újabb átkokra, újabb üvöltésre áhítozón, kielégíthetetlenül. Dühödten rándul meg, és félbevágja a férfi szavait támadással. Futóhomokká változtatja a talpa alatt a talajt, a megrepedt föld nyílásai ásítozni kezdenek, és magukba akarják nyelni.
-  Mit tudsz te az én elveimről? – rivall rá. – Vagy az istenemről? Hiába játszod a mindentudót, a prófétát, nem tudsz semmit. FOGALMAD SINCS SEMMIRŐL! – ordít rá indokolatlanul, és a pálcája szinte magától rándul újra a kínok átkára. Gyötörni akarja! Szenvedjen az a rohadt! Zihál. – Mióta érzed azt, hogy semmi közöd nincs már a valósághoz, mi? Mióta muszáj az őrület világába menekülni ahhoz, hogy valami értékeset találj magadban? Ezt mondjad, Minticz!
           A porfelhő hirtelen csap fel, csak a tapasztalatnak köszönheti, hogy beéri egy csúfabb égéssel halántéktájt, és nem perzselik meg, mint egy kampóra akasztott disznót: az elterelés mögött rejlő másik támadást sejtve tér ki, vetődik hátrább a földre, de még onnan is van hangulata ahhoz, hogy ha lehetőséget kap rá, Minticz szegény kis kificamított bokáját ripityára törje egy rontással. Maga körül több helyen utánozza le a nonverbális robbantást a sziklás talajon, hogy Minticz a saját vermébe essen, és ne lehessen biztos benne, pontosan hol van. Ilyen akusztikus körülmények között, ilyen közelségben a hang elárul valamit, de nem mindent.
           A rohadt életbe, megengedhetetlen hibákat követ el, egyiket a másikára. Nem csevegnie kéne, hanem kinyírni ezt a kis rohadékot!
- Ó, dehogy – csikorgatja a fogait rá. – Csak azért érzed így, mert már tudod, hogy én vagyok az utolsó ember, akit életedben látsz… Nekem majd akkor kezdesz el tetszeni, ha már patkányok rágják a húsod. Vége a játéknak, Brayden. Ne papolj, KÜZDJ!
           És vége, valóban. Mozgásán, feltámaszkodó, talpraugró lendületén, támadó hevén érződik, most már ölni akar. Nincs több kínozgatás meg játszadozás, abban a pillanatban szögre akasztja a férfi lenyúzott bőrét, hogy a legkisebb lehetőséget kapja rá.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 01. 14. - 15:18:46 »
+2

|a hódító|

Folyamként indul meg a föld alatta, és mint a homokra épült ház zuhannak kavicsok a koppanó mélybe. A hosszú sáv fürgén nyújtózik lábai felé, és kénytelen oldalazni, ki az ingoványból. Fájó bokája, amit egy gyors varázzsal visszatehetne, ha lenne szemernyi ideje is, makacsul nyekken a súly alatt. Bizonytalanságában megcsuklik többször is, de nem zuhan le, hogy a talaj megágyazott koporsójává váljon. Hiába az est, a kisajtolt, hidegen párolgó izzadság, a kényelmetlen kosz, a támaszt kereső végtagok, ma nincs meghátrálás. Az adrenalin nem engedi érezni a test sikolyait, és veszett vadként űzi a vadász házába, vagy épp tébolyult vadászként a rókalyukba. A düh, a bosszú, a sors diktálja a cselekedeteket, az átkokat. Nincs esély. Nem megoldás átcsúszni a szűkülő rések között. Fordulni és ütközni. Az erősebb eszme, a megtestesült idea úgyis elharsogja a maga igazságát, és tagadhatatlanul nyilatkoztatja ki az ítéletet. Mert nem érzed, nem hallod Saulus, ahogy felhangzanak a trombiták és törnek a pecsétek? Kiborult a harag pohara, és az ellenségek fövő vére egybeolvad a hulló viaszszilánkokkal. Hova kerültetek kicsi emberek? Minek ilyen messze kószálni az édenkerttől, ha úgyis tudjátok a történet végét? A levágott lábú szabad akarat körbeúszkált a holdfényben és egyre csak mesélt, súgott a fülekbe, mindenféle artikulálatlan érzést, és lassan kottázza a hét főbűnt, mégse mond semmi újat, csak vonzóvá teszi a napi rutint. Pulzáló artériáiban bővebben zubog a vér, és hirtelen minden élesebb lesz. Droggá válik az élni akarás. A robbanó sziklák mögé belátni mégis képtelen, és morogva keresi az esendő körvonalakat, a túl nagyra nőtt vírus utolsó tagját. Csak a bújócskázó hang tekeredik elő valahonnan. Figyelmeztetés, fenyegetés. Felhívás keringőre. Nincs több kérető hátralépés. Nézz szembe a realitásokkal Brayden, és fogadd el, hogy ma veszteni fogsz. Összeroppant a nagyobb mágia, mint a háborgó mókusokat régen te, úgy töri majd el csontjaidat, és forgat ki bőrödből. De ki venné fel ezt a bűzlő bundát, ezt a megszaggatott köpenyt, ami már magába itta a takargatott vétkeket. Nincs isten aki megbocsájtana a keresztfába vert szögnek, nincs kegyelem annak, kinek böjtje csak a halál. Talán felzúgott az égi kar, mikor a halálfaló szeme sarkából látja a fénylő átkot, amit eltéríteni esélye sincsen, és ha elvenné balját, akkor a takarásában lévő másikat érni a ki tudja mit hordozó rontás. - FINITE INCANTATEM! - kiáltja kétségbeesetten, de az alig gyengülő rontás így is szétterül bokaporcán, és rágó féregként eszi bele magát a szövetekbe. Nem roppant a csont, de érzi, hogy képtelen lenne megállni, és sánta állatként menekülnie kell. Futnia kéne, mint a vadnak, ami piros csíkot húz a hóban maga után, és tudatlanul lapít a bokorban, nem tudva, hogy az ágak közt már születése óta várja őt a halál Egy lábon egyensúlyozva próbál minél hamarabb kontrázni, és az első eszébe jutott igét harsogja rögtön - Custodia Flammae, CUSTODIA FLAMMAE - A pálca vége kört rajzol a levegőbe, mire a föld hajszálrepedéseiben narancssárgán izzani kezd a sötét, majd ahogy bezárul az elképzelt síkidom fölrántja a tiszafavesszőt, és a híg magma lassan folyó lávaként terül el egy túl széles sávban a lerobbantott kövek körül, és csak remélni tudja, hogy az auror is benn ragadt, és gyerekes hibája nem válik még nagyobbá. Zihálva szorítja bokájához a pálcát, de csak láthatatlan sínbe rakja a mágia segítségével. Nem gyógyíthatja meg, nem használhatja el fölöslegesen vészesen fogyó erejét, hisz a ma egészen másképp fog végződni, mint eddig gondolta. Már látja maga előtt a csurgó vért, mert vér... VÉR KELL! Zúg fel benne a rejtélyes lény, és merev lábbal, de fájdalom nélkül közeledik a kör felé, hogy az első adandó alkalommal láthatatlan késeket állítson Saulus karjaiba. - VESZTETTÉL! - ordítja már-már éneklve.

Custodia Flammae - a kijelölt terület köré forró lávát varázsol, ami a kör közepe felé folyik, de a kezdő szélesség túl nagy ahhoz, hogy átugorható legyen (illetve a forró gőzök se lehetnek túl kényelmesek)
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2012. 01. 16. - 03:49:52 »
+4

           Az ereiben felzúgó vér izzón üdvözli a harcot, végre eljött ez is, végre vége az ide-oda lökdösött szavak, fenyegetések és kontrasztigazságok fallabda-játékának, és eljött az igazi cselekvés ideje. Az elme emberien gondolkodóvá és gátlásossá nevelt, beszéd, mimika, gesztusok gyermekded párbajára szoktatott fele kushad, és színre lép az eredeti való. A pillantása mereven, kifejezéstelenül szegeződik előre, míg a szálló porfelhő-pamacsok mögül Minticz hőtől sugárzó alakját pásztázza vérszomjasan. Tagjai gyorsabban, vad lendülettel mozdulnak előre, kínvörösre égetett halántéka körül elszunnyad az adrenalin dajkaölén a fájdalom, már ahol még maradtak egyáltalán idegek az égéstől elhalt szövetek közt, hogy fájjanak.
           Nem kertelt. Minticz pontosan tudja, mire számíthat. És az csupán a vég. Egy lezáró pont nyálat fröcsögtető, bomlott próféciái szinopszismondatának legvégén.
           Mágiájuk már kóstolgatta egymást, kölcsönösen oltották ki a másik legbensőbb indulatának szikráit, az ismerkedés, a tánc előtti rideg főhajtás megvolt, ami a másik mozgásának gyengepontját kutatja. Minticz nem mutatott sokat, de ez még nem ad okot rá, hogy lebecsülje; el is rejthette, leplezhette a hatalmát. A fanatikusok vad hitével tudja és hiszi, hogy győzni fog, ő lesz az, aki a másik vértől csöpögő fejét a hajába markolva a magasba emeli, még mielőtt újra eljönne a hajnal, de nem vár és talán nem is vágyik könnyű győzelemre, minden idegszálával figyel, minden töredékmásodpercet kihasznál. Három lépéssel Minticz előtt kell járjon, ha nem akarja kockázattal koszolni éveinek, tapasztalatának, józanságának előnyeit.
           Józanság… a véríz még mindig ott dobol a nyelvén, szaglóidegei közt hárfázva táncol a fémes, éhes szag. A homlokára rajzolt kígyószem-bűbáj érzékelte testhő még mindig vadul vöröslik, fodrozódik, izzik a férfi teste körül. Nem lehet róla megfeledkezni. Hüllőszájú vérszomj sziszegi zsoltárait a fülébe. Meg kellett volna szüntetnie… igen, fel kellett volna oldania a varázslatot. De most már nincs rá idő. Tűrnie kell.
           Mire talpraáll és cselekedni kész, addigra Minticz már lépett, bár látja, hogy talált a bokájára célzott átok, de a lávakör ijesztő hirtelenséggel gyűlik köré, így most azzal kell foglalkoznia. Forróság csap az arcába, a hő máris felfalja előle a friss oxigént, újra hasonló kelepce, mint a rágyújtott malomban. Elhoppanálhatna, de akkor előbukkanásakor túlságosan sebezhető volna, mást talál ki. Minticz vonzódik a tűzhöz – akárcsak te, Saulus –, hát kapjon inkább egy kis fagyot! Felméri a távolságot, de nyilvánvaló, hogy túl széles, úgyhogy a kör Minticzhez közeli oldala felé suhint szélesen a pálcájával.
- Gelum Rigidum! – süvölti hőségtől elrekesztett hangon.
           Kegyetlen fagy vasfogait hordozó igézete sűrű, tejfehér párájú fagyként, felhőbe zárt szibériai tél esszenciájaként terjeszkedik előre. Tarol, megfagyaszt mindent, ami az útjába kerül, kővé dermeszti újra a lávafolyót, és folytatja útját előre, a varázsló felé, hogy csontig hatoló hidegével megdermessze a mozdulni akaró ízületeket, és érintése nyomán elhaljon minden szövet, kifagyjanak az idegek, törékeny, morzsolható üvegtokká torzuljon a bőr.
           Lép is nyomban az igézet után, ki a körből, a hideg felhőn túlról kicsit homályosan látja a dolgokat, bár a testmeleg izzó színe elárulja, hol áll Minticz, azt viszont nem, miben mesterkedik. Védekezni már nincs ideje, alighogy átlépte a simára fagyott köveket, telibe kapja az átok döféseit, karját teljes hosszában szúrják, metszik át, hasítják fel láthatatlan pengék. Nem ordít fel, de megtorpan és megrázkódik a kíntól, keze görcsösen szorul rá a pálcára, hogy el ne ejtse fájdalommal zavarossá vadított idegeivel; állkapcsa megfeszül, hogy visszatartsa az üvöltést, ami elárulná ellenfelének, mennyire hatásos volt az akciója. Fogai alsó ajkába marnak küszködő, vadállati agresszióval – ebben a pillanatban, míg embertelenné edzett akarattal leküzdi a bőrébe szaladó kések fájdalmát, sebezhető. Feltépett artériái vadul öklendik ki a vért.
           De aztán az értelem egy hosszúra nyúlt pillanat után újra felvillan a kíntompa szemeiben legyőzhetetlen parázsakaratként, és arcára komor elvetemültség merevedik, még sötétebb, még vadabb, mint eddig.
- Tévedsz  – sziszegi megvonagló hangon. Robbanni készülő csillag, megfeszített isten; fájdalomtól középhelyzetbe kényszerített karjain forrón és sötétpirosan csordul végig a kiontott vér, átáztatja a téli talár vastag szövetét. Sok lesz az a vér. Sok, ha még folynia kell. Arca csontélére, járomcsontjára ráfeszül a bőr, ahogy megemeli a pálcás kezét. – Ez… kibaszott kevés ahhoz, hogy legyőzz… engem. 
           A pálca reszkető hegye a férfira mutat, száján halk lehelet az átok:
Avada Kedavra.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2012. 01. 16. - 22:34:45 »
+3

|a hódító|

Kényelmetlenül érezte magát. A sár, a vér, a fekete körömágyak, a túl meleg haj, az izzadság, a szakadt ruha, a tehetetlenül összeeső belső váz, az állás. Akár falusi kisgyerek a túl hideg és túl üres templomban, ahol túl kemény a gyóntatószék, és már sebes térde, ahogy félősen átnéz a rácson túli másvilágra, ahol épp hasát vakarja a pap, ő pedig még csak meg sem görnyesztheti a hátát. Nem érti, hogy miért látszik a lehelete az isten házában, nem érti miért teszi olyan beteggé a fény a magas ólomüveg, és miért tűnik csak egy nehéz rongynak a ministránsruha. Nem érti, csak összehúzza a szemöldökét, és nekidől az égetően hideg rácsoknak, hogy a hangtól megijedjen az atya, és nézzen rá. Lássa, hogy abban a szempárban régi máglyák fognak újragyulladni, és az utolsó aranygyűrűt is a puszta kezével fogja lehúzni a püspökök ujjáról, hogy megmutassa az ilyen feltűnő ékszerek nem férnek át a garaton. Dacos, és visszafordíthatatlan gondolatokkal áll föl, és átkozza ki magából az egyházat, mikor sokáig visszhangzik a fülke becsapott ajtaja. Farkasszemet néz a leszegett fejű Krisztussal, és szentségtörően placcsan a szenteltvíz, mikor beleköp a tartóba. Innentől nincs visszaút. A kegyvesztettek halni születtek, de miért fontos ez, ha a hősök is? Nem jut eszébe ilyesmi, csak ott hagyja az értetlen pásztort, és beleborzong a fuvallatba, ahogy kilép a harangtorony árnyékából. Beleborzong, akár Brayden a közeledő hidegbe, és csak nézi a fagyott leget, ahogy töri maga előtt a teret az átok. Hullanak a friss kristályok, és koszos tükör lesz minden egy pillanatra. Egy gyorsan olvadó érdes felület, ami torz marionett bábként tükrözi a remegő férfit. Ahogy combjait mentve lehajol, és hasába mar a hideg. Szilánkossá törik a lebegő szövet, ahogy megtántorodik, és összenyomja a talajjal. Megreped a bőre is, és nagy, ínyszínű darabok hullanak ki csupasz hasából. A sötét lyukból ugyanakkor kiszökik valami, és ordít, telezengi az éjszakát, mintha lakomára hívná a vadakat, hogy még az őzek is mohón falják a készülő dögöt, a hulló eretneket. S vajon melyikük az? Mikor már összefonódott a két öblös zúgás, és spirálként tekeredve alkotják a jövő DNS-ét, ki mondja meg, hogy melyik volt előbb, melyik a fontosabb?
Lassan tápászkodik, észre sem véve, hogy könnyebb lett, és átsüvít rajta a hideg. Megállhatna gyógyítani, vagy csak letakarni apró gézzel, megállhatna, hogy  rendbe tegye mindenét és ne érezze úgy, hogy kiforratlan ideák gőzölgő masszája ragad hideg zsírként a bőréhez, és ez a fura idegenség hasaltatja el az eddig oly járható valóságon. Rendet tehetne. De nem akar. Egyetlen egy cél lebeg előtte, ahogy hallja a nyíló artériák zizzenését, az összetéveszthetetlen hangot, amikor Luciferként bukva hullanak a kövér cseppek, de egyiküket sem fogadja be a pokol és szétterülnek a betonon. Érzi a sánta préda jellegzetes vonaglását, és fájdalmas öröm villan arcán, ahogy rájön, hogy hasa képtelen követni tüdeje által diktált kígyómozgást és nehéz zihálásokká fajulnak a sima lélekzetek. Rövid megtorpanás, vészes közeledésében, végzetes felismerés, hogy nem opció az ütközés, a vágó súrlódás, csak az maradt. Utoljára áldozni agyak teremtette isteneknek, a mágikus kapuk zárainak. Ezt kell tennie, mert szükségtelen a megtartás, ha nincs pusztító, és minden fölöslegessé válik a teremtés nélkül. Együtt, egymáson, egymással. Feszüljön kötelék az ellentétek között, hogy az új, tökéletesebb kor csodáinak is legyen út, amin járhatnak. Ilyeneket gondol, furcsa képeket kerget a kihűlt sötétben, egészen a zöld villanásig. Az elmelobbantó átok minden eddiginél gyorsabban teszi meg az utat, és félelmetesen vibrál, úgy, ahogy eddig még soha semmit nem látott életében. Akárha masszív anyag körül dőlne be az idő, és torz egyvelegként ömlesztené magába az átszelt világot, elképzelhetetlen semmit hagyva maga mögött. Dementori erőként közelít felé, és biztos benne, hogy bármit tesz a lehetetlen entitás magába szipolyozza. Fel is adhatná. Minden erőlködés nélkül fel is adhatná.
- INV...ITO - hörgősen csusszan a begyűjtőbűbáj, miközben zsákként dől ki a védhetetlen rontás útjából, és a tehetetlenség momentumában nem veszi észre a pillanatot, mikor épp túlélte. És a furcsa ízű felismerést ismeretlen fájdalom nyomja el, ahogy gyorsan olvadó hasa ismét találkozik a talajjal, és az olvadó végű erek feketés patakban ontják magukból a gennyes vért, és rajzolnak alakzatokat a porba. Fektében még látja, hogy hatalmas gömbbe rendeződött a sűrű vér kitartott végű pálcája előtt. Tökéletes alkotás, amiben gyönyörködnie kéne a világnak, most mégis kegyetlenül átnyúl közepén, és bal keze vállig ázik az ismeretlen, mégis a soseérzett otthonmeleget idézi, merő kontrasztot alkotva maró, véres köhögésével. Csak ennyit lát. Talán még egy villanó átkot, ami túl közel van, és magába tekeredő spiráljában magával rántja, hogy el ne felejtse a fájdalmat, mikor kicsavarodik a dehoppanálás szűkös dimenziójából, és szaggatott ruhával, elnyűve és véresen koppan egy öreg magtár kemény alján.
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2012. 01. 17. - 01:34:09 »
+3

           Néhány ujja nem akar mozdulni, kéztartása merev karomtartás görcsösen a pálcára fonódva; karból kell emelnie a kezét, máshogy nem megy. Létezik, hogy az átokkések átdöfték volna szakadásig a singcsontok mellett futó idegeket? Az behozhatatlan hátrány lenne… de már nem számít. Már semmi sem számít, ahogy csak áll, a férfin keresztülhalad a fagy lehelete, és már tisztán látja. Látja, ahogy papírvékony csonthéjként töredezik le róla a talár, és meztelen bőre sápadtan, vérszomjat gerjesztő lidércfényként villan fel egy pillanatra, mielőtt az is felrepedezne, akár a föld arca aszály idején. Pereg a szabálytalan poligonokba dermedt bőr, peregnek a film képkockái. Mint a málló vakolat. Mint az aszott, színesbőrű levelek a fák csontváz-testeiről, ha lejár a munkaszerződésük, és elhordja őket feketén szemét, avarnak, máglyának a kizsákmányoló ősz. Higgadtan, érzelemmentesen nézi Minticz roncsolódó, csupasz húsát. Már ez sem számít. A fagynyúzta barázdákban olajmocsokként csillog a tisztátalan, feketére fagyott vér. Nem számít. Neked se számítson.
            Mit is számítana, Minticz? Minden fájdalmat elmos az utolsó fehérség, zöld a villanás, de az csak a halál taxijának karosszériáján villanó lakkfény. A halál, azt mondják, fehérebb minden orgazmusnál, minden ópiummámornál, minden kíntól való önkívületnél. Fehér lesz, és most van vége. Neked itt ér véget. Az a zöld fény kicsap ebből a dimenzióból, érzékeny struktúraként omlasz magadba, és titkaidat elviszi magával az elmúlás az árnyékok birodalmába. Milyen érzés ott állni, megnyúzva, tehetetlenül reszketve, áldozatként, épp úgy, mint azok, akiket te nyúztál, te kínoztál? Akkor könnyű volt, fölényed volt, te voltál az erősebb. De itt most te maradsz alul. Vesztettél.
           Rettegsz, Brayden? Rettegsz, hogy mégis létezik Isten, ha más nem, a természet törvényeinek igazságossága, a te kontár evolúciódnak bináris bírája, erőkarjaiban neuronok acélhuzaljaiból font korbáccsal? Félsz, hogy lesz mégis valaki, aki elé odavetnek majd űrsötét lelkedig meztelenre tépve, hogy minden font húsoddal megméress és ítéltess? Mi az, amitől reszketsz? Hogy nem hagysz nyomot magad után? Hogy nem lesz utána semmi… se ítélet, se büntetés, semmi, csak szétszóródsz a szélben, mint az eszmék, amelyek nevetséges-csökevényesen emberi biztosítókapcsaikkal a Föld korpuszához rögzítettek eddig. Mi van, ha nincs semmi, nincs tovább?

           Hirtelen elfogja a vágy, hogy belenézhessen azokba a sötét szemekbe, és lássa, hogyan alszik ki a fény, hogyan rebben át a gondolat a létezésből a nemlétbe; közelebb akar lépni, de az átok túl gyors…
           Minticz mégis elkerüli. Kidől előle, megmenekül egy ilyen banális fordulattal. Felkelni nem fog tudni onnan, ezt biztosra veszi, csapdától tört lábú róka, de ebben a pillanatban ő is vadul megszédül a vérveszteségtől és a célt tévesztett halálos átok visszacsapódó erejétől. Mert hatalom kell ahhoz, hogy elég szándékot gyűjtsön a gyilkossághoz. Ennyi mágia elpocsékolása megviseli a használóját. Újra fel akarja emelni a karját, gyorsan, mielőtt még Minticz magához térne az esés jégbe fagyott szöveteit lehorzsoló fájdalmából, és cselekedne, támadna, de a begyűjtő bűbáj eddigre nem csak a talárja szövetéből, a bőréről és a kövezetről szipolyozza össze a vért, de feltárt ereinek tátongó torkából is újabb cseppeket sajtol, a fájdalom újult erővel lángol fel, szédítő, émelyítően szar érzés, mint aszketikus embernek a sután kivitelezett vérvétel. Újra összerándul, a pálca néhány centit kicsúszik a kezéből, fogcsikorgató makacssággal fonja rá az ujjait még erőszakosabban, görcsölnek összeszabdalt, összeköttetéseiktől elszakított izmai, húzódnak, fájnak az inak.
           A szédüléstől hullámzik a szemei előtt a kép, az összegyűlő, a folyadékok törvényszerűségei szerint szabályos gömbbe záruló sötétvörös nektár látványa maga a hideglelés, így igazán látszik, mennyi vért veszített. Sokat. És Minticz… az a vad taszulás, ahogy látja, hogy Minticz az ő vérével öntözi magát, az ő vérében füröszti oly sok mocskot látott karját: olyan, mintha valami roppantul nem kívánt, roppantul viszolyogtató közelségbe kerültek volna hirtelen, és ki tudja… Minticz, mi a francot művelsz? A véremmel… nem, azt nem, nem csinálhatod! Kábán suhint a pálcájával, a rémület, a gyanakvás, a düh gyorsítja a mozdulatot, tompítja a fájdalmat, de elkésik. Átka már csak a férfi testének földbe ütött lenyomatába csapódhat.
- HOVA MENEKÜLSZ, GYÁVA?! HOVA ROHANSZ ELŐLEM?! – ordít fel, most kiordítja minden kínját és indulatát. –NEM BÚJHATSZ EL! – Visszhang nélkül hal el az éjszakában az üvöltés, mint egy magányos vadállat segélykérése.

           Fekete kis szörnyek táncolnak elhomályosuló szemei előtt, csak ekkor döbben rá, hogy a vére még mindig ömlik, újra meleg patakokban csordul a kézfejéig. Összeszedi az erejét, most érzi, hogy a Minticzcel való küzdelem sokkal jobban kikészítette őt is, mint gondolta volna. Letépi magáról a talárt, hogy szabaddá tudja tenni a karját, a hideg marását most nem érzi; gyors kötést bűvöl magára, a gyógyítással most nem vesződik, ki tudja, milyen feketemágiás módszerrel hasogatta így szét, felesleges próbálkoznia, a mágiáját se pazarolná szívesen, amíg él a férfi. A nyomókötés elcsitítja fröcskölő artériáit, ennyi egyelőre legyen elég. A jobb karján nem az igazi a munka, számtalanszor kellett már ügyetlenebbik kézzel dolgoznia, de most mégsem megy, reszket, vonaglik a keze, beéri egy hevenyészett kötözéssel. Meg kell találnia Minticzet, mielőtt az még… bármit is tenne. Megfeszíti az izmait, tudatosítja magában, hogy veszély van, és mozgósítani kell minden maradék energiát és akaratot.
           Az, hogy az a beteg rohadék több unciát lopott el a véréből, nem jó jel. Nagyon nem jó. De egyben arra is utal, hogy itt kell lennie a közelben. Ha új módot eszelt ki arra, hogy legyőzze, akkor nem ment messzire. Ahhoz túlságosan is szomjazza, hogy láthassa rajta a legyőzöttséget. Igen, Minticznek itt kell lennie valahol… de hol? Túl nagy ez a rohadt birtok…
           Brayden vére még a sötétben is tüzes rubinszemcsék halma elhullajtva a főben, itt, ott, meg amott... lehajol, a tenyerére vonja, a vére alapján könnyen megtalálhatná… csakhogy ez nem csupán Brayden vére. Az övé is belekeveredett. Nem tud bűbájjal kutatni utána. A nadrágjába törli a vért, undorral, és körülnéz, felidézi az épületek, félszínek elhelyezését gondolatban. A feje már hasogat a túl sok feldolgozni kényszerült érzéklettől, így feloldja magáról a hőlátó viperaszemet, mielőtt elindulna szédelegve, de kérlelhetetlen akarattal.
           Ha rítusba kezd a megszerzett vérrel, ahhoz hely kell. Ennek nem sok belső tér felel meg. A malom kiesik, az istállók, ólak oldalfelé nyitottak. A ház talán túlságosan is magától értetődő. De még így is van bőven, amiből válogathatott… megkerüli a szétdúlt, még mindig lávafolyammal és jégszilánkokkal borított, felhasogatott csatateret. A hoppanálás és a felderítés most különösen meg fogja viselni, de nincs vesztegetnivaló ideje. Reszketegen ölt testet újra az épületegyüttes legmagasabb pontján, és majdnem le is szédül onnan, míg pálcájával végigfésülve az egész birtokot, szisztematikusan beborítja a felderítő igézettel, ami kimutatja a legalább kutya méretű gerinces élőlényeket. Itt pedig nincsenek, csak varjak, hollók, patkányok.
       Megvagy.
           Mély levegőt vesz, dehoppanál, hogy aztán a magtár bejárata előtt bukkanjon fel hamarosan újra erőfeszítéstől verítékezve, átvérzett kötésekkel, lefojtott zihálással, majdnem némán. A meglepetés erejével akar rárontani Minticzre. Nincs több lehetőség. Azonnal kell végeznie vele, mert több átokra már nem futja. Már nem bír el, csak egyetlen egyet – a legsúlyosabbat.
           De azt, ha bele is pusztul, végre fogja hajtani.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 02. 14. - 23:12:21
Az oldal 0.151 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.