+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Északi szárny
| | | | | |-+  Belső udvar - Kerengő
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 8 ... 14 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Belső udvar - Kerengő  (Megtekintve 65280 alkalommal)

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #75 Dátum: 2008. 12. 28. - 21:59:53 »
0

~ Draco ~

Lélegezni kezdek, és szorosan lehunyom a szemeimet. Mindaddig így akarom tartani, míg meg nem hallom a távolodó lépteit, vagy legalább valami gúnyos ciccentést, vagy egy kárörvendő nevetést, vagy bármit, ami megerősít abban, hogy igazán megérdemelt már végre egy nagy büdös pofont. Tény, hogy általában megérdemli, hisz igazán rászolgál az örökös dicsekvésével, piszkálódásával és a beszólogatásokkal, és azzal hogy soha nem kér bocsánatot és hogy soha nem is bán meg semmit, de mindezek ellenére sem tudom gyűlölni, nem tudok rá haragudni, sőt, mindezzel csak azt éri el, hogy jobban és jobban kötődöm hozzá. Mert minden disznósága és szemétsége ellenére is van mindig egy-egy pici gesztus, egy mosoly, egy érintés, egy csók, vagy valami a hangjában, amitől megdobban a szívem és bizseregni kezd a gyomrom, és az ilyen apróságokkal láncol magához. Még ha folyton el is taszít, mindig utánam nyúl. Mint egy rossz játék, melyben csak én veszíthetek, de azt is csak azért, mert hagyom nyerni.
De az ég szerelmére, ki ő nekem? Miért éri ez meg nekem?
Kisemmiz...
De ennek most vége, legalábbis ezt hiszem mindaddig, míg meg nem érint. Az állam alá nyúl, és én lezsibbadok, annyira, hogy bár legszívesebben újra ráüvöltenék, hogy takarodjon innen, menjen a közelemből... még mielőtt...
Ehelyett marad és én is csak állok, tanácstalanul, megsebezve, miközben felemeli az arcom, és tekintetem előbb-utóbb rátalál majd az övére. Miért nem képes egyszer azt csinálni, amit mondok neki?! Ám hiába, már megtörtént, a szemembe nézett, én pedig visszanézek rá.
És teljesen ledöbbenek a szavaitól. Legszívesebben elbőgném magam itt helyben, és csak azért nem teszem, mert én már nem sírok többé. Elcsapom a kezét az állam alól, és annyi mindent mondanék hirtelen, hogy teljesen leblokkolok egy pillanatra. Megint a földet nézem a lábunk alatt. Egyszerre akarom az arcába üvölteni, hogy gyűlölöm, és azt, hogy szeretem, egyszerre akarom megmondani neki hogy nem vagyok a lábtörlője és azt, hogy mellette leszek, hogy számíthat rám mindenben, de mindezek felett győz a büszkeségem.
- Tűnj már el!
Kezem az inge után kap, eredetileg azért, hogy távolabb taszítsam, de végül csak belekapaszkodom.
- Tűnj el innen, tűnj el a fejemből, és tűnj el a gondolataimból...
Nem teheti ezt velem, nem...
Naplózva

Benjamin Bishop
Eltávozott karakter
*****


a lúzer

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #76 Dátum: 2008. 12. 28. - 22:33:40 »
0


YVETTE


A ceruza vége elindul a papíron, kacskaringós vonalként hagyva maga után az útját, én pedig egészen közel hajolok a térdemhez, amelyen a jegyzettömböt tartom. Az előbb még konkrét tervem volt a rajzzal kapcsolatban – azt hiszem, a Köpkő Klub e havi versenyének a plakátját akartam felvázolni –, de hirtelen mintha elvesztettem volna a határozottságomat. Vagyis inkább az alkotókedvet. Így a kunkorodó vonal értelmetlenül fodrul önmagába, és kusza grafit gomolyagként pihen meg a kezem alatt. Egészen különös feszültség lett rajtam úrrá, mint amikor egy szempár szegeződik az ember tarkójának. Rosszat sejtve hátralesek a vállam fölött, de csak a csupasz fatörzs néz vissza rám, ami eddig is ott állt a pad mögött. Visszafordítom a tekintetemet a lapomra, de már egyáltalán nincs kedvem semmiféle tervezéshez.
Épp mikor ehhez a végleges elhatározásomhoz jutottam, valami mégis megmozdul mögöttem. Pontosabban egy hang az, egy csattanás, amitől majdnem egyensúlyomat veszítve zuhanok a földre. Hát mégsem vagyok egyedül! Ismét megfordulok, de most egész törzsből, s ekkor találnak hozzám a fa mögül elejtett szavak.
- Talán mert szokásoddá vált hátulról támadni – jegyzem meg nem kevés célzattal a hangomban, épp olyan halkan, hogy azt még Ő is meghallhassa. Most komolyan, mekkora esélye volt annak, hogy pont Yvette-tel akadok össze ezen a csöppnyi helyen? – Én csak megadom neked a kellő felületet.

Nem érzem ki a hangjából, hogy sokat töprengett volna a legutóbbi összeszólalkozásunkon, legalábbis nem tűnik sokkal kedvesebbnek, mint egyébként. Kicsit előredőlök ültömben, hogy jobban lássam, mit csinál éppen. Áh, sejthettem volna, hogy az egyik tankönyvét igyekszik kihámozni a táskája börtönéből. Kétségkívül nem sokáig bírja támasz nélkül, és kezdem azt hinni, hogy keményen függő lett. Tanulás-függő. Bár.. ha jobban belegondolok, mindig is az volt.
Idegesen túrok bele a hajamba, még mindig a térdemen elnyúlva, hogy azért biztos távolságból szemmel tarthassam a tűzokádó vélát. Hiába haragszom rá, és érzek miatta lelkiismeret-furdalást, közben még kíváncsi is vagyok. Furcsa, hogy ennyi mindent képes vagyok egyszerre érezni, de tényleg szeretném megtudni, hogy mit gondol most.. mindenről. A viselkedéséről, rólam, önmagáról..
- A múltkor nálam maradt a Bűbájtanod – szólítom meg magabiztos rekedtséggel, de nem fűzök semmi egyebet a mondandómhoz. Tényleg kölcsönkértem tőle a könyvét, és amikor olyan feldúltan beledobáltam a cuccaimat a táskámba, ezt is belefogtam a saját holmim kupacába. Nem is értem, hogyhogy nem követelte vissza tőlem. És most mégis ezzel hozakodom elő, amikor jól tudom, hogy úgysincs itt nálam.

Odébb araszolok a padon, hogy ne kelljen olyan nyakatekert pózban figyelnem rá, ha esetleg méltóztatna válaszolni nekem. Bár ennek nem adok olyan sok esélyt.
Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
   i   '   m       r   a   d   i   o   a   c   t   i   v   e  
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #77 Dátum: 2008. 12. 31. - 10:54:57 »
0


A könyvbe temetkezve szinte nem is látom a külvilágot, s többek közt ezért szeretem az irodalom példányait. Olyan jól eltakarnak. S ha nem akarod hallani a világot, hát megmentenek tőle. Mondjuk nem épp az átváltoztatás könyvemre kellene ezt mondani, mert mégis csak egy tankönyv, azonban nekem bármi legyen is az, megfelel. Emlékszem év elején a feminista világ felépítéséről szóló példány volt a Nagyteremben folytatott évnyitón a kezembe. S akkor senki sem merte megkérdőjelezni, hogy mit keres az nálam, talán azért, mert elértem a kívánt hatást és észre sem vettek, ahogyan én sem fordítottam senki felé nagy érdeklődést, figyelmet meg még annyira sem. Viszont már akkor is volt valaki, akinek szemet szúrt a viselkedésem. És az a személy egész este megpróbált szóval tartani. Ráadásul most az illető épp itt ül pár lépéssel előttem. Bishop, a minden lében két kanál?

S míg az én tekintetem szorgosan járja a lap szépen nyomtatott sorait, addig Bejamin hangja jut el hozzám. Meglepetésemre legalább annyira sértődött stílusban válaszol, mint ahogyan még soha. Mert voltaképpen a régebbi összezörrenéseink során épp ő volt az, aki kereste a társalgást velem, s most fordult elő talán először, hogy ez nem fordult elő.
Ám nem akarom, hogy lássa mindezt rajtam. Nem, nem, nem. Még csak az kellene.
Érzem magamon a pillantását, a fürkésző tekintetet, de azért sem adom meg neki azt az örömöt, hogy lásson rajtam valamit. Bármit. Semmit. Rezzenéstelenül ülök, aztán végül nagy sokára kecses mozdulattal lapozok egyet. Már igazán olvasni sincs kedvem. Jobb lenne, ha tényleg estére hagynám. Fölösleges a koncentrálással vesződni, Ben miatt úgysem megy. S magamban sóhajtok egy hatalmasat, miközben a kezeim becsapják a könyvet, hogy az ismét a táska mélyére kerüljön az ott uralkodó rendbe.
- Ez igazán kedves tőled? - Válaszolom Benjaminnak némileg melegebb hangszínben a bájos megjegyzésre, amelyet kaptam tőle, de persze mint mindennek, ennek is megvan a célja. S a befejezés egy másodpercnyi szünet után érkezik is, még ridegebb stílusban, mint ahogyan azt talán kellett volna.  -? de nem kellett volna erőlködnöd? el ne eredjen az orrod vére még a nagy erőlködésben. -
Mondhatnám, hogy nem venném a szívemre, de ez csak felemás igazság lenne, szóval nem mondom. Már az undokság sem érdekel, elvégre rajtam túltenni úgysem tud. Inkább fel is állok, miközben a könyvekkel megrakott táska cipzárját próbálom behúzni. Az én táskám ugyanis tönkrement, van egy sanda gyanúm, hogy az egyik elsős taknyos kölyök tette tökre, így kénytelen voltam Yolandáét kölcsönkérni, pechemre.

És míg a mugli kütyüvel szenvedek, a táskából előbukkan egy barna kis csücsök. Ennek köszönhetően pedig rögvest bevillan, hogy ez még a nyakamon maradt. Ugyanis a Roxmortsi út óta nálam van. Na itt a remek pillanat. Bár nem a legjobb, de? mégis megteszi.
Ujjaim lágyan de határozottan fonódnak a kis barnaság szélére, hogy finoman kirántva a többi vaskos könyv fogságából végre az én kezembe landoljon. Sokkal vékonyabb könyv ez, mint a többi, de nem is ez a fontos benne, hanem az hogy, nincs benne semmi. Tényleg semmi. Most persze jönne a kérdés, hogy minek veszek olyan könyvet, amely üres, de nem naplóvezetés miatt. Ahhoz ez túl nagy. Viszont vázlatokkal, rajzokkal meg lehet tölteni. Persze nem az én tehetségemmel.
- Nem számít. Majd elpostázod, ha lesz egy csöpp időd? -
A könyvemre mindössze ennyi a megjegyzésem, miközben lassan elindulok előre. Bishop  úgyis tudja, bevasalom majd rajta, de egyenlőre tudom nélkülözni. Ha annyira égek a vágytól, elveszem a Yolandáét, amely kicsit megviseltebb ugyan, mint az enyém, de azért használható. S lényegében ennyivel le is tudtam a bűbájtan tankönyv kérdését. A kezemben lévő mappát viszont nem. Azt még valahogy oda kellene adnom Bennek. És ez nagyobb feladatnak tűnik most, mint egy RBF vagy egy RAVASZ vizsga. Ennek ellenére a kezem ösztönösen mozdul, s a fiú felé nyújtom a kötetet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Igaz, megfordult a fejemben hogy az ölébe hajítom, de hát az? az? azt nem illik.
- Békülési ajándéknak szántam? - Na ez a nevetséges a javából. S a nemtetszésemnek egyetlen apró kis grimasza nyilvánul meg az arcomon, mégpedig az, hogy elhúzom a számat. ? ?de azt hiszem nincs szükség már rá. ?
Ezzel pedig le is tudtam. Így miután Benjamin kezei közé kaparintotta a számára értékes kincset, én elindulok be a kastélyba. Útközben azért hátrafordulok, még egy megjegyzés erejéig.
- Azért remélem, rólam nem lesz benne több kép. A Jéghercegnőt senki sem kedveli. ?
Nem kell a népszerűségemet még tetézni. Így is van belőle elég bajom. De Bishop esetleges megjegyzésére már oda sem figyelek. Mindössze csak? elindulok ismét az ajtó felé, majd talán fel a hollóhát klubhelységébe, mert már igazából nincs mit keresnem az udvaron.
Naplózva


Hannah Whitney
Eltávozott karakter
*****

*4* sMiLeY bAmBiNa - Emily hugicája <3

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #78 Dátum: 2009. 01. 03. - 21:35:13 »
0



*Kezdett Hannahban végre tudatosulni, hogy ezzel a bocsánatkérő áradattal inkább eltaszítja magától a fiút, minthogy jól érezné vele magát. Igen, kicsit túlbonyolította a dolgokat? sőt sokszor nem is kicsit. De hát ez volt ő és bármennyire is helytelenül cselekedett néha, ez már olyan berögződés volt nála, mint más embernél a levegővétel. Szóval már-már ilyen komolyságúvá fajult ez az egész, s lassacskán már tényleg a rossz szokásaihoz lehetett sorolni a túlzott sajnálatot és a bűntudat felesleges érzetét. Szerencsére még nem volt kóros azért az esete, de nem is volt egy túl egészséges vagy hétköznapi dolog, hogy valaki ennyire szánta bánta ekkorka kis bűnét, mely még annak sem volt mondható ebben a pillanatban. Mert ezernyi kín söpört végig szinte teste minden porcikáján amikor megpróbált eddig bármikor eltérni jó avagy rossz szokásaitól. Sajnos az embernek a teljes értékű léthez mind a kettőre feltétlenül szükség van. Talán ezeknek a száma valakinél eléri a többszázat, vaalkinél csak az egyet vagy a kettőt. Nem számít. A lényeg, hogy minden ember más, mások a gondolataik, a testük, a lelkük, az agyuk, a félelmeik, a kedvenceik, az érdeklődési körük, a? egyszóval mindenük? Nincs két egyforma földi halandó, mert pont ez a szép ebben a már-már reménytelen jövőjűnek tűnő világban, hogy minden lélek más-más titkokat és érzéseket rejt, s ezért van értelme a barátságnak és a beszélgetésnek. Ha soha nem kérne senki bocsánatot az se lenne jó, ha pedig folyamatosan mindenért, az már unalmas és idegesítő? Viszont a tökéletes egyensúlyt nem mindenki képes elérni, de aki mégsem az pedig másban bír nagyobb önuralommal. Ez az élet rendje? *

- Jól van, igazad van, tudod? áh? mindegy? sokan néha ki tudnak borulni tőlem az ilyen érzelmi kirohanásaim miatt? Néha, főleg ha zavarban vagyok akkor hajlamos vagyok nagyobb jelentőséget tulajdonítani az effajtáknak. Bocsi. Ezért is. De emiatt már csak egyszer kértem! ? mondta vigyorogva és lakatot téve a szájára.

*Igen, néha Hannah úgy viselkedik, mint egy szégyenlős óvodás? Pedig nem ilyen legtöbbször, sőt a Roxfort egyik legvagányabb kiscsaja, pláne harmadik évfolyamon. Azonban ritkán, de megesik, hogy rá is rájön az ?ötperc? amikor kicsit lankad az önbizalma és túl nagy önkritikát állít fel. *

- Nos olyan mondjuk még nem esett meg, hogy kék-zöld foltokat szereztem volna, vagy esetleg monoklit a szemem alá, de valószínűleg azért, mert lány volnék. Azért egy aranyvérű kis porontynak nem azt tanították 7 évesen, hogy üsd-verd a lányokat. Maximum azt, hogy fennhéjázó módon hord le őket mindennek, majd szépen, előkelő léptekkel suhanj el mellettük, akárcsak a szellő, hogy még ők érezzék magukat megalázva, megszégyenítve és lenézve? Ez az általános Mardekáros világkép? Nem valami helyes, de ez van? azt viszont nem mondom, hogy ezt kell szeretni? Jah és szerintem viszont tényleg bölcs dolog amit mondtál, egy fiúnak főleg! És nem minden az izom vagy az erő? Sokszor többet ér egy gyorsan pörgő agy, mint két kigyúrt kar, komolyan! ? mondta kis mosollyal a szája szegletében.

- Hát elhiszem, de nem is kell a legjobb haverokkal komoly és életbevágóan fontos csevejeket lebonyolítani? Én is azért szeretek a barátokkal lógni, mert olyankor végre kibújhatok a hivatalos öltözékből és, mintha visszakapnám a saját bőrömet, a saját személyiségemet? - mosoly és folytatja ? Ismered Abbeyt? Mármint hallottál már róla?? Mármint láttad már? Nah érted mit akarok kinyögni? - mondta egy kacajjal körítve ? Szóval igen, nagyon aranyos meg minden? És én az lennék? Nos köszönöm, örülök, hogy 5 perc beszéd után így látod! ? köszönte meg szívből jövő hálával a szemében.

- Nah azért neked sem kell önkritikáért a szomszédba menned, de voltaképp igazad van és tök jó veled dumálni, mert nem kell etikett szerint csinálni mindent, mint néhány olyan emberrel? - mondta kis panaszkodással a hangjában a Griffendéles leányzó.

- Mugliismeret? Nos anyukám mugli úgyhogy nem rosszul, mert van tapasztalatom is benne, de amúgy is a kedveltebb tárgyaim közé tartozik? na és te? A muglikat gondolom bírod! ? válaszolta vidám hangon Hannah.

- Azt hiszed legyőzhetsz a saját műfajomban? Már-már úgy keresztnevemmé válik a mosolygás, és senki sem állíthat meg benne! ? mondta olyan hangon, mintha egy akciófilm főgonoszát játszaná ? Héé, tudsz te ennél jobban is röhögniii! ? mondta ki majd azon nyomban elkezdte csiklandozni a fiút, de csak úgy 10 másodpercig.

- Nos úgy látom komisz kis gyerek lehettél, tényleg az a nagyon hiperaktív, szebb szóval? örökmozgó típus, aki sosem fárad el, de este úgy nyomja az ágyat, mint akit meglőttek. Hát ez a helyes, mert az a jó dolog, ha az embernek felettébb játékos gyerekkora van, akkor válhat belőle teljes értékű egyén? szerintem?

- Áh máris adom uram! ? mondta viccesen és a mutató ujjával egy Hannah Whitney aláírást varázsolt Kevin homlokára ? Csak UV fényben látható! ? nevetett ? És nem kenyerem az erőszak, de ha kell és szükségét látom akkor? nah? érted te is? remélem legalábbis! ? mosoooly.

*Nos már ez a társalgás sem mondható túl értelmesnek vagy szellemi munkát igénylőnek, de pont ezt élvezi benne a két fiatal, hogy ebben a percben kikapcsolódhatnak és nem kell szigorú szabályok szerint beszélgetést folytatniuk egymással, mint az órákon a tanárral. *
Naplózva

Kevin Stratford
Eltávozott karakter
*****


VI. Különc Bumbino +Prefektusok gyöngye+

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #79 Dátum: 2009. 01. 04. - 21:24:29 »
0

//Miss Little Szmájli Men?//

Csak úgy záporoztak a kérdések és válaszok. Ezt élveztem igazán, ez volt az életem...a beszélgetés. Nem sokáig bírtam szó nélkül, de ezt már mindenki tudja rólam. Viszont az persze nem volt mindegy, hogy kivel történt az a társalgás. Most itt ültem az egyik "legforgalmasabb" udvaron, annak is az egyik szélen elhelyezkedő padján egy imádnivaló csajjal. Mert Hannah valóban az volt, és talán nem túlzok ha azt mondom, hogy ennél jobb beszélgetőtársat keresve se találtam volna. Igazából olyan volt mintha a húgommal beszélgetnék. Nagyon közel éreztem magamhoz, úgy éreztem, hogy szinte egyek vagyunk...tudjuk mire gondol a másik, tudjuk meddig mehetünk el. Az a bocsánatkérős szitu pedig már egy cseppet sem érdekelt, tudtam, hogy megértette, és ő is szeretne más vizekre evezni...élvezni a társalgást. Azok a nevetések... Talán ennyit egyszerre még életemben nem nevettem. Szinte minden mondatunkban volt valami mulatságot fakasztó dolog, és ezt élveztem a legjobban. Imádtam viccelődni, bolondozni...önfeledten kacagni. És ezt Hannahval mind lehetett. De nem csak ezt. Ahhoz képest, hogy ilyen hülyülős lány volt, ki tudta belőlem hozni a komolyságot...ami sokszor nehezen jött elő. Neki mégis sikerült. Lehetett vele komolyabb dolgokról beszélgetni, és ez szerintem mindkettőnket meglepett. Egyikőnk se hitte a másikról, hogy tud komoly lenni. Pedig...

- Ne, ne, ne, ne is mondj semmit! -kezdtem egyből mikor megszólalt. - Én nem borultam ki, félre ne értsük egymást. Már megint kezded?...vagyis folytatod? Persze, most csak egyszer...de ezelőtt hányszor is? -röhögtem a helyzeten, és magamban számolgattam, nem sikerült két kezemen összehozni a végeredményt.

Nem tudom mennyi ideje ülhettünk így itt, nekem soknak tűnt...de valószínüleg nem lehetett több 10 percnél. Időérzékem az nem nagyon van. Lábam kicsit elzsibbadt, megmozgattam kicsit, majd egyiket a másikra pakoltam.

- Ami késik nem múlik. -feleltem viccesen, de annál bölcsebben, bár magam se gondoltam komolyan. -Hát igen, valószínű, hogy nem erre tanították őket...nekik a lelki terror a fontos. Pont ahogy mondod. Szegény haveromat is kinézték maguknak, mert látszik rajta, hogy fél tőlük. Pedig a gyengeség ilyenkor a legrosszabb amit tehet. Állandóan bíztatom, hogy legyen kemény, mutassa azt, hogy lesz*rja az egészet...már bocs a kifejezésért...csak hát ilyen a jelleme. De ezt félretéve a legjobb fej. -meséltem.
- Áhh, egy mardistól mit várjunk? Megnevelni nem lehet őket, mindig is ilyenek lesznek...tényleg a legjobb beletörődni, ha már változtatni nem lehet rajta. Nem lehet mindenki olyan tökéletes mint mi. -nevettem rá. - Igen, főleg akinek nincs két izmos karja...bár én gyúrok. -feszítettem be vigyorral a fejemen. -Na jó, csak edzek...gyúrástól ez messze áll. De nem is zavar a dolog, sokkal jobban szeretem ésszel megoldani az ügyeket, ha már van...

- Na jah...a haverok nem azért vannak. Amikor velük vagyok kikapcsolok, teljesen kibújok a bőrömből, és szabadjára engedem ami bennem lakozik. Bár ha jól belegondolok nem csak haverokkal nyílok így ki, eleve így közelítek mindenkihez, aki meg nem veszi a lapot...az így járt. Akkor nem erőltetem a dolgokat. Az szeretek lenni aki vagyok. Szóval érted. -hiperszéles mosoly.
- Értem persze. Két bolond könnyen megérti egymást, nem? -kacsintottam rá. - Nem, személyesen nem ismerem, de hallottam már róla...hugrás ugye? Biztos aranyos...igen az vagy! Ez milyen kérdés? -néztem rá felhúzott szemöldökkel. - 5 perc??? Komolyan csak ennyi? -néztem a karomon elképzelt órámra, mivel nem volt rajtam. -De akkor is aranyos vagy ha 5 perc. -tettem le a kezem nagy vigyorgás közepette.

- Persze, nekem is megvan az önkritikám, de ez szerintem egy nagyon jó dolog. Akinek egy szemernyi sincs, az túl öntelt, azt hiszi magáról, hogy mindig mindent jól csinál. Pedig ilyen ember nem létezik. Ennek örülök...etikett?? Az meg mi? -röhögtem tettetett hülyeséggel.

- Komolyan mugli?? Nem gondoltam volna... Ez csúcs, szeretem a félvéreket...mármint nem olyan értelemben...szóval nem bőrszín...érted te. -fejeztem be miután már sikerült jól bekevernem magam is. -A kedvenc tantárgyam, imádok új ismereteket szerezni róluk, érdekel a mugli világ és kész. Hisz félig én is az vagyok. Nézd csak ezt a könyvet. -kaptam fel a kissé elhanyagolt könyvecskét és a lány kezébe nyomtam. - Ha gondolod lapozz bele, de ha érdekel akár el is viheted.

- Azt hát. Addig küzdök amíg nem sikerül...sosem adom fel - tettem hozzá határozott, fenyegető hangon, majd kitört belőlem a röhögés. - Áhh neee!! -kacagtam már-már fuldokolva, mikor a lány keze elérte a hasam. - Hozzá akarsz juttatni a győzelemhez? -röhögtem és röhögtem, miközben próbáltam kibújni a csaj kezei közül.

- Pontosan ilyen voltam, de azóta se változtam túl sokat ebből a szempontból. A mozgás ugyanúgy az életem része...fontos része. Este pedig most is úgy alszom mint a bunda. -mosolyogtam. - Így van...te aztán tudsz bölcs dolgokat mondani. Mindennel egyet kell értenem. Szerintem is a gyerekkor határozza meg, hogy milyen leszek ha felnősz. Ez alapozza meg az egészet.

- Azta!! Veszek egy UV lámpát azonnal! Ezt látnom kell! -mondtam, mint egy kissrác aki most kapta meg azt a játékot amire legjobban vágyott. - Értem, mint mindig. -feleltem, miközben a homlokom tapogattam ámuldozva. :D

Jól éreztem magam. Ez szerintem mindent kifejez.

Naplózva

by Ann ♥

Hannah Whitney
Eltávozott karakter
*****

*4* sMiLeY bAmBiNa - Emily hugicája <3

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #80 Dátum: 2009. 01. 08. - 21:46:01 »
0


Nos a igen, talán a legmosolygósabb lány címen kívül Hannah Whitney a legtöbbet fecsegő hölgyemény díj jogos tulajdonosának is tudhatja magát. Bizony, ha egyszer valakivel csevejbe elegyedik ott nincs megállás, egyszer miatta még egy kis első évfolyamos is lekéste a sok locsogása miatt az óráját, amely pont Piton professzorral lett volna és ezért jó alapos szidást kapott. Hála a lánynak. Nagyon röstellte a dolgot, azután is vagy százszor legalább bocsánatot kért, ha nem ezerszer, de a kiskölyök már félt tőle meg a nagy szájától, hisz csak 10 éves volt? szegényke? Bár Hannah egy jótett lélek, azért a túl ?odafigyelés? néha ilyen terrorba torkollhat. Hát igen, néhány efféle apróság még nem készült fel a világ dolgaira? főként lelkileg? az ő kis birodalmukon sebet ejt, ha valaki tőlük függetlenül segíteni próbál, mert azt ők támadásnak fogják fel, és sokkal visszahúzódóbbakká válnak szép lassan, az idő múlásával...
Jó tett helyébe jót várj, tartja a mondás?
Óh de szép áhítás ez?
Mintha valaha is valóra válna?
Ha mégis akkor is egy életbe elég kevésszer?
Kevesebbszer, mint ahogyan azt kéne?
Ez a mai világ már? csak rohanás?
Igen, ez a beszélgetés azért más, felszabadultabb és vidámabb, mint amikor egy eltévedt kisgyereket próbálsz a helyes folyosóra vezetni mikor még magad sem ismered túlzottan az aktuális helyet és együtt bolyongtok tovább? Igen, ez határozottan más szituáció?

- Oké, abbahagytam.. bár látom, téged eléggé kiboríthattalak, ha? ha csak hebegsz-habogsz össze-vissza? nos, ezért is bo? szóval remélem helyrejön a nyelved állása és nem marad így! ? tette hozzá mosolygás közepette.

- Akkor mostantól a bocsi az tiltott, vagy ha úgy tetszik tabu szó! Mint mikor? - mondta, majd elhallgatott és visszaemlékezett egy mugli rajzfilmre, melyet a televízióban látott amikor nemrég hazalátogatott, s abban épp azon sopánkodott a tanár, hogy a fiú kimondta a ?b? betűs szót?

- Nos, igen? már nagyon elvadultak a dolgok, s a zöldszegélyes erőemberek úgy gondolják, hogy kedvükre szórakozhatnak szegény ártatlan kis diákokkal, akik vagy félnek vagy túl bátrak velük szemben, s valamelyik a kettő közül nem tetszik a kicsi szívüknek. Óh, szegénykék? Bár olyankor otthon is gondok lehetnek, vagy nevelésben, vagy bánásmódban, vagy veszekedések miatt, mert magától egy gyerek nem lesz ilyen? öö? elfuserált? - nyögte ki végül Hannah, majd kivételesen kicsit komolyabb arckifejezést vágott, egyszer az életben.

- Nos, nem is érdekelnek, foglalkozzanak csak a saját kis rosszul alakított életvitelükkel, és tartsák távol magukat tőlünk! Ugye? ? mondta vigyorogva ? És hát igen, nálunk tökéletesebb nincs persze a Föld kerekén, nyithatunk akár ?Hogyan érd a tökéletes lelki állapotot?? klubot figyelj! Ezt a gyönyört már tanítani kell! Önképző kör! ? viccelődött vidám fejjel a lány.

- Értem én. Persze, ez veelm is természetesen így van, hisz a barátaink azok az emberek akik talán a legközelebb állnak hozzánk és velük megoszthatjuk minden minket bántó problémát és jókat dumálhatunk is, ha épp olyan kedvünkben vagyunk! Szóval a legtutibb dolog a világon a barátság! Van is egy nagyon szép idézet miszerint: "A bánat megvan magában is, de hogy az örömöt teljes mértékben átérezzük, meg kell azt osztanunk valakivel." Mark Twain. Ez szerintem egy nagyon igaz állítás és tényleg? nem érheted el a boldogság legfelsőbb fokát, ha nem élvezi valaki veled együtt azt? - mondta, már-már könnyeivel küszködve, mert kissé elérzékenyült, de aztán a következő témától hamar jobb kedvre derült, s újra a régivé varázsolódott vissza.

- 5 perc? szerintem, de csak úgy mondtam? és örülök, hogy tényleg így látod, te ezért vagy aranyos! ? mondta óvodás kislány módjára vigyorogva.

- Igen, az önkritika fontos, de ha mondjuk valaki tudja, hogy ő jó jegyet érdemel, mert kitett magáért és ezt be meri ismerni a többiek előtt, akkor a lusta nagyszájú libák elkezdenek szörnyedezni, hogy mit képzelsz magadról ,meg hogy milyen öntelt kis hülye vagy és milyen gáz és ők milyen édesek és tökéletesek és mindenki értük van oda! ? hadarta el gyorsan, ugyanis az egyik barátnőjével ez már megtörtént és akkor is felettébb bosszantotta a dolog.

- Igen, félvér és ezért is szoktak néha beszólni a kis fruskák, hogy én csak féltékenységből olvasok be nekik, ha szemetek valakivel. Na persze, mert az egész világ olyan akar lenni, mint ők, persze? csakis? ez minden álmom, remélem te is rájöttél már! ? mondta mosolyogva ? Milyen könyv ez? ? kérdezte, majd alaposabban szemügyre vette.

- Megtaláltam a titkos fegyvert és immár a kezemben tartom! A kezemben tartom! ? ismételte kacagva ? Gonosz nevetés következik: Muhahahahaha? - próbált egy silány utánzatot nyújtani ebből a műfajból.

- Felettébb nagy öröm tölt el, hogy egyet értesz körmönfont elméletemmel! ? mondta, majd mosolygott egy sort ? De tényleg, így is gondolom. Hát nah, néha komoly is tudok lenni, bár az ritka? pláne hogy ilyen gyakran változik a hangulatom? egy beszélgetésen belül? ilyen még sose volt, ez tök furi! ? vigyorgott.

- Óh helyes, szerezd be minél hamarabb, nehogy lekopjon a mű! Ja és majdnem elfelejtettem mondani az árat a dedikálásért, hisz manapság semmi sincs ingyen? - mondta sunyin, de közben nevetgélve.

~ Nagyon rendes, tényleg odafigyel arra amit mondok? persze én is az ő mondandójára? olyan mint a Yin és a Yang, kiegészítik egymást és tényleg? mintha ez egy ilyen eset volna? de ez nem rossz, sőt? nagyon szórakoztató és ez is komoly, mert már annyit vigyorogtam az elmúlt néhány percben, hogy majdnem kiakad az állkapcsom! ~
Naplózva

Kevin Stratford
Eltávozott karakter
*****


VI. Különc Bumbino +Prefektusok gyöngye+

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #81 Dátum: 2009. 01. 11. - 19:39:25 »
0

//Csak Neked Puszi//

Hannah csak mosolygott és mosolygott. Egyszerűen nem tudta abbahagyni, ahogy én sem. Ennyit egy huzamban talán még sose nevettem, legalábbis emlékeimben nem él hasonló eset. Ráadásul ilyen rövid idő alatt ennyit...nem semmi. Már kezdtem megijedni, hogy a végén úgy marad a szám, vigyorra állva...kicsit furcsa lenne. Mondjuk gondoljatok bele abba, ha Piton óráját mosolyogva ülném végig. Vicces lenne. Vagy a folyosón beszólongató mardekárosokra csak vigyorognék. Vajon mit szólnának? Lehet, hogy meglepődnének, talán egy jó fegyver lenne az örök mosolygás. De az is megeshet, hogy egy jól irányzott balossal visszaállítanák a szám eredeti állapotába. Na de ezen még nem kell gondolkozni, hisz az a bizonyos testrészem még úgy mozgott ahogy én akartam, nem élt saját életet. És talán addig jó nekem.
Csak most figyeltem meg jobban a lányt. Meglehetősen csinos volt, és idősebbnek nézett ki mint amennyi volt. Bár az örök jókedv, a bájos arc mégis fiatalabbnak mutatta. Őszintén szólva el se tudtam képzelni őt sírni, vagy szomorkodni. Pedig biztos volt már ilyen, hisz az embernek nem lehet állandóan jó hangulata, az már nem igazi ember. Most néztem meg először Hannaht úgy mint egy lányt. Eddig úgy tekintettem rá mint egy testvérre, mondjuk ez nem is változott. Az összhang teljesen megvolt kettőnk között, olyannyira, hogy akár gondolhattam volna többre is, de mégsem...valahogy meg se fordult a fejemben, hogy mi ketten esetleg... Persze nem azért, mert nem volt szép, egyszerűen csak nem tudtam rá úgy tekinteni. A barátsága volt fontos számomra.

- Ki ne merd mondani! -röhögtem. -Nem, hidd el engem nem lehet ilyen könnyen kiborítani, ahhoz még sokat kell fejlődnöd. -vigyorogtam rá. -Látod már ki is gabalyodott a nyelvem! Ez jó ötlet, aki kimondja az csinál 5 fekvőtámaszt! -mondtam keményen, mert én csak a tornára tudtam gondolni...más nem létezett. De legalább biztos lehettem abban, hogy nem mondja ki.

- Hát figyelj, ők olyanok, hogy mindig találnak valamit ami miatt szekálhatják a másikat. Ha nincs okuk rá akkor keresnek, nem bírják ki anélkül, hogy belekössenek valakibe. Ez az életük...jaja jól mondod, tuti, hogy a nevelésben van a baj. De most gondolj bele, hogy bánhat az a szülő jól a gyerekével akivel ugyanolyan rosszul bántak? Sehogy...na pont ezért egy megállíthatatlan folyamat ez, amíg léteznek addig így is lesz. Bele kell törődni, nincs más választásunk. És én azt is teszem. -küldtem felé egy amolyan "tedd te is azt" pillantást.

- Pontosan! -nevettem. - Hogy találtad ki, hogy pont ezt akarom mondani? Kezdek félni tőled...belelátsz a fejembe?? -hőköltem hátra kiguvadt szemmekkel, nagy röhögés közepette. - Nem is rossz ötlet! Neked tényleg vág az eszed, mint a borotva. Szerintem ebben a suliban jópár emberre ráférne egy ilyen oktatás. Két profi, hozzáértő szakembertől. -hülyültem miközben azon kaptam magam, hogy majd lefordulok a padról a nevetéstől.

Hirtelen a nyakláncomhoz kaptam, hogy egyáltalán megvan-e még...vagy a nagy csikolás alatt sikerült leejtenem...de szerencsére ott lógott a helyén, a medállal együtt. Egy pár másodpercig szorongattam, talán a lánynak is feltűnt. Imádtam ezt a láncot, de főleg a rajta csüngő szerencsét hozó patkó alakú medált. Anyától kaptam még egészen régen, és azóta ez a legkedvesebb ajándék számomra. Állandóan rajtam van, még fürdésnél és alvásnál se tudok megválni tőle. Észbekaptam, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat a merengésre és újra Hannah felé fordultam.

- Egyértelmű. Ha jól belegondolok nem is tudom mit kezdtem volna itt Bastian nélkül. Talán még mindig teljesen kívülállóként tekintenék a Roxfort világára. Nem érezném otthon magam...bár még mindig kicsit távol áll tőlem, de sikerült haverokra lelnem, és ez a sulit is megszerettette velem. Ez mind a "kis Picasson" múlott. -mosolyogtam felidézve a vele töltött legjobb pillanatokat. Volt bőven. - Ezt még sosem hallottam, de valóban szép.
Erre énekelni kezdtem: - Mert barát nélkül gyenge még a sárkány is... -vigyorogtam, majd átöleltem Hannaht. - Na nehogy sírj , nincs nálam zsepi. -küldtem felé egy apró mosolyt erősítésül.

- Aranyos vagyok? -széles mosoly, mint egy 5 éves. - Szerintem cuki, cuki vagyok! -daloltam viccelődve.

- Tojom le a hülye nagyszájú libákat. Felőlem érezzék maguk tökéletesnek, az sem zavar. Én mindig megmondom mit gondolok, legyen szó itt érdejegyről, vagy bármi másról. Aki fontos nekem azt meghallgatom, a többiekre meg nagy ívben... -vigyor. - Mindenki már tuti nem, mert itt ül a padon két kivétel...jah és mi többnek számítunk mint kettő. -nevettem a saját hülyeségemen. - Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem vagyok öntelt...távol álljon tőlem. -kacagtam.

- Ez tök szuper! Már ezért is jó, hogy találkoztunk itt kinn. Ááá ne is foglalkozz velük, tudod milyenek, nem érdemes felhúznod magad rajtuk. Érnek ők ennyit? Dehogy. Már a köszönéskor tudtam, ne viccelj. Az a "hali", vagy nem tom mi mindent elárult. -fogtam a hasam a röhögéstől. -Jah és ahogy szapulsz engem, szerintem menj is, azonnal csatlakozz hozzájuk. -lábammal már dübörögtem a kemény talajon, annyira nem bírtam. - A címe: Varázslók vagy csak egyszerű muglik? -vettem kezembe a puha fedelű könyvecskét. - Nyugodtan elviheted ha gondolod, szerintem nagyon érdekes.

- Nem sokáig! -kiabáltam, majd odaléptem a csajhoz, és kicsavartam kezéből a nem létező fegyvert. - Én tartom a kezemben! Höhö! Ez jobb mint a muhaha... -röhögtem megállás nélkül.

- Tudok én mást tenni, mint egyetérteni? -néztem rá felhúzott szemöldökkel. - Az igazat beszéled, ezen nincs mit szépíteni. -mosoly. - Látod ezt is én hoztam ki belőled. De ahogy észrevetted én is tudok komoly lenni, bár nem túl gyakran sikerül...de most azért párszor összejött. Pedig nem is beszélünk hosszú ideje.

- Nem kopásálló? -pillantottam rá kérdőn. - Na mesélj, mennyit és miben fizessek? -néztem rá huncut mosollyal.
Naplózva

by Ann ♥

Hannah Whitney
Eltávozott karakter
*****

*4* sMiLeY bAmBiNa - Emily hugicája <3

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #82 Dátum: 2009. 01. 12. - 21:43:39 »
0


*Még mindig tökéletes volt a hangulat, Hannah még a barátjával sem szórakozott ilyen jól sohasem és voltaképp ez a tény még kicsit zavarta is. Kevin olyan hibátlannak tűnt, de nem egy Mardis vagy nem akárki szemszögéből, a Hannah-éból. Számára a vidámság, az őszinteség és a kedvesség voltak a legfontosabb tulajdonságok, csak ezután következett minden más. Az ő arcberendezése mintha csak ezen háromra lett volna kialakítva, de a jelek szerinte a fiúé is, hisz ennyit egyhuzamban még egész életében nem mosolygott. Pedig aztán ő tud egy jó ideig. Amikor szóban kell felelnie, vagy akár csak egy apró választ adnia és tehetetlen, mert nem tanult vagy teljesen leblokkolt hirtelen, esetleg nem figyelt oda, ilyen esetekben mindig bájosan rámosolyog a vele épp szemben lévő tanárra, szempilla-rebegtetés és minden egyéb csel ami csak eszébe jut, hogy ne kelljen azon nyomban válaszolnia a kérdésre, melyre most képtelen lenne. Odafigyel, hogy mindig legyenek ilyen apró kis trükkök a tarsolyában, hiszen ki tudja mikor jön épp jókor az efféle közjáték. Egy lánynak nagyon fontosak az etéren szerzett képzettségei, mert ha egy fiú csinálná ugyanezt? nos? egy kicsit ferde szemel tekintenének rá azután a tanárok vagy akárki más? *

- Majd előbb-utóbb úgyis sikerül! ? mondta vidáman ? Na akkor mától ilyen szó nincs a szótárunkban! De miről is beszéltünk? ? kérdezte nevetve, s közben a fejét vakargatta, mintha tényleg halvány fogalma sem lenne az egészről ? Örülök, hogy ezt megbeszéltük és nem orroltál meg rám emiatt a hülye ?sajnálomosdi? miatt? - vallotta be semleges arccal, majd mikor túlesett a mondaton újra kivirult a feje.

- Nos, igen ez igaz, de mégis? kéne komolyan valami ?Legyél normális másokkal? különfoglalkozás az ilyen nehéz eseteknek, mint ez a jópár a Mardis? de a szomorú az, hogy nem csak a zöldszegélyes ház tagjai közül vannak efféle selejtek? az egész suliban, még a Griffendélben is, én már találkoztam olyannal? nem tudom mit ihatott éppen a Süveg mikor azokat az illetőket beosztotta, de? nem volt helyénvaló döntés? egyáltalán? Meg én nem is foglalkoznék velük annyira, csak a kisebbeket sajnálom, azokat akiket folytonosan bántanak és esetleg nem csak szavakkal? vagy ha csak azzal akkor is ez néhányakra a lelki fejlődés akadálytalan fejlődésének a meggátolása. Sajnos? És ez borzasztó, hogy itt a Roxforton belül is van ilyen? - mondta kicsit lebiggyesztett szájjal, nem úgy mint eddig minden monológját.

- Nos most lebuktattál! Gondolatolvasó vagyok! De ne áruld el senkinek és akkor megígérem, hogy a te fejedbe nem fogok beelnézegetni? báár? azért vannak itt érdekes dolgoook! ? mondta Kevin feje felé nyúlva, mintha érezne valami vibrálást körülötte ? Óh már látoom? minden tiszta? - játszadozott Hannah kicsit Trelawney professzort utánzova.

~ Ez szuper, hogy már ennyi csevegés után is egyre többet és többet nevetünk és poénkodunk. Máskor ennyi mosoly és vidámság után már kezd ellaposodni a hangulat, mígnem a két fél elválik egymástól, s megy új beszélgetőpartnert keresni, de ez olyan más? ~

- Van egy nyakláncod? Tök jóó! Afféle amulett? ? kérdeződködött, majd közelebb lépett a fiúhoz és a szemébe nézett, mellyel azt kívánta sugallni, hogy ?Megfoghatom, hogy jobban szemügyre vegyem?? és persze a mi kis Hannahnk bármilyen válasz esetén megnézte volna, így hát a medálnál fogva kijjebb emelte kicsit, s alaposan megnézegette. Ezután elengedte, valószínűleg a fiú legnagyobb örömére, s visszament eredeti helyére ? Nagyon szép, tudni kell róla valamit? Úgy értem van esetleg valamilyen története?

- Azért örülök, hogy minden viccet félretéve is tudunk beszélgetni komolyabb témákról is, amely mélyebb érzéseket is kivált? főleg belőlem? - mondta kicsit szipogva, amikor is a fiú átölelte őt kedvesen,s vigasztalón. Hannah talán még jobban meghatódott, de próbálta most már leplezni ?gyengeségét? ? Köszi, már jobban is vagyok! ? mondta egy apró mosolyt küldvén Kevinnek a szája szegletéből.

*Ekkor a fiú énekelgetni kezdett, melytől a lány rögvest felvidult, s már nem is látszottak iménti könnyei. Ennek talán mindketten örültek, s Hannah különösen, mert most jött rá, hogy Kevnél gyorsabban még senki sem volt képes őt jókedvre deríteni. Pedig még alig ismeri? *

- Hú, ebből a monológodból most nem igazán tudtam megérteni mindent, de azt hiszem a lényeget mégis? szóval nem is nézlek önteltnek, csak azokat a kis ?majmokat?, akik tűsarkú cipőben riszálják magukat, amíg hasra nem esnek? - jelentette ki határozottan a lány, akinek visszatért immáron a teljes önbizalma.

- Jó, jó? a te kedvedért nem idegesítem magam ezen tovább? - ígérte meg Hannah ? Rendben van, szívesen beleolvasok, hátha tanulok is valamit végre! ? mondta vigyorogva, majd hóna alá csapta a könyvet.

*A Griffis lány az egész kis jeleneten már csak nevetni tudott, s megszólalni nem nagyon. Élvezte ezt a hülyéskedést, mert végre kikapcsolódhatott kicsit, kiengedte a gőzt, a fölös feszültséget és talán leginkább úgy érezte magát, mint az óvodában, ahol nem törődsz azzal, hogy ki vagy, csak a jelennek élsz és a boldogságnak? *

- Örülök nagyon, hogy elismered ha valakinek igaza van, mert van pár olyan srác aki valamikor inkább hajtja a saját bolondságát, csak hogy meggyőzzön, hogy lány létedre nem lehetsz okosabb nála? Ez olyan szánalmas dolog? - mondta el véleményét, s közben próbált intelligens fejet vágni az egészhez.

- Nos most az egyszer ajándékba adom, de nem kap még egy ilyen ajánlatot, úgy vigyázzon! ? válaszolt kacagva a leányzó.

- Ó? - mondta Hannah az órájára tekintve ? Mennem kell, mert 20 perc múlva kezdődik az egyik órám és még semmit sem készültem rá? Most akartam, de úgy elröpült az idő! ? mondta vigyorogva ? Remélem még találkozunk! Sőt, biztosan! Mondjuk? neked mikor lenne jó? És hol? Mert nekem bármi tökéletes, ha túlvagyok ezen a napon! ? mondta a lány várva a fiú javaslatát, melyet ő feltétel nélkül kész volt elfogadni.
Naplózva

Benjamin Bishop
Eltávozott karakter
*****


a lúzer

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #83 Dátum: 2009. 01. 14. - 23:10:17 »
0


YVETTE



Türelmetlenül figyelem, ahogy a szavaim hatására az arca rezzenéstelen marad; sehol egy rosszalló grimasz, egy magáról megfeledkezett kis ránc a szemek között, de még csak az ajkait sem préseli össze. Tehát sikerült teljesen azonosulnia a gúnynevével. Jéghercegnő.
Azonban az előbbieket nem azért mondtam, mert mindenképp bele akartam rúgni egyet a gyanútlan lelkébe. Nem, sokkal inkább a sértettségemet hivatottak verbálisan létre formálni, és kellő maró hatással Yvette elé hinteni. Egyszer én is lehetek a sebzett, ám le nem győzött fél! Persze nem szó szerint, mert akkor már rekordokat állítottam volna a gyenguson töltött heteimmel. Summa summarum, egy kicsit felpöndörítettem az orromat a múltkor történteken, s mivel azóta stagnál a harci helyzet, hát nem engedhetek a jóból. Vagyis a büszke duzzogásból.
- Ugyan, nem kerül semmibe. Elég, ha megfordulok, és már érzem is a hátamban forgó tőrt – egészítem ki merő jó szándékból a humorosnak szánt megjegyzését, amit érthető okokból egyáltalán nem tartok viccesnek.
 
A jegyzetfüzet halk puffanása egészen meglep – észre sem vettem, de annyira előrehajoltam ültemben, hogy az irka egyenesen leszánkózott a térdemről. Kelletlen mozdulatokkal leeresztem a lábaimat a padról, mint két veszettül szánalmas horgonyt, majd öregasszonyos stílusban derékból lehajolok a lapokért. Az ujjaim elkerülhetetlenül hozzáérnek a tavasz ellenére még mindig keményen sercegő földhöz, s erre a váratlan érzésre felszisszenek. Nem meglepetten, sokkal inkább kimérten és jól hallhatón. Meg mernék esküdni rá, hogy az előbb még a leheletemet is láttam. Yv neszezésére oldalt fordítom a fejemet, és az egyenesbe görbedés röpke másodpercei alatt nem is veszem le róla a szemem. Ahogy azzal az ismerős, személyétől oly elütő táskával babrál, elmosolyodom egy pillanatra. Minden bizonnyal a saját táskája egész egyszerűen megadta magát, és leszakadt a mázsás súlyok kényszerére.
Szinte csak jelképesen ülök vissza a padra, a pózom nevezhető már-már laza támasznak is, de a füzet immár nekem is a táskám feneketlen gyomrában pihen, ahogy a lánynak is a saját könyve. Most már nem is leplezem a kíváncsiságomat, nyíltan követem figyelemmel Yv ténykedését. Elrakott egy kötetet, hát most előkap egy másikat? Eltökélt léptekkel, hipp-hopp, előttem terem, és egyenesen az orrom alá nyújtja az iménti halászzsákmányt, egy barna papírba bújtatott csomagot. Értetlenül pillantok előbb rá, majd a barnaságra, közben gigászi ügyességgel kiszűröm a helyzethez nem passzoló információkat a látványból. Mélyen magamba rejtem meglepettségemet, miszerint nem követelőzik, nem hisztizik az elcsaklizott tankönyve miatt, sőt. Nem elég, hogy nem idegesíti a tény, hogy megrövidítették a Bűbájtanával, de meg is jutalmaz érte! Komolyan, ezt most nem értem..
S a magyarázat, melyet az igényesen összefűzött lapköteghez (mert közelebbről vizsgálva már látom, hogy mi ez valójában) társít, még mindig csak homályos sejtéseket indít bennem.

- Ami azt illeti.. hát.. – illedelmesen habozok egy fél másodpercig, majd csontos ujjaim közé fogom a naplószerűséget – elkallódni nem fog nálam.
Kiemelem finom kezei közül a békezálogot, felcsapom egy tetszőleges helyen, és mélyen beszívom a lapok friss és ihletgerjesztő illatát. Én is elhúzom a számat, bár ez a mozdulat sokkal bizalomkeltőbb, mint Yvé.
Egészen furcsán érint ez az eltitkolt kis ajándék, a gesztusról nem is beszélve. Azt hittem, Yvette halálosan megsértődött rám, és épp készült kikaparni a képemet az évkönyvből, miután rongyból fércelt vudu-másomat rituálisan elégette a pokol tüzéből kölcsönvett, csenevész kis lángok között egy szabad fél percében. Még a válaszomat sem várja meg, inkább gyors visszavonulót fúj, és megint csak az igézőn libbenő ezüst haját látom távolodni. Illetve..
- A Jéghercegnő az iskola legszeszélyesebb teremtése – mondom félhangosan, de már lépek utána, nem is akárhogyan. Háttal előrefele megyek, kitéve magamat a veszélynek, hogy belehajtok valami vandálba, aki nem képes az utat figyelni.. így viszont szemmel tarthatom az arcát beszéd közben is. Egészen elképesztett a békülékeny szándéka.
- De ha ragaszkodsz hozzá, meg is esküszöm, hogy a te arcodat nem örvényli partra művészetem stilizált tengere – nyomatékosan rákoppintok a könyvecském borítójára, mert a kacsintást már bőven túlzásnak érzem – Most komolyan, véremmel veszem végét a Múzsa simogatásának, ha akarod – idétlen vigyoromat visszafognám, de a számra hajló nevető-ráncoknak nem tudok megálljt parancsolni. Ha Miss Delacour Egy ekképp óhajtja, hát csinos arca nem kerül vászonra. Színtiszta szerencse, hogy Miss Delacour Kettő a megszólalásig hasonlít rá.
Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
   i   '   m       r   a   d   i   o   a   c   t   i   v   e  
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Eaton McLain
Eltávozott karakter
*****


ötödéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #84 Dátum: 2009. 01. 22. - 20:42:38 »
0



Eaton rengeteg mindennel szokta tölteni szabadidejét, olvas, rajzol, zenél, esetleg kisétál a parkba, és elmélázik az időjáráson, a rohangáló, vidám, fiatal diákokon. De hogy társalogjon, az nem tartozik a mindennapi tevékenységei közé, így eme napot is pirossal át lehetne húzni, és ünnepnappá nyilvánítani. A mardekáros fiú sok éve először vette rá a fejét olyasvalamire, amihez titokban nem igazán fűlött a foga, de hogy megtartsa udvarias, és tisztelettudó stílusát, elvállalt néhány plusz munkát, ahol bizony, nagy meglepetésre másik diáktársának kell beszélni, magyarázni és mutogatni.
~ Képes vagyok rá, ugyan miért ne menne? Egy kis önkontroll és önbizalom-növelésre lenne szükségem ismét, mintha megcsappant volna a bizonyosságom és szilárdságom saját tudásomban és képességeimben. Lehet, hogy nem kapok elég elismerést az utóbbi időben. Több szorgalmit és kutatómunkát kéne végeznem, hogy a tanárok szájából újból hallhassam azokat a szépen csengő szavakat, melyek melegséggel és büszkeséggel árasztják el testemet. ?Büszke vagyok Önre, Mr. McLain.? ~
A fiú nyakkendőjébe belekapott a kicsit hűvös, gyermeteg szellőcske, mely betévedt az északi folyosóra, és mindent megmozgatva keresett akárcsak egy szűkös rést is, melyen távozhat a kőfalak közül. Eaton megigazította ingjét és nyakkendőjét, hogy a köztérre kilépve a kellő eleganciát sugározzon jelenléte. A belső udvar igen közel volt az iskola hatalmas, és sokszor látogatott könyvtárjához, melyet akár a kiemelt helyek közé is sorolhattak volna Eaton szótárában, ám mivel ő nem szándékozott különbséget tenni eme csodálatos építmény pontjai között, így nem kivételezett sem a klubhelységgel, sem pedig az imént említett könyvtárral.

A kerengőnek elbecézett közrezárt terület tökéletes hely volt egy-egy találkozásra, udvarlásra, szórakozásra, vagy csupán egy délutáni könnyed pihenőre a barátokkal, évfolyamtársakkal. A Hugrabug klubhelységének közellétéből fakadóan igen sok sárga-fekete ruhás fiatal és suhanc bukkant fel a sarkokon és az ablakokban. Az idő, április révén igyekezett a nap sugarait a felhők mögül előcsalogatni, ám ez még nem ment oly tartósan, mint ahogyan azt remélték a diákok. Kellemesen, lágyan meleg volt kint, a lankásabb hőmérsékletű szelek ideálissá tették a délutáni perceket egy kis tanulásra.
Eaton pont ilyen célból ?tévedt? az iskola északi szárnyába, ahol természetesen nem önmagát próbálta szórakoztatni a megannyiszor átnyálazott Bájitaltan könyvekkel, hanem segíteni jött. Nos, igen, lehetséges, meglepően hangzik, mégis így van. Segíteni.
~ Minek is vállaltam el? Magyarázni egy teljesen triviális anyagot egy lánynak, aki automatikusan be akarja majd magolni, ahelyett, hogy fél percet is rászánna a megértésére. Egyáltalán, miért törődök mások problémájával? ~
Eaton lassú léptekkel megközelítette a füves térre vezető nyitott átjárót, majd az egyik masszív oszlopnak dőlve körülpillantott, szemével kutatva a tanítandó diáklányt. Az oszlop rideg anyaga, és durvás felülete nyomta a fiú vállát, ám még ha komolyan fájt is volna neki, nem szándékozott kimutatni a legkisebb fájdalmat vagy kényelmetlenséget sem, elvégre ő eldöntötte magában, hogy minden mozdulata maga a meggondolás, így még az oszlopnak dőlés sem lehet véletlen vagy hátsó szándék nélküli. Megköszörülte torkát, majd nadrágjának zsebébe süllyesztette kezeit, és számára hosszas percekig csak várt. Nála a pontosság és a rendezettség fontos volt, igyekezett inkább előbb elindulni, minthogy késsen. Most is, vagy öt perccel a megbeszélt idő előtt érkezett, így nem volt más dolga, mint nyugalomban fel-feltekintgetni a pázsit füvéről a zsebében levő órára.

Lassan telt az idő, minden egyes másodperc örökkévalóságnak, órájának mutatójának mozgása pedig lassított filmfelvételnek tűnt, mintha az időt megnyújtották volna, akárcsak a rágógumit. Eaton az első percben úgy vélte, pitiáner dolog lesz kivárni azokat a perceket, míg az óra a megfelelő állásba lendül, ám vagy három perc után feladta ezt az elméletét. Unalmában nekiállt a kissé nedves oszlopra telepedett mohacsomó elemzésének, és érdeklődve hajolt közelebb, tapintotta meg a puha párnácskákat.
~ Ők nem bántanak. Nem fecsegnek, nem árulják el titkaimat, és mi több, meghallgatnak. Mindennemű előítélek és gondolkodás nélkül. Természet. Mily csodás és mily egyszerű? Nem is zargatom kis mohát. Ő megérdemli, hogy éljen. Nem úgy, mint egyesek? ~
Eaton tétlenségében elővette oldaltáskájának egyik flakkjából a Bájitaltan könyvet, és a szamárfülekkel dagasztott oldalak között lapozgatva nekiállt újraolvasni az anyagot, amit leadni szándékozott. A lapok egytől egyik tele voltak apró megjegyzésekkel, praktikus átjavításokkal és leegyszerűsítésekkel, melyekkel egyes főzeteket hatékonyabbá lehet tenni, vagy épp gyorsabban lehet elkészíteni. A különböző bekezdések melletti kis akasztófás rajzok, valamint idétlen allusztrációk csupán arról árulkodtak, hogy mely órákat élvezte, és melyeket töltött gondolati kalandozásokkal a fiatal diákfiú.
Naplózva

"Rojtos szoknyák színkavalkádja,
Pörgő, keringőt járó párok árja,
Büszkeség, öröm, mámorba esett arcok,
Vörössé vált pozsgás, szégyellős vonások,
Élet és mozgás minden szívdobbanás,
Elsöprő, forró, mézes vallomás."

Nadine Hayes
Eltávozott karakter
*****

Hatodéves || Törpilla

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #85 Dátum: 2009. 01. 22. - 22:17:06 »
0

      
- Átkozott óra -morogja maga elé egy hollóhátas leányzó a folyosón rohanva. Kezében tankönyvek, pennák és pergamenek tucatjai próbálják elkerülni, hogy kicsúszva a lány kezéből a földön kössenek ki, míg tulajdonosuk Miss. Hayes azt igyekszik elkerülni, hogy minden vele szembejövő diáknak neki menjen. Csak úgy cikázik az iskola diákjai között és közben magában szidja Murphyt. Jellemző, hogy olyankor vannak ilyen sokan a kastély azon részén, ahol ő akar áthaladni, amikor késésben van és sietnie kell.
Pedig Nadine nem az a fajta lány, aki mindig mindenhonnan elkésik, úton útfélen elhagy vagy összetör valamit és még csak a saját lábában sem szokott orra esni. Sok minden elmondható róla, de az, hogy szeleburdi lenne az nem. Mindig is összeszedett, rendszerszerető embernek tartotta magát, amire világéletében büszke volt. Bár a hallási utáni memóriája nem volt a legjobb, ezt ügyesen kiküszöbölte azzal, hogy határidő naplót vezetett. A legjelentéktelenebb dolgokat is felírta, így biztosan nem felejtette el, ha valamit megbeszélt valakivel. Napjában többször is elővette ezt a kis füzetet és újra meg újra átfutotta, hogy mi vár rá ma és mi vár majd rá a következő nap.
Szóval Hayes nem azért volt késésben, mert elfelejtette, hogy McLainnel megbeszélt találkája van. Azért volt késésben, mert elromlott a karórája. Egyszer csak úgy döntött, hogy felmond és nem hajlandó tovább mutatni az időt a lánynak. Mivel pedig Nadine nem szokta a másodpercmutató mozgását figyelni, így nem tűnt fel neki, hogy az egy helyben áll. Ráadásul az a cseles másodpercmutató pont úgy állt meg, hogy a nagymutató mögötte helyezkedejen el, így olyan hatása volt az órának, mintha egyáltalán nem rendelkezne másodpercmutatóval.
Az idő tehát telt, csak éppenséggel az időmúlásáról senki nem értesítette a mi hollóhátas leányzónkat. Akkor az mégis hogyan lehet, hogy most mégis a folyosón sprintel végig?

Nos, ez bizony annak a kedves diáktársának köszönhető, aki leült mellé a könyvtárban, ráadásul a lány jobb oldalára ült, így a bal csuklóján lévő óra számlapja láthatóvá vált.
Nadine egészen véletlenül nézett el arra. Először csak meg akarta tudni, hogy ki ült le mellé, aztán pedig arra volt kíváncsi, hogy vajon mit tanul az illető. És ekkor akadt meg a szeme az órán, melyen a mutatót idő, vészesen közel volt a találka időpontjához. Így hát Hayes otthagyott csapot-papot, felkapta a cókmókját és már rohant is ki a könyvtárból. Szegény diák pedig azt hitte, hogy azért menekült el ilyen hirtelen a lány, mert ő leült mellé?
~Utálok késni, utálok késni! De most késni fogok? Milyen kifogást találjak ki? Valami hihetőt? Feltartott egy tanár, párbajba keveredtem, dementorok támadtak rám? vagy inkább egy magyar mennydörgő? ?pánik helyzetben elszabadul a mi Miss. Hayesünk fantáziája. Végül úgy is az igazat fogja mondani, mert az nem az ő hibája, meg persze amúgy sem szeret nagyon füllenteni, hazudni, lódítani (kinek, hogy tetszik).

Igazából az egész megbeszélt találka furcsa neki. Hivatalosan korrepetálásra megy. Merthogy a Bájitaltan nem az erőssége. Pedig az elméleti része ennek is meg van, minden tanult bájitalnak tudja az összetevőit, az elkészítési módját és a hatását. De amikor tényleg ott van az üst felett, és tényleg végig kéne csinálni a megtanult sorrendben a lépéseket, akkor valami sosem úgy sikerül, ahogyan kéne. Az, hogy most segítséget kért valakitől még számára is furcsa. Elvégre ő az a fajta lány, aki szeret mindent a saját erejéből megcsinálni. Akkor mégis mi vitte rá őt arra, hogy segítséget kérjen McLaintől?
~ Az egész azért van, mert szép ?könyveli el magában. Igen, csúnya, rossz tulajdonság, de sajnos igaz a leányzóra. A szép emberek a gyengéi. Ha valaki szép, akkor máris érdekesnek is találja. Meg akarja ismerni az illetőt, beszélni vele, együtt tölteni az időt. Szereti a szép emberek társaságát. De persze a szép tárgyakért ugyanúgy rajong, csak azok nem jelentenek neki kikapcsolódást, nem szórakoztatják. Az emberek ellenben igen.
Viszont nem mehet csak úgy oda valakihez, hogy ?Hé, fussunk már össze délután?. Indok nélkül elég érdekes hatása lenne és már is indulna a pletyka, hogy Nadine Hayes kit akart elhívni randevúra. Pedig egyáltalán nem randevúról van szó. Egyszerűen csak a társaságot keresi.

Tehát Dina talált indokot, méghozzá egészen hihetőt is. Azt mindenki tudta, hogy a Bájitaltan nem az erőssége, és azt is mindenki tudja, hogy Eaton McLainnek viszont az egyik kedvenc tantárgya. Így az, hogy külön órákat kér tőle egyáltalán nem furcsa.
~ Összekötöm a kellemeset a hasznossal ?fűzi még hozzá gondolatba, aztán hirtelen lelassítja a lépteit. Elvégre már mindjárt odaér a kerengőhöz, nem kéne futva megérkeznie és a lihegéssel is fel kellene hagynia lassan. Addig van ideje, míg oda nem ér a fiúhoz. Megteszi azt az utolsó lépést és már látja is az egyik oszlopnál várakozó mardekáros fiút. Fogalma sincs, hogy mennyit késett, de nagyon reméli, hogy nem túl sokat. Sőt reméli egyáltalán nem késett. Erre még esélye is van, hiszen mikor neki kezdett a futóedzésének még nem múlt el a megbeszélt időpont. Ráadásul a könyvtár egészen közel is van a kerengőhöz. Hátha? Hátha elég gyors volt.
- Szia! Még egyszer köszönöm, hogy segítesz nekem Bájitaltanból. Gondolom, lenne jobb dolgod is ? érkezik meg a fiú elé. Lihegni már nem liheg, és a sétálós szakasz során a kezében lévő felszerelését is megigazgatta. Határozottan úgy néz ki, mint aki kényelmesen, teljesen nyugodt tempóban sétált el a könyvtártól a kerengőig. A látszat pedig a legfontosabb, így nem csoda, ha néha csal?
Naplózva

Eaton McLain
Eltávozott karakter
*****


ötödéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #86 Dátum: 2009. 01. 23. - 14:42:58 »
0



 - Hm. Pontos voltál, Hayes.
~ Pedig már kezdtem reménykedni, hogy késni fog a hölgyike, és megajándékozhatom egy gúnyos félmosollyal. Kár ezért a pillanatért. ~
Eaton lassan becsukta a Bájitaltan könyvet, és egy óvatos mozdulattal táskájának mélyére süllyesztette. A barnás-zöldes színű oldaltáska igen sok mindennek adott otthont, többek között pennáknak, tintásüvegeknek, pergamentekercseknek, és esetlegesen tankönyveknek. Ez utóbbiak valójában csak pár röpke percig élvezhették a többi tárgy fantasztikus társaságát, mert többnyire kézben utaztak.
 - Nos, kezdjük a legfontosabb kérdéssel. ? Eaton kimérten körbetekintett. Nem szándékozott a zárt falak között magyarázni, hiszen a napok nagy részét úgyis a termekben töltik, ám a fűbe sem akart letelepedni, már csak azért sem, mert nem kívánkozott piknikszerű látszatot kelteni, különben is, a fű beletörik a ruhájukba. Azt pedig senki nem szeretné.
 - Meg kell keresni azt a tökéletes helyet, ahol nyugalomban figyelhetsz rám, és arra, amit éppen magyarázok. Legyen mondjuk ez a pad ? mutatott könnyedén az egyik, oszlopok melletti faszerkezetre, mely oly idillikusan feslett, mintha a sipákoló, viháncoló fiatalok nem is lennének ottan. - Nem kell túlzásokba esni, azt hiszem? Téged úgyis jó tanulóként tartanak számon, vélhetőleg nem lesz nehéz feladatom.
Eaton udvarias várakozás után helyet foglalt Miss Hayes mellett a padon, és mély sóhajok, valamint a belső béke megtalálása után a lányra pillantott. Ridegséget sugárzó, mégis lágy tekintetével kereste a kontaktust a másik féllel, ugyan csak egy pillanatra, hogy utána nekiállhasson kérdészuhatagának szabadon engedéséhez.
 - Tehát azt mondod, hogy a Bájitaltannal gondjaid vannak. Pontosan mi nem megy benne? A bájitalokhoz szükséges hozzávalók listájának megtanulása okoz problémát, vagy maga az elkészítés? Esetleg valami más
A fiú már igen sok problémával találkozott, volt már, mikor fiatalabbaknak adott egy-két tanácsot tanulás szempontjából, melyek érdemeként tanári dicsszavakat kapott. Igaz, néhányan már kérdezték tőle, hogy miért nem kér segítségéért valamit, elvégre ez így túlságosan jólelkűen hat. Erre mindig csupán egy kurta vállvonogatás, valamint egy bevált mondata volt: ?A mardekári cím nem feltétlenül hozza magával a kegyetlenséget és gonoszságot, mint emberi tulajdonság.?
~ Lehet, hogy mások nem vélnek méltónak a Mardekár színeinek viseléséhez. Változni kéne? ~
Naplózva

"Rojtos szoknyák színkavalkádja,
Pörgő, keringőt járó párok árja,
Büszkeség, öröm, mámorba esett arcok,
Vörössé vált pozsgás, szégyellős vonások,
Élet és mozgás minden szívdobbanás,
Elsöprő, forró, mézes vallomás."

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #87 Dátum: 2009. 01. 23. - 15:48:05 »
0




Nem igazán tudom, mit akar Ben. Azaz, igen, de mondjuk úgy, nem akarom tudomásul venni ezt az egészet. S legszívesebben hangosan felnevetnék több mint gúnyosan Bishop megjegyzésére.
?elkallódni nem fog?.
Tényleg? Ki hitte volna? Habár meglehet Ben mindössze csak elfelejti a dolgokat például magával vinni, mikor épp kellene vagy visszaadni azokat az eredeti tulajdonosuknak. Mint ahogyan ez az én könyvemmel is megtörtént már. S bár valójában abszolúte nem hiszem ezt, mivel simán el bírom képzelni hogy a másik táskájába bizony a félig összeszáradt almacsutkát is meglelem, mégsem aggódom. Talán lehet nem véletlen adtam oda neki. És persze azt is tudom, milyen hatással vagyok rá, s ő is, hogy mi jár azzal, ha kárt tesz az egyik hőn szeretet kötetemben. Viszont ahogy eltelik egy perc, csak egy halk torokköszörüléssel intézem el a dolgot, a válaszadást, s körülbelül ennyi kommentárt fűzök a dologhoz. Lényegébe ez pozitív is meg negatív is, de úgy értelmezi Beni, ahogyan jól esik neki. Én? különösebben nem foglalkozom hát ezzel a témával.

S el is indulok a kicsiny udvaron át, ahol már-már egyre több és több diák lézeng. Lassacskán talán túl sok is. Vagy csak eddig nem tűntek fel? Meglehet, habár nincs időm eltanakodni ezen, mivel egy hang megállít. Tudom, kihez tartozik, tudom, honnan jön, hisz nemrég épp otthagytam, mondván, nincs értelme az időnket pazarolni egymás? idegeinek kikészítésére. S mégis? valahogy ezek a szavak megállítanak, mintha egy láthatatlan kéz visszarántana, vagy? mintha egy üvegfalba botlanék. Látom mi van a túloldalt, de nem tudok eljutni oda.
Némán és lassan fordulok meg, szememben talán meg is villan valami, valami harag és meglepettség, amely egyenesen Ben felé árad. Kevert érzés ez, s neki köszönhető, de hogy mennyiben jó, azt még én sem tudom. Minden esetre a szemöldököm pár centimétert feljebb csúszik, miközben cseresznyeszín ajkaim aprót rándulnak. Lenyelem az elsőre kikívánkozó választ, mert úgy érzem, nem lenne teljesen helyénvaló. Elvégre ez nem sértés volt, s épp ez a baj. Azokat? már megszoktam. Fel se veszem másokkal ellentétben, akik sírva rohannak el mondván, megbántották őket. Én bezzeg mindig le tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Viszont ez új felállás még nekem is. Egy dicséret, elismerés vagy nevezze mindenki annak, aminek akarja. S a kedvesség, amit Benjamin hangja burkoltan hordoz magában. Mit mondhatnék erre?
Csak megrázom a fejem, nemet intve neki, mert nincs igaza. Szeszélyes, igen az vagyok, de ez nem érdemel figyelmet. Közel sem annyit, amennyit kapok. És? valljuk be, nem is akarom azt a figyelmet, amivel a legtöbben kitüntetnek. Inkább maradnék a magányos szürke kis egér? de akkor túl könnyű lenne az életem. Halk, aprócska sóhajjal indulok el, s nem nézem rá Ben-re, ahogy talán ő se rám már. De? tévedek.

El sem telik egy fél pillanat, mikor megjelenik a szemem sarkában, hogy aztán betöltse az egész, azaz majdnem az egész látóteremet, mivel tőlem alig fél méterre lépked, felvéve az én tempómat. Ráadásul mindezt háttal úgy, hogy nem zavartatja magát, ha esetlegesen valaki vagy valami mögé ér. Bátor, bátor?
A szavak viszont semmi jót nem ígérnek. Azaz épp hogy ígérnek. Miért érzem azt, hogy ezek úgy is üresen csengnek?
- Tudom, hogy ez nehezen fog menni neked? -
Gúnyolódom, s meg is lepődöm magamon. Ez lehet furcsán hatott tőlem, de ha egyszer ezt hozza ki belőlem a megérzésem? Márpedig ezt hozza ki.
- ? de örülnék, ha megpróbálnád. Így is? épp elég bajom van. -
Nem hiányzik az én arcom miniatűr mása az iskolai újságba vagy a falakra, esetlegesen egy-két fiúhálóba. De ezt talán Ben tudja a legjobban? azt hiszem.     
Naplózva


Nadine Hayes
Eltávozott karakter
*****

Hatodéves || Törpilla

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #88 Dátum: 2009. 01. 23. - 17:37:55 »
0

        
Pontos voltál, Hayes. Pontos voltál, Hayes. Pontos voltál, Hayes. A mondat csak úgy visszhangzik a lány fülében. Hát így alakult. Ügyes volt és nem késett el. Pedig majd nem sikerült neki. Csodák még vannak.
Azért az picit meglepi, hogy a köszönet nyilvánítására nem reagál semmit a fiú. Szívesent nem nagyon várt, de egy nincs mit, vagy egy ?majd még valamikor visszafizeted? megszólalást azért el tudott volna képzelni. Mindenesetre nem fog ezen a ponton leragadni, mikor annyi más dolga is akad. Többek között meg kell találniuk a legjobb helyet, ahol neki kezdhetnek a tanulásnak.
E mögé a feladat mögé már is pipa kerül, McLain elintézte ezt helyette és kijelölte az egyik közeli padot. A friss levegő olyan tekintetben jó, hogy nem hagyja az embert elaludni, azonban az, hogy körülöttük diákok sétálnak és cseverésznek már csökkenti a koncentrációs képességet. Mindenesetre valamit, valamiért. Így legalább nem az unalmas osztálytermekben ücsörögnek. Nadine-nak tehát nincs kifogása a pad ellen, hamarosan már el is foglalja rajta a helyét, majd Eaton követi.
És akkor a fiú rátér a tárgyra, lánykánk pedig az alsó ajkába harap. Tulajdonképpen nem tudja, hogy mi nem megy neki a Bájitaltanban. Egyszerűen csak elég gyakran sikerül elrontania. De, hogy pontosan mit csinál rosszul?
- Az az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy mi az, ami nem megy benne. Tudom az összetevőket, az elkészítés módját, de amikor ott vagyunk órán, valahogy sosem úgy sikerül, ahogyan kéne. Gondolom az elkészítést magát rontom el újra és újra, csak éppenséggel nem tudom, hogy azon belül mit csinálok rosszul. Lehet túlfőzöm, rosszkor adom bele a hozzávalókat, rosszul keverem vagy? fogalmam sincs ? vallja be és közben nagyon ügyel arra, hogy arca és hangja ne tükrözzön kétségbeesést, tudatlanságot. Egyszerűen közli a tényeket, mintha csak az időjárásról diskurálna. Közben figyeli McLain reakcióit, hátha sikerül már azelőtt rájönnie arra, hogy a fiúnak van-e megoldó képlete ehhez a feladathoz, mielőtt ténylegesen szólásra nyitná a száját. Reménykedni persze abban reménykedik, hogy évfolyam társa tud megoldást a problémára.

Természetesen nem csak azért figyeli a fiút, mert kíváncsi a reakciójára, hanem azért is, hogy tüzetesen szemügyre vegye a vonásait. Először az arcát vizsgálja meg, majd a kézfejét és végül a ruházatát. Merthogy az sok mindent elárul az illetőről.
Például annak ellenére, hogy tanítási idő alatt kötelező az iskolai egyenruha az mégis mindenkin másképpen áll. Valakin látszik, hogy szenved tőle és ma sem örömmel vette fel; a másiknak mindegy úgy sem foglalkoztatja az öltözködése, így csak kivette gyűrötten a szekrényből és magára kapta. De vannak olyanok is, akik igyekeznek kihozni belőle a legjobbat és figyelnek arra, hogy hogyan néznek ki, ráadásul képesek viselni is az egyenruhát. Eaton Nadine szemében ez utóbbi kategóriába tartozik. Már csak azért is, mert a fiú, ha nem egyenruhát hord, akkor is elegánsan, rendezetten öltözködik. Hayes pedig szereti az elegáns viseletet. Igaz csak azon, aki képes hordani egy ruhát nem pedig csak felöltözik valamibe. Merthogy az igenis látszik, hogy egy ruhát valaki örömmel visel-e vagy csak kényszerből. És Nadine mostanra egészen jól megtanulta felismerni azt, ha valaki nem érzi jól magát a ruhájában? Éppen erről ismeri fel azt is, hogy egy-egy stílust ki az, aki valóban képvisel és ki az, aki csak menőnek tartja, és különben köze sincsen hozzá, csupán eljátssza, hogy ő is olyan. Akaratlanul is feszeng, a kinézete, mint ha nem is az övé lenne, és szavai is furcsán hatnak.

Nadine már csak azért is tudja ezt, mert egy időben ő is más akart lenni, mint aki. Bár néha még ma is más akar lenni, mint aki. Annak ellenére, hogy egyre kevesebb problémája van önmagával, attól tart, hogy másoknak problémái lesznek ő vele, hogy nem látják szívesen. Pedig ő azt akarja, hogy mindenki szeresse és kedvelje. Hogy ő jusson mindenkinek először eszébe, ha valami páros vagy csoportos elfoglaltsághoz lenne a másiknak kedve. Annak ellenére, hogy tudja ez lehetetlen, szeretne mindenkinél az első lenni. Ám ettől határozottan messze áll, az bizony tény? Igaz nem is tesz túl sok lépést a cél eléréséhez. Ez inkább csak, amolyan álom, vágy, ami néha feltámad a lányban és furcsa dolgokra készteti. De azért Nadine igyekszik minél jobban megtalálni önmagát, rájönni, hogy tulajdonképpen ki is ő. Éppen a felnőtté válás rögös útját járja, így ez teljesen természetes.
- Gondolom, az lenne a legjobb, ha tényleges elkészíthetnénk a főzeteket, nem csak így elméletben. Kár, hogy nem igen van rá órán kívül módunk?- tér vissza ez eredeti témához. Elvégre nem divattanácsokat készülnek egymásnak osztogatni, hanem a főzetek rejtelmeit akarják felfedni.
Naplózva

Kevin Stratford
Eltávozott karakter
*****


VI. Különc Bumbino +Prefektusok gyöngye+

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #89 Dátum: 2009. 01. 23. - 18:53:14 »
0



Nem is tudom mikor éreztem magam ennyire jól. Ennyi hülyeséget csak Bastiannal sikerült összehoznom, mondjuk ez alap volt. Vele nem gyakran fordult elő a komoly beszélgetés...ha valamelyikünknek rossz kedve volt, a másik azonnal felvidította valami ökörséggel, dőlt belőlünk a poén. Na de Bastian egy teljesen más téma. "Ezer éve" ismertük egymást, nem úgy mint Hannaht, akit jóformán csak pár perce. Na ehhez képest óriási volt az élmény, és komolyan úgy éreztem, hogy már jó ideje ismerem. Őszintén szólva meglepő volt, hogy ilyen könnyen szert tettem egy újabb barátra, "poénpartnerre", nálam ez nem szokott ilyen egyszerűen menni. Szinte olyan volt, mintha egyek lettünk volna, mi nem kiegészítettük egymást, hanem úgymond megdupláztuk egymást. Hihetetlen érzés volt, hogy be nem állt a szánk, és nem túlzok ha azt mondom, hogy vele bármiről lehetett beszélgetni. Úgy éreztem, hogy mindent megoszthatok vele, talán még a legféltettebb titkaimat is. Mert tudtam, hogy attól függetlenül, hogy a szája nagy sosem árulná el azokat senkinek. 5 perc után megbíztam valakiben...ez elég ritkán fordult elő velem...de most éreztem, hogy bízhatok is a lányban.
Lábam előre lendült, és a rajta levő meglehetősen piszkos tornacsuka elérte az előttem heverő apró kavicsot...megcéloztam és jópár méterrel arrébb lőttem. Ezután, mint aki dolgát jól végezte felpakoltam lábaimat a pad szélére, kezeimmel átöleltem térdeimet és egy ideig így maradtam. A sok ficánkolás mindössze annak tudható be, hogy kifejezetten utáltam egy helyben ülni huzamosabb ideig. Na mármost a közel 10 perc az nálam annak bizonyult. Akár jó társaságban voltam, akár nem, a mozgás nekem lételemem volt. Nem kell itt nagy dologra gondolni, egy egyszerű séta is elegendő volt számomra, a lényeg, hogy ne legyen túlzottan statikus a helyzetem. Most mégis bírtam...kellett ez a lábemelgetés, végtagmozgatás, de ennél többre nem volt szükségem. Lehet, hogy azért, mert már a beígért közös tornánkra gondoltam? :D Talán ez volt az oka.

- Ajánlom, hogy előbb legyen, mint utóbb! -vigyorogtam rá. -Tudod, amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra! -fejeztem ki magam a legkomolyabb fejemet előkapva, mintha valami okos bagoly lennék. -Megegyeztünk hölgyem! -mosolyogtam rá egy kacsintással egybekötve. -Na el ne kezd megint, még szép, hogy nem vágom be a durcit, nem vagyok én olyan... -röhögtem kissé vékony, cincogó hangon.
~Ez a fránya mutálás!~

- Hát a normális szó ránk szerintem annyira nem illik -vigyor- de persze értem mire gondolsz...csak van egy olyan sejtésem, hogy nem érnénk el semmit egy ilyen "képzéssel" -mutattam utóbbi szónál a macskakörmöt ujjaimmal is, a nyomatékosítás kedvéért. - Ők teljesen öntörvényűek, még ha odakötnénk a székhez őket, hogy "márpedig ezt akkor is végig fogod hallgatni ha beledöglesz" jelszóval, akkor is bezárnák a fülüket valamilyen módszerrel, nehogy valami rájukragadjon...a koszon kívül.
- Jaja, tökre egyetértek veled. Én is tapasztalom ezt nap mint nap...akkor sem lepődök meg túlzottan, ha egy griffendéles próbál a földbe döngölni. Megszoktam már ezt, legyen szó itt mardisról vagy akármelyik házról. -hagytam abba rendkívül komoly monológomat. - Hehe, biztos leitatták szegényt, vagy kapott valami kétes eredetű anyagot... -nevettem el magam az elméletemen.
- Sajnos így igaz, hidd el a saját bőrömön tapasztaltam ezeket. Hogy teljesen őszinte legyek, mikor idekerültem baromi szarul éreztem magam, mert minden pillanatban szivattak a mugli dolgaim miatt. Egyetlen nyugodt percem sem volt...belémrugtak, megátkoztak és legszívesebben azon nyomban itthagytam volna ezt a sulit. De tűrtem és volt értelme. Ma már teljesen más a helyzet. Bocs, hogy ez kitört belőlem... -húztam félre a szám és a lányra sandítottam.

- Áhh, szóval gondolatolvasó! De, én szeretném hallani mit látsz a fejemben. -küldtem Hannah felé egy csibészes mosolyt, miközben a lány kezei közeledni kezdtek a búrámhoz. - Ahha, persze...mese habbal...méghogy tiszta...ez tiszta kamu. Majd szólj ha valóban belelátsz a fejembe. -röhögtem nagyon nagyon.

- Pontosan, méghozzá nem akármilyen nyaklánc. -fordultam teljesen a lány felé. Hannah eközben megindult elém, és kérlelő tekintettel nézett égszínkék szemeimbe. - Gyere, nézd meg bátran -halásztam ki a pólóm alá csúszott ékszert és a lány kezébe adtam. -Bizonyám...ezt még anyától kaptam olyan 7 éves koromban. Látod, van rajta egy patkó alakú medál? Biztos tudod, hogy a szerencse jelképe. Ez a legkedvesebb ajándékom, ha bármi gond van csak ezt szorongatom...le se rohad rólam. -nevettem el magam.

- Mondom, hogy nincs nálam zsepi...ne szipogj itt nekem hékás! -mondtam tréfásan, miközben kezem még mindig ott pihent a vállán. - Na azért! -mosolyogtam vissza a csajra.

- Ööö...bo...akarom mondani néha elég értelmetlen tudok lenni...a génjeimben van. -vigyorogtam. - Reméltem, hogy nem tartasz annak...egyébként engem a tűsarkú egyáltalán nem hoz lázba, sokkal jobban bírom a sportos csajokat. Na vajon miért? -tört elő belőlem ismét a kacaj.

- Hidd el ebből tanulhatsz, szerintem sok érdekes dolog van benne...főleg ha érdekel a mugli világ. Nyugodtan nálad lehet ameddig csak akarod...tudniillik én már harmadjára olvasom. -mosoly.

- Miért ne lehetne okosabb egy lány? Szerintem ebben nincs semmi gáz. Én tudom magamról, hogy nem vagyok az a nagy lángész, de azért annyira sík se. -nevettem. - Utálom ha valaki annyira nagyra van magával, miközben meg se közelíti a másikat. Mert ha legalább alapja lenne az önteltségnek...

- Óhh, mily nagy megtiszteltetés hölgyem. Hálás köszönetem...majd meghálálom. -ravasz mosoly.

- Oké, oké...le ne maradj itt róla miattam! -kacsintottam a lányra. -Örülök, hogy megismertelek és még jobban ennek a fergeteges beszélgetésnek...röhögésnek. Hogy mikor lenne jó? Tudod, megígértem neked, hogy megtanítalak egy-két dologra a torna terén! -mosolyogtam a készülődő lányra. -Hmm...hát ha tényleg bármi jó, akkor várlak holnap, ebéd után nem sokkal a tóparton!
- Akkor szia, ügyes légy!
-integettem a távozó lánynak.

Még egy ideig követtem szememmel Hannaht, majd felkeltem a padról, jól kinyújtóztam, és megcéloztam a bájitaltan tantermet. Alig vártam, hogy másnap délután legyen.

Naplózva

by Ann ♥
Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 8 ... 14 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 07. 24. - 14:33:39
Az oldal 0.289 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.