O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

Érdektelenül figyelem a törlőrongyot, ahogy a kezében életre kelve a pultot vixolja fényesre. Mikor int hogy várjak, mert rendelést vesz fel csak némán hátra dőlök. Figyelem, ahogy a borostyánszín italok a poharakba kerülnek azok meg a tálcára és a fickó már ott sincs. Iszok egy kortyot a sörből, ami hideg. Mikor ittam utoljára? Annyi minden történt olyan gyorsan az utóbbi időben hogy alaposan lerészegedni sem volt időm. Talán hiba, talán kellett volna. Ez a mai sem lesz az az alkalom, ezt is tudom már.
– Redway… Redway… név ismerősen cseng, de az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor hallottam utoljára.
Ez a válasz már egy őszinte vigyort csal ki belőlem, mikor visszatérve teszi nekem magát. Kicsit emlékeztet fiatalkori énemre, és tetszik hogy nem adja könnyen a választ.
Kissé előre dőlök és azúrkék tekintetem fürkészően mustrálja de jól szórakozva kérdezek vissza.
- Oh, valóban? Biztos ez? Érdekes...
Remélem sejti hogy akár nagyobb summában fogadnék egyre nagyobb bizonyossággal, ő az emberem. Szereti kéretni magát, hát rendben. Végtére is nem egy könnyen kapható rossz kurva, ez is valami. Értékelni kell a mai világban…
– Ha megtudhatnám ki küldte ide magát a kocsmámba, talán könnyebben eszembe jut majd, hogy hol hallottam ezt a nevet. De ezzel csak maximum időt nyer magának. Jól mondta, nem lesz ingyen az információ.
Pillantásom most a bökés irányába vándorolva a cirádás feliratot fókuszálja be, majd felnevetek és a fejem rázom. Nem is magának akarja? Hihetetlen…!
Valahol meglep, hogy ennyire szívén viseli az ódon kastély lakóinak sorsát mert bár helyes kis kocsma ez, nem gondolnám hogy itt a főleg kiskorúaktól hemzsegő elfeledett faluban a Három Seprű árnyékában olyan kurva nagy lenne a fordalom. De mit bánom én, kezem a kabátomba siklik hogy jóval több galleont tegyek le az asztalra a törlőkendője mellé, semmint az indokolt lenne. Egy megnyerő mosoly kíséretében szólalok meg.
- Redway, amennyire tudom, csak az Összekötő néven ismerte. A kilétét eltitkolta előle, mint sokan mások elől is. Én azonban másik nevet is tudok mellé párosítani, ha érdekli őt persze. Amerika egyik leggazdagabb emberéét és ereklyegyűjtőjéét. Bár ha magát Waltont kérdeznéd, biztosan inkább üzletemberként mutatkozna be, mint jómagam is.
Hát igen, ebből sejtheti na meg a nosztagikus csibészes vigyoromból, hogy Walton meg én  egyívásúak vagyunk. Csak most épp… kissé fasírtban. De hát egy nő, pláne egy intelligens, művelt és különleges nő mindig ezt eredményezi.
- Szerinte Redway az egyik legjobb munkaerő egy kis… műgyűjtésre.
És most jön a vesébe látó pillantás. Vajon a pénz és a név elég, hogy megszavazza a bizalmat vagy szimplán lekoptat, mert totálisan érdektelen? Valamiért úgy érzem a kalandvágy ha egyszer beszippantott valakit nem ereszt olyan könnyen. Remélem ez esetben is így lesz, mert most hogy O’Mara szarba hagyott és dobbantott kell egy új szárnysegéd de sürgősen.

A n n a  &  E d w a r d


m u s i c

.. Come what may
We'll keep surviving..

A hobbira utaló részt elengedem a fülem mellett. Kiérzem belőle a bújtatott szarkazmust vagy csak meglehet ki akarom érezni. Bárhogy is, nem törekszem ennek a minisztériumi ölebnek az elismerésére és ezt meglehet ő is tökéletes pontossággal érzékeli. Vagy legalábbis kellene, mert ez a dolga. Embereket kiismerni.
- Jómagam egy P99el rendelkezem. Nos, nem sport célra, számomra inkább munkaeszköz. A Szeszély okán szereztünk be mugli lőfegyvereket páran a parancsnokságról. Érdekes volna meghallgatni, hátha van jó tanácsa, hogyan fejlesszem a technikámat.
- Ahhoz látnom kellene előszöri is lőni. – közlöm savanyúan, összefont karokkal méricskélve továbbra is az aurort. – De… meg kell hagyni, nem rossz választás az a típus.
Ezt veheti egy kibebaszott bóknak is ha akarja, ettől többre tőlem nem számíthat de talán ez elősegíti a másik témát, amelyet nemsokára felvezetek neki. Nem tudom mi zavar jobban, a meglepett arckifejezés, melyet szavaim váltanak ki vagy a röhögése. Ez nekem szól? A penna haláltusájának? Vagy szimplán idegen hogy valaki nem engedi irányítani? Biztosan megszokta, hogy ő a góré minden körülmények között legalábbis terepen, mert ugye felettese még neki is akad. Én azonban a magam ura vagyok suhanc korom óta. Az élet kemény pofonjaival felvértezve.
- Jól van, mr. Sikeres Üzletember. Ilyen vallatáshoz való hozzáállással igazi tragédia, hogy nem a “magamfajtával” dolgozik…
Most rajtam a meghökkenés sora, nekem kúszik fel úgy a szemöldököm egyfajta tükörreflex szerűen mint előbb az övé.
- Ezt gondolom egy bóknak kellene vennem…
Köpöm ki szárazon a szavakat de azért egy félmosolyt eleresztek, mire Sophie kuncogni kezd. Nem mondaná a fickó ezt, ha tudná ki is vagyok valójában, vagy mivel is foglalkozom ténylegesen. Nem, akkor nem akarna a brancsába tudni, hanem már vinne is egy dohos rideg cellába hogy bezsebelje értem a fejpénzt a sikeres küldetése gyanánt.
- Értem én, na… Higgye el, nem lesz veszteséges üzlet, meg fogja érni Önnek is. De attól tartok, hiába okoskodik, nem fog többet kiszedni belőlem annál, mint amit maga már úgyis tud. Mert attól tartok, Ön a jobban értesült kettőnk közül, mind az oroszok, mind a megszállott mr. Zharkov kapcsán.
Igyekszem pókerarcot vágni, és sokszor sok esetben sikerül is. Most lehet a fáradtság, vagy a név említése de az állkapcsom megfeszül és mély szusszantással igyekszem uralkodni magamon. Ki kellett volna nyírnom azt a szarházit. Csak öt kurva centi kellett volna annak a szaros golyónak. Öt kurva centi!
- De jó, tegyünk úgy, mintha nem tudna erről a bizonyos Alexej Zharkovról, meg a túszdrámáról, amit a közelmúltban rendezett, így próbálva tőlünk kiadatni Volkova kisasszonyt. Aki mily véletlen, akkor a föld alól sem volt előkeríthető, maga meg egyszer csak megjelenik vele egy diszkó megnyitóján, aztán meg egy hotelén… És most itt tartunk.
Összeszűkül a tekintetem újra a túszdráma kapcsán. Nem tudtam róla, és ez új. Sem Anna nem említette sem más, időm meg nem volt a pletykarovatokat olvasgatni bassza meg, mikor egy komplett hotel miatt futkorásztam fel és alá a városban. Faszom!
- Értem… - hangom nyers és kapatos kissé, agyam lázasan teszi össze a tényleges valós képet. Szóval Alexej-nek fogalma sem volt merre is van Anna, és ő egyes egyedül miattam fedte fel magát. Ó hogy bassza meg…
- Zharkov egyébként más ügyek miatt is érdekes a Parancsnokság számára. Amiatt sem volna rossz kézre keríteni.
Erre már felkapom a fejem, ami eddig merengve üres tekintettel bámulta az ispotály téglafalát.
- Milyen más ügyek? – vonom kérdőre bár igazából nincs is szükség rá, elég készségesen megered a nyelve beszélgetőpartneremnek.
- Van egy olyan sejtésem, hogy mindjárt kevesebb lenne a gyanús, eredet nélküli orosz vodka Camden Townban is, meg a Zsebpiszok köz ivóiban is…
Kimért lassú leigazoló bólintással teszek pontot a feltételezésére. Gondolom nem volt ebben biztos hogy hozzá köthető de igen, kurvára összefügg és nem hamis ez a nyom sem.
Még egy feszült percig kivárok, nemcsak a gondolataim rendezése vagy a másik idegeinek tépése miatt hanem mert bepillantok a kórterem nyitott ajtaján át a békésen pihenő nőre. Magamban elmormogok egy gyors fohászt, hogy mentsen meg minket a vakszerencse és jó lenne ha Nott a korruptabb aurorok közé lenne sorolható -bár információim szerint nemigen – és belekezdek a kusza történetünkbe, ami mire a végére érek egy kész kalandregénynek illene be.
- Annával négy de meglehet már öt éve ismerkedtünk össze. Már első találkozásunkkor is előlük menekült, bár ott akkor még jó darabig nem kötötte az orromra ezt az információt. Ő orvos, ügyes, tehetséges, alapos, de a lényeg hogy a vérfarkas kórt kutatja, ezért áll az orosz népszerűség kereszttüzében. Vérfarkas az egész bagázs, mind egytől egyik azzal a faszfejjel az élen.
Sóhajtok. Mélyen hallgatok arról, hogy Anna is az, nem akarom a kényes helyzetét bonyolítani.
- Két évig voltunk együtt, a lehető legnagyobb titokban. Nem csak miattuk, az én munkám hozadéka is az, hogy szétcincálna a sajtó ha tehetné. Ez rossz párosítás volt minden téren. Ez alatt annyi derült ki mindössze, hogy az oroszok megvetik itt a lábukat és nem tágítanak ebből az országból. Biztos Anna személye is közre játszott, de szerintem a szabadnak vélt piaci lehetőség tetszett meg nekik inkább...
Elhúzom a szám, ami tökéletesen kifejezi a véleményem ha a hangszínem túlzottan tárgyilagos lenne. Mélyen elhallgatom a kalandjainkat, Rómát, a huzavonáinkat, mert az auror számára ezek lényegtelenek. Csak nekem teljes a kép velük, ahogy felidézem milyen apró lépésekkel lettem a bent fekvő nőnek totálisan a bolondja. Valahol kicsit még Alexejt is megértem.
Eddig jó, de csak óvatosan…
Int Sophie és megfogadom a bölcsességét, mert ő jobban rá tud hangolódni a másik rezdüléseire, mint én.
- Mindenki bizniszének ártott ez, az én érdekeltségeim sem voltak kivételek. Már nem csak Anna miatt akartam hogy eltűnjenek. Csakhogy a viszonyunk megromlott, a sok munka nyomására és az oroszok fenyegető jelenlétének hatására. Különváltunk egy évvel ezelőtt, de ettől én még lekövettem őt amennyire tudtam és amennyire engedte. Hogy merre is jár, hol is van satöbbi. Nem akartam, hogy baja essen.
Talán tartanom kellene, hogy egy hivatásos auror elítéli ezt vagy még inkább zaklatásnak tartja, de sejtheti, hogy nem egészen ez a helyzet.
- Számomra is váratlan fordulat volt, mikor megjelent és felkeresett. Bár tudtam hogy a városban van, nem gondoltam hogy érdeklem azok után hogy elhagyott. Míg külön voltunk tudomást szereztem Zharkovról és a Volkova iránti megszállottságáról. Azt hittem csak valami kósza plátói szerelem ez a részéről, képzelgés, mivel a nő egyszer sem említette őt, de ez sokkalta személyesebb mint kiderült. Annak idején ugyanis Anna mentette meg Zharkov életét Oroszországban. Állítólag azóta levakarhatatlan, szóval annak a seggfejnek a részéről ez az egész egyfajta bosszú irányomban. A tegnapi hotelátadón százfűlé főzettel felvette az alakomat és elrabolta Annát. Garden Lodge-ba vitte, mikor utolértem őket az egyik főben járó átokkal próbálta rávenni, hogy megöljön engem.
Hangomba most már nyílt szomorúság költözik. A fájdalom és a kudarc a lelkem mardossa újra.
- Nem önvédelem volt, sose tudnám bántani. Az a golyó a Zharkovval való dulakodás közben találta el. Persze sikerült annak a köcsögnek megszöknie. Az inasom pedig feláldozta magát, hogy mi túléljük…
Csend. Nincs mit mondanom többet. Gondolom nyomban helyszínelni akar, meg mindezek után oknyomozni de igazából felesleges fáradozás. David már mindent rendbe tett, Alexej pedig ha van esze elhagyta az országot egy jó időre. De nem számít... mert megtalálom. És ha megtalálom akkor az az öt centi nem fog mellé menni. Az is biztos.

Követem a fickó tekintetét, és pár másodperc erejéig elidőzök a magazin rongyosra ázott sarkán. Mint holmi betegség, amely kezelés hiányában egyre mélyebbre hatol, mígnem létfontosságú szerveket nem érint, úgy nőtt másodpercről másodpercre a folt, és félő volt, hogy cselekvés hiányában hamarosan írással borított részhez ér. Csak egy mozdulatomba kerülne és megakadályozhatnám, hogy a víz kölcsönhatásba lépjen a tintával, ezzel megmentve a betűket a rájuk váró pusztulástól. Pár rövid pillanatig még kiélveztem isteni szerepemet, majd a papírköteg után nyúltam és a pult egy száraz részére helyeztem át.
– Hmm, nem vagyok otthon a japán teremtéstörténetben. Kínát jobban ismerem…
Szórakozottan törölgetni kezdem a pultot egy konyharuhával, felitatva a páralecsapódásokból ott felejtett vízcseppeket, oda sem figyelve a férfira.
– És talán ez várhat. Az információért cserébe pedig háromszor annyit fizetek, mint ezek itt.
Nem reagálok azonnal. Tovább dörgölgetem a simára csiszolt kőlapot, mintha valami roppant kellemetlen folttal viaskodnék, ami nem várhat egyetlen másodpercet sem. Még egy utolsó simítás, egy ellenőrző szemle részemről, aztán már nem tudom tovább tettetni a munkát. Az ismeretlen alak felé fordulok, de nem szólok, csupán a mozdulattal jelzem számára, hogy hajlandó vagyok meghallgatni a mondandóját.
– Egy bizonyos Redway-t keresek. Van egy közös ismerősünk, aki szerint itt találom meg.
A kettes bokszban ülők hirtelen szinkronban lecsapták asztalukra az üres poharaikat. Ezúttal a fiatalabbik fordult felém, mutatóujját felemelve, jelezvén, hogy újabb kört rendelne. Kihasználtam a pillanatot, és elodáztam a válaszadást, ezzel is értékes másodperceket nyerve magamnak a töprengésre.
– Egy pillanat türelmét kérem.
Újabb poharak kerültek elő, amelyekbe újabb adag whiskyk kerültek, hogy aztán tálcára pakolva a kocsmapultról a kettes boksz asztalára szállítmányozzam őket. Már visszafelé tartottam, mikor óvatosan – gondosan kerülve, hogy az ismeretlen észrevegye – kitapogattam farzsebembe süllyesztett pálcámat. Ugyan a vészcsengő még mindig ott csilingelt a fejemben, a tudat, hogy balhé esetén nem letolt gatyával, fegyvertelenül állok majd az idegen előtt, megnyugtatott.
– Redway… Redway… – morogtam töprengőnek szánt arccal magam elé. – A név ismerősen cseng, de az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor hallottam utoljára.
Szemem sarkából a fickó vonásait néztem, ám ő nem adta jelét annak, hogy felismerte volna mely filmjelenetből kölcsönöztem a hűvösnek szánt mondatomat. Hiába, nem mindenkinek kellett muglik közt felnőni. Ráadásul én egy agglegény, mintaszülőnek kicsit sem nevezhető keresztapát fogtam ki magam mellé, aki inkább tett be egy kazettát a videólejátszóba, mintsem komoly foglalkoztató feladatokkal kössön le engem. Így hát gyerekkorom nagyját a TV előtt ülve töltöttem, és rendkívül hasznos tudással töltöttem meg a fejem.
– Ha megtudhatnám ki küldte ide magát a kocsmámba, talán könnyebben eszembe jut majd, hogy hol hallottam ezt a nevet. De ezzel csak maximum időt nyer magának. Jól mondta, nem lesz ingyen az információ – hüvelykujjammal a pult végében álló, szalagokkal feldíszített, hatalmas befőttesüvegre bökök, mely előtt tábla hirdeti: Gyűjtés a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Tanulóifjúságáért.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

– Parancsoljon! Egészségére!
Egy biccentéssel köszönöm meg mikor elém kerül a kért ital a megfelelő mennyiségben. Unott arccal küldöm az egyik lángnyelvet a korsóba és pöccintem vissza ügyes mozdulattal a poharat a csapos felé. Az végigszánkázik talpán tompa, mélyen kongó hangon és még csak fel sem borul. Évek, meg a rutin ez is.
Nem tudnám a túloldalon álló korát pontosan belőni és ez zavar. Van olyan idős, mint David vajon? Meglehet. Ahogy újra, érdektelen módon a rejtvénye felé görnyed eltűnődöm, van-e előnye ennek és ha igen, mégis mennyi. Az biztos, hogy tőlem fiatalabb. Nem látszik kifejezetten ambiciózusnak, de ez nem jelent semmit. Sokszor evés közben jön meg ugyebár az étvágy.
– Azt sehol sem osztogatják ingyen. Még Hagridot is meg kell hívnom pár ingyen körre, hogy kifecsegjen ezt-azt az iskolában történtekről, pedig régi haverok vagyunk.
Az öreg vadőr emlegetésére egy őszinte nevetés szerű szalad ki belőlem. Nem hitetlenkedő, inkább az az elmerengő fajta. Pedig nem akarok arra  a kurva kastélyra gondolni, ami ott tornyosodik a falu felett és talán valamelyik ablakból kinézve tökéletesen látszana is, mert keserédes emlékeket idéz fel csak bennem. Sophie-t, a kamaszkoromat, anyám elvesztését, a kicsapásomat és persze Hayes-t. Egyik sem jó emlék, de mind hozzám tartozó, a lényem része. Kurvára meghatározó része. És ezek közül az emberek közül mára már mindenki halott, vagyis Hayes ugyan csak félholt.. de ez, vagyis ő, nem lényeges.
– Vagy a megfejtésre kíváncsi? Mert akkor még várnia kell egy kicsit. Ma a szokottnál kicsit lassabban haladok.
A papír felé sandítok. Nem tudom elsőre melyik újság, mai? Tegnapi? Vagy múlt heti? Nem is igazán fontos. A lapok egy-két hétig cikkeztek csak rólunk Annával a Rosewood átadója kapcsán, végre nem a pofám virít minden egyes kurva oldalon a hotel miatt, szóval jó eséllyel nem ismer fel a fickó, innen legalábbis.
- Hmm, nem vagyok otthon a japán teremtéstörénetben. Kínát jobban ismerem…
Sophie sóhajtva nosztalgiázik egy sort a régmúlt emlékeken a Vörös papnőről. A medál újra nehéz lesz a nyakamban, nem durván épp csak jelzésértékűen.
- És talán ez várhat. Az információért cserébe pedig háromszor annyit fizetek, mint ezek itt. – bökök kezemmel az ital együttes árára utalva. Pár aprócska információmorzsáért talán beéri ennyivel, de ha nem szabja csak meg ő az árat, mit bánom én. A pénz nem akadály. Csak eszköz hogy elérjem a céljaim.  
- Egy bizonyos Redway-t keresek. Van egy közös ismerősünk, aki szerint itt találom meg.
Elbiccentett fejjel várom kiadja-e az emberem, aki sejtésem szerint önnön maga. S míg olvasni próbálok a testbeszédéből azon tűnődöm el vajon sejti-e hogy a múltja ugyanúgy visszaköszöntve kíséri árnyékot vetve a jövőjére, mint ez a kibaszott varázslóiskola erre az egyszerű kis kocsmára. És benne rám.

Nem ma fogok rekordot dönteni.
A pult mögött álltam, jobb lábamat hanyagul keresztbe téve a bal előtt, unottan könyököltem a simára csiszolt kőlapon. Bal szemem résnyire szűkült, ahogy pofazacskómat feltolva, ökölbe szorított kezemen pihentettem a fejem. A megállapításom a Csikóhal aznapi vendégkörére vonatkozott, akik csütörtök lévén igen csak csekély létszámban képviselték magukat nálam. Visszapillantottam a pulton heverő magazinra, hátha ezúttal sikerül meglátnom valamit, amely továbbvisz a rejtvényem megoldásában, de mindhiába, úgy tűnt ezen az álmos délutánon már az agyam sem úgy forog, mint ahogy kellene. Persze mondhatnánk, hogy egy kocsma üzemeltetéséhez azért nem kell sok gógyi, de én szerettem trenírozni kicsit a szürkeállományomat, és ha csak tehettem, rejtvényekkel, számmisztikai feladványokkal, vagy épp rúnafordításokkal tartottam frissen magam két kitöltött lángnyelv whisky között.
A kettes bokszban ülő páros mogorvább figurája, morgásra emlékeztető hangon megköszörülte a torkát, majd jelentőségteljesen intett egyet felém, mikor tekintetünk összeakadt a kocsma asztalainak erdeje fölött.
– Még egy kört mindkettejüknek? – kérdeztem.
Az ipse bólintott, mire én két whiskys pohár után nyúltam, és újabb adag borostyánszínű löttyöt töltöttem bele. Ismertem már a két férfit, így hát meg sem kérdeztem, hogy kérnek-e jeget az italukba, elég volt egyszer bezsebelnem a kérdésemért járó gyilkos pillantásokat tőlük. Tálcára helyeztem az italokat, majd kioldalaztam a pult mögül, megkerültem az üresen szomorkodó körasztalokat és a bokszukhoz léptem.
– Egészségükre! – mondtam, majd kicseréltem kiürült poharaikat egy-egy telire. A két férfi szó nélkül elvette, ezüstösen csilingelő hangon összekoccintották, majd szájukhoz emelték azokat. Egy utolsó pillantást vetettem rájuk, majd sarkon fordultam és visszatértem a söntés mögé, magamban átkozva modoráért a két egykori aurort, akik mára már törzsvendégnek számítottak nálam. Nem sokat tudtam róluk, és azt a keveset sem tőlük tudtam meg, így aztán nem is tudtam eldönteni, hogy mi több egyszerű pletykánál. Azt például elhittem, hogy kettejük közül a fiatalabbik valami pénzes, aranyvérű családból származó fickó, valamiféle Shafiq, vagy ki, korábban magas rangú tiszt volt, de aztán a háború után állítólag ideológiai okokból maga mögött hagyta a pályát. Azt viszont már kevésbé tartottam valószínűnek, hogy a vele szemben ülő, nyúzott képű veterán, vérfarkas lenne. Vállat vontam és arra gondoltam, hogy végül is nekem mindegy ki fia borja a két fickó, amíg megfelelő mennyiségű aranyat csorgatnak a kasszába. Ez utóbbival pedig, a modoruktól eltérően, sosem volt gond.
Visszahajoltam a rejtvényem fölé, és diadalmasan körmölni kezdtem a függőleges hét, „Ősi boszorkány, a mítosz szerint Japán teremtője” megfejtését: Izanami. A név valóságos gondolatcunamit indított el bennem, egyrészt mert nem is oly rég még japán antik rituáléeszközök után kellett kajtatnom, melynek sikere hozta el számomra magát a lehetőséget az afrikai utamhoz, másrészt mert nevetségesen primitív asszociációkat kezdett gyártani róla az agyam egy másik, számomra kedves névre. Oly mélyen belemerültem utóbbi gondolatmenet édesen nosztalgikus hangulatába, hogy észre sem vettem az érkező idegent.
– Nem hagynád már végre abba, baszki? – sziszegte az illető, én pedig hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy vajon nekem szánta-e a kérdést, vagy a hátam mögött monoton módon vízbuborékokat eregető csikóhalnak. – Egy sört és két lángnyelvet.
Kérem szépen...
A fickó végigpillantott a szűkös vendégkörön, miközben én az italokkal babráltam. Úgy döntöttem elengedem az illemtanórákat, és inkább csak némán kitöltöm a korsó sört és a két pohár lángnyelv whiskyt, amit kért. Abban a tudatban toltam az idegen elé a poharakat, hogy az első adandó alkalommal, amikor máshova figyel, beleköpök valamelyikbe.
– Parancsoljon! Egészségére! – ismétlem szárazon a ronggyá koptatott szavakat, miközben az alak összeszűkült szemekkel méregetni kezdett engem. Volt valami a mosolyában, amitől megszólalt a vészcsengő a fejemben.
– Meg némi infót, ami gondolom itt nincs ingyen…
Felvontam a szemöldököm, és közben igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy egy piszkos rongyot megragadva, poharat törölgetve nekidőljek a pultnak, mint holmi filmes közhelyben.
– Azt sehol sem osztogatják ingyen – felelem neki. – Még Hagridot is meg kell hívnom pár ingyen körre, hogy kifecsegjen ezt-azt az iskolában történtekről, pedig régi haverok vagyunk.
Pillantásom a pulton heverő magazinra, benne a félig kész rejtvényre téved. A sörös korsóra kiült pára nedves csíkot hagyott maga mögött a pulton, amikor a vendég elé toltam az italt. A tócsa most elkezdte feláztatni a magazin jobb felső sarkát.
– Vagy a megfejtésre kíváncsi? Mert akkor még várnia kell egy kicsit. Ma a szokottnál kicsit lassabban haladok.

O w e n


m u s i c

.. With the lights out, it's less dangerous
I feel stupid, and contagious
Here we are now, entertain us
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, never mind..

Kaland. Csak egy kis kaland. Hiú ábrándot kergető vágyálomnak éreztem. Nem, egyszerűen engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Most nem. Olyan volt ez a gondolat, mint valami bűnös tiltott gyümölcs. Mint egy szentségtörés egy fogadalom ellen. A fogadalom ellen. Valójában persze semmi rossz nem volt ebben, én mégis bűnösnek éreztem magam. Igyekeztem megnyugtatni háborgó lelkiismeretem, hogy ezt is Volkováért teszem és tulajdonképp az Ő érdeke, hogy nem mondom meg hova megyek, kivel leszek. Utáltam már most ennyire gyorsan, ennyire hamar hazudni neki, de... hazugság ez valójában? Nevezzük csak ki nem mondott információs vákumnak. Arról nem tehetek, hogy Ő nem kérdez én meg nem vagyok köteles mindenről beszámolni neki… még. Sophie persze Anna pártján van, mostanság talán már túlzott mértékben is. A medál súlyosan húz le, mire mordulok egyet is kissé old a lánc a bőrömön való feszítésen.
Az utóbbi időszakban oly sűrűn hordott drága öltönyöket végre lecserélhettem arra a kényelmes terepruhákra, melyek a szabadság édes ízének ígéretét hazudták. Végre nem kellett attól tartanom, minden lépésem követik vagy figyelik. Az esély persze most is ott lebegett, de elég volt pár egyszerű kis bűbáj hogy nyomom vesztsék követőim ha tényleg akadtak, no meg egy ágrólszakadt küllem jóvalta kevésbé felismerhető még egy avatatlan muglinak is, mint egy sokezer dolláros elegáns uniformis.
Még a bőrkabát illata is ugyanaz volt, mondhatni, nemhiába ápolta Alfred dolgos keze míg pihent a szekrény mélyén. A sok évvel ezelőtti aroma, mintha csak időutazásra invitált volna most. És a hívást a lelkem valahol érezte, valahogy vágyta. Szinte sóvárogta. Annyival egyszerűbb volt mikor csak néptelen falvakon, elfeledett romokban vagy sűrű erdőkben kutattuk a kincseket a világ ezernyi táját. Hol Elliottal, hol Daviddel, hol csak egymagam. Mi változott azóta?
Hmm…Jobb kérdés, hogy mi nem?
Kontrázik vissza Sophie és tudom, igaza van. Minden más, mert minden alakul és formálódik. Még elképesztő módon én magam is. Mégis mikor akartam én egy orosz vérfarkas klán esküdt ellensége lenni? Mikor akartam magam mellett tudni egy nőt, akinek a népszerűsége a varázstársadalomban annyira jelentőssé vált, hogy még az aurorok is utána szaglásznak és védelmezni akarják?
Sose voltam az a hős típus, többre tartottam az életem, az egzisztenciám erre… két fogadott gyerek és Anna…
Anna…
Szólnod kellett volna neki
Sophie, mintha a kurva szócsöve lenne a lelkiismeretemnek, idegesítően szemrehányó. Csak egy újabb mély mordulással jelzem, hogy most már befoghatná, de persze nem teszi. Talán el is sétálnék a cégér mellett ha nem érezném meg a sok éves rutin miatt a mágiát, ami a falakból sugárzik. Azúrkék tekintetemmel egy perc alatt felmérem, jó helyen vagyok és határozott eleganciával lépek be a kocsma melegébe. Kő, fa és vas uralkodik, egyedi atmoszférát teremtve bent. Azt hinné az ember ezek az anyagok nem feltétlen illenek össze de jó taktikával és ügyes kézzel alkotva kellemes összhatás fogad odabent. A festmények meglepnek, nem épp a csikóhal  - a név ugyebár kötelez-, hanem a többi. Nem elvetélt ötletem a galéria nyitása, de Camden Eye és a Rosewood hotel után ez a projekt kurvára parkolópályára került.
Jó, hát érthető hogy fontosabb megmenteni Volkova csinos fejecskéjét…
- Nem hagynád már végre ezt abba, baszki?
Sziszegem dölyfösen mit sem törődve hogy valaki esetleg hülyének néz. Nincsenek mondjuk sokan, amit nem is annyira bánok. Pillantásom azt a személyt keresi, akit Walton leírt a telefonba. Nem volt egy kellemes csevej, de az eredményessége legalább kielégítő volt és Anna biztonságáért ez igencsak csekély ár. Ahogy az is, hogy itt vagyok. Miatta.
És talán… malacom van?
- Egy sört és két lángnyelvet.
Lépek a pulthoz rendezett arccal, kissé feszes de barátságos mosollyal. Mintha csak a Vakergér lenne, de itt nincs meg a kedvenc körasztalom a megszokott karcokkal, itt nem lép ki a Patkányfészekből vezető alagúton át senki, mert ez egy másik kocsma és egy másik életszakasz.
- Meg némi infót, ami gondolom itt sincs ingyen…
Kissé összeszűkült szemmel mérem végig a csapost, de szavaim után ott játszik egy ravaszkás félmosoly ajkaim szegletében. Hát igen, ez is csak üzlet, ugyebár…akárcsak Londonban.
A fickóban semmi különleges nincs és mégis valami oknál fogva sejteni vélem, akár ő is lehet az emberem. De bizonyosságot kell szereznem mielőtt a tárgyalási alapokra térek, elvégre nem adom ki akárkinek a titkaim vagy egyáltalán… a kilétem.