+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Vala Yersin
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vala Yersin  (Megtekintve 1792 alkalommal)

Vala Yersin
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 07. 20. - 05:44:44 »
+5

          Alapok

jelszó || „Ha az igazságra vagy kíváncsi, lapozz bele a Hírverőbe!”
teljes név || Echo Vala Yersin
becenév || Vala, „A Hiéna”
nem ||
születési hely, idő || Lowestoft, 1969. december 19.
kor || 27
vér || arany
iskolák || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola – ‘80-‘87
                    Griffendél Godrik Akadémia, Aurorképzői Kar – ‘88-‘92

szak || Általános aurori + Különleges képzés
munkahely || Azkaban Varázslóbörtön – ‘92-‘96
                            titkos küldetések – ‘96-tól
                              mióta a halálfalók átvették az uralmat, és elárulta Voldemortot, bujkál


          A múlt

Eszedbe jutott már valaha, hogy a múlt olyan, akár egy sötét verem? Nem? Furcsa, pedig esküdni mertem volna rá, hogy egy hozzád hasonló, pallérozott elme gondolt már erre is. Mindenesetre így van. Időnként a pereméhez sétálsz, lebámulsz, egy pillanatra elmerülsz benne, aztán már indulsz is tovább, mert ha nem vigyázol, örökre magába szippant és többé nem ereszt el. Elnyel, maga alá gyűr, megsemmisít.
Mint, amikor érzed, hogy húz a mélység. Vak szemeivel visszanéz rád, és kacsint egyet a száját lustán kitátva ásító éjszaka. Tudod, az a fajta, amelyikre azt hinné az ember, hogy még a fény sem képes kiszökni belőle.
Pont, mint amilyen most honol a lelkem helyén.


1997. november (jelen)

Már egy ideje nem érzett fájdalmat, csak az elméje épségének védelmét szolgáló tehetetlen, szánalmas üresség korzózott benne, valahol mélyen belül. Igazság szerint megbecsülni sem tudta volna, mióta kínozzák; az őrület küszöbén az agy kikapcsol, és csak a létfontosságú szervek apró hajszálereinek adogatja elvétve a parancsokat, de a Cruciatus okozta gyötrelmek elvesznek a szinapszisok tengerében, a hipotalamusz és a receptorok között félúton. Legalábbis, így tanulta valamikor, bár akkor még nem szerepelt a terveiben, hogy egyszer a saját bőrén tapasztalja meg professzorai állítását… „Pedig, azt mondják, mindenből csak az első fájdalmas”, tette hozzá egy ironikus kis hang a fejében hirtelen, és ő majdnem elmosolyodott a gondolatra, de törött állkapoccsal ez nehezen lett volna kivitelezhető. Azért a szája széle rándult egyet, és magában megadóan elismerte, hogy van a dologban valami. Elvégre, csak az első légvétel szúr késként a tüdőbe, és csak az első Avada Kedavra fáj… Meg a többi első, ami közöttük van, de azokat át lehet vészelni, és végül is pont erről szól ez az egész hercehurca. A természet rendje meg különben is ilyen; az ember fájdalomban születik és abban is hal meg, már ha épp nem olyan szerencsés, hogy százhatvan évesen, a Mungó fekvőbeteg osztályán, egy csinos nővérke melleiről álmodozva szenderüljön örök nyugalomra. „De hát”, állapította meg a szemét elhomályosító verejtékfátylon keresztül a talárján átütő, lassan csordogáló vérpatakokra tekintve, „én biztosan nem tartozom ezen kiváltságosok közé.”
Fel akart nézni, bele a kivégzői arcába még az utolsó csapás előtt, de a kép, régi filmfelvétel módjára ugrált és megtört az izzadságcsöppökön át. Hiába; végletekig kizsigerelt idegei, mint a túlfűtött atomreaktorok, kezdtek összeomlani…  A sok emlék, gondolat és kétely, amit idáig sikeresen száműzött, mind egyszerre rohamozta meg a tudatalattiját. Mindaz, amit idáig az okklumencia gátja mögé rejtett, kiszabadult… Több mint húsz év emlék-törmeléke, rég elfelejtettnek hitt mozaikdarabkák hullottak a nyakába kíméletlenül. Mondatok…, emberek…, helyek villantak fel a képzeletében, tizedmásodpercnyi váltásokkal. Megelevenedve szálltak körülötte a múlt ködébe kövesedett időszilánkok…  
De még, mielőtt menthetetlenül magával ragadta volna az örvény, utolsó erejét megfeszítve az öccsére fókuszált. Dorado vonásain nem látszott érzelem, de Vala nagyon remélte, hogy hallja, amit ott bent, torkaszakadtából ordibált… „Megölhettél, Öcskös, de legyőzni már nem fogsz. Soha… Érted? Soha!”, azzal egy elégedett morranás kíséretében a szédítő pörgésbe vetette magát.

1974. december

Hosszú, alig ötéves korához mérten öles léptekkel sietett az apja nyomában, hogy el ne maradjon tőle a dolgozószobája felé vezető úton. A szolgálók már összepakoltak a szokásos Karácsony esti báljuk után; csak itt-ott lézengtek még közülük páran, a lebegő gyertyák között pohártornyokat egyensúlyozva, árnyaikat groteszk, púpos szörnyetegekké torzította a hatalmas ablakokon beragyogó holdfény. Máskor talán megijedt volna tőlük, de érzékeit ezúttal eltompította a pillanat fontossága, amelyben beléphetett a Yersinek fejének előtte addig tiltott birodalmába. Valami lényegeset, esszenciálisat akart közölni vele az apja, ezt már akkor, csírázó tudatával is csalhatatlanul érezte; a szíve egy ütemre dobbant a mögöttük becsapódó ajtó hangjával, és igyekezett nagyon komoly arcot vágni, amikor a férfi ráemelte vakítóan kék pillantását.
Szeretnék adni neked valamit – kezdte halkan, és csak a szeme izzása árulta el, a soha nem halványuló, arisztokratikus maszk most sem olvadt le a vonásairól. – Valamit, amit még az apámtól kaptam, és egyszer régen az ükapád birtokában volt.
Azzal ünnepélyes mozdulattal lecsatolta a mindig a derekán ringatózó kardhüvelyt az oldaláról, és Vala kinyújtott tenyereire fektette. A súlya majdnem a földig húzta a karját, de ő gyermeki örömmel szemlélte a bársonyba bújtatott penge határozott körvonalait; valami addig ismeretlen, furcsa büszkeség borzongatta végig a testét, és nem sejtette, hogy az egyetlent tartja a kezében, ami megmarad majd neki a végén. Mert az élete is pont ilyen lesz; hazárdjáték, tánc a penge élén, véres póker a Halállal.

1976. április

Rezzenéstelenül szemlélte az újonnan berendezett szoba díszes tölgyfaajtaját. Nem járt arra senki; még felszűrődtek hozzá a mulatozó társaság hangjainak foszlányai, de a folyosón, ameddig ellátott, egyetlen kósza, pezsgőtől elnehezült fejű vendég sem botorkált. Ha akart, beleshetett volna a kulcslyukon vagy az óvatosságot sutba vágva, minden körültekintés nélkül az odabent rejtőző selyempárnák közé vethette volna magát…  De nem tette; a szoba nem az övé volt, ahogy a szülei figyelme sem többé. Feleslegessé vált, megtűrtté a szemükben … Lánnyá, a fiú örökös mellett.
Ilyeneket hallott fél füllel az összegyűlt tömegben odalent, és más hasonlókat. Az egészből csak azt fogta fel, hogy az öccse mindent megváltoztat majd, és a nagy felhajtásra, a széles mosolyokra, amelyek már elsiklottak fölötte valami gombóc kezdett el növekedni a gyomrában, és mindig megállította ez előtt az ajtó előtt… Akkor még nem tudta volna megnevezni, de féltékenység vibrált benne, perzselő harag a fiú iránt, aki még meg sem született, de máris átvette a helyét a házban és a szülei szívében egyaránt. Próbált nem gondolni rá, de a lába valahogy mindig arra vitte, és már csak azt vette észre, hogy megint a fényesre faragott ajtót szuggerálja makacsul, mintha az megakadályozhatna bármit is.
Így telt számára az idő, mióta az anyja elmondta neki, hogy babát vár; a hivatalos bejelentést ugyan csak ma ejtették meg, de a medimágusok már hetekkel ezelőtt biztosították a párt a csodálatos tényről, miszerint fiuk lesz, és azóta egyedül a kis Dorado körül forgott a világ. Valához elvétve intéztek pár szót – igazítsd meg a szoknyád, hogy áll a hajad, mindjárt jönnek a nagybátyádék –, de azokon kívül mintha megszűnt volna létezni, reggeltől estig hagyták a kastélyban bolyongani kedvére. Vagy az ő kedvükre. Ezt már nem tudta eldönteni; kezdte tényleg úgy érezni, hogy teljesen mindegy nekik, él-e egyáltalán.
Megfordult, és már épp indult volna, hogy elsiessen a lépcsők felé még a vendégsereg érkezése előtt, de valaki az útját állta. Nem vette észre, mikor került mögé a fiú; arcát oltalmazón takarta előle az ében úti köpeny kámzsája, de hosszú, hószín tincsei szabadon lengedeztek a dereka körül. Vala meglepettségében hátrált egy lépést, mikor felemelte a fejét, és rubin szempár villant rá a csuklya alól.
Félsz? – kérdezte a jövevény búgó hangon, mire ő hét éve összes sértettségével karba fonta a kezét a mellkasán.
Nem! – Vadmacskaként fújtatott. – Van egy kardom is.
És használni is tudod? – húzta a száját szórakozott  mosolyra a másik, miközben leemelte a fejéről a fényes anyagot. – Mert anélkül semmit sem ér…
Te egy Malfoy vagy? – csúszott ki Vala száján, ahogy szemügyre vette az idegen betegesen fehér, már-már áttetsző bőrét a fáklyafényben. Szinte az ereket is ki tudta venni alatta;  pergamenvékonyságú volt.
A fiú erre megint csak mosolygott egyet.
Ennyire azért még őket sem lúgozták ki – felelte, majd az ő felhúzott szemöldökeit látva, hozzátette: – Azért nézek ki így, mert albínó vagyok. A nevem egyébként Worden. Worden Whitehorn.
Vala megértését jelezvén bólintott, és ő is bemutatkozott.  Ekkor még  nem ismerte a mondást, miszerint, ha az élet elvesz tőled valamit, talán más formában, de vissza is adja; Worden tizenöt volt, ő meg hét, és egyikük sem tudta, hogy mi az a Végzet. De később, amikor visszaemlékeztek erre a napra, mindketten szorosabbra vonták magukon a talárt, és elkezdtek hinni a Sorsban.

1980. szeptember

Vészesen fogyatkozott előtte a sor, és ő hiába próbálta eltitkolni, az izgatottságtól heves remegés fogta el, akárhányszor csak a Teszlek Süvegre sandított a szeme sarkából. Nem, mintha az élete múlott volna rajta, de szeretett volna a Griffendélbe kerülni, már csak azért is, hogy bosszanthassa vele a családját; az állandó dacolásával így is sokszor az őrületbe kergette őket, de ezzel a húzásával végképp bebiztosíthatta volna a fekete bárány szerepét a famíliában, erre mérget vett. Főként, miután az öccse fejét már most elkezdték tömni az aranyvérű zagyvaságokkal… A Yersinek mintapéldányát fogják gyúrni belőle, mire olyan idős lesz, hogy elkezdhesse a Roxfortot. Na, persze vele is kísérletezgettek annó, de hát, doxiból nem lesz tündérmanó, ahogy az apja végül beletörődően megjegyezte.
Yersin, Echo Vala! – rángatta ki egy szigorú hang a merengéséből, mire ő nagyot nyelve indult el a pódium irányába. A Süveg majdnem az orráig csúszott, mikor rárakták, de nem bánta; legalább addig sem kellett farkasszemet néznie a némán találgató diákokkal.
„Hmmm, érdekes, a Yersin név megkívánná, hogy a Mardekárba tegyelek… De nem lenne ínyedre, igaz? Jól van, velem lehet egyezkedni… Az eszed a helyén van, és tehetséged is akad elég, de a Hollóhátat azért mégiscsak túlzásnak tartanám, ebben egyetértünk. Bátorságért viszont nem kell a szomszédba menned, sőt…  Ezt hívhatjuk akár vakmerőségnek is. Akkor a házad legyen a:”
GRIFFENDÉL! – zengte be a Nagytermet a kiáltás. Vala lerakta a székre a fejfedőt, és örömében először arra sem figyelt, merre megy, egy másik asztalhoz ült le; aztán a piros-aranyakét is megtalálta, és kinézte magának a leginkább csodálkozó gólyát, a mellé telepedett le.
Griffendél, és egy sárvérű barát. Ördögi vigyorra húzódtak az ajkai.
A szülei gutaütést fognak kapni.

1986. május

Egy kettő, egy kettő, egy kettő… Kecsesen lépegetett a zene egybefolyó hullámaira. Az akkordok komótosan nyaldosták a testét, egyszer itt, másszor ott kapaszkodtak fel törtfehér ruhájának ráncai között, mintha így szerettek volna közelebb jutni az éj muzsikáját velük együtt játszó csillagokhoz; ragyogó gömbjeik zümmögő szentjánosbogaraknak tűntek a mennyezeten, de talán ez is csak illúzió volt, a bál fényét emelendő. Nem, mintha számított volna, elvégre az ő életében minden szépség tűnő délibáb, előre eltervezett szemfényvesztés volt csupán… Rongyrázás, pajzs a külvilág felé, amelyről a kritika, az éles szemek vizslató tekintete lepattan, de visszatükröződő felülete elvakítja a bamba, féltékeny csürhét körülötte. Akik elhiszik, hogy minden rendben van, hogy ő soha nem szokott sírni, hogy boldog így…
Próbálta, hát persze, foggal-körömmel küzdött érte egykor, de mára már csak ez maradt neki, egy-egy elkapott, vággyal teli pillantás, örömet hozó órák, kacéran visszadobott mosoly a váll fölött. Azért volt itt ma is, és táncolt keringőt egy végzőssel, akinek még a nevét sem tudta; jutalom volt, fizetség egy eltékozolt estéért, mintha ugyan kérte volna tőle. De nem bánta. Rég föláldozta már magát ahhoz, hogy ilyesmin rágódjék… A saját hiúságának oltárán folyt el a vére.
Véget ért a dal, és ő egy pukedli után megindult az italpult felé. Hallotta a többi lányt összesúgni a háta mögött; a szokásosakat mondták, ribanc, lotyó, szajha, semmi kreativitás. Zavartalanul ment tovább; ők nem tudták. Nem értették, hogy miért lett ilyen, és nem is tartozott rájuk. Nem ismerték az érzést, ami más karjaiba hajtotta minden este, ami felforralta a vérét, amit hajszolt, csak hogy kapjon pár órányi hamis szeretetet. Amiért megérte másnap undorral tükörbe nézni, és elviselni a lenéző pillantásokat.
Talán lehetett volna máshogy is. Jobban. De neki így sikerült. Mindenki túlélni akar, tartozni akar… Egy emberhez, egy csoporthoz, bárhová. Ő mindenkihez tartozott, aki szeretettel kecsegtette.
És lázadt. Nem igazán valami ellen, inkább csak úgy, levezetendő a feszültséget, feszegette a határokat. Önmagáét és másokét is. A családja tűrőképességét, az iskola korlátait. Az elméje befogadóképességét. Minden csínyben ott volt a keze, de tanult is, szomjazta a tudást, és talán ezért, még ha tudtak a szennyes kis dolgairól a tanárok, sem büntették meg mindig. Persze, azért néha muszáj volt kordában tartani az indulatait. Az már más kérdés, hogy őt ez soha nem érdekelte.
Amíg el nem jött érte Ő.

1987. június

Pontosabban, a sikeres utolsó évét megkoronázó családi ünnepély. Bár inkább Dorado első évének megkoronázásaként hatott, de ez már részletkérdés… Vala tíz év alatt megszokta az öccsét övező kultuszt, ami az egész családot áthatotta. Végül is, már azt hitték, hogy a Yersin dinasztia ki fog pusztulni fiú utód hiányában, és mindenféle eldugott unokatestvéreket kerestek a nagyvilágban, amikor hirtelen megfogant az a kis vakarcs. Mardekáros vakarcs, hogy precízek legyünk.
Kényszeredett mosollyal fogadta az újabb és újabb gratulációkat. Megannyi ismerős arc, múltból felrémlő vonások, amelyekhez nem tudott neveket kapcsolni… Aztán, valami selymes cirógatta meg a kézfejét, és mikor odanézett, ezüstszín tincseket látott a nyári szellőben szálldogálni. Lila erek kacskaringóztak a felé nyújtott halvány tenyéren.
Felkapta a fejét, és a vörös szempárba tekintve olyan elementáris erővel csapott belé a felismerés, hogy maga is elhűlt tőle. Annyi év, annyi bűnös érintés, arc, hang után olyan tisztán emlékezett a fiúra, aki megvigasztalta őt az öccse szobája előtt tíz éve, hogy minden egyes szavát fel tudta volna idézni; de csak a nevét suttogta maga elé delíriumban, múltba révedőn… És az ismerősen ismeretlen arcot kémlelve nem érdekelte a másik gúnyos mosolya.
Megváltozott, azt látta; de nem a markáns állon, a kiélesedett, letisztult vonásokon vagy a férfiassá érett termetén. A szeme, a szeme tette olyan lenyűgözővé, és vonzotta magához, mint lepkét a gyertya lángja. Mert legalább annyi fájdalom égett benne, mint a sajátjában, és még valami… megnevezhetetlen, ősi bölcsesség, a felsőbbrendűség szikrájával. Olyan embernek tűnt vele, aki az élet titkát hordozza, de azt senki nem akarja tőle megtudni.
Mert a titok a szenvedés – ért el hozzá a mély bariton, mire fejét megrázva elpirult. Legilimentor… Nem bámult volna így rá, ha ezt előbb sejti. És, talán mást is látott. Villanásnyi képeket… fiúkat, hozzá képest, vele… De hát, maximum elítéli és nem érti majd meg, mint annyian mások. Nem tudta, miért keseríti el ez a lehetőség.
De nem így lett végül… Méltónak találta, vagy egyszerűen csak vonzotta a benne élő ribanc őt is? Mindkettő, talán… Persze másképp, mint a többieket. Ő megjavítani akarta, ami elromlott benne, és nem kihasználni. Formálni… És hálával tartozott neki érte.
A legjobb dolog volt, ami az életében történt.

1987. július

Húsába vájt a kötél, amelynél fogva Worden a szoba közepére függesztette.
Elmosolyodott. Sok éve fűzte már ez a különös kapcsolat a fájdalomhoz, de most először nyert valódi értelmet, ahogy ott állt a férfi előtt kitárulkozva és a lelkéig meztelenül. Szexuálmágia… Részben, talán. De ez sokkal több is volt annál, egyfajta rítus, felajánlás, hogy örökre az övé marad és soha nem hagyja el. És nem utolsó sorban lecke, tanítás róla… Hogy mire vállalkozott.
Szelíden siklott a testén az ébenfa pálca, szinte csak karcolta a hegye a bőrét. Megrészegítette a finom érintés, és a másikból áradó erő… Már a jelenléte is olyan tömören és valószerűen vibrált körülöttük a levegőben, hogy Vala legszívesebben térdre vetette volna magát és úgy kuporodott volna elé. De a gondolat elillant, és az oxigén bent rekedt a bordái között, mikor Worden egy suhintására forró vérpatak fakadt valahol a csípője környékén.
Soha ne félj. A félelem az állatok luxusa – érkezett a válasz valahonnan a háta mögül, rekedt zihálására. Megpróbálta elhúzni a derekát a következő csapás elől, de a férfi belemarkolt és visszatartotta.
Soha ne hátrálj meg. A feladás a gyengék mentsvára – tépte fel bőrét ismét a pálca. Próbált egy helyben maradni, de kapálódzásával még így is elérte a másikat; elfojtott nyögés tanúskodott róla, hogy a lábával eltalálta.
Soha ne hagyj megtorlatlanul semmit. A kegyelem a bolondok erénye. – Az utolsó pálcaintésre, mintha a gerince szakadt volna ki tövestől, nyilallt bele a hátába a fájdalom. Az elmetszett kötelékekkel együtt hullott a padlóra, combjai vértől iszamósan csúsztak szét.
Kísértetiesen fehér árny úszott a látóterébe, és emelte magához. Worden tartotta meg a súlyát; magától összeroskadt volna.
A főnix a hűség szobra – cirógatta hallójáratait a férfi hangja. Attól félt, ha belenéz, ő is, akár a Nap madara, hamuvá porlad a vörös szemek tüzében. – Még a halálból is visszatér hozzád…
Azzal, egy ujjával az álla alá nyúlva, megcsókolta őt. Bélyege, mintha csak a gazdáját köszöntené, fellángolt a derekán.


1987. augusztus

Aurorképző? Mégis hogy képzeled?! – hatolt el a füléig Ragnar ordítozása. – Mikor megbeszéltük, hogy nyár végén tartjuk az esküvőt a Mabon fiúval…
Mert nem Mabon kell neki – kotyogott közbe kárörvendően az öccse. – Szerinted miért jár ide olyan gyakran az az albínó, apám? Láttam őket a kertben…
Hallgass! – sziszegte Vala gyilkos tekintettel Dorado felé. – Neked meg sem kellett volna születned… – és, mire észbe kaphatott volna, már villant is a kezében a varázsbot.
Cru…
Stupor! – kiáltotta reflexszerűen az apja. Az átok célt tévesztett; szilánkesőt zúdítva robbant rájuk az üvegablak. Vala ösztönösen szorította össze a szemét, de már késő volt… Bíborszínben folyt szét a világ körülötte…

***

Mélységes sötétség fedte el előle a gyógynövényillatú szobát. Különös volt, és szokatlan, mintha nem ébredt volna fel teljesen, és azért nem látott volna semmit…, de ahogy kezét a szeméhez emelte, vastag gézkötésbe botlottak az ujjai. Megsérült talán…?
Ez biztos? – szűrődött át az anyja aggodalmas hangja a csukott ajtón keresztül.
Sajnos, igen. A mélyebb szövetek is sérültek, úgyhogy elég sokáig fog tartani a felépülés… De még így is szerencsésnek mondható. Pár milliméter, és végleg megvakult volna.
Tehát ezért nem lát? Megvakult… Nem szándékosan, de az apja megvakította… Dorado miatt…
Ennyi erővel akár egy kviblit is szülhettél volna – horkantott fel Ragnar a fal túloldalán. Aztán nemes egyszerűséggel megfordult, és elsétált… Ki a kórházból, és a szívéből is… Mindörökre.

1987. szeptember

Már azelőtt tudta, hogy ki közeledik jól megválasztottnak hitt búvóhelye felé, mielőtt Worden dühödten feltépte volna a vívóterem ajtaját. A másikból ismerős, fanyar mandulaillat áradt, ami mindig méterekkel megelőzte őt, és úgy vonzotta magához Valát, mint vasreszeléket a mágnes; ha józan, talán feltűnik neki a helyiségen végigsöprő haraghullám, az erővel visszafojtott mágia vibráló feszültsége, de alkoholgőztől bódult elméjében még ez a férfitől szokatlan, indulatos fellépés sem volt képes az ínycsiklandó aromát háttérbe szorítani. Tapogatózva próbált közelebb férkőzni a forrásához.
Elég volt ebből – érkezett valahonnan a feje fölül a szigorú hang, mire elnevette magát.
Parancsolsz? – kérdezett vissza kissé akadozó nyelvvel, ám arcátlanságának teljes tudatában valahová arrafelé nézve, amerre Wordent sejtette. – Nem értem, mire célzol egészen pontosan… Különben is, nem szép dolog így köszönés nélkül rárontani az emberre, főleg ha… hukk… ilyen hosszú ideig nem látták egymást a felek, ha érted, mire gondolok… – azzal csukladozva fölkacagott, és egyensúlyát vesztve oldalra dőlt a hideg kőpadlón. Worden undorodva szemlélte, amint két tenyerével igyekezett megtámaszkodni.
Szánalmas vagy, Yersin – köpte a szavakat, és ezúttal Valában a hamis mámortól tompa hús alatt, a bordák börtönében fájdalmasan megdobbant valami. – Annyira esendő, hogy azt már ki sem tudom fejezni. Csak tudnám, minek pazaroltam rád a drága időmet… – és már fordult is volna sarkon, de Vala úgy kapott a talárja után, mintha az élete múlna rajta.
Ne hagyj magamra… – Azt hitte, a selymes anyag ugyanolyan könnyedén kicsusszan majd az ujjai közül, akár az élete, de a férfi nem mozdult mellőle. – Kérlek…
Állj fel! – hangzott a parancs némi habozás után, mire Vala marionettbáb módjára emelkedett fel a földről, pedig fél perce még megesküdött volna rá, hogy a kisujját sem bírja megmozdítani. – Tessék – húzta le valami nehéz, hosszúkás tárgy súlya a kezét hirtelen, és a fémes koppanásból, meg a fűrészes élből, amire az ütközéskor lecsúszott a tenyere a markolatról, arra a következtetésre jutott, hogy Worden egy kardot adott neki. Majdnem megint hatalmába kerítette a hisztérikus nevetés erre a gondolatra, de mielőtt akár egyetlen hangot is ki tudott volna adni, penge vágódott a mögötte álló könyvespolcba, mintegy jelezve: védje magát.
Mégis mi a fészkes fenét művelsz?! Megbolondultá–
A mondat vége fájdalmas szisszenésbe fulladt; Worden kardjának hegye végigkarcolta a combját, könnyű, ám annál fájóbb sebet hagyva maga után. A vérző vágás kezdte elnyomni a Lángnyelv Whisky hatását, de Vala hiába vagdalkozott maga körül, csak azt érte el, hogy az egyik polcba fúródva a fegyver kifordult a kezéből, és csattanva a padlóra hullott.
Tanulj meg érezni! – A férfi pengéje szinte gyöngéden cirógatta a nyakát, ahogy a falhoz nyomta, és az arcába suttogott. – Látás nélkül, csupán az ujjad hegyének bőrével tudva, mit csinálsz. A varázslat csak a cselekvőképesség élveteg kiterjesztése… – enyhült kissé a torkán a nyomás, hogy fellélegezhessen – …Ha már készség a kéz munkája, és szenvedély, akkor használd csak a mágiát! Addig oly hamis, mint minden, tapasztalat nélküli tudás.
Worden elengedte, és ő majdnem lerogyott a kardja mellé a földre, de a férfi még időben elkapta.
Még egyszer!

1988. március

…a végszóra várt volna eddig – emelte a magasba Ragnar két kézzel, és így visszagondolva már tisztán kivehető volt a hangjában vibráló apai büszkeség, amit később sem tudott soha elfojtani, ha róla beszélt.

Talán kissé különös, hogy pont ez a korai emlék bukkant elsőként felszínre a tudatában, mikor a baleset után, a sötétben tapogatózva először próbálkozott legilimenciával, de Worden szerint teljesen normális volt, hogy a legjobban vágyott dolgok rajzolódjanak ki a legélesebben, és aminek Vala akkoriban a leginkább híján volt, az az apja szeretete. Persze, a világért sem vallotta volna ezt be… Worden meg nem firtatta a témát. Készséggel vállalkozott a feladatra, miszerint megtanítja az elme olvasásának fortélyaira – elvégre, szinte létszükségletté vált számára ez a tudás –, de pálcát még mindig nem adott a kezébe, és ez lassan kezdte frusztrálni Valát. Igaz, még csak fényes foltokat látott, de a tehetetlenség megőrjítette… Hát, tényleg soha nem kapja már vissza az igazi Valát?…

1988. augusztus

Tisztelt Yersin kisasszony!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Griffendél Godrik Akadémia Aurorképzői karára…


Újra és újra elolvasta a fekete tintával rótt sorokat, mintha a lelke mélyén nem tudta volna elhinni, amit jelentettek. Sikerült… Annyi gyakorlás, gyógyital és hónap után végre a kezében tarthatta fáradozásaink gyümölcsét. Fél évbe tellett csak az, hogy pálcát foghasson a kezébe… És mégis eljutott idáig, a szülei tiltása ellenére.
A bal szemére ugyan nem látott egészen élesen, és azt mondták, nem is fog teljesen regenerálódni, de már nem érdekelte… Worden büszke volt rá, és a belsejében szunnyadó vadmacska is elégedetten dorombolt.

1990. január

Két hét. Pontosan ennyi ideje bujdosott előlük, szobáról szobára osonva minden éjszaka, hogy még véletlenül se fussanak össze a szűk folyosókon. Ételt is a házimanójuk csempészett föl neki, már ha épp megtalálta. Szokásává vált hajnalban elhoppanálni a Godrikba és késő estig bámulni a jegyzeteit a könyvtárban, bár az összefolyó szavakból általában nem fogott fel semmit sem.
Igazság szerint, igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de még az újságokból is lépten-nyomon ez ömlött elé, talán hogy lejárassák vele a minisztériumot. „Hibás zsupszkulcs okozta a nő halálát… Hajszál híján menekítette meg gyermekeit a családapa…”, hirdették a szalagcímek. Ragnartól is ki akartak csikarni egy interjút, de miután pálcával kergetett el egy különösen szemtelen naplopót a kertjükből, letettek róla… Így információ híján csak találgatások, és elrugaszkodott képtelenségek jelentek meg a lapokban, amelyek még inkább feldühítették Valát.
Valójában semmi különös nem történt, már ha a szenzációhajhász oldalát keressük a dolognak. Nyaralni mentek volna, át Amerikába, és mivel Dorado még nem tudott hoppanálni, zsupszkulccsal utaztak az óceán fölött; épp valahol a közepén jártak, a kontinens felé félúton, amikor a kulcsot övező varázs szertefoszlott, és ők zuhanni kezdtek. Ritkán történik ilyesmi, ezerből egyszer, főleg a távolsági kulcsokkal, mert azokat még nagyobb gonddal ellenőrzik… Ilyen maszlagokkal hárította a vádakat a felelős ügyosztály. De akkor, fönt több ezer méteres magasságban ez nem segített rajtuk; Ragnar villámgyors reagálásának köszönhették az életüket, aki megragadta Dorado és az ő karját, és elhoppanált velük. Orla Vala bal oldalán volt, és ő próbálta is elkapni, de arra a szemére nem látott tökéletesen… Centikkel vétette el, még érezte az anyja karjának érintését, mielőtt a sötét örvény magába rántotta volna.
Nem hitte el azonnal, mi történt, csak mikor Ragnar ránézett a Mungóban, miután megtudta, hogy Orla nem érkezett meg. Olyan tömény gyűlölet sugárzott a szemeiből, hogy Vala nem bírta állni a tekintetét… Először haza sem akart menni, de nem volt más lehetősége. Azóta nem beszéltek, nem is látták egymást. Életében először örült neki, hogy ekkora házban laknak.
„Te vagy az oka”, tolakodott elő Ragnar hangja valahonnan a tudata pereméről hirtelen, és ő keserűen elhúzta a száját a felismerésre, hogy hiába rándul össze a szíve fájdalmasan erre a mondatra, már egyetlen könnycseppet sem képes ejteni. A veszteség, ami eleinte olyan hevesen lüktetett benne, hogy ordítani tudott volna tőle és a falat kaparni tehetetlenségében, mostanra tompa sajgássá szelídült csupán. Egyenletesen hullámzott a bőre alatt; beette magát a húsába, a csontjaiba, és úgy, hogy ő még csak észre sem vette, lassan teljesen kitöltötte a lényét, a talpától a feje búbjáig birtokba vette, mígnem már gondolni sem bírt másra. Ő volt az oka… Egyedül ő; Ragnarnak igaza volt… Minden, amihez csak hozzáért, átkozott lett, köddé foszlott, akár a délibáb. El akarta hinni, hogy igenis, van még remény, nem szabad feladnia, hogy a holnap lehet jobb, mint a ma, de…
Egyszerűen belefáradt, a holnap pedig sosem jött el.

1990. február

Elmegyek – jelentette ki az apjának egyetlen bőrönddel, amibe a tankönyveit csomagolta. Ezt tartotta a legjobb megoldásnak; elege lett a bujdosásból, a családja kerülgetéséből, nem hiányoztak neki a kínos jelenetek. És ő sem fog hiányozni nekik, ebben biztos volt.
Ragnar rá se hederített.
Legalább nézz rám! – tört ki belőle a düh az apja viselkedése láttán. – A lányod vagyok, a fenébe i-
Nekem nincsen lányom – fojtotta belé a szót Ragnar. Vala egy pillanatig bámult rá, mintha ez csak valami rossz vicc lenne, aztán fogta a táskáját és elindult kifelé. A kijáratnál, hanyagul egy fának támaszkodva ott állt Dorado, arcán a káröröm semmivel össze nem téveszthető kifejezésével.
Egy másodpercig sem habozott; ragadozó-gyorsasággal termett a fiú mellett, pálcáját annak nyakához szegezve. Latolgatta, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb átok, amit rászórhatna, amivel csak egy keveset is törleszthetne neki az elmúlt évek szenvedéséből, amikor egy kíváncsi gondolat férkőzött az agyába. Vajon, mitől jobb nála ez a kis vakarcs? Mit tudhat, amit ő nem? Hol van, merre rejtőzik az az erő, amitől neki sikerült… Tényleg, milyen érzés lehet nem vesztesnek lenni? Talán, az embernek még az íze is más…
Egyetlen szívdobbanásnyi ideig ajkai érintették Doradóét, aztán az öccse olyan erővel lökte el magától, hogy a feje a kőfalon koppant. Mire felnyalábolta a mogyorópálcát a földről, a fiú alakját elnyelte a sűrűn szitáló hóesés; és akkor, ahogy ott állt egyedül, hátát a kúria kovácsoltvas kapujának vetve a talárját csattogtató szélben, arra gondolt, hogy az élet nem édes vagy keserű, hanem sós. Sós, mint az émelyítően tiszta tengeri levegő, a vér íze a szájában, vagy egy könnycsepp.

1990. április

Ült a tükrös asztal előtt, és a gyér fényben önmagára bámult vissza. Pontosabban a lányra, aki vele szemben ült, és akihez olyan különös érzések tudták fűzni… Néha olyan gyönyörű volt, és ilyenkor kéjes, elégedett mosolya, vad tűzben izzó tekintete teljesen magával ragadták. Ilyenkor birtokolni akarta őt, a hajánál fogva durván az ágyra lökni és leteperni, hogy miközben magáévá teszi a testét, ő legyen az egyedüli, aki megtöri és magához láncolja. Aki uralkodik fölötte…
De máskor… voltak pillanatok, mikor a büszke szépség tovatűnt, és csak egy gyenge, szánni való lány maradt a helyén, akinek a szemében ostoba, értelmetlen könnyek csillogtak. Ő volt az, akitől undorodott és akit megvetett; akit gyűlöletében ezer apró darabra tudott volna széttörni, mert nem bírta elviselni a látványát.
Most hideg volt. Idegen, és távoli; és rezzenéstelen, akárcsak egy szobor. A tekintete kemény és néma, mintha falakkal akarta volna elzárni a pupillái mögött reszkető lelket a világ elől. Ilyenkor félt tőle, mert úgy érezte, hogy hatalmasabb nála; ahogy a szenvtelen, kiégett pillantásával visszanézett rá, elfogta valami különös, égető bűntudat, amit nem tudott megmagyarázni. Mintha azzal vádolta volna szavak nélkül, hogy ő tette őt ennyire rideggé; hogy az ő hibája, hogy idáig jutott… Hogyan is tudta volna megértetni vele, hogy nem ő tehet róla…? Hogy az apja… Dorado… és a körülmények, a világ esküdött össze ellene. A Pokol és az Ég…
Lassan fésülte tovább fekete haját, mintha az ismétlődő mozdulatsor monotonitása megnyugtatná. Az ezüst kefe újra és újra végigszántott a fényes tincseken. Újra és újra és újra… mindig ugyanaz… fentről lefelé… a mélybe…
Még az anyja fésülte így, amikor kicsi volt. Minden este leültette a nagy, faragott rekesz zománc keret elé és óvatos mozdulatokkal kibontotta az egész napi rohangálástól összekuszálódott loboncot. Aztán amikor végzett, lófarokba fogta és pont olyan szalaggal kötötte át, mint amilyen most ott feküdt előtte az antik bútoron… A kardon kívül az egyetlen öröksége volt, amit véletlenül hozott el a kúriából; míves aranyhímzéssel terpeszkedett rajta a Yersin címer, a szövet vörösébe ágyazódva. Emlékezett, Orla még mesélt is neki arról, hogy miért ilyen színű az anyag.
„A vörös, Echo, az élet színe és az erőé. A vér lüktet benne, tűz és szenvedély itatja át… Az egyetlen szín, amely méltó lehet Hozzánk”, és mire a beszédben idáig ért, már a masni is készen pompázott a kezei alatt.
Echo… Maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen szokatlanul hangzott számára a név, ilyen rövid idő elteltével. A szülei hívták így, mert szerintük sokkal jobban illett egy tisztességes aranyvérű lányhoz a Valánál… Azt Archibald bácsi választotta, és ő mindig is jobban szerette; egyszerre lágy volt és acélosan csengő, akár a pengék körtánca.
Echo… – ízlelgette, és próbálta egészen úgy ejteni, ahogy az apja tette annak idején, de nem ment; a kis cafka elárulta, és olyan erőtlenül siklott ki az ajkai közül, mintha a boldog, távoli múlt tompa visszhangja lett volna csupán. A fésű nagyot koppanva csúszott a kezéből a kemény asztallapra, miközben lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen magát látnia.
„A múlt halott… Echo halott…”, sírtak fel panaszosan szívének húrjai, mire ő morogva hallgattatta el a kéretlen hangoskodókat.
„De Vala él”, azzal, lezártnak tekintve a vitát, hagyta a bíbor szalagot a földre hullani.

1992. június

A körcsarnokban ácsorgott, a márványlépcső takarásában, ahol a magas, íves ablakokon át beömlő fényözön már nem érhette el. Könnyű, nyári szellő járt az épületben, felkavarta röptében a napsugárban táncoló porszemeket, és a máskor mindig éber, smaragdszín szempár most önfeledten követte őket, ahogy felfelé áramlottak a tetőzetet tartó pillérek magasságába. Közben egészen hátrahajtotta a fejét, háta hozzásimult a hűvös márványhoz. Azonnal enyhe borzongás futott végig a gerince mentén; a kastély falai szinte vibráltak az őket összetartó varázslatoktól, mintha a mágia magukból a kövekből sugárzott volna ki.
Felnézett, és Worden arcát meglátva elmosolyodott. A férfi mozdulatlan bástyaként magasodott fölé; nem gratulált, de abból, ahogy ránézett, Vala mindent ki tudott olvasni.
Nos, Miss Auror… Mehetünk? – kérdezte belekarolva, fejével az udvar felé bökve, ahol az avatóünnepséget tartották.
Hogyne – felelte ő huncut mosollyal, és mikor a padlóra esett a pillantása, minden kételye szertefoszlott.
B Í Z Z   F É L E L E M   N É L K Ü L .
Talán most már az ő élete is egyenesbe kerül végre…

1992. október

Egészen biztos abban, hogy itt akar dolgozni? – méregette még mindig bizalmatlanul a sebhelyes arcú mágus, és újabb pohár brandyt töltve magának, megrázta a fejét. – A legtöbben egy hónapig sem bírják, pedig edzett férfiak. Erre maga ideállít nekem, és azt kéri, hogy… Ejh, csökönyös fehérnép, nem beszélhetem le. Legyen, de aztán ne jöjjön panaszkodni nekem, én megmondtam…! Sok dolga nem lesz, kétóránként egyszer járőrözni kell, és ha új foglyot hoznak, vagy valaki szabadul – na, nem mintha ez gyakran esne meg, ehhe –, akkor kísérni. A többit elvégzik a dementorok… Apropó, tud patrónust idézni, ugye? Ugyan igyekszünk beléjük verni, hogy aurorok után ne koslassanak, de fő az óvatosság. Sose lehessen tudni, na.
Vala ezüstös hiénája körbefutkosta a szobát, aztán a sarokban semmivé foszlott.
Hát, ha így állunk… Üdvözlöm az Azkabanban, Miss – villantotta rá fogatlan vigyorát, az ital fölött a férfi.

1995. augusztus

Mr Mole – ültette le mellé az alacsony, köpcös kis varázslót Worden. Vala ismerte a férfit; a professzora volt még az Akadémián, de elképzelni sem tudta, hogy szeretője mégis miért hozta most ide, mert hogy nem magától jött, az nyilvánvaló volt. Félősen pillogott az albínóra, és Vala kezdte sejteni, hogy valami régi tartozását rója le éppen ezzel a beszélgetéssel.  
Ambrose-nak olyan információk jutottak a birtokába, amelyek talán téged is érdekelnének, kedvesem – bontotta fel az asztalra állított bort Worden, aztán sürgetőleg intett Mole felé. – Gyerünk, Mr, mondja el Valának azt, amit nekem is. A Főnix Rendjéről…
Természetesen… – nyelt egy nagyot a másik, majd akadozva belefogott a mondandójába.
„Te, még lehetsz jó”, hallotta meg Wordent a fejében hirtelen, és a hangjában ezúttal valami ismeretlen szomorúság csendült, amitől Valát kirázta a hideg.

1996. január

Igyekezett olyan finoman simítani a hűsítő krémet a férfi hátára, amennyire csak tellett tőle, de Worden még így is fel-felszisszent időnként a keze alatt, és elmorzsolt a fogai között néhány szitokszót. Vala ilyenkor próbálta elfojtani a kuncogást, és pár tincset kisöpörve az útból, puha csókokkal hintette a hónál is világosabb nyakszirtet, amit nem kapott meg a Nap… Beletörölte az ujjait a talárjába, és egy feddő-aggodalmas mondat, amit nem bírt magába fojtani, komisz mód kicsusszant a száján.
Azt hinné az ember, hogy huszonkilenc év alatt megtanultad: az albínók nem mehetnek ki csak úgy, amikor kedvük tartja…
Worden csak mordult egyet.
Fogd be, Yersin. …És holnap ne menj be dolgozni. Megértetted?
Hát persze, Mr Szigor – nyújtott rá nyelvet játékosan. – De csak ha megígéred, hogy ezentúl jobban vigyázol magadra…
Tél van, Merlinre… Nem élhetek mindig sötétben.

***

Átok csapódott vissza a penészes falról mögötte, de ő rohant tovább, nem állt meg; áttetszően derengő hiénája árnyékként követte, ám még így sem volt esélye a túlerővel szemben, ezzel tisztában volt. Addig a pontig akart eljutni, ahonnan már lehetett hoppanálni, de a dementorok gyorsabbak voltak nála… Áthatolhatatlan akadályként emelkedett fel előtte az élő sötétség, ahogy az egyik elvágta az útját a folyosón. Megpördült a tengelye körül, de a visszafelé vezető járatot egy maszkos halálfaló zárta el előle; már emelte is a pálcáját, hogy végezzen vele…
Kimondta az első eszébe ötlő varázslatot; nyisszantó bűbáj volt, a mellkasa közepén találta el a férfit, akinek megbicsaklott a térde a hirtelen fájdalomtól. De a várt zöld fénycsóva helyett csak egy ezüstös farkas röppent elé a semmiből, elijesztve egy villanásnyi időre a dementorokat, és a csuklya alól is ismerős, holdfényszínű tincsek buktak az álarc elé…
„Nem lehet”, hagyott ki a szíve egy ütemet a felismerésre, de aztán ugrania kellett, mert a másik hoppanált; épp csak a talárja szélét sikerült elkapnia, mielőtt elnyelte volna őket a feketeség.

…A ház csendje, ahová érkeztek, hihetetlen kontrasztban állt az előbbi zajongással. Itt még a szőnyeg halk surrogását is hallani lehetett, ahogy Worden zihálva lerogyott rá; Vala kitapogatta a sebet a testén, és elborzadva vette tudomásul, hogy az összes varázsereje is kevés lenne a meggyógyításához. Legalább két centi mélyen vágott a húsába, talán még a tüdejét is érte… Már megint az ő hibája volt…
Lám, lám, kit látnak szemeim – ért el az öccse hitetlenkedő gúnyolódása a füléig, mire ő kivont pálcával pattant fel, védelmezően Worden elé állva. – A barátodat nem kell féltened, ő bejáratos ide, na de hogy te hogy keveredtél közénk, az már érdekelne…
Yersin – jött a fagyos rendreutasítás valahonnan a félhomályból, mire Dorado feltűnően gyorsan hallgatott el. Vala rémülten forgatta a szemeit, a hang forrását keresve, mikor a balján eltorzult, márványfehér kígyóarcot világított meg egy pálca fényköre; a vörös szemektől még nem ijedt volna meg, elég időt töltött Wordennel ahhoz, hogy hozzászokjon, de az a zabolázatlan, nyers erő, ami áramlott felé, térdre kényszerítette. Nem tudta, hogy ez célzott varázs volt vagy egyszerűen csak a sötét aura hatása, ami Voldemortot körbelengte… Mert ő volt az, hiába csak elnagyolt beszámolókból, félig suttogva festették le előtte eddig, egyből felismerte. Alig neszező, puha kísértetként libbent elé és vette szemügyre.
Tehát te vagy… a tékozló lány, aki sose fog hazatérni…
Gyógyítsa meg őt – fojtotta a világ legnagyobb feketemágusába a szót kétségbeesetten, tudva, hogy minden másodperc számít. – Mentse meg, és bármit megteszek magának. Tudom, hogy képes rá.
Bármit… – visszhangozta a szót mélázva Voldemort, mintha már legalább ezerszer hallotta volna eddig. – Tagja vagy a Főnix Rendjének, nem igaz?
Vala nyelni próbált, de a szája olyan száraz maradt, mint a sivatag homokja.
A tagja vagyok.
És bíznak benned…
Igen.
A Sötét Nagyúr a füléhez hajolt, és belesuttogta:
Akkor egy hét múlva jelentést kérek Dumbledore-ról és a Főnix Rendjéről. Tudni akarom, mit csinálnak, hányan vannak, mennyit tudnak rólunk… Kudarc esetén semmilyen kifogást nem fogadok el – nyomta Worden mellkasának, a nyomatékosítás kedvéért, erősebben a pálcát a semmilyen szónál. – Remélem tisztában vagy vele, hogy mi forog kockán.
Ő erőtlenül bólintott.
Voldemort erre valami ősi, ismeretlen varázs szavait motyogta el pársza nyelven, mire az albínó testén a seb hegedni kezdett; aztán felállt, de az ajtóból még hátrafordult, csalódott félmosolyt küldve Vala felé.
Ugye, nem hitted el, hogy az egyik legjobb emberemet veszni hagynám miattad?…

1997. július

„– Egy szóra, Yersin – reccsent rá Rémszem Mordon a gyűlés végeztével. Szemlesütve ballagott oda a vén aurorhoz; meglepetésére az barátinak szánt jelleggel a vállára ejtette a kezét, és varázsszemének körbejártatása után, fojtott hangon megszólalt.
Ami a Potter gyereket illeti… Mundungus ugyan jó hírforrás, de testőrnek csapnivaló. Én inkább rád gondoltam. – Próbált összehozni valami kacsintás-félét, de aztán inkább letett róla. – Már, ha vállalod, persze.
Mikor?
30-án.


Belemártotta a pennát a tintatartóba.
Július 31.
„Sajnálom, Worden.”

1997. november (jelen)

Fagyos szél simogatta az arcát, és halvány hópelyhek hullottak rá égi takaróul, mintha vigyázna rá valaki… Talán, ez a menny, de akkor miért látja Doradót a felhők magasában, ahol Isteneknek szabadna csak ülnie, rátekinteni…?
Ki van egyenlítve a számla – táncoltak körülötte az angyalok fehér könnyeivel együtt az öccse szavai. – Életet, az életért…
És, mire behunyta a szemét, már át is lépett fölötte; a mozdulat könnyedsége nem jutott el hozzá, pedig Dorado úgy hagyta ott, mint akinek egy születésétől fogva cipelt, őrült teher már nem nyomja a vállait.

         Jellem

Mindig többet akar tudni, mint ami szemmel látható. Nemcsak a mágia érdekli, de az emberi lélek rejtelmei is; annak ellenére, hogy viselkedése, reakciói általában kiszámíthatatlanok, mégis határozott, és akaratát tűzön-vízen keresztülviszi. Kitartó, még akkor sem ad fel semmit, ha egyértelműen vesztésre áll. Rossz tapasztalatai ellenére, bár sosem vallaná be, de végtelenül idealista és ez viszi rá arra, hogy nemes, fennkölt célokért harcoljon, még ha szarkasztikus, fanyar humorral is tud csak beszélni ezekről a dolgokról.
Imád vitatkozni, ilyenkor teljesen megfeledkezik a hétköznapi dolgokról, a realitásokról, annyira magával ragadja a hév, a lelkesedés. Vonzódik az új, szokatlan dolgokhoz, talán szexuális perverzióinak gyökerét is ebben kell keresni… Meg abban, hogy bár régóta független és soha nem is volt ezzel baja, hiányzott mögüle valaki, aki egyengesse az útját és irányítsa, ha úgy hozza a szükség.
Társaságkedvelő, ugyanakkor időnként egyedül is elkóborol, amikor személyes vágyait, álmait követi, vagy amikor csendre, nyugalomra vágyik.  

          Apróságok

mindig ||
» Worden
» fájdalom
» vívás
» gyömbértea
» keserű csokoládé

soha ||
» Dorado
» visszagondolni az összeomlására, amit a mai napig nagyon szégyell
» szembenézni a „sötétebbik” énjével
» bevallani, hogy kitagadták
» zsupszkulccsal utazni

dementorok || Az anyja sikolya cseng a fülében, mielőtt a mélybe zuhant volna.
mumus || Worden holtteste az általa ejtett sebbel a mellkasán, vagy talán az anyjáé, a felismerhetetlenségig összeroncsolódva. Még sosem találkozott mumussal.
Edevis tükre || Doradónak semmi nyoma; az anyja szelíden, elnézően mosolyog le rá, az apja pedig büszkén átkarolja a vállát, mintha mindig is ilyen örökösre vágyott volna.
százfűlé-főzet || Kellemesen lágy és fűszeres forralt vörösbor ízű, a tetején szegfűborsos-fahéjas, könnyen lebegő illatpárával.
titkok ||
» egyszer megcsókolta az öccsét
» az apja kitagadta (de érthető okoknál fogva ezt egyik fél sem híreszteli)
» otthon szeret meztelenül lenni

rossz szokás ||
» hajlamos a szenvedélybetegségekre
» néha nem bírja megállni, hogy ne kutakodjon a beszélgetőpartnere fejében


           A család


apa || Ragnar Yersin, aranyvérű (57)
anya || Orla Whitehorn†, aranyvérű (47)
testvér || Ephram Dorado Yersin (20)
családi állapot || kitagadott, bonyolult
állatok || Dagda, egy postagalamb


          Családtörténet

A Yersin előkelő aranyvérű família, a Nagy-Britanniában letelepült ága Franciaországból származott át a Szigetre még valamikor a 12. században, a keresztes háborúk idejében egy házasság révén. Noha igyekeztek a helyi szokásokat, hagyományokat minél előbb magukévá tenni, a híres francia nemzettudat még sokáig nem veszett ki belőlük: a kötelék csak az 1330-as években szakadt meg, amikor a két ország a francia trónért vívott küzdelemben szembekerült egymással. Ennek ellenére a Yersinek mindennél előrébb valónak tekintik a gyökerek ápolását, ezt mutatja a családi körben elterjedt mondás is, miszerint „a Család mindenek előtt.”
Híres Yersinek voltak: Artemisia Lufkin (szül. Yersin), az első női Mágiaügyi Miniszter, és Talullah Yersin, a sebforrasztó főzet feltalálója.
Legtöbbjük erősen Voldemort-szimpatizáns, bár eddig hivatalosan csak Ragnar foglalt állást ez ügyben; a többiek megmaradtak a csendes szemlélődés jótékony homályában, várva, vajon a mérleg nyelve melyik irányba billen.

A címeren a liliom a vér tisztaságát, a rózsa a törhetetlen, hátrálásra nem bírható akaratot, míg az oroszlán az erőt és stabilitást jelképezi. Jelmondatukban is tükröződik ez az állhatatosság: „Avec force et volonté” , azaz „Erővel és akarattal”.

A Whitehornok, bár gyökereik nem vezethetőek vissza olyan régre, mint a Yersineké, makulátlan hírű varázslókat és boszorkányokat adnak a varázsvilágnak már majdnem fél évezrede. Napjainkban nevük leginkább talán Devlin Whitehorn, a Nimbusz Versenyseprű Vállalat alapítója miatt csenghet ismerősen, aki a cég részvényeiből nagyvonalúan minden rokonának juttatott egy meghatározott mennyiséget. (Mivel ez valószínűleg szimpátia-alapon történt, a fekete mágiát nem megvető Yersinek nem dicsekedhetnek számottevő százalékrésszel, de a vállalat méreteit tekintve még ez a csekély adag is elég szép summát termel.)


          Külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 54 kg
szemszín || zöld
hajszín || fekete
különleges ismertetőjel || Egy főnixmadarat mintázó hegtetoválás a csípőjén.
kinézet || Hosszú, acélfekete haját és termetét anyjától örökölte, de a Whitehornokénál sötétebb bőre az apjáé. Járása a sok évnyi vívásnak köszönhetően könnyed, légies; egész lénye egy vadászó fekete párducot idéz, amelyiknél az ember sosem tudja eldönteni, vajon meddig tart a játék és mikor kezdődik a véres küzdelem. Ha ruháról van szó, a praktikum híve: kedveli az elegánsat is – fűzőből egy gardróbnyi áll a rendelkezésére –, de párbajkor talárja, akár az olvadt viasz, simul a testére, és követi a mozdulatait.
egészségi állapot || A bal szemére gyengébben lát, de egyébként semmi baja. (A perverzióit leszámítva…)


          A tudás

varázslói ismeretek || A Doradóval folytatott szakadatlan versengés miatt már a kezdetektől fogva jól teljesített az iskolában; egyedül a számmisztikával akadtak gondjai, B minősítésű lett az RBF-je, de igazából csak az érdekelte, hogy végre leadhassa a tárgyat. A másik gyenge pontja a jóslástan volt, de, ahogy azt számos alkalommal megfogalmazta, „azt a ködös hablatyolást” soha nem tekintette tantárgynak.
Egyébként  5 sikeres RBF (asztronómia, mágiatörténet, LLG, alkímia, rúnaismeret) és 5 RAVASZ (SVK, átváltoztatástan, bájitaltan, bűbájtan, gyógynövénytan) vizsgát tett.
Hatodévben megtanult hoppanálni, a Godrikban pedig patrónust megidézni is. Wordentől elsajátította a legilimencia és okklumencia tudományát, és ha a jövőben talál egy vállalkozó szellemű delikvenst, nem lesz rest elmélyedni az animágia rejtelmeiben sem.

patrónus || foltos hiéna
mugli képzettségek || Elég jól tud vívni, és folyékonyan beszél franciául. A spanyolja csapnivaló, de eladni azért nem tudják vele.
pálca típusa || 15 hüvelyk, mogyoró, kelpiszőr maggal

          Szerepjáték-példa

1994. október

Sikolyok a szélben…
Még itt, az erőd tömbjét igába hajtó bástyán is hallotta őket, ahogy elsírták panaszukat a részvéttelen fellegeknek. Pedig soha nem felelt rájuk, csak a vad orkán korbácsolta hullámok morajlása, amint megtörtek a csipkés szirteken…
Akik még csak mások beszámolóiból hallottak róla, mind azt hitték, hogy Azkaban csöndes, akár a halál utolsó órája. Mert az embert, ha ezeken a folyosókon sétált, süketté tette a dobhártyaszaggató fájdalom… Holott ennek pont az ellenkezője volt igaz; nem volt perc, hogy elhallgatott volna az üvöltésben testet öltött borzalom, talán még az óceánt is ez hozta mozgásba a talpuk alatt. Elfeledett, holt szerelmekről mesélt, vérről, árulásról, és ő kéjtől mámorosan oldódott fel a bűnnek e mesterien megkomponált szimfóniájában. Hiába; csak az élet tudott szerezni ilyet…
És, talán ezért is jött ide, hogy megtapasztalhassa a kín muzsikáját. „Ha a fájdalom ura akarsz lenni, először el kell merülnöd benne”, mondogatta Worden mindig, és, mint már azelőtt annyiszor, most is igaza lett. Soha nem értette még magát jobban, mint amikor a távoli, seszínű Nap sem hozott mást, csak a rabok énekét… És a falak is a saját szenvedésüket nyögték felé, évszázadok keserű őrködését, a saját fogságukat. Megannyi szörnyűséget, amit látniuk kellett és eltakarni, mert nem rendelkeztek szabad akarattal.
„– Van bennem valami, ami áhítja a gyötrelmet. Megveszik érte és szomjazik rá… Mintha a lényem egy része nem tudna létezni, csak ha kín formálja és alakítja a maga képmására.
Tudom – cirógatta végig az ajkát a körme hegyével a férfi, aztán durván a hajába markolt. – Ezért választottalak. A csiszolatlan drágakőnél mindig értékesebb a vérrel és verejtékkel megmunkált darab…

Megrázta a fejét; időnként még őt is hatalmába kerítette az Azkabannak e sajátja, az emlékezés. Talán túl sok időt töltött a Szigeten… Egyedüli élőként, a senki földjén. Mert ez az volt. Az őrületé, maximum; a dementorok mellett ő volt az egyetlen helytartója. Együtt hallgatták őket, amikor Vala már nem volt itt…
De még sokáig csengett a fülében az átkozott dallam.
Sikolyok a szélben…


          Egyéb

avialany || Natalie Dormer

Naplózva

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 07. 21. - 00:28:58 »
0

Hát végre elkészültél...

Köszöntelek az oldalon!

Az előtörténetedre érdemes volt várni, nagyon részletes és igényes munka.
Tetszett, hogy bár mozaikos az egész történet, a legtöbb ehhez hasonló narratívától eltérően nagyon jól követhető, nem bonyolítja hanem megmutatja a szálakat, nem titokzatoskodik hanem mesél.
Nagyon tetszik, hogy beleveszed Devlin Whitehornt. Nagyon szépen kidolgoztad a családtörténetet is, úgyhogy az aranyvérűséget fenntartások nélkül engedélyezem.
Csodálatos munka!

Az előtörténetedet ezennel
elfogadom!


Mivel igen jól tájékozott vagy az oldalon, gondolom nem okoz majd nehézséget, hogy megtaláld az alábbiakat, azonban mégis megkapod az útmutatót:
avatarfoglalás ~ névsor ~ hogyan ejtsd a nevem ~ családfák ~ Munkaügyi Központ ~ Rend-lista ~ szerepek a védelemben
Naplózva

Vala Yersin
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 07. 21. - 00:48:05 »
0

Köszönöm Men?

Még ha a cica rosszabbik énje nem is tudta megállni a kisbetűs gúnyolódást. Bibíí
Naplózva

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 07. 21. - 00:51:15 »
0

Nem gúnyolódás volt. Mosolyog
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 06. - 01:27:59
Az oldal 0.231 másodperc alatt készült el 31 lekéréssel.