Üres tanterem

.:: Benim ::.

Gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége. Annyiszor eljátszotta már Benjamin. Ó, nem se tudom számolni hányszor. És hányszor kellett kijelentenem, hol ilyen, hol olyan módon, hogy nem. Mert egyszerűen nem.
Ő a barátom. Csak a barátom. De reményeim szerint örökre az marad.
Más lány biztosan értékelte volna a kitartását. És valójában meg is érdemelne ennyi szenvedés után egy kis jutalmat, de nem tőlem. Tudta jól milyen vagyok. Tudta azt is, hogy nem éri meg a vesződség. Ő mégis kitartott. Lázasan igyekezett, amely már-már kínossá válik. Mint most is. Ugyanakkor ez segített rájönnöm arra, hogy bizony ezzel érdemli ki leginkább a barátságom. Történetesen azzal, hogy bárhogyan is viselkedtem vele az évek során, mégis mellettem állt. Na persze én nem tudom olyan szemmel szemlélni a világot, mint ő. De mit tehetnék? Inkább élem a csendes életem a szabályos mederben. Nem akarok mindent megváltani és a feje tetejére állítani a világot? nem úgy, mint ezek a rajzok.

Tény, hogy nem kellett volna ennyire felkapnom a vizet. Hiszen ezek csak firkák, melyek lehet most lehet réges-rég születtek egy unalmasnak vélt óra keretében. Ami, máris mínusz pont. Na de azt eltekintve, hogy pont én vigyorgok a képeken, még egész jók. Bishop tényleg tehetséges, ez nemcsak első felindultságból mondtam. Ennek ellenére mégsem érzem azt, amit talán más érezne, mint egy ?múzsa?. Számomra ez nem hízelgő, vagyis, nem olyan mértékben mint kellene, sokkal inkább felvilágosít arról, bizony Mr. Bishop még mindig nem mondott le rólam. Én pedig azt hittem ostobán, hogy minden rendben van?
Nem csoda ha kissé feldúlt arccal pillantok le a másikra. Mi több, már-már kegyetlen arckifejezéssel. Ha ezt le meri rajzolni? csak egy bárd kellene a kezembe és átvenném a Véres Báró helyét hús-vér emberként. Nem jó ez így?tudom?
És gondoskodik Ben, hogy ez ne is maradjon így sokáig.

A bocsánatán meglepődök. Erre tényleg nem számítottam. Nem ilyen egyszerű formában. Úgy látszik, még Ben is tartogat néha meglepetéseket. Elvégre a Sajnálom szó nem olyan közkedvelt a legtöbb ember számára, mint kellene. És ez? ez jó pont, bizony. Ám ez a halovány öröm szintén hamar illan el. Főleg, mikor nekem szegezik egy rövid mondatban az összes eddig elkövetett bűnöm.
Sosem voltam egy Szentlélek, ez igaz. Mégis mindig a maximumot hoztam ki magamból. Az, hogy az emberi kapcsolatok terén volt némi hiányosság az a jellememből adódik. Ezt pont neki kellene tudnia a legjobban. Így abszolúte nem értem az egészet, mert mit is vár?? Mindenki nyakába borulok majd egyszer csak? Én nem Yolanda vagyok aki feltétel nélkül bízik meg mindenkiben, vagy kevés feltétellel. Nem kell semmilyen jóslás ahhoz, hogy ezt már most borítékoljam. És erre még józan paraszti ésszel Ben is beláthatja.

Döbbenten pislogok hát, hogy aztán végül lehajtsam a fejem. Töröm az agyam, mert csak kellene valami válasz, ha nem is visszavágás, de mégis valami kézzelfogható dolog, ám semmi sem ötlik fel bennem. Nem is ez fáj leginkább és nem is az, hogy Ben ezt mondta, hanem maga a tudat, hogy igaza van. Nekem mégis jó volt így éveken keresztül? mindig is ez volt a rám jellemző? a fagyosság, a kegyetlenség? hiba volt a részemről, hogy ilyen ostoba módon sértődtem meg, de? tényleg nem ez lett volna a módja, hogy jelezzem neki. Mégis megtörtént. Mit tegyek? Nem fogok térden állva könyörögni. Azt hiszem ez is egyértelmű.
- Én? -
Kezdenék bele, de elakadok, és csak nézem a gyors pálcamozdulatot, mire az összes földön heverő papírlap Benjamin kezébe kerül.
- Soha senki nem állt mellettem. Kivéve Yolandát, de neki sem tettem ezt kötelezővé? ?
Egy lélegzetvételnyi szünet erejéig állok csak meg. Mindössze ennyi, miközben Beni szemeibe nézek. Hogy végtére is kimondjam, a döntés rajta áll.
- És neked sem muszáj? sosem kértelek? -
De ha kérném megtenné? Valószínűleg. És ha nem kérném? Lehet még akkor is. Ennek ellenére mégis jó lenne mindez. Mert az utóbbi időben sok szükségem lett volna Yo-n kívül valaki másra, főleg így Luc halála után. Vajon Beni vállalja mindazt, amit egy barát jelent nekem? Ez tényleg csak rajta áll?

~ Johnny... semmi gond *saját csúszásaira mutat* ~

- Bocsi, de tényleg ők az egyetlen zenekar, akiknek tudom a nevét - utal Amy arcán halvány mosollyal szabadkozva a Noirra. - De ha nem nevetsz ki, akkor hajlandó vagyok eldúdolni neked egy részletet az egyik dalukból. Nem tudom a címet, viszont talán már hallottad és tudod folytatni a gitárral. Azt ne is várd, hogy énekeljek, mert bűnrossz hangom van, szerintem kábé a falat kaparnád, maint meghallod. Mondjuk kínzási eszköznek tökéletes.
A lány néhány másodpercig nevet, azután némileg hamiskásan kezdi el dúdolni a Noir egyik legtöbbet játszott számát. Az első pár sor után reménykedve néz fel Johnathanra, csupán tekintetével kérdezvén, hogy ismeri-e a zenét.
Ha Johnny gitározni kezd, akkor türelmesen végighallgatja, és csak utána kezd bele a mondókájába; ha azonban reménytelenül néz vissza Amyre, azon esetben a lány rögtön belevág:
- Mást sajnos tényleg nem tudok, soha nem figyelem az előadókat, címeket... szóval nyugodtan sorolhatsz egy párat, úgyis lesz közte néhány ismerősen csengő.
Nathan nem segít Joynak, míg fuldoklik, nem veregeti hátba, azonban a leányzó cseppet sem haragszik emiatt, így legalább nem harapta el a nyelvét. Végül csak nézi a rajzait átszellemülten bámuló fiút, aki jóval azután szólal meg, hogy ő befejezte a szövegelést, mely a hegyibeszéd és szabadkozás furcsa keveréke lehetne, ha rangsorolni akarnánk. Centire pontosan ismeri ezt a nézést, ezt a fajta elmélyedést. Ilyenkor van az például, hogy az ember teljes lelki nyugalommal elindul át a zebrán, nem zavartatván magát a tülkölő, vészfékező autóktól és a piros lámpától sem, mivel a kezében lévő könyvre (vagy más egyébre) koncentrál: egyszerűen megszűnik számára a külvilág.
Elnéző mosolyt csillant a srácra, azonban nem adja le újfent az imént összehablatyolt tengernyi marhaságot, hanem teljesen másfelől közelít a témához:
- Felébredtél, Johnny? - kacag halkan a lány. - Annyit kértem csupán, hogy őszintén mondj véleményt, ha már azon elenyészően kevés emberkék közé tartozol, akik láthatják a rajzokat. Ne legyél emiatt elfogult, a valódi nézetedet szeretném hallani. És nem kell aggódnod, nem kínvallatás folyik. Ha negatív kritikát mondasz, azt is el tudom fogadni, elég erős a lelkem.
Ezzel - immár utoljára - újratölti a korsókat. Saját italát felmelegíti, mielőtt nekilátna, bár pusztán azért teszi mindezt, hogy a vajsörös kupa mögé rejtőzhessen és Johnatha ne láthassa vonásait a kritika elhangzásakor.

[:: v é g e]

..:: Yvette ::..

::  csak a zene

Vékonyra préselt ajkakkal indulok meg ma már nem tudom hanyadszorra a padom felé, hogy a maradék holmimat is összeszedjem. Legjobb lenne, ha most azonnal távoznék, de a táskámért így is, úgy is vissza kellene jönnöm, és akkor már eleve nem lehet olyan hatásos a vitazáró elvonulásom. Mert hogy én ezt nem vagyok hajlandó folytatni. Csak egyre rosszabbul érzem magam, szüntelen attól félek, hogy a kelleténél valami durvábbat mondok, de tessék, amit eddig mondtam, az is csak falra hányt borsó!
Sosem jutok egyről a kettőre, így nincs is értelme itt tépnem a számat. Mindennek tetejében még legszívesebben seggbe is rúgnám magamat az előbbiekért. Nem vagyok normális.
Az összegyűrt szám szélét harapdálom, ezzel is megakadályozva, hogy meggondolatlan fecsegésbe kezdjek, ahogy az tőlem olyan megszokott. Yv sokáig szóhoz sem jut, ám ezt a kis kiharcolt csendet most örömmel fogadom. Kínos-nem kínos, de jó így teljes némaságban, a másiknak hátat fordítva dobálni a papírjaimat az elnyűtt táskám mélyére. Kíváncsi vagyok, milyen hatást értem el a lánynál, ha egyáltalán elgondolkodik a hirtelen kifakadásomon. A szótlanságból ítélve igen, de én már semmiben sem vagyok biztos.
Ahogy próbálok némi rendszert felállítani a táskámon belül, észreveszem, hogy annak oldalán hatalmas feketeség terjed minden irányba, mintha valami vírus szemléletes pusztítását látnám felgyorsítva. Remek, nagyon remek! Még a tintás findzsa is bemondta az unalmast.
Rezignáltam vállat vonok, mintegy válaszként a sors iróniájára, és meg sem próbálom eltűntetni a tintapacát. Tíz perc, és úgy beleszárad a szövetbe, hogy nem is lesz szükséges eltávolítani onnan.

Felgyorsult szívverésem figyelmeztet arra, amit a fülem elmulasztott megtenni ? indul a második menet, Yvette végre megszólalt. Még nem fordulok meg, így sokkal inkább olyan a helyzet, mint egy mugli film legdrámaibb jelenetében. Bár nem hiszem, hogy Yv sok mugli filmet látott volna életében.
Hülyeség, de valamiért máris úgy érzem azt az árválkodó ?Én?-t hallva, hogy megenyhültem, s elérkezett az idő a mély bocsánatkérésekhez. De óriási szerencsém, hogy az ajkamat rágcsáltam, különben elhamarkodott sajnálkozásba kezdtem volna. A folytatással viszont úgy ráharapok a számra, hogy csodálnám, ha nem serkenne ki a vérem.

- Mi az, hogy soha senki nem állt melletted?! ? ezt tényleg nem akartam hangosan kimondani, de egyszerűen kicsúszott. A számhoz kapom az ujjaimat, hátha mégis vérzik a görcsös hirtelenséggel rázáródó fogaim miatt, de nem. Pedig mégis azt a jellegzetes vasas ízt érzem.
- Senki nem állt melletted? ? ismétlem hitetlenkedve, meg se hallva, hogy Yolandát a szerencsés kivételek osztályába sorolja. Szédülni kezdek, ellazítom az ujjaimat, s a táskám majdnem megint a földön landol. Nem izgat. Csak az utolsó mondata pörög újra és újra a fülemben, mint egy bolond ringlispíl. Nem muszáj mellette állnom, hiszen sosem kérte, tényleg. Ennek ellenére, én hülye, mindig ott koslattam a nyomában, számtalanszor idiótát csináltam magamból, bevertem egy tag képét is, amikor úgy éreztem, Yvette büszkeségén ejtett csorbát. Éjszakákat virrasztottam át, hogy kitaláljam, mivel vidíthatnám fel őt. Nem is érdekelt volna az animágia annyira, ha nem ő lett volna a tanárom. Leégettem magam az egész iskola előtt, csak hogy igent mondjon a meghívásomra a karácsonyi bálba. És akkor is megvédtem őt, amikor nem volt a közelemben. Tényleg elszédültem.

- Hiba volt itt maradnom ? mondom rekedten inkább csak magamnak. ? Tiéd az üres terem, hagylak tanulni.

Nem fogom a szemére vetni a sok felhajtást, amit körülötte csaptam, mert abban igaza van, hogy ő sohasem kérte egy kiskutya lelkes csaholását. Nincs jogom visszavágni neki, de nem is akarok már ilyet tenni. Igaza van, igaza van, igaza van; mindig is egy senki voltam a szemében, miért számítana az erőlködésem? Akkor sem számított. Végül is.. oly mindegy.
A nyelvemmel még mindig a szám belső szélét piszkálom, ha vérzik, ha nem. Rámarkolok a táskám elvékonyodott pántjára, a vállamra vetem, majd megint hátat fordítok Yvette-nek anélkül, hogy még utoljára rávetnék egy elkeseredett-vádló pillantást. Csak jussak végre egy kis levegőhöz, esküszöm, úgy szédülök. De máris érzem a megkönnyebbülést, amint kitárom az ajtót, és átlépek a küszöbön.

::  v é g e

[ Amynek. ]

Az egy dolog, hogy az egész iskola a Niortól zeng, de... de ez nem jelenti azt, hogy nekem is feltétlen kívülről kéne fújnom a számaikat, nem? Ugye ez nem ilyen alapkövetelmény a Roxfortban? lehet, hogy ha nem tanulom meg rögtön az egyiket, Dumbledore behív az irodájába és mehetek is haza rögvest.Persze az eddigi bulik elejére néha-néha benéztem, de... nem vártam meg azt, amíg a Noir kerül a színpadra, addigra én már elhagytam a terepet és felvonultam a hálóba. Kihasználtam, hogy senki nincs a környéken és inkább gyakoroltam meg ilyenek. Mondjuk azt valóban nem értem, hogy miért nem megy nagyközönség előtt, de mindegy is.

Intek a fejemmel, hogy neeem, dehogy is fogom én kinevetni, próbálja csak mg eldúdolni azt az egy kis részletet, hátha valamit a fülembe csempészett a Noir a tudatom nélkül, de sajnos abszolút nem ismerős a dallam.
- Sajnálom...
Húzom el egy kicsit a számat. Valóban kár, hogy nem ugrik be semmi, ilyenkor átkozom magamat, hogy iért nem hallgattam eddig meg őket. Első dolgom lesz, hogy felkutatom a próbatermüket és hallgatózni fogok vagy nem tudom. A következő produkciójukon biztosan ott leszek. Jah és persze nagyon is remélem, hogy jól játszanak és, hogy tetszeni fog, mert különben... ehh...

Megszeppenve nézek Amyre. Nagyon mulatságos lehettem, bár minden erőfeszítés nélkül is röhögnek rajtam, most még tettem is valamit. Biztos az, ahogy felkaptam a fejemet, vagy ahogy elmerültem a képek nézegetésében. Egy apró mosoly csúszik az arcomra, közben kezemmel továbbra is a képeket piszkálom, rendezgetem az asztalon. Még végignézem őket, mielőtt véleményt mondanék. Nem mintha nagyon vacillálnék azon, hogy mit is mondjak... Időhöz is jutok, hogy rendesen meg tudjam fogalmazni a mondanivalómat. Sosem árt, ha az ember nem csak hablatyol összevissza.
nah az alapvető válasz megvan, csak egy kicsit rövid. Nem kéne valami hosszabb? Ki kéne fejtenem a véleményem? Hát lássuk, csak sikerül. Ezt viszont már nem tudom megfogalmazni. Nem akarom Amyt tovább húzni.
- Ügyes vagy, tényleg tetszenek. Ahogy.. nézegetem... látszik, hogy fejlődtél is.
Pillantok fel rá mosolyogva, valóban, talán még sorrendbe is tudnám rakni a képeket, mert látszik, hogy egy-kettő már egyre kidolgozottabb és részletesebb. Olvastam valamit a múltkor, hogy bárki meg tud tanulni rajzolni. És, hogy ez valójában nem kézügyesség, hanem meg kell tanulni látni a dolgokat. Az tény, hogy gyakran jó fantázia kell, főleg ha csak úgy magadtól rajzolgatsz és nincsen előtted az, amit lerajzolsz.

Újra magamhoz kapom a gitárt, támadt egy ötletem. Hiszen... végülis nem feltétlen kell valami ismert számot játszanom, főleg olyat, amilyet mindketten ismerünk, félő, hogy olyan nem is nagyon lenne.
- Mi lenne, ha.. ha csak simán játszanék valamit?
Kérdezem, közben kitárva az egyik karomat, a másikkal a gitárt tartom. Mutatni így is tudok pár akkordot, meg így még szemezgethetek is dalokból. Nem feltétlen kell ismernie, hiszen azt akarta, hogy játsszak, nem volt konkrét kérés, hogy mit, nem igaz?
Persze azért még megvárom, hogy Ő erről milyen véleményen van. Ha esetleg nem tetszik neki az ötlet vagy ilyesmi... Isten ments, hogy én egyedül hozzak döntést. Meg aztán.. kérdés volt ez, nem?

~ Johnny ~

Amy vállat a srác tanácstalan pillantása láttán, aztán az ő arcán is megjelenik egy halvány mosolyféle.
- Azért ha legközelebb játszanak valahol, érdemes lenne meghallgatnod. Tudod, mert ők végül is az iskola részei... most indulnak innen és egyszer talán híresek lesznek - kacag fel a lány. - Meglehet, kell vagy száz év, míg felnőnek és befutnak, de ki tudhatja azt most?! Talán már holnap vagy jövőre felkapják őket, elvégre van néhány jó számuk.
Lassan hal el a hitetlenkedő-komolytalan, egyúttal tréfás nevetés az üres teremben.
Joy az ablakra pislog korsója füle mellett, de a néhány röpke mondatnyi vélemény kifejtése alatt a világért nem nézne a rajzaira avagy Johnathan szemébe. Nem azért teszi, hogy ezzel megnehezítse a fiú dolgát, mégis lassacskán álmodozóra vált a tekintete és megszűnik körülötte létezni a világ. Egy kép jelenik meg a fejében, s Amy legszívesebben azonnal nekifogna, hogy lerajzolja még mielőtt elfelejthetné. Rutinosan nyúl táskájába, ceruzát, radírt ránt elő, aztán egyre bőszülőn egerészik rajzlapok után. Mivel per pillanat csak a fantáziájában kivetített kép lebeg a szeme előtt, eszébe sem jut, hogy az imént nyújtotta át az összeset Nathannek - egyszerűen nem lát túl a rajzolhatnékon, akár egy rossz szenvedélybeteg. Hát igen: nem mindig kellemes, ha az ember ihletett állapotba kerül. Ilyenkor a hang sem hatol el a lányka füléig, mindössze egy (minimum) közepes erősségű oldalbabökés segíthet rajta, arra talán felébredne.
Dermedten bámulja az ablakon keresztül látható szeletkéjét az égnek, és egy árva szót sem hall a vele szemben ülő krapek szövegeléséből vagy legalábbis nem fogja fel.
Hirtelen mozdul meg, de nem azért, hogy válaszoljon a kérdésre; az asztallap fölé hajol és követhetetlen gyorsasággal ró fel rá valamit. Ha közelebbről megnézed, egy kamaszfiú körvonalai bontakoznak ki, méghozzá egy Johnathanhoz gyanúsan hasonló fiúé. A lány jobb híján választotta csak az asztalt a skicchez, később valószínűleg majd papírra viszi az alkotást, most azonban nem akadt semmi jobb a keze ügyébe.
A főbb vonalak befejezése után egy atlétát és hosszúnadrágot viselő tizenéves kölyök "ül" az asztal szélén, s hogy jobban kihozza az anyagokat, Amy jellegzetesen farmermintázatúra satírozza a nadrágot. A fiú akár a néhány évvel fiatalabb Johnathan is lehetne, de Amy nem nevezi meg konkrétan az alakot, hiszen sohasem szokta. Így bárki azt képzelhet a helyére, akit akar.
Joy szinte kijózanodva néz fel a rajzból, de látszik rajta, hogy félig-meddig másfelé jár még. Tétován szólal meg:
- Ne haragudj... mondtál valamit az előbb? Egy kicsit elbambultam.

[ Amynek ]

Újonnan a rajzokat kémlelem, közben pedig Amyre figyelek. Megpróbálom sorrendbe rakni a képeket. Természetesen egy nagyon aprólékos és sok munka árán készített rajz után simán jöhet egy csak körvonalaiban odavágott kis képecske. De... ilyet nem is nagyon látok, kevés közötte a kontúr. Lehetetlen sorrendbe tenni őket így inkább hagyom. Összeszedem őket, szépen egymásra rakom és visszanyújtom Amynek.
Bólintok egyet, valóban meg kell hallgatnom azt a bandát, ha már ennyire jónak mondják őket, valóban szégyen és gyalázat, hogy még nem hallottam őket játszani.
- Ígérem, a következőre elmegyek.
Mosolyodom el hirtelen, sőt inkább már vigyornak is mondható. Mondjuk hamarosan el is tűnik az arcomról, látva, hogy a lány már egy teljesen más világban jár. Bámul ki az ablakon és nem jutnak el hozzá a szavaim. Akár csak engem az előbb, most őt is körbevette egy üvegfal vagy egy buborék, vagy hasonló.

Megijedek, ahogy hirtelen kotorászni kezd a táskájában. Mit keres? Biztos egy kést, amivel leszúr. Tudhattam volna, hogy egy tündérarcú gyilkos ül velem szemben. Arcomra kiül az ijedtség, el sem hiszem, hogy így próbálta elvonni a figyelmemet arról, mégis mire készül.  Habár... ha a pálcájával ilyen dolgokat tud, hiszen... jó bűbájtanból vagy... vagy átváltoztatástanból, Óh, igen, abból... Szóval ha egy bűnöző lenne, nem a táskájában matatna a fegyver után, hiszen ott van mellette a pálcája. Vagy elfelejtette és azt keresi? Figyelmetlen, nem is jó gyi...
Hatalmas kő esik le a szívemről. Csak ceruza és radír kerül elő. Nagyot sóhajtok és félresöpröm az arcomba hulló göndör tincseket. Nyugalomra semmi okom, ceruzával is lehet embert ölni, csak még fájdalmasabb és hosszabb az a bizonyos alagút. Node az igazat megvallva, nem néznék ki ilyen csújnya dolgokat Amyből. A látszat csalhat, de nem kell mindig csalnia, így csak tovább figyelem.

Az asztal fölé hajol és rajzolni kezd. Az asztalra. Átfut az agyamon, hogy esetleg odatoljak neki egy papírt, aminek ugyan egyik oldalára már rajzolt, de a másik még felhasználható. Áh, semmit nem érnék vele, félresöpörné, biztos transzba esett, vagy ihletet kapott, igen, inkább az utóbbi. Csak nem bájolt valamit a vajsörébe. nem lepődnék meg, ilyen rajzokat ép szellemmel nehéz készíteni. Már nem úgy értem... áhh, én nyomorult.
Felkapja a fejét. Hogy.. hogy mondtam e valamit? Hát tulajdonképpen igen, mondtam, de annyira nem lényeg, így csak zavartan legyintek.
- Nem, nem mondtam semmi... különöset.
Azzal a gitár ismét mellém, a fotelnek támasztva a földre kerül. Azt hiszem, nem ma fogok gitározni. Azért kíváncsi lennék, mit rajzolhatott oda az asztalra.

~ Johnny ~

A lány összevont szemöldökkel, töprengőn néz Johnathanra.
- Semmi különös? Akkor biztosan egy kisebb vagy nagyobb monológ volt. Netán kérdés. Megismételnéd? Légyszi - aranyos, kérges férfiszíveket lágyító tekintettel pislog fel a fiúra.
Egy utolsó pillantást vet az asztalra rajzolt Johnny-hasonmásra, jóváhagyóan bólint, azután összegömbölyödik a fotelban. Mostmár bárki megnézheti a skiccet, hiszen úgysem fogja tudni senki, hogy ki rajzolta - a hollóhátas srácon és rajta, Amyn kívül. Akár Nathan is odahajolhat vagy odaléphet megszemlélni bátran, s bár Joy nem szereti mutogatni a műveit, mégsem fogja leharapni érte fiú a fejét. Talán csak azért, mert éppen ő van a képen... De azt igazán nem várhatja el az alkotótól Johnny, hogy elé fordítva az ábrát, Amy elkezdje mutogatni a képmást, mert az mégiscsak ciki lenne; legalábbis a leányzó felfogása szerint.
Célzatos pillantást vet a fiú ülőhelye mellé kerülő hangszerre, majd Johnny szemébe nézve újfent megszólal.
- Szerintem ne nagyon tedd le azt a gitárt, hiszen még alig játszottál valamit... várj csak! Ismered a Roxette-et? Ugyan nem rockzenekar, de most hirtelen beugrott a neve. Van egy számuk, Sleeping in my car, vagy valami hasonló a címe. Azt ismered? El tudnád játszani?
A látszat ellenére a kölyöklány nem akarja próbára tenni a fél iskolán végigvonszolt hollóhátast, csakcsupán kíváncsi a zenéjére. Érdekli, hogy mit tud kihozni különösebb gyakorlás nélkül egy olyan dalból, amit nem ő írt vagy talált ki, amit talán csak egyszer-kétszer hallott. Spontán előadást vár(na).
A ceruzát és a radírt vaktában csúsztatja vissza táskájába, miközben szinte hipnotizálón bámul a srácra. Elvégre ő is megmutatott néhány rajzot, ezért igazán megérdemel pár percnyi zenélést.

/ne haragudj az irtó nagy késésért és a rövidke reagért *user bocsánatért esedezik a gitáros fiú lábai előtt*/

[ Amynek ]

Vajon készen van? Minden bizonnyal, hiszen a ceruzáját már el is tette. Úgy megnézném de félek, nem örülne neki. Lövésem sincs mit rajzolhatott és már-már rosszul vagyok a kíváncsiságtól. Addig még a gitárra se tudnék koncentrálni, így felállok és Amy mellé sietek, hogy meglessem mégis mi került az asztalra pár perc alatt.
Hát.. egy kicsit meg is vagyok lepve. Egy csokor virágra, valami kis csendéletre vagy a vajsörös bögrére gondoltam, de nem magamra! Mert ez... úgy tűnik, én vagyok. Legalábbis a göndör hajról, a tincsek alól félig-meddig látszó arcról és a testtartásról erre merek következtetni. Mert így ültem ott a fotelemben még egy perccel ezelőtt. Ha pár pillanat alatt egy ilyet vázol fel, mit alkothat ha TÉNYLEG sokáig foglalkozik egy művel és minden kis apró dolgon átrágja magát és ügyel a legapróbb képkockákra is. Bele se merek gondolni.
- Ez...
Túlságosan leesett az állam ahhoz, hogy bármi értelmeset is ki tudjak nyögni. Megrázom a fejem és felegyenesedek. Azt hiszem éppen eléggé megszemléltem már a kis művet. És most kettő Johnathan is visszavigyorog Amyre. Az egyik az asztalról a másik meg élőben a fotelből.
Visszaülök a helyemre, felveszem a lerajzolt pózt és vállat vonok. Apró mosoly jelenik meg az arcomon.
- Csak ismételni tudnám magam. Nagyon tehetséges vagy.

Zavartan helyezkedek - újonnan. Remek, szóval mégiscsak gitároznom kell. Csak legyintek. Most már édes mindegy, hogy mit mondtam az imént, főleg, hogy Amynek eszébe jutott egy banda neve. És még én is ismerem!
- Ismerem. Bár még csak párszor hallottam de a refrént... talán, hát... nem is tudom...Gondolkodok el egy kicsit és felkapom az ölembe a gitáromat. Valahonnan egy pengető is előkerül és ott ülök... kezemben a gitárral és látszik az arcomon, hogy 100%-kal agyalok az akkordokon. Vagy a dallamon, vagy azon, hogy azt hogyan lehetne eljátszani.
Közben pedig nagyon-nagyon örülök, hogy van végre valami amit mind a ketten ismerünk és talán még ügyeskedhetek is valamit. Remélem, hogy ügyeskedek és nem bénázok. Elég gáz lenne ha ezek után elcseszném az egészet és nem tudnám lejátszani még a refrént sem. Ha az nem jön össze.. akkor az ének dallamát próbálom majd meg beleerőszakolni a gitárba, mert abban legalább biztos vagyok.
- Lássuk...
Suttogom magamnak miután összeszedtem magam és rázendítek. Csak könyörgök, ne csesszem el rögtön...

~ Johnny ~

Amy a fotelba gömbölyödve széles mosollyal szemléli Johnathan leesett állát. Mintha csodálkozna egy pöttyet - véli a lányka kuncogva, míg Johnny a rajzot szemléli. Szerény bóintással reagál a dicséretre, de szavak nélkül. Ugyanis nem akar szabadkozni, hogy jaj ő  dehogyis jó, viszont nem akarja leszólni sem a saját munkáját, így nincs értelme kinyitni a száját és bármi mást mondani.
Fészkelődni kezd helyen, hogy oldja lányos zavarát, azonban amint a fiú a gitárért nyúl, Joy megnyugszik: nem kell megmutatnia több rajzát, és most nem is ő fog szerepelni - akár pozitívan, akár negatívan - a másik előtt, Johnnyn van a sor. A lány biztató mosolyt csillant fel, bátorítón néz a hollóhátasra, hiszen ő sem halt bele abba, hogy megmutatta a skicceket, akkor Johnathan is biztosan túlél néhány akkordot. Amy csodálkozva néz a pengetőre, valahogy neki sem tűnt fel mikor és hogy került a fiú kezébe, mivel a leányzó csak a lényegre koncentrált. Mármint arra, ami szerinte a lényeg, azaz a gitárra.
És végre felcsendül a várva várt dallam, a Roxette zenéje. Joy oldalra billentett fejjel, egyetértő hunyorgással hallgatja a zenét, ami Nathan tehetségét dicsérve szinte tökéletesnek mondható, egyáltalán nem hamis, nincs vagy legalábbis Amy nem vesz észre tévesztést. Ehhez már csak egy énekhang hiányozna, ám mivel a lány tudja, bízvást halálosnak nevezhető éneklése, főként annak piszkosul hamis volta miatt, így inkább nem kezd rá a jól ismert nótára. Hiszen ki tudja, még talán az őrületbe kergetné vele ezt a kedves, mégis félénk srácot, az pedig nem áll szándékában. Jobb híján halk tapssal kíséri a dallamot, majd minden szándéka ellenére dúdolni kezdi a dalt, miközben üres korsóját forgatja két tenyerével.
- Ez nagyon klassz, Johnny! - kiált fel elragadtatással - Már csak a tomboló tömeg hiányzik, meg néhány klassz hangú énekes, akik végig tudják a szöveget. Részemről nem énekelnék, ha nem bánod, egyrészt mert nem ismerem végig a dalszöveget, másrészt pedig azért, mert veszettül hamisan énekelek, amikor néhanapján dalra fakadok pff... - fúj nagyot hirtelen -, na hát azzal akár ölni is lehetne. Ha valakinek lett volna annyi esze anno, hogy ezt kihasználja, akkor biztosan nem marad faarcú egyetlen indián sem Amerikában, és még kínzócölöp sem kell hozzá. Visszatérve a zenédre: fantasztikusan játszol. Jártál valaha zenesuliba? Csak mert a zeneiskolások vannak kábé ilyen szinten, miután lehúztak három-négy évet a modernkori, de megkövesedett Mozartok és Beethovenek kezei alatt. Játszol még nekem egy kicsit? Akár improvizálhatsz is, teljesen mindegy, mert a minőség tökéletes.

[Scarlette]

A résnyire nyitott ajtó mögül óvatosan bekukkantottam a terembe, de az üres volt... pont olyan üres, mint az esetek többségében, amikor ide jövök. Hozzá kell tenni, ez azért elég gyakran előfordult. Igaz, mostanra már nagyrészt túltettem magam a szakitáson, hiszen hónapok teltek el azóta, de a magány iránti igényem még mindig gyakran rámtört s ilyenkor nem tehettem mást, mint hogy felkeresem törzshelyeim egyikét, például ezt a termet. Itt meghúzódva, a magányba burkolózva kibámulni az ablakon... páratlanul gyönyörű érzés, ha valaki tudja értékelni az ilyesmiket. Ráadásul a csendes gondolkodásra is alkalmas, ami pedig különösen jól jött az elmúlt hetekben. Az Amandával való szakitás jégre tett egy időre, még ha korábban nem is tűnt valószinűnek, hogy ez megtörténhet. De már vége: Greg és Any közreműködésével sikerült túlélnem ezt az időszakot. Voltak ugyan mellékhatásai a dolognak, de legalább élek... és ez valami olyasmi, ami koránt sem volt biztos eleinte.

Beléptem a terembe s magamra zártam az ajtót. Egy pillanatra megtorpantam... majd elindultam a hátsó sarokban lévő ablak, illetve az oda már beállitott szék felé. Volt az ajtó mellett egy nehezebb fiókos szekrény, régebben azt mindig odébbtoltam, hogy ne senki ne tudjon bejönni... de eddig még soha nem próbálta meg senki, szóval feleslegesnek tűnt az erőfeszités. Ha pedig most nyit rám valaki... hát, akkor igy jártam. Manapság már elviselhetőbb társaság vagyok, mint régebben. Az önbecsülésem volt az, amire a bukott szerelem a legnagyobb csapást mérte. Korábban azt gondoltam, hogy én vagyok a szép, a jó, a különleges, aki mindenki fölött áll... de immár kiderült, hogy ez mind nem igaz, sőt. Jelenleg ha ki kellett volna választanom a Világ Legszarabb Emberét, akkor egyértelműen magamat jelöltem volna erre a cimre. És ez nem túl jó, hiszen önbecsülés és önbizalom nélkül nem jut sokra az ember. Az egyetlen szerencsém, hogy képes vagyok ezt nem kimutatni. Rengeteget változtam mások számára is láthatóan, amikor összejött Amandával: egyfajta önkéntelen megfelelni akarás lépett életbe bennem és valószinűleg ezért sikerült azt a néhány hónapot együtt eltölteni. Aztán... aztán vége lett. Önhibámon kivül, de mégis magamra vettem a terhet és cipelem azóta is... és fogom még nagyon sokáig, ha egyáltalán meg tudok tőle szabadulni valamikor. De ez még a jövő zenéje: kár ennyire előreszaladni.

Miután kényelembe helyeztem magamat a székben (már amennyire kényelembe lehet ezy ilyen egyszerű darabon), egy cigarettát toltam komótos mozdulatokkal az ajkaim közé, majd az öngyújtó halk kattanása után mélyet szippantottam az éltető aromából s fújtam ki a füstöt a levegőbe, majd követtem tekintetemmel mig el nem oszlott. Tudtam, hogy le kellene szoknom róla, de egyszerűen nem ment. Megpróbáltam, hiszen Amanda is gyűlölte, de még az ő kedvéért sem sikerült letennem, most pedig már semmi igazi motiváció nincs rá. Pedig már haszna sem volt, nem tudott feloldani, nem tudott javitani a hangulatomon... egyszerűen elvesztette minden értékét, de mégsem tudtam lemondani róla. Pedig jó lett volna. Egy új élet kezdete lehetett volna, egy lépés az ösvényen, ami végre igazán megváltoztat és kiragad ebből a lelki nyomorból, amiben tengetem a napjaimat. Egy úk élet...
Pont olyan távolinak tűnik, amilyen mindig is volt.
De talán majd egyszer nekem is összejön...

Damien

Nem gondoltam volna, hogy így a nyár közeledtével mindenki elfoglalttá válik , főleg a vizsgák miatt, olyannyira, hogy nem is marad idejük egy kis csevegésre, vagy egy sétára a parkban, zenehallgatásra a klubhelyiségben. Természetesen megértem a barátnőimet, most mindegyikük a saját feladataira koncentrál, kinek mi megy rosszabbul, arra készül. Nekem is ezt kellene tennem, de sosem voltam az a magolós fajta, hogy órákon át bújjam a tankönyvet. Szerencsére, nekem elég elolvasnom kétszer-háromszor, s máris megragadnak a fejemben az olvasottak. Egyedül a számmisztikával vannak problémáim, lehet, hogy gyakorolnom kellene...
Ezt csak jobban erősíti bennem a tankönyv látványa, melyet a kezeim között szorongatok. Igen, már a szobámban elhatároztam, hogy a mai napot a gyakorlásnak szentelem, mert szeretnék viszonylag jól teljesíteni ebből a tárgyból is. Éppen ezért vettem magamhoz a könyvet, egy tollat, s jegyzetpapírokat. A szobában azonban nem maradhattam, mivel a lányok hangosan tanulnak, s össze-vissza repkednek a különböző szavak, évszámok, gyökérelnevezések, seprűtípusok és más hasonló dolgok.
Talán ezért is jó az, hogy van néhány üres tanterem, ahol nekiveselkedhetek a tananyagnak. Már vagy negyed órája járom az épület folyosóit, a nap sugarai elárasztják a teret, érzem a bőrömön a meleg érintését, s legszívesebben kimennék az udvarra. Annyira csábító a természet, mégis nemet kell parancsolnom önmagamnak, mert a végén ma sem lesz tanulás. Hjaj, nagyon unatkozom...
Végre, meglátom azt az üres tantermet, amely ilyenkor valóban mindig üres, legalább is nagyon remélem. Egy kicsit beülök, tanulgatok, majd , ha végeztem, talán még teszek egy sétát odakint. Könnyedén lépkedek a terem felé, egy egyrészes, barna ruhát viselek, melyet egy sárga öv dob fel. Mondhatni egész visszafogottan öltöztem fel, bár a V nyakrész most sem hiányozhat. Hajam lágyan pihen a vállaimon, s csak apró hullámok tarkítják. Alóla néha kivillan a nagy, ezüstös karika fülbevalóm, kezemen egy sárga , széles karkötő virít. Még pár lépés és el is érem a terem ajtaját. Jobb kezem a kilincsre fonódik, kitárom az ajtót, nyugodtan belépnék, amikor észreveszem, hogy a teremben már van valaki.
- Hello - Köszönök csengő hangomon, egy apró mosoly keretei között. Egy fiú az, cigarettázik. Nem ismerem, bár talán már láttam őt a folyosókon. Mindegy, ha már itt vagyok, csak megkérdezem, hogy van-e még egy hely, nem szívesen indulnék újabb keresőhadjáratra.
- Ne haragudj, de volna itt egy hely számomra? Tudod, most mindenki ezerrel tanul, a legtöbb terem foglalt, a szobában pedig lehetetlen tanulni a többiektől. - Kezdek csacsogásba, közben egy újabb mosoly kúszik az arcomra. Nagyon remélem, hogy nem zavar el, mert akkor marad a természet, s az újabb semmittevés...
-

[Scarlette]

A percek lassan, vontatottan teltek s csend volt, tökéletes némaság... de ez igy volt jó, a gondolatok ilyenkor tudtak hábirotatlanul folyni, egyedül ebben az állapotban tudtam tisztán látni. Márpedig erre szükség volt, legalább időnként. Átgondolni az előző ehhez hasonló alkalom óta eltelt időt, utólag mérlegelni a döntéseket, megbánni ezt-azt... szerintem egy jellem - legalábbis egy annyira elkorcsult jellem, mint az enyém - csak igy fejlődhetett és válhatott esetleg jobbá. Az ember csak a saját hibáiból tanul: ezzel én sem voltam másként. Márpedig hibáim azok voltak bőven... és nem javultak, vagy maximum nagyon lassan. Ezen is változtatnom kéne, csak éppen eddigre már elfogyott a tudomány és ötletem sem volt miként lehetne felgyorsitani a folyamatot. Hiába, a csődtömeg-effektus mostanra sem hagyott el... s vélhetően soha nem is fog.

A csend hirtelen tört meg: lépések zaja hallatszott a folyosóról. Odakaptam a fejem a hang forrásának irányába, majd megállapitottam, amit úgyis tudtam: az ajtó ugyan zárva van, de ha valaki be akar jönni, azt semmi nem akadályozza meg a cselekedet végrehajtásában. Tudtam, hogy már nem érek oda az ajtóhoz, ezért a zsebemhez kaptam, amiben a pálcámat tartottam nagy ritkán... s sok más esethez hasonlóan most éppen nem. A legritkább esetben folyamodtam a varázseszköz használatához, de amikor éppen szükségem lett volna rá, akkor nem volt nálam. Annyira jellemző. Nem tehettem hát mást, minthogy elmormolok egy imát az égiekhez, akikben tulajdonképpen nem is hittem, s teljes erőből kivánjam, hogy az illető elbattyogjon az ajtó előtt s eszébe se jusson bekukkantani.
Természetesen ez sem jött be.

A lépések elhaltak, majd egy pillanattal később kitárult az ajtó s egy szőke hajkorona tulajdonosa toppan be a terembe. Feltűnő jelenség, azt meg kell hagyni: csupa szin és élet, egy üde folt az én talpig fekete megjelenésemhez képest. Lehet, hogy már összefutottunk valamerre: ebben az iskolának nevezett labirintusban nehezebb kikerülni egymást, mint nem, szóval szinte bizonyos, hogy ismerem látásból... más kérdés, hogy visszaemlékezni nem tudok rá, ahogy a kastélylakó populáció másik kilencven százalékára sem. Tehát egyfelől vadidegen, másfelől meg nem. De ez csak a kisebbik baj volt: a nagyobbik az volt, hogy első ránézésre látszott: a csöndes pihenésnek és gondolkodásnak ezzel vége, feltéve ha ittmarad. És lám, még egy pillanat sem telt el, már meg is fogalmazta ebbéli szándékát méghozzá oly módon, ami csak elmélyitette korábbi aggályaimat.

- Hello - köszöntem vissza nem túl lelkesen, s hagytam, hogy az arcomra is kiüljenek az érzelmeim. El tudtam volna rejteni őket, ha akarom... de nem akartam. Miért tettem volna? Nem ismerem ezt a lányt és nagy valószinűség szerint semmi előnyöm nem fog származni abból, ha ittmarad, hátrányom viszont annál inkább. De... bunkó mégsem akartam lenni. - Ha nem zavar a füst és csendben birsz maradni... akkor nyugodtan, hely van elég. - Hát... legalábbis nem annyira.
De ha nem tetszenek a feltételek... akkor fel is út, le is út.

Morcos Damien

Bevallom, hogy először egy magoló diákra számítottam, vagy kettőre, háromra, de arra nem gondoltam volna, hogy amikor belépek, egy önmagát dohánnyal károsító sráccal találom szemben magam. Én magam már régóta nem dohányzom, de nem szoktam ezért szólni másoknak, ha nagyon zavar a füst, olyankor inkább távol maradok. Bár talán a füst csak egy indok, lehet, hogy a valódi okom az, hogy ne szokjak rá újra a dohányzásra. Még anno, Franciaországban kaptam rá, akkor kezdtem el fogyni is. Talán van összefüggés a kettő között? Hmm...Inkább most nem kezdek el ezen gondolkodni, mert ismét annál a pontnál kötök ki, hogy nem tanulok.
Mosolyom továbbra sem lankad, annak ellenére, hogy a srác nem tárt karokkal fogadott. Elvártam volna egy füttyentést, vagy kocsányon lógó szemeket, netán tátva maradt ajkakat. Na jó, most csak viccelek, nem vagyok ennyire beképzelt, tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen gömbölyded lányokat mostanában kevésbé kedvelik. Ahogy észrevettem, inkább a nádpálcák jönnek be a srácoknak. Persze, akad kivétel, mert azért akadnak "rajongóim", de csak módjával.
Tekintetem gyorsan végig futtatom a "sötét" alakon. Elsőre kicsit bizarr és olyan kis búval bélelt. Nem értem, hogy ha ilyen szép az idő, akkor hogy lehet valaki ennyire letörve. Még csak mondania sem kell, hisz az arcára van írva. Bár az is igaz, hogy ez nem rám tartozik, de nem szeretem az embereket szomorúnak látni. Biztos vagyok abban, hogy jobb kedvre lehetne deríteni, már csak az a kérdés, hogyan. Vagy lehet, hogy ismét túl naiv vagyok? Nem, nem hiszem...
Behúzom magam mögött az ajtót, miközben egy apró mosoly kúszik az arcomra, s igenlően biccentek felé.
- Nem zavar és esküszöm, hogy csöndben maradok.- Továbbra is mosoly, miközben megközelítem az egyik padot. Oké, nehogy azt higgye, hogy egy vigyorgép vagyok , vagy bármit is szeretnék tőle, legutóbb is megbántam azt, hogy arra a mardekárosra mosolyogtam. Éppen ezért elfordítom a fejemet, s leülök a választott pad mellé, majd a számmisztika tankönyvet a padra helyezem. Kicsit megigazgatom a ruhámat, ezután a hajamat is hátra dobom, s nagy nehezen hozzálátok a könyv fellapozásához. Negyedik lecke, a kilences szám és ami mögötte áll. Hjaj, hogy én mennyire utálom a számokat. Semmi értelme sincs szerintem. Ha bármit elintézhetek egy két bűbájjal, vagy bájitallal, akkor minek foglalkozzak én a számokkal? Muszáj lesz, hisz ez a feladat, ebből fogok vizsgázni. Na jó, kezdjünk neki. Lassan elkezdem olvasni a sorokat, de a nap sugarai éppen az asztalomra sütnek, s annyira csalógatóak. Ráadásul itt ül mögöttem egy srác is, ha már itt van, miért ne beszélgethetnék vele? Úgyis egész nap ez volt a bajom, hogy nem tudtam kihez szólni, mert mindenki tanult. Ő pedig nem tanul, hanem dohányzik és ez igen nagy különbség. Egyik kezem a szék támlájára siklik, majd lassan kifordulok, s tekintetemet a fiúra emelem.
-  Amúgy Scarlette Lena Storme vagyok, számmisztika vizsgára készülök, de nem igazán megy a tanulás, valahogy nincs kedvem hozzá. És te? Mire készülsz? - Teszem fel a kérdést egy kis mosollyal, barátkozva. Persze, hülye kérdés, de nem mindegy? Legalább próbálok vele kommunikálni. Nahát, csak most látom, milyen szép barnák a szemei. Kár, hogy a haja az arcába lóg...

[Scarlette]

A legnagyobb bánatomra elfogadta a feltételeket és nem habozott, azonnal be is slisszolt a terembe. A szemem sarkából figyeltem, ahogy célba veszi az egyik padot majd leül mellé. Szemrevaló volt, azt kár lett volna tagadni, de... volt valami a megjelenésében, ami elnyomta bennem a vonzalom minden csiráját. Túl szines, túl pozitiv, túl vidám... a legkevésbé sem illik hozzám. Viselkedésében egy kicsit talán hajazott Amandára, de első blikkre a komolyság mindenféle jele nélkül ténykedett, ami alapból kizárta a lehetőségeket. Semmi szükségem nincs egy vigyorgépre: akkor inkább szerzek egy bohócot, az még kevesebbe is kerül...
Már az is meglepő volt, hogy egyáltalán megjelentek ezek a gondolatok a fejemben... s szinte azon nyomban el is hessegettem őket. Túl korai lett volna, túl friss még a szakitás és a porba hullt boldogság emléke. Visszavágytam életem azon időszakát, amikor még nem hittem abban, hogy a szerelem megváltoztathatja az életet és új fénybe helyezheti annak értelmét... de az már régen volt. Időben nem is annyira, hiszen alig egy év telt el azóta, de... ezalatt az idő alatt többet tapasztaltam a nagybetűs Életből, mint előtte összesen. Először Yvette és a zátony, a szenvedés, a magány; aztán Amanda, az időszakos boldogság, majd az ismétlődő magány érzése... ez igy túl sok volt. Yvette-en viszonylag könnyen túlléptem, belerohanva egy kapcsolatba Amandával, de az is zátonyra futott... és nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát még egyszer, hogy egy másik nő karjaiban keresem a vigaszt, mert előbb-utóbb belekerülnék egy végtelen körforgásba, amiből csak a halál a kiút.
Persze... a halál sem lenne akkora baj.

Egész más lenne a helyzet, ha...
Gondolataimat hirtelen szétzilálta egy csicsergő hang, ahogy a lány, aki elméletileg csöndes tanulásra vágyva kereste fel ezt a helyet, beszélni kezdett. Egy pillanatra elgondolkodtam. Az látszott, hogy szószátyár, de vajon mit tenne, ha nem lennék itt? Elkezdene a fallal társalogni? Még az sem kizárt... de talán annyira nem flúgos. Mindenesetre biztos nem vagyok benne: eddigi működése alapján simán kinéztem volna belőle. Felé forditottam a fejemet s a szék támlájának támasztottam, majd néhány másodpercig tanulmányoztam az immár felém forduló arcot, majd kimért lassúsággal végigmértem tetőtől talpig, miközben azon gondolkoztam, hogy most vajon szórakozni próbál velem, vagy szimplán nem tudja feldolgozni a ''csönd'' szót a maga teljes valójában.
Végül arra jutottam, hogy szórakozni próbál... márpedig velem ezt nem túl tanácsos eljátszani. Kevesen mondhatják el magukról, hogy csatát nyertek velem szemben ezen a hadszintéren.
- Tudod... egy pillanatra felmerült bennem, hogy lehet-e a ''csend'' szónak egy olyan jelentése, amit nem ismerek, de végül arra jutottam, hogy nincs. Amúgy meg... - folytattam, immár ismét az ablak felé fordulva s kényelmesen szippantva egy slukkot a cigiből - éppen kalandot keresek. - fújtam ki a füstöt. A mondat vége elég kétértelmű lett s a kaján hangsúly azt is elárulta, hogy inkább céloztam a modern értelemben vett kalandra, mint másegyébre. Márpedig a fiatal boszorkányok nem nagyon rajongtak a modern kaland ötletéért.
De pont ez volt a szép az egészben.

Damien

Hoppá, talán nem kellett volna megszólalnom? Nem tudom, hogy miért, de ahogy ránézek, úgy látom, mintha kicsit morcosnak tűnne, sőt, mikor beléptem, akkor is határozott "utasítást" kaptam a terem használatára. Csöndben tanulás. Valljuk be, ez nekem nem fog menni, nem bírom ki, hogy csöndben ücsörögjek a könyv fölött, főleg most nem, hogy az egész napom így telik el. Annyira unalmas. Tekintetemmel őt kémlelem, közben ujjaim a szék támláján játszadoznak. Ahogy sejtettem, az a baj, hogy megszólaltam, a válaszából így érzem. Nem lesz könnyű dolgom, ha beszélgetni szeretnék vele. Már éppen megszólalnék, mikor még hozzáfűz valamit a mondandójához. Jól hallottam? Az előbb még olyan mufurcnak tűnt, most pedig már kalandot keres? Igazán meglepő, mert bármit gondoltam volna, de ezt nem. Nem úgy néz ki, mint akinek társaságra fáj a foga...
- Oké, vettem a lapot, csöndet szeretnél. - Fűzöm hozzá a korábbi gondolatához, s az utóbbival egyelőre nem foglalkozom. Egy apró, beleegyező mosoly, majd újra előre fordulok, s ujjaim ismét a könyv lapjaira siklanak. Csak a szemeim nem, azokat még mindig a nap fényei vonzzák és valahogy nem tudok nyugton maradni, érdekel, hogy milyen kalandról is beszélt. Lehet, hogy én vagyok túl naiv, hogy nem értem, de egy dolog a hangszín, s egy dolog az, amit az ember tekintete sugároz. Kalandozni pedig én is szeretek, de csak bizonyos keretek között, ami nálam pár mosolyt, egy kis csevegést, s flörtöt jelent, már, ha az illető vevő rá. Természetesen az is elég, ha már jól érezzük magunkat és nevetünk egy jót. Ennél tovább sosem merészkednék...
- Milyen kalandot keresel? - Fordulok ismét felé, miközben felemelkedem a székről, s lassú léptekkel elindulok felé.
- Olyat, amiben olyan lehetsz, mint Indiana Jones, vagy olyat, amilyenbe Potter szokott keveredni? - Teszem fel a kérdéseimet, előbbit talán nem ismerheti, csak akkor, ha tudja, hogy a mugli világban ki volt Indiana Jones, utóbbi, ha jól tudom, ház és évfolyamtársa. Lehet, hogy fárasztó lehetek számára, vagy talán ostoba tyúknak gondol, de én szeretek beszélgetni, s amíg nem ismerem, muszáj feltérképeznem, hogy mi az , amiről szeret csevegni, s mi az, amiről nem. Talán nagy hiba, hogy így közelítek felé, sokan ezt rossz néven veszik, nem mindenki szeret barátkozni. Én mégis megpróbálom, hisz jó dolog, ha az embernek sok-sok barátja van, ugyanis minden újabb barátság színesíti az életet, s feldobja a napunkat. Eközben odaérek az ablakhoz, s vele szemben, a másik oldalról támasztom meg a párkányt, majd egy pillanatig figyelem, ahogy a füstöt kifújja az ablakon. Cigarettafüst, milyen érdekes, hogy egyáltalán nem jó, sőt, büdös, de ha az ember beleszív, valahogy mégis olyan jó. Olykor nehéz, hogy az ember ne gyújtson rá, annak ellenére, hogy csak rövid ideig dohányzott, de mégis, muszáj megállni, hisz egyáltalán nem jó. Sárgítja a fogakat, büdösíti a ruhát, károsítja a tüdőt és...úgy elszívnék egy szálat...Kell néhány pillanat, mire kiverem a fejemből ezt az ostobaságot, s tekintetem ismét a másik íriszeire összpontosul.
- Nézd, tényleg nem szeretném megzavarni a nyugalmadat, de ma egész nap senki sem szólt hozzám, mert mindenki tanul, te pedig éppen nem és gondoltam, hogy te biztosan szívesen beszélgetnél. Vagy talán rosszul gondolom? - Pillantok rá bájosan, egy kis szempillarebegtetés, egy ártatlan mosoly, remélem, hogy valahogy sikerül elérnem, hogy jobb kedvre derüljön, mert bár nem mutatja, érzem, hogy olyan kis búval bélelt, csak tudnám, hogy miért, mikor ilyen szép az idő...