Roxfort RPG

Egy hatalmas szökőkút, mellyel mindenképp összefutnak a Roxfortba látogatók, mivel közvetlenül a főbejárat előtt kapott helyet. A kút kávájának négy csücskén egy-egy sólyom üldögél.
Itt szoktak gyülekezni a diákok, ha épp indulnak le Roxmortsba, és ide özönlött ki a sok iskolás, mikor Fred és George Weasley meghiúsította Harry, Hemione és a többi ötödéves RBF vizsgáját.

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/arthipost.png)

Kipp. Kopp. Az aranyos kis hófehér cipellők tompa hanggal, monoton ritmusban koppannak a folyosó padlóján. Tulajdonosa pedig rendíthetetlenül halad célja felé. Már jó ideje nem volt ihlete Sunnynak amiről rajzolhatna, ám órán eszébe jutott a szökőkúton rendíthetetlenül díszelgő négy sólyom. Egyet megpróbálhatna lerajzolni. Miért is ne? Nagyon jó kis téma. Madarak. Mindig is szerette a madarakat. Most itt a remek alkalom. Mágiatörténet óra pedig pár perce végetért. Ő azonban nem figyelt végig az órán, hanem fátyolos tekintete arról engedett következtetni, hogy bizony máshol járt lélekben. Lélekben már rajzolja is a sólymot. Elképzeli aprólékosan kidolgozott fejét, tollazatát. Élénk képzelőerővel áldotta meg Merlin nagy szerencséjére. Volt kitől örökölnie. Anyja is, és apja is Merlináldotta fantáziával és kreativitással rendelkezett. Már alig várta, hohy felkaphassa könyveit, táskáját, és a szökőkúthoz vehesse az irányt. Mekkora mázli hogy mindig hord magával ceruzát és mugli lapokat, amiket a mugli gyerekek használnak rajzolásra vagy mondjuk hajtogatásra. A folyosón csak úgy hömpölyög a diáksereg. Ki erre ki arra megy. Néhányan meg is lökik a keskeny apró vállakat. Sunny már megszokta, hogy ahol tömeg van, ott általában bizonyos fokú lökdösődés is van. Nem zavartatja magát már emiatt. Csak maga elé néz, és mosolyog, ahogy mindig.

Nem beszélt vissza flegmán mégcsak szúrós tekintetet sem vetett senkire. Elvégre nem is akarták ők meglökni, csupán nagy a tömeg. Nem szereti a tömeget akárcsak a felnőtteket. A folyosó vége felé már valamelyest apad a tömeg. Egyre kevesebb a folyosókon lézengő diák. A felsőbb éveseknek még bizonyára órájuk lesz, de Neki mára végetért a tanítás. Ennek nem nagyon örült, tekintve hogy szeretett tanulni. De mára teljesen más volt a programja. Ma a kreativitásnak hódol. A válltáska léptei nyomán fel fel ugrándozik ütemesen a kis vállakon. Amikor a szökőkúthoz ér ledobja a szökőkúttal szemközti fal mellé a táskáját, és ráül. De még azelőtt, hogy ezt megtenné kiveszi a megfelelő eszközeit a kis kék színű hátitáskából. Egy kemény fedelű könyv, pár darab ceruza, és egy csomag, tíz darabos papír kerül elő a táskából. Majd letelepszik a táskára, és nekidől a falnak. Szeme elé tárul a szökőkút látványa. Mellesleg hálát ad Merlinnek, amiért ma jó az idő még így szeptember végén is, és nem esik az eső, ahogy az a ködös albionban általában megszokott. A hollóhát egyenruháját viselő kislány nekiáll, és elkezd rajzolni a törökülésbe helyezett lábain lévő papírlapra. Még nem tudja sikerül e olyan szépen lerajzolnia a madarat ahogyan szeretné, de nem is ez a lényeg, hanem a móka. Arcára most a művészekre jellemző átszellemült tekintet ül ki a szokásos mosoly helyett, de ettől csak elneveti magát, és kicsit abba is kell hagynia a rajzolást, ha nem akar kimenni a vonalból úgymond. De amikor újra elkomolyodnak vonásai ismét vissatér az alkotáshoz.

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/arthipost.png)

*A ceruza serényen jár fel alá a papírlapon grafitnyomokat hagyva, melyekből a kislány reményei szerint egy szép sólyom körvonalazódik ki. De nem. Csalódottan veszi észre, hogy amit rajzolni próbált az aligha hasonlatos a szökőkút káváján ülőhöz, Ez egy krikszkraksz. A franc essen bele az egészbe! Körülbelül e féle gondolatok járhatnak fejében, miközben dühösen összegyűri a papírlapot, és hanyagul maga mellé ejti a földre. Ez nem is olyan egyszerű mint azt gondolta. Gondoltban nagyon egyszerűen öltött formát a sólyom a lapon.

Na de a gyakorlat teljesen mást eredményezett. Valami teljes mértékben beazonosítatlan alkotmány keletkezett a hófehér lapon. Áhh. Mindegy. Ha elsőre nem sikerült, hát sikerül másodjára, vagy harmadjára. A nyugalmából semmi sem zökkenti ki. Így ez sem fogja. Újabb lapot vesz hát ki az átlátszó csomagolásból, a könyvre helyezi, majd újból nekiáll. Hátha ezúttal sikerül. Kitartóan fürkészi a kőmadarat, aztán ismét serényen húzza a vonalakat a ceruza. De mégsem. Áhh. Nem megy ez neki. Most egy ideig pihenteti a kreatív energiáit. Hátha attól jobban lesz. De hangokat hall a bejárati ajtó felől. Vajon kik lehetnek? Biztosan őket is a kietlen hely vonzotta ide. Aztán hamarosan előkerülnek a hang tulajai. Az évfolyamtársai azok, Arthur Bellefleur, és Dylan Kyers. Gördeszka van a kezeik ügyében. Biztosan gördeszkázni akarnak. Nagyon nagy lángelme lehet ám aki kitalálja. De nem sokáig marad Sunny figyelmen kívül. Arthur odajön hozzá kíváncsiskodni, hogy mit csinál. Nincs ellenére a kíváncsiság. Azon kevés emberek közé tartozott, akit egyáltalán nem zavart, ha kérdeznek tőle. A kíváncsiság nem bűn. Az imént még a sikertelenség következtében elszontyolodott kislány arcvonásaira ismét visszatér a mosoly.*

-Sziasztok! *Köszön illemtudóan. miközben figyeli kék szemeivel, ahogyan Arthur előtte lefékez a gördeszkájával, és leül arra. Dylan pedig mögötte fékez le. Szemmel láthatóan Ő a páros visszahúzódóbb tagja. Arthi pedig az elevenebbik.* -Csak rajzolni próbáltam, de sajnos nem jött össze. Sólymot rajzolni bizony nem egyszerű. *Válaszol Arthur kérdésére. Majd felnevet egy kicsit. És hogy a Fiúk értsék miről van szó vékony kis mutatóujjával a szökőkút kávájára mutat, ahol a négy sólyom díszeleg.* -És Ti mi járatban? Gondolom ezekkel a fura izékkel akartok játszani. *Kérdez vissza Ő is beszédtéma reményében, és hatalmas sötétkék szemeit a gördeszkákra szegezi. Nem nagyon látott még ilyet, de felkeltette érdeklődését a kerekes járgány. Most rajta a sor, hogy kíváncsi szemeket meresszen hol Arthira, hogy Dylanre annak reményében, hogy választ kap, és elmondják Neki mi a csuda is ez.*

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/arthipost.png)


*Sunny szemeiben mint mindig ismét a kíváncsiság fénye gyúl, hogy valami teljesen újat tanulhat. Magában kissé kényelmetlenül jegyzi meg, hogy nem biztos, hogy olyan jó húzás volt tőle, hogy leizézte az őt kerekes deszkára emlékeztető szerkezetet. Arthi biztosan nem rajzol, vagy nem hódol ilyetén kreatív tevékenységeknek. Ezért lehet az, hogy szinte kiröhögik Őt, de ez cseppet sem zökkenti ki a nyugalmából. A legtöbb korabeli kislány most biztosan zokogva rohanna fel a hálókörletébe, és sírva dőlne ágyikójára. Csakhogy Morrigan Summert nem ilyen fából faragták. De nem ám! Arcocskáján továbbra is kedves mosoly látható, még a történtek ellenére is. Amikor Arthur arról kezd neki magyarázni, hogy ha elég gyorsan megy valaki a gördeszkával, akkor repülhet is. De komolyan. Ennyire hülyének nézni valakit... Főleg Őt, aki a legtöbb dologban megállja a helyét. Egy pillanatig elgondolkozik a dolgon, hogy vajon erre most mi a fitty fenét reagálhatna? Ossza le őket mint a knútos malacot? Vagy inkább őrizze meg a hidegvérét, és bizonyítsa be Neki, hogy Ő nem az a tökkelütött dilinyós akinek gondolják. Az utóbbi mellett dönt inkább.*

-Na ne mondd! Nem hiszem el, hogy attól felemelkedik a levegőbe ez a hogy is hívtad? Gördeszka, csak mert gyorsan mész vele. Magától biztosan nem. Hacsak nem használsz valami okos bűbájt. Mondjuk Locomotort vaagy Vingardium Leviosat, de a Volate e stenderya is jó lehet ha repülni akarsz. A mugli világban a repülőgépek sem maguktól repülnek biztosan a gördeszka sem repül magától.

*Ugyan nem sokat tudott a mugli világról az való igaz, de apja rajongott a repülőgépekért. Ezért aztán otthon rengeteg könyv sorakozott a polcokon a repcsikről. Arcán a mosoly továbbra sem lankad. Igazán csak az Ő logikus következtetéseit mondta el, nem kiosztani akarta a srácokat. Tekintetét hol Arthur-ra hol Dylanre veti várva az egyéb reakciót. Ekkor Arthi felé tolja egyik lábával a gördeszkáját, hogy ki akarja e próbálni. Végül is miért ne? Elvégre szívesen ismerkedett újabb dolgokkal, illetve próbált ki valami egészen újat. Feláll az alkalmi ülőeszközként fukcionáló táskájáról, a könyvet a táska mellé helyezi, majd kiegyenesedik egy pillanatra, hogy kinyújtóztathassa kissé elgmberedett tagjait, majd a gördeszkát kézbe veszi, és szemével a helyet pásztázza, hogy hol van olyan hely, ahol a talaj viszonylag akadályoktól mentes? Hamar megtalálja a szökőkút mellett az úton nem vesz észre semmi akadályt. Leteszi maga elé a deszkát, és egyik lábával rálép, a másikkal pedig előre löki magát lassan, bizonytalanul mozogva a deszkával. Megy vele pár métert, aztán leszáll róla, és visszafele Arthiékhoz is ugyanígy megteszi az utat.*

-Hé! Ez egész szuper! *Válaszol a boldogságtól ragyogó arccal. Majd lábával Arthi felé löki a deszkáját. Nem volt valami profi, de legalább elsőre sikerült neki elérnie azt, hogy ne zakózzon egy rohad nagyot.

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/arthipost.png)


*Nem mindenki képes elviselni, ha valaki műveltebb mint Ő. Arthi sem ezek közé az emberek közé tartozhat. Legalábbis Sunny mondandójára adott reakciójából logikusan következtetve biztosan nem. Inkább becsülné meg a hülyéje hogy tanulhatott valami újat. Bár hozzá kellene szoknia hogy nem mindenki olyan kíváncsi, és információéhes, mint Ő. Neki sosem nyűg volt a tanulás, hanem felért Neki egy kalanddal az az érzés, amikor valami újat tudott, vagy tanult meg. Ezzel a gördeszkázással pedig úgy van, hogy szép volt, jó volt, de köszöni szépen, ennyi. Különben sem lánynak való a gördeszkázás... Egy lány kezébe inkább baba való vagy könyv. Ahogy észre vette a lányok kiváltsága az ész, a fiúk pedig full hülyék! Dylan és Arthi miért lenne különb? Ugyan máár!
A felé küldött gördeszkát fintorogva, reflexből rúgja vissza bal lábával tulajdonosának. Ennyire hülyének azért már ne nézzék! Ideje megcsillogtatni ravaszságát... Elvégre ezért került a Hollóhátba, és az esze miatt... Vagy egy három méteres távolságra megáll Arthurék előtt, és reflektál az ajánlatra.*
-Ez nem lánynak való... Meg aztán miért bízol egy ilyen veszélyes dolgot egy lányra? Csináld Te, ha szerinted annyira menő dolog ez..Talán ennyire beszari vagy? Gyáva vagy!! Gyáva, gyáva, gyáávaaaaaaaaa!
*Kicsit sem diszkréten kezdi el csúfolni Arthurt, amiért az ennyire gyáva, hogy nem meri megkockáztatni a repülést a gördeszkán, holott Griffendéles, akiknek a vakmerőség elvileg a vérében van. Sun célja egyértelműen az, hogy Arthurt végképp kihozza a sodrából. Gúnyos mosolyra húzódnak az apró ajkak, de szemében még mindig ott van a vidámság örökké, szüntelenül lobogó fénye. Amikor Arthi pálcát ránt, Ő sem restelkedik előhalászni a sajátját kék talárja zsebéből. Arth "mutatványára" kifejezéstelen arccal tekint, majd Ő sem rest bemutatni mit is tud.*

-Lacarnum, Inflamare! *Mondja ki a varázsigét a táskája közelében lévő papírgalacsinra célozva, ami az előzőleg elrontott rajzát tartalmazza. Az összegyűrt papírlap lobogva ég pár percig, majd fokozatosan megsemmisül, elég. Majd mindkét kezét leengedi, de a pálcáját nem teszi vissza a zsebébe, nem látja most jónak. Kíváncsian várja mit reagál Arthi az előbbi gűnyos gesztusra. Vajon bekapja a csalit, és saját csapdája rabja lesz?

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/arthipost.png)


*Nem mondhatni, hogy túlságosan kiszámíthatatlanok lennének Arthi reakciói. Legalábbis úgy reagált a visszavágóra, ahogyan azt Ő elképzelte. Nem gondolta egy percig sem, hogy megteszi ezt a hülyeséget, hisz Sunny megvan győződve róla, hogy amit Arthi a nagyon sok eszével kitalált, az képtelenség. Még ebben a varázsvilágban sem lehetséges. Még nem olvasott erős erejű lebegtető bűbájok után, de most már kifejezetten érdekelni kezdi a dolog. Egész biztos, hogy ez után a kis délutáni találka után elmegy a könyvtárba Madam Cvikkerhez,és utána néz mik a lehetőségei. Még talán fel is ajánlaná Arthinak és a szótlan haverjának, hogy tartsanak vele, hátha megtalálják a megfelelő bűbájt a repüléshez. De előbb jobb benyomást kell keltenie a fiúkban. Be kell bizonyítania, hogy Ő igen is jó fej kislány, és vele szót lehet érteni.A Griffis srác kioktató monológját türelmesen végighallgatja, majd sóhajt egyet, nagy levegőt vesz, aztán elégedetten mosolyog, mint aki megkönnyebbült, és tudásra szomjas, csillogó szemekkel néz rá a két fiúra.*

-Igazad van... *Jelenti ki hirtelen.* -A Vingardium Leviosa tényleg nem jó erre. De ha ennyire jól értesz a bűbájokhoz, akkor miért nem találsz ki Te valamit? *Kénytelen volt feltenni ezt a kérdést újdonsült zseni haverjának. Noha Ő tisztában van vele, hogy nem lesz könnyű dolga Arthurnak, hisz a tizenkét éves mágusok képességeit ez meghaladja. Sunny tudja ezt nagyon jól, de megakarja adni az esélyt Arthinak, hogy bebizonyíthassa, nem is olyan tökkelütött, mint ahogy első látásra tűnik.*
-Talán nem is vagy annyira tökkelütött, mint amilyennek látszol. Ez tök jóó! *Muszáj volt ezt megjegyeznie, hogy ezzel is növelje Arthiban az érdeklődést a téma iránt, és hogy bebizonyíthassa nem is beképzelt, mint amilyennek talán esze miatt tűnik, és hajlandó beismerni, ha másnak igaza van. Ez talán felébreszti a két fiúban a rokonszenvet iránta.

-Mit szólnátok hozzá, ha később megnéznénk a könyvtárban, hogy mik a lehetőségek? Hümm? Talán akad valami bűbáj nektek, amivel repülhettek a gördeszkátokkal... Miközben az ajánlat szavai elhagyják a pici ajkakat egyre közeledik Arthi és Dylan felé, majd őket megkerülve elmegy a vaskos ajtó melletti táskájáért. Addig is időt hagyva a két fiúnak, hogy elgondolkozzanak a dolgon, na és ne láthassák arcán a huncut kis mosolyt, amiből rájöhetnének, hogy ez pusztán egy újabb ravasz csel lenne. A táskájához érve felkapja azt, majd mielőtt vállaira venné alaposan leporolja, majd visszaindul a fiúkhoz, és megállva előttük veszettül komolya ábrázattal várja a választ.

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/arthipost.png)


*Mosolyogva várja Arthi reakcióját a költői kérdésére. Elégedetten tapasztalja, hogy derék évfolyamtársát bizony semmi sem zökkenti ki nyugalmából, és ezúttal is uralja a helyzetet. Kielégítő választ ad kérdésére az önbizalomban szinte fürösztő fiú. Nem is szól semmit. Nem szükséges megjegyzést fűznie, hisz a lehető legvalószínűbbnek tűnő választ adta, noha sem Sunny, sem Arthi nem biztos a dolgában. De aztán mi a fenének járnak iskolába, ha nem azért, hogy új dolgokat tanuljanak meg? Majd később biztosan megtanulják. Most még túl kicsik hozzá. Ajánlatára azonban nem igazán azt a választ kapta, amit szeretett volna. Nem nagyon ismeri még a két fiút, ezért nem tudta, hogy Madame Cvikker kitiltotta őket a könyvtárból, amit Ők szemlátomást "nagyon is sajnálnak".*

-Nagy kár...  *Sóhajt fel csalódottan, és arcvonásai is hasonló csalódottságot tükröznek. Milyen jó lett volna megismerni jobban Arthi-t a könyvtár csendes falain belül. De sebaj. Ami késik sosem múlik. Ha pedig a nyálas regények béli végzetszerűség létezik, akkor ők nem ma futottak össze utoljára. Ha így van megírva, akkor találkoznak még, és akkor apait- anyait belefog adni, hogy Arthi megkedvelje. Sajnos nem jutott eszébe megjegyezni mennyire hasonlít az unokatesójára, Fergusra, akivel titkos viszonyt folytatott. De szerencsétlenségét az anyjától örökölte. Hajlamos elrontani mindent egy perc alatt. És most elég nagyot hibázott.* ~Nem lesz ez így jó. Valamit tennem kell. Meg kell változnom.~ Sóhajt fel ismét csalódottan, és szemeiben némi könny csillan fel, amiért hajlamos volt elrontani mindent akaratán kívül két másodperc alatt. Fejét lehajtja, hogy még csak véletlen se láthassa meg a két fiú, hogy elgyengült, és kitörő érzelmei nemsokára megnyitják könnycsatornáit, mindezzel feltörve az elmúlt évek fájdalmát, keservét. Nem gondolta, hogy ennyire szíven fogja ütni az, hogy itt hagyja őt Arthur, és Dylan.

De a két fiú már el is köszön tőle, és kigördülnek azon a vaskos ajtón, amin át eljut az ember fia a szökőkútig. Pár percig mozdulatlanul áll, majd nagy nehezen összeszedi magát.
-Sziasztok! A köszönő szó fájdalomtól elcsukló hangon szűrődik ki ajkai közül. Majd a nyitott ajtóhoz rohan.
-Remélem találkozunk még. *Mondja félhangosan, nem tudni eljutottak e szavak a két fiúhoz vagy sem, de kikívánkozott belőle. Óhatatlanul megfordul a fejében, hogy vajon Arthit is ilyen érzékenyen érintette a búcsúzás? Fránya kíváncsiság. Most arra kell koncentrálnia, hogy megváltozzon, és barátokat szerezzen. Tudtán kívül is, de Arthi felnyitotta a szemét. Meg kell változnia, és életében sokadjára át kell gondolnia egész lényét, egész életét. Csalódottan huppan le a szökőkút széle mellé, táskájával a hátán. Így marad néhány percig, magába süppedve, aztán úgy dönt ideje visszavonulnia, és megvárni a holnapot. Hátha szebb, jobb holnapra virrad. Felkel, majd még egyszer körbenéz a helységen, és az ajtón át távozva Ő is elhagyja a helyet.   

"Keresd, de soha ne találd meg, különben odavész mindened."
Ennyi volt arra a fecnire firkantva, amit apám küldött a csomagommal. Egy ritka, régi átkos könyvet hozattam magamnak Japánból, de nem érkezett meg időben, így kénytelenek voltak utánam küldeni az otthoniak. Azon gondolkodtam mit is jelenthet ez az egyetlen sor, tudtam, hogy valami fontos lehet, valami irányadó. Talán csak ismét azt akarta tudatni, hogy nem kell megváltoznom? Hogy elfogad így? Hogy maradjak ilyen? Meg se próbáljam eltitkolni gyilkos mivoltom? Fogalmam sincs és ez idegesít. Frusztrál. Még a könyvem sem dob fel igazán, bár jónéhány mozgató, szikrázó, durranó és néhány nap alatt gyógyuló sebeket okozó átkot olvastam benne az elmúlt órákon. Ezeket alkalmazom most a Főépületben felgyűlt tömegen.

Sebes léptekkel haladok végig közöttük, a ruhám és hajam lebegve úszik utánam, szabályosan utat török magamnak, erre is, arra is kiabálva. Gyors utasításokat adok ki az agyamnak és pálcámnak, amely mint második kezem söpri el a többieket az utamból.

- Flectere! Procul! Yndodar! Depulso! - kiabálom éles hangon és aki nem figyelt, az bizony a földön vagy néhány méterrel arrébb találja magát. Van aki csak látásból ismer, de nagyon jól tudja, hogy nem válogatok, ha A-ból B-be akarok jutni, azt a lehető legrövidebb úton, egyenesen teszem meg és könyörtelen precizitással átkozódom futtomban. Ők már maguktól félrehúzódnak, de a kicsik, a prefektusok és a bátrabb "nagylegények" még utánam kiabálnak és felháborodnak, néhányan még megpróbálnak párbajt kezdeményezni, de őket egy-egy egyszerű hárító varázzsal leszerelem és mire feleszmélnek, már el is tűntem.

A Főépületből kilépve a szökőkút felé veszem az irányt. Szeretem ezt a helyet, talán azért, mert a víz csobogása elnyomja a többiek hangját, ezt a sok kusza értelmetlen szót, amit fecsegésre fecsérelnek. Világéletemben csöndes voltam, így azt hiszem nyugodtan feltételezhetem, hogy soha nem fogom megérteni őket.
Óvatosan helyezkedem el a szökőkút peremén, majd kinyitom a könyvem, a hajamat a fülem mögé simítom, mintegy megszokásból és a pálcámat le sem téve olvasni kezdek.

"5. fejezet: Manipuláció."

Lassan botorkálok le a hálóból, arcomon még ott ül az unott kifejezés, amit a mai nap súlya nyomott egész lényemre, s amit egy nagy alvással igyekeztem elhessegetni, láthatóan igen csak minimális sikerrel.
Nem szólok, csupán lassú, kimért léptékkel átvonulok a klubszobán intve az ott tartózkodó ismerősöknek, s menet közben felkapom a táskámat is, melyet alig pár órája magam dobtam le hanyagul az egyik fotelba, nem törődve azzal a lehetőséggel, hogy esetlegesen valaki belenéz. Persze nem is kellett ezzel számolnom, hiszen ez nem az a ház, ahol ilyesfajta dolgok folynának, legalábbis eddig nem ilyennek ismertem meg.
A kis közjáték után, szinte rögtön elhagyom a szobát, s elindulok, az ekkor még céltalan délután bolyongásomra. Tőlem nem szokatlan az ilyesmi, amolyan „járjuk körbe spontán a sulit, aztán majd lesz valami” életérzés, ez az, ami igazán én vagyok.
Tekintetem gyakran elkalandozik, s most csupa ismeretlen arcon állapodik meg, olyanokon, akik lehet, hogy évek óta az iskola diákjai, mégis egyetlen szót sem váltottam velük, a nevüket sem tudom. Nem kéne, hogy zavarjon, de valahol mégis piszkálja a fantáziámat.

~ Hol vannak azok az idők, amikor mindenki felé nyitottam? Amikor nem léteztek korlátok? Hová tűnt belőlem az a valaki, aki sokszor azzal sem törődött, hogy mások a hátuk közepére sem kívánják, mégis ott lóg a nyakukon… Miért lett abból az emberből, ez a darabember? Aki beáll a sorba és nem is néz más irányba csak az ismert világba, csak a biztonságos felé?
Na, ezen sürgősen változtatunk. ~

Ezen gondolatok nyomán rögtön tudom, hogy merre is kell indulnom, irány a szökőkút, ott biztosan találok diákokat, akikkel szóba elegyedhetek.
Jól ismert környezet, sok ismerős arc, az én tekintetem mégis azokon állapodik meg, akiket talán még csak látásból sem ismerek. S legvégül egy, a szemnek igazán tetsző, ám annál zárkózottabbnak tűnő lányon akad meg a tekintetem. Nem hagyom, hogy a gondolatok másfelé tereljenek, elindulok felé.
Lassan haladok, s közben a mosoly egy pillanatra sem hervad le az arcomról, pedig sejtem, hogy mi is vár rám, merev elutasítás és közöny, talán még néhány megvető pillantás és szó is.

~ Mi van, ha nem? ~

Fogalmazódik meg bennem a kérdés, teljesen jogosan, hiszen nem szabad az első pillantások alapján ítélni, s ez sosem volt rám jellemző, az pedig végképp nem, hogy az imént említett helyzet előállása esetén feladnám. Egy kis elutasítás nekem még nem akadály… Ha csak erőszakot nem alkalmaz, nem ússza meg, hogy ne váltson velem néhány szót.
Lassan letelepszem közvetlenül mellé, félreérthetetlenül közel, ám mégsem szólok, csupán ledobom a táskámat a lábamhoz, majd lazán letámaszkodom magam mellé, s várom, hogy nyisson.

A manipuláció jó dolog. Kényelmes, gyors és eredményes módja annak, hogy valakit a saját akaratunk szolgálatába állítsunk. Sokféle manipuláció létezik, de alapvetően két válfaja van: a meggyőzés és a kényszerítés. A meggyőzés esetén elhiteted az alannyal, hogy ugyanazt akarja, mint te, érvelsz, próbálsz a lelkére beszélni, különböző példákat hozol fel, hogy igazold önmagad. Ez a finomabb módszer, nem bántod, nem gázolsz a lelkébe, de lássuk be fáradságos munkába telik kivitelezni. Sokaknak nincs türelmük hozzá, főleg, ha az alany iránt nem táplálunk különösebb érzelmeket.

A kényszerítés a radikálisabb módszer. Fenyegetőzöl, kínzod, a családtagjait fogságba ejted, elveszel tőle valamit, megsebesíted, megátkozod, hagyod szenvedni és amikor feladja, bármit megtesz neked. Gerinctelen egy módszer, de a Halálfalók legtöbbjénél beválik. Voldemort, akinek nem félek kiejteni a nevét, úgy irányítja a korcsait, az aranyvérű agarait, hogy állandó rettegésben tartja őket. lehet egyáltalán úgy élni?
Nálam semmiképp sem működne ez a módszer, kevés olyan dolog van, ami különösebben kedves volna a lelkemnek, amik pedig azok, azoknak sok bántódása nem eshet. Legtöbbjük pótolható, a családom pedig meg tudja védeni magát.
De visszatérve, a varázs is kétféle manipulációt különböztet meg: delejezést (az alany nem veszi észre, hogy manipulálják) és a belülről történő kényszerítés (ezt könnyebben észreveszik, de ha nem tudnak ellenállni hosszabb ideig, akkor utólag már nem emlékeznek). Az utóbbi csoportba tartozik az Imperius. Én inkább az előbbi csoportot kedvelem, ami sokkal diszkrétebb és kisebb a lebukás veszélye.

Már éppen kezdtem megfeledkezni a világról, amikor valami elromlott. Valahogy hirtelen megszűnt az a meghitt nyugalom körülöttem, amit a szökőkút csobogása keltett bennem. Ismét a fülembe hasított a diákok zsongó hangja, a kusza szavak összevisszasága összezavart.
Ahogy feltekintettem a könyvemből, megakadt a szemem a zavar okozóján. Egy fiú telepedett le közvetlenül mellém, kellemetlenül közel, látszólag észre sem véve engem, ezért először azt hittem vár valakit. A szökőkút amolyan találkozási pont, arra vártam, hogy majd egyszer csak megjelenik a barátnője, megcsókolják egymást, aztán el is tűnnek és végre egyedül maradhatok.
Próbáltam visszamerülni az olvasásba, de túlságosan frusztrált a közelsége és mivel néhány percen belül sem mutatott hajlandóságot arra, hogy eltűnjön, becsuktam az átoktárat. A pálcám persze a kezemben maradt, egy pillanatra sem tettem volna el. Azon gondolkodtam mit tegyek. Először csak megköszörültem a torkom, de valószínű, hogy túl visszafogottra sikerült és nem reagált. Eszembe jutott, hogy esetleg szólhatnék neki, hogy menjen arrébb, de nem akartam udvariatlan lenni. Öreg hiba.
Végül úgy döntöttem, nem gyötröm tovább magam, egyszerűen arrább csúsztam, aztán a csobogó vizével kezdtem játszani.

- Sárkány! - suttogtam magam elé japánul, mire egy vízoszlop a levegőbe emelkedett és sárkány alakot öltve, a pálcám nyomán spirálisan repkedni kezdett. Apám kislánykoromban sokat reptetett nekem tűzsárkányokat, különböző meséket mesélve közben. Ez talán az egyetlen szép emléke a gyermekkoromnak. Minden olyan gyorsan elromlott.

A sárkány fül-le szárnyalt a levegőben. A csuklóm folyékonyan mozgott, finoman és kecsesen, hogy a mítoszi lény is úgy hullámozzon, mint a szél. Magamat is gyönyörködtettem ezzel a játékkal, talán még el is mosolyodtam, igazándiból nem figyeltem rá. ismét csönd telepedett háborgó lelkem és elmém egészére, elhallgattatva minden aprócska hangot odabenn. Úgy éreztem még az alkalmatlankodó fiú is része a csendemnek, hálás voltam, hogy nem szólt egy szót sem. Szeretem elfelejteni ezt a világot. Ritkán sikerül, akkor sem tart sokáig.

A sárkány olyan erővel csapódott a vízbe, hogy az felcsapott és főleg a fiút érte el. Nem a látszólagos kontrollvesztés, inkább egy hirtelen jól irányzott és megdöbbent mozdulat okozta a játék végét. Meglepett amit mondott és ha ostobának is tűnik a feltételezés, én úgy éreztem, nem a sárkányról hanem rólam beszél. A gyilkosság és a valóság különbségéről. a félreértettségről és az előítéletekről. Először fordítottam teljességgel felé a figyelmem.

- Igen, ez így van - szólaltam meg halkan a szemébe nézve. Ritkán veszem fel ilyen nyíltan a kapcsolatot akárkivel is, de ez egy ritka pillanat volt. Egy ritka, gyenge pillanat. Annyira viszont nem kontrollálatlan, hogy megmutassam, érdeklődök felé, hogy a szavai megérintettek. Közönyösen nézek rá, ahogy mindenki másra is, a szájam szorosan összezárom, a fejem felszegem, más csak a magasságkülönbség miatt is. A hangom semmilyen érzelemről nem árulkodik, nem esik nehezemre elfedni mindent, ami csak egyetlen mozdulatban is mutatná ki vagyok. Csak a kötést nem tudom elfedni, a talár ujja túl rövid. Sokan hiszik biztosan, hogy a Sötét Jegyet takargatom ilyen nyilvánvalóan, nem is sejtik, hogy én ettől okosabb vagyok. Nem hódolok be holmi jött-ment csonknak, aki többnek képzeli magát.

A Végzetem hordom a kötés alatt. Halálomig.

- Az emberek már rég nem veszik a fáradtságot arra, hogy megismerjék egymást. Elég egymásra nézniük és azt mondani, látom, bemutatkozott, tudom a nevét, ismerem ezt az embert, pedig nem. Mindenki megelégszik azokkal a sztereotípiákkal, amiket magunknak találtunk ki. Vegyük csak azt, hogy ha valaki aranyvérű. Ha az aranyvérű vagy, rögtön mindenki azt hiszi, hogy fenn hordod az orrod és el vagy kényeztetve. Néha persze igazuk van, de hiba lenne minden aranyvérűre rányomni a bélyeget, hogy sznob. Ebben az iskolában pedig ebbe nevelnek bele minket. "Melyik házba is jársz?" "Aha, értem, akkor te biztosan ilyen meg ilyen vagy." Semmi sem rosszabb ettől az előítéletesedéstől - mondtam halkan, a víztükörbe bámulva. Nem voltam felháborodva, nem éreztem dühöt, egyszerűen kinyílvánítottam a véleményem.

Ijesztő, hogy mennyire bekebelez minket egy-egy skatulya, amiből nem tudunk megszabadulni. Ez a téma különösen rosszul érint. Nyolc éves korom óta a saját anyám nem hajlandó a közelembe jönni, nem hogy megismerni! Nem mondom, hogy valami nagyot és csodálatosat hagy ki, de beteges ahogy gyűlöl. Bár... ha megváltozna sem biztos, hogy én is képes volnék még szeretni őt. Túl sok sérülés, túl sok törés és karcolódás van azon a tükrön, amibe belenézünk, mint ahogy most én a vízbe. Megígértem magamnak már számtalanszor, hogy nem fogok sírni. Csak némán remegek a súly alatt.

- Miért jöttél ide hozzám? - kérdezem ránézve. Sorsszerű lenne, hogy idelépett vagy csak szórakozik? A Mardekárban nem ritkán próbálkoznak palira venni, de túl átlátszó a mosolyuk, a gesztusaik, nem tudok megbízni bennük. Már nem. Vajon ezzel a sráccal is megégetem magam, ha hagyom magam kilesni a pajzs mögül? Néha szükséges elviselni a kockázatot, azért, hogy felfedezzünk valami újat? Valaki újat. - Soha ne köszönd, még minden megfordulhat. Ki tudja nem fogok-e holnap pálcát nyomni a mellkasodhoz és azon kapni magam, hogy meg akarlak ölni? A sors útjai kifürkészhetetlenek. Soha nem szabad megköszönni, amit tegnap kaptál, különben holnap könnyedén elveszíted... - suttogtam. Ha tényleg komolyan gondolja, nem fog megrémülni. Ha tényleg olyan érdekes, akkor nem ijed meg ennyitől. Üres szavak, némi púder és az egyszeri varázsló minden csodát elhisz. Hiba. Végzetes hiba.

A skatulyák világának tökéletes iskolapéldája a Roxfort, ebben nincs ellenvetésem a lánnyal, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a kivételek egy ilyen közegben ütköznek ki leginkább, itt a legfeltűnőbbek.
Azonban el kell ismernem, hogy beszélgetőpartnerem tökéletesen látja a helyzetet, sőt tökéletesebben, mint mások.
Elmondásából megállapítható, hogy értékesebb ember, mint azt bárki gondolná, egyszerűen csak skatulyába zárták, melyből nem nagyon engednek, de hát ez iskolánk sajátja…

- Ha olyan egyszerű dolgokat nehezemre esne kimondani, hogy köszönöm, már igencsak komoly bajban lennék. Az már nem én lennék. Ha holnap vagy a későbbiekben pálcát nyomnál a mellkasomhoz, sem gondolnám úgy, hogy tévedtem, hibáztam. Sokkal inkább úgy gondolnám, hogy ennek így kellett történnie…
Manapság az emberek annyira félnek a haláltól, hogy e rettegésükben nem tudnak előre tekinteni, meglátni a lehetőségeket a jövőben. Nem marad nekik más, csupán ez a hideg érzés mely gúzsba köti őket, s minden egyes lépésüket meghatározza. Éppen ezért léptem ide hozzád, mert próbálok kitörni a szürkeségből, meglátni másokban az értéket. Valamit benned is láttam. A sárkány óta pedig sorsszerűnek érzem a találkozásunkat. –

Ahogy lassan leviszem a mondat végén a hangsúlyt tekintetemet ismét a szökőkútra fordítom. A lágyan fodrozódó vizet figyelem, s közben azon gondolkozom, hogy vajh mitől érzek keserűséget a lány szavaiban, mitől van olyan mélyről jövő bánat egész valójában, düh, amelyet az egész világra engedne.

Elgondolkodtat, amit mond. Sorsszerű volna mindaz, ami történik, belefásulunk abba, hogy várjuk a halált? Apám azt mondja, mindenre képes vagyok és azt hiszem, igaza van, hiszen már csak kevés olyan dolog maradt, amitől félek és veszélyt jelentene rám ebben a létben. Legyőztem azt az erőt, amit mások soha nem tudnak: a Halált. Nem gátol a tudat, hogy valamibe belehalhatok, valamiért szenvednem kell, mert talán már üres is vagyok.

Mi történne, ha meghalnék? Egy újabb lélek a porba hullana, csöndesen elmúlna ebben a sötétségben, ami beszippantja és szaggatja, míg él. Elmerülnék. Egy szavam nem volna, nem kapaszkodnék semmibe, senki nem venné észre, hogy már nem vagyok. Nem lenni… Érdekes két szó. Megszűnni létezni annyi, mint megtalálni azt, amire eddig a választ kerestük. Az élet értelmét, azt hiszem. Igen, a földi élet egyetlen értelme: a halál és ami azon túl van, ez az egyetlen cél, melyben minden lény összeforr. Furcsa. Élni azért, hogy meghaljunk. Értelmetlen, mondanák, de még sincs, mégsem lehet igazuk.

- Bölcs vagy – mondom halkan, most már teljes valómmal felé fordulva, megfigyelve az arcát, a szemeit. Valahogy ő is komoly most, pedig az az érzésem, hogy ez nem jellemző rá. Nem sok olyan embert ismerek, aki komoly és még beszélni is lehet vele. A mi házunkban a legtöbben, akik csöndben figyelik az eseményeket és a harsányságot megvetve burkolóznak magányba, általában csak túl felsőbbrendűnek érzik magukat, ahhoz, hogy beszéljenek akárkivel is. Én remélem, hogy nem vagyok ilyen. Ha mégis…

… most bebizonyítom, hogy nem.

- Egyébként… - kezdem kicsit bizonytalanul a mondatot. – Hogy hívnak?

Olvad a jég, mely eddig kettőnk között húzódott s az idegenségből táplálkozott. Úgy érzem, most is megfelelő volt a „ne ítélj elsőre!” gondolkodás, hiszen Senceben több lakozik annál, mint amit sokan gondolnak.
Az első benyomásom rögtön a bölcsesség volt, ami talán a sokat látottságból fakadhat, úgy tűnik eleget látott már az életből ahhoz, hogy felállítson egy olyan képet a világról, melyet megfelelően alá is tud támasztani a saját tapasztalataival. Úgy vélem, hogy ez egy reális kép lehet, ám még nem kerek egész, kerek egész soha sem lesz, mindig lesznek olyan behatások, amelyek így vagy úgy de alakítanak ezen a látásmódon. Megpróbálok én is egy ilyen emlékké válni, egy ilyen alakító tényezővé.

- Bölcs? A bölcsesség az idősek kiváltsága. Sokat kell még ahhoz látnom a világból, hogy bölcsnek nevezhessem magam. Nem mondom, hogy nem találkoztam az élet elég sok arcával, de - nem sértésként - az eddigiekből nekem az jött át, hogy te sokkal többet láttál a világból, mutatott már neked édeset, s keserűt…
A nevem Evan, Evan Temple. Téged? Hogy hívnak? –

Hangzik el végül a kérdés, mely régóta formálódott ajkaimra, csak a megfelelő pillanatra vártam.


~ Meglepő, hogy egy ilyen egyszerű, majd minden beszélgetésben természetesnek mondható kérdés, vajh miért nem hangzott el már korábban.
A válasz igazán egyszerű, mert most jött ez ideje. Úgy vélem van oly tartalmas ez a beszélgetés, hogy ennek is megfelelő helyet kelljen találni. ~

Ezen gondolatok nyomán arcomra szolid mosoly húzódik. Szemeimmel keresni kezdem a lány tekintetét, próbálom szóra bírni lélektükreit.
Boldog vagyok, hogy kiléptem abból az irányból, amely felé haladtam, amely a felszínes emberek élő börtönébe zárt volna…

 
- Tévedés - jelentem ki. - A bölcsesség nem a korral jár. Nem attól függ hány éves az ember, hogy mennyi mindent lát, hanem attól, hogyan gondolkodik. A bölcsesség az, amikor az ember megérti az élet apróbb darabjait és aztán egybefűzi őket, gondolkodik és megéli azt, amire született. A bölcsesség mindenkiben ott rejtezik, csak elő kell idézni a jelenlétét. Bölcs vagy - ismétlem meg határozottan, majd egy flegma mosollyal hozzáfűzöm. - És jobban teszed, ha nem vitatkozol velem. Úgyis nyernék - vigyorodok el.

Ritkán csinálok ilyet, de ez egy ilyen nap. Ritka emberrel ritka módon viselkedek egy ritka napon, ez így van rendjén. Az ilyen pillanatokat meg kell becsülni. Túl könnyen okoznak csalódást. A csalódást pedig mindig igyekszem elkerülni. Törékeny vagyok én ahhoz, hogy csalódni merészeljek, mert beláthatatlan következményekkel járhat és azok soha nem jók. Általános tapasztalatot vonok le belőlük és csak egyre üresebb és üresebb leszek, egy igazi lelketlen valami, ami nem akarok lenni. De nem tudok változtatni. Egyedül nem megy.

- Ez így igaz - bámulok ismét a vízbe, hiszen a szemeimmel talán túl sokat mondanék, az arcomról lefoszlik a mosoly, mint mindig, ha eszembe jut önnön szerencsétlenségem. - Édeset ritkábban, keserűt többet éreztem és azt hiszem ezért is bújok el inkább és bölcselkedek olyasmiről, amiről semmit sem tudok - mondom ki, majd inkább elhallgatok. Ez a dolog igazán nem való ide.

- Sence, Sence Islington - válaszolok halkan. - Örvendek a találkozásunknak, Evan - mosolygok rá, óvatosan a szemébe nézve, várva mi jön ez után, mert nekem hirtelen semmi nem jut az eszembe, pedig az üres, udvarias locsogás mindig jól ment a politikáról meg a történelemről és a gazdaságról. De az a baj, hogy ez a beszélgetés nem erről szól, nem erről akarok beszélni. Valami értékeset találtam, nem akarom rögtön elereszteni. Nem akarom elszalasztani.

Hallgatom a lányt, közben egy kis mosoly húzódik arcomra a mondandója nyomán. „És jobban teszed, ha nem vitatkozol velem. Úgyis nyernék…” Hangzik vissza a fejemben. S ezen kijelentése után egy mosolyt is kapok.

~ Gyönyörű! ~

Fogalmazódik meg bennem a gondolat, amit aztán rögtön elnyom a következő mondat tartalma. Több keserűség, mint ami édes, bölcselkedés olyasmiről, amiről semmit sem tud. Szemeimet összébb húzom, s közben azon gondolkozom, hogy vajh miért gondolja így, vajon miért nem látja az életében a szépet? Mert, hogy van, mindenkiében. Talán túl erősek voltak a negatív tapasztalatok, történések és ezek emléke erősebben megmaradt, mint a jó, az édes…
Aztán bemutatkozik és kapok ismét egy kedves mosolyt, majd a szemembe néz. Mióta találkoztunk talán ez az első alkalom, hogy tisztán, bár kissé félve, de a szemembe néz. Nem tudom miért, de boldogsággal tölt el, hogy megnyílni látszik felém, a korábban jégkirálynőnek vélt lány, Sence.

- Tudod a bölcselkedés szerintem egy elég megfoghatatlan dolog, épp ezért sokszor érezzük úgy, hogy nem tudunk az adott dologról semmit. A bölcselkedés közben osztjuk meg másokkal a saját gondolatainkat az adott témáról és tudjuk meg erről a másik véleményét s válunk ez által is többé.
A keserű, sokszor sokkal erősebb, mint az édes, talán túlságosan is, éppen ezért hosszabb ideig érezzük az ízét, s gyakran az édeset is épp emiatt nem tudjuk gondtalanul, felhőtlenül élvezni. Biztosan sok jó dolog történt veled is, csak a rossz dolgok elnyomták az öröm lehetőségét.
Amúgy, ha nem haragszol meg, tetszik, amikor mosolyogsz. –

Zárom ezzel a kis hangulatoldó megjegyzéssel a beszélgetést, majd az én arcomra is mosoly húzódik, s viszonozom Sence pillantásait. Nem fürkészem a tekintetét, nem akarom tudni mire gondol, egyszerűen csak élvezem a pillanat nyújtotta örömöt.

*Puha, vastag talár, alatta pulóver, póló, a fejemen csuklya. Az időjárás kriminális, a hideg szelek őrjöngve tépik a kastély falait, még a jókora tölgyfaajtót is meglengetik, miközben betörnek az előcsarnokba és acsarogva cibálják meg a kifelé igyekvő diákok haját, ruháját, házikedvencek fülét.
Igen, Mephisto is velem tartott erre az útra, ahogy lenéztem rá visszabámult aranysárga szemével, ami ugyanolyan titokzatosnak és kegyetlennek látszott, mint mindig máskor. A száján azonban ártalmatlan cicamosoly hízelgett. Mintha nem is ő lett volna a legfőbb oka, hogy a Roxmorts felé indulók közé vegyültem, éles pillantással keresve magamnak az arcot, az ismerőst.
A karomban a sálamba burkolva, hogy el ne szökhessen és meg ne karmolhasson meg egy másik egérpusztító heverészett. Bántott volna, ha vadabbul ellenkezik, főleg, mivel a szemét nézve akár a saját szememet is láthattam volna, türkizkéken ragyogott. Csodaszép macskalány volt.
Csodaszép kismacskákra esélyes ~
Sóhajtva törtem magamnak utat néhány alsóbbéves aranyvérű között, akik valami seprűről hetvenkedtek. Egoizmusban felvehették volna a versenyt Malfoyban, viszont legalább egy fejjel alacsonyabbak voltak, még nálam is.
Alapvetően nem volt olyan nehéz kijutni a hószagú, tiszta délelőttbe, mint az évek óta szokás volt, a sárvérűek eltiltása és a félvérek szelektáltsága nyugalmasabb környezetet teremtett a sétához. Gyorsan elhagytam magam mellett az évfolyamtársaimat, és az alsóbb évfolyamokat is. Mephisto bolondosan ugrált a hóban, hosszú, erős testével úgy fúrta előre magát, mint egy szürke gurkó, kíméletlen élvezettel hajszolta a csizmák nyomán felvert és messzire pattanó jégdarabokat.
Nem tudom miért nem lehet thesztrálokat rendelni a roxmortsi kirándulásokhoz. Sokaknak megkönnyítené az életét.
A szökőkút túlfelén vettem észre a lányt. Várt valakire, vagy csak a sálját, kabátját rendezgette nem tudom, mindenesetre félrehúzódva állt. Elena Pierce. Malfoy legújabb szórakozása, ha a pletykáknak hinni lehet. Szerencsére a karácsonyi szünet előtt nem őt használta az én nőügyeimnek rendezéséhez. Ki tudja mire képesek a szerelmes lányok, csak hogy megfeleljenek Malfoynak? Most meg nem is láttam az órákon kívül, a Griffendélesekhez került. Pech. Remélem, tanít valamit nekik. Mondjuk, beszélni megtaníthatnák őket. Sima beszédre. Mert beszélni azt nagyon tud.
Rövid fohászt gondoltam Merlinhez, miközben a lehető leghatározottabban elé léptem, azért, hogy óvjon meg a lányok veszedelmes természetének értetlenkedő, hisztériára hajlamos árnyoldalaitól, miközben egy neheztelő pillantást még váltottam Mephistora. Ő persze csak hanyatt vágta magát, a hátsó mancsai között kezdett játszani Pierce kabátjának szegélyével.*
-Ne haragudj, ha feltartalak, ez ugye a te macskád?-*lesimítom a kislány fejéről a sálam mélyzöld tekervényét, hogy elővillanjon a türkiz szempár, az ezüstsávos pofácska, a puha orr, bájos száj. Biztos vagyok benne, hogy az övé, de mégse illik seprűstöl a konyhába rontani.*
-Már többször találkoztam vele, mert Mephisto rendszeresen odahozza, ahol én is vagyok, tudod nagyon egocentrikus macska-*igen, szereti megmutatni a nőit, de a végét elharapom.
Bár lennék inkább egy elrontott alkímiakör füstölgő közepén sárkányokkal hadakozva.*

Egy újabb reggel. És nem a megszokott ágyban fekszem. Ismét. Csalódottan felsóhajtok, hasra fordulok, majd a párnába temetem az arcom. Utálok itt lenni. Mindenütt griffendélesek. Bárhova is nézek. Körbe vagyok véve a sok Harry Potteressel. És ez nyomasztó. Mivel velük kell élnem, olyan, mintha egy lennék közéjük. Ez pedig kiábrándító. Már a gondolat is elborzaszt. Sosem vágytam a hősszerepért. Nem fér a fejembe, hogy milyen ember az, aki mindig arra szomjazik, hogy a figyelem középpontjában legyen, hogy mindenkinek segítsen, még annak is, aki nem érdemli meg. Szánalmas, hogy mindenkivel foglalkoznak. Sosem gondolnak arra, hogy olyanok is léteznek, akiknek nincs szükségük a segítségükre? De tőlem… Pazarolják csak az időjüket meg a jóindulatunkat. Akinek feleslegesek ezek a tulajdonságok, vesztegesse csak őket lényegtelenekre. Bánom is én…
Hahota és harsány beszélgetés. Muszáj ezeknek a tyúkokkal kelni?!
Morcosan a párna alá dugom a fejem. Azt hiszem, itt az idő, hogy felkeljek, átöltözzek és elhagyjam ezt a… Cirkuszsátrat.
A fél órás zuhanyzás után, gyorsan kiválasztom, hogy mit veszek fel. Nem értem azokat, akiknek több órájukba kerül kiválogatni az öltözéküket. Ebben nincs semmi bonyolult. A lényeg, hogy a ruhák összhangban legyenek.
A következő összeállítást választom: bézs színű blúz, fekete, magas derekú szoknya, alatta pedig fehér harisnyanadrág, végül pedig egy magasszárú csizma. Elkészítem a hétköznapi sminkemet. A hajam fürtökben ereszkedik le a vállamon, egészen a hátam közepéig. Elrendezem őket, hogy egyetlen hajtincsből se álljanak ki hajszálak, és ezzel el is intézem a frizura ügyet.
Felveszem a vastag fehér kabátomat, a bézs kesztyűmet, sálamat, majd a szobát készülöm elhagyni, amikor észreveszem, hogy hiányzik valami. Valaki. Nem látom Lilithet, aki általában az ágyamon szokott ülni és bánatos tekintettel figyelni, ahogy a kijárat felé tartok. Megállok, majd odatipegek az ágyhoz. Keresem a takaró alatt, a párnák közt, de sehol sincs. Lehajolok, hátha az ágy alatt bujkál, bár kétlem, hisz elég kényes cica, az ágy alatt pedig sötét, hideg és poros van. Ahogy gondoltam, ott sincs. Berohanok a fürdőbe. Üres. Kilépek a szobából, és lemegyek a klubhelyiségbe. Körbepillantok, de nem látom. Pár diák rám néz, összesusmognak. Te szent Merlin! Mintha életükben nem láttak volna a házi állatát kereső diákot. Pedig igazán megszokhatták, hisz anno az a szerencsétlen… Hogy is hívják? Ja igen. Longbottom. Egyfolytában kereste a nyálkás, undorító varangyát.
Nem figyelek rájuk. Bámuljanak csak. Ha nincs jobb dolguk. Griffendélesek. Nem tudnak érdekelni. Ennél nagyobb bajom is van, mint például megtalálni a cicámat. Kilépek a klubhelyiségből és elindulok.
Lehetséges, hogy megfeledkeztem róla és elhagytam. Mostanában elég figyelmetlen vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok mindenre figyelni. Túl nehéz, szörnyen nehéz. De ez a gondolat abszurd, főleg, hogy tegnap este láttam. Lilithet meg amúgy sem hagynám el, hisz nagyon sokat jelent számomra. Ezenkívül roppant okos állat. Visszatalálna a kastélyba, hozzám.
Fürkészem a folyosókat, néha-néha a nevén szólítom, de nem találom. Csak a főbejárat előtti szökőkútnál állok meg. Megvárom, míg a kifelé tartó diákok eloszlanak, majd a távolba meredek. Továbbra is a szürkebundájút keresem. Nem látom.  Fogalmam sincs, hogy hol lehet. Kezdek kétségbeesni. Lehajtom a fejem és elkezdek gondolkozni. Hova mehetett? Hol lehet? Eközben a kesztyűs ujjaimmal játszom, mert ideges vagyok.
Egyszer csak észreveszek egy aranysárga szempárt. Nagyon ismerős. Nincs időm azon gondolkozni, hogy kié lehet az aranyszínű szemű cica, mert valaki megzavarja a gondolatmenetemet. Felpillantok és szembetalálom magam egy ismerős arccal. Seraphin Lamartin, a háztársam, évfolyamtársam. Meglep, hogy hozzám szól, azonban fele annyira nem, mint az, hogy nála van az eddig keresett illető. A szemem kikerekedik, tekintetem pedig újra Seraphin arcára szökken.
-   Hogy mit csinál a macskád Lilith-tel? – kérdem felháborodva, mert nem hiszek a fülemnek. Ellépek az aranyló szeműtől, hogy az ne játszhasson tovább a kabátommal, majd Lilith után kapok. Minél gyorsabban szeretném visszakapni.

Elena Pierce

*Annyira megkönnyebbültem attól, hogy én megtaláltam őt, hogy először fel se tűnt, hogy ő is keres valamit, csak akkor, amikor lendületes agresszióval felém lép, én pedig ugyanolyan energikusan, ahogy jöttem meghátrálok, védelmezőn tartva a saját macskáját, kicsit még el is fordulva, hogy bele ne kaphasson a szemébe.
Mephisto közben lerázza a bundájáról a havat, dorombolva dörgölődzik Elena bokájához, de az a csalfa szeme már megint a kezemben tartott macskalányt bűvöli. Mégis mikor csalogattad el te pokolfajzat? Mióta keresheti már Elena a macskáját?*
-Lilith. Igazán szép neve van.
*Sajnos még nem voltunk bemutatva egymásnak, de erre már aligha kerül is sor. Zavartan visszalépem azt a megtett hátrálást, csak nem fogok megijedni Pierce-től, sohse féltem tőle, attól, hogy újabban Malfoyjal hozzák hírbe, én még nem fogom menekülőre fogni, hat évet túléltem az ominózus sárkányveszedelem mellett.
Átteszem a jobb karomba a macskát, felényújtom, hagyom, hogy elvegyem tőle, ha már egyszer szeretné, mert hiszen azért nyújtózkodott már az előbb is. Sálastul adom, amilyen vékony szőre van, még a végén megfázik, azt pedig nem tesz jót...*
-Közmegegyezésen alapuló udvarlást adott elő, aminek a végén elnyerte a hölgy tetszését és-*hiába haraptam el a gondolatot egy hirtelen megszólalással, a témától nem szabadulhatok. Tétova zavarral nézek Elena barna szemeibe, még a pislogásról is megfeledkezem, azon kapom az időjárást, hogy szúrja a szememet a hideggel.
Pislantok és megköszörülöm a torkom. Most komolyan én mondjam ki? Na de miért? Tudja milyenek ezek a macskák.*
-... és valószínűleg nem először-*fejezem be sután és ügyetlenül. Azt hiszem nem ezekkel a roppant intelligensen megfogalmazott szavakkal és gondolatokkal fogom megtámogatni az eddig rólam kialakult jó vagy rossz képét, alighanem könnyedén elkönyvel komplett idiótának.
Igazából nem is kárhoztathatom érte, kriminális, ahogy így billegek előtte a sarkamon, mintha legalábbis az én hibám lenne, ami történt?*
-Pierce, komolyan tőlem akarod hallani, hogy a macskád kiscicát akar az enyémtől? Azt hittem ennél jobban figyelsz rá. Nem csoda, ha végül elcsatangolt.
*A legjobb védekezés a támadás. Neheztelőn pillantok Mephistora, aki még mindig önmagáért pedálozik a lánynál, minden bűbájosságot elődoromboltatva a torkából, amit csak ott talált, még felpislogó aranyszín szeme is olyan, mintha olvadt lenne, nem pedig hideg, rideg fémszín, amiért én szeretem. El kell ismerni, ért a nőkhöz.*

Hátrál, elfordul. Mi? Mi a fészkes manót képzel ezt magáról? Nem akarja visszaadni az én drága kis Lilithemet? Még egyszer kinyújtom a kezem, a cicámért kapálózva. Dühösen felsóhajtok, majd körbepillantok. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy oldalról nézve vajon milyen képet teremtünk? Egy dühös mardekáros összevissza hadonászik, hogy megszerezzen valamit egy háztársától. Te szent Merlin! De szánalmas… Nem tagadom, elborzaszt a gondolat.
Hát jó. Úgy döntök, hogy inkább változtatok a módszereken és azt csinálom, amihez értek.
-   Jaj, milyen meglepő?! Hát persze, hogy szép! Aranyvérű vagyok, magas elvárásaim vannak.
Hát igen… Általában fitogtatni szoktam a vértisztaságomat. Miért nem csinálhatnám? Mindenki szokott dicsekedni, főleg azzal, amire büszke. Visszatérve az elvárásokra, megszoktam, hogy körülöttem minden tökéletes. Vagy legalább is olyan, amilyennek szeretném. Az elvárásaimnak megfelelő. A macskámról pedig nem is beszélve. Nagyon fontos számomra, így hát azt szeretném, ha mindene szép legyen, mindene meglegyen. Elég ránézni. Szép, tiszta, selymes, ápolt és rendezett bunda, ragyogó szemek, makulátlan fülek, fehér fogak, gondozott manikűr. Lilithről sugárzik, hogy milyen családból is származik a gazdája.
Lepillantok a lábamhoz dörgölődő macskára. Annyira aranyos, ahogy odasündörög hozzám és nagy a késztetés, hogy leguggoljak és megsimogassam, azonban ez a kényszer gyorsan elillan, amikor követem az arany szempárt, ami Lilithet csodálja.
Ismét Lamartinra pillantok. Lehet, hogy rájött vagy szimplán csak érzi, hogy az idegszálaimon játszik, de felém nyújtja a kétségbeesésem okát, én pedig finoman, gyengén, elveszem tőle. Úgy bánok vele, mintha egy törékeny, vékonyhéjú tojás lenne, ami bármelyik pillanatban eltörhet. Magamhoz szorítom, majd a manikűrömmel finoman megvakarom a mellkasát.
Csak Lamartin mondandójára összpontosítok. Lesem minden egyes szavát. Tág szemekkel várom, hogy befejezze a mondatát. Meg sem moccanok. Miért nem mondja ki? Mitől fél? Te szent Merlin! Mit akar mondani? Nem lehet valami mindennapi, ha ennyi idejébe telik kinyögni. Végre megszólal és befejezi a mondatát. Végre! Elnevetem magam. Azt hiszem, nem fogtam fel, hogy mit közöl. Vagy talán rosszabbra számítottam? A kacaj olyan gyorsan halkul el, amilyen váratlanul felharsogott.
-   Hogy mi? Mi vagy te? Macskaszakértő?  – vonom fel a szemöldökömet. Milyen udvarlás? Miről beszél? Az én Lilithem? Jó, jó, tudom, gyönyörű, de akkor is.
Lepillantok a kandúrra. Végül is… Aranyvérű családé, és nem tagadhatom, nagyon helyes cica.
Lilith egyfolytában az aranysárga színű szemeket, illetve a tekintet gazdáját fürkészi.
Rögtön megszakítom a macskaszempárbajt, mikor újból meghallom Lamartin hangját. Hát ez elképesztő! Engem vádol?!
-   Igen is figyelek rá! Lilith nem szokott elkószálni. És amúgy az előbb mondtad, hogy a macskád rendszeresen hozzád viszi a cicámat. Tudom, hogy könnyebb a másikat hibáztatni, de inkább tanítsd meg a kis Casanovának, hogy ne rabolja el a macskámat!
Újból ellépek Mephistotól, csak hogy minél messzebb legyen Lilithtól. Bele sem merek gondolni, hogy miket csinálhatott szegényemmel. Bár… Az igazat megvallva, az én cicámról sem mondhatom, hogy szent.
-   És egyébként… Mióta folyik ez a… „Mephisto rendszeresen odahozza, ahol én is vagyok” dolog? – kérdem sokkal nyugodtabb hangon. Tudni akarom, és nagyon remélem, ajánlom, hogy a válasz egy-két, max. három nap lesz.  

Elena Pierce


*Olyan szép, hogy a macskák iránti odaadásunk közös bennünk, hogy nem foglalkozom a különbözőségekkel. Én ezt így soha nem vágtam volna az arcomba, hogy az aranyvér definiálja a szép névválasztást, hiszen ő is pontosan tudja, mennyire adok a jó ízlésre és a méltóságra, ahogy ő is, de ezt rajtunk kívül elég kevesen mondhatják el. Bár voltaképpen ez is csak egy forma, egy gesztus, talán derogálna is, ha egyszerűen csak megköszönné, hogy örül neki, hogy nekem is tetszik.
Vajon miért mélázok ezen ennyit? Hát nem mindegy, hogy mit gondol a dologról? Igazából de, mégis valahogy annyira természetellenesnek látszik, hogy nem ragyogott fel az arca attól, hogy nekem is tetszett. Fura érzést kelt. Felkavar. Nem tudom megmondani, hogy miért, talán a reggeli töklében volt valami, vagy az a csokibéka, amelyik négyet is ugrott, mielőtt Mephisto orra elől elkapva megettem, talán az árthatott meg, de el nem tudom képzelni, hogy miért lenne így. Egyszóval csak furcsa. Muszáj megszólalnom.*
-Ne kezeld úgy, mint egy dísztárgyat. Ő nem egy kasmír kendő, vagy egy briliánsos bross. Igazán érző lény.
*Természetellenes, hogy ezt éppen én mondtam, csodálkozva végigsimítok a számon, miközben elgyönyörködöm Lilith elégedett pofácskájában, ahogy a gazdájának hódol flörtölési szünetben, a fejét hátratekerve udvarol ő is, hiszen macskából van. Jól áll neki a sálam, igazán kellemesen harmonizál világos ezüstszínével, változatos csíkjaival.*
-Igen, tudod, elég sokat foglalkozom velük.
*Nincs ebben semmi szégyellni való, különösen értelmesek és érzelmesek, azonkívül a varázslatokat is jól fogadják, nem ijednek meg tőlük, könnyen idomíthatóak a megfelelően előképzett fajták, egyszóval tökéletes famulusok. Jobban nem is kívánhatna a varázsló náluk, csak hát vannak fura szokásaik.
Ugye Mephisto? Most, hogy látod, hiába látod, hogy Elena elhúzódik tőled, követed tovább, játékos kis ugrással, meghemperegsz a hóban, hatalmas nyújtózással villogtatod meg, hogy mégis milyen szépség is vagy te, a nedves bundán csillog a fény, ez, na meg persze a szemed villogása Lilithnek is szól, úgy produkálod magad, mint egy szépfiú. Azt hiszem Malfoy udvarlási szokásaiból tanulhattál, minél nagyobb mellénnyel és egoval villog, annál vonzóbb, körüldonganak titeket a cicalányok.
Lilith persze más, mert ő most valamiért nagyon kell neked. Miért pont ő? Na nem mintha nekem nem tetszene a maga bársonytalpú egérgyilkos módján.*
-Sajnálom, természetes, hogy figyelsz rá, hiszen gyönyörű. Volt alkalmam megfigyelni-*miért hiszem azt, hogy ezzel a mondattal voltaképpen magam alatt vágom a varázspálcának valót.
Elmosolyodom, zsebre teszem a megüresedett kezeim, félre hajtott fejjel lesek rá, ahogy lassan felépíti magában az igazságot, de sajnos nem látszik annyira örülni ennek, mint én. Érzem, hogy a ferdére metszett macskaszemekből két pár mered rám könyörgőn, hogy lépjek valami az ügyükben. Muszáj... megtennem. Nem engedhetem.*
-Persze megértem, hogy ez most kicsit hirtelen ért, gondolom egész reggel őt kerested, meg talán már este is. Sajnos nem vettem időben észre őket, különben üzentem volna valami módon, elhiheted-*hiszen mi, mardekárosok tartsunk össze, még a háziállatainkra is nagyon kell vigyázni, nehogy valami más házakból valók bosszújának áldozataivá váljanak. Bár Malfoy is vágott már ki naiv macskát az ablakon. Vajon Pierce tudja ezt? Tőlem nem fogja megtudni, nem vállalom a felelősséget senki csalódásáért.*
-Nézd Elena-*a legkedvesebb, leghízelgőbb hangomat használva egyszerűen nem szólíthatom a vezetéknevén. Közelebb lépek hozzá, mintegy bizalmasan, fekete talárban elegánsan, puhán, csak a hó roppan a csizmám talpa alatt.*-Nem rabolta el őt. Közös akarattal csinálták. Mephisto nagyon rámenős tud lenni, de Lilith olyan macskának látszik, aki kiosztja keményen a túlzásba esett hímeket. Biztosíthatlak, hogy Mephisto is tiszta macska, a fajtájának legszebb jegyeit hordozza-*gyönyörű kiscicáik lennének~*
-Elég régóta. Tudod... eléggé elfoglal más, nem gondoltam, hogy ennyire komoly a dolog, de szerintem már az előző félévben is láttam őket együtt. Sőt, valószínűleg már ősszel is- *ősz... amikor az iskola a tüzelő lánymacskák kiáltásaitól hangos...*
-Szóval voltaképpen nem is olyan nagy baj, nem?-*megvesztegető hangsúly, sugallja, hogy erre csakis a „nem, dehogyis” a megfelelő válasz.*

Annyira összezavarodtam, hogy tulajdonképpen elfelejtettem, mit akartam mondani, illetve elmondtam, de csak a mondanivalóm egy részét. Igazából meg akartam köszönni Seraphinnak, hogy megdicsérte a macskám nevét, de iszonyúan felháborított a tény, hogy mostanában annyira elfoglalt vagyok, hogy nem tudom, mit csinál, illetve kivel a macskám. És erre a gondolatra olyan érzésem lett, hogy az utóbbi hónapokban elhanyagoltam. Az elhanyagolás talán egy kicsit erős szó. Inkább azt mondanám, hogy a kelleténél sokkal kevesebbet foglalkoztam vele, kevés időt szántam rá. Anno az estéket a társaságában töltöttem, mostanában pedig olyan hullafáradtan vagy mérgesen térek a lányhálóban – a griffendélesek lányhálójában - hogy inkább lefekszem és elalszom. Szegény Lilithem nem tehet erről, de mégis érinti a dolog. És eddig egyszer sem panaszkodott, nem hagyott magamra, és nem is haragudott, csupán… Más társaságot talált. Mert egyedül hagytam. Úgy látszik, hogy mindössze hiányzott neki a törődés, amitől én sikeresen megfosztottam. De hát miért nem jelezte? Talán érezte, hogy velem sincs minden rendben, hogy sok gondom van és úgy vélte, ezzel csak terhelne. Hát nem tudja, hogy mennyire szeretem? Vagy pont azért nem mutatta ki, mert tudomásában van annak, hogy számomra megbecsülhetetlen, és ő is ugyanúgy szeret, mint én őt, ami arra készteti, hogy ne terheljen még jobban, hanem inkább oldja meg egyedül a bajait? De hát ő sosem volt és nem is lesz nyűg. Azért van, hogy szeressem, vigyázzak rá, foglalkozzak vele, hogy sose legyek egyedül.
Sera hangja kizökken a gondolataimból. A tekintetem, ami eddig a cicán pihent, most a háztársam arcára szökken.
-   Tudom!! – förmedek rá. Észbe kapok. Nem akartam ráordítani, csak annyira megviselt, hogy félvállról vettem a cicám gondozását, hogy rosszul esett, amikor azt mondta, ne kezeljem úgy, mint egy dísztárgyat. – Tudom, hogy vannak érzései… – amikkel az utóbbi időben nem foglalkoztam.  
Mintha tudná, hogy mire gondolok, megint megszólal. Foglalkozik velük. Nem úgy, mint én. Ő jó gazda. Lehet, hogy Lilith azért ment Seraphin macskájához, mert ő is azt akarta, hogy valaki foglalkozzon vele? Talán egyesek azt hinnék, hogy az, aki ennyit foglalkozik a cicákkal, magányos és féleszű, de… Te szent Merlin! Ha egyszer valaki elvállal egy macska gondozását, akkor csinálja is, ahogy kell!
Serára pillantok, majd nyugodt, őszinte hangon megszólalok.
-   Ez csodálatos dolog – mosolygok rá. – Úgy értem, jó, hogy sokat foglalkozol a macskákkal, hisz sokkal könnyebb gondozni őket, ha az ember tudja, hogy mit akarnak mondani a különböző jelzéseikkel.
Visszatérve a jelzésadásra.. Lehet, hogy Lilith kimutatta, hogy hiányzom neki, és hogy egy ideje nem foglalkozom eleget vele, csak én annyira figyelmetlen voltam, hogy észre sem vettem? Kizárt! Még egyszer sem láttam szomorkodni, mindig jókedvű volt, akárhányszor is figyeltem, minid játszott, ugrándozott. Mindig is boldognak tűnt. De vajon ez csak egy álca volt?
Lilith arcocskájára nézek, mintha azt kérdezném tőle, miért nem jelezte, hogy egyre kevesebb figyelmet fordítok rá. Ő pedig csak néz azokkal a szép, nagy, kék szemeivel, ártatlanul. Mintha azt akarná mondani, hogy nem haragszik, amiért nem bántam megfelelő módon vele. Lepillantok a kandúrra, aki szüntelenül udvarol és bájoson játszik, hogy végül nyerjen és megkapja jutalmát. Milyen elszánt egy macska ez…
Finoman megsimogatom az orránál Lilithet, majd leengedem, oda, ahova eddig is vágyott, Mephistohoz, miközben újból megszólalok.  
-   Ne tedd. Igazad van – mondom halkan, bánatosan. Lilithre pillantok, aki félénken közelít a hóban fetrengő macskához, az orrával megszagolgatja a másik pofiját, majd kecsesen elindul. Pár lépés után hátranéz, mintha azt kérdezné a kandúrtól, hogy mire vár – Mostanában túl sok mindennel kell foglalkoznom és… Nem töltöttem elég időt Lilith-tel – fejezem be a mondatomat, de nem nézek Seraphinra. Tudom, most vallottam be, hogy felelőtlen gazda vagyok. Nem akarom látni Lamartint, mert attól félek, hogy elégedett mosoly díszeleg az arcán.
A következő mondat hallatán viszont gondolkozás nélkül rápillantok. Még álmomban sem mertem volna elképzelni, hogy ennyire együtt érző lesz. Elmosolyodom, főleg, amikor meghallom, hogy üzent volna. Ez azért esik jól, mert vannak olyan gazdák is, akiket hidegen hagy az, hogy a macskájuk mit csinál a többi cicával.
-   Örülök, hogy te találtad meg. Ki tudja, hogy más mit csinált volna vele – mondom, miközben átnyújtom a sálját, ami akkor került hozzám, amikor visszaadta Lilithet.
Ezt őszintén is gondolom. Úgy vélem, jobb emberhez nem is kerülhetett volna. A Roxfortban elég kevés az a diák, aki nagyon, nagyon szereti az állatokat. Oly annyira, hogy még egy talált cicára is vigyázzon, esetleg megkeresse a gazdáját. Arra nem is akarok gondolni, hogy mi történt volna, ha egy ellenségem találja meg. Merlin ments!
-   Sera, nem kell magyarázkodnod. Én is látom – fordulok meg és a cicákat nézem.
Úgy látszik, nem csak én voltam elfoglalt. Hát igen. Különben, én is észrevettem volna, hogy többet kell foglalkoznom a cicámmal, illetve, hogy szerelmes.
-   Ősszel? – csodálkozom el. De az nagyon sok idő. És Lilith akkor pont… Jaj! – Deee.. Te… Szerinteed? – felsóhajtok – Mennyi rá az esélye, hogy… - nem akarom kimondani. Még belegondolni abba, hogy az én Lilithemnek kiscicái lesznek, is fura. – Tudoood! – továbbra is próbálom elkerülni a mondat befejező részének kimondását.
-   Nagy baj? Nem, nem nagy. Baj? Igen, az! De csak akkor, ha nem segítesz. Mit kezdjek pár kiscicával?
Tulajdonképpen én hazavinném az összest. Imádom a kiscicákat. Emlékszem, amikor Lilith még kicsi volt és egy reggel felkeltem, de nem találtam. Felkutattam az egész kúriát, össze-vissza kérdezgettem a házimanókat, a cselédeket és megparancsoltam mindenkinek, hogy találják meg a kismacskámat, majd felrohantam a szobámba és kétségbeesésemben elkezdtem sírni. Egyszer csak megpillantottam, ahogy a ruhafogason felakasztott köntös zsebéből egy kiscica feje bújik elő, majd aggodalmasan elkezd nyávogni, mert nem tud lejönni. Egyébként is... Nincs jogom azt mondani, hogy ez az egész helytelen, és hogy Lilith nem szeretheti Mephistot, mert:
egy - Miért ne szerethetné? Helyes kandúr, és tudja, hogy kell udvarolni. Mi itt a helytelen?!  
kettő - Inkább a saját szerelmi életemmel kéne foglalkoznom, mert vele sokkal több gond van.
-   Ha jól tudom, minden diáknak csak egy háziállata lehet, vagy talán tévedek?
Mi lenne a Roxfortból, ha mindenki annyi állatot hozna magával, amennyit csak tud? Még csak elképzelni is szörnyű.

Elena Pierce

*Visszatámad és ellentámad, jól van Seraphin, neked is kéne tanulnod Mephistótól, ha el akarsz érni valamit egy lánynál még csak utalás szinten se szabad arra emlékeztetned, hogy mulasztott valamit. A durvaságot egyedül az olyan kaliberek engedhetik meg maguknak, mint Malfoy, vagy Potter, értük amúgy is mindenki oda van és bólogatnak a szavaikra annak rendje és módja szerint. Óvatosságot kéne gyakorolnom, éppen ezért csak bólintok. Persze, hogy tudja, hogy egy macskának vannak érzései, minden macskának vannak, gondolom ezért választotta éppen ezt az állatot a könnyen kezelhető bagoly, a teljesen jellegtelen béka vagy patkány helyett. Bár manapság már a varázspatkányok is képesek fura dolgokat művelni, kész csoda, hogy Mephisto füle ilyen szépen és hibátlanul meggyógyult, miután összeverekedett valamelyik, tévesen közönséges kastélypatkánynak nézett házi kedvenccel.*
-Igen, ráadásul minden macska más. Nehéz rajtuk néha kiigazodni, persze lehet, hogy direkt nehezítik meg az ember dolgát.
*Tűnődve szemlélem a mókázó Mephistot, keresve rajta ennek az állításnak az igazolását, de igazából nem sok panaszom lehet rá. Voltaképpen egyáltalán nem lehet rá panaszom, mindig sikeresen kivágja magát még a macskagyűlölő háztársaknál is, és inkább csendes árnyékként elsompolyog, semhogy valami zűrt kavarjon. Mondjuk, amikor az éjszaka közepén felébreszt, hogy ő MOST akar enni, méghozzá lehetőleg olyasmit, ami csakis a konyhán terem. Igen, a macskatartás határozottan fárasztó is tud lenni.*
-Mostanában mindenkinek elég sok dolga van. Főleg a mi évfolyamunkon-*közel a RAVASZ, persze ahogy elnézem, rajtam kívül aligha van még másokban is ilyen erős teljesítési vágy. Egyszerűen nem nagyon izgatja őket a politikai helyzet ellen, vagy mellette való lázadozás közepén az, hogy intellektuális tudáspróbán is részt vehetnének. Visszakanyarodva azonban a jelenhez kénytelen vagyok kipipálni Elena viselkedésmintájában egy kockát, tudja, mikor engedje szabadjára a macskát.*
-Még a tanárok se azzal foglalkoznak, hogy a hálótermekbe kényszerítsenek minket a tanulnivalóval, elég sokminden lekötheti a figyelmünket.
*Na nem mintha magamat mentegetni kéne, igazából akkor se tudnám lerázni Mephistot, ha akarnám. Mit neki hó, fagy, eső, hideg, nedves, füstös, gőzös, az erdő havas szélétől, a huzatos folyosókon át a mérges gázoktól bűzlő bájitaltan teremig mindenhol otthon érzi magát. Néha az az érzésem van, hogy talán egy animágust dédelgetek, aki ha visszaváltozna, legalább olyan okosan megállná a helyét, mint én. Bár elég rémisztő lenne.
Mindazonáltal most nincs benne semmiféle emberi intelligencia. Egészen mozdulatlanná merevedik a hóban elvágódva, így alig lóg ki a feje is, miközben a nyakát feszesen előrenyújtva szimatol össze ezüstbundás kedvencével, akinek a lépteit aztán ugyanabban a fekvő pózban csodálja áhítatosan, mielőtt a megadott jelre felpattanna. Hihetetlen, hogy fekvő helyzetből mekkorát tud szökkenni, beéri, mi több, el is hagyja Lilithet, néhány lépésnyire tőle a hóba fúrja magát, elhasal, sokrétegű bundája úgyis megvédi a hótól és lesi a hölgyét aranyszín figyelemmel, miközben a farkának végét tekergeti megejtő izgalommal és figyelemmel.*
-Megátkozta vagy felrúgta volna... oh, köszönöm-*veszem vissza a még macskameleg sálat és a nyakam köré tekerem.* -Bár szerencsére a legtöbben nem tudják megkülönböztetni az egyik másikat a másiktól, de biztos te is hallottál már nemtelen bosszúkról. Mondjuk a saját házunkban sem volt ritkaság, hogy attrocitálták őket-*fűzöm hozzá némiképpen fanyarul és kedvetlenül, soha nem esik kellemesen tudomásul venni, hogy ilyen elvetemültek is vannak, de a létezésük tagadása még nem megoldás a létezésük problematikájára.*
-Nos-*tudtam, hogy kínos kérdések következnek. Biztosra vettem. Rápillantok, a sáltól bizonyára nem érezte.* -Nos... alighanem igen. Szerintem igen-*úgyis tudjuk miről beszélünk.*
-Ne hagyjuk nagyon elkóborolni őket -*dobom be mentőövként, miközben az eloszlott tömeg nyomán az úton lassan lefelé indulok Roxmorts felé, ahogy a macskafélék is arra kalandoznak a hóban. Így legalább nézhetek a lábam elé és nem feltétlenül rá, tiszta haszon.* -Vigyázz, egy kicsit lefagyott a hó-*kikerülöm azt a részt, mielőtt megválaszolnám a teljesen jogos kérdéseket.*
-Igen. Egy diáknak egy háziállata lehet a Roxfortban, amit alkalmasint felhasználhat átváltoztatáshoz, bűbájok gyakorlásához, illetve a saját pszichológiai egyensúlyának a fenntartásához. De. Nem hiszem, hogy problémát okozna a szaporulat. Egyrészt mindketten elég ügyesek vagyunk ahhoz, hogy elrejtsük őket. Másrészt pl. nem hiszem, hogy McGalagony, vagy más, jóság-orientált tanárok képesek lennének komiszul bánni velük. Szükség esetén a házimanókat is felkérhetjük, hogy vigyázzanak rájuk, nem? Hogy mi legyen velük ha elég nagyok lesznek, az meg majd az akkor problémája. Esetleg-*sandítok rá.* -Elajándékozhatod őket. Biztos vannak olyan boszorkányok, akinek még nincs. Az én ismeretségem ugyan erre nem nagyon alkalmas, Crak és Monstro nem elég intelligens a feladathoz, Draco utálja őket, Richardra meg egy futóférget se bíznék, nemhogy egy macskát.

Valami földöntúli nyugodtság lett úrrá rajtam. Tudom, hogy több ezer dolgom van, amiért aggódnom kéne, megoldás keresni rájuk, de most valahogy egyáltalán nem érdekelnek. A tény, hogy megtaláltam Lilithet, illetve visszakaptam, hisz Seraphin volt az, aki rábukkant, szörnyen nagyon megnyugtat. Mint egy hosszú, fárasztó nap után egy meleg fürdő.
Még az sem bánt már annyira, hogy felelőtlennek nevez. Halvány gőzöm sincs, hogy miért, de valahogy teljesen hidegen hagy. Talán igaza van, egy részben, de könyörgöm! Ki az, aki életében nem hibázott még és legalább annyi idős, mint én? Olyan nem létezik! Még az angyalok is hibáznak, én pedig olyan messze állok tőlük, mint azok a muglik… hogy is hívják őket? Ja, igen! Bűvészek. Szóval olyan messze állok tőlük, mint a szemfényvesztők a mágiától, a varázslástól.
Szörnyen elgondolkodtató, amit Sera mond. Na meg igaz. Attól függetlenül, hogy nagyon szoktam figyelni a macskámra, előfordult már, hogy egy kicsit elhanyagoltam. Például emlékszem, hogy egyszer elfelejtettem vacsit adni neki és aznap nem is foglalkoztam vele. Azt hiszem ez az RBF-vizsgák időszakában volt. A lényeg, hogy Lilith pont az a fajta macska, ami szereti, ha a figyelem középpontjában lehet, de azért kibírja, ha nem foglalkoznak vele sokáig. Viszont, ahogy mondani szokás, mindennek van határa és Lilith-nél könnyű átlépni azt. Ekkor azonban nagyon meg tud haragudni, és pont ez történt akkor is. Amiatt, hogy nem foglalkoztam vele, azzal büntetett meg, hogy elkószál és ugyanúgy, mint most, meg kellett keresnem. Egyáltalán nem volt jó móka, arról nem is beszélve, hogy nem tudtam eleget készülni a nyamvadt tantárgyból, ezért a elvártnál rosszabb lett az eredményem. Nem sokkal, de hangsúly a rossznál volt.
Csupán halványan mosolygok, pusztán ennyivel reagálok Sera kijelentésére. Talán még bólintok is egyet-kettőt, de szinte észrevehetetlen, legalább szerintem nem annyira feltűnő. A gondolataimat, emlékeimet megtartom magamnak és nem osztom meg vele, már így is felelőtlen gazdának tart.
-   Igen, talán ez tényleg így van, de szerintem egy jól gondozott macska nem nehezíti a gazdája dolgát, kivéve, ha agyon van kényeztetve.
Lilithre pillantok, aki elég jól elvan a csillogó hópelyhez tömege között, majd egy kínos mosoly jelenik meg az arcomon, mert rájövök, hogy én is olyan gazda vagyok, legalább is egyesek szerint, aki túlságosan is a macskája kedvében jár, és ezzel elrontja. Természetesen szerintem ez badarság. Nem kényeztetem el Lilithet, talán a kelleténél egy picivel többet foglalkozom vele, csupán azért, mert szeretem, ha jól ápolt, ha rendezett külseje van, és ha boldog. Úgy vélem, hogy nem én foglalkozom sokat a macskámmal, hanem a többiek fordítanak kevés időt a sajátjukra!  Úgy hogy egyáltalán nem érdekel, ki mit mond… Mit ér egy gazda, hanem foglalkozik a kedvencével?
Úgy látom, Sera érti, hogy miről beszélek, bár én nem csak a vizsgákra gondoltam, annál inkább a magánéletre, ami rendesen befolyásolja a tanulást is, főleg, ha bonyodalmakkal teli. Ettől függetlenül számomra fontosak a vizsgák, hisz eddigi életemben az volt a célom, hogy elérjek valamit, és ez még most sem változott. Apám mindig is azt akarta, hogy tanultak legyünk és egyedül tudjunk boldogulni a nagy világban. Hogy méltóak legyünk a családunk nevéhez. Egyébként is egy aranyvérű legyen tanult és okos.
-   Szerintem elég szánalmas, ha egy korunkbeli nem tud magától leülni és tanulni…
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy azok, akik nem tudják magukat valamire rákényszeríteni, hogy fognak boldogulni. Az életben sokszor muszáj olyasmit tennünk, amit nem akarunk. Jobb, ha még most hozzászokunk. Ha elhalasztjuk a mostani lehetőséget, lehet, később nehezebb lesz megbarátkozni ezzel a ténnyel.
Ismét a cicákra pillantok. Csak annyit látok, hogy Mephisto fénysebességgel előreszökken, egy picivel lehagyja Lilithet, aki természetesen utánaszalad, és nem hagyja, hogy a kandúrt vezessen. Az útjába áll, majd elsétál előtte, úgy hogy a farkincája végigsimogatja Mephisto pofiját. Micsoda ördögök macskám van. Játszik a tűzzel. Nem csoda, hogy magába bolondította szegény aranyszeműt.
Csak akkor nézek Serara, amikor a kérdésemre válaszol. Ökölbe szorítom mind a két kezem. Merlin se tudná megmenteni azt a szerencsétlen senkiházit, aki lábat, kezet vagy pálcát merne emelni az én macskámra. Volt is rá példa különbözőféle „balesetekről”, de engem semmi sem érdekelne, főleg a buta koholmányok, ha valaki bántani merészelni Lilithet. Seranak igaza van azzal kapcsolatban, hogy jobban kéne rá figyelnem, hisz nem tartozom az iskola üdvöskéi között és ki tudja, hogy egyeseknek milyen beteg bosszúállási módszereik vannak…
Hiszek Seranak, hisz ő több időt töltött a szerelmespárral, így jobban tudja, hogy mi van köztük. Bár nem igazán tudom, hogy fogunk a kicsikkel is foglalkozni. Még Lilithre sem volt időm… Mindegy, mindig van megoldás, mindenre.
A barna íriszeim a háztársamat követik. Nem értem, hogy hova megy, illetve miért nem néz a szemembe. Egyik percről a másikra témát vált és máris a jeges hóról beszél. Nem kérdezek rögtön, inkább megvárom az előző kérdésem válaszát, ami pillanatokon belül érkezik. Belátom, hogy nincs értelme aggódnom. Bár McGalagony nem áll olyan közel a szívemhez, de igazából egyik tanár sem, nem hinném, hogy megengedné bárkinek is, hogy bántsa a kiscicákat, főleg, hogy az animágus alakja is egy macska.
-   Hát akkor bele kell törődnünk, hogy kis cicáink lesznek. Vagyis a macskáinknak – javítom ki magam, mielőtt félreértés történne. – Ami azt illeti, fogalmam sincs, hogy kinek ajándékozhatnám el őket. Nem sok a feladatra alkalmas személyt ismerek. – szünetet tartok, elgondolkozom. – És mi van, ha nem találunk nekik gazdát?
Gazdát biztos találunk a kicsiknek, hisz biztos vagyok benne, hogy gyönyörűek lesznek, de én eltökélt vagyok. Azt szeretném, hogy olyasvalakié legyenek, akik eleget foglalkoznak velük.
Visszatérve Sera furcsa viselkedésére, amikor nem nézett rám, felteszem a kérdésemet.
-   Van még valami, amit mondani szeretnél? – fordulok felé, de majd lassú léptekkel utána indulok kikerülve a fagyos havat. Gyerünk Seraphin, halljam az összes mondanivalód.
 

*Csatát nyertem, lassabb, elgondolkodó tudathullámai lágyan mossák a partot, nem olyan felháborodottan és frusztráltan, mint az imént. Most, hogy visszanyerte a kedvence feletti szinte korlátlan uralmat, megnyugodott, az elméje kinyílt a gondolatok számára, a tények befogadására. Üdítő ezt látni, hiszen mi se nagyobb öröm, ha egy magamfajtával sikerül megértetnem magam, márpedig a Pierce ikrek közül Elena tartozik az én fajtámba. Ő szinte az egyetlen példa arra, aki elgondolkodtat, hogy mi lenne, ha ikertestvérem volna. Aki a Griffendélbe kerül. És itt mindig elakadok a gondolatban, hiszen annyira kivitelezhetetlennek és lehetetlennek látszik.
Mephisto ezenközben minden gondolatiságra teljesen és totálisan fittyet hányva birtokolja Lilith felett a maradék uralmat, úgy is, mint a figyelmének eluralását, noha fehérrel pelyhezett bundája arról tanúskodik, hogy többször hagyja magát a hátára fordítani, mint a talpán szökdécselni, tehát az uralás legalapvetőbb feltételei se valósulnak meg esetében. Szórakoztató szemlélni, ahogy a macskák játszanak, idegenül, hevesen, fürgén, úgy, ahogy a varázsló még gyerekkorában sem képes. Mennyi izmot, mennyi energiát mozgatnak meg azért, hogy szavak nélkül kifejezzék egymás iránti elragadtatottságukat, trükkök a tarsolyukban, amikből az emberek, ha keveset is, de eltanultak. Mint ez a simogatóan kecses mozdulat egy végtaggal, amit gyarló fantáziám képes egy ujjnak, kéznek is elképzelni, tipikus női technika arra, hogyan vadítsák meg az egyszerű lelkű hímeket. Ejnye Mephisto, éppen az imént magasztaltam az intellektusom, de látom, inkább nekem okozol csalódást, mint egy fajtádbelinek. Alighanem ez így helyes, én sohse lehetek olyan jó pajtása, mint egy másik macska, főleg, hogy képtelen lennék túllépni azon a koncepción, hogy én a gazdája vagyok, vigyáznom kell rá, gondoskodnom róla, ezzel elvágva a lehetőséget, hogy egyenértékű barátja legyek.
Vajon Elena gondolkodik ilyeneken, vagy megbékél a felsőbb helyzettel?*
-Ugyan-*mosolygok vissza rá félig hátrafordulva, hogy ne higgye, hogy azért ezzel az elindulással teljesen elvágtam a személyes kontaktust tőle.* -Egyetlen olyan macskát se láttam még, amelyiket eleget kényeztették, ne bírt volna el többet. Természetesen nem az etetésre gondolok, az elég visszataszító dolgokat tud művelni velük, sokkal inkább arra, hogy nem lehet az ő gondozottsági igényüket kielégíteni. Főleg, hogy teljesen véletlenszerűen választják meg az időpontokat, hogy mikor hagyják magukat egyáltalán megérinteni. Így aztán kedvük szerint babrálhatnak ki a kedves gazdákkal, ennek semmi köze a gondozottságukhoz. Mondhatni, macskahóbortnak tartom az ilyen megmozdulásaikat. Példának okáért milyen magyarázatot találsz arra, hogy melyik ismerősöd kedveli, és melyiktől borzolódik a szőre? Mephisto például nem egy szintén macskás háztárstól szabályos dührohamot kap, Draco állatgyűlölő jelenlétében pedig olyan udvarias tartózkodással viselkedik, amivel mindig meglep. Képtelenség megérteni mit miért csinálnak.
*Megköszörülöm a torkom, ahogy sokat beszéltem a hidegben, egy jó tíz perc múlva már csak suttogni leszek képes. Na nem mintha ezzel meglepetést okozhatnék Elenának, hat és fél éve hallgatja órákon és a klubhelyiségben.*
-Tényleg elég szánalmas-*értek egyet, bár némely gondolatok szöget ütnek a fejemben és kiráz tőlük a hideg.* -Vagy legalábbis nagyon kevés esetben indokolt-*közbeékelt módosítás, okvetlenül szükséges kiegészítés volt, hiszen vannak dolgok, amik mellett a varázsló nem mehet el úgy, hogy tudomást sem vesz róla, és mély, tudományos hangulatba ringatva magát inkább a tanulmányait folytatja.
A macskák szépségével melengetem a gondolataim. Érzem, ahogy a nyomasztó témakör a hangulatában újfajta indulatokat hoz, a szemem sarkából figyelve láthatom beboruló tekintetét, összeszorított száját, igen, ez a reakció mélységes megelégedésemre szolgál. Nem lehet tűrni, hogy némelyek kicsinyességükben kárt tegyenek valamiben, ami a mienk, ez kemény visszavágást kíván. Örülök, hogy ő is így gondolja, bár lányként bizonyára sokkal mélyebben megéli a macskájához való ragaszkodást, mint azt én valaha képes leszek egyáltalán szavakkal körülírni.*
-Kiscicáink-*a sálamba rejtem a mosolyom, igen. Kiscicáink lesznek. Visszapillantok rá, megrázom  a fejem.* -Nem, nincs semmi más. A macska-gazda kérdésen gondolkodom. Elvégre a macskának sokan örülnek, de a tartásra nem feltétlenül alkalmasak. Bár alighanem csak valami berögzül sablon gondoltatja velem azt, hogy a más házbéliek eleve reménytelen gazdák-*és itt elfogy a hangom, megvárom, hogy mellémérjen, mielőtt folytatnám a gondolatot, hogy biztosan hallja, neki is kínos és nekem is, hogyha állandóan vissza kell kérdeznie.* -de például Neehill a Hollóhátból is karácsony környékén kapott valami macskát, elég beteges jószágot, de néhány hét eltelt azóta, és jobban néz ki. Mármint a macska. Smithnek, a Hugrabugból is macskája van, igaz, csak valami korcs, de egészséges és élénk.
*Hiába sorolom fel persze a szempontokat, biztos vagyok benne, hogy nem alkalmasak annyira rá, ezen nem tudok és nem is akarok túllépni.*
-Végső esetben otthon meg is tarthatjuk őket, még pár hónap úgyis kell ahhoz, hogy megszülessenek és elég nagyok legyenek ahhoz, hogy az anyjuk nélkül boldoguljanak-*az anyjuk nélkül, aki most olyan hitelesen bolondítja Mephistot, mintha nem tudna arról, hogy nem egy életre választ párt, hiszen a macskákra minden jellemző, csak az nem, hogy szüziesen monogámok lennének. Érdekes hogy képesek ilyen átéléssel csinálni.* -Én mondjuk meglehetősen hideg, nedves és barátságtalan helyen lakom a kismacskák igényeihez képest, de Mephisto is elboldogult valahogy. Gondolod, hogy van olyan, hogy apás vagy anyás kismacskák, ami alapján szortírozni lehetne őket?-*ráncolom össze a homlokom.* -Bár a legfőbb probléma továbbra is az, hogy hol találunk zavartalan helyet Lilithnek és a kicsinyeknek, anélkül, hogy atrocitás érhetné őket. Persze vannak nagyon jó távoltartó átkok, amilyenekhez hasonlóakat alkalmazok most, hogy a Hollóhátban kell tartanom a ládám és a holmijaim, mert hiába van az a rengeteg eszük, ha nincs meg a megfelelő rutinjuk. Persze ha már mászkálnak a kismacskák, akkor kell egy belső, simán akadályozó és nem ártó varázskör vagy.... nos, azt hiszem nagyon az én környezetemben gondolkodtam, a Griffendél hálóban biztos nincsenek ilyen veszélynek kitéve-*bár egészen elszomorít a gondolat, hogy nem láthatom őket még vakon, kifejletlenül, nem állíthatok fel téves téziseket a jövőjükre vonatkozólag, ami csapzott bundájukból és ványadt, vékonyka testükből még úgyse látszik.*

Makacs vagyok, de tudok kompromisszumot tenni. Képes vagyok alkalmazkodni, és bár nem szeretem, van, hogy megteszem. Ugyanúgy, ahogy most is. Megnyugszom és Seraphinhoz igazodom. Pillanatnyilag az a lényeg, hogy visszakaptam a macskámat. Most már nem vagyok ideges és másra is tudok gondolni. A szavak, mondatok, mozdulatok könnyebben jutnak el az agyamig. Rossz szokásom, hogy mindig csak arra figyelek, ami a legjobban foglalkoztat. Ha bajom van, a mások problémái nem érdekelnek. És olyankor jobb, ha addig nem piszkálnak, míg legalább ki nem gondolok valamit. Szeretem, ha megoldást találok egy-egy problémára. Büszkeség tölt el és természetesen megkönnyebbülök.
Tekintetem ismét a macskákra kerül. Milyen kellemes látványt nyújtanak, ahogy a fehér, végtelen számú hópelyhek közt játszanak. Érdekes, hogy mit meg nem tesznek, hogy megértessék egymást a másikkal. Hemperegnek, szökdécselnek, megkerülik egymást, szórakoznak. Mennyi mozdulatra van szükségük, hogy kifejezzék magukat. És a legjobb, ahogy egymásra figyelnek. Bárcsak az életben is olyan könnyű lenne minden. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha akármit megtennénk, hogy elmagyarázzam bizonyos tetteimet. De azt hiszem, túl lusta vagyok az ilyesmihez. Bár mondjuk, ha mégis megengedném magamnak, hogy naivak legyek és elszánnám kegyemet, hogy megpróbáljam, az effajta dolgok nem csak egy embertől függnek. Bizonyára már akkor is könnyebb helyzetben lennék, ha a másik meghallgatna, türelmesen kivárná a mondandóm végét. Mert ha feladná a harcot, és inkább lemondana a magyarázatról, úgy vélem, érthető, ha úgy döntünk, hogy nem strapálom magam olyasvalakiért, aki még meghallgatni is képtelen. Nem látom értelmét, hogy kiálljak valakiért, aki nem érdemli meg. Ha ő nem teszi meg értem, nekem miért kötelességem? Az ember nem várhat el másoktól olyat, ami képtelen viszonozni. Legalább is ez a helyes, nem? Persze, lehet beszélni az jóról és a rosszról, de ha egyszer már döntöttem, nem érdemes kioktatni engem. Nem mindig vagyok büszke arra, akivé váltam, azonban mindenki tesz olyat, amit szívesebben eltitkolna a világ előtt, ezért nincs szégyenkeznivalóm. Elfogadtam már, hogy én vagyok a rosszabb Pierce. Én és Lina vagyunk az élő bizonyíték arra, hogy nem szabad csupán az ember külsejét nézni és aszerint véleményt alkotni róla. Kedves külső, szép mosoly, csillogó szemek, meggyőző megjelenés. Ki gondolná, hogy az angyali kinézet mögött egy ördög bújik meg?
Elszakadok a macskák játékos látványától. Megdörzsölöm a kezem, érzem, hogy kezdek átfagyni.
-   Ugyanúgy, mint az emberek – reagálok Sera mondataira – Vagy talán ismersz olyat, aki elégedett azzal, amit birtokol, és úgy gondolja, hogy több tulajdonra nincs szüksége?
Őszintén szólva én még nem találkoztam ilyen személlyel. Minden emberben benne van az önzőség. Úgy vagyunk programozva, hogy irigyek legyünk, ha valakinek összejön valami, nekünk pedig nem. Bármennyire is nem szeretnénk, lassan ellenszenvesek leszünk és még a személy látványa is erős gyűlöletet ébreszt bennünk. Mert szívesen lennénk az ő helyében, és elkeserítő a gondolat, hogy ez lehetetlen. Ha pedig megkapunk valamit, úgy gondoljuk, hogy ha már egyszer sikerült megszerezni, akkor ismét sikerülni fog. Ezek a vágyak kielégíthetetlenek, mi pedig nem tehetünk ellenük.
„Indokolt”
Szinte hallom, ahogy Sera szava a fülemben cseng. Igaza van. Bár nem tolerálom a lustaságot és az közönyt, ismerős a helyzet, amikor bizonyos okok vagy személyek miatt az ember agya képtelen felfogni konkrét dolgokat, arról nem is beszélve, hogy megőrizni őket. Emlékszem, hogy két éve apám nagyon lebetegedett, pont akkor, amikor az RBF-vizsgáimra készültem. Azt hittem, hogy meghalok, mert szörnyen nehezemre esett koncentrálni. Apám természetesen nyugtatni próbált, ezért sokszor mondogatta, hogy egyre jobban van és az állapota rohamosan javul. Még akkor is, ha ez nem volt igaz és végül is sikerrel járt, ugyanis az elvártnál jobb eredményeket értem el.
Ha valaki ebben a percben azt mondaná, hogy menjek tanulni és készüljek, mert nemsokára itt a vizsgaidőszak, biztos hülyének nézném és meglepődnék rajta, talán ki is nevetném. Pillanatnyilag a legjobban az foglalkoztat, hogy mit kezdünk a kiscsikkel. Valamilyen szinten úgy tekintek rájuk, mint Lilithre, azaz sajátomként. Ez pedig azt jelenti, hogy nem szeretném, ha rossz kezekbe kerülnének. Utálom, gyűlöm, ha valaki a tulajdonomat rongálja, ugyanis számomra az olyan, mintha háborút hirdetne ellenem.
-   Grrhh – felháborodottan fel mordulok – Merlin ments! El nem tudom, de ne is akarom, elképzelni egy Ashmore kezében a macskákat! – az Ashmore alatt Ricot értem. Tisztában vagyok azzal, hogy van egy ikertestvére, azzal viszont nem, hogy ő milyen lehet. Tippelni nem fogok, hisz bárki okozhat meglepetést, ám nekem bőven elég információ, hogy mugli és Rico rokona. - Főleg, hogy… - megátkozott. Igen, ez lenne a mondatom befejező része, de elharapom. Nem akarom, ha mások is megtudnák, hogy az az átkozott stuporral a padlóra küldött. Ezen kívül bosszút ígértem neki, csak mostanában nála nagyobb gondjaim is voltak. Am véleményem szerint az ígéret szép és jó, de csak akkor, ha betartják, így hát én mindig teljesítem, amit megfogadok.
-   Főleg, hogy tudom milyen is az az ágrólszakadt mugli – fejezem be a mondatot, és remélem, Seranak nem tűnik fel, hogy valójában teljesen mást akartam mondani. A következő pillanatban rájövök, hogy elég fura, amit mondtam, hisz ha nem barátkozom Ashmore-ral, és semmi közöm nem volt hozzá, akkor honnan tudhatom, hogy milyen is ő?
-   Angie egyszer szóbahozta – szólalok meg, míg mielőtt félreértés történne. Kevés rosszabb dolog jut eszembe annál, ha szóba hoznak Ricoval.
Nem igazán tudom elképzelni Sera otthonát, bár ha jobban meggondolom.. Amióta dúl a háború kevés barátságos helyet ismerek. Természetesen az otthonom még mindig az, ha nem vesszük figyelemben a számomra idegesítő mostohaanyám jelenlétét. Ez mind pedig azt bizonyítja, hogy nehéz lesz biztonságos helyett találni a kicsik számára.
-   Hmmm… Apás vagy anyás?  - hangosan gondolkozom. Fogalmam sincs, hogy milyen módon lehetne ezt kideríteni. Egyáltalán létezik ilyen a macskáknál? Nem vagyok itthon a témában, hisz Lilith most először vemhes, más macskám pedig nem igazán volt és olyannal sem találkoztam, legalább is közelről nem, aki cicákat várt volna, ugyanis Lilith az egyetlen cica a házunkban - Szerintem mindenképpen Lilith-tel kell maradniuk, míg megnőnek és hozzászoknak a szilárd táplálékhoz.
Nem tudom, hogy Sera így értette-e, de számomra ez tűnik a legjobbnak.
-   Nem is tudom… A lányháló valóban biztonságosabb, azonban fogalmam sincs, hogy a lányok hogy fognak reagálni a kismacskák különböző hangjaira – fintorodom el. A Kenneth-Bucksworth hepaj után képes vagyok bármit elképzelni ezekről.  Ha pár csepp vízért egymásnak estek, mit csinálnának, ha nap, mint nap el kellene viselniük a pici cicák sírását, nyafogását.
Teljesen megértem Serat. Az ő helyében én is szomorú lennék, ha nem láthatnám a macskám kiscicáit. Viszont Lilith az enyém, így hát többnyire a Griffendél klubhelyiségében van, ezért nagy az esély arra, hogy ott hozza világra a kicsikéket. Ötletem sincs, hogy mit csinálhatnánk.
-   Elképesztő, hogy egyesek képesek lennének egy vemhes macskát vagy pár babacicát bántani – sziszegem ki az egyik hosszú gondolatmenetem végeredményét. Felháborító és szánalomra méltó, hogy vannak, akik lelkifurdalás nélkül képesek megkínozni az ilyet vagy az ehhez hasonló jószágokat. Nem bánnám, ha valaki rendet rakna ezek fejében.

*A szemem sarkából látom, hogy elmerült egészen az édeskedő macskák látványában, ahogy én is. Ez jó, legalább lefoglalja magát, teljesen megszabadul a korábbi dühétől és mérgétől, felszabadult, nyugodt lendülettel lépkedek mellette, élvezni kezdem a tiszta, hideg levegőnek a szabadságát. Ritka kincs, hogy a légzés puszta mechanikájával nem gyűjtök magamban újabb gyűlöleteket, elégedetlenséget, haragot, ami olyan sűrű felhőkben gomolyog a kastély folyosóin, hogy gyakorlatilag lehetetlen kikerülni. Minden varázsló és boszorkány közötti kontaktust áthatják, átitatják, mint valami sűrű olaj, amit aztán a mosások egész sora sem hoz ki az anyagból, sem az emberek lelkéből. Sikamlós, változékony közeg. Valahogy jobb szeretem a beállt, hideg, okos, reális dolgokat, mint amilyen itt kint ez a közepesen havas, csípős délelőtt Elenával.*
-Nem. Nem ismerek. De mi azért elég keveset látunk az emberek egészéből, változatosságából itt, a Roxfortban, semhogy ilyen következtetéseket levonhassunk.
*Bár nem ő az első, aki ilyen kijelentést tesz, és talán én is állapítottam már meg hasonlót egynémely gyenge pillanatomban, amikor nem figyeltem meg elég sokféle oldalról az adott problémát, és nem lehet, hogy mindenki téved. Illetve, nem gondolom, hogy feltétlenül tévedne mindenki, aki ezt a tapasztalatot levonta, de mi még nem kezelhetjük a saját következtetésünkként, és azért elég kényes megállapítás ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen elfogadjuk mások állásfoglalását ebben az ügyben.
Megmosolygom a felháborodását, csendes, magam elé fojtott mosollyal, a sálamba rejtem az arcom, aztán oldalra pillantok, ahogy egészen újszerű, meglepően erőszakos és agresszív hangon kezd új mondatban. Ashmore. Magam elé hunyorítva idézem fel a névhez tartozó hangot és arcot, vért, iskolai szereplést, egyéb háttéradatokat, amik alapvetően nem tartoznak a fontos információk közé, de megjegyzem őket. A hatodéves csúnyácska Hugrabugos létezése nem tudom miért ragadta meg Elena figyelmét, sőt, egyáltalán nem értem, hogy miért foglalkozik egyáltalán a Hugrabugosok létezésével, úgy gondolom, hogy ennek lehet valami köze ahhoz, hogy talán túl sokat barátkozik Hugrabugos lányokkal, úgy, mint Sirett, de ehhez szerencsére semmi közöm. Mindenki úgy rontja el a saját jó hírét, ahogy csak szeretné, hogy utána kesereghessen rajta.*
-Ágrólszakadt muglikat nem csak a Hugrabug ház termel ki, és még ők a legkevésbé veszélyesek. Amilyen ügyes pálcahasználók, úgy gondolom, még Mephistonak se okozna gondot elbánni velük és megvédeni tőlük a kicsinyeket, de még Lilith se szorulna komoly segítségre.
*Ah, igen, Angela, az a Hugrabugos, akivel Elena minden rangbéli összeférhetetlenségük ellenére kapcsolatot ápol, és még szóba is hozza. Egykedvűen hallgatok, a vonásaimra se engem kiülni azt az önkéntelen rosszallást és viszolygást, amit ilyenkor érzek. Manapság már mindenki keveredik a többi ház tagjaival, még az oly nemes és előkelő vérű Malfoy is, nem kárhoztathatok érte másokat, hogyha a példaképet követik. Csak nekem kellemetlen a  gondolat, jobb is, hogy üdítőbb témát említ.*
-Igen, addig természetesen mindenképpen, túlságosan előre gondoltam-*hagyom jóvá a kismacskák Lilithez való kötődését, hiszen én is legalább olyan jól tudom, mint ő, hogy a fiatal állatok tejjel táplálkoznak. Megrázom a fejem.*
-A hangjuk nem fog problémát okozni a megfelelő bűbájokkal, de ha ez aggaszt, akkor még mindig megkérhetjük a házimanókat, hogy gondoskodjanak róluk, őket bizonyára nem zavarná, és gondolom vannak olyan helyiségek itt, az iskolában, amit csak ők tudnak megközelíteni-*résztvevő pillantást vetek rá, miközben lassan elérjük a birtok határát jelző kaput is, ideje lenne visszafordulni, vagy eldönteni, hogy lemegyünk-e a faluba.*-Bármennyire is elképesztő, az eshetőséggel számolni kell. Most viszont mi legyen? Visszamenjünk a kastélyba, vagy menjünk le a faluba?-*torpanok meg.*

Egyesek azt mondják, hogy az ember minden szépet elront, hogy nem képes szeretni, csak bántani és saját életét romba dönteni. Pedig az állatok iránti ragaszkodás szerintem teljesen másról árulkodik. Furcsa, ahogy az emberek a háziállataikhoz kötődnek. Sokan úgy tartják, hogy általában mindenki csak akkor értékeli azt, amije van, ha előzőleg fizetett érte. Az állatgondozás pont azt bizonyítja, hogy ez nem igaz. Persze az ápolást is nevezhetjük egyfajta fizetségnek, de szerintem nem ez lenne a pontos kifejezés. Inkább mondjuk úgy, hogy teszünk valamit valami érdekéért. És igen, talán most válaszoltam meg a kérdést, ami a házi állatok iránti kötődést firtatja. Miért is gondozzuk őket? Mert szeretünk, ha szeretet kapunk valakitől. Bárki, bármit is mondjon, mindenkinek szüksége van a törődésre. És a figyelemért cserében pont ezt kapjuk a házi kedvenceinktől.
Természetesen néhányunk nem csak azért szereti a háziállatát, mert az szeretettel viszonozza a sok munkát, hanem azért is, mert emlékeztet minket valamire vagy valakire. Egy fontos személyre vagy eseményre az életünkből. Talán Lilith az egyetlen dolog, ami azt az érzését kelti bennem, hogy nagyapám még mindig velem van és sosem hagyott el. Meglehet, hogy ezért törődöm annyit vele. Mert őrá emlékeztet, ezért fontos számomra, hogy jól és még sokáig velem legyen.
Tekintetem Sera arcára szökken. Érdekes, amit mond, talán van benne igazság, de én nem értek teljesen egyet vele.
- Szerintem pont ellenkezőleg. Az életünk fontosabb részét, azt az időszakot, amikor kialakul a jellemünk, az iskolában töltjük, összezárva egy csomó ismeretlen emberrel. Mindenki különbözik valamivel a többiektől, mindenkit más zavar, más bánt. Ez egy elég jó lehetőség, hogy közelebbről megismerjük az ember ezernyi arcát. Persze, mi még fiatalak vagyunk, egy egész élet vár ránk. Még sok minden megváltozhat, de a jellemünk alapjai itt alakulnak ki.  
Nem tudom, hogy Sera számára milyen volt eddig az iskola, de nekem sok jó és rossz tapasztalatot sikerült szereznem a hét év alatt.  Tanultam mások hibáiból, de a legjobban a sajátjaimból. Sikerült megismernem az emberek rossz és jó tulajdonságait. A sok idegen egy részével eredményesen megismerkedtem, a többiek pedig csak arcok maradnak, amik az idővel lassan, fokozatosan a feledés homályában vesznek el.
Hogy miért jutott eszembe Ashmore neve? Rico bebizonyította, hogy léteznek olyan pofátlan, „bátor” muglik, akik megengedik maguknak azt a luxust, hogy megátkozzanak egy aranyvérűt. Viszont ezzel csak azt érte el, hogy még jobban megutáljam… Rühellem, mert egy szerencsétlen és idő kérdése, hogy mikor fizet meg a arcátlanságáért. Ha így folytatja és az aranyvérűek ellen használja a varázspálcáját, nem fog sokáig élni… Nem én fogom elintézni, dehogy is! Merlin ments, hogy bepiszkítsam a kezem a sárvérével…
Inkább nem folytatom a hugrabugosokról szóló fejezetet, mert nem hiszem, hogy Seranak világos lenne, hogy miért beszélek róluk. Ő nem tudja, hogy Ashmore megátkozott, és ezzel elérte, hogy megjegyezzem a nevét és talán azt sem, hogy Angie a rokonom. A háztársam helyzetében én is furcsállnám, ha egy aranyvérű holmi félvérek és sárvérűekről beszélne nekem.
- A házimanós ötlet jobban tetszik, mert azt hiszem, kevesebbet aggódnék a kiscicákért, ha olyan helyen lennének, amit csak ők tudnak megközelíteni. Nem hinném, hogy valamelyik diák bemászna egy házimanó lyukba, bár… - elvágom a mondat végét. Az iskolában van pár fura figura, akiből kinézném az effélét. - … reméljük, hogy nem talál rájuk egy kalandor szellemű diák.
Teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy Seraval a birtok végére értük. Ha nem lenne az utunkban álló kapu, talán még a faluba is lesétáltam volna, anélkül, hogy észrevettem volna.
Körbenézek a havas talajon.  Mindenütt lábnyomok. Úgy látszik a Roxfort fél diákserege a faluba ment le, csak azt nem értem, hogy minek. A halálfalóktól nem menekülhetnek, hisz a Roxmorts is hemzseg tőlük, szórakozni meg nem igazán fognak tudni, hisz mégis csak háború zajlik. Persze a falu sok más lehetőséget is rejt, de azt hiszem, most inkább kihagyom. Ennél szórakoztatóbb, érdekesebb ötletem támadt.
-   Ne haragudj, de inkább visszamennék a kastélyba. Nem vágyok a tömegre, a diákok hamiskás mosolyaira, azokra, akik be akarják bizonyítani, hogy minden rendben van és rendben is lesz. No meg kezdek fázni. – mosolyodok el, majd folytatom – De te nyugodtan menj le, ha már arra indultál. Én most szívesebben Lilith-tel tölteném a nap hátralévő idejét. Rég láttam és eléggé hiányzik, hogy játsszak vele. – egy pillanatra a macskák látványában gyönyörködöm, majd ismét megszólalok. – Persze, ha ugyanezen a véleményen vagy, velem is tarthatsz.  
Tényleg nem szeretném megakadályozni Sera-t abban, hogy lemenjen a faluba. Örülök, hogy megkérdezte, kedves volt tőle, de pillanatnyilag a népcsődületre vagyok a legkevésbé kíváncsi.
Tekintetem a macskámra szegeződik, ami még mindig, szüntelenül szédíti a selymes bundájú kandúrt.
-   Fogalmam sincs, hogy hogy fogom meghálálni, de köszönöm szépen, hogy visszahoztad nekem Lilith-et. Tudod… ő az egyetlen, akiben még sosem csalódtam. Emellett olyasvalakitől kaptam, akit nagyon szerettem.
Igen, Lilith sokat jelent számomra. Sosem gondoltam arra, hogy milyen lesz nélküle az élet, mert nem akarom tudni. Minek kínozzam magam feleslegesen? Ha egyszer eljön az a pillanat, amikor az útjaink el fognak válni, akkor majd bánkódom és aggódom, de amíg velem van, addig nincs értelme.
Nem tudom, hogy Sera hogy fog dönteni. Ha a falut választja, akkor elköszönök tőle és Lilith társaságában visszasétálok a kastélyba, de ha inkább visszamenne a Roxfortba, csak akkor fogok tőle elbúcsúzni, ha már az iskola kapuja előtt állunk. Egyet azonban biztosra tudok. Bármi is történjen, a mai napot a macskámmal fogom tölteni.

Nem régen kezdődött el a tanév, de máris unom, kell valami rosszaság. Mármint rosszcsontkodás. A tanulnivalómmal már egy ideje megvagyok, valahogy most nincs annyi új anyag, de lehet, hogy csak azért gondolom így, mert tavaly belejöttem már a dolgokba. Vagy azért, mert még csak október eleje van?
Igazából nem is érdekel, csak az, hogy valamit kezdeni kéne magammal. Csak sétálgatok a falak között, nem sokára napnyugta van, én meg kint kószálok. A vacsi mondjuk még várhat, szóval az idő az enyém. Kint nincs túl meleg, bár hideg sem, így az öltözékem kimerül annyiban, hogy kék, mindenhol. Még a nyakkendőm, és a címerem is kék. Tökéletes. Nem is tudom, miért nem gondolok ebbe bele gyakrabban...
A szökőkút mellett sétálok, és már leülnék a kőre, ami körülveszi, mikor mégsem teszem, helyette gonosz, és csintalan vigyor jön a számra, aztán már veszem is elő a pálcám, hogy nagyon szép rózsaszínesre, kékre, és vidám színekre varázsoljam a szobrokat, és úgy magát az egész kutat. Ha jobban belegondolok, talán még hangulatosabb is lenne úgy a hely, és többen időznének el itt. Tiszta haszon. A szót viszont ne fecséreljük, inkább tettre fel!
Elkap az izgalom, és a pulzusom hirtelen megugrik, én pedig már lendítem is a pálcám, remélem, senki nem vesz észre, vagy senki olyan, aki árulkodna.