Roxfort RPG

A Lamartin kúria London külvárosában épült, még azokban az időkben, amikor nem nyújtózott addig a muglik települése. Akkoriban erdőségek és vadvizek uralták a Temze melletti sík tájat, később azonban mindenhol házak, gyárak nőttek ki a semmiből. A Kúriát így aztán a huszadik század derekán áthelyezték a család akkori fői, egészen ki a keleti tengerpartra, ahol viharos szelek tovább hűtötték az amúgy is komorszín, szürke kőből épült, feketére aszott gerendákkal nyikorgó lakot. A kúra kétszintes, végig feketesszürke kövekből rakott, ahogy a belső terek burkolatán is a komor színek uralkodnak. Az ablakok fehérre mázoltak, a függönyök is patyolatfehérek, a belső terek tágasak, a bútorzat mértéktartóan hivalkodik a család gazdagságáról és jó ízléséről.

A házimanók kínosan tisztán tartják minden szegletét a kúriának, az előtér kandallója fölé bűvölt fehéren izzó fénnyel égő családi jelmondaton: Splendor sine occasu minden nap megerősítik a védővarázslatokat, amik csak akkor hunynak ki, ha a jelmondat is eltűnik a helyéről, ez pedig csak a mindenkori családfő, jelenleg Jonathan Lamartin halálával történhet meg.

Nem mondom, nem hittem volna, hogy ez a nap lesz az a téli szünetben, amelyiket a legjobban várom. Az egész vakáció borzalmasan indult, de erről senkinek sem beszéltem. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Mert nem értem az egészet. Egy apró részletét sem. Nem értem, hogy miért. És hogy miért van tele az egész apró, nyugtalanító részletekkel.
Persze ettől nem jobb. Rögeszmésen próbálom elhitetni magammal, hogy az emlék hamis, csak hogy ne kelljen szembenéznem a tényekkel. Megöltem őt. Leszúrtam. Őt. Mikor erre soha nem lettem volna képes.
És a legszebb mégis mi? Hogy hasfájás nélkül belevigyorogtam mindenki képébe az eljegyzési partin. Azon a karácsonyi minisztériumi bálon. Közöltem, hogy elveszem. Miközben...
Mindegy.
Nem gondolhatok erre.
Szóval vártam ezt a napot. Hogy miért? Mert végre egy nap távol Wiltshire-től, távol mindenkitől. Tény, hogy azért vagyok itt, mert a Nagyúr úgy kívánja, mégis ajándék ez inkább nekem, semmint büntetés vagy megalázó feladat. Persze ezt csak az elmém legmélyén gondolom így. A helyzet az, hogy a látogatásomnak örülniük kell. Kénytelenek, hiszen a végén még megbántódom, és annak nyilván nem lesz jó vége - és nem számomra.
Ezt a Halálfalóságra való fene nagy gőgöt bizonyára Bellatrixtól lestem el. Én magam semmi pozitívat, semmi büszkeségre alapot adót nem érzek benne. Sőt, undorodom magamtól miatta. Félek magamtól miatta.
Nem állítom, hogy tökéletes az álca. Én a magam részéről már akkor jó színész voltam, mikor egy halálosan unalmas üzleti vacsorán élénk társalgást tudtam mímelni apám bármelyik vendégével nyolcéves koromban. Ennél ugyan kicsit nagyobb feladatot jelent eljátszanom azt, hogy a Sötét Nagyúr boldog messiása vagyok, főleg, mivel legfeljebb szánalmas rabszolgának érzem magam, mégis néha sikerül. Ez is egy ilyen nap kell hogy legyen.
Kellene, hogy legyen.
Lamartinék kúriájáról egyvalami jut eszembe: sötét. Rideg. Bár egyáltalán nem panaszkodhatom. Jelenleg az egykor gyönyörű Wiltshire is olyan, mint egy siratóház, vagy valami ahhoz hasonló lehangoló épület. Ennél a helynél minden jobb. Nem találkozom útban a kandallónkhoz senkivel, aminek őszintén szólva igen örülök. Senkit sem akarok látni a drága családomból. Nem akarok aggódó pillantásokat, nem akarom látni, hogy "remélem, ezt legalább el tudod intézni a Nagyúr kedvéért". Forduljatok föl mindannyian.
Belemarkolok a szelencébe, és belépek az utazásra kijelölt kandallónkba. A címet kimondva már repülök is el innen, végre.
Nem vagyok pontos. Egy úriember mindig időben érkezik, nos lehet, nem vagyok az. Már nem érdekel. Nem fogok negyed órával a megbeszélt időpont előtt a kandallójukban toporogni. Dacos kiskölyökként, nagyjából három perccel a megbeszélt időpont után lépek ki a Lamartin-ház kandallójából. Nem porolom le a köpenyt, nem szennyezem be korommal a kezem. Már csatolom is le a vállamról, hogy átadjam, nos, remélem, nem manónak, de ha mégis, akkor annak, abban a reményben, hogy nem lesz koszosabb, mint most.
Mivel karácsony elmúlt, pontosan két nappal, ajándékot már nem kell hoznom, kivéve azt az apró figyelmességet, amit a pincénkből hoztam el. Nem, nem a tömlöcöktől. A másikból. Régi francia bor, díszdobozban, eredeti számozással.
Különös, hogy Anglia legnemesebb aranyvérű családjai szinte kivétel nélkül francia gyökerekkel rendelkeznek...
- Szép estét! - köszönök, és vagyok olyan pofátlan, hogy egy szót se említsek a késésről. Nem vagyok gáláns. - Köszönöm a meghívást.
Hát persze! Nem volt semmiféle meghívás. Bejelentettem az érkezésem időpontját abban a rövid levélben, amit talán jobb lenne karácsonyi üdvözlőlapnak csúfolni.
- Remélem, nem okozok kellemetlenséget.
No, végül mégis kibukott belőlem a neveltetés. Lehet, hogy duzzogok, de attól még aranyvérű vagyok. Különben is örülnöm kellene. Kiszabadultam Wiltshireből.
Nem tudtam előre, ki lesz benne a fogadóbizottságban, mindenkit üdvözlök. Szokásos varázslóformulákkal, Madame Lamartint kézcsókkal, másokat kézfogással. Szertartásosan adom át a bort a jelenlevő legidősebbnek. Hát, ha ott van. Ha nem, akkor Seraphinnak. Nyilván. Még kommentálom is a szokásos szöveggel: ez egy apró ajándék, mely nyilván nem méltó a ház urának figyelmére... Igen.

*A tenger mellett mindig hideg van, pedig az európai átlaghoz képest a szigetország hőmérséklete kiegyensúlyozott. Nehéz volna ezt bizonyítani a keleti parton didergő halásznépeknek, az önként ideköltözött varázslóknak pedig nem is kell. Csak a vendégek lepődnek meg, amikor megérkeznek először, és még nem értek a szobáik természetesen kényelmesen felfűtött melegébe. A vendégek fáznak, ahogy fázik Seraphin is, hideg ujjait melengetve a zongorán, aminek attraktív, élénk dallamait hallgatva a ház úrnője, Hedvig várja a vendéget a szolidan megvilágított előtérben. Az ujjait az ölében összefűzve üldögélt a kandalló előtti párnázott székbe, a nyitott szalonajtó felől jött a hang és a fény is, mint ahogy a vacsorát is ott fogják felszolgálni, amikor az úri vendég megérkezik majd.
A zöldre váló lángokkal együtt a törékeny szépségű nő is felkel, visszafogott, sápadtvajszín ruhájában inkább kelt fiatalasszonyos benyomást, mint két nagykorú, vagy Seraphin esetében közel nagykorú gyermekkel rendelkező anyát, azonnal kitetszik, hogy türkizkék szemét és lágy, hegyes állú, keskeny arcú vonásait az ifjabb Lamartin tőle örökölte.*
-Üdvözlöm Monsieur Malfoy, örülök, hogy szerencsésen megérkezett-*és tényleg, öröm van a hangjában, könnyű, finom, elegáns öröm, amit minden nemes magára húz, amikor vendég érkezik.*-Köszönöm-*bókol kecsesen a kézcsókra és a bort is finoman veszi el, nem fürkészi sóvár tekintettel, mint aki pontosan tudja, milyen becses az ajándék, amit kapott, hiszen már látott olyat, óvatosan, két kézzel fogja ennek megfelelően. A kormos kabátért házimanó siet, tiszta manó, szőlőszemű, koboldfülű, fiatalos arcú, már amennyire az ábrázata ezt kifejezheti, óvatosan kettőbehajtja az anyagot, hogy ne érjen a földre rövid lábai és kurta kezei végett, úgy siet el vele hajbókolva.*
-Egyáltalán nem okoz kellemetlenséget, a férjem már alig várja, hogy megismerhesse. Sajnos az idősebbik fiam nincs jelen, Seraphint pedig már ismered-*könnyű léptekkel indul meg a szalon felé a vendéget vezetve, udvariasan visszafordulva egy lépés után, hogy lássa, elindult-e, de aztán a sötét köveken szinte hangtalan elnyelődő léptekkel a fényesség felé vonul, miközben az előtér elsötétül, csak a kandalló felett izzik töretlen fénnyel a család jelmondata.
A tágas szalon hőmérséklete és színvilága is barátságosabban fogadja a vendéget. Hosszú helyiség, magas ablakai előtt krémszínű függönyök függenek, asztala körül fekete fából faragott masszív székek állnak őrt, a kandallóban barátságos tűz ropog, a sötét zongora mellette áll, ahonnan a muzsika hallatszik, Seraphin felpillantása azonban közel sem olyan barátságos és szívélyes, mint a családfőé, aki az asztalfőről közeledik, míg Madame Lamartin odaviszi a bort és ki is emeli a dobozból, hiszen díszital a díszvendéget illet.*
-Mes respects, Monsieur Malfoy! Igazán örvendek, hogy ilyen jó egészségben láthatom, Jonathan Lamartin vagyok-*és kezet nyújt, nem az idősebbek lekezelő fölényével, hanem az udvariassági formulának megfelelően. Magas, vékony alkatú férfi, a bicegését bottal egyengeti, őszülő haját sötét szalag fogja a tarkójára, kék mellénye és vajszín öltözetével harmonizál a nejével. Az arca fiatalos, a mosolya barátságos, a mozdulatai energikusak, de hideg-merev fényű zöldes-kékes tekintete nem örül annyira a látogatásnak, mint azt mindnyájan nagyon szeretnék elhinni.*-Kérem foglaljon helyet-*a balján kínálja azt, jobbján Madame Lamartin. Az asztal már megterítve, egy egyszerű, elegáns zakóba öltözött férfi érkezik, az arca jellegtelen, pálcát sem hord látványosan, ő bontja és tölti ki a bort, és helyezi az asztalra az előételt. A varázsmondat még mindig nem hangzik el, miszerint ” a fiúnk már annyit mesélt önről”, a férfi tekintete kíváncsian fürkészi a fiatalurat, akinek pozíciója és helyzete alighanem magasan az övé felett kezdődő létrafokot jelent egy igen ingatag lajtorján.*
-Hogy van az édesapád?-*kérdezi semleges hangon, aztán rosszallóan felpillant, ahogy az elhaló ütemek utána Seraphin új dallamba fog.*
-Austin drágám, ha megkérhetlen-*Madame Lamartin szólal meg helyette mégis, nem dorgálva, hanem kérő hanggal, Seraphin sóhajtva lecsukja a billentyűkre a félbehagyott dallamot és az asztalhoz lép. A vendég tiszteletére nem talárban mutatkozik, vastag, hosszú varázslómódi helyett őzbarna, hosszú, majdnem combközépig érő zakó-kabátban van, a torkára zöld kendőt tekert.*
-Elnézést, gondoltam láttuk mi egymást eleget a Roxfortban-*unott a hangja mintha nem is oda figyelne, miközben Draco mellé ül, de kéklő szeme szikrákat szór. A szótlan inas meghozza a levest, talán túl gyorsan, esetleg remekül időzítve elterelve a figyelmet az ifjabb Lamartinról.*

A Lamartin-ház légköre egyből magába szippant, eláraszt, mint valami furcsa pánik egy rémálomból ébredve. A tér óriási, mégis olyan sötét, hogy egész aprónak tűnik. Elnyel és kitaszít.
Az ebédlő távoli képe úgy vonz magához, mint molyt a fény, mégis át kell esnünk a ceremónián.
Láttam már Madame Lamartint, és mindig is tetszett nekem. Hasonlít anyámra. Majdnem olyan tökéletes, finom, előkelő és szelíd, mint ő. Nem állítom, hogy megnyugtat a közelsége, de figyelmessége csillapítja a mostanában egyfolytában bennem tomboló frusztrációm, melyet néha tényleg nehezemre esik leplezni. Kicsit rajta felejtem a tekintetem. Nem tudom, mit árul el az arcom. A tény az, hogy komor küldöncnek akarok tűnni, viszont egyáltalán nem vagyok az és nem is akarok az lenni. Azt hiszem, ezt a színjátékot mind együtt játsszunk majd: én tettetem, ők meg azt tettetik, hogy elhiszik. Már most kínos az egész. Legszívesebben meglazítanám az unalmasan antracit dísztalár magas nyakát, de nem teszem, csak az ezüst M-mandzsettát igazítom meg a kézelőmön.
- Nagyon kedves.
És már megint csak szenvelgek.
A ceremoniális üdvözlés után hálásan eredek a háziasszony nyomába. Mennyivel egyszerűbb volt ötévesen! Az embert bevezették a játszószobába vagy a kertbe, ha vendégségbe ment valamelyik leendő osztálytársához, aztán el volt intézve. Ötkor behozták a teát és kész. Most viszont minden olyan nevetségesen komoly. Természetesen én magam is ragaszkodom a szertartásokhoz, de azért még untathatnak. Viki szerint engem minden untat, ami a saját életemmel kapcsolatos. Talán igaza van.
Egyáltalán nem bánom, hogy Lamartin fivére nincs itt. Az édes négyes is túl fog terhelni, ha soká tart. A házigazda a belső szobában fogad annak rendje szerint, egy méterrel sem előrébb. Nem számítottam másra, ha a fia modorából indulok ki. Olyan vért izzasztóan protokolláris, hogy az már sikkes.
- Bonne soirée. Merci pour votre aimable invitation.
Kezet fogok vele, és markom az elvárásokat igazolja: nem acélos, ám nem is lagymatag. Olyasféle kézfogás, mely nem akarja soká érinteni az idegen kezet. Nem soká nézek a szemébe sem, épp egy pillanatra. Ha dominánsabb jellem volnék, nyilván addig bámulnám, míg félre nem néz, de nem vagyok az, főleg mostanában nem. Ha több figyelmet szenteltem volna az arcvonásoknak, mostanra már tudnám, hogy a szavak és a méz és máz ellenére nem vagyok szívesen látott vendég - persze ezt azért sejtettem. Senki nem örül annak, aki a házába hozza a háborút. Igazság szerint végtelenül irigylem a kívülállók életét, még ha tele is van félelemmel, rosszabb nem lehet, mint az én félelmem.
Az étkezőben egyébként határozottan jobban érzem magam, barátságosabb, mint a fogadóhelyiség. De ez az őrjítő kopácsolás nem szűnik. Egy odavetett pillantást követően megállapítom, hogy Lamartin, az ifjabb, nos egyáltalán nem örül nekem. Természetesen nem vártam, hogy a nyakamba borul, de nagyon jól tudnia kellene, hogy engem a klimpírozással ki lehet kergetni a világból. Mindenféle zenével, zajjal és ricsajjal a sírba lehet vinni az idegeimet. Egyedül a dúdolást tűröm el, mert valami dajkakori bevésődésnek köszönhetően az megnyugtat, sőt elaltat.
Nem foglalom el helyem, míg Madame Lamartin nem teszi ezt meg. Nem sok jót tanultam el apámtól, de azt az egyet mélyen belém ültette, hogy minden körülmények közt legyek gentleman. Nos, ez annyira nem megy jól, de az idősebb nőket tisztelem. Ha aranyvérűek. Figyelmem igyekszem a kitöltött erős mélybordó borra fókuszálni, de már nem fogom soká bírni ezt az egyébként elsőrangú zongorajátékot.
- A nagyapám borgyűjteményéből való - ejtek pár szót az italról, ha már elhoztam idáig. A nagyapám híres volt a pincéjéről, de mivel apám egyáltalán nem ért hozzá, vagy csak nem érdekli (bezzeg mostanában, mikor a fél készletet kiitta), a készlet csak fogyatkozik. Igyekszem közben túlbeszélni a zongorát, mely mintha csak felhangosodna, ahogy megszólalok. Vagy csak nekem tűnik így? - Perzsa Shyraz.
Én sem vagyok a borászat mestere, és tudnék is még mesélni róla, de Seraphin elveszi a kedvem tőle. (Gratulálok.)
A borkonferálást követően viszont elhangzik egy kérdés, melyet most igencsak erős támadásként fogok fel. Az apámat mostanság csak azok emlegetik, akik becsmérelni akarják a családomat, amit viszont nem tűrök. Tudom nagyon jól, hogy mivé korcsosult a Malfoy név, de ezt senki nem vetheti a szememre. Mindazonáltal ésszel válaszolok. Nem otthon vagyok, nem megyek fejjel a falnak. Elvégre ez Mardekár kígyóinak legfőbb ismérve, nem?
- Gyengélkedik - válaszolom tömören, mégis beszédesen. Persze mindenki azt szűri le ebből, amit akar. Gyengélkedik, igen, szüksége lenne egy gerincprotézisre, meg egy detoxikáló kezelésre, de amúgy minden rendben. A magam részéről még némi humort is érzékelek a rövid válasz mögött, és elégedett is vagyok vele, azonban érzem, hogy némi magyarázatot adnom kell, mielőtt Mr. Lamartin visszakérdez. - Bizonyára idegi alapú. Köszönöm kérdését.
Egyébként nagy örömömre szolgál, hogy Madame Lamartin óhajára Seraphin végre abbahagyta a játékot. Egy hálás pillantással honorálom is a háziasszony irányába, de eszem ágában sincs felnézni se akkor, amikor Seraphin azon a végletekig unott hangján megszólít, se akkor, amikor leül mellém. (Miért pont mellém?) Nem akartam válaszolni, mivel a nyilvánvaló gorombaságon kívül semmi frappáns szófordulat nem akadt a nyelvemre, de úgy tűnik, nem is kell, hiszen megérkezik elénk az első fogás.
Automatikusan nyúlok a poharamért, és emelem könnyedén fel, hosszú ujjaim közé akasztva a leheletvékony üvegszárat. Nem kívánok semmi színpadiasra koccintani, és ezzel nyilván kihagyok egy óriási lehetőséget az intelligens élcre, de Madame Lamartin jelenléte kissé úgy hat rám, mint az anyámé. Moderálom magam. Ha senki más nem lenne itt rajtam és Seraphinon kívül, mint ahogy eredetileg számítottam rá, már elszabadult volna a pokol az első pillanatban, ahogy meghallom a zongorát.
Néha kihozza belőlem a nyavalygó ficsúrt.
Ha Mr. Lamartin nem szólal meg, "díszvendégként" (hah) én mondom ki a varázszsót:
- Egészségünkre! - És poharam a házigazda felé tolom, hogy koccintsak első sorban vele, majd utána a háziasszonnyal, végül a mellettem ülő Seraphinnal. Most először nézek rá. Őszintén szólva ritkán látom ilyen közelről.
Kortyolok a Shyrazból, majd nekilátok a levesnek, de hamarosan odafordulok Seraphinhoz, mert ezt az egy kérdést képtelen vagyok magamban tartani:
- Hol tanultál meg ilyen pazarul játszani?
A hanglejtés udvarias és érdeklődő. De tudja, mire célzok.

*Nem is színdarab inkább, hanem tánc. Pazar ruhában járják a nemesek, akár a régi francia királyok udvarában, súlyos ékszerektől lehúzott, lassú mozdulatokkal. A király lépi az első lépést, és erre teszi meg a maga lépését a többi táncos pontosan úgy, ahogy az le van írva. Mindenki azt lépi, amit a király, se többet, se kevesebbet. Felülről vezérelt mozgás, meghatározott inger meghatározza a reakciót, amit kiválthat, ez pedig természetellenesen merev formát kölcsönöz a dolognak. A merev forma törik, a cserepekből még összeragasztható a szépséges látványt alkotó egész, de amikor az ember vak érzékeit tökéletesebbé téve végigsimít rajta megérzi, ahogy az ujjába szúrnak az egyenetlenségek, végigkaristolják a szúró üvegdarabok. Ilyen merev forma, széttört, de összeragasztott váza most a formalitás is, amit a Lamartinok odaadó hűséggel követnek, aminek szigorú kalodájába máskor örömmel préselik bele magukat, most azonban óvatosan érintik, teszik jobbra-teszik balra, sehol nem találva neki igazán a helyét.
Hiszen mit is kezdhetnének egy nagykorú gyerekkel, aki a fiúkkal egyidős. Mit is kezdhetne az ővelük. Lustán kering az asztal felett a gondolat, ami szerint Draco Malfoy Seraphinnak, ha nem is barátja, de korabelije, házbélije, amire Jonathan Lamarint felettébb büszke, hét éve lakótársa, az aranyvérűségben, nemességben és más készségekben is egyként osztoznak. Gyerek még, ahogy Seraphin is gyerek marad a szülők szemében, noha se ő maga, se más nem látná már annak. Egy gyerek kezéből pedig még a méregpoharat is elveszi az ember, de beleinni miért lenne muszáj a felnőttnek? Ennek ellenére Malfoyt az őt megillető tisztelet fogadja, ami minden vendég férfiúnak kijár. Se több, se kevesebb. Így kívánja a tisztesség, ami alá Seraphin élénk zongorajátéka meglehetősen pattogós dallamokat húzott, vájt füleknek valót.*
- Kevés varázsló adja a fejét borgyűjtésre-*lágy, csendesen elrejtett elismerés az idősebb Lamartin hangjában, miközben felveszi a maga poharát, hogy megszemlélje benne a szőlő vérét, amit nemes ügyért ontottak és érleltek, hogy aztán a poharában végezze, holott annyi máshol is végezhette volna. Lehetett volna ünnepet betetőző mámoros korty, bánatos éjszakán beszippantott alkoholcseppecske, barátság béklyóját puhító párlat, tárgyalási alap mellé az elme bódítója. Akármi más, mint vacsora előtti sima, ínycsiklandozó korty. Elgyönyörködik a színében, a pohárban forgó sűrűségében, talán még az illatában is, szigorú, kemény tekintete mintha enyhülve, vagy legalábbis nem könyököl ki benne az a korábbi „nem örvendés”, nem gondol a gonddal.*- De azokról legalább elmondható, hogy jól csinálják, amit csinálnak. Nagyra becsülöm az ajándékát, illik a vacsorához is.
*Féltitokzatos, félkövetkezetlen mondatvég, meglehet, a férfit is zavarja a zongorajáték, szerencse, hogy vége lesz.*
-Gyengélkedik -*felpillant a borból, talán némi rosszallás olvasható a tekintetéből.*-Remélem hamarosan magára talál, az idegproblémák sokszor fakadnak ilyesmi problémákból-*lassan, megfontoltan válogatja a szavait, mint az olyan emberek, akik hosszan mérlegelik, hogy ha a beszélgetőpartnerük elmondja a tőle hallottakat a törpegolymókjának, ami eldúdolja a legjobb barátjának, aki aztán eldúdolja egy másik varázslónak, aki ért golymókul, akkor vajon mennyire változik meg a jelentéstartalma... és mit kell ahhoz módosítani a mondatban, hogy lehetőleg több fülön és szájon átmenve is ugyanaz legyen a varázslat.*-Megbocsáss, ha tolakodásnak tűnik, de Lucius inkább az én korosztályom, te alighanem Seraphinnal értetnéd meg marad egyszerűbben. Egészségünkre!-*emeli a díszvendég után a poharát. Komoly, zárkózott arcán semmiféle korty a borból nem fog enyhíteni.
Madame Lamartin is koccintásra emeli a poharát, barátságos, ragyogó tekintettel viszonozza a vendég pillantását, szép-szomorú mosolya sejteti, hogy azért neki volna mit hozzátennie ehhez a kényes témához, de illedelmesen hallgat, jobb, ha az ilyesmihez nem fűz hozzá semmit egy érzékenyebb lélek, gyöngébb szív.
Vele ellentétben Seraphin merő izzó, hideg düh, felkavart, feszengő, fagyos indulat. A koccintása is keményebb, az arcéle merev, drágakőfényes tekintete mereven ellebeg Draco feje mellett, alig-alig akaródzik egyenesen ránéznie. Elvégre látták már egymást. Alighanem nehezen emészti zárkózott lelke, hogy mit keres a másik itt, az ő birtokán, az ő otthonában, az ő sárkányfészkében, még akkor is, hogyha elméleti módon tudja, hogy mit keres. Csak éppen fogalma sincs, honnan veszi hozzá a merszet és a bátorságot, hiszen ha rátartiságból van szó, akkor a Lamartinoknak se kell a szomszédba menniük kölcsönért, nem mintha akadna széles körben akármilyen szomszédság, akik ilyen szolgáltatást nyújthatnának neki.*
-Itthon-*a poharat a szájához érinti, de a remek bor érintetlenül és hiánytalanul kerül vissza a tányérja elé. A kanalat veszi a kezébe, a tányér szélét nézi, amíg teheti, egy-két másodpercig, amíg a kelletlen, kurta válasz ki nem éli a maga hatásterületét.* -Itthon és Franciaországban. A rokonságunkban elég hagyományosnak számít a zongoratudás. Örülök, hogy...-*józan, higgadt pontossággal húzza mosolyra a száját, még akkor is, ha senkit nem ver át ezzel a nagy nyugalommal, hiszen valójában látszik rajta, hogy milyen feszült.* -... megörvendeztethettelek vele. Ha kicsit korábban jobb a darab tetőpontját is élvezhetted volna-*a szeme hidegen nevet és magányosan, mint a távoli csillagok, a szája és az arca nélkül, ettől talán rosszindulatúnak is tűnhet, de hát mitől lenne jóindulatú, Draco Malfoy megjelenése egy kúriában, ami nem Malfoy rezidencia még soha nem jelentett senkinek semmi jót.* -De majd máskor megmutatom.

Reméli... Reméli? Mi remélni való van azon, hogy apám összeszedi-e magát vagy sem? Annyit alkoholizál felőlem, amennyit csak akar. Csupán anyámat féltem. De mi köze mindehhez Mr. Lamartinnak? Úgy hiszem semmi, de talán feleslegesen forrongok magamban. Hamarosan érkezik is egy udvarias visszakozás, amit nagyon is jó néven veszek.
- Természetesen ez érthető.
Nem tehetem hozzá, hogy nem tudtam őt magammal hozni, a negédességből is megárt a sok, ostoba köröket pedig nem akarok futni azzal a gyér hazugsággal, hogy apám milyen szívesen jött volna el velem de akadályoztatva volt...
- Valóban elég jól megértjük egymást - hazudok kegyesen, hisz ez nem más, mint egy közepesen erős költői túlzás részemről. Bár gyakorlatilag megértjük egymást. Néha, amikor épp "ki olt nagyobbat a másikon" versenyt rendezünk, még jól is szórakozom. Van egy olyan érzésem, hogy a legutóbbi klubhelyiséges akcióm annyira nem nyerte el Seraphin tetszését, hiszen azt követően az interakciók száma, ha lehet ilyet mondani, a kevésről szinte nullára redukálódott. Néha már egész magányosnak éreztem magam mellette.
Úgy összességében protokolláris szempontból nagyon is furcsa ez a vacsora, kívülállóban nem alaptalanul merülhet fel a kérdés, hogy "Ez meg mit keres itt?", és bevallom, kicsit olyan érzésem van, mint amikor először vacsoráztam együtt valamelyik barátnőm szüleivel: ugyanennyi fő, közel ugyanilyen életkor-leosztás. Ugyanilyen menü, ugyanilyen témák. Egy fél percig felmerül bennem, hogy remélem, nem hisznek semmi olyasmit, amit nem kellene, de a kristálypoharak csilingelése ismét odavonzza a figyelmem az eseményekre.
A házigazda rideg.
A háziasszony tekintete olyan a teremben, mint a fényes csillagok a komor, borongós égen, kellemes ránéznem. Egy pillanatig azt kívánom, bár többet beszélne, de tudom, nem fog. A mi vacsoráinkon is anyám a legragyogóbb vendég, még úgy is, hogy alig szól hozzá a beszélgetéshez.
Feltűnik, hogy Seraphin nem néz vissza, hanem inkább talán az apjával szemez, vagy csak a függönykarnissal. Tulajdonképp mókás, hogy mikor Halálfalók vannak a házunkban, én is pontosan ugyanígy viselkedem velük. Elutasítóan, de a végletekig erőltetett udvariassággal. Ezt kedvem támadna megemlíteni, de inkább nem teszem. Majd később.
A tömör választ hallva gyorsan válaszolok, ám udvariatlanul halkan:
- Gondoltam...
Csak hogy tönkretehessem a beálló hatásszünetet.
A további válasz közben az arcát, meg a ruganyos kis mosolyát figyelem.
Mi az, miért nem fordulsz felém?
Nézz rám, Lamartin.
Nézz rám, ha hozzám beszélsz.
A szinte már kegyetlen kis kacajtól kiráz a hideg. Nem tehetek róla, pedig én aztán hozzá vagyok szokva a legkülönfélébb hangszínű és -terjedelmű. vérfagyaztó röhögésekhez. Nem hat meg se az utalása a késésre, se az utalása arra, hogy direkt a bosszantásom kedvéért ült zongorához; azt is el tudom képzelni, hogy egyébként gyűlöl játszani, de csak most, csak az én kedvemért felnyitotta a tetőt, öt éve először leült arra a nyomorult zongoraszékre és elkezdte ütögetni a fehér-fekete billentyűket.
Tetszik a gondolat.
- Ó, alig várom, elhiheted. Milyen kár, hogy az iskolába nem vihetjük magunkkal a kedvenc hobbijainkat, naphosszat elhallgatnám.
Na ennyit erről, kiélvezkedtem magam. Ideje ismét a házigazdához fordulnom.
- És mi a helyzet a legutóbbi vállalkozásával? Úgy hallottam, szép eredményeket ért el a befektetés.
Hallani ezt-azt a vacsorákon, összejöveteleken. Mint a legtöbb aranyvérű család (az a pár), amennyire tudom, a Lamartinok is forgatják a vagyonukat hol sikeresebb, hol kevésbé sikeres vállalkozásokban, és tudom, hogy a legutóbbi kavart némi port a járatos berkekben. Persze biztos vagyok benne, hogy Mr. Lamartin szívesebben beszélne a thesztrálokról vagy a pegazusairól, de arról meg én nem. Ettől függetlenül arra is kitérünk alkalomadtán, az udvarias csevej része. Különben is, valamiből ki kell robbantanom majd a vitát.
Ugyanis ez a tervem, mivel jobbal nem tudtam és nem is akartam előrukkolni, mint azzal, ha kiugrasztom a nyulat a bokorból. Bár a család kemény diónak tűnik, egyikük sem az a fecsegős típus. Persze, mit is képzeltem?

*Remélni. Remélni mindig van mit, Lucius Malfoy ugyan kegyvesztett halálfaló és nem éppen népszerű abban a társaságban, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki gyűlöli és az ostoba szánalom helyett nem inkább azokra tekint ellenségesen akik tönkretették egy jó nevű aranyvérű família fejének hírnevét. Hiszen ezek összetartó fajta, védik egymást az árulástól, mert a jó minőségű vér nagyon-nagyon kevés, és aki képes ezt meggyalázni, mert hatalmában áll, annak hiába minden hatalma, jó vezér nem lehet. Az ellenállás persze hasztalan, az együttműködés elvtelen, az óvatos kerülgetés célravezetően halogató megoldás. Szép elmélet, de a csendes étkező szinte folyamatosan suttog a ki nem mondott elméletektől, ami csak a jelenlévő férfiak csavaros agyában megfordulhat, mintha szellemek laknának minden fekete követ, amiből épültek a falak, mintha azok játszanának a lágyan lengő függönyökkel, mintha az evőeszközök csilingelését is azok echóznák meg.
Csak Madame Lamartin nem gondolkodik ilyen összetetten. Barátságos fényű, de óvatos aggodalomtól mély tüzű tekintete óvatosan szemléli a vendéget sokáig, amíg az kérdez, beszélget a férjével és a fiával, érző szívét komor szomorúság járja át, némi szánalom, amit soha nem fog megosztani a szőke fiúval, sajnálat, idegen szeretet.  A saját fiára pillant, békétlen válasza hallatán rosszallóan megrázza a fejét, de persze Seraphin ügyet sem vet rá, elmondja a magáét, mint mindig, akármi is legyen a következménye, ha éppen olyanja van. A replika sem teszi boldogabbá, hiszen ugyan a vendégnek meg kell védenie magát, de jobban esett volna hinnie a korábbi kijelentésében, hogy jól megértik egymást. Szomorú, szomorú dolgok ezek, ahol az ellenségesség már a fiatalok között kialakul, mi lesz még, ha felnőnek és mindkettőt elvadítja a maga oldala, érdekképviselete, mert kétség sincs abban, hogy csakis ez fordíthatja szembe az aranyvérű fiakat, akiket logikusan összetarthatna a ritka vér és a büszkeség tudata.
A családfő átható tekintettel viszonozza Seraphin pillantását, de rá se néz sokáig. Nem hallgat a sugallatra, nem néz Malfoyra. Nem és nem, ódzkodik, kerüli, rángatja az udvariasság szabta láncokat a türkizkék szempár, módfelett sikeresen nem téve eleget annak, hogy visszanézzen rá. Csak a mosolyával célozza meg, hideg, távoli mosolyával.*
-Majd keresek rá módot, hogy megadjam, ha erre vágysz-*aztán a borához fordul, amibe nem ivott bele, most úgy látszik ideje van, felveszi a poharat, lágyan körbeborítja az üvegfalakon a vöröslő italt, belekortyol aztán, apró, szinte gyermeki korttyal, majd visszateszi a helyére, mint akinek nem elég édes az íz, nem elég zamatos a nedű, nem elég aromás. Finnyás vagy gyerekes. Vagy rossz az ízlése. Vagy bármi más.*
-Ön roppant jól értesült Monieur Malfoy, amit én hallottam önről az alapján meg sem lepődöm ezen-*mosolyodik el a férfi, összefűzi az ujjait a tányér felett, úgy látszik a fiúnak inni nincs kedve, az apának pedig egyáltalán enni. Szürkésnek látszik a szeme a megvilágítástól, kőszürkének, ahogy fiút szemléli.*-A politikai helyzet mindenképpen kedvez azoknak, akik okosan forgatják a pénzt és jó helyre helyezik a befektetésüket. Morális szempontból talán nem helyes ilyen szép eredményeket elérni, de a jövőről való gondoskodás alappillére, hogy a lehetőséget ki kell használni.
*Megmerevedik a szép asszony kezében az evőeszköz, ahogy ilyen hirtelen morális kérdés kerül az asztalra, mintha még őt is meglepné az a merészség és bátorság, amivel a családfő elő mert hozakodni ezzel, de úgy látszik ő nem zavartatja fel magát, mert ekkor veszi fel a kanalát, a szája körül a Seraphinra is annyira jellemző csendesen irritáló félmosollyal, ami nem mosoly igazán, csak sejteti, hogy magában röhög valamin eszik néhány falatot, mielőtt újra felpillantana a fiúra.*
-Nem tudom ön miként vélekedik az ügyletről, de pontosan tudom, hogy általánosan miként vélekednek róla. Jobb, ha nem megyünk bele a részleteibe, én magam a legmaximálisabban elégedett vagyok vele. Szép lenne, ha a vállalkozásaim mennének olyan derék módon, de a tenyésztésnek és az üzletelésnek a békeidő tesz jót, nem pedig a jelen-*kíváncsian felnéz, mintha a reakcióira lenne kíváncsi, mi ül ki a sápadt, arisztokrata arcra, mi villan meg az ezüstszürke szemekben, milyen gondolatok fordulnak meg a szőkeségbe burkolt koponyában, milyen merész a fiú, akit per pillanat felhasználnak egy kellemetlen feladathoz, aminek az elvégzése mindenkinek kellemetlen. Ó igen, a férfi nagyon is jól látja, mennyire nem a fogára való helyzet ez senkinek sem, ennek a helyzetnek a banálisságából merít erőt és bátorságot.*
-Mindazonáltal meglepne, ha a látogatásod célja az lenne, hogy meggratulálj, vagy Seraphin társaságában tölts el egy kellemes vacsorát. Nem látom okát, hogy tartogassuk későbbre az eljövőt, de ha ragaszkodsz hozzá, evés után az irodámban is beszélhetünk-*a hangja olyan sima és lágy, mintha könyvből olvasná a szavakat gondolkodás nélkül.*

Azt mondtam az imént, megértjük egymást Seraphinnal, akkor mégis mit marakodunk, mint két gyerek? Pont ez jelenti azt, hogy megértjük egymást, nem? Évődni pálcarántás nélkül, fecsegni és gúnyolódni a semmiről. Ha lenne fivérem, biztos állandóan ezt csinálnám vele. Merlinnek hála, nincs. Egyszer azt álmodtam, hogy volt, de megfojtottam a párnával.
Némely pillanatban egészen magamon érzem Madame Lamartin tekintetét. A szemem sarkából egyszer oda is pillantok. Az imént jól éreztem magam ettől a tekintettől, most már zavar. Nem tudom pontosan megmondani, miért, de olyan, mintha a saját anyám nézne rám, szigorúan, mintha az apró fejrázás nekem szólt volna. Zavar, hogy Seraphin nem cselekszik a háziasszony óhaja szerint, de mit tehetnék? Megjegyzem, az én óhajom is egyezne Madame Lamartinéval, azt hiszem. Seraphin csak megkönnyítené mindenki dolgát, ha nem volna ilyen keserű és ellenséges.Bár ezt az egészet nem tudom komolyan venni, amíg egyszerűen képtelen rám nézni. Nem jellemző pedig ez rá, nem az a fajta, aki beszéd közben a cipője orrát bámulja vagy a port rugdalja vagy gerinctelenül imbolyogva vállt rángat, mint egyesek. Más oka kell hogy legyen, és azt feltételezem, hogy ez maga a látogatásom, maga a tény, hogy kvázi betörtem a házukba. Másra nem tudok gondolni.
Talán, ha válaszolnék neki valamit arról, hogy a vágyaim és a teljesítésük nem mindig tartozik Seraphin erényei közé, elvetném a sulykot, ezért inkább nem teszem. Legyen övé az utolsó szó. Akad még mondanivalóm bőven ma este. Viszont legalább iszik. Figyelem. Nem tetszik neki. Nem illetlenségnek tartom, inkább azt gondolom, nem gyakran fogyaszt efféle italt, ezért nincs ínyére. Az első boraimat én is fanyalogva ízleltem s undorodva nyeltem le, akár a keserű pirulát.

Figyelmem Jonathan Lamartin tányérjára esik. Nem fogy az étel a tányérjáról. Miközben én végzek a levessel és a tányérban otthagyott kevéske maradék fölött hajolok át, ő szerintem egy falatot se vett a szájába. Nem mondom, hogy gyanús, de nem tetszik. Tekintete merev és mozdulatlan, ahogy rám néz, mintha egy sóbálvány-átok találta volna el, és a szeme úgy maradt. Se egy érzelem, se egy gyanú, semmi nem látszik rajtuk.
A szavaira koncentrálok hát, pusztán azokra. Úgy gondolkodom, hogy ha megállna bármely mondata végén, azonnal legen egy frappáns hozzáfűznivalóm. És persze akadna is, csakhogy a monológ nem áll meg. De, várjunk csak: mégis. Épp akkor, mikor a házigazdának megjön az étvágya, bizonyára a zsíros témától. Ekkor tudok közbeszúrni pár szót.
- A lehetőségek felismerésében rejlik minden jó üzlet titka.
Célozgatnék? Hát persze. De azért csak ilyen óvatosan, mert fogalmam sincs még arról, amit alig pár perccel később a nyakamba zúdítanak, sőt mit nem, a mellemhez szegeznek, mint egy háromágú szigonyt.
Mivel sejtem, hogy van még tovább is, megvárom, hogy felnézzen. Folytatja is. Kijelenti, hogy maximálisan elégedett, én pedig elrejtem azt a jellegzetes arckifejezést, amit azoknak tartogatok, akik bár sikert érnek el, az én szememben mégsem léptek semmivel sem feljebb, sőt, talán inkább még lejjebb jutnak, míg addig voltak. Hogy mivel érdemlik ki a lekicsinylő mosolyt, rejtély, talán az irigységem váltja ki, a féltékenységem, a rosszindulatom. Mindenesetre most nem villantom meg sokrétű arcmimikámnak ezt a szélsőségesen vegyes kifejezését.
Az a legszebb, hogy Monsieur Lamartin egyáltalán nem szégyelli. Persze nem ítélkezem. Az én családom lelkén annyi minden szárad, hogy csoda, hogy tükörbe tudok nézni reggel. Mondjuk nehezen megy, az tény. Hetek óta nem láttam a szemem színét.
Végül eljön az ideje a véleményformálásnak, mely már eddig is itt volt a nyelvem hegyén, most viszont szinte rá is kérdeznek. Épp csak az "és őn mit gondol erről?" kérdés nem hangzott el.
Elfektetem a szalvétát a tányér mellett, mellyel az imént az ajkam széleit töröltem meg, ráteszem a kezem.
- Senkit nem érdekelnek a morális szempontok, ha pénzről van szó. főleg sok pénzről. Kritizálni mindig is csak az fogja a döntéseit, aki más találékonyságára irigy, vagy saját tőkéje már nincs. - Tulajdonképpen dicséretet mondtam, sőt, ódát zengtem Monsieur Lamartin tehetségéről és eszéről és üzleti érzékéről, ami meglehetősen erős PR-húzás. De a saját szórakoztatásomra, talán túl finom humorként azt is bele kell szőnöm, hogy bizony akad, aki nem tehet meg mindent, pénz híján. Például a Nagyúr. - Vagy soha nem is volt neki.  
Szóval, mindehhez képest kissé meglep, mikor nemcsak hogy tények elé állítanak, de még le is tegeznek, mint egy szaros gyereket. Mindennek az arcátlanságnak fényében az összes elhangzott, udvarias és nyájas szó felesleges és gúnyos ármánykodássá válik a szememben. Azon nyomban gyanakvó leszek és ingerült. És az előbb talán Seraphin volt, aki minden létező tüskéjét kieresztette, most én teszem ugyanezt, szinte látványosan. Már csak azért is, mert felháborít, sőt nem is... inkább kétségbe ejt az, hogy már azt se nézik ki belőlem, hogy normális aranyvérű szokásnak eleget téve, megjelenjek legalább évi egy-egy vacsorán az osztálytársaim, és a korombeli aranyvérűek asztalánál, ahogyan a mi asztalunknál is megjelent olykor egy-két szerencsés háztársam.
Higgadt fejjel kellene válaszolnom, nem így, de annyira felbosszant ez az apró, lekezelő gesztus, hogy nyomban felelnem kell rá.
- Ragaszkodnom kell hozzá - szögezem le, és ebben a mondatban szinte minden benne van, amit nem mondhatnék el, de el akarok mondani erről az egész komédiáról. Szerencse, hogy nincs a kezemben evőeszköz, mert indulatosan csapnám most le a leheletfinom porcelántányér mellé.
- Noha semmi nincs kevésbé ínyemre, mint az, hogy most elrontsam a vacsora ízeit ezzel a gyomorforgató témával a desszert előtt. De legyen.
Ha végre elviszik a tányéromat, magam elé húzom a bort, csak hogy belekapaszkodhassak a pohár vékony szárába, míg beszélek. Az se ártana, ha újratöltenék, az én poharamból gyorsabban fogy, mint az asztaltársaiméból. Innentől kezdve igyekszem figyelni erre.
- Ami azt illeti, igencsak meglep az, hogy bár tudod, pontosan kinek és mi a véleménye az üzletedről, és tudod azt is, hogy ki állította elő azt a "politikai helyzetet", melynek köszönhetően szert tehettél erre a busás haszonra, eszed ágában sincs ezt bármiféle gesztussal honorálni.
Tegezem. Ha ő letegez engem, én is őt. Fel kellett volna ajánlania, de fölajánlottnak és elfogadottnak tekintem. Nem vagyok már gyerek. Nem kezelhet úgy, főleg most nem. Így nem.
Mert ugyan nem ejtem ki a nevét a számon, még nem, de mind tudjuk, hogy már miről, vagy inkább kiről folyik a társalgás.
- Ez szerinte annyira nem elegáns, hogy már nemcsak bizonyos összeget emleget. Sokkal többet.
Nos, a sokkal több mind tudjuk mit jelent. Vagy nem? Nekem is azért van billog a karomon, mert a Nagyúr úgy gondolta, hogy apám sokkal többet ártott neki a minisztériumi kalanddal annál, hogy vagyonnal, kényelemmel és luxussal kárpótolhassuk őt.

*Talán. Seraphin nagy erénye, hogy hallgat, amikor védtelenül hagyod magad, esélyt adva, hogy visszaéljen azzal, hogy te illetlennek éreznéd reagálni arra, amire hétköznapokon akármit mondhatnál. Akármit felelhetnél, és Seraphin csak hallgathatna, hiszen ő csak egy átlagos diák rendkívüli képességekkel egy átlagos Mardekáros talárban, miközben te vagy az iskolaelső, a Nagyúr „boldog messiása”, és ki tudja, hogy még mi. De Seraphin most is csak hallgat, amikor ezek a különbözőségek az udvarias társalgás pompás köntösébe burkolózva eltűnni látszanak, hallgat gyámoltalanul. Gyűrűs haja szabadon hengeredik az arca elé, ahogy kicsit előrehajtja a fejét konokul, eltakarja a tekintetét, eltakarja még azt is, milyen fintor vergődik a szája sarkában.
Lamartin, Madame és Monsieur egyként elmosolyodik a dicséretre, az úr elégedetten biccentett, míg az asszony csupán hálásnak látszott, mint aki átérzi még, hogy a családját ért dicséret mennyire jólesik neki is, a becsvágya ennél tovább nem terjed. Jó nevelés, vagy éppen egyszerű megoldás egy nem olyan bonyolult problémára, aminek gyökere az aranyvérű férfiak különlegesen jól fejlett becsvágyában lehet, az ideális nő ezt nem veszélyezteti, nem nyomja el, nem képez versenyt, ami méltatlan lenne.
És mégis, mégis megfordul a kocka, a szél, annak ellenére, hogy mennyire szépen és jól fel lehetett volna építeni az egész társalgást, hiszen olybá tűnt, hogy megvan a kifejlett készség a partnerekben is, megvan az a gőg, az az arisztokrata szokásrend, ami szívesen vakká teszi az embert a tényleges problémákra. Talán ha tényleg meglátogattad volna őket, amikor még béke volt. Talán ha tényleg úgy esett volna, ahogy a szerencsésebb társakkal. Talán akkor kinézték volna belőled. Talán akkor minden más lenne. De Jonathan Lamartint a saját újító hajlamán túl nem befolyásolhatja más, mint amennyire hallomásból ismer, vagy amennyit Seraphin elárult rólad, ez pedig szemlátomást édeskevés ahhoz, hogy abba a naiv feltételezésbe essen, amit kikérhetnél magadnak.*
-Kedves Draco, a te helyzetedben és pozíciódban semmit sem kell. Főleg nem ragaszkodni holmi felesleges körbeudvarláshoz, hogy aztán te ronthasd el a vacsora ízét utólag a híreddel-*a korábban komorszürkének ható szemek tekintete feltisztul, pengeéles, jéghideg és átható lesz, ahogy a férfi a pillantását a fiúéba fúrja, keményen és határozottan, Seraphin helyett is. A jelet az inasnak az aggodalmas arckifejezést magára öltő Madame Lamartin adja meg arra, hogy elviheti a tányérokat, valamint az ő finom kézmozdulata tartja vissza attól is, hogy azonnal hozza az újabb ételremeket, hogy a finom ízekre éppen nem hangolt családot és vendéget megzavarja. Finom mozdulattal nyúl azután az itala után, és Seraphin álomittasan követi a mozdulatát, együtt isznak, a nő önmagát bátorítandó kortyol a remek italba, Seraphin hideg borzongással.*
-Várjuk meg a desszerttel a megegyezést, hogy a „gyomorforgatásért” meglegyen a szerény kompenzáció-*a lágy kacskaringóssággal forgatott mondatban megegyezésre való hajlam van, diszkrét visszakozás, érzékelve, hogy nem ért olyan célt a könnyed kis húzása a tegezéssel, mint amilyet szeretett volna, mert van elég bátorság mégis ahhoz a Malfoy kölyökben, hogy egy ilyen kihívásra megfeleljen kihívásként. Ez persze elismerésre méltó, és valahogy a szigorú, merev vonású arca ki is ül az elismerés. Egyáltalán nem haragvó, dühödt, vagy éppen ingerült, még a hangja is olyan kimért, tiszta és hűvös, mintha előadást tartana. Esetleg oktatást. Kioktatást. Mély tekintetében hidegen izzik a magabiztosság, és megannyi más, érzéskeverék, amely nem bomlik alkotókra, hogy ne zavarja meg az elméjét. Az ujjait maga előtt összekulcsolja, a kezeit az asztalon támasztja, a bor mellett, mintha mi sem lenne természetesebb ennél a vacsora közbeni rendkívüli csevejnél.*
-Módfelett előkelően honorálom azzal, hogy asztalomhoz engedlek. Nem téged, hanem amit képviselsz-*az, hogy a férfi teljesen reakciómentesen formálja minden szavát nem jelenti azt, hogy a szentségtörő fellángolásnak nincsen kárvallottja. Seraphin megfeszül, kelletlenül hátratolja a székét, ami persze borzasztó hangon nyekken meg a padlón a legnagyobb csendben, hogy még véletlenül se maradjon észrevétlen a mozdulat, még a lélegzete is kihagy, aztán felgyorsul, finoman, mintha őt illetné a sértés, a meg nem fogalmazott vád, mintha az apja vele közölte volna, hogy nem annak tekinti, aki valójában, hanem mögé néz, és undorító, férges fátylára tekint, amit akár kelletlenül, akár szívesen, de behurcolt ebbe a házba, ebben a tiszta, rideg és hideg házba, ahol más értékek szerint mérik az embert.*
-Sokkal többet?-*lágyan visszhangozza, mintha nem értené egészen, hogy miről is beszél a fiú, vagy csak azt szeretné, hogy alaposabban körülírná. Megízleli a szót, benne a jelentést, összehúzza egyenes vonalú szemöldökét, a hangsúlya kétkedővé és óvatossá válik.*
-Meglehetősen botorság lenne eleganciáról beszélni egy olyan ügyben, ami alighanem félreértésen alapul. Úgy vélem éppen elégséges ami gesztussal és kézzelfogható egyébbel honorálom az értünk történő fáradozásokat-*elhallgat egy pillanatra, mint akinek nem akaródzik feltennie a kérdést, amire olyan választ fog kapni, amit nem akar hallani, de túl hosszú a pillanat ahhoz, hogy Seraphinnak legyen ideje gúnyosan belehorkanni.*
-Módfelett elegáns követ vagy Draco, egy ostoba fenyegetésnek.
-Valóban-*mosolyodik el a férfi váratlanul, mint akiben megtört a varázslat, az óvatosság, a józan hűvösség, és a helyébe lépett volna valami kegyetlenkedő kíváncsiság. Előrehajol a fiú felé, éppen csak annyira, hogy a könyökével megtámaszkodhasson az asztalon, begörbített mutatóujjával végigsimít a saját száján, mintha a tapintás útján is meg akarna győződni arról, hogy a következő szavai is ott ülnek már az ajkán, készen arra, hogy megformálódjanak.*-Milyen igaz is, a szép fogalmazások között szinte elveszítem a lényeget, talán öreg vagyok én már ahhoz, hogy ezt az ifjonti logikát kövessem... csak nem fenyegetsz Draco? Csak nem fenyeget a te urad? Mégis mire fel?-*a felháborodás és a düh fagyosan felizzik a hangjában, a pupillája kitágul, nyugodt arca ellenére halvány halántékán a kékes ér lassan, de biztosan megemeli a bőrt maga felett, kemény lüktetéssel szállítja a vért a dühöngő agytól a háborgó szívig.*

Édes cseresznyének érezném házigazdáim elégedett mosolyát bókom hallatán, ha nem lenne már késő arra, hogy bárminek is örüljek. Az udvariatlanság megfekszi a gyomromat, mint a rosszul adagolt előétel, és mivel az emésztésem egyébként sincs rendben, ez most igen érzékenyen érint. Nem az teszi tönkre a csodás esténket, hogy Seraphin úgy kaparássza az idegeimet, mint egy kis helyre bezárt macska, hiszen ehhez már hozzászoktam és olykor valamilyen kifordult szinten még örömöm is lelem a feleselésében, kiváltképp, ha a buta szócsatáinknál sokkalta nagyobb dolgok nyomasztanak. Gyakorlatilag a ma esti látogatásom pontosan egy ilyen dolog: nyomasztó, terhes, gyötrelmes és nehéz mindazon túl, hogy roppant kínos is. Ilyenkor vannak olyan érthetetlen kívánságaim, hogy bár lehetnék egy a legidegenebbül szóló ébenszín billentyűk közül azon a zongorán: fájdalmat nem éreznék, szót nem kéne hallgatnom, az egyedüli parancs pedig, melynek engedelmeskednem kellene, egy puha érintés.
Talán valami villan a szememben, mikor Jonathan Lamartin negédesen közli velem, hogy nekem semmit sem kell. Talán ökölbe szorul a kezem, bár mivel jólnevelt vagyok, inkább nem, hiszen fent van az asztalon. Lehet, hogy csak a szalvéta csücske sinyli meg indulatomat. Hogy mondhat ilyet? Hogy van képe felülről beszélni hozzám? Látszik, hogy fogalma sincs a tényleges helyzetünkről, na nem mintha annyira büszke lennék arra, hogy nem vagyunk egyebek, mint foglyok az otthonunkban. Sőt, ennél nagyobb szégyenbe nem is eshettünk volna, de ez van. Nem fogom ezt hangoztatni, hacsak nem muszáj. Egyébként ahogy hallgatom a házigazda további szavait, rájövök, bizonyára nem erre célzott, de az indulat attól még ott maradt bennem, a térdemben, a csípőmben, a vállamban és a csuklómban. Ugrásra kész vagyok, de ez nem tudatosul bennem még egy darabig, egészen addig nem, míg a megfeszített idegek ki nem sülnek, az izmok végül el nem pattannak. De addig van még egy kis idő.
Vagyok annyira ingerült, hogy mozdulatlanul, belül forrongva és harciasan meredjek vissza Jonathanre. Mégis hogy képzeli, hogy letámad a saját asztalánál? Miféle kelepce ez az egész? Egyáltalán nem gáláns. Sértései arcátlanok, olyannyira, hogy szinte hallatszik, ahogy a fogamat csikorgatom dühömben. (Ha ideges vagyok vagy félek, mindig ezt csinálom. Éjszaka is, álmomban.) És végtelenül felbosszant, hogy a rögtönzött pislogóversenyt megzavarja az inas tüsténkedése a tányérommal. Újra felvehetem ugyan a szemkontaktust, ez már nem ugyanaz a viadal, már szinte nincs is jelentősége. Ahogy (a szemem sarkából úgy látom, mindketten) a poharuk után nyúlnak, azt kívánom, bár csepegtettem volna a borba mérget, annyira vérig sértettek ebben a házban: azonnali elégtételért sopánkodik maradék, csonk kis büszkeségem.
Egyelőre megállom, hogy visszavágjak, főleg azért, mert jobb, ha nem dobálózom mindenfélékkel meggondolatlanul, másrészt hirtelen úgy érzem, hogy ha akarnám, se tudnám kinyitni a szám. Nem tudom, miért, de Madame Lamartin bűbáját sejtem érezni. Bizonyára csak képzelődöm.
Nem engesztel ki az, hogy a háziúr tekintete meglágyul, sőt, csillan benne valami homályos elismerése arcátlanságomnak. Inkább csak felhorgad bennem a vágy: mennyire jó is volna, ha vakon szemtelenkedhetnék vele, úgy, ahogy bármelyik korombeli ficsúr tehetné büntetlenül!
- Szóval meg kellene köszönnöm, hogy egyáltalán beengedsz a házadba? - fröccsen ki végül belőlem. Eddig is torkig voltam, de most már aztán tényleg késő, túlhevültem. Nem tudom, mit sérelmezzek inkább: azt, hogy Malfoyként üdvözölt vendégnek kell lennem mindenhol, áldás a házon; vagy azt, hogy Halálfalóként ennél sokkal rosszabbra is képes lennék, és örülhetnek, hogy nem lángoló fáklyával érkeztem.
Tudom, hogy rögvest helyesbített. Én is hallottam. De nem most kezdtem el felháborodni a vendégszeretetén.
- Minden vendéggel ilyen otrombán bánsz, vagy csak nekem jár ki ez a különös bánásmód? Mert akkor értem már, miért kerülik el oly sokan ezt a házat.
Egyetlen s örök fegyverem a gúny, a cinizmus, a sértés. Én nem az a fajta varázsló vagyok, aki rögvest pálcát ránt, az bizonyos szinten már a félelem jele. Ettől függetlenül fegyverem kéznél van, talárom felső rétege alatt, az övemre erősített pálcatokban. Nem kell megérintenem ahhoz, hogy tudjam, ott van és csak arra vár, hogy előrántsam.
Mindkettőnket kizökkent az éktelen székcsikorgás. Úgy fordulok a balomon ülő Seraphin felé, mint egy véres rongyhoz, bár gondolom most se néz vissza rám, végigmérem. Mit akart elérni ezzel? Fel akart pattanni és elrohanni, mert az idegei nem bírják a feszültséget? Az enyéim se bírják, de én nem válogathatok, már nem.
Figyelem, ahogy Jonathan megízleli szavaimat. Sokkal többet. Igen, jól hallottad. Igen. Remélem arra gondolsz, amire gondolnod kell. Ahogy arcom s arckifejezésem ezt sugallja, állam enyhén megemelkedik, így nézek vissza rá, szemeimben nem büszkeség, de annak egy eltorzult, korcs testvére fénylik, talán elégtétel.
De hiába célzok pontosan, ha odébbrántják a céltáblát. Jonathan mellébeszél. Seraphin pedig adja alá a lovat. Persze megértem. Én sem szeretném érteni, mire is gondol ez a hullaszagú idegen, nem lenne kedvem ésszel találgatni, hisz azzal magamnak dobnék öngólt a kvaffal.
Így, hogy immár egyesítik erőiket, és két oldalról támadnak nekem, dühöm egy pillanatra átváltozik azon apró állatok rémületévé, akiket sarokba szorítanak. Noha én érkeztem ide ragadozóként, most mégis úgy érzem, hogy apa és fia ellen igencsak hátrányban vagyok én, a fiú, apja nélkül. Egy hazugtalan pillanat erejéig átfut az agyamon a sóvárgás az után, hogy apám ugyanúgy patronáljon, mint hajdanán, viszont nagyon jól tudom, hogy erre már képtelen. Néha gyűlölöm ezért. Most csak elkeserít.
Az iránta való haragomból táplálkozva nézek kettejükre: mivel Seraphin is megszólított, rá is vetek egy pillantást. Sejtéseim szerint ugyanúgy nem fogja viszonozni, mint eddig. Ő a gyengébb kettejük közül. Látszatra. Persze pontosan tudom, milyen idegesítő ellenfél tud lenni egy vitában.
- Nincs itt semmilyen félreértés, Monsieur Lamartin - közlöm, és bár nyájasnak szánom a mondatot, kioktatónak és lekezelőnek, nem tudom, milyen gyenge elegy marad a végére. Lehet, hogy tegezem, de a tiszteletteljes megszólítás megmarad, noha jelenleg mindent érzek iránta, csak vad tiszteletet nem.
- Igen naivnak tartom magát a feltételezést is. Az általad elégségesnek ítélt gesztusok és a sok "egyéb" még számomra is megkérdőjelezhető, amennyiben mindössze erre a vacsorára célzol. Ezt te sem gondolhattad komolyan.
Azt hiszem, higgadtan beszélek, pedig a hangom árnyalatnyival magasabb és élesebb a szokásosnál. Ezt talán négyünk közül csak Seraphin érzékeli. Ő eleget hallott már szónokolni normál körülmények között ahhoz, hogy feltűnjön neki.
- Tényleg azt gondolod, Seraphin - fordulok most a másik oldalra, és úgy érzem magam hirtelen, mintha két ellenkező érzelmű felet akarnék meggyőzni arról, hogy igenis jó lesz, ha megegyeznek (nem elsősorban velem, hanem egymással, ám rajtam keresztül) -, hogy a Nagyúr ostobán fenyegetőzik? Mire alapozod ezt?
Kimondtam a nevét. Most először. Noha Jonathan már utalt rá, "az én uramként" emlegette. Most már én is nevesíthetem.
Tudom, hogy elsősorban nem az ifjabb Lamartint kell meggyőznöm az igazamról, de őt tartom könnyebb célpontnak. Vele szemben remélem visszaszerzem azt a magabiztosságot, ami szükséges ennek a beszélgetésnek a folytatásához.
- Úgy gondolom, ennek semmi köze az ifjonti logikához - válaszolok végül Jonathannek is. Velem ne legyen lekezelő a korom miatt. Én is lehetnék az vele az ő kora és egyéb fogyatékossága miatt. - Sőt. Sokkal inkább régi történet. Csaknem húsz évvel ezelőtti. Melyik oldalon álltál akkor?
Annyira nem releváns a kérdés, mégis ezzel kerülünk legközelebb ahhoz, hogy most miért nem ott áll, ahol én is és "az uram" is szeretné, hogy álljon.
Látom, ez a téma most jobban molesztálja a büszkeségét, mint amit eddig mondtam. Érzem, szinte sugárzik belőle az ellenszenv.
Megfelelő ellenfélre akadván én magam is megacélosodom.
Egy bizonyos pontig. Amíg érzem, hogy győzhetek. Amíg kicsit is hinni tudok a saját igazamban. Most, hogy szinte engem és a hűségemet becsmérli, engem és a családomat - noha a szándéka talán nem ez, de ezt hallom ki belőle -, még tartom magam. Remélem nem látja rajtam, hogy egy-két jól irányzott keresztkérdéssel azonnal le tudná rombolni minden érvemet, és darabokra zúzná lojalitásom illúzióját.

* Ólomszín pillangó súlyos szárnyainak a könnyedségével vert végig a feszültség, a félelem, az agresszió, a düh, és még számos érzelmi kistestvérük és nagybátyjuk a kúria hűvös falain és azok között. Megültek a fiú vállán, ahogy megültek a férfién is, egymás ellen acsarogtak vad és féktelen, olthatatlan dühvel és gyűlölettel, árnyék az árnyék ellen, forma a forma ellen, testvér a testvér ellen, vér a vér ellen. Aranyvér, amely oly nemesen, oly tisztán szólhatna, egymást marja, mint két veszett, de nemes kinézetű farkas, mint két kígyó, amelyiknek a testét ugyanúgy színarany pikkelyek borítják és mégis egymás fojtására törekszenek. Mennyire groteszk, természetellenes látvány, mennyire idegen, mennyire rideg, mennyire méltatlan mindezt olyasvalakinek a kedvéért tenni, akit tisztes felsőbbrendű varázsló még csak a házába se engedne be.
És mégis megtörténik, újra meg újra megvívják a harcot, most éppen az aranyhajú Malfoy gyerek töri meg az üvegragyogású Lamartinokat, minden törekvéssel, minden szóval, minden kitartott, felháborodott szólammal látható éket verve önmaga és a vendéglátója közé, titkolatlanul hagyva felháborodását, titkolatlanul attól a bátorságtól is hajtva, hogy mögötte áll a nagyobb erő, valamit attól hajtva, hogy számára úgysincs más választás.
Hogy mi tekeri az idősebb és ifjabb Lamartin szavait arra sokkal több árnyék borul, hiszen az üveg is láthatatlanul feszül a keretében addig, amíg egy karcolás meg nem töri benne a fényt, a jelenléte és a szándékai átlátszóak, megfoghatatlanok.*
-Te talán nem tartod megköszönnivalónak? Másnak aligha lett volna ilyen szerencséje. Akár megtiszteltetésnek is veheted-*az ingerült lüktetés nem tágít a halántékról, a mosoly sem édes, ami eluralja a férfi vonásait, mintha valami felszikráznak a tekintetében, csakúgy, mint a fiúéban, dac ez talán, haragvó meg nem alkuvás, esetleg maga a lázadás parazsa, amit ugyan Draco lehelget és szítogat minden alaposan és gondosan odadöfött mondatával, de igazán magasra, pusztító tűzvésszé majd a Nagyúr fújja.*
-Senki nem kerüli el ezt a házat-*a fagyos bizonyosság teljesen nevetségessé teszi a vádat, hogy a Lamartinok valaha is ostrombán viselkedtek volna akármelyik másik vendéggel, Draco Malfoyon kívül. Mindazonáltal több szót nem is tart érdemesnek a dologra vesztegetni a férfi, megint elmosolyodik, az ujjával simítja el azt a mosolyt, nem mintha szégyellné, inkább mint aki csak nem akar előre mosolyogni egy még le nem terített sárkány bőrére. A szikrák úgy szaporodnak elsötétülő felhős égbolthoz hasonlatos tekintetében, ahogy Draco megfeszül, arcán, vonásain, testtartásán elszaporodnak azok a jelek, amik mindenkor pontosan jelzik, hogy mikor érdemes támadni az ellenfélre, mikor áll az is készen arra, hogy megvívjon egy célért, egy érdekért, egy elméletért, egy eszméért, egy hitért.*
-Nem célzok erre a vacsorára, hiszen még véget sem ért, ez nem egy újabb gesztus, hanem csak annak a kezdete-*nem változtat a tartásán, mégis valahogy kihúzza magát az idősebb Lamartin, az arckifejezését eddig nem fertőzte meg a megvetés kifejezése, most azonban megközelíti, körbelopakszik megránduló szemöldökén, összehúzódó szemein, a szája szélénél megfeszülő kemény kis árokban, ami vitathatatlanul előrajzolja az ingerültségét. Seraphin bora ugyan visszakoppan az asztalra, mégse pontot tesz az asztalra, hanem mintegy előhangként vezeti be a szolid felcsattanást.* -Ne kicsinyeld le, amit az urad kap Malfoy, még akkor se, ha ő telhetetlen vele, és elégedetlen. Használd a józan eszed.
*Ha már egyszer józanság egészen biztosan nem jó ötlet a merev tekintetű Seraphint forszírozni. A pillantása hasonlatosabb az olyan szobrokéhoz, amiknek a szemét igazi kristályból csiszolták, nem csak színben hasonlít nagyon, és ragyogásban bizonyos ásványokhoz, ahogy a fiúé teszi. Szinte megrezzen a nevére, mély levegőt vesz, mintha kiáltania, átkoznia kéne rögtön és azonnal, elvégre neki aztán szívesen és könnyen eljár a pálcája, ha azonos kategóriájú ellenfelek közé kerül, nem is értik a griffendélesek azt a mélységes megvetést és elutasítást, amiben verbálisan részelteti őket, de soha egy átkot nem suttog a „gyöngébbekre.”*
-Minden fenyegetés az ostobaságon alapszik. Mi értelme van a fenyegetőzésnek a jelen helyzetben? A tiszta erőszak az intelligencia hiányát jelzi, a hiány pedig ostobaságot jelent-*mintha álmában beszélne, egy elvadult, elvarázsolt álomban, felemeli ugyan a tekintetét a pohárról és hátrarázza az arcából a haját, de ahogy végigpillant Draco arcán, tiszta tekintete csak átsuhan a szemein, a szembogara egy pillanatra sem áll meg és kapcsolja össze a tekintetüket. Őt semmiről nem lehet meggyőzni. Könnyebb célpont, talán gyöngébb is, de nem ahhoz, hogy a helyzetben ő legyen a passzív és elfogadó. Nem jó kapaszkodó, nem hódol be, teljes önmagától idegensége bántón feszegeti a saját bőrét is.*
-Húsz évvel ezelőtt még nem léteztél, nem illendő hivatkoznod olyasmire, amit nem láttál és nem értettél-*mintha csak szórakoztatná a férfit, hogy újabb utalást tehet a fiú korára, mintha csak tudná, hogy mennyire zavarja ez a fajta lekezelés, és játszana vele, mint egy bolondos cikesszel.* -Hogy melyik oldalon és mit csináltam alighanem csakis az én dolgom, az én döntésem, ahogy a jelen helyzetben is azon az oldalon cselekszem azt és úgy, amit jónak látok. Mivel ez nem ellenkezik az urad elveivel fel nem foghatom, hogy mire véljem ezt az általad közvetített szemrehányást-*a hideg szemekből hirtelen veszik ki még az együttérzés szikrája is, színtiszta dühnek adja át a helyét. Megalkuvást nem ismerő, őszinte, nem ravaszkodó, elsötétedett dühnek. A férfi olyan nyugodtan emelkedik fel, mintha ki akarná gúnyolni azt a hevességet, amivel korábban a fiú fel akart pattanni. Az ő széke szinte nem is nyikorog, talán nem mer, amíg kinyújtózik, az asztalra enyhén előretámaszkodik, kicsinykét lehajol az ülő felé, semmit sem kell azonban túlzásba vinni. Álla, nyaka, válla merev, mozdulatlanságában szinte nem is látszik, hogy lélegzik, valahogy mégis beszél, középmély hangjának, kemény hangsúlyokkal telefüggesztett mondatai úgy sugározzák magukból az agressziót, ahogy Seraphin ingerkedő suttogása soha nem fogja.*
-És mondd csak Draco... egészen pontosan mit kíván a te urad? Pontosan miért is jöttél?-*lassan beszél hozzá, elég lassan ahhoz, hogy még egy házimanó is megértse, de elég lassan ahhoz is, hogyha valami ellenséges reakciót érezne, akkor az felkészülten érje. Seraphin elsápadtan mered rá, tekintve az alapvető fehérségét komoly vérveszteséget jelenthet ez fejtájékon számára.* -Te magad vagy az élő és elrettentő példa? Veled fenyeget az urad? A te nyavalyás sorsod lesz mindenkor a fenyegető átok, ítélet a fejünk felett? A te büszkeségednek halott madarának bűzétől kell, hogy elkábuljunk, a te nevednek bemocskolásától félnünk? Hogy az a sors vár mindenkire? Mit kíván az urad? Miért nem ...
-Jonathan!-*leheli a sápadt asszony jobbra.*

Ha kőszikla lennék, végigfutna rajtam egy repedés. Lamartin tekintete úgy áll belém, mint egy villám, mely kettéhasítja a követ is. Leplezem borzongásomat, és igyekszem nem gondolni arra, hogy egyedül vagyok hármójuk ellen egy idegen házban. Valamiért abban bízom, hogy Seraphin úgysem emelne pálcát rám, merthisz sohasem tette még meg, pedig számos okot adtam már rá. Nem tudhatom, hogy kizárólag apja parancsának engedelmeskedett ezzel, nem saját belátásának tett eleget. Ha birtokomban lenne ez az információ, bizonyára a kritikus szint alá csökkenne a biztonságérzetem, hisz Jonathan épp azon van, hogy minden létező fegyverét ellenem fordítsa. Holott nem egyéb ez sem, mint ócska fenyegetés. Nem fogok nyüszítve az asztal alá bújni attól, hogy felsorakoztatja a kollekcióját, mely nem más, mint gúny, harag, megzablázott féktelenség és büszkeség eltúlzott, olajozatlan keveréke.
Alig jelenti ki az öreg, hogy senki sem kerüli ezt a házat, nevethetnékem támad, hiszen mindketten tudjuk, ez nincs így. Már csak az előbbi kijelentése miatt sem, melyben az orrom alá dörgöli, hogy általában igen nagy megtiszteltetés éri azt, akit vendégül lát. Hát köpök a megtiszteltetésére. Annyira kicsinyes és elfogult ez a dacos kijelentés, hogy válaszolni sem tudok rá azon túl sok mindent, hogy egy hitetlen, ám elcsökevényesedett kis kacaj hagyja el a szám. Még finoman körbe is pillantok, bár tekintetem csupán Madame Lamartinig jut el. Tőle nem kapok bíztatást a vidulásra, sőt, aggódó, vagy nem is tudom, milyen tekintete inkább balsejtelmet ébreszt bennem.
Újraragozzuk a vacsora témát, és arcom-szemöldököm egy apró rándulása jelzi, hogy ez már túl van tárgyalva. Hidegen hagy a vacsora (sőt, azt hiszem, ennyi szócséplés után végül majd mi is hidegen hagyjuk a vacsorát), enni otthon is tudok, mind tudjuk, ez csak ürügy, udvarias gesztus, kínos formalitás, mely ugyan lehetett volna kellemes és előkelő is, ha valaki nem kezdett volna el közülünk sántán táncolni az asztalra terített ezüst és porcelán közt. Persze képletesen értem. Az öreg Lamartin járni sem tud, nemhogy táncolni. (Mindig is taszított mindenféle fogyatékosság.)
Nem tűröm azonban ezt a kioktató hangnemet. Kezdem elveszteni a türelmem, és kifakadok, mikor már megint olyan dolgokkal hozakodik nekem elő, aminek semmi valóságalapja nincs, vagy legalábbis én nem tudok róla, tehát gyakorlatilag olyan, mintha nem lenne.
- Mi? Mi mindent kap? Áruld már el!
Ha most egy családi veszekedés kellős közepén lennénk, előhozakodnék azzal, hogy én, ellentétben vele, órákon át hallgattam emlegetett személy bosszankodását és zsörtölődését az említett tény/vagyon/szolgáltatás, pontosabban annak hiánya miatt, és úgy látszik, hogy én, ellentétben vele, pontosan tudom, hogy említett személy mire tart igényt.
Kelepcébe kergetem saját magam ezzel az álszent vádaskodással. Ha Jonathan helyében lennék, torkon ragadnám magam, mint egy kis kígyót, és addig csapkodnám magam a falhoz, míg végül mozdulatlanná nem törnek a csontjaim, hogy aztán, de csak azután, kihajíthassam magam a hóba, abban a reményben, hogy ott pusztulok el hypertoniában. Nos ebből kiindulva valóban nagyon kedves tőle, hogy az asztalához engedett, de akkor is tehetne egy szivességet.
És kikérem magamnak. Én használnám a józan eszem, de egyesek ezt nem nézik jó szemmel.
Én meg azt nem nézem jó szemmel, hogy Seraphin ugyan végre felemeli a fejem és látszólag rám néz, tekintete mégis úgy gurul le rólam, ahogy a lótuszlevélről a vízcsepp, és nem tudom eldönteni, hogy vajon ivott-e valami bájitalt, vagy mi baja lehet, mert teljesen úgy néz ki és úgy viselkedik, mint aki az Imperius-átok hatása alatt áll. Márpedig én meg tudom állapítani, hisz én magam is alkalmaztam már. Tulajdonképp ezen annyira elmerengek, hogy csak részben vagyok képes értelmezni a válaszát, de egy igazságtalanul epés válaszra azért futja:
- Sok minden más is jelzi az intelligencia hiányát "jelen helyzetben".
Varázsló legyen a talpán, aki el tudja dönteni, mire is utalok ezzel. Voldemortra? Vagy Jonathanra? Esetleg mindkettejükre? Én magam sem tudom. Szívem mélyén A Nagyurat becsmérlem, de a büszkeségem inkább arra akar rávenni, hogy kritizáljam inkább a házigazdámat, aki nem bánik valami jól velem.
Remélem, tudok szúrni, noha ezt a kásakerülgetést amolyan időfecsérlésnek érzem, felesleges kapálózásnak. Sajnos a rossz hír az, hogy akit Voldemort kipécéz magának, az kikészítheti a selyemzsinórját, mert végül rá fog jönni, hogy az az egyetlen jó megoldás. Nincs más kiút.
Rohadtul nincsen semmilyen más kiút.
- Szerintem jobban értem, hogy mi zajlott akkor, mint te azt, hogy mi zajlik most - feleselek megint harsányan és értelmetlenül, és tudom, ezzel nemcsak a házigazdát bőszítem fel, de magam alatt is vágom a fát olyan szempontból, hogy előrébb nem fogunk jutni, közelebb nem fogunk kerülni se egymáshoz, se jövetelem céljához.
Nem állítom, hogy eleddig nyugodt lettem volna, hisz kisfiús nyavalygásom egyértelmű jele volt annak, hogy feszengek, hogy a felszín alatt dühöngök és vérig vagyok sértve. Tekintetem végigköveti, ahogy Jonathan feláll székéből, és én érzem, hogy halvány arcomon a vékony bőrt fokozatosan elönti a pír. Nem kislányos szégyenből (bár szégyen is van benne bőven), hanem dühből. Ennyire nagyon rég nem bőszített fel senki. Még szerencse, hogy nem tartozom azok közé, akiket egyszerűen megnémít a dühük. Ó, nem, egyáltalán nem.
Nem tudom, mikor pattantam fel, mikor lépett működésbe a mechanika, mely motorikusan mozdította testem ellenállásra, tiltakozásra, dacra. Talán mikor elkezdett úgy beszélni hozzám, mint egy utolsó ostoba házimanóhoz. Talán akkor, mikor becsmérelni kezdett. Mikor újabb undorító sértéseket vágott hozzám minden stílust és jóízlést nélkülözve.
A szék felborult mögöttem. Mindez drámai hatást kelt, de nekem nem tűnik fel.
Nem hallom Madame Lamartin hangját. Rám nem is hat a bűbája. Most nem.  
- Egyszerűen fel nem foghatom, hogy mit élvezkedsz ennyit azon, hogy engem, engem, a Nagyúr egyszerű küldöttjét sértegeted, és rajtam akarsz felülkerekedni, te, pont te! - Undorodva végigmérem, de gyorsan folytatom, mielőtt a szavamba vágna. - Te, aki ha Vele kerülnél szembe, ugyanolyan gyáván behúznád füled-farkad, mint mi mindannyian tesszük, mikor szembekerülünk vele, mert egyszerűen túl erős! Nekem magyarázhatsz össze-vissza, amit csak akarsz, alig egy órával ezelőtt még tőlem is annyira tartottál, hogy kis híján kezet csókoltál!
És ha ez még nem lenne elég! Eléggé felhergeltem magam arra, hogy mégis elővegyem a pálcám. Jól begyakorolt mozdulat, széles ívű és szép, s bár düh mozgatja, határozott. Tekintetem le sem veszem róla, sőt, kialakult a csőlátásom és semmi mást nem látok, mint az arcát, melyet most legszívesebben leköpnék. De nem.
Pálcát rántani nemcsak azt jelentheti, hogy félsz. Jelenti azt is, hogy elvesztetted a kontrollt.
- Ne merd becsmérelni a családom, se engem! Ne merészeld, amíg ki nem állod ugyanazt, amit én!
Meg kell várnom, hogy ő is pálcát fogjon rám. Máskülönben nem támadhatom meg. Pontosabban igen, megtehetném, ha épp az életemért harcolnék, de ez egy becsületpárbaj. Ősi hagyományai vannak. A hagyomány íratlan szabályai közé tartozik talán az is, hogy vacsoraasztal felett, desszert előtt nem párbajozunk az osztálytársunk nyomorék apjával, de őszintén szólva teszek rá.
Remélem tudja, hogy a nem a Nagyúr mellett rántottam pálcát. Az már-már sértő lenne rám nézve. Azért támadok rá, mert a családomat és a saját személyemet keverte bele elég elítélhető és ocsmány módom, ami egyáltalán nincs ínyemre.
- Teszek róla, hogy elrettentő példa légy! - kezd el buzogni bennem valami delejes mágia, amit mindig csak akkor érzek, ha dühből harcolok valaki ellen, akivel szemben felgyűltek bennem a negatív érzelmek, a gyűlölet, a féltékenység, az irigység és a bosszúvágy. - Crucio!
Bármennyire is tagadom, Bellatrix nem túl kreatív tanítványa vagyok. Nincs mit tenni. És őszintén szólva, Jonathan rohadjon meg. Ízekre akarom tépni. Azt akarom, hogy ne legyen képes lenézni, sőt nemcsak lenézni, hanem egyáltalán nézni. Semmivel sem jobb nálam. Semmivel!

*Nincs szerencse azon a nevetésen, ami a fiú torkában gerjed, kesernyés kis kacaj, gúnyos csíra. Félrevágó tekintetét se kíséri szerencse, az asszony türkizkék tekintete olyan zavart félsszel néz vissza rá, mintha csak a saját gyermeke felett látná lebegni a Sötét Jegyet, hiába tudja, hogy ennek az angyalhajú, elátkozott kígyónak a karján feketén izzik már a billog. Sajnálat, aggodalom, szorongó félelem, védelmező ösztön. Az asszonyok akkor is gyengék, ha mágusok. Kivéve Bellatrix Lestrange. Ő nem sajnálná meg Seraphint, ha az asztalotokhoz ültetné valami elvadult elme és arra kényszerítené, hogy a maga kis világából kiszakadva osztoznia kellene hasonló elbánásban, mint az ifjú Malfoynak. Hárman egy ellen, vad, erőszakos, rövid, de velős küzdelem lenne. Nem folyna sok vér, nem kellene sokat takarítani. Hiszen csak Monsieur Lamartin áll veled szemben, a hölgy oldalról, Seraphin pedig a hátad mögül érhetne. Kellemetlen, hogy egy vacsoraasztal mennyi csapdalehetőséget rejt magában.*
-Mit kellene kapnia? Milyen jogon és mit, annál többet, minthogy megbecsüljük és tartunk attól az erőtől, ami szerinted túl erős ahhoz, hogy bárki elbánjon vele és megálljon vele szemben.
*Hideg izzású, rideg szavak ezek. A fiú hangjával ellentétben nem egy végletekig felbőszített, megharagított ember szól, akiben tombold a düh, hanem egy olyan ember, aki a haragját már a húsává és a vérévé építette, sértettsége már a mágiájának a részévé vált, jogos felháborodása átitatta minden sejtjét annyira, hogy a forrófejűség már helyet sem kaphat. Minden szava akárha egy célt szolgált volna, végül abban a nagyszerű pillanatban kap értelmet, amikor oldalra lépve az asztaltól lassú, előkelő mozdulattal elővonhatja a pálcáját a mellényéből. A sántán nyomorék férfi olyképpen, ahogy akármelyik feketemágus, auror, vagy párbajnok tenné, büszkén tartva a nemes vesszőt, mely biztosan áll hosszú, és minden bizonnyal rettenetesen hideg ujjai között, arra várva, hogy átkot és rontást osszanak vele. Hogy miért? Nem teljesen mindegy már egy olyan helyzetben, amikor megsérült a büszkeség, amikor kiégett a gyalázat, amikor fellobbant a lázadás ezernyi vérvörös tüze, nem százszámra varázslók lelkében, csak itt, csak most, csak ezekben a szavakban.*
-Szerintem pedig értelmetlen volna értékelned, hogy mi zajlott akkor, mi zajlik most. A tudásod, amit magasan az enyém fölé helyezel attól tartok olyan tudás, aminek az ismerete nem szükséges ahhoz, hogy megmaradjak a józanság talaján, amitől te és a tieid eltávolodtatok-*összehúzza a szemeit. Íratlan párbajszabályok, amik türelmet tanítanak, és amik átkok helyett legalább olyan fontosnak tartják a becsület védelmében kigondolt szavak gondos felépítését, őt is kötik, de a fiúval szemben egyáltalán nem bánja. Támadó szavai mellett a mozdulatai annyira lassúak, mintha nem is arra készülne, hogy szükség esetén egyenlő félként kezelve megvívjon az ifjú varázslóval, hanem csupán valami szokatlan és újszerű koreográfiát gyakorolnak.* -Nincs élvezet abban, hogy látom, mivé fajultál a Nagyúr küldöttjeként. Nincs élvezet a látványban, hogy szembekerült vele mindenki, aki Malfoy volt, és alulmaradt. Nem óhajtok vele szembekerülni, éppen ezért, hogy ezt a gyalázatot elkerüljem, de akármennyire is ágálsz ellene ifjú Draco, a ti bukásotok olyan szégyen, ami másokat is lesújt, a zuhanásotok másokat is leránt.
*Ugyanazt kiállni, mint ő? Erre a mondatra, noha nem is látni az elvakult haragtól megmoccan Madame Lamartin is, ijedt arccal emelkedik fel a székéből, mintha most és azonnal meg kéne védenie az övéit attól, amire Draco hivatkozik, félelme annyira nyilvánvaló és tapintható, hogy az is egyfajta szégyen, hogy ezt senki nem veszi észre, senki nem figyel fel rá, senki nem siet a megnyugtatására, egyáltalán nem is törődnek vele, mintha ott se lenne. A férfi feszülten a tomboló fiúra figyel, hiszen bár a tombolása nem annyira kézzelfogható, mint amennyire előre megjósolható, a veszélyessége teljesen nyilvánvaló. Hogy Seraphin meg mit csinál az anyja megnyugtatása helyett az szinte teljesen mindegy. Elég az, hogy az asszony, mintha az a selyemzsinór máris ráfonódott volna és madzagon húzná felemelkedik a székéről, a pálcája, jó varázsló szokáshoz híven ki tudja honnan, de egy pillanat alatt a kezében terem, ő nem vív bajt, ő nem mutat semmit meg senkinek, egyszerű és praktikus oka van annak csakis, hogy fegyvert fog, mégpedig a béke megóvása. A békéé, amiért harcolni kell azért, hogy megszülethessen, és rögtön bele is pusztuljon a saját születésének harcias körülményeibe.*
-Ne!-*ijedt, félhangos sikkantása akkor bukik fel a torkán, amikor felemeli a férfi a pálcáját, rögtön utána gyors és hirtelen csuklómozdulatot tesz, aminek hála a kemény párbajokban annyi átkot kiszórt eszköz a levegőbe pattan, mielőtt bárki megakadályozhatná, miközben Malfoy a maga átkával megszórja a családfőt.
Kemény szó ez egy ennyire fiatal fiútól. Kemény átok ez ahhoz, hogy ismerje, használja és pontosan tudja, hogy miféle hatással is bír az emberi szervezetre. Kemény ahhoz, hogy jóérzésű varázsló eltűrje, hogy ezzel tegyen drasztikus, fájdalmas, kínzón vonagló, fájdalomfényes pontot a vacsora végére egy vérig sértett büszkeség. Kemény az a hideg ütés is, ami jobb kézről, az asztaltól kívülről éri az elvakult fiút, visszakézből, hogy kénytelen legyen hátat fordítani az asztalnak, miközben Seraphin hosszú, hideg ujjai testközelből mutatják meg, hogy csakugyan nincs valami egészen rendben a kristályszemű fiúval. Egyrészt nem használ pálcát. Puszta kézzel kényszeríti az asztalnak, a jelképes ütés megdöbbentő, megakasztó hatását kihasználva löki le a fiú kezét, hogy a pálcából a varázslat a padlót érje, ahol a hideg kőlapokról nem pattan vissza, hanem ruganyosan elnyelődik, mint aki hazatalál, és utána, fokozva a furcsaságot, nem fogja le a pálcát tartó kezet, hanem a sajátját érinti a fiú nyakához, jéghideg hüvelykujját az ütőerére simítja. Kőmerev arcáról nem lehet egyértelműen leolvasni, hogy nem lenne képes hirtelen felindulásból puszta kézzel megfojtani a fiút, olvashatatlan vonásain csakis némi harag, némi bosszúság tükröződik, olyan merev kifejezésbe zárva, mintha nem is lenne alacsonyabb, soványabb és fegyvertelenebb is a Malfoy fiúnál.*
-Elképesztőnek tartom, hogy fegyvert fogsz az apámra, amikor semmi dolgod vele. Gyalázatosnak tartom, hogy ő erre a kihívásra képes megfelelni-*suttogja a szokásos alig-hangján, egy ilyen hideg kúriában nem csoda, ha kikészülnek a hangszálai, ami olyan sok gúnynak a forrása az iskolában, de most valahogy még ez a suttogás is fenyegetőnek hat. Mintha képes lenne arra, hogy a közelségével megmérgezze a másik fiút, megharapja, kárt tegyen benne vékony, törékeny ujjaival.* -Rajta Malfoy, engem átkozz meg, mielőtt utolér az a szégyen is, hogy hátbatámadlak, mert visszaélsz a vendégszeretettel, vagy ül le és mondd el, mit üzen a te urad a te száddal, és ne bonyolódj bele egy olyan elvi vitába, ami nem a tied. A desszertet!-*átugorva a főételt rivall rá az elegáns szolgálóra, aki erre elteszi a pálcáját és fejet hajt. Még egy fegyverviselő férfi, aki képes lett volna erre az angyali gyerekre támadni, erre a leszúrt kígyóra, aminek marnia kell azért, hogy ne forgassák benne tovább a lándzsát. A Lamartinok idősebb generációja lassan ereszkedik vissza a székébe, miközben a személyzet szervírozza kicsi, kedves csészeféleségben a Malfoy kedvére való édességet. A míves porcelán domborműve sárkányt formáz, amit a gondos kezek a gyorsan fogyó Shyraz mellé helyeznek kiskanállal. Seraphin tekintete is továbbfordul, ellebeg Draco füle mellett, noha egy hosszú-hosszú percre, amíg oda se figyelt senki a szemére csak a hangjára belemeredt az ezüstszürke szempárba, megmártóztatta fémszínét a saját tekintetének hidegében, tág pupillája mélyén pedig egyértelműen önmaga volt, nem egy Imperius mozgatta kreatúra. Csakis önmaga, csak éppen egy kivetkőzött, kifordult, megveszett önmaga, ismeretlen kínnal, nyűggel, ami mellett nevetséges játékszernek tűnik számára a vacsora. Leengedi a kezét, hátralép.*

- Ő nem csak szerintem túl erős - van időm még közbeszúrni, mielőtt elszabadulna a pokol. Nem tudom, miért hangsúlyozom neki ezt ilyen türelmesen. Úgyse fogja megérteni, amíg ki nem áll ellene.
Lassan veszi elő ő is pálcáját, én pedig kinyújtott karommal követem nyomorék bicegését, ahogy előlép az asztal mögül. Felé fordulok én is. Veszélyesen közel vagyunk egymáshoz, arra se lenne idő se hely, hogy az átok tisztességesen kicsapódjon a pálcáinkból.
Nyilván azzal is csak szítja a dühömet, hogy a fejemre olvassa családom bukását. Én is pontosan így látom már ezt a dolgot: bukásként, gyávaságként. De neki fogalma sincs arról, hogy csak így tudom megóvni őket. Nagyon jól tudom, hogy apám is csak ezért van köztük, ezért volt köztük húsz éve is. Talán eleinte nem. Talán eleinte hitt még benne, ahogy én is. De ha egyszer behódolsz, utána mindig meg kell tenned. Még mindig jobb szolgálni, mint belehalni az ellenállásba. Egyszer úgyis vége lesz. (Valahol olyan mélyen, hogy én se vegyem észre, tulajdonképp reménykedem abban, hogy az a felfuvalkodott Potter végre megmutatja magát, ha másért nem, hát hogy kiderüljön, tényleg akkora messiás-e, mint amekkorának tartják.)
Úgyhogy köszönöm a vádakat, Monsieur. De akkor is rohadj meg.
Nem az asszonyok gyengék, hanem az anyák: akinek fia harcol ebben az értelmetlen háborúban, mind tudják, milyen érzés. Nem csoda, ha annyira hasonlónak látom Madame Lamartint most anyámhoz. Ő ugyan soha nem emelt volna pálcát nyilvánosan apámra (talán csak pont egy ilyen helyzetben, ahol ő és én állunk egymással szemben), főleg nem közönség előtt. Megoldotta volna máshogy. Persze ki tudja, mire kényszerít még minket ez a gyötrelmes állapot?
Ha nem emeltem volna vaskos jégfalat magam köré, melyre a folyamatosan záporozó sértések kényszerítettek, bizonyára érezném a háziasszony túláradó anyai érzelmeit felém, észlelném a féltést és a szánalmat, talán megmelengetné nemlétező szívem, hogy valaki megsajnál, ha már olyan gyakran sajnálom én is magam.
A vita hevében képtelen vagyok mindenre korrektül megfelelni, pedig akadna mondanivalóm bőven. Az átkom úgyis lerövidít minden hátralevő időt. Egyesek szerint udvariatlanság a kínzó átokkal kezdeni a párbajt, én viszont azt tanultam, hogy minél hamarabb végzel a másikkal, annál jobb. Azt mondják, nem illik a számba, nos szerintem se. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem vagyok tisztában azzal, mivel jár. Nem jelenti azt, hogy nem kuporogtam volna már megkínozva a pincénk koszos padlóján. Egyébként nem olyan nagy történet, mint ahogy mindenki beállítja. Az első három elviselhető. Megszokható. A negyediknél már borzalmasan fáj, mert nincs erőd ellenállni. Az ötödiknél egyszerűen meg akarod ölni, aki ezt teszi veled. A hatodik lerombolja benned a tiszteletet minden hatalom iránt. A hetediket általában már nem érzem. Az idegek áldásos hatása, hogy egyszerűen szétkapcsolnak, ha túlterhelik őket.
Előbb látom azt, hogy Jonathan kezéből kirepül a pálca, minthogy észlelném az ütést a csuklómon. Kis híján kiesik a pálca a kezemből, pedig még az átkot sem fejeztem be, ahogy Seraphin elcsapja a kezem maga felé. Még jó, hogy nem a Sectumsemprát választottam. Arra elég csak gondolni. Most azt hiszem, felnyestem volna vele az ifjabb Lamartin derekát. Ám mindez nem elég, felém lép és elkapja a torkomat. Olyan közel vagyunk, hogy tekintetünk akaratlanul is összeakaszkodik - de legalább meggyőződhetem arról, hogy nem áll semmiféle Imperius-hatás alatt, noha a pupillái hatalmasak. Akkorák, mint egy mély csarnok, és tele vannak valamivel, amit soha nem fogok tudni azonosítani, de azt hiszem, soha nem is fogok tudni elfelejteni. Beleégett ez a kép a retinámba, de a pillanat elmúlik, és hiába is kérném, hogy nézzen ismét úgy, mert nem értem, ez megismételhetetlen. Pedig állítom, hogy a pillantásokból és az érintésekből ezerszer több minden derül ki, mint a szavainkból, melyek a leggyakrabban maguknak is ellent mondanak, és többnyire csak tőrök, melyeket ügyesen akarunk forgatni.
- Én pedig azt tartom elképesztőnek - válaszolok neki, és ha ő is lehalkította a hangját a szokásos reszelős, idegtépdelő suttogásra, én sem kiabálok már: -, hogy nemcsak, hogy beleavatkozol más párbajába, de puszta kézzel támadsz meg egy varázslót, Lamartin.
Ez nem szokás. Határozottan nem az. Varázsló nem érint varázslót, főleg ha egyenrangúak. Főleg, ha aranyvérűek. Nem pofozkodnak, nem veregetik vállon egymást, nem ölelkeznek. Ezért ilyen a sportunk is, eredetileg, szép játék esetén egy ujjal sem kell a másikhoz érni.
A keze jéghideg, mégis melegnek érzem. Ekkor döbbenek rá, milyen hideg is van itt. Nemesként általában nem veszek tudomást a szolgálókról, szükséges bútordarabnak tartom őket, de most a szemem sarkából látok egy pálcát eltűnni, és az is átvillan az agyamon, hogy amilyen némán mozognak, akár emberbőrbe bújtatott dementorok is lehetnek. Sok sötét dolgot hallani az öreg Lamartin bogarairól. A fiatalabbakról nem is beszélve. Rémlik még annak a nekromanciakönyvnek a sarka, ami a párnája alól türemkedett ki. (Mindenkinek kell egy hobbi.)
Ahogy lefogja a főerem, bennem is tudatosul, milyen erősen veri a szívem a düh. Azt is gyűlölöm, amikor valamelyik lány édesdeden odakuporodik a mellkasomra a szívemet hallgatni, mert ennél bensőségesebb dolgot el se tudok képzelni, hiszen ez minden titkot elárul. Az aztán végképp nincs ínyemre, hogy Lamartin érzékelje ugyanezt a ritmust, méghozzá egy ilyen helyzetben, ahol gyakorlatilag fellükütt és elkapta a torkom, mint valami vadállat a zsákmányát.
Ellököm magam az asztaltól, hogy visszanyerjem először az egyensúlyomat, másodszor pedig a pozíciómat. Megragadom Seraphin csuklóját és eltaszítom magamtól, és hogy nyomatékosabb legyen, hozzáteszem:
- Vedd le rólam a kezed!
Az én hangom erőteljesebb, mint az ő rekedt szavai. Mindenesetre rá kell jönnöm, hogy attól még, hogy szinte soha nem konfrontálódott velem, van hozzá bátorsága. Különös érzés látni, hogy valaki, akit addig rangban magad alá helyeztél, feljebb kerül, még ha nem is föléd. Ugyanaz a szint is éppen elég hátborzongató. Persze hazai pályán minden vakarcs hangosabban ugat.
Amint megszabadulok a közelségétől, irritált mozdulatokkal igazítom meg a talár magas gallérját, majd a mandzsettát a csuklómon, mindezt módszeresen, mint egy nyalka huszár. Ezzel épp elég időt adok magamnak arra, hogy átgondoljam, hogyan tovább. Egy gyors pillantással nyugtázom, hogy Monsieur Lamartin visszaült a helyére mellettem. Sötét pillantásom egy szabad szolgálót keres a teremben, aki majd felállítja a székem. Ha ilyen nem akad, kénytelen vagyok magam inteni a pálcámmal az ügy érdekében, és igazából amilyen faragatlanok vendéglátóim, meg sem lepődnék.
Voltaképp nem vagyok túl fogékony Seraphin javaslataira, már csak azért sem, mert számomra inkább utasításnak tűnnek, azt pedig csak egyetlen személytől fogadok el és azt is igen kelletlenül. Szóval az első szavaim még rögtön érkeznek, és a haragvás csak lassan, fokozatosan tűnik majd el belőlem és a hangomból is.
- Akad még más sérelmetek is, melyet rámtestálhattok? - érdeklődöm célzatosan, s tekintetem körbehordozom rajtuk. Nagyon jól tudom, mennyire tisztelnem kellene Jonathan Lamartint, viszont sajnálom, képtelen vagyok. Megül rajta a tekintetem, és egyszerűen nem látok mást, mint a bírálómat, akivel párbajom végül meghiúsult.
Valahogy túl kell lendülnünk ezen a holtponton. Ha nem lennék vérig sértve, egy formálisan üres bocsánatkérés volna a legmegfelelőbb, én azonban nem fogok elnézést kérni azért, mert ők megsértették a személyemet, a pozíciómat és a családomat. Végül ennyi csattan ki belőlem:
- Mind jobban vigyázhatnánk a szánkra ezentúl. Épp elég atrocitás ért mára ahhoz, hogy elegem legyen belőle. - Nos, ez már csak egy apró szemrehányás. Kebelbarátok úgysem leszünk. - Hajlandó vagyok ennyiben maradni.
Nem ülök le, míg ez a kérdés el nem dől. Nem ülök egy asztalhoz azzal, aki mind verbálisan, mind fizikálisan kis híján, rám támadt, sem a fiával, aki gyakorlatilag letepert. Ugyan már így is csárdást járnak a büszkeségemen, ennyi azért maradt, és ebből nem engedek. Egyetlen pillantással sem illetem a desszertet, noha a Créme Brulée illata csábítóan kúszik az orromba. Az egyik kedvencem. De nem vagyok ötéves, hogy békeajándékként elfogadjak egy tálka édességet.
Szóval rendületlenül bámulom Jonathant. Epedve várom a válaszát.

*Olyan nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, ha egyszer nem azt kívánja a nyelv, a száj, a torok. Olyan nehéz a megfelelő mozdulat kiválasztása, amikor a kéz fogás helyett a pálcarántást kívánja. És olyan nehéz a megfelelő átkot kiválasztani ahhoz, hogy eldőljön, végleg leszámolunk-e az ellenféllel, ellenségként tekintve rá, vagy pusztán megvívunk a becsületért, vagy akármiért, mindenféle letális és véglegessé zárt konfliktus nélkül. Olybá tűnik az ifjabb Malfoy a végletesség híve, a visszafordíthatatlant választja, ahogy az ő élete is visszafordíthatatlanul megváltozott. Az egyensúly, mint olyan finom játék, kényes sport. Ha más hasznot nem is hajtott ennek a vacsora során, Seraphin legalább azt felismerte élesen, hogy ahhoz, hogy visszakanyarodjanak az események az egyensúlyi állapot felé, ami nem és nem borulhatna fel egymáshoz annyira hasonló aranyvérű családok között, meglepetésre van szükség, mégpedig olyan meglepetésre, ami őt magát is megdöbbenti. Keskeny arcán ugyan nem tükröződik ez a meglepetés, de belül, a tudat sötét mélységeiben, nagyon is hitetlenkedve visszhangoznak Draco szavai, hasonló elképedéssel érzékelve a megtörténteket.*
-Nem hiszem, hogy ezen neked alaposabb okod lenne felháborodni, miután fegyvert fogtál az apámra-*fanyar, kritikus gondolata azonban nem ezekben a döbbent mélységekben fogalmazódik meg, hanem a felszínen, ahol nagyon is a helyzethez igazodik minden szava, minden mozdulata, minden tette. Az ijedt madárként vergődő érverés az ujja alatt a mélységben ver hallatszik, ott alakítja jelentéssé a tudata, míg Draco borzadó mozdulata a felszínen kapja meg azt a bizonyos jelentést, ott fogalmazódik meg rá a reakció, aminek hála hátralép, egészen nesztelenül, mint a szolgák, vagy mint ahogy mindig is szokott. Hátralép, a keze ernyedten esik vissza maga mellé, mintha soha nem is lett volna benne erő, tartás, ütés, ahogy Malfoy lelöki magáról, a felszólítás már teljesen felesleges, meg is vonja rá a vállát. Nem háborodik fel a hangnemen, egyáltalán olybá fest, mint akit ez az egész nem is érdekel. Visszalép és elhúzódik, a saját székére ül le, ami inkább be se húz újra, kicsit előrehajolva, de egyenes háttal nyúl a pohara után, lassan belekortyol, hogy aztán őt is kirázza borzadó hideg, a pihék a gallérja mellett a nyakán borzonganak végig, a tarkóján, koponyáján, a fejében belül húzódik végig újra meg újra a hideg, ahogy a pohár sima felszínére simított tenyere alatt újra meg újra végiglüktet Malfoy vérének emlékforrósága.
Lehunyja kék szemeit, elrejtőzik az anyja és az apja tekintete elől, holott mindkettő inkább rá, mint Dracora szegeződik most, mintha valami éppen ő bolygatta volna meg azt a bizonyos egyensúlyi állapotot a végletekig, miközben annak helyreállításán fáradozott a maga módszerével. A maga eléggé elítélhető módszerével. Eközben azonban az élet megy tovább, a felszolgáló helyreállítja a széket, kényelmes közelségbe tolja, hogy a vendég újra helyet foglalhasson, újratölti a bort, mindezt persze kézzel, hiszen nem illik pálcával intézkednie, ami hiába módfelett praktikus eszköz a súlyos székek emelgetéséhez, mégiscsak fegyvernek számít és csak a legszükségesebb esetben használható, legalábbis ebben a házban olybá tűnik, hogy csak fenyegetettség esetén nő foga a háznak. Most már minden olyan békés, fekete-fehér, higgadt, rendezett. Az idősebb Lamartin végre elfordítja a tekintet a fiáról, és roppant figyelmesen néz Dracora, aki ugyan élő fenyegetésként magasodik az asztal fölé, de egyszerűen nem úgy tűnik, mintha most már bárki félne. Ugyan Madame Lamartin lefegyverezte a férjét és még mindig nagyon sápadt, senki nem tesz neki szemrehányást, tekintve a férfi párbajos múltját aligha hibáztatható azért, hogy megelőzi a bajt. A kihívás sajnos akkor is túl édes és túl vonzó volt, ha egy olyan Halálfalótól érkezett, akit bár tudásban, tapasztalatban talán legyőzhetett volna, hacsak a meglepetés ereje és az etikettes megkötések hátrányba nem szorítják, mégis, az a győzelem maga lett volna a vereség, hiszen az ilyesmi nem maradhat megtorlatlanul.*
-A hajlandóság nagy erény. Foglalj helyet-*Jonathan Lamartin inkább figyelmen kívül hagyja az első kérdés, ami okvetlenül újabb konfliktushoz vezethetne, ha mindenkinek a szája íze szerint lenne megválaszolva, még Seraphinnak is lenne olyan sérelme, amit nagyon szívesen rátestálna a fiúra, míg Madame Lamartinnak semmi ilyesmi talán az eszébe se jutna. Mindesetre okosabb inkább elnapolni, ha már egyszer a békekötés ezen módfelett furcsa újtan indultak el. Amennyire a fiúban megvan a hajlandóság, hogy ennyiben maradjon, úgy a férfi se emlegeti fel, hogy ki volt a fizikai konfliktus kezdeményezője, noha vitathatatlan tény az is, hogy a verbális támadást ő intézte, bár ez már-már szinte természetes velejárója az ilyen érdekkülönbségektől terhelt vacsorának. A hajlandóság olyannyira megvan, hogy a férfi hangja egészen semlegessé szelídül, engedékennyé, noha az arca továbbra is zárkózott, a tekintete hűvös, nyoma sincs benne annak, hogy bosszússá, netán ingerültté tette volna az elmaradt küzdelem, igaz, másnak sincs nyoma.*
-Seraphin udvariatlanságáért elnézésed kérem-*biztos feszült, fáradt, miegymás a fiú, nem kell ezt ragozni, csak könnyedén besöpörni az asztal alá, ahogy az ilyen meglepő, de funkcionálisan módfelett hatékony eseményeket, amik hétköznapi események során bizonyára módfelett kellemes pletykatémává emelkedhettek volna.*
-Valóban, nem is érzem jól magam. A szobámban leszek-*vágja el az esetleges mentegetőzést, az érintett, kinyitja a szemét, némi viszolygással az arcán végigpillantva az asztalon, aztán az amúgy is hátratolt székétől mit sem akadályoztatva kel fel, majd ül vissza elégedetlenül, amikor Jonathan határozott szigorral ránéz.*
-Ülj le Seraphin-*minden szigorúság ellenére teljesen nyugodtnak hat.* -Hallgatlak Malfoy.

- Nem bírod elviselni, ha nem a tiéd az utolsó szó, mi? - acsargom még oda Seraphinnak.
Én el bírom viselni, sőt, általában inkább hagyom, hagy mondják el a véleményüket, hiszen ha válaszolok, szót mindig szó követ, és ha én nem hallgatok el, akkor a másik sem fog. És én általában előbb unom el a partnerem szövegelését, mint hogy ő megunná a vitát. Lehet, hogy ekkora szálka vagyok az emberek szemében, hogy képtelenek addig tovább lépni, míg jól belém nem rúgnak előbb. De rossz hírem van: nem hagyom magam. Ahogy Jonathan is megmondta: "semmit sem kell". Nem kell tűrnöm - pontosabban igen, de nem akárkitől.
Valószínűleg fel sem fogom ésszel, hogy mind Madame Lamartin, mind Seraphin mekkora megaláztatástól és fájdalomtól kímélt meg azzal, amivel észlelésem szerint vérig sértett. Az ember a jótevőit ritkán ismeri fel azonnal. Van aki egyfolytában csak tesz és tesz a másikért, de az illető ezt soha nem veszi észre. Bizonyára nem kerültem volna ki győztesen a párbajból, ha csak a fele igaz annak, milyen keményen forgatja a pálcáját az idősebb Lamartin. Ezt fel sem mértem, mikor heveskedni kezdtem, sőt, még most sem igazán látom be, ám emiatt csupán a gyerekes dac okolható.
A hátam mögött sündörgő szolgától kiráz a hideg, egy türelmetlen pillanatra lehunyom a szemem, míg azt nem érzékelem, hogy elment onnan. Gyűlölöm, ha az emberek a hátam mögött ténykednek, még azt is, ha csak túl közel haladnak el. Képtelen vagyok elviselni.
Ahogy a düh és a felháborodás lassan apadni kezd bennem, úgy veszem észre egyre jobban, milyen nagy és hirtelen a csend. A csend számomra béke és nyugalom, még akkor is, ha csak egy újabb vihar közeledtét jelzi.
Már kezdem megszokni Monsieur Lamartin kifogásolhatatlanul rideg tekintetét, ahogy rám néz. Ebben most legalább nincs benne az a szikár gyűlölet, ami annyira felbőszített az imént.
Nem azt mondja, amire számítok, nem kér elnézést (bár nem vagyok annyira naiv, hogy azt képzeljem, meg is tenné), épp ezért egy pillanatig hezitálok, mielőtt leülnék - és persze élvezem a csendet, melyet nem tör meg más, csak még mindig kissé heves légzésem. Elhalkulok hát én is, és végül megfogva a szék támláját ülök vissza, mintha mi sem lenne természetesebb.
Kárörvendésem undok kacaját visszagyömöszölöm oda, ahonnan elő kívánt törni. Hát ez pazar! A maga nevében nem, a fiáéban viszont bocsánatot kér, micsoda gáláns gesztus! Ez pont olyan, mint mikor apám leteremt azért, ha elvét valamit - annyira igazságtalanul szánalmas lépés egy apától. Ha az imént nem égett volna bele az elmémbe az a hátborzongatóan kék szempár, bizonyára ismét fölényeskedve/együttérzőn keresném Seraphin tekintetét, és jót mulatnék azon, hogy nem néz vissza rám - így azonban inkább oda se fordulok. Eljátszom ugyanazt a sértődöttséget, amit ő játszott az imént. Akkor se nézek föl, mikor feláll, épp csak a szemem sarkából várom meg, mi is lesz a vége menekülésének. Pedig közbeszólhatnék, mert őt fájdalom, de ugyanúgy, ha nem jobban érinti a tény, melyet közölni fogok.
Az apja nyilván tudja ezt.
Nem kívánva a tejpudingot, sem a keserűre égetett cukrot (ilyen még soha nem fordult velem elő), eltolom magamtól a csészét, és két karom az asztal szélére támasztom. Hosszú pillanatok telnek el, mire kinyitom a szám. Éppoly kevéssé akarom most, hogy nyugvópontra jutottunk, elmondani jöttöm tényleges okát, mint ahogy ódzkodnak annak meghallgatásától.
- Nos a tényeket mind ismeritek - lódítom be a szekeret nagy nehezen. Már berontottam ajtóstól a házba, aztán most itt ácsorgok kukán egy kapu romjain. - A Sötét Nagyúr befolyása úgy terjed az országban, mint egy járvány.
Mi, Halálfalók nem hívjuk őt Tudodkinek, még kevésbé Voldemortnak. Az egyetlen megszólítás, mely elhagyja a szánkat, az a "Nagyúr". Ezzel fejezzük ki a hűségünket, és ezzel fejezzük ki a rettegésünket is. Mindezzel szemben igen tudathasadt állapotot sejtet az a kijelentés, melyet most tettem.
Valamiért nem győzöm éreztetni valós véleményem, kiváltképp az iménti intermezzot követően. Köpönyegforgató, gyáva kis görény vagyok? Igen. De kíváncsi lennék, te mit tennél a helyemben.
- Mióta az ő kezében van a Minisztérium, az apróbb kapuk is mind kinyíltak előtte: a Prófétáé, a Gringottsé, a Wizengamoté, az Azkabané és a Roxforté pedig már rég. Ebben a háborúban senki nem mondhatja azt, hogy ő semleges marad. Vagy vele, vagy ellene. És senki nem áll meg előtte, egyetlen oly büszke aranyvérű sem.
Én hánytorgatom fel ezt, éppen én, akinek úgy viszket az alkarján az a nyomorult tetoválás, mint a fekélyes seb.
Eddig hol Jonathanre, hol Madame Lamartinra, hol pedig a boros poharamra pillantottam, melyet izgágán forgatok beszéd közben. Most egyszerűen ránézek a ház urára és a Lamartin család fejére, de nincs a hangomban semmi kihívás.
- Úgyhogy a rövid üzenet ez: dönts.
Leteszem a poharat, magam elé veszem a kezem, és türelmesen várok a válaszára. Támadásra úgy hiszem nem kell számítanom, hisz azon a jeleneten már túl vagyunk. A sértegetés és a dühkitörés is olyan kártyalapok, melyek már előttünk hevernek az asztalon. Én terítettem. Most ő jön.

*Az utolsó szó joga egy olyan jog, amihez Seraphin mindig is ragaszkodik, ezzel nagyon jól le is lehet írni a lényének egy töredékrészét. Ragaszkodás olyan dolgokhoz, ami fontosnak vélt, de a társasági életben nem veszi ki magát különösebben jól. Most azonban, valami sugallatnak engedve, inkább nem feszíti tovább a húrt, nem feszíti tovább az amúgy is kényes helyzetet, amit az anyjával együttműködve korábban olyan ügyesen elsimított, még ha nem is tökéletesen harmonikusra, hanem beéri egy biccentéssel. Gyors, hirtelen mozdulat, az ember, ha észre is veszi, nyugodtan nem kell neki jelentőséget tulajdonítania neki, hanem úgy veheti, mintha a feje rándult volna csak egyet a kölyöknek. Amilyen időket élnek a Sötét Nagyúr uralma alatt mindenkik, nincs is azon semmi meglepő, ha rángatózni kezdenek az izmok, ha szóba kerül, még akkor is, ha fényűzően kényelmes életét addig csak a veszély árnyék homályosította, nem pedig ténylegesen maga a veszély borult rá csillagtalan és megemelhetetlen palástként.*
-Minden járványt megállítottak eddig a történelem folyamán-*Mr Lamartin hangja olyan higgadt marad, akárha a vacsora elején tartanának, amikor még témába se került a háború. Moderálás. Önmagát, a fiát, a családját, hiszen minden pálcaelkobzás ellenére, azért ő az úr ebben a házban, még akkor is, ha jelenleg roppant nyugodt úr, tisztelettudásba és türelembe csomagolja minden dühét és ellenérzését. A mondata mégis úgy úszik el a semmiben, olyan erőtlenül és könnyedén, mintha nem is a közönségnek mondta volna, hanem csakis magának, magában hangozhatott el hasonló kijelentést. Figyelmesen szemléli a fiút, a tekintetében megfogalmazódó kérdést noha megtartja magának, sokkal jobban érzékelhető, mint az az eldünnyögött félmondat. Vajon mi végre hangsúlyozza ilyen erősen ez a fiú, hogy mennyire megveti és gyűlöli a rendszert, aminek a része, mi végre hangsúlyozza, amikor a tetteivel pallost emel a védelmében. Noha legutóbb a családja és a neve védelmében tette, ez nem jelenti azt, hogy nagy általánosságban ne lenne egyértelmű, hogy milyen urat is szolgál. Kényszerből, na igen, ennek ellenére miért tartja fontosnak, hogy tudják, érezzék, mégis mit tart efelől a dolog felől. Szólhat ez a pózolás a szép Madame Lamartinnak, akinek a szimpátiáját azonban teljesen felesleges tovább fokozni, hiszen maximálisan a magának tudhatja a fiú, márpedig egy Malfoy nem fokoz olyasmit, amihez nem fűződik érdeke. Vagy rosszul tudja. De akár szólhat ez a fajta megnyilvánulás neki, az idősebb Lamartinnak is, illetve csak szólhatna, hiszen a korábbi villongás teljesen feleslegessé teszi azt. Seraphin ez esetben teljesen kizárva, mivel semmilyen funkciót nem tölt be a véleménye a Malfoy fiúról, ez már korábban is nyilvánvalóvá vált.
A töprengés azonban nem nyűgözi le annyira a férfit, hogy ne értse továbbra is tökéletesen amiről a fiú beszél, ahogy apróra bemutatja, hogy mennyire hasztalan is az ellenállás, mennyire, de mennyire minden és mindenki lenyűgöződött már attól a nagyszerű és pompás erőtől, ami vitathatatlanul a Sötét Nagyúr sajátja, de mégsem értéke. Némi bosszúság villan szürkére felhősödött tekintetében arra, hogy ne lehetne megállni ellene, olyan dolog ez, amit egyetlen felnőtt, varázshatalmával tisztában levő aranyvérű sem fogadhat el józan ésszel. Nem meglepő, hogy a halálfalók valójában mind őrültek vagy alkoholisták.*
-A semlegességhez tömeg kell, a tömeghez pedig kellő hajlandóság-*hűvösen csendülnek a szavai, ő maga sem nyúlt még az édességhez, erre alighanem csakis Madame Lamartin ragadtatta magát, Seraphin a maga részéről a kanalával alkimista jeleket rajzol a hab tetejére, aktívan érzékeltetve, hogy ő bizony itt sincs, lélekben legalábbis semmiképpen sem. Időnként elengedi a kanalát, zavartan összedörzsöli az ujjait, mintha valami fura érzéstől próbálna megszabadulni, vagy valamitől, ami a kezére ragadt olyan makacsul, hogy esélye sincs lerázni onnan.*
-Mindazonáltal hangsúlyoznám, hogy én nem álltam ellene sohasem-*kihúzza magát a székben hirtelen a varázsló, komoly, akaratos tekintetét a fiú arcára szegezi. Ez a lényeg, minden más, amit eddig mondott csak amolyan hozzáfűzés, lábjegyzet egy olyan szerződés alján, amit meg se kötöttek és alá se írtak még a tisztelt felek.* -És továbbra se fogok. Ez a döntésem-*komisz kis félmosolya nem lágyítja, mint inkább tovább szigorítja a vonásait. Egyszerű üzenetre egyszerű a válasz, olybá tűnik, hogy a maga részéről ennyivel meg is elégedne. Talán felesleges volt a túlhevült feszültség és agresszió, ismét elodázhatja ennyivel, hogy bármelyik családtagja is megbélyegződjön a halálfalóság bűnével, ami nem a törvény, inkább az ember büszkesége szempontjából nagyobb bűn. Felveszi a kanalát, hogy befejezze a vacsorát a desszert elfogyasztásával, és ezzel nem csak képletesen, szimbolikusan, hanem ténylegesen is véget vessen a beszélgetésnek.*
-És mint a család szintén nagykorú férfitagja biztosíthatom az uradat, hogy az idősebbik fiam és Seraphin is ugyanehhez tartja magát-*tartja magát. Mint elvárt viselkedési forma. Hogy ki mit gondol a helyzetről, az természetesen mindegy. Ennek ellenére a neve hallatán Seraphin felpillant elvarázsolt tekintettel, nem túl sokféleképpen értelmezhető, viszont annál egyértelműbb fintor rándul meg az arcán.*
-Miért tesz téged ez boldoggá Malfoy?-*kérdezi aztán éppen olyan lassan és vontatottan, mintha kényszerítették volna erre a kérdésre. Leejti a jobb kezét a combjára, irritált kis mozdulattal dörzsöli végig a tenyerét az anyagon. Kivételesen oldalra néz, a fiúra, tiszta, üres tekintetével ugyan nem keresi a másik szempárt, de óhatatlanul is rátalál, ritka pislogású, merev szemében szinte türköződik Draco, valamint a rövidebbik fal feketesége, ami körülveszi a fiút, végtelen árny, mohó, éhes, falánk, sűrű. Pislant.* -Olyan ígéret, egyezmény kikényszerítése, amit úgyse vesz komolyan senki. Mondd azt neki, amit hallani szeretne, panaszra egyéb ok úgyse lehet ránk-*fanyar undor, miközben visszafordul a csészéjében tanyázó pudingféleség tetejébe karcolt „csendesítés”-jeléhez.*

Jonathan szilárd kijelentése egy furcsa és távoli remény mézes mérgét cseppenti halántékom forrón lüktető hártyájára. Minden járványt megfékeztek - lehet, hogy tengernyien haltak meg, míg megtalálták az ellenszert, lehet, hogy maguk azok is belepusztultak, akik feltalálták a gyógyírt, de a járványt megállították.
A legtöbb járvány alantas élőlények okozzák. Mint a patkányok. Vagy a bolhák a patkányokon, vagy a tetvek a bolhákon.
Olyan érzésem van, mint foghúzás után. Egy üres hely zsibbad és sajog bennem, valami, amit nem tudok megfogni a kezemmel, de még csak azt sem tudom, hogy pontosan hol van: a könyököm és a szívem közt, vagy az agyam fölött a koponyámnak nyomódva? Talán a hideg akar kirázni, csak nem találja a kiutat.
Vajon tényleg megérti, mit akarok neki sugallni? Vajon észleli, mit akarok a tudtára adni kimonatlanul? Vajon sejtheti-e, el tudja-e képzelni azt, hogy szinte mindent megadnék azért, hogy legyen valaki, aki kiáll a Nagyúr ellen, és legyőzi? Hogy ne kelljen többé térdre borulnom előtte, hogy ne kelljen többé rettegnem tőle, hogy ne kelljen többé olyanok ellen fordulva hülyeségeket beszélni, akik jól tudják, mit gondolok valójában, és hogy hová helyezném legszívesebben a becsületemet és a józan eszemet?
Igazság szerint nem hiszem. És nekem is jobb lenne, ha nem célozgatnék. Nagyon veszélyes, süppedős, ingoványos területre tévedtem ezekkel az apró, elejtett utalásokkal, ezzel a sugalmazó hanghordozással. A végén addig kapargatom a kristályfelületet, míg meg nem roppan és a szétrobbanó szilánkok az arcomba nem vágnak. Akkor aztán gondolkozhatok, mitől vannak sebek mindenhol a testemen és a lelkemen.
Nem tudom, elértik-e, mennyire lemondóan, sem mint inkább dicsengve sorolom a Nagyúr rémes tetteit, hogy mennyire untat ez mint inkább lázba hoz. Semmiféle reakciót nem kapok erre vonatkozóan. Sem együttérzést, sem egyetértést, sem ellenvetést, semmit.
Kedvem lenne egy elcsigázott sóhajhoz, de persze ennek itt helye nincs.
Hogy őszinte legyek, nem értem, mit ért azon, hogy "a semlegességhez tömeg kell", de ettől függetlenül ugyanúgy, enyhén előrehajolva figyelek rá, tekintetem élénken rajta tartva. Értem én, hogy sok vérfarkas óriást győz, de jelenleg nincs a világon annyi vérfarkas, amennyi ezt az óriást leterítené - bár lehet, hogy csak túl tragikusan látom a helyzetet. Az igazság talán az, hogy nincs egy farkas sem, aki ki akarna állni ellene.
Hirtelen, légpálcikákból épített reményhidaim egyszerre önmaguk alá zuhanva omlanak össze, mikor közli, hogy neki sem áll szándékában az ellenállás. Ahogy régen sem szegült szembe vele, most se fog. Látom, ahogy megemelkedik, délcegedik az asztalfőn, csak hát sajnos... Sajnos ajkamon megjelenik egy apró kis mosoly. Hogy miért? Lemondás? Cinizmus? Együttérzés, gúny? Egyszeriben nagyon zavarni kezd Seraphin piszmogása a kanállal és a krémmel, mikor odanézek, látom, hogy az ujjai dörzsölgeti éppen úgy, mint ahogy én szoktam, amikor valami különösen undorító bájitalhozzávalóhoz kell hozzáérnem. Ezt nem igazán értem, de mivel választ kell adnom a drámai kérdésfeltevésre érkezett hasonlóképp drmai válaszra, visszafordulok Jonathan felé:
- Készséggel megértem - válaszolom. - Csakhogy ez neki nem elég. Hűséget akar. Konkrét esküt.
Az asztalon nyugtatott bal karomat most jelzésértékűen kifordítom: ugyan nem látszik, de a talár hosszú ujja alatt a mandzsetta alá simítva ott fekélyesedik a billog, melyet egész életemben szégyenként fogok viselni.
Mintha csak emiatt az arcátlan mutogatás miatt hevesülne fel Seraphin, hirtelen szólít meg. Annyira meglep, hogy felé is fordítom a tekintetem.
Az első kérdésére tekintetembe valamiféle szánalmas lealacsonyodás költözik.
- Miért tenne boldoggá? - kérdezek vissza. Ha már ilyen unottan kérdez, a válasz sem lesz érdekfeszítőbb.
Esküszöm, Lamartin néha még akkor is halálra untatja magát, amikor kérdez. Noha igyekszem az arcára koncentrálni, meg arra, hogy legszívesebben leráncigálnám a zöld szalagot a nyakából, annyira nem harmonizál a barna öltözékkel, mégsem tudom figyelmen kívül hagyni a szemeit. Már nem borzongok tőlük. Ugyanolyan ártalmatlanok, mint amilyenek mindig is voltak és ezt helyeslem.
- Majd ti megmondjátok neki, amit hallani szeretne - válaszolok kicsit késleltetve, de olyan hangsúllyal, mintha szinte sértene a feltételezés. Nehogy azt higgye bármelyikük, hogy majd én tartom a hátam értük! Nem. Ha már dacolni akarnak, dacoljanak egyedül. Nekem is megvan a magam problémája.
Más lenne persze a helyzet, ha más lenne a szándékuk, de amint látom, megint nem akarnak tenni mást, mint bebújni saját nevük pajzsa mögé, és arra gondolni, hogy ha ők nem látják a háborút, majd az sem látja őket, a pusztulás sötétsége pedig majd szépen kikerüli a Lamartin Kúriát Anglia e kietlen keleti csücskében.
- Különben semmi mást nem kíván hallani, mint a hűségeskütöket - említem meg csak úgy miegymásként, visszafordítva figyelmem Jonathanra. - Ez nyílt titok. Minden maradék aranyvérűvel ez a szándéka. Akit megtalál, annak felteszi a kérdést, és ha a válasz nemleges, akkor öl. Ennyi a történet. Nektek annyiban van szerencsétek, hogy van időtök átgondolni, mit tesztek ellene. Már ha tesztek ellene, nyilván.
A hangom elszürkül, kifakul, bereked. Megköszörülöm a torkom, iszom rá egy kortyot a borból, az utolsót.
Hogy mire volt jó az, hogy hangsúlyozom a véleményemet? Arra talán, hogy most azt higgyék: nem vagyok ellenség. És valójában nem is vagyok az. Mindezzel akár úgy is tűnhet, segítek. Persze távol álljon tőlem, hogy saját pozíciómat és életemet kockáztatva segítsek bárki máson a saját családomon kívül. Engem csak az érdekel, hogy essünk túl végre ezen a vacsorán, sőt, legjobb lenne, ha az egész háborús herce-hurcán átesnénk már. Elalszom ma, holnap felébredek és vége van. Ezt szeretném.
Lehetetlen.

*Remény, csalfa, vak, hirtelen, foszlékony. Járvány, méreg, halál, pusztulás. Hűség, árulás, harc, becsület, sérelem. Mennyi jobbnál jobb vacsoratéma sorakozik egymás mellett, ha betoppan valahova a Malfoy fiú. Már csak a szerelem, a csalódás, a bosszú hiányzik, hogy teljes legyen a lajstrom ahhoz, hogy igazán elbizonytalanodjon az aranyvérű, hova is tévedt. Merre a kiút, merre van az igazság ebben a kusza, félmondatokból és elhallgatott gondolatokból épített labirintusban, na és persze kis az, aki kifelé törekszik belőle? Seraphin a maga részéről higgadtan álldogál az egyik sarokban, képletesen persze, hiszen Draco mellett ül a valóságban, gondolatvilága azonban éppen olyan távol tartja őt az egész vacsorától, mint amennyire az idősebbik Lamartin igyekszik távol tartani magától a hűségeskü terhét. Egy ilyen súllyal ugyanis ténylegesen le lehet rombolni hidakat, el lehet vágni szálakat, kifigurázni értékeket. A férfi azonban erre is éppen úgy semmiféle érzelmi reakciót nem mutat, ahogy a rémségek felsorolásánál se foglalt állást. Mintha az egész nem is lenne olyan mély hatással rá, mint az elvárható lenne, vagy éppen a hatások nem tartoznak Draco Malfoyra. Ez utóbbi igencsak valószínű, mindenkinek jobb, ha mindenki megtartja magának a saját véleményét a dolgokról, ez már korábban kiderült.*
-Esküt?-*kétely moccan az arcán, mint aki nem bizonyos abban, hogy teljesen jól értette a fiút, de az, Merlinhajtotta késztetéssel még egy mozdulatot is tesz, ami magára vonhatja minden vacsoratárs figyelmét. Mozdulat, tett. Hatásos, mint korábban Seraphin egyszerű, de agresszív fellépése, ugyanúgy az ember arcához emeli a mondanivalót és addig nem engedi el, ameddig biztos nem lehet abban, hogy megértették, mit akar vele. Madame Lamartin tekintete a fiúról a férfira rebben, ijedten megülve annak az arcán, mint aki arra számít, hogy újabb bosszús kitöréssel zárják a vacsorát a korábbi béke ingó romjain egyensúlyozó beszélgetésben elvétett lépés miatt, de Jonathan nem látszik bosszúsra, noha ránézett a felajánlott néznivalóra, a kifordított kézre, visszaemeli a tekintetét az arcára.*
-Nem való a hűséget eskükben és jelképekben keresni, ha azonban esküt akar, ám legyen-*zárkózott, rövid szavai összeforognak egy olyan mondattá, aminek a jelentése túlmutat az egyszerű értelmezésen. Ő is villant halvány jelet a csalódott fiúnak, nem sokat, hiszen teljesen szándéktalan, mindössze megköveteli tőle az a szertartásosság, amit a párbajtermeken kívül is a magának érez. Megadja az esküjét, megadja a hűséget, ami az esküvel jár. De bélyegekkel és kényszerrel csak olyan hűség vehető meg, ami olyan, mint a viharos szél a keleti parton, ami az Északi-tenger felől jön, könnyen fordul, gyorsan változik, és csak arra vár, hogy valami más lekötelezze az igazi hűségét. Tudja persze ezt a Nagyúr is, csak a vak nem látja, de mindenkit nem ölhet meg, hiszen akkor egyedül maradna az egész bolygón. Kivéve persze az igazhitű alkoholistákat és őrülteket.*
-Mi másért csinálnád ilyen lendülettel? Ha már egyszer muszáj Malfoy, legalább látszódna rajtad a muszáj-*olyan mélységes fanyarságot és megvetést tükröz a hangja, de még a szavainak a dallama is Seraphinnak, mintha tökéletes mása akarna lenni Draconak. Pontosan megmutatja azt, hogy mit lát a fiúból, mennyire élet és valóságidegen felfogást, mennyire, de mennyire nem hajlandó ugyanúgy átlátni a helyzetét, ahogy a másiktól se tapasztal semmi ilyesféle hajlandóságot, pedig ha valaki, akkor ő biztosan sejt ezt-azt arról a bizonyos kételyről és vágyról, ami annyira szorgalmazná a sötétség elbukását. Csak éppen nem érdekli. Csak éppen nem foglalkozik vele. Csak éppen valami mást játszik, valami hülye játékot a saját idegeivel, meg a fiúéval, mintha ő maga akarna újabb provokációt kezdeményezni. *
-Hát persze, hogy mi megmondjuk-*haloványsápadt arcán a mosolynak beteges éle van és még csak a színe sem egészen természetes. Felsandít a fiúra, miközben a kanalát a pudingba vágja, ezzel teljesen megsemmisítve a korábban rajzolt formát, de még az édesség esztétikai értékét is, aztán hátradől a székében. A torkán kapaszkodó zöld anyag puhán simul az álla alá, ahogy megrázza a fejét. Nem nevet hangosan, csak hangtalanul, csendesen, ahogy egy macska köhög.* -Holott mennyivel egyszerűbb lenne az elküldött követet visszafele is alkalmazni-*utálat. Undor. Mély, felkavarodott felháborodás alaposan lefojtva domborodik elő halk hangjából, mint egy szörnyeteg, amelyik képes volna a másikra vetni magát. Újabb lélegzetet vesz, hogy alaposabban kifejtse, hogy mire is gondol, de először az itt tartózkodásuk alatt Mr Lamartin inkább a szavába vág.*
-Elég Seraphin. Úgy vélem nem okoz nehézséget megadni neki, amire vágyik-*a szürke szemekben végtelen nyugalom, éles ellentétben azzal, hogy Madame Lamartin kezében megáll a kanál, feszült figyelme több nyugtalanságot sejtet, mint kíváncsiságot, igazából nem és nem akarja hallani a következő szavakat.* -Az én hűségesküm alighanem nem sokat érne a számára már, hiszen korábban nem volt rá szüksége, mostanra pedig öreg vagyok, és beteg-*egyáltalán nem úgy hangzik, mintha öregnek és betegnek érezné magát, de a szavak arra valók, hogy az ember akármit mondjon velük, nem feltétlenül azt, ami nyilvánvaló.* -Ha minden aranyvérűvel ez a szándéka okosabb, ha az ifjabb, fiatalabb generációval egyezkedik, azt gyűjti maga köré, akit érdemes. Seraphin esküje többet ér, mint az enyém.
*Hideg, józan szavainak nincs visszhangja. Se anyától, se fiútól. A csend hosszú, hosszú pillanatokig gomolyog körbe, hacsak vendégként nem élvezi a Malfoy fiú a jogot, hogy megtörheti azt, mielőtt Seraphin tenné meg.*
-Nagyszerű. Akkor ennyi? -*a kérdés Draconak szól, éle nincs, mint a korábbi szavainak.*

Az undor úgy fojtogat, mintha rákulcsolná markát a gyomorszájamra. Rosszul vagyok. Haza akarok menni. Nem más ez az egész, mint nyűg, és nekem elegem van. Mégis mi a fenéért tartom oda a másik orcámat is? Mert muszáj? Hát rohadjatok meg. Mindannyian.
Az élet továbbra is igazságtalan és fáj. Bár újra felülről szemlélhetném őket, bár újra magas sárkányról szólhatnék hozzájuk, ugyanúgy lenézve őket, mint ahogy lenézi őket a Nagyúr is, mert pontosan tudja azt, hogy gyengébbek nála, hogy elpusztíthatná őket egyetlen intésével.
Mégis kit akarnak hitegetni ezzel? Miért engem untatnak ezzel?
A nyafogás, az mindig is ment.
Üres bábbá váltam a harctér kellős közepén. Nem tudok mást mutatni, mint a Sötét Jegyet, melyet úgy hurcolok körbe itt, mint a véres kardot. A hatása is körülbelül hasonlóan gyomorforgató.
Talán ennek hatása, talán nem, hogy ami korábban üres, tartalom nélküli kertelés volt, most valósággá válik, ahogy Jonathan kimondja azt azt a két szót. "Ám legyen."
Nem hiszem el, hogy ezt mondta.
Megütközésem talán kiül az arcomra, pillantásóm szinte átdöfi, felnyársalja a beszélőt.
Aztán, ha jobban belegondolok, kedvem támadna a képébe röhögni. Mekkora egy üres blöff ez az ember. Elképesztő. A sértései, a meghiúsult párbaj, most pedig a behódolás. Mind. Hihetetlen. Tudnom kellett volna már az első percben, hisz a jelei ugyanazok most is mint akkor. Rengeteg időt takarítottam volna meg vele magamnak.
A hang, mely korábban a pokol fenekéről mennydörgött rám, most úgy simul a tenyerembe, akár egy póráz. A szavak az orruknál fogva vezetik az embereket, a szavak hazugok. Pontosan erre van a billog. Nem tudhatja, aki nem viselni, hogy ez mivel jár. Fájdalommal. Álmatlansággal. Gyötrelemmel. Azt jelenti, szolga vagy. Hiába magyarázol akármit, hiába pocskondiázod az urad hangosan vagy halkan, ahogy én, hiába élcelődsz rajta vagy a követén. Nem jelent hűséget, de félelmet, behódolást igen.
S lám ím behódoltál, Jonathan.
Ha már a szájrándulásoknál tartunk, akkor az enyém enyhén diadalittas, merész, elfogadó és igazságtalan. Megkönnyebbültem? Kicsit. Azért, mert a kimondott szó pontot tesz a kérdéskör végére, és annyiban is hagyhatom, mert egészen konkrétan ezért a válaszért jöttem ide.
Nem térek haza hozzá üres kézzel. Talán lesz egy csendes éjszakám.
Ettől az egésztől olyan érthetetlen nyugalom száll meg, mintha addig merev vállaim angyalszárnnyá finomulnának. Ismét kokettálni kezd velem a Creme Brulee vaníliaillata, de még mindig nem tehetem magamévá, annyira sem, hogy felemeljem a kanalat az asztalról.
Szinte érzem, hogy Seraphin fog egy jókora kondért tele gyűlölettel, és a nyakamba zúdítja. Ha megértő ember lennék, nem tennék mást, mint azt mondanám: "semmi baj", bekanalaznám a pudingomat és hazamennék. De nem vagyok se megértő, se kedves, és épp eleget hegedültek már az idegeimen ma ahhoz, hogy ez most kifejezetten ne essen jól.
Mégis, amit most az asztaltársaság lát, az az önfegyelem. Rendezhetnék ismét jelenetet. Igen. De nekem bőven nagyszerű elégtétel lesz az, amiről neki még elképzelése sincs, viszont én már érzem a pálcámat a markomban. Mivel nagyjából már kitapasztaltam a Nagyúr humorát, pontosan tudom, hogy ott kell majd lennem a Lamartinok billogozásán. Majd akkor megtudja mindkettejük, hogy miről beszélek. Hogy mitől félek. Hogy mi előtt kúszom-mászom. Ennyi kárörömem hagy legyen.
Tehát tanulva a korábban kialakult feszültségből, ezúttal nem a pálcarántást választom, sőt nem is az erőmet, bár kétségtelenül minden vágyam, hogy megragadjam azt a nyakszalagot és annál fogva rántsam le Seraphin fejét úgy, hogy a szemgolyója koppanjon az asztalon.
Ehelyett megértő mosolyt ültetek álságos arcomra.
- Sapienti sat...
Végül, amint elragadtatja magát, Jonathan csendesíti el őt, nem én.
Talán azért kezdett el csapkodni maga körül, akár egy gyerek, mert ő már tudta előre, hogy mi lesz ennek az egész alkudozásnak a vége?
Hiszen az apja behódolt, valóban. De most is csak annyira, hogy a saját fiát tartsa magad elé.
Az én apám legalább megpróbált megóvni.
Nem irigyellek, Seraphin.
Ugyanúgy bele fogsz nyomorodni, ahogy én.
- Majd ő eldönti. A felajánlás mindenesetre méltányos.
Bár...
Tekintetem mintha csak felmérni akarná Seraphint. Undok egy gesztus, de megérdemli. Noha pontosan ismerem erősségeit és gyengéit, hiszen több időt töltök el vele, mint a saját apja.
- Talán untatlak? - csattanok most már fel. Nem, nem nagyon tetszik ez a hisztéria és az sem hogy kvázi ki akar dobni a házból. Változatlanul fenntartom, hogy örülnie kellene annak, hogy itt vagyok.
Az ember ne tegyen fel olyan kérdéseket, melyekre előnytelen válaszokat kaphat.

*Aki belegázol a büszkeségbe, annak számolnia kell azzal, hogy a sértettség rózsáinak acéltövisei olyan mélyen a húsába vágnak, hogy felárkolják a testét egészen a saját büszkeségéig. Aki a hiúság tükrébe öklözik, annak az üvegszilánkok összemarják a kezét, aki a becsületet feszegeti, azt könnyedén becsípheti a visszacsapódó védekezés. A legjobb védekezés pedig a támadás, ezt a Lamartinok is így tudják, támadni pedig ott érdemes, ahol valami fájdalmat, bosszúságot, kényelmetlenséget lehet okozni. Malfoynak is, bár ezek a támadások indirekt módon zajlanak, hiszen a vacsora az együttműködés kikényszerítésének a tánca, és mindezt szoros együttműködésben járják, mintha a másik fél is azt akarná, hogy rákényszerítsék arra az esküre. Mintha előre tisztában lett volna vele, hogy nincs több kibúvó, nincs több mentség. Hiszen Draco ékes szavai szemlátomást nem jelentenek újdonságok, minden gondolatára már készen van a válasz, megfogalmazták, mert meg kellett fogalmazni időnek előtte, ezt követelte az elővigyázatosság. Ezek után tényleg már csak annyi volt vissza, hogy eljárják ezt a furcsa táncot, amiben a felek hol kerülgetik egymást, hol összefeszülnek, végül pedig együtt mozognak, pörögnek, és csak pörögnek a szakadék felé. Az ilyen táncot csakis szakadék szélén lejtik, mellettük is ott ordít, ásít a mélység, noha nem látszik a gondosan lefektetett padlólapoktól, érezni lehet a hideget, ami felszivárog belőle, a lábuk mellett, aztán a szelet, ami az arcukba vág, ahogy végre levetik magukat.
Draco az egyetlen, aki visszajöhet még.
Hiszen ő mindig visszajön azért, hogy új és új áldozatokat rángasson le a mélybe, ennek ellenére a szavai, ó igen, a szavai biztos vagyok benne, hogy semmit sem befolyásolnak apám döntésén. Ez már eldőlt akkor, amikor először híre kelt, hogy ezúttal nincs olyan, hogy semleges támogató. Nem. Az ilyesmi bomlasztja a rendszert, gyengíti, hiszen nem szolgál igazán, nem erősít, nem épít, de ami nem tetszik neki, azt értelem szerűen olyan gyorsan rombolja le, hogy a hatalomnak nincs elég ideje se pótolni, foltozni a hiányzásokat. Minél több a semlegesség, annál jobban inog a vár. A vár, amit meg se kellett volna építeni. A vár, amiben már van egy börtöncella nekem is, egy lánc, egy korbács. Személyre szabott nyomorúság. Lehet, hogy én leszek a nagykövet legközelebb. Kiengednek a szakadékból levegőzni azért, hogy elvégezzem ezt a nagyszerű, pompás rituálét, ezt a táncot, egy másik varázslóval, egy másik családdal.
Forróság ég az ujjaim alatt a tenyeremben elhever, ahogy Draco bölcseleg, olyan forróság, ami tőle származik. A bőrének a nyoma még mindig ott ég az enyémen, ott lüktet a szíve olyan közel ahhoz a helyhez, ahol a pálcám szoktam tartani, mintha maga a szíve lüktetne ott. Összeszorítanám, összetörném, széttépném, ha ez így lenne, a cafatjait megetetném Mephistoval, vérben elkeverve, hogy valami normális íze is legyen, ne tűnjön fel az a métely, amit hordoz már egy ideje, ne vegye el a kedvét legalább a macskának tőle. A mosolyáért akarok kapni begörbült, jéghideg ujjaimmal, amiket csak belülről éget az a forróság, le akarom tépni az arcáról, a szeméből kénsavval mosnám ki a gúnyt és azt a modortalan kéjt, amit sugall magából. Nem élvezi a helyzetet, de nincs kifogása az ellen, hogy valaki más szenvedjen meg valamit nagyon-nagyon. Semmi kifogása nincs az ellen, hogy más is oda süllyedjen, ahova őt lehúzták, ahova a családját letiporták. Közreműködik. Mert nem tehet mást. És gúnyol. Mert nem akar mást tenni. És ezért hirtelen gyűlölni kezdem. Akármilyen keményen és erőszakosan néz vissza az apámra, akármennyire is elhihetném, hogy nem erre a válaszra számított, akármennyire is hinni akarok abban, hogy azt várta, hogy majd az én apám elpártol a józan észtől a méltóság felé,  és ezért most velem együtt csalódott, semmiféle lélekközösséget nem vagyok hajlandó vállalni vele, amíg... amíg? Aligha vagyok olyan helyzetben, hogy nekem legyenek feltételeim iránta. Hiszen én vagyok a méltányos felajánlás, semmi több. Semmi más. Semmi érdekes.
Még mindig érzem a forróságot a tenyerem. Hátborzongató érzés, mintha egy átok sisteregne vadul a kezembe, ami arra vár, hogy a féktelenségét szabadon engedjem. A legerőteljesebb kísérleti mágia közben érzem csak ezt, amikor a pálca vége mereven rángatózik, szabadulni akarván az energiától, hogy kitörjön, hogy elvégezze a feladatát. Idegen, rémületes érzés, mert nem vagyok az ura és meg sem szabadulhatok tőle. Nincs hova kenni ezt az „élet” érzést. Mennyire más, mint bárki más, így, hogy közben legszívesebben folytatnám azt a mozdulatot, amit apám megkezdett, könnyedén elővonnám a pálcát, hogy megvívjunk, közel sem könnyelműen. Hiszen Draco tanult, lusta, ostoba némely dolgokhoz, de roppant gyakorlatias, veszélyes tudással rendelkezik, amit a magam módján ellensúlyozhatok, de aligha rendelkezem elegendő gyakorlati tapasztalattal.
Nem tudom, miért ábrándozok arról, hogy megküzdök vele.
Nem az ellenségem.
Nem az ellenfelem.
Nincs dolgom vele.
De akkor mégis mit keres itt? Sovány arcán még mindig ott trónul az a kaján kifejezés, karikás szemében a méregető gúny. Látod magad előtt Malfoy, hogy hogyan fogok összeesni? Beteg vagyok, testben gyenge, még a saját varázserőm sem bírom el, nemhogy másét, nemhogy ha ellenséges. Tudod ezt Malfoy? Látod? Hogyne látnád. És örülsz neki? Igen, süt a szemedből a káröröm, amit nem tűrhetek.*
-Igen Malfoy, módfelett untatsz-*a felcsattanása az én hangomból kiveszi az erőt, marad benne a hidegség.* -Szörnyen untatsz, mióta nincs semmi önállóság, motiváltság a gondolataidban és a tetteidben-*a szék elhátrál a hátam mögül, látom, ahogy apám tekintete elborul, tisztán érzékelteti pusztán a gondolataival, hogy nem akar több szót hallani a mai este folyamán tőle, de azt hiszem ez esetben jobb lett volna, ha hagyja, hogy korábban távozzak, mint szerettem volna. Lehajolok Dracohoz, bár mivel ő a magasabb alapvetően, a mozdulat nem elég hatásos, inkább csak olyan, mint egy kis, gúnyos nevetés a hátsó padsorok közül.*
-De nem tehetsz erről, ugye nem...-*lágy a hangom, mint a macskához, amikor pelyhes korában leverte az órát a kandallópárkányról*-rosszkor voltál rossz helyen, ahogy most is, ez annyira jellemző. Ne félj, ezért senki nem fog bántani, megkínozni. Egyél csak, de én, fájdalom, magadra hagylak-*felnézek hidegen az asztaltársaságra.* -További jó éjszakát.
*Azzal ellököm magam az asztaltól. Nem érdekel senki és semmi. Legfőképpen senki és semmi. Se szó, se csepegő gúny, kérés, parancs, rideg. A kabátomat az előszobában kapom meg a házimanótól, ideje van egy kis esti sétának vacsora után.*

Érzem, mikor elhagyja az ingerült szó a számat, hogy nem kellett volna feltennem ezt a kérdést, már csak azért sem, mert olyan magas labda, amit biztos, hogy Seraphin le fog csapni és úgy, hogy az nekem nem fog jólesni, de legyen. Ennyi öröme hagy legyen.
Kezdem olyannak érezni őt, mint egy kitörni készülő vulkán. Mindig igaz a profán mondás: alamuszi nyúl nagyot ugrik. Abban a hiszemben, hogy úgyse nagyon fog nekem már szájalni, ha az apja kétszer is leteremtette már, tulajdonképpen nem várt agresszióval szembesülök. Vendégként az ő házában. (Ezen továbbra sem tudom túltenni magam, noha valószínűleg ugyanígy viselkednék én is az ő helyében.)
Tiszta kárörömmel figyelem, mert ezt érdemli. Miért értsem meg őt, miért sajnáljam meg őt, ha benne egy csöpp együttérzés és szánalom sincs? Azzal vádol, hogy igaztalan követe vagyok egy olyan ügynek, melyben nem hiszek már, és igen, ez tényleg így van! És ezért támad folyamatosan. Azért, mert hazudok, és ezt mind tudjuk, akik ebben a szobában ültünk ma este. Senki nem fogja közülük elhinni nekem, hogy hűséges vagyok a Nagyúrhoz. Senki nem gondolhatja azt közülük, hogy hiszek végtelen hatalmában és az eszméiben. Tiszta és világos valamennyiük előtt, hogy kényszerből cselekszem.
Akkor?
Akkor mivel vádolsz?
Hamissággal? Ugyanazzal, amit te is elkövetsz? Elkövetsz nap mint nap, mikor látszatra meghunyászkodsz előttem, mikor kitérsz az utamból?
Hűtlenséggel? Ugyanazzal, amivel te is eleve hozzáállsz a szolgasághoz?
Büszkétlenséggel? Könyörgöm, nézz magadra. Hiába játszod a sértett kandúrt, valójában csak egy duzzogó kölyök vagy.
Hogy nem vagyok önálló? Én a saját akaratomból lettem Halálfaló. Kényszerből ugyan, de én ajánlkoztam fel. Nem az apám mondta meg, mit csináljak. Miatta történt, de nem ő rúgta ki a térdemet, mikor leborultam Voldemort elé. Én vagyok önállótlan?
Ez bánt. Sért. És dühít. Annyira dühít, hogy legszívesebben ugyanúgy elkapnám a torkodat, ahogy te tetted az imént az enyémmel, de ehelyett csak felnézek rád, ahogy már megint belepofátlankodsz a személyes terembe, és úgy acsargok rád némán, mint ahogy a Nagyúrra tenném, ha lenne hozzá bátorságom.
Egy árnyalatnyival sem jobbak a parázsló kékek az izzó vöröseknél. Csak épp tőled nem félek. A te tekintetedet állom. A fogaim dühösen csikorognak, a kezem ökölbe szorul az asztalon, elég erősen ahhoz, hogy kizökkenjek, hogy egy pillanatra rákoncentráljak - és hogy ezzel elszalasszam a lehetőségét annak, hogy bármilyen mozdulatot tegyek.
Hagyom, hogy azt mondj, amit akarsz. Hamarosan úgyis rájössz majd. Vajon eszedbe jut akkor, hogy én is ugyanott görnyedtem, ugyanott küszködtem, ugyanúgy arra gondoltam, hogy megőrzöm a méltóságom, hogy nem sírok, nem nyüszítek - és rájössz-e majd arra, hogy ugyanúgy nem sikerült, ahogy neked se fog?
Eszedbe jut majd akkor, mivel vádoltál?
- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz - lehelem halkan végül és elfordítom a fejem, még mielőtt színpadiasan ellöknéd magad tőlem.
Öntelt egy rohadék vagy. De eleresztelek ennyivel. Már az elején is el akartál menekülni. Most végre megteheted.
Nem fordulok utánad. Nem érdekelsz. Forrongok magamban, de egy pillanatnyi koncentrációt követően kieresztem a bennszakadt lélegzetet, az állkapcsom már nem feszül embertelen erővel, a kezem ismét a terítőre simul.
Újdonságként nézek végig a terítékemen. Még mindig itt van a tejkrém. Hozzá sem értem és már nem is fogok. Ebben a házban semmi mást nem fognak ma este lenyomni a torkomon.
Sértett némaságban húzom ki a széket én is, hangtalanul, nem olyan ormótlan csikorgással, ahogy te is tetted. Felállok.
- Köszönöm a vacsorát.
Nincs kedvem ránézni Jonathanra. Sem Madame Lamartinra. Az anyád szemében valószínűleg látnám a vádat és a csalódást, amivel nincs kedvem szembesülni. Az apád szemében nem tudom mit látnék. Ha az eddig villongatott dühöt, hideget és undort, hát azt hiszem, ahhoz sincs kedvem.  
Nem tudom, mennyire kellene ragaszkodnom a ceremoniális búcsúzáshoz egy ilyen botrányos este után. Végül azt hiszem, megejtjük. Hogy mi mondatta velem, hogy inkább odakintről hoppanálok el, nem tudom. Nem láttalak kimenni téged. Nem tudtam, hogy kint leszel.

Mikor a súlyos ajtó végül becsukódik mögöttem, lehunyt szemmel támasztom neki a hátam és hajtom hátra a fejem. Ha most valaki kinyitná újra az ajtót, hogy megbizonyosodjon róla, távozom a birtokról, jókorát esnék.
Sóhajtva pihentetem szemeimet a fagyos hidegben. Felfrissít. Kifújja a téli-tengeri szél a borgőzt belőlem. Csillapodom. A számon kigomolygó pára felbukkan és eltűnik, ahogy lélegzem, egyre lassabban. A szívem is ver, egyre lassabban.
Megérzek egy gyenge szúrást a torkomban, ahogy nyelek. Jobban tettem volna, ha sállal készülök. Most már mindegy.
Ideje lenne indulnom, bár gyanítom, a küszöbről nem fogok tudni hoppanálni. Azért megpróbálom. Nem sikerül.
Kinyitom a szemem.
Elindulok.  

*Annyira megvakít a düh és a harag, hogy egyszerűen nem érdekel, hogy Malfoy hogyan kerül ki a házunkból. Nem érdekel, hogy miként takarodik haza, nem érdekel, ahogy az apám nyájasan és körülményes udvariassággal bocsánatot kér a viselkedésemért, mintha az vetné rá a legnagyobb árnyékot, nem pedig a saját gátlástalansága. Nem számít. Egyáltalán nem számít. Vége van Seraphin, nincs miért szikrázni. Megúsztam még csak a lehetőségét is, hogy pálcát kelljen rántanom, elkerültem az összeszólalkozás lehetőségét, inkább okosan, gyáván megfutamodtam, mintha félnék, pedig közel sem erről van szó.
Nem a félelem űz.
A vágy, hogy máshol legyek, sokkal erősebb, mint általában. Jobban elkívánkozom a saját otthonom falai közül és mellőle, mint a Roxfortból, ahol pedig szintén nem sok keresnivalóm van azonkívül, hogy be kell fejeznem a tanulmányaimat. Nem köt semmi, sehova. Nem akarom látni apámat, ami egy elszakíthatatlan kötődés valami családhoz, aminek nem képezem szerves, értékes részét. Nem akarom látni Malfoyt sem, aki meg egy egészen másfajta kötődés képvisel, amiben mi sem áll távolabb tőlem, minthogy osztozzak vele.
Vele. Mély, emésztő indulat szikrázik fel újra a szememben, mintha a metsző szél fújná tele hidegséggel, esődarával, kicsiny haragszilánkokkal, pedig bizonyos vagyok benne, hogy nem kell külön kérvényt benyújtanom ahhoz, hogy igazán fel tudjam idegesíteni magam rajta. Minden szaván, gondolatán, lusta, lassú, beletörődő higgadtságán, kárörvendő gúnyán, azon, hogy az egyetlen kicsinyes öröme az, ha mást is lehúzhat, ha más is megkóstolja azt, ami neki megfeküdte a gyomrát, ha mást is leterít a méreg, ami az ő erejét kivette. Miféle arisztokrata az olyan, miféle büszkeség az, ami ezt engedi? Miféle inferusnak való utolsó korcs képes arra, hogy ebben lelje az örömét, ahelyett, hogy a saját dolgainak, nyomorának az enyhítésével foglalkozna, ahelyett, hogy építené, tisztítaná magát, hiszen erősen rászorul abból kiindulva ami mocskot én látok ráhordva és hozzászámítva azt, amit én nem láthatok, amiről tudomásom se lehet.
Annyira idegen. Annyira idegen és annyira ismerős. Hasonlítunk mi ketten, ettől elfog az undor, a szédülés, ami nem különösebben szerencsés a sötét sziklaperem szélén állva a tengerbe bámulva. A Kúriát úgy fordították, hogy ne lehessen megközelíteni a bejárati ajtó felől, még réges régen, apám ezerszer elmesélte a történetet a bátyámnak, nekem, minden alkalommal, amikor idegenek jöttek vendégségben és érdeklődtek a ház története iránt. A keskeny sziklakiszögellést teljesen lezárja a kúria hossza a szárazföld felől, így a hopponálók ég és víz közé érkeznek, gyakorlatilag a semmi fölé kinyúló szürke kőre. Ezen állok én. Kőhajításnyira a kaputól, amit azt jelképezi, hogy hol van a hopponálási határ. Hihetetlen, hogy egyeseket meglepett, hogy a Roxforton hopponálásgátló van, hiszen minden magára valamit adó máguskúriát is védelmeznek ilyesmi átkok, bűbájok, miegymások. Gyakorlatilag hopponálhatnék, ahova akarnék, kiálltam a kapun kívülre, innen pedig csak az ég felé, vagy a vízbe vezetnek a fizikai utak, amik mentesek a mágiától. Habár a víz fele mágia nélkül lejutni igencsak halálos és körülményes lehetne a sziklákon, amiken viszont ordító zajjal törik meg a víz, újra meg újra, a sós nedvesség soha nem csap fel olyan magasra, mint ahol én állok, de a sós pára mindent beleng, akármilyen hideg, tiszta és csikorgó legyen is az idő.
A zaj mindezek ellenére hatol át a tudatomon. Talán nem is a hang maga. Hanem a puszta jelenléte. Az erő, ami megjelent az ürességben. Megfordulok. Üldöz? Követ? Az agyamra akar menni, hát persze, túlságosan elárultam, mennyire irritál a jelenléte, kicsinyes örömmel használja ki, hogy védettséget élvez és kedvére visszaélhet a helyzetével. Tévedtem. Sokkal kevesebb a hasonlóság bennünk, mint gondoltam volna. Ellenkező esetben én aligha lennék képes arra, hogy ugyanilyen készséggel álljak a rendelkezésére annak a hatalomnak, ami tönkretesz. A halálfalók pokoli elvetemültsége olyan hátteret sejtet, aminek a megtapasztalása nem teljes embernek való, valakinek vagy többnek, vagy sokkal kevesebbnek kell lennie a kerek egésznél ahhoz, hogy ne önpusztító reakcióba forrjon össze a legfőbb alkotóval. A Nagyúrral. Én teljes egész vagyok. Draco pedig sokkal, sokkal több lehetne, de sokkal kevesebbé válik. Egyre kevesebbé.
Mereven nézem, ahogy megállt. Én látom őt, hiszen a házból kiszűrődik némi fény, az amúgy csillagtalan, holdtalan, világtalan, vigasztalan estébe és tudom, hogy ő nem lát engem. A fény a kapuig ér. Nem tovább. Csakis a kapuig. Mire vársz Malfoy? Tudod, hogy itt vagyok valahol. Ezért jöttél ide. Innen nincs hova menekülni, nincs a szobám, nincs az apám, nincs a zongora, csak te vagyunk és én. Akármit mondhatsz, nekem hallgatnom kell, mert vendég vagy. Vendég. Vendég, amíg ki nem lép azon a kapun. Előhúzom a pálcám, amikor elindul. Nem kell közelebb lépnem. Nem vagyok messze és ő egyre csak közelebb lép. Nem fél a sötétségtől, nincs miért, a veszedelmes árnyak már mind alszanak valahol messze, vagy éppen a maguk szórakozását űzik, közel s távol ő az egyetlen fenevad az új értékrend szerint. Fényudvart húz maga után a kapuig és nem tovább, elhagyja az aranyló világot, hogy elmerüljön a saját árnyai között. Milyen bájos. Milyen ártatlan. Mennyire kiszolgáltatott.
~Obstructo!~
Néma ige, korbácsként csattanna, ha nem lenne bennem elegendő visszafogottság attól, mert nem tudom igazán, mit akarok, mit fogok tenni, és mi az a motiváció, ami meglendíti a pálcám, de a testem úgy mozdul, hogy ügyet sem vet semmilyen kételyre. Úgy rohannak előre a lábaim hosszú lépésekkel a sziklaperemről, mintha tudná, hogy hova tartok, és csak annyi időre torpannak meg, amíg a pálcám újralendül, ékes hurkot rajzol a levegőben.
~Incarcerandus~
És ha odaérek, mi lesz? Lelököm a tengerbe? Végigrugdalom a sziklákon? Megfojtom?
A torka. A melege. Az élete. A testének vonzó, kemény, távoli, érinthetetlen forrósága, ami mégis, ott volt a markomban, megégette a bőröm, megbélyegzett, mielőtt még a saját mocskának urának bélyegét, szándékát rámsüthette volna. Talán a düh is innen jön. Tőle. Akkor visszaadom. Belerúgok, ha a földre kerül, a balomba veszem a pálcám, a jobbomat a torkára fogom. Mert zavarja. Mert ideges tőle. Acélhideg szemébe akarok nézni, látni benne, szenved az érintésemtől, vinnyogjon benne az undor.*
-Nem volt elég tágas a kandalló Malfoy?

Van az az érzés.
Mikor úgy érzed, figyelnek téged. Egy idegesítő zsongás, amitől kétszer meggondolod minden mozdulatod. Fejem leszegem, s lopva, szorongva tekintek körül, bár lépteimen nem lassítok. Akárki is bújik meg a sötétben, vagy akárki is bámulja a tarkómat az ablakból, nem láthatja a megingást. A távozókat kísérő dicstelen glória halványan mutatja az utat, ennél egyértelműbb nem is lehetne a kitessékelés.
Lassú és óvatos mozdulattal kerül a pálcám a kezembe. Ma este már másodszor vonom ki, lehet, hogy értelmetlenül. Azt mondják, nem nemes dolog minden csekélységért kirángatni a pálcát a tokjából. Azt mondják, hogy ha már előveszed, azzal felébreszted. És ha felébredt, vagy puha kendővel kell elcsitítani, vagy átokkal és fájdalommal kell a szomját oltani. Az imént elmaradt a levezetés, érzem, hogy a feszültség még benne kószál: olyan, mint egy felajzott íj, melynek húrját végül anélkül akasztották le a helyéről, hogy egyetlen vesszőt is kilőttek volna vele. Feszült leszek én is. Tartogat még nekünk valamit ez az éjszaka.
Nem tudom, mire számítok. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a sötétben valamelyik Halálfaló várakozik rám, számon kérve látogatásom eredményességét, csak úgy heccből, hogy belém taposson. Elegem van ezekből a harcokból ugyan, de megfelelek minden kihívásra. Muszáj. Ha nem állsz ki magadért, senki nem áll ki érted. Ezek a rohadékok pedig kegyetlenek. Egyetlen szabály van: ha nem állsz be a sorba, célpont leszel. Én pedig nem akarok célpont lenni, soha többé.
A ház védővarázslatából kiérve hirtelen mintha a hangok is élesebbek lennének. Egyszerre csap meg a tenger haragvó zúgása és a sötét barátságtalan hidege. A kesztyű finom bőrén át is érzem pálcám figyelmeztető szeszélyét, de végül úgy döntök, nincs miért maradnom, nincs miért kémlelnem a sötétet, hisz ha a Nagyúr szolgái jöttek ide ma éjjel, tőlem függetlenül lesz dolguk a ház népével. Abból pedig jobb kimaradnom, már csak azért is, mert semmi kedvem hozzá.
Megpördülök, hogy dehoppanáljak.
Egy átok repül felém.
A felvillanó fénynél meglátom Seraphin dühös arcát, ahogy közeledik.
A lökés eltalál, de nem terít le a lábamról, már mozgásban voltam. Úgy hoppanálok, hogy itt maradok - pont olyan érzés, mint mikor túl magasra repülsz a seprűvel és hirtelen elvész a lendületed. Hoppanálok, újra, mivel eszem ágában sincs megvárni a következő átkát, melynek széles karmozdulatát jól ismerem. Mi ütött ebbe? Ez rám várt?!
Nem túl nagy a szikla, de mivel egyenesen felém iramodott, a háta mögött elférek - legalábbis így gondolom. Utólag belegondolva ez elég kockázatos mutatvány: mivel sosem jártam még itt, nem tudhattam, meddig terjed a kiszögellés, akár le is csúszhattam volna, de nem. Nem gondolkodom. Nem várok. Nem ijedezem.
Lendületből kapok utána, remélve, gyorsabb voltam annál, hogy reagálni tudjon. A balom fogja át a nyakát és a jobbom döfi az álla alá a pálcát, ha el tudtam kapni, ha nem siklik ki a kezemből úgy ahogy én az imént az övéből. Nem állítom, hogy teljes mértékben stabil a testhelyzetem, jobban tettem volna, ha a karját fogom le, hisz abban van a pálca, de most már késő variálni. Az biztos, hogyha mozdul, sóbálvánnyá bűvölöm, de csak azért, mert ha patkánnyá akarnám változtatni, az sokkal nagyobb koncentrációt igényelne és ráadásul el is szaladhatna.
Lehet, hogy ez a nyugalmi helyzet épp csak egy pillanatig tart, de ha mégsem, közlöm vele elsősorban azt, hogy ha megmozdul, cafatokká átkozom, továbbá azt is, hogy épp eleget vergődött már ma ahhoz, hogy megelégeljem. Teszem mindezt annak ellenére, hogy mi a véleményem a testi kontaktusról, de ha ő vette a bátorságot és betört az én személyes terembe a mai este folyamán kétszer is, megengedem magamnak azt a luxust, hogy hidegen hagyjon az ő privilégiuma.

*Gyanakszik. Logikus, mi mást is tehetne valaki, aki eladta a bőrét, a lelkét és a méltóságát, minthogy gyanakszik mindenre és mindenkire, hogy mikor kérik számon tőle. Egyáltalán nem meglepett, gyorsan és hatékonyan reagál, ahogy megtámadom, túl szép is lett volna a gondolat, hogy hagyja magát megátkozni, mert fogalma sem volt arról, hogy itt vagyok. Várta szinte az átkot, látszik rajta, a pálcáját is elővette, hogy rajtam fejezze be azt a varázserős megtorlást, amit az apám esetében meghiúsítottam. Itt azonban nem lesz senki, aki közbeavatkozzon, hogy megvédje őt a saját ostobaságától.
És engem se fog senki megvédeni ugyanattól.
Olyan hirtelen tűnik el, mintha a semmi fölé lökte volna ki az átkom, pedig először csak megingott tőle, azt még láttam, láthattam, azután pedig semmi. A pukkanást elnyomta a tenger hangja, de mivel sikolyt, kiáltást se hallottam, valószínűnek tűnik, hogy inkább elhopponált. Igen, elment. Nem menekült, voltaképpen semmi keresnivalója nem volt már itt, de valahol mégiscsak menekült.
Mit csináltam? Miért csináltam?
Kevéssé logikus lépés volt tőlem, hiszen a Roxfortban újra találkozni fogunk. Egy karnyújtásnyira van az ágya az enyémtől. A hálóterem szűk, a hely kevés, a forrongás szinte állandó, főleg, ha Grosieannak bekattan valami a fejében, és egyszerűen nem bír csendben megmaradni a helyén. Vagy ha Monstró elbotlik valamelyik ládában, onnantól kezdve függönyök szakadnak, mire újra ormótlan lábaira állítja magát. Voltaképpen egy merényletekre tökéletesen alkalmas helyen élek, csak eddig soha nem gondoltam rá, hogy miért akarna bárki is a legértékesebb társak közül, még ha néhányan véletlenül is kerültek abba a házba az ártásomra lenni. Malfoy most megmutatta, hogy bizony, lehetnek az ártásomra. Mi több, minél inkább otthon érzem magam a kígyófészekben, annál valószínűbb, hogy valahonnan onnan érkezik a legnagyobb marás, ahonnan egyáltalán nem számítok rá. És ez nem bizalmasság kérdése, hiszen nincsenek bizalmasaim, hanem inkább általánosságban. Ez árulás. Akár honnan nézem, azok a mardekárosok, akik arra adják a fejüket, hogy a hozzák hasonlóakat kényszerítsék egy olyan rabigába, ami a személyiségüktől oly idegen mind árulók.
Vagy én vagyok az áruló, amiért nem követem őket önként? Én és apám? De akkor mi kihez tartozunk? Hol vannak a mieink? És kik azok?
A fogás a nyakamon hirtelen. Felkapom a fejem, a torkomban a porc fájón nekifeszül a karjának, összerezzenek, visszatérnek a gondolataim a hideghez, a szélhez, ami a szemerkélni kezdő eső és jégdara szemetét vágja az arcomba, hogy magamhoz térítsen a zavaró kábulatból. A pálcámra feszülnek az ujjaim, miközben a másik a torkomnak feszül, az államhoz, még jobban felkényszerítve a fejem. Meleg kabátujj a bőrömnél, kötelékek nélkül test a hátam mögött, megszédülök, mindenhol ott lesz hirtelen az az erőszakos jelenlét, az a mérgező meleg, amiből a kezemen is van, a szívem a torkomban dobog, nem is annyira a rémülettől, mint amennyire... de. Attól. Mástól nem lehet, nem fáj, nem érzek semmi mást, csak egy pontot, ahol a fa a bőrömnek nyomódik, és a fülemben zúgó vér zajától, valamint attól a feszült csengéstől, ami az agyamból szökik elő, mint mindig, ha zavarba jövök valamitől. A zavar undorító dolog.
Felrántom a kezem, pedig biztosan azt mondta, hogy ne tegyem, a pálcám hegyét a kézfejének nyomom, amiben a saját pálcáját tartja.
~Relaxo~
Suttog a gondolat is, mintha félnék attól, hogy meghallja, mintha tartanék attól, hogy ez buktat le, nem pedig a mozdulat, amivel előre moccanok, ki a fázós hidegbe, oldalra, a szikla szélén elfordulva, szembe vele. Ugyan az én állam, torkom is zsibbad ettől az átoktól, amilyen messzire csak lehet eltávolodom tőle. Reszelős köhécseléssel akad meg a levegő valahol, mielőtt leérne a tüdőmbe, gyorsan zihálva próbálom leküzdeni ezt a kellemetlen érzést, ezt a zsibbadást, csak szemmel tartom, ha mozdul a pálcával, mozdulhassak én is, bár megszólalni aligha sikerülne.*

Mit ér egy fenyegetés, ha üres?
Mit ér egy támadás, ha bizonytalan?
Mit érek azzal, hogy lefogtam?
A következő perc, a következő percben mindig minden elromlik, gyenge vagyok, kiesnek a kezemből a dolgok, leperegnek a szemek az ujjaim közt úgy, hogy nem teszek semmit. Megszerzem, elvesztem. Erről szól az egész életem.
Ha nem lenne rajtam vastag köpeny, bizonyára érezném a szapora szívverést, ám így csak azt érzem, hogy összerezzen, hogy megfeszül, hogy egy pillanatra mintha elbillenne a világa oldalra, vagy rám, de a nyakát ettől csak jobban szorítom.
Hatékony vagyok, de nincs bennem lendület. Megfenyegetem, de nem vagyok ijesztő. Mozdul, de nem teszek semmit.
Itt rontottam el.
Itt rontottam el mindent. Amikor nem tettem semmit. Sem az ellen, mikor közölték, hogy ide kell jönnöm, hiszen ha én szenvedek, szenvedjen más is. Ki vagyok én, ki ő nekem, hogy tartsam érte a hátam? Épp elég sebem van már. Épp eléggé fájt már. Épp elegem volt belőle.
Persze ott van a másik oldal. Ennél mélyebbre nem tud taszítani. Ennél mélyebben nem tud megalázni. Ennél mélyebb sebet nem tud rajtam ejteni.
Akkor? Nem mindegy?
Miért védenék meg valakit, aki rám támad?
Miért?
A Mardekárban nincs becsület. (Illetve, de. Csak az van. Csupán másfajta értelemben.) Hiába osztom meg vele azt a pár négyzetmétert, nem érzem a fivéremnek. Nem a társam és nem a támaszom. Még csak a leckében sem segített soha, bár ezt persze nem is igényeltem volna. Soha. Azzal elismertem volna, hogy jobb nálam, és inkább folyjon ki a vérem, mint hogy ezt tegyem.
Ezért érintett olyan pokolian rosszul, mikor odabent ráfogott a nyakamra. Olyan pozícióba engedtem kerülni, ahová nem kellett volna, most pedig küzdhetem le ezt az akadályt.
Kezemet rögvest átjárja a zsibbadás, ahogy a kósza szikrák rátelepednek a kesztyűre. A sárkánybőrt kellett volna felvennem, arról az ilyen ostoba kis igék leperegnek, mint esővíz a lótuszról. Egy pillanatig még azt hiszem, tudok tenni ellene valamit, de azt kell észrevennem, hogy a pálca kiesik lassan erőtlenné váló ujjaim közül. Végiggurul Seraphinon és leesik a lába elé.
Ekkor engedem és lököm el magamtól egyszerre, ám mivel amúgy is szabadulni akart, ennek nincs nagy jelentősége. A pálcám nélkül védtelen vagyok, úgyhogy rögtön az után kapok. Felveszem a bal kezemmel, a suta bal kezemmel, és rögtön felemelem. Rászegezem, de ő egyre csak távolodik. Nem értem. Mi ütött belé? Megbánta? Megijedt?
Mégis Imperio? Az ember nem tud szabadulni az egyszer felmerülő gondolatoktól, még ha már be is bizonyosodott az ellenkezője.
Egymással szemben állunk, miközben elkezdett hullani az égből valami undorító dara. Fehér kristályszemek ülnek rá kinyújtott karomra, és azon tűnődöm, hogy vajon a felcsapó hullámok megfagyott párája hullik-e vissza ránk. Borzasztó hideg van, de ennek ellenére folyamatosan próbálom mozgatni ujjaimat és a csuklómat, hogy újra használható állapotba kerüljön.
Mondanom kéne valamit? Bizonyára nem, hiszen ő támadt rám. Csak méregetem mozdulatlanul. Eltelik pár szívdobbanásnyi idő. Nyelek egyet. A fájdalom a torkomban ismét jelentkezik. Az imént magamhoz öleltem egy kis meleget, de most megint védtelen vagyok a széltől és a hótól.
- Minek vártál idekint? - vetem oda végül a kérdést, hacsak nem szólal meg előttem. A hangom felét elviszi a szél. A kérdés kellően provokatív ahhoz, hogy válaszért kiáltson, remélem. - Csak így mersz támadni, sötétből?

*Amióta az eszemet tudom, ezen a párkányon mindig fúj a szél és hideg van. A tenger lent üvölt, az égbolt odafent. Gyakoriak a viharok, még télen is látni villanásokat az égen, ha valahogy furcsán fordul az idő. Marja a fagy a házat, a sziklát, engem. Mi mind ellenállunk. Mindig is ellenálltunk. Nem ettől leszek a legbetegebb, a meleg ruha, a varázserő megvéd.
Beteg az ilyesmitől leszek. Ettől a hátamon lopakodó melegtől, ettől a varázserőtől átitatott érintésmaradványtól. Nem távozik el, nem illan el a hidegen nedves levegőbe, hanem a kabátom alá eszi magát, a bőrömön keres magának menedéket, mielőtt továbbfúrná magát. Újra meg újra kiráz a hideg. Nem tartom diadalmasnak, hogy Draco a pálcájáért hajolgat. Azt se, ahogy rámszegezi újra, bal kézzel. Megtámadhatnám. Legyőzhetném.  Lehetséges volna. Érdekes kihívás, nevetséges tét, ostoba kockázat.
Túl nehéz a hidegben mereven tartani a karom, erőteljes, határozott tartással, hogy a pálcám úgy szegeződjön a mellkasának, mint egy lecsapni készülő kígyó mereven tartott teste, nyaka. Nehéz, minden fehér szemcsétől egyre nehezebb, óriási súlya van azoknak a sötét gondolatoknak, amik ezekbe az aprócska fagyosságokba kapaszkodnak. Jut belőle a hajamra, szempillámra, galléromra is, az érintésétől és lélegzetétől átmelegedett anyagon azonnal elolvad, jegesen csordogál az ingem, mellényem alatt, félelemveríték helyett barangolja végig a bőröm. Nehéz minden pillanatnak a kellő figyelemmel adózni, hiszen olyan kemény, és határozott átkok feszülnek a pálcámban, amikben benne van minden megtorlás, minden harag, minden elszenvedett apró-cseprő, jelentéktelen sértésnek az apró-cseprő, de közel sem jelentéktelen bosszúja. Nem vagyok jártas a fekete mágiában, de nem csak abban lehet erő, ami annyira sötét és borzasztó, hogy tiltott dolognak minősítik. Jól esik erre gondolni. Jó esik arra gondolni, hogy csak meg kéne lendítenem a pálcát úgy, ahogy a vége amúgy is kilendül, lágy végtelen, hosszú felcsapás.
Csak gondolnom kéne az igét.
Csak egyetlen néma bűbáj kellene. Nem, eggyel nem érném be. Egyetlen kéne ahhoz, hogy elpattintsam a gátlást, ami ostobán visszatart. Az első bűbáj után már minden menne magától. Nem tudom ki a nagyobb bolond. Malfoy, miért majdnem fegyvertelenné tettem, vagy én, aki nem támadja meg ebben a helyzetben. Ő, amiért volt mersze kijönni ide, vagy én, aki hagyom neki, hogy érvényesüljön. Hiába méregetem úgy, hogy számomra sértő az a pillantás, amit rávetek, nem mozdulok. Várok. Várom a magyarázatát, a célját, az okát a jelenlétének, hogy ide kiette erre a sziklára a féregrontás.
Változatos a csend, ami közénk feszült, az állandó morzsogás víz és szikla között, a szél süvöltése minden szögletben amit csak talál egészen kiforgatja a csend fogalmát, de ha nem szól, se én, akkor csend van. Ezt pedig, neki kell megtörnie. Amint erre rájön, meg is teszi végre. Noha nem úgy, ahogy gondoltam.*
-Fékezd a kígyónyelved Draco és ezt a hangsúlyt se tűröm-*honnan ez a halk magabiztosság? Honnan ez a fagyhideg düh, ami a hangomba fúrja magát, nehezen moccan ugyan a torkom, az állam, talán nem is hallja meg, bár itt nincsenek távolságok, de hallásakadályozó tényezőből akad elég. Voltaképpen nem számít, ha nem ért a szóból, akkor még mindig ott a pálca, ha ideiglenesen meg is szakítottuk az egymás ellenes tevékenységünket, attól még a kihívás kihívás maradt. Én támadtam, neki csak védekeznie kell, és később úgy állíthatja be magát, mint ártatlan bárány, hiszen én átkoztam először.
Most ez sem érdekel. Most semmi nem érdekel. Várok. A józan eszemre.*
-Hogy ki honnan mer támadni, milyen erőknek a védelmében és követségében, az alighanem köztünk nem képezheti konfliktus tárgyát. Ha gyávaság, hát a gyávaság elöljárói leszünk mindketten-*sötétből támadni logikus. Okos dolog. Miért kéne figyelmeztetni, mielőtt ellene törsz? Hiszen el akarod pusztítani a másikat. Kárt akarok benne okozni. Fájdalmat okozni. Veszett vágy.
Felvonom a szemöldököm, némiképpen lejjebb engedem a pálcám. Nagyszerű csel annak látszatára, hogy nem vagyok ugyanolyan támadásra kész, mint korábban, pedig dehogynem. Ugyanakkor esztétikus kifejezőeszköze annak, hogy per pillanat jobban érdekel az, amit mond, minthogy összekenjem a vérével a sziklát. Valahol igaza lehetett Potternek, amiért lépten-nyomon meg akarta átkozni Malfoyt.*
-Én nem vártam. Én itt lakom. Ez az otthonom, ide járok ki mindig, ha kedvem tartja-*ennél tagoltabban csak akkor beszélhetnék hozzá, ha kisgyerek lenne és azzal próbálnám megértetni magam, az állkapcsom zsibbadása ellen küzdő izmok égni kezdenek az arcomban és a nyakamon.* -Hopponálni jöttél ki-*a megtért józan eszemmel szomorú következtetést kell levonnom.* -Mivel a kandallóval jöttél, ez elég gyenge és értelmetlen kifogás-*lázadozok a gondolat ellen, hogy nem szándékkal követett.* -Elmehetsz-*fanyarul leengedem a pálcám, ha megteszi.*

Hiába nem szól, nincsen csend. A tenger zúg, a hóvihar háborog, az arcom apró tűszúrások érik, a szemem nehéz nyitva tartanom. Igyekszem a lehelletemmel melegen tartani a levegőt magam előtt, de ez csupán pár pillanatig óv meg. A szél elfújja a halvány párát, ahogy elfújja az indulatot is. Helyette lassan már csak a kíváncsiság marad. Mert most már több kérdésre is választ akarok kapni, köztük arra is, hogy...
Mégis mi a fenét művelünk itt?
Szavaim rögtön beindítják az adogatást. Szavaknak, méregfullánkoknak egyikünk sincs híján.
- Ó igen? - vágom rá dacosan. - Amennyi sértést le kellett nyelnem az asztalodnál, ennyitől aztán igazán ne sírd tele a párnád Lamartin! - teszek szemrehányást, mivel őt tekintem magamívásúnak inkább, mint az apját vagy anyját, tőle vártam volna... nos mit? Patronálást nem. Támogatást nem. Megértést talán? De azt is minek? Mit kezdtem volna vele?
Egyébként ez a felhánytorgatás kissé gyermetegnek hangzott most, pont annyira gyermetegnek, amennyire az ő hisztériáját tartom. Odabent és idekint is. Mert mégis mi a fenét képzel...?
Mindemellett őszintén szólva teszek arra, hogy milyen hangsúlyban igényli hogy beszéljek hozzá. Ha akarom, úgy beszélek hozzá, mint egy retkes manóhoz, vagy ha akarom, úgy, mint egy ötéveshez.
Ujjaimba kezd visszatérni a jól ismert fájdalmas bizsergés, az erős zsibbadás utóhatása. Gyűlölöm ezt a fájdalmat, de nincs más dolgom, mint kivárni, hogy enyhüljön, és ismét jobb kezembe vehessem a pálcámat. Addig is elég szóval tartanom őt. Már ha akarjuk egyáltalán folytatni ezt a hét évvel ezelőtt megkezdett párbajt, melyben benne van hét év minden elhallgatott dühöngése és elfojtott tombolása. De ha már harcra kerül sor, senkit sem érdekel, hogy ki kezdte. Mikor harcra kerül a sor, az marad szégyenben, aki nem támad vissza.
Nagyon hegyeznem kell a fülem, hogy értsem, hogy halljam, amit mond. Mi a fenének ment olyan messzire, ha csevegni akar?
- Csak nem mégis közösséget vállalsz velem? - teszem föl neki gúnyos kis kérdésemet épp elég hangosan ahhoz, hogy jól hallja. Nagyokat nyelek, hogy a fájdalmat legyűrjem, hogy a hangomon ne hallatsszék ez az apró kellemetlenség. Ennyivel is felette akarok maradni. Ő rekedős, én nem.
Látom, leengedi a pálcáját, nos én nem. Nekem pont most érkezett el annak ideje, hogy a már csak félig zsibbadt jobb kezem ismét átvegye varázserőm leghűségesebb közvetítőjét. Még nem tökéletes, de fogni már tud. Miközben az esti meséjét hallgatom a házikóról ahol lakik meg a szikláról amire épült.
- Ezen sokat gondolkodtál? - csattan rá a kérdésem a végén, csak hogy jelezzem, untassa a halált inkább, mint engem az ilyen okfejtésekkel.
- Kifogást kell keresnem? Mi közöd hozzá, hogy hová megyek innen? Nem hihetted, hogy bármelyik szolgád orrára kötöm azzal, hogy hangosan kimondom a kandallódban.
Nem mintha magyarázattal tartoztam volna neki, mégis megkapta. Viszont a kérdéséből, a megállapításából rá kell jönnöm, mindketten félreértettük egymást. Ő nem várt rám, én pedig nem üldöztem - vagy bármit is képzelt, mikor meglátott a kapuban.
- Hiába küldözgetsz el - morranok rá az újbóli kedves legyezgetésére. - Akkor jövök és megyek amikor a kedvem tartja. Jobb, ha ehhez hozzászoksz mostantól.
Leeresztem a pálcám, noha készenlétben marad. A támadó átkot, melyet csípő mellől indíthatok, már ráragasztottam a nyelvem hegyére, ha esetleg szükségem lenne rá. Mivel elegem lett a kiabálásból, és már hiába nyeldekelek, a torkomnak ettől nem lesz jobb, közelebb lépek hozzá. Közelről és halkan minden szó amúgy is hatásosabb, kiváltképp ha ilyen álnok kígyó sziszegi őket, mint én. Vagy mint ő.
- Sok mindenhez kell hozzászoknod majd - kezdem könnyedén, s hangomba fokozatosan csepegtetem bele az arroganciát, a sértést, a kárörömet, mely talán elítélendő. Igen, semmiképp nem elegáns örülnöm annak, hogy egy hozzám hasonló nemes hozzám hasonló szolgává válik.
- Ha valaki, hát én átérzem a tragédiádat, kis alkimista. Nem védenek meg a köreid. Semmi sem véd meg, főleg mivel a saját apád küldött oda, ahová ő nem mer menni.
Újabb és újabb lassú lépés, hacsak nem hátrál, hacsak nem állít meg. Végül mellé kerülök, hogy mint egy rossz tanácsadó, kígyóhoz méltóan zsolozsmázhassak a vállánál.
- Ne érts félre, ez a változás semmiféle perverz örömömre nem szolgál. Egyedül annak örülök, hogy mostantól nem lesz okod azt feltételezni, hogy különb lennél nálam. Soha nem is voltál. De most már soha nem is leszel.
Nem nézem le őt. Soha nem is néztem. Tisztában vagyok a képességeivel, sőt valamiért azt hiszem, többet tud, mint amennyit megmutat, de ezzel talán mind így vagyunk a Mardekárban. De azt sem tűrhetem, hogy a némaságával magát fölém helyezze.

-Apám asztalánál-*keményen és ridegen rezzen a hangomban a megvetés, ami sajnos azonban nem tud egészen kibontakozni, amíg ennyire nem akar engedelmeskedni a torkom még, sovány vigasz, hogy legalább a jobbja neki is használhatatlan, mivel elsősorban azt érte az átok.* -Az én asztalomhoz ilyen állapotban le se ülhettél volna-*és ez vonatkozik rá, vonatkozik a világunkra, vonatkozik mindenre. Igazából ezek a mondatok remek bevezetőül szolgálhatnának egy párbajhoz, egy átkozódáshoz, egy újabb konfliktushoz, csak a pálcám kellett volna meglendíteni hozzá, vagy éppen a hangsúlyom másként fogni. Ó igen, Malfoy érzékeny az ilyesmire, nem állhatja, ha őt kezelik le,  hát nem teszem. Nem lépek fel támadólag és a hangom se durva, csak olyan, mint mindig, halk, semleges, józan, pedig a józanság partjától már elég messzire eltempóztunk ezzel a hozzáállással, amivel méregetjük egymást. Én a vérét akarom. Gondolom ő is. Különösebb oka enne nincs. Csak annyi, hogy rosszkor voltunk, rossz helyen.
Hallgatom, ahogy felcsattan, gúnyol. Megrázom a fejem, reménytelen eset. Soha nem vállalhatnék vele közösséget. Illetve de, vállalhatnék ha a normális tempójában élnénk az életünket és nem ilyen kényszerpályán mozognánk, mint most. Hogy sokat gondolkodtam-e? Furcsa, hogy azt az eszközt próbálja ellenem fordítani, amivel mindig és mindenkor zavarba lehet hozni... MÁSOKAT. Ennyire tartasz Draco? Bár miért is tartanál többre, talán a te helyzetedben én se becsülném többre magam, hiszen a fenyegetés, amit egy pillanatra jelenthettem, már elmúlt, most már aligha látsz bennem többet, mint akadályozó tényezőt, aki az útjában van annak, hogy mehessen a dolgára, de mégse akarsz itthagyni úgy, hogy akár egy cseppnyi diadalt is érezhessek, hogy megfutamítottalak.
Furcsa embertelen világunk van. Valahogy az alkímia szimbólumrendszere is közelebb áll az emberi értékekhez, mint ez a mutatvány. Mindazonáltal én sem hagyhatom szó nélkül őt, ahogyan ő sem engem.*
-Bármelyik szolgámat éppen annyira nem érdekli, hogy merre távozol innen, mint ahogy engem se, csak elég messze legyen-*hűvösen mondom, bár idekint úgyis minden olyan hideg, szinte fel se tűnik. Kemény, akaratos tekintettel követem a mozdulatait, ahogy közelebb lép, nem kapkod, nem siet, nincs miért, de a türkizkék ridegséggel nem fogom tudni feltartóztatni, és mellém ér. A testmelege megint olyan közel van, égeti a bőröm. Elhúzom a szám, felvonom a szemöldököm.*
-Sokkal hatásosabb lett volna, ha ezt nem most mondod, hanem akkor, amikor én döntök úgy, hogy elismerem, hogy hatalmad van felettem-*mert az egész erről szól, semmi másról. Hatalomról. Nem Dracoéról, mert ő csak egy árnyalata annak a hatalomnak, amelyik az én engedelmességem várja majd el apámé helyett. Apám. Draco mintha olvasna a gondolataim között, először alkimistának nevez, aztán apámat emlegeti. Vajon mit tudhat ő arról, hogy mit is tudnak a köreim, mennyire vagyok alkimista, mire is lehetek képes? Nem sokat, de túl sokat, ha nyitott szemmel jár, márpedig úgy látszik mégsem volt annyira vak éveken keresztül, mint amennyire annak tűnt.
Nem tudom lerázni a közelségét, ahogy a szavainak a súlyát sem. Nem szabadulhatok meg attól a nyomasztó gondolattól, hogy alább kell adnom a büszkeségemből, talán ettől a frusztrációtól számomra is idegen dühvel acsarog fel a hangom.*
-Ha valaki, akkor te biztos nem érzel át semmit-*ez gyerekes Seraphin, te is tudod, hogy teljesen felesleges valamit ilyen módon megcáfolni, meghazudtolni, hogy egy egyszerűen szembefordított állítással visszatámadhat kedve szerint. Tudom, hogy gyerekes, de a közelsége, a hangja körbezsolomáz, képtelen vagyok tőle gondolkodni. Meglépem azt a fél lépést ami még hátravan a sziklából, kritikus arckifejezéssel fürkészem a profilját, ahogy ilyen közel kerül, akár meg is haraphatna, nem csak átvitt, hanem tényleges értelemben. Mint a kígyó. Lecsaphatna, marhatna, és mire a méreg végigkering az ereimben már le is zuhannék a tengerig. Esik az eső. Most már biztos, hogy nem csak a ködöt csapkodja az arcunkba a szél.*
-Mindig is különb leszek nálad Draco, ha tetszik, ha nem. Éppen annyira leszek különb, amennyire te nem vagy ellenálló és halott. Kár a szót vesztegetni ebben a témában. Ha nem akarod, hogy újra elküldjelek, harmadszor, ami bizonyára már igen kínos lenne, akkor elmész. Ne magyarázkodj. Nem érdekel, ha azt mondod, hogy nem szolgál örömedre, ha tudom, hogy igen, se az, ha azt mondod, átérzed, amikor pontosan tudjuk mindketten, hogy mennyire más a helyzet és mennyire képtelen vagy bármi mást is átérezni, mint a saját gondjaid, ahogy ezzel mindenki így van-*egészen meglepő és hirtelen indulattal szakad fel belőlem, de nem az, amit mondani akarok. Az indulat az. A düh az. A borzongó undor, amit a közelségének tulajdonítok is jogos. De a szavaim, olyan visszafogottak, szinte udvariasak ahhoz képest, amit gondolok.*
-Az én apám legalább fel tudja használni, ami jutott neki. De gondolsz, amit akarsz-*úgyse tudom megváltoztatni. Úgyse akarom megváltoztatni.*

Az én asztalomhoz... mi? Nem hallom. Hát jól van, ez elszállt, de egy gúnyos fintor mindig kifejezi az őszinte érzéseimet, akármi is hangzott el. Az arcmimikám noha elég kifejező, kissé egysíkú, és ezen apám szerint kicsit dolgoznom kell még.
Milyen rég volt az az idő, mikor szónoklattant oktatott nekem. Gyerek voltam még. A világ sem volt ilyen sötét és hideg és ellenséges, mint amilyennek most látom Lamartinék házánál, ezen a rohadt, csúszós, veszélyes sziklán.
Unatkozva hallgatom az élcelődését, vagy nem tudom, ez vicc volt? Hogy egyik szolgáját sem érdekli? Hát nem tudja, hogy az információ hatalom? Nem tudja, amit én. Talán soha nem használták még fel ellene a saját piszkos kis titkait. Ha történt volna már vele ilyen, óvatosabb lenne, akárcsak én. Én tudom, hogy még a leglényegtelenebbnek tűnő információval is fegyvereket adsz az ellenségeid kezébe. Ezt pedig ki lenne olyan ostoba, hogy megtegye? Nos, ma este én voltam ilyen ostoba. Néhány gyenge pontomat sokan ismerik, például sokan tudják, milyen szorosan kötődöm az anyámhoz, és hogy mennyire szégyellem magam apám miatt. Mindkettő nyílt titok, melyeket én magam árulok el újra és újra a saját viselkedésemmel. És ki is használták. Feldühítettek vele.
Idekint minden más. Mindent elfúj a szél, a büszkeséget, a dacot, az agressziót, a haragot is.
Hirtelen arra kell gondolnom, mi van, ha az életemmel játszom idekint. Ő ismerős terepen van, én nem, és a lábaim elé szegezi a pálcáját. Két varázsigét is tudok, melytől a szikla velem együtt leszakadna, egyet, amitől lezuhannék, a többin pedig inkább nem kezdek el gondolkodni, még az okklumenciám védelmező gleccserei mögött sem. Bevonzom. Nem akarom bevonzani.
Nem mondanám, hogy félek idekint, de egyáltalán nem érzem magam biztonságban, mert ettől még az is kitelik, hogy lekap és lelök, akár úgy, hogy ő is zuhan velem. Bellatrix szerint mindig kell egy terv ilyen esetekre. A tervem az, hogy amint zuhanni kezdek, dehoppanálok.
Odaérek mellé, szinte látom, hogy megfeszül az undortól. Utálkozz csak, éppen úgy, ahogy én tettem, mikor a torkomat szorongattad! Megállok úgy, hogy a vállunk szinte összeérjen. Szinte, de véletlenül sem. Ezzel is csak érzékeltetni akarom vele, mennyivel magasabb vagyok nála.
Érdekes ez a dolog, amit mond a hatalom elismeréséről, a megadásról. Szinte nevetnem kell, és még én vagyok az, aki azt mondja:
- Ugyan már... Mindketten tudjuk, hogy hatalmam van fölötted.
Eredetileg nem erre gondoltam, mégis ezt vágtam az arcába. Arra gondoltam, hogy nem hunyászkodna meg előttem akkor sem, ha kettétörném a gerincét, de aztán eszembe jutott, hogy még mindig ugyanazzal a sunyi, alattomos macskával állok szemben, aki a legtöbbször kikerült engem, kitért az utamból az iskolában. Különben is, egy fenyegetés mindig hatásosabb egy dicséretnél, különösképp, ha a szándékomat is figyelembe vesszük. A szándékom pedig az, hogy egyértelművé tegyem számára, melyikünk hol fog állni mostantól ebben a bonyolult és gusztustalan hierarchiában.
Nem éreznék át semmit? Jobb szemöldököm felfele rándul, akár egy kérdőjel az arcomon. Most azzal jön nekem, hogy nincsenek érzelmeim, holott a legtökéletesebb aranyvérű nevelés célja pontosan az, hogy minden effélét kiöljön a gyermekből? Vagy nem így van, csak nálunk? Nálunk sem sikerült és örülök neki.
Látom, ahogy hátramoccan. Talpa alatt sikít a szikla. A szél belekap a hajába. Odakint mintha a szél is másként fújna. Vajon nem fél? Vajon neki nem fordult meg a fejében, hogy lelökhetne? Vagy az, hogy én őt? Ha igen, amiben biztos vagyok, akkor mégis miért kínálja tálcán a lehetőséget.
Csak meg kellene fognom a gallérját.
Csak meg kellene löknöm.
Megtartanám kicsit, pár pillanatig a lába még érintené a szikla peremét.
A szemébe néznék, megkeresném a félelmet a türkizben, a könyörgés mellett.
Aztán lelökném.
De ugyan mi értelme van ismét dühöngeni? Annyira elfáradtam. Nincs erőm több konfliktushoz már. Különben is, érdekes, amit mond. Érdekel, még akkor is, ha pont úgy beszél, mint egy lány, akivel éppen szakítok. Körülbelül ugyanazok a mondatai.
- Most mégis mit vetsz a szememre? - kérdezek vissza. Nem veszekedni akarok. Kérdezek, ő meg válaszol. Közben előre moccanok. Fél arasznyit, nem többet, én magam észre sem veszem. Ez csupán az érdeklődésem testbeszédje. - Miért lennél különb, ha te sem állsz ellen? Hol ebben a logika, Seraphin?
Feltűnt. Persze, hogy feltűnt, hogy a keresztnevemet használja. Nem tudom miért, talán gúnyolni akar vele, épp úgy, ahogy az apja a tegezéssel korábban, de ahogy az apjának, neki is mindent visszatükrözök, aztán majd lehet rajta gondolkodni, hogy tetszik-e vagy nem.
- A te apád semmit nem használ fel. Pénz szerzett? Pénzből annyit szereztünk már, amennyit nem szégyellünk. Hidegen hagy már réges rég mindenkit. Már nem vehetsz rajta becsületet.
Mit filozofálok itt neki? Fagyhidegben, huzatban, egy szikla peremén? Mit számít nekem, hogy megérti-e, hogy megért-e? Mit számít, mit gondol?
Miért vágyom ennyire arra, hogy igazoljon végre?

*Nincs tovább hátra.
Nincs hova előre.
Malfoy olyan közel van, hogyha valami émelyítő parfümmel érkezett volna, akkor mostanra már mérgezéssel szédülnék le a szikláról. Le innen. Idejét sem tudom hányszor és hányféleképpen bámultam már lefelé, a fekete sziklákat mosó még feketébb vízre, a fehér tajtékra, ami egészen magasra felszáll a mélyből, a szikla legszélén állva, szélben, hidegben, és nem zavart se a magasság, se a mélység, a végtelen kiterjedés, a lehetőség, hogy leeshetek. Nem, ezt kézzelfogható valósággá először én tettem, amikor eszembe jutott, hogy esetleg lelökhetném cserébe azokért a kínos pillanatokért, amiket okozott, most pedig ő teszi valósággá, ahogy teljesen leszorít a szakadék szélére. Én választottam helyet, de nem én választottam távolságot. Az esővíztől amúgy is egyre csúszósabb és nedvesebb minden, tovább tényleg nem mehetek térben távolabb. Ha így, hát így.
Ránézek, mert máshova nem is nagyon tudnék nézni, kicsit fel. Magas és gyors. Kviddicsezik, reálisan felmérhetem a veszélyt, amit a közelsége jelent. Csontok, izmok, hús. Vér. Anyag. Varázserő. Lélek. Jellegtelennek látszó, szőke, szürke szemű, alapvetően gyengeséget sugalló összkép, de az összkép csalóka. Erő van benne, érdekes erő. Egészen megnyűgöz vele. Akarat. Talán az akarat az, ami ilyen hatással van. Nagyon akar valamit, nagyon...
Ó igen. Irritáló fitymálására visszamosolygok.*
-Mindketten tudjuk, hogy erre vágysz. Ez kevés-*hatalma felettem olyan törékeny és tűnékeny, mint az eső áprilisban. Pillanatnyi, egy-egy pillanatra megállja a helyét az állítás, mert tehet olyan dolgokat, amik nekem tiltva vannak, de ez... ez kevés a hatalomhoz. Ennél jóval többet kell felmutatni Dracot. Igazi erőt. Igazi hatalmat. Olyat, ami önmagában megállja a helyét és csak mintegy kiegészítésként hajtja maga alá a kisebb tényezőket, mint mondjuk én. Ez a pillanatnyi állapot, amiben tobzódunk minden, csak nem igazi. Álca csak. Mert én nem hátrálok meg igazából előled, te pedig nem tornyosulsz fölém, és nem jelentesz igazi veszélyt, mivel a pálcám nálam is nálam van, a mélység pedig jó ismerősöm. A pillanatnyi helyzet ugyan azt sugallja, hogy legyőztél, de ahogy korábban megállapítottam, a helyet én választottam magamnak.
Vajon több lenne attól, ha elmondanám neki, mit gondolok? Nem. Aligha. Nem ez érdekli. Hallgatok, mert a hallgatás tiszta, acélszín szemét fürkészem, szőke pilláinak árnyékában keresem a lényeget. Az esszenciát, a mozgatórugót.*
-Nem logikus szempontból kell megközelíteni ezt a tényt-*a hangom felett visszanyertem az uralmat, nem acsarog, nem dühöng, nem idegeskedik. Lehűtöttem a fejem, megnyugodtam. Nem borítanám rá az asztalt sem, ha újra meglátnám a vigyorát az asztal, a desszert mellett. Talán még meg se átkoznám. Ugyan Seraphin. Hiszen ez Draco Malfoy, hét éve tűröm az árnyékát, egy kis ideig még elviselem, ha nem is szívesen, de az árnyék kevés ahhoz, hogy igazán elhomályosítson.*
-A végső cél mindig ugyanaz, de az oda vezető utat máshogy éljük meg. Vagy tévedek-*megvonom a vállam, hirtelen, hogy lehetőség lenne rá nem érzem a késztetést arra, hogy a szemére vessem, ami zavar. Voltaképpen mi is zavar? Felesleges olyan magasságokba emelkedni a gondolatokkal, ahogy szeretnék, sokkal materiálisabb, kézzel foghatóbb dolgok is zavarnak, mint némi másként értelmezett becsület, emberség, erkölcs, aranyvérű értékrend. Az idők  végezetéig vitatkozhatnánk erről úgyis, de annyi idő alatt a sziklapárkányt is elbontja alólunk a tenger, egyszerűen túl rövid, és alighanem túl nyomorult az életem ahhoz, hogy megpróbáljak minden mást is tökéletesíteni magamon kívül.
Ha már kézzelfoghatóság, a bal kezem hirtelen a mellkasának nyomom és előrelépek. Elég volt. Nem okos dolog elhitetni vele, hogy vezető pozícióban van és én sarokba szorultam, ennek ellenére könnyedén vetem elé a szavakat.*
-Nyertél, nincs hova hátrálni. Ha megbocsátasz-*ellépek mellette, vissza a szilárd talajra, hátat fordítok neki, a pálcámat visszadugom a helyére. Lehajtom a fejem, egy kicsit azért elkomorít, hogy ennyire biztos vagyok abban, hogy Dracoval mi soha nem jutunk értelmes nevezőre, bár mikor jutottam valaha? A nevem is olyan idegenül, groteszkül áll a száján, fázom attól, hogy még mindig itt rontjuk a levegőt.
Apám háza előtt.*
-Korlátolt vagy Draco, nem a pénzről beszéltem-*nem szükséges ránéznem, a bosszúságot így is látni vélem, ami felvillan a szemében.* -Se a becsületről. Egyik sem érdekes annyira, mint a szabadság. Ha viszont a szabadságát megveheti általam, akkor inkább bölcs, mint gyáva, nemde? Persze, nézőpont kérdése-*mégis ránézek, a félhomályban szabályos vonalú arca szabálytalan kontúrokat és árnyékokat kap, az egyik szeme sötét, a másik világos, szőke haja csapzott, fehér bőre nedves. Mint egy elrontott kísérleti homunculus, vagy egy életteli inferus, leszámítva, hogy ő tényleg létezik és jelen van. Ebben a szélben, hidegben olyan, mintha valaki eltüntette volna mögüle a saját közegét és magára hagyta egy nedves, huzatos világvégén. Elkoptál Draco, nem pezsdíted fel magad körül a világot, mint a Mardekár aranyifjú hercege. Üres rajongók, hajbókoló lányok, ideges kis árulók nélkül olyan elveszett, gyámoltalan, hogy szinte emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez is csak látszat. Semmi több.*
-Én bemegyek. Mész vagy maradsz, hogy folytassuk ezt az eszmecserét, amiben úgyis csak a magunk meglévő következtetéseiben erősítjük meg magunkat.

Ha képtelen vagy válaszolni a kérdéseimre, egyáltalán minek teszem fel őket?
Nem tőled fogom megkapni a válaszaimat és erre már rájöttem. Nem kellett hozzá sok idő. Engem is meglep, milyen könnyen mondok le erről. Nem állítom, hogy túl sok erőfeszítést tettem. Egyetlen lehetőséget kaptál. És nem tudtál élni vele.
Bármennyire is szerettem volna most az egyszer, nem mentél át a tesztemen.
Állítasz valami valótlant rólam, felmosolyogsz rám és ismét bírálsz, mintha oly magasan trónolnál felettem. Rájövök, most már igazán megértem, hogy nekem nem számít, mit gondolsz. Az a te világod. Ez meg az enyém. Tudni véled, mire vágyom, sőt azt is tudni véled, hogy te mire vágysz, de valójában fogalmad sincs egyikről sem.
Már nem bosszant fel a konok makacsságod, az önpusztító, önveszélyeztető és dédelgetett kis önfejűséged.
Hosszúnak tűnik az idő, míg egymás arcába nézünk. Egyikünkén sincsen semmi más, csak a színtiszta érdeklődés. Szerintem soha nem néztem még az arcodba úgy, hogy lássak is valamit. Mindig lenyűgöznek az ilyen pillanatok. Igazi pillanatok. Pontosan olyan, mint mikor rám villogtattad a türkizeidet, hatásos és emlékezetes, de semmi több.
Hagyom, hogy eltolj magadtól, sőt készséggel hátra is lépek és elengedlek, hisz ott a szikla szélén mindkettőnknek már túl veszélyes volt maradnunk. Még utánad fordulok. A kezem dermedten, víztől nyirkosan feszül a pálcámra melyet már bizonyára nem fogok használni ma éjjel, de azért nem teszem el. Naiv nem vagyok. És ez itt továbbra is a te birodalmad, hogy úgy mondjam, a te térfeled. Ismered minden szépségét, minden előnyét, és fel is tudod őket használni - én viszont ismerem minden veszélyét. Mert most látom először, és olyannak látom, amilyen.
Igazán érdekelt, amit gondolsz. Hét év alatt most először érted el, hogy érdekelj, és erre kapok tőled ilyen semmilyen, mafla válaszokat, mint ezek. Kitérést, elterelést, közhelyeket. Mégis mit kezdjek velük? Azt hiszed, ezt akartam hallani? Hát nem. Bosszant, hogy úgy kezellek, mint bármelyik másik talpnyalómat? Ezzel a válasszal bebizonyítottad, hogy te sem kezelsz engem másként.
Hát fejezzük be.
Semmi sem kötelező.
Csak azt nem tudom, mikor veszed észre? Azzal, hogy korlátoltnak tartasz, tulajdonképp te állítod fel saját magad korlátait. Azzal, hogy be akarsz zárni egy ketrecbe, hiszen ezt teszed a rólam alkotott ítéleteiddel, a saját kezedet kötözöd meg.
Nem sok kérdésem maradt, hiszen tulajdonképpen egyetértek veled, egyetértek veled abban, hogy áldozatot vállalsz, és te egyelőre még nem bántad meg úgy, ahogy én, hanem ugyanúgy némán, lényeges panasz és lázadás nélkül tűröd azt, ahogy végül is én.
- És mi lesz a te szabadságoddal? - emlékeztetlek arra a szomorú tényre, hogy azt bizony fújhatod. Mert ez valahol igazán nem fer. Nem várok azonban választ, noha még visszafordulsz, bár nem értem, miért. Mégis érdekes vagyok?
Sajnálom. Te már nem vagy érdekes számomra.
Bárminek is látsz, bizonyára igazad van. Bárminek is látlak, tudom, hogy igazam van. Amíg ezen a két óriási akadályon képtelenek vagyunk átlépni, ugyanúgy idegenekként fogunk tovább élni egymás mellett, mint eddig.
Igaz, már nem sokáig.  
A búcsúdról nem tudom eldönteni, türelmetlen kérdés-e vagy invitálás. Nem bízom benned annyira, hogy hívásnak képzeljem, ráadásul semmi kedvem visszamenni abba a sötét palotába. Különben pedig igazad van. Amíg nincs valódi válasz, korlátok nélkül, addig felesleges faggatnunk egymást úgy, mintha lennének.
Mintha bármit is jelentenének.  
- Köszönöm, nem - illesztem vissza a flegma és dölyfös álcát, amit eddig is láttál.
Biccentek, és dehoppanálok.