Afton Clover Wyndham

   alapok

jelszó || "Csíny letudva!"
teljes név || Afton Clover Wyndham
becenév || Affy, Clo
nem || nő
születési hely, idő || Birmingham; 1980. július 23
kor || 17
faj || ember
vér || aranyvérű
évfolyam || 5.

   a múlt

Nos nem is igazán tudom, hogy hol is kezdjem. Talán az elején… az lenne a legjobb. Birminghamben születtem, 1980 nyarán. A szüleim nagyon örültek nekem, hiszen én voltam az első gyermekük. Sokáig próbálkoztak, de nem igazán akart nekik összejönni a babadolog. Végül csak sikerült nekik, nagy örömömre. Már 5 évesen elkezdtek tanítgatni kisebb varázslatokra, amiket több-kevesebb sikerrel meg is tudtam csinálni.
Az édesapám csak ritkán járt haza, mert a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, csak édesanyám volt folyton mellettem. Apa nagy mugli mániájának köszönhetően az egész gyerekkoromat közöttük töltöttem. Mugli iskolába jártam, mugli barátaim voltak, sőt, még az első szerelmem is mugli volt. A barátaim úgy tudták, hogy apám egy céget vezet, és ezért nincs soha otthon. A varázslós dolgot nehéz volt eltitkolni, hiszen folyton szólnom kellett anyának, ha valakit hazavittem. Nem lett volna túl jó dolog, ha valaki véletlenül meglátta volna, hogy mit is művelünk mi otthon.
Egyik nap, mikor a közeli játszótérről tértem haza, anya egy levelet szorongatva állt a kapuban, fülig érő mosollyal. Már akkor tudtam, hogy megjött a levelem a leendő iskolámból. Talán sosem éreztem ennél nagyobb örömöt. Boldogan téptem fel a borítékot, és húztam elő belőle a gyöngybetűkkel, és zöld színnel írt levelet. Amint elolvastam a levelet, máris elkezdődött a lázas készülődés, és indultunk is az Abszol útra, hogy beszerezzük a szükséges dolgokat.

   iskolai évek

A boldogságtól ittasan rohangáltunk egyik üzletből a másikba, és vettük meg a ruhákat, könyveket és a többi hasonló dolgot. Épp az utolsó pillanatban, amikor már indultunk volna haza, eszembe jutott, hogy elfelejtettünk egyetlen egy dolgot. A talárt. Anyával egyenesen Madam Malkin Talárszabászata felé vettük az irányt.
- Jó napot, Madam Malkin. Egy talárt szeretnék a lányomnak. –
Lökött meg egy kicsit anya, amitől majdnem felbuktam. Madam Malkin egy dobogóra vezetett, majd levette a méreteimet. Néhány pillanat múlva már el is tűnt egy ajtó mögött. Időközben érkezett más is, egy fiú. Haja enyhén vöröses volt, mely az átlagostól kicsit hosszabb volt, szeme messziről feketének tetszett, ám ha közelebbről megvizsgálná bárki, látta volna, hogy eredetileg sötét barna.
- Ó, szia! Látom te is a Roxfortba készülsz. -
Köszönt mosolyogva, majd ő is felállt egy még üres emelvényre.
- Öhm… Igen. Idén leszek első éves. –
Válaszoltam kicsit bátortalanul, de ekkor megjelent Madam Malkin egy nagy halom fekete anyaggal, amit le is tett az egyik közeli székre, majd munkához is látott.
- Kérlek, ne mozogj. Nem szeretnélek megszúrni. –
Mondta kissé morogván. Éreztem is, hogy kicsit megszúrt, de inkább nem szóltam. Hagytam, had csinálja amit kell, és megpróbáltam nem mocorogni.
- Te melyik házba szeretnél kerülni?
Nézett rám a fiú kérdő tekintettel. Őszintén szólva ezen eddig még nem is igazán gondolkodtam. Mélyen elmerültem a gondolataimba annyira, hogy meg se hallottam, hogy Madam Malkin szólongat.
- Na, végeztünk is. Mehetsz utadra.
Nyújtotta át a vadonat új taláromat, majd egy jókedvű mosollyal kiléptem az üzlet ajtaján. Az Abszol útról azonnal haza indultunk. A vásárlást követő napokban alig bírtam magammal, és folyton csak az iskoláról tudtam beszélni. Folyton faggattam a szüleimet is, akik legtöbbször jókedvűen válaszoltak a néha kicsit ostoba kérdéseimre. Az indulás napján már nagyon be voltam zsongva, kapkodtam össze-vissza, és folyton elfelejtettem mindent. Még azt a néhány könyvet, amik az ágyam mellett pihentek, beledobáltam a táskába, amit boldogan rángattam le a lépcsőn… A vonatról leszállva egy óriási, és szőrös valakivel találkoztam, aki fekete és bozontos szakálla alól barátságosan mosolygott az érkező gyerekekre, köztük rám is. Szüleim már meséltek róla, így már tudtam, hogy Hagridnak hívják, és hogy azért ilyen nagy, mert félig óriás. Hagrid elkísért minket egészen a kastélyig. Utunk egy tavon keresztül vezetett, melyen kis csónakokon kellett áthaladnunk. A Hold gyönyörűen visszatükröződött a víz nyugodt felszínén. A kastélyba belépve azonnal egy nagy terembe léptünk, ahol öt asztal volt szépen elrendezve. Négy volt a házaké, egy pedig a tanári asztal volt. Ez utóbbihoz lettünk mi, első évesek terelve, ahol egy zöld ruhába öltözött nő várt minket egy kis háromlábú székkel, és egy régi, ütött kopott süveggel egyetemben. Miután elmagyarázta, hogy hogy is fog történni a beosztás, egy hosszú pergamenlapot vett elő, majd hangosan felolvasta róla az első nevet. A körülöttem lévők egyre csak fogytak és fogytak, majd végül engem szólítottak.
- Wyndham, Afton Clover! Kérlek fáradj fel, és ülj le a székre. –
Adta ki azonnal az utasításokat. Kicsit bátortalanul ültem le a székre, és vártam, hogy hova oszt be a Teszlek Süveg. Miután ez megtörtént, kicsit még idegesen lekászálódtam a székről, és elfoglaltam a helyem a számomra kiválasztott ház asztalánál. Innentől velük töltöttem minden napom. A tanárok senkit se kíméltek, mindenkit kegyetlenül büntettek, vagy épp jó szívűen megjutalmaztak. A diákok is egyre inkább rettegtek attól, ami ugyan ebben az évben elkezdte egymás után szedni áldozatait. Én magam is meg voltam rémülve, szüleim pedig folyamatosan küldték az aggódó leveleket, amikre kénytelen voltam megnyugtató választ küldeni, pedig a helyzetünk koránt sem volt az. Szüleim, és mindenki más megkönnyebbülve hallotta, mikor kiderült, hogy Harry Potter végzett a Baziliszkusszal. Legjobban viszont az tett boldoggá, hogy Gilderoy Lochart végre elhagyta az épület falai. Sosem kedveltem a bájgúnár, önfényező alakokat, így Lochart professzor se volt épp a szívem csücske.

^°^°^°^

Nyaram kellemesen töltöttem, ismét találkozhattam barátaimmal, azonban sajnálatomra nem mesélhettem el nekik, hogy mi történt velem az elmúlt tanévben. Pontosabban mesélhettem, csak épp a legizgalmasabb részeket kellett kiszedegetnem, mivel anya szerint nagy valószínűséggel a bolondok házában végezném én is, és az egész család. A nyár elmúltával egy újabb tanév kezdődött, és ismét betehettem lábaimat a kedvenc kastélyomba. Az újságok egyre csak egy bizonyos Sirius Blackről tudósítottak, és a szüleim ismét csak egyre idegesebbek lettek. A vonat nyugodtan döcögött Roxmorts felé, amikor hirtelen megállt, és minden elsötétedett. A kabin ajtaját egy fekete lepelbe burkolt csontos kéz nyitotta ki. Iszonyatosan féltem, hiszen fogalmam se volt, hogy mi folyik itt. Hirtelen régi, és rossz emlékek jelentek meg szemeim előtt. Mind közül a vezető szerepet az kedvenc nagypapám halálának emléke kapta. Aznap iszonyatosan sírtam, és sosem tudtam teljesen feldolgozni. Az első néhány hónapban vártam, hogy szelleme mikor tér vissza, de szomorúan vettem tudomásul, hogy őt már sosem látom viszont. A sötétben váratlanul egy ezüstösen fénylő lény tűnt fel, aki azonnal elkergette a dementort. Mindezek után elájultam és már csak akkor keltem fel, amikor már Roxmorts közelében voltunk. Úgy éreztem, hogy majd szétrobban a fejem, és ha bárki bármit is csinálna, azzal se tudna jobb kedvre deríteni. Az év olyan furcsán folytatódott, mint ahogy elkezdődött. Dumbledore igazgató úr nagy sajnálatára az iskola területén egyre több dementor kószált Cornelius Caramel utasítása miatt, hiszen úgy vélte, hogy Black mindenképp megkeresi Harry Pottert. Mindenki feszült volt a dementorok jelenlététől. Én az épületből se tettem ki a lábam egy percre se, hiszen semmi képpen sem akartam ismét szembetalálkozni egy dementorral, hogy aztán puszta véletlenségből megkapjam a dementorcsókot. Mivel az iskola területén gyorsan terjednek a hírek, így az a hír is gyorsan napvilágot látott, miszerint Harrynek sikerült elkergetnie néhány dementort. Csodálatom egyre inkább elkezdett nőni iránta, hiszen nagy teljesítmény, ha valaki ennyi idősen meg tud idézni egy patrónust.

~.~.~.~

A nyár folyamán mindenképp el szerettem volna jutni a Kviddics Világbajnokságra, de anya nem engedett, mivel az évvégim nem lett épp a legfényesebb, ezért a nyár nagy részét tanulással töltöttem. Nem örültem neki, egyáltalán, de ha nagy boszorkány akarok lenni, akkor kénytelen vagyok rendesen tanulni. A hírekből kiderült, hogy nagy szerencsém volt, amiért nem mentem a Világbajnokságra, hiszen Halálfalók támadták meg a jelenlévőket. Ez is csak azt bizonyítja, hogy Voldemort tényleg visszatért, hiszen az eddig visszahúzódó Halálfalók ismét megjelentek, ráadásul csoportosan. A nyár egyre csak telt, én pedig egyre jobban untam a nyári tanulást. Végre elérkezett a nyár vége, és következett az új tanév. Újabb év, újabb tanulók, és újabb nehézségek az iskolában. Elérkezett az az év, amikor megtartották a híres Trimágus Tusát. Ez alkalommal 4 versenyző volt, köztük Harry Potterrel. A szurkolás terén pártatlannak tekintettem magam, hiszen mind a négy versenyzőt tehetségesnek találtam, és úgy gondoltam, hogy bármelyikőjük képes lenne megszerezni a kupát. A harmadik, és egyben utolsó körben nagy veszteség érte a Hugrabugot, hiszen elvesztették Cedric Diggory-t, a házuk versenyzőjét. Harry Potter vele volt, amikor a tragédia történt, és azt állította, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, ismét visszatért. Én valahogy mindig is sejtettem, hogy nem örökre tűnt el, és még valamikor viszont látjuk.

<~>~<~>

A nyár a megszokottól eltérően telt, hiszen szinte teljesen egyedül töltöttem, egyedül a barátaim voltak velem. Szüleim majdnem minden nap távol voltak, hiszen beléptek a Főnix Rendjébe, ahol sok munkát kaptak. Apa a Mágiaügyi Minisztériumban próbált információkat gyűjteni több-kevesebb sikerrel, míg anya a Rend főhadiszállásán segített néha Mrs. Weasleynek ellátni a tagokat. Én is szerettem volna tag lenni, viszont anyáék nem engedték, és a Rend szabályzata is tiltotta, hogy kiskorúak is belépjenek. A szüleimnek feltűnt, hogy egyre többször mondom meg a véleményemet, és ez tetszett nekik. Végre nem voltam olyan zárkózott, és magamba forduló, mint amilyen kicsi koromban. Nyitottabb voltam az új, ismeretlen dolgokra is, és szívesen belevágtam a nehezebb feladatokba is. A nyár egyre gyorsabban telt, míg végül el nem érkezett az utazás napja. Végre visszatérhettem a Roxfortba, ahol újra találkozhattam azokkal az osztálytársaimmal, akikkel a nyár folyamán nem láttuk egymást. Ebben az évben az iskola is új tanárt kapott, Dolores Umbridge személyében. Talán nem mondok nagy hülyeséget, ha azt mondom, hogy ezt a nőt a Roxfort összes diákja és tanára utálta, kivéve természetesen a Mardekárosokat, akik örömüket lelték abban, hogy a banya az összes osztályt egyformán gyötri. Az év egyre rosszabb és rosszabb lett, hiszen Umbridge átvette az iskola igazgatását is, és egyre több új szabályt hozott, melyek rosszabbak voltak, mint az előzőek, végül „királysága” megdőlni látszott, hiszen egyre nagyobb ellenállásba ütközött, ahova csak lépett. Harry, Hermionével és Ronnal megalapította Dumbledore Seregét, ahol mindenki együtt tudta gyakorolni a Sötét Varázslatok Kivédését, valamint a tagok megtanulhatták, vagy épp gyakorolhatták a patrónusuk megidézését. Én is szerettem volna csatlakozni, azonban a szüleim nem engedtél, mert úgy gondolták, hogy még túl fiatal vagyok az ilyenekhez, és mivel nem szerettem volna csalódást okozni számukra, ezért inkább nem jelentkeztem. Az év végre véget ért, és Umbridge is eltűnt. A hírek szerint összefutott néhány nem túl barátságos kentaurral a Tiltott Rengetegben, és kissé meg is zakkant ettől a találkozástól. Ha bárki is engem kérdezne: szerintem megérdemelte, amilyen gonosz banya.

ˇ^ˇ^ˇ^ˇ

Immár ötödik évesként koptatom a vén iskola vén padjait, és sajnálom, hogy hamarosan el kell hagynom, hiszen már csak ez, és két másik évem van hátra. Reménykedem, semmi nem jön közbe, és békésen befejezhetem az évet.

jellem

Sokat változott kislánykora óta, hiszen abban az időben elég visszahúzódó, és félénk volt, ám most elég szókimondó, és nagyszájú lett. Szeret mindenkivel feleselni, de azért a tanárokkal szemben megpróbál tisztelettudó lenni, bár ez néha nem sikerül. Eléggé hirtelen haragú, és lányhoz képest eléggé agresszív is tud lenni. Szeret viccelődni, és legtöbbször még a leglehetetlenebb helyzetben is képes vicceket mesélni. Imádja a barátait, és értük bármit képes lenne megtenni. Néha előbújik a nem túl kicsi, de nem is túl nagy egója.

apróságok

mindig ||

evés
alvás
barátok
állatok
nagy séták
család
édesség

soha ||

nagy és ronda bogarak
egy nap étel nélkül
barátok elvesztése
házimunka
elhízás

dementorok || Amikor elvesztette kedvenc nagypapáját
mumus || Egy óriási csótány
titkok || 5 éves korában végigszaladt az akkori macskájuk hátán a 0-ás géppel
rossz szokás || ha nagyon zavarban van, általában dadog. Ha ideges, akkor pedig rágja a hüvelykujján a körmöt.

   a család

apa || Allard Wyndham, 42, aranyvérű
anya || Annice Turner, 37, aranyvérű
testvérek || -
családi állapot || egyedülálló
állatok || Mike, egy 1,5 éves golden retriever

   külsőségek

magasság || 170 cm
tömeg || 54 kg
rassz || európai
szemszín || sötétbarna
hajszín || szintén sötétbarna
különleges ismertetőjel || -
kinézet || Szemei általában önbizalmat tükröznek, bár olykor elbizonytalanodik. Mosolya barátságos. Arcát sötét, hosszú haj keretezi, melyet leengedve hord.
egészségi állapot || eddig még nem találtak nála semmi rendellenességet

   a tudás

varázslói ismeretek || Nem szeret tanulni, de muszáj, ha jó boszorkány akar lenni, viszont semmiképp sem akar stréber lenni. Szereti az SVK-t, az Átváltoztatástant és az LLG-t. A Jóslástant jó murinak tartja, mivel úgy gondolja, hogy a tanár inkább szabadult a Marsról, mint egy varázslócsaládból. A repülésórákat egyszerűen imádja, mindene a repülés. Nem tartozik a kedvencei közé a Bűbájtan, az Asztronómia és a Bájitaltan.
mugli képzettségek || Mivel eddigi életét muglik között töltötte, elég sokat tud róluk. Tud karatézni, biciklizni, görkorcsolyázni és síelni.
pálca típusa || tizennégy hüvelyk, magyal, a magja főnixtoll
patrónus || egy aranyos kis borzocska ^^
animágus alak || egy fekete cica, sárga szemekkel

   szerepjáték-példa

Gyönyörű, holdfényes este volt a születésnapomon. A csillagok úgy ragyogtak, mint még soha, és én érdekes módon nem a csillagokat néztem a szüleimmel, miközben grilleztünk, hanem inkább elmentem a barátaimmal néhány órára sétálni. A szüleim olyat tettek, mint még soha. Elfelejtették a születésnapomat. El sem tudtam képzelni, hogy ez hogy történhetett, hiszen sosem felejtik el, mindig friss, epres palacsintával várnak reggelente, de ezúttal még csak otthon se voltak. Szomorúan kullogtam barátaim társaságában, és szinte alig szólaltam meg. Már folyamatosan nyaggattak, hogy legalább azt mondjam el, hogy mi bajom van. De úgy döntöttem, hogy inkább megtartom magamnak… Barátaim a séta után hazakísértek, majd ők is elindultak haza. A ház sötét volt, ahhoz képest, hogy korán értem haza. Amikor beléptem, egy lelket se találtam a házban, ezért úgy gondoltam, hogy kisétálok a kertbe. Amint kitettem a lábam, fények gyúltak, és egy hatalmas tömeg egyszerre ordította:
- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!
A boldogságtól szinte meg se tudtam szólalni, a barátok, és rokonok egyszerre rohantak le a különféle ajándékokkal. Kaptam egy üstnyi édességet, néhány plüssállatot, ruhadarabot, és pár jó tanácsot, hogy élhetem majd a későbbiekben boszorkányéveimet. Lassan lenyugodtak a vendégek, és a szüleim következtek. Anya egy hatalmas tortát, apa pedig egy dobozt hozott a kezében. A torta epres volt, mi más, hiszen szinte mindenki tudja, hogy oda vagyok mindenért, ami epres. Az apa által tartott dobozon viszont meglepődtem. Hirtelen halk nyüszítést, majd ugatást hallottam, amely a doboz felől jött. Egy kutyus bújt elő a dobozból, és kezdte el szaglászni a levegőt, majd nagy, és okos fejecskéjével felém fordult, és boldog csaholásba kezdett.
- Ő… az enyém? De hát miért?
Szaladtam a kiskutyához, majd kiemeltem a dobozból, és egy puszit nyomtam a szüleim arcára. A kutyus meglepetten forgatta a fejét az ölemben, valószínűleg nem sejtette, hogy ő valójában a szüleimtől kapott születésnapi ajándék. Igaz, az iskolába nem vihettem magammal, de otthon szinte minden percet vele töltöttem a nyáron, ám sajnálatomra a szünet végén el kellett válnunk, így a szüleimre hagytam a gondozását…