Roxfort RPG

        A sivár mező szélén áll meg, felhág a sötét terméskőből rakott, alacsony sövényre, és végighordozza a pillantását a ködbe vesző mindenségen. A kősövény több helyen leomlott ugyan, de az egész birtokot végigszeli keresztül-kasul kanyarogva. A birtokot, amin igazából már nincs is mit birtokolni.
         Régi kőépületek vannak itt szerteszórva, elhagyatva, kirabolva. A betört ablakain át megvakított házon elpusztult és gyászfekete csipkeruhává száradt a vadszőlő, a siló, az istálló üres, az udvaron csak néhány bűzös állattetem maradványai fölött még szálldosnak a legyek. Egy egykori szénaboglya helyét jelölő, feketére égett folt mellett macska van a vasvillára tűzve. A feltört ketrecekből a házfalhoz vágták a nyulakat, vérük, pehelykönnyű húsfoszlányaik odaszáradtak a sötét téglakövekre.
         A hajnal nehezen jött el ezen a napon. Még most is mindent átitat az a makacs köd, ami nem akart elmúlni a szigetekről azóta, hogy eluralkodott rajtuk a sötétség. Borzongatóan hideg van, de még a levegő sem moccan idekint, szinte belefagy a párás lélegzet a mozdulatlanságba. A közelben a romos szélmalom vitorlái csak megnyikordulnak néha, de nem fordulnak körbe. Az a néhány holló, ami még itt maradt egyedüli élőlényként a pusztulásban vájkáló ízeltlábúakon kívül, néma, nem károg. A sziklás, skót földön nem ver zajt a csizmája. Akár az oroszlán mancsa a szavanna zizegő bozótja rejtekében. Épp csak itt nincs, ami zizegjen, alig maradt növény, legfeljebb a hó ropoghatna, de óvatos bűbájai elszívnak a lépteiből minden neszt. Körülötte kopár és élettelen a világ, amerre a szem ellát, a ványadt hófoltok alól kilátszódó sziklák és az előbb felperzselt, majd újra keserves szívóssággal életre lobbant, zöldes füvek mintázata úgy hat, mint egy megerőszakolt nő rongyoktól alig fedett teste.
         Annyira néma minden, mintha tudná az elhagyott táj, mire készül, de hallgatna róla. Hallgat, mint egy halott szövetséges. Maga a halál üli meg ezt a helyet. Feldúlták és itt hagyták. Ő még hasznot húz belőle egyszer, aztán az enyészeté lesz örökre alighanem, mint minden, amihez egyszer hozzáértek a Sötét Erők kutyái.
         El fogsz jönni… el fogsz jönni? Minticz… Mennyire becses neked valójában az öcséd?
         Nem tudott hozzáférni. Bosszantó, de nem tudott hozzáférni, pedig hajszolta az alkalmat a minisztériumban, hogy legalább futólag láthassa, sötétülnek-e a szeme alatti árkok, indulatba feszül-e a szája, villan-e a szeme mélyén a bosszúvágy… látni akarta, hatott-e rá a postabagoly küldeménye. De Minticz érinthetetlen. Túl magasan van. Még mindig.
         Miért érzett, amikor az ölébe hullott a borítékból az a fénykép? Mit érzett, mikor meglátta az öccsét szemérmetlenül kiterítve, félájultan vagy talán félholtan mindattól, amit tett vele? A vér még a fekete-fehér képeken is olyan jellegzetes súllyal és selymességgel csordul. Megmozdult valami a fekete lelkében, amikor belenézett a szemébe? Shannon erőszakkal odafordított, keskeny arcában hatalmasnak tűntek fájdalomtól tágranyílt, megtört fényű szemei. Még őt is meglepte, mennyi mindent kibírt; sokkal keményebb volt a férfi, mint amit kinézett volna belőle, azaz, nem is kemény, hanem… megedzett. Komisz dolgokat kellett művelnie vele, hogy megkapja azt a végeredményt.
         Akkor, amikor a legsötétebb mágiával mélyen belevéste, beleégette a keresztcsontja feletti lapos, csontos hátbőrébe a betűket, egy kígyó S-t, egy tőrhegyű A-t, egy kajánul vigyorgó U-t, és a többit… akkor már nem igazán volt magánál. A bátyja feketemágiában való jártassága talán elég lesz, hogy eltüntesse, ha megkapta az üzenetét. Talán nem, és holtig viselheti a bélyegét. A parázsbetűk csak Minticz érintésére mutatták meg a név alá bűvölt, láthatatlan mondatokat; a dátumot és a koordinátákat.

S A U L U S   A R M S T R O N G
01. 12. 22:00 57.33764,-3.162689
Itt megtalálhatsz, ha egyedül jössz, és talán a pálcáját is visszakapod.
Szépen beidomítottad az öcsédet, kár, hogy ilyen könnyű őt megtörni.
Zavarna, hogy újra hozzányúljak? Legyél ott.

         Hazug, provokáló szavak. Shannonnal egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint amilyennek az arca mutatta. És hogy volna bennük valami közös azzal a bestiaszelídítő féreggel, ez még akkor is vérforralóan abszurd, ha csak az öccsén ejtett bélyegek közösségéről van szó… de alighanem Minticz épp úgy sértésnek veszi majd, hogy osztozik az öccse feletti uralomban. Hiszen megtörte, a bőrébe írta a nevét. És nem csupán a bőrébe, hanem a teste minden reszkető, vinnyogó porcikájába, a húsába, a csontjába. Talán a lelkébe is. Talán. Ha van a fajtájának lelke... Már nem Minticz kizárólagos jussa az öccse félelme; ő is eszébe fog jutni ezentúl, ha tömör körülötte a sötétség.
         Szíve minden mocskosságából reméli, hogy elviselhetetlen órákat és napokat okozott Minticznek abban a két hétben, amíg várnia kellett a bosszúra. Csak ezért tűzte ki az időpontot ilyen messzire, hogy szenvedjen a tehetetlen indulattól. Mert tudja, hogy Minticz az indulatai rabja. Ennyire sikerült megismernie.
         Este tíz órában szabta meg a találkozó időpontját; addig még majdnem tizenkettő van vissza, de persze, nem fog pontosan érkezni. Előbb vagy később jön. Meg fogja lepni. Talán ő is mepróbált csapdát állítani ezen a helyen, vagy valami más, aljas húzást eszelt ki. Nem számít tisztességes játékra, ó, dehogy… Bár számos riasztó- és figyelőbűbájt hagyott itt, mielőtt még Minticz megkaphatta volna az üzenetét, és azok nem jeleztek aktivitást, mégis úgy járja körbe a kihalt birtokot, mint aki taposóaknákra számít. Megfigyel, felfed mindent sokadjára. De nem állít csapdát. Minek? A helyet jól ismeri, minden zugát, szegletét feltérképezte. Az ő erőssége nem a sompolygásban, hanem a szemtől szembe harcban rejlik.
         És el fogja kapni Minticzet. Ma elkapja, és végez vele.
         A malom nyikorgós csigalépcsőjének tetején állapodik meg; innen átlátja az egész területet. Erdő nincs errefelé, felégették azt is, ameddig a szem ellát ebben a ködben, be lehet látni az éppen csak lankás földeket. Tudni fogja, ha jön. És felkészülten várja. A malompadláson akkor sem keríthetik be, ha történetesen nem fogadná meg a tanácsát, és nem egyedül jönne. Kettővel-hárommal még talán meg is vívna így. Ha pedig többen lesznek, akkor legközelebb nem fényképet küld arról a nyomorult testvérről, hanem egy lecsonkolt végtagot.
         De ahhoz te túlságosan is törődsz Shannonnal a magad beteges módján, hogy ne eredj a nyomomba, nem igaz, Minticz? Dühös vagy. Elemészt az indulat. Lehet, hogy eltüntetted róla a sebeket, az én sebeimet, hogy csak a tieid mocskolják a testét, de még mindig magad előtt látod őket. El fogsz jönni. Eljössz, elveszíted a fejed, hibázol, és meghalsz. Én pedig itt várlak.
         Számol a hunyó.

A végtagjai furcsa táncot jártak az utóbbi napokban. Ahogy kiürült a légkör hirtelen remegni kezdett és fagyott sikoltások zúgtak a fülébe hanyagolva minden eddig megélt harmóniát. Hiába lángoltak a karcos képek, már a boríték feladásának pillanatában túl késő volt, hogy kitörölje agyából az elkerülhetetlent. Még most is emlékszik, hogyan zúzta össze aznapi munkáját és tagadt meg mindent, amiért dolgozott csak azért, hogy saját orrával szívhassa be az alvadt vér és rettegés szagának furcsa keverékét. És nem öntötte el orgazmus-szerű gyönyörrel a megannyi emlék, a felszaggatott rózsaszín hús, a pirosas hegek, a lila véraláfutások apró serege. Úgy tanította öccsének, hogy ez a bűnbánat színe, ezekre emlékezzen élete során. Mert az ő, EGYEDÜL AZ Ő feladata volt, hogy egyengesse vérének lépteit, megmutassa neki a való világot bármilyen eszköz segítségével is. Egyáltalán, hogy meri venni a bátorságot, valami söpredék exauror, aki belegondolni sem képes a dolgok valójába, hogy a formálódó tökéletességet így meggyalázza? De hát mit is vártunk tőled Armstrong? Élesen emlékezett találkozásaikra. Az esős szeptember tizenhárom, mikor képtelen voltál túljárni az eszemen, és még csak a lábnyomaimba lépni se tudtál, te DÖG! Meg az a rohadt október harmadika, amikor szerencséd volt! ÉRTED? SZERENCSÉD! De most nem... most nem... egy-egy az állás és mindenért... MINDENÉRT szenvedned, BŰNHŐDNÖD KELL! Meggyónod nekem az összes vétkedet... Izgatottan járt szeme körbe-körbe ahogy lépkedett a derékig nőtt fűben. Tiszafavesszője nagyokat rángott a bontakozó laktanya irányába sürgetve hordozóját. Nagy volt az egyettértés. Vért akartak, a szervek közti meleget, a levágott testrészek halmát. MINDENT akartak. Elakarták nyelni az egész világot, ahogy fekete lyukként, surrogva aratta le maga előtt az elszáradt gazt. Fekete bakancsa és talárjánál csak szeme volt sötétebb, és még ijesztőbb mélységekbe rántott a pupilla örvénylő éjszakája. Nem fáradt zajtalanítással, még manóit sem küldte el kémkedni, mert azoknak a csökevényes fogyatékosoknak semmi, SEMMI joguk nincsen beleavatkozni egy hamis próféta leszámolásába. Önjelölt Messiásként hoppanált fél kilométerre a kijelölt helytől, aki tudja magáról, hogy ma csak győzni lehet. Persze nem fut bele önbizalma dárdájába, nagyon is tisztában van lehetőségeivel, és ami még fontosabb tudja, hogy nem is különböznek annyira, sőt mi lehet egymáshoz közelebb, mint a tükör két oldala? Része lehetne ő is a fejlődés tökéletességének talán... De nem. Az árnyék leutánozhatja a test minden mozdulatát, mégis üres marad. Ez a sorsod Saulus, feladatod pedig, hogy ne fogadd el, hanem küzdj és bukjál!

Rátért az első durva ösvényre, és biztos volt benne, hogy zörgő léptei egyből jeleztek lesben álló ellenfelének. Akkor meg minek húzni tovább? Torz vigyorával egyetemben pálcája is fellelkesülve ugrálni kezdett és szinte húzta magával a komplexum közepe felé egy vele szembeforduló malomhoz. Nyugalom csitította le őrjöngő társát.
- Azt hiszed ismersz! - bűbáj nélkül is bejárta üvöltése az elhagyatott teret. - Azt hiszed, hogy ma befejzheted azt, amit már egyszer elcsesztél! - beszéd közben forog, de sosem hagyja veszni a rozoga óriás sziluettjét. - Olyasmibe avatkoztál bele, ami túlmutat korlátaidon! Persze ezt te úgysem értheted... A szánalmas vak fajtádnak, aki igazság néven árusítja perverzitását úgyis mindegy az a nagyszerűség, ami a markomban születik! TE ROHADÉK - nagyon rövid pillanatok alatt torzul el hófehér arca. Nonverbális varázstól lefoszlik róla a selymesség álcája, mint akkor az irodájában a Lamartin-gyerek előtt. Mély vágások forradásai ékesítik az eddig márványszerű arcát, míg bal kézfejének fonákja durva, pikkelyszerű képet idéz. - HOGY MERTED? HOGY VOLT KÉPED KEZET EMELNI? - mintha össze szeretné zúzni a régi téglákat, dühöngő fújtatásával pedig elrepíteni a törmeléket, hogy ismét láthassa azt a merev arcot, ami olyan kiállhatatlanul mosolygott azon az este, és mégis annyira csalódott volt a tárgyalás során. - Ha van istened, imádkozz hozzá. - motyogta rekedtesen maga elé és ösztöneire támaszkodva megindult a sejtett rejtekhely felé reflexeit felkészítve a legrosszabb eshetőségre.

         Megérkezett. Végre. Eljött. Eljött… őhozzá.
         A zsigereit cirógatva szorító, édes érzés ez a fajta idegfeszültség, amikor az adrenalin ambróziaként itatja át a vérét, megemeli a pulzusát, a szív sebességet vált, hatosba kapcsol, a légzés észrevétlen gyorsul fel, a vázizomzat és az elme megkapja végre a kellő forrást a testtől, amit mindig is érdemelne, ami az ő jussuk volna, a magasabbrendű komponenseké, de felőrlik azt máskor az alantas, vegetatív funkciók. Ezek a pillanatok a megdicsőülés, az ascensio pillanatai. A szemrések kitágulnak, szomjasan isszák fel a világ adatait és információt, a sűrűn hörpintett szagok és a dobhártyán kalapáló szív ütemére felfestett zajok kiélesednek. A tényezők és paraméterek csodásan érthető egyenletté rendezik maguk odabenn. Minden kivilágosul, minden tiszta és következetes. És minden annyira, de annyira egyszerű. Két kurta szó csupán az élet célja, oka és értelme, legbensőbb titka és rejtelme:ölsz és élsz.
         Ezekért a pillanatokért, kizárólag ezekért, ezekért van az összes többi.
         A léptei dörömbölnek a fülében. Eltorzult arca távolról is kivehető a malom téglái közé simult, lőrésnyi lyukakon. Üvölt, mint a róka, akinek rácsapódott a lábára a csapda. De csak az kiabál, aki fél. Minticz úgy töri keresztül magát a magas gazon, mint aki nem küzdeni, csupán győzni jött. A dühe alighanem elmérgezte azt a maradék józanságát is. Kaján mosoly simul a szájszegletébe. Ezt kívánta, erre játszott, igen, hogy felszítja az indulatát, de az eredmény még annál is tetszetősebb. Megkapja, amit akart. Minticz tajtékzik, tombol, tébolyig tüzeli a gyengeponton kapott seb.
         Úgy jön a malomhoz csalhatatlan ösztönnel, mint egy megvadult rinocérosz, a nyílt tereppel járó védtelenségre fittyet hányva. Meggondolatlan hülye.
         Innen lehetetlenség pontosan célozni, a távolság semmilyen szempontból nem szolgálja céljait, nyílhegynek, golyónak ideális volna, és azt érdemelne, golyót a fejébe, mint egy veszett kutya; átoknak viszont messze van, túl messze. De nem is vallana rá, ha rejtekből támadná meg. Gyávaság volna. A gyávaságtól pedig minden csepp vére haraggal izzik. Nem, nem a Brayden által tört ösvényre irányított, robbanó tűzlabda csak annyira veszedelmes, amennyire a férfi figyelmetlen, csak a száraz füvet lobbantja lángra körülötte, a sérülés könnyedén elkerülhető, és ami fontosabb, hogy nyilvánvalóan az. Nem támad még, épp csak hecceli, alázza, lássa csak, ennyit ér, nincs szüksége arra, hogy minden hibáját megragadja, és ellene fordítsa, épp elég ballépése lesz még…
- Csak azt hiszem? – csattan a hangja a magasban higgadt csúfolódással. – Hiszen itt vagy, Minticz. Úgy jöttél ide, mintha a kisgazdád hívott volna lábhoz. Ismerlek én. Megtaláltam az Achilles-sarkadat. Megtaláltam, és jó alaposan belerúgtam… még most is vinnyogsz tőle, úgy fáj. – Ha lehetséges lenne az ő hangján a negédesség, valahogy így nézne ki. Süt a hangjából a megvetés. A nyugalom hazai pályája az övé. – Nagyszerűségnek becézed a lábtörlőnek kinevelt kistestvéred, akinek sem arra nincsen mersze, hogy veled tartson, sem arra, hogy ellened szegüljön. Vagy bárki más ellen… Nincs ebben semmi nagyszerűség. Kudarcot vallanak az állatkísérleteid, Pavlov. Csak életképtelen korcsot neveltél, semmi többet. Minden csak a te hibád. Te tetted lehetővé, hogy megtegyem… De ne félj. Majd megvigasztalom az öcsikédet megsemmisítő gyászában. Szüksége lesz egy új gazdira, ha te már nem leszel.
         Valami önelégült elborzadással figyeli, ahogy széttörik az arcán a makulátlanság, mint egy porcelánmaszk. Elégtételt lát abban, hogy szörnyűnek lássa, emberek közé nem valónak, mindenre méltatlannak. Elégtételt abban, hogy ő fogja megváltani a világot azzal, hogy kiirtja ezt a kórokozót.
- Egyetlen egyszer követtem el hibát: azzal, hogy nem öltelek meg ott helyben, hanem hagytam, hogy az Azkabanba zárjanak. Hibáztam, elismerem… de én mindig kijavítom a tévedéseimet, Minticz.
         Gyere hozzám, gyere, gyere… Vagy mégsem mersz? Mikor múlik el rólad eléggé az őrület ahhoz, hogy belásd, nem győzhetsz? Soha? Akkor csak gyere. Ma befejezem az elrontott munkát. Ez az a nagyszerűség, ami az én markomban születik, Brayden. A pusztulás... A te pusztulásod.

Eszelős tekintettel üdvözli a lángcsóvát, ami előtte csapódik a földbe. A friss szél felkavar néhány pernyét és akár egy nem kívánt lehelet csapja erős melegét az arcába. Nagyképűen semmi védekezés, csak megtorpant a zuhanó átok láttán, és a remegő levegőn keresztül nézte prédikáló ellenfelét. Kedvére van, ahogy aurájuk óvatosan szimatolgató találkozásából lassan felépül egy sajátos atmoszféra, valami ami mintha elfeketítené a ködöt, és még súlyosabban roppantaná össze a tüdejüket, és ahogy ágálni kezd a szervezet lassan begyűrűzik az indoktalan gyűlölet is, megfűszerezve a készülő nyers húst. Túl sokat forog ő halálfalók között ahogy, hogy felvegye a kicsinyes gúnyokat, de rendkívül élvezi, hogy próbálnak mérgezett szellemére is hatni, annyira nem is ügyetlen módon. De egy hiba mindig van, mindig.
- Még mindig nem érted, látom! - vág vissza az egyik szünetben. Ezekkel az apró provokációkkal nem mész semmire Saulus, nem. Túlzottan megsértetted vére szentségét ahhoz, hogy bármi mással hatni tudj már rá. A halálos bűnöknek nincs fokozásuk, ahogy bocsánat se rájuk. - Nem kell mindenkinek olyannak lennie, mint mi. - különös éllel ejti a szót, és még inkább felizzanak sebek torzította vonásai. Nem félsz semmitől kicsi auror? Nem látsz rémeket az ágyad alatt már, nemde? Rezzenéstelenül kínzol, ölsz? De Brayden nem ezekre kíváncsi. Hogyan halsz azt mutasd! Hogyan kiáltasz múltbéli nevek után a sárban fetrengve? Hogy küzdesz az életedért lábak nélkül? Majd elbeszélgettek róla, hogy ízlett a saját veséd, hogyan fuldokoltál a gennyes véredben. Mire végig ég a tarló üvölteni, nyígni fogsz. - Persze elengedhetetlenek vagyunk, de nem a legfontosabbak. Harminckilenc évet végigéltél abban a tudatban, hogy Saulus Armstrong vagy, egy meg nem értett, kisemmizett exauror, lappangó perverziókkal. - lángok mögött vibráló arca szinte kineveti ellenfelét - Pedig egyszerű. Te viszályt hozol a világba, ezért én újrateremtem azt, hogy majd Shannon megtartsa. - elragadtatásában közelebb lépett a tűzhöz, és élvezte, ahogy sejtjei egyre jobban ellenkeznek. Vajon mi történne, ha átgyalogolna az akadályon? Leolvadna bőre, és a mellkasában bömbölő torz bestia bontakozódna ki? Egyáltalán mire készül, így kitárt karokkal belenevetve... nem, belevonyítva a halott éjszakába, aminek, érzi, sírboltnak kell lennie a Nap keltével. - Te is tudod, hogy semmivel sem vagy jobb nálam! Utáltad a családodat, utált a családod? Nálam is így volt. Meghalt a feleséged? Nagy tragédia, én dementorok között értem férfivá. - szünetet hagy. Érzi, hogy feszülnek a húrok, és üveggé merevedik a csendes éj, amin haláltáncukat fogják járni nem sokára. Vajon ki dobbant túl erőset, ki mozdul túl ügyetlenül hamarabb? - Dráma az életed, és erre fogod belső, állatias kényszereidet, hogy szereted, ha ujjaid közt megtapad a sűrűn folyó vér, és emlékezeted rubintokat varázsol a felvágott artériákba. Tartottál már agyat a kezedbe? Te inkább valami kevésbé pragmatikusabbra vágysz nem igaz? Mit izgat téged egy tüdő, vagy egy máj? De egy felmagasztalt szív... Ah! Ahogy lassan kitéped a nőből, és elszakítod a vénákat és ütőereket. Pampam. Még dobog egy kicsit, lüktetnek az esetlen szívizmok, és akkor rájössz, rájössz, hogy köze nincsen az érzelmekhez, hogy minden olyan szó, mint szeretet csak az állatias vágy idealizált manifesztációja. Soha, SOHA nem szeretett téged senki Armstrong, csak jól érezte veled magát a teste. - Újabb nevetésszerű üvöltés pattan ki hangszálai közül és rázza meg az egyre terjedő, és egyre jobban izzasztó tüzet. - Az oldalamon állhatnál mikor átlépjük az evolúció újabb küszöbét és feltárjuk a létezés minden titkát. De nem, te nem kapsz, nem KAPHATSZ ilyen ajánlatot. PUSZTULJ! - a kiáltásával egyetemben felemeli a pálcáját, mire megmozdulnak a lángok, majd szakadatlanul kántálni kezd - Dies irae, dies illa solvet Saeclum in favilla - a sorozatosan mormogott mondat hatására a tűz hirtelen nőni kezd, és zivatarként borítja el a malmot, belekapva a régi faszerkezetbe egyre jobban füsttel borítva az épület belsejét. Apró alvilágként fénylik, és ahogy sikolt a fa még tökéletesebbé teszi a metaforát. A révész vagy Brayden, vagy a rossz hír hozója? Ugyan, hol vinnéd te át a lelkeket a túlsó partra? Mérget csepegtetsz lelkükbe, fiolákba zárod eszméiket.  A pár másodperces vihar elég ahhoz, hogy az üszkösödő gerendák nagy súllyal zuhanjanak egymásba és a halálfaló egy szélsőbb istálló lapos tetejére hoppanáljon, ahonnan fürkészheti, hogy merre próbál menekülni hajszolója. - Sonorus - suttogja el a bűbájt, ami segítségével kellően nehéz lesz behatárolni hangja eredetét. - Elfelejted, hogy neked nem kell semmit csinálnod. Te vagy a TÉVEDÉS! És nekem kell kijavítani TÉGED! - indokolatlanul süllyeszti és emeli tónusát, teljesen megőrült volna?
...alászállott a pokloknak, fölment a mennybe...

        Semmihez sem hasonlítható, a maga nemében váratlan, vad érzés szembesülni azzal, mi lett abból a kölyökből, akit a tárgyalásán látott újra. Brutálisan intenzív szembesítés. Akárha néhány év után nyitnál csak fel egy, a pince sötétjébe rejtett, elfeledett ládát, amiben emlékeid szerint ennek vagy annak kéne lennie, de mikor felcsapod a fedelet, fojtogatóan csap meg az a dögletes, gyomorforgató gőz. És bármit is vártál, a dobozban csakis az enyészet vár, a rothadásnak, a férgek forró üzekedésének és mohó falánkságának visszataszító násza az elporladt múlt bélmocskán vetett ágyban. Ezt látja Minticzben. Valamit, amit úgy hagyott ott, mint valami kicsinységet, amit a dementorok majd lassú partmosással csiszolnak semmivé… hogy aztán szembesüljön vele, levágták ugyan a hidra fejét, de hármat növesztett helyette. Az érzés gennyként, epeként gyűlik meg a nyelvén, nyirkos szellemujjait a gerincén táncoltatja.
         Ez… ez a… lény, ez a groteszk próféta az ő műve. Az ő vétke.
         Isten nevére, meg kellett volna öljelek. Ezerszer is meg kellett hogy öljelek. Miért nem láttam akkor, hogy több vagy annál, mint hogy olcsó tiltott mágiát űzz szeszélyből? Több vagy. Súlyosabb, elfajzottabb, betegebb vagy. Maga vagy a dögletesség. A tizenegyedik csapás: a tébolyba oltott értelem… Nem, te nem csupán követsz, cselekszel, végrehajtasz, hanem… alkotsz, és fertőzöl. És ezért meg kell halnod, Brayden, el kell pusztulnod, talán a gondolataidat is tűzre kell vetni, kitörölni a pergamenekről minden leírt szavad. Ma végleg meg kell öljelek, mert ha újra elpillantok rólad, ki tudja, mit látok majd, mikor legközelebb előkerülsz… ki tudja… ki tudja mit.
         Az arcán szétszaladó sebhelyek mintha a lelke törésvonalait mutatnák. Izzanak a lángok narancs fényében. Az őrült extázis kelései fakadnak az arcában.
- Látom, végeztél egy kis kutatást. Nem is rossz.
         A hangja rezzenéstelen, mindössze ennyit mond az elhangzó adatokra. Erre számított. A nevét adta, mert nem volt jelentősége. Nem démon ő, hogy a neve ismeretével uralmat szerezzenek felette. A név, a család, a feleség… az élet, amit megismerhetett, már elmúlt, poros akta csupán, amihez nem nyúlhat, nem mocskolhat be, és nem semmisíthet meg. Az az élet valaki másé volt, és ő egy másik férfiként élte. Hajszálvékony kötélhágcsó köti csak össze vele: az emlékezet. Az emlékek pedig megkopnak, fegyverük berozsdáll, és többé már nem járnak vissza a rémálmok, említésük se szúr, nem kapar. Az emlékek nem veszélyesek, nem hordoznak hatalmat, csak megülnek az emberben, mint a sebhelyek, mint a tüdő hörgőiben a kátrány, a mérgező füstszemcsék ragadós pollenje: konokul, keményen ülnek meg ott, és végzetesen, de fájdalom nélkül.
- Sokat tudsz rólam, de ebben tévedsz, Minticz. Minden, amiben hasonlítunk, száraz adat, ami nem teszi önmagává az embert. S ebben különbözünk. Engem nem az állatias mozgat. Ha csupán a vérszomj űzne, most nem lennél itt. Könnyebben elérhető húsárut is választhattam volna, mint te. Ott volt mindjárt a kedves öcséd: szimfóniát játszott minden sikoltása. Tudom, mit érzel, és mit hiszel, hogy érzek… Az Úr megalkotta, te elrombolod, tehát te is istenné válsz, mikor ölsz, mikor megismered, miből épül fel egy élet, csak hogy aztán az alapjain bomlaszd meg azt…
         Mély lélegzetet vesz. Ezerszer átélte ő is, milyen érzés a másik embert, a teremtésben való testvért isteni kontroll alá vonni és egyúttal alacsonyabbrendű haszonállattá alázni, puszta kézzel és akarattal uralni a lélegzetét, a szívdobbanásait, engedélyt adni neki egy újabb perc létezésre, vagy megvonni azt; tudja, milyen megmerítkezni a test ismeretének sötét vizű, feneketlen medrében… A vérgőzös pillanatokban égig magasztosít. Könnyű volna áldozatul esni ennek a sötét gyönyörnek, és eldobni a józanságot, a maradék emberséget, ami a földhöz vág a kéj múltával. Könnyű kísértésbe esni a húsnak hús iránti vonzalmában.
         De én mindig harcoltam és harcolni akartam ellene.
         Csak egy lélegzetvételnyi csöndet lehell a tüdő.
- Tudom és ismerem. De nekem nem erre áll fel, Brayden. Engem nem érdekel a test. Hús… húsból áll minden, a féreg, a patkány, a vágómarha. ÉN több vagyok ennél. – Csendes és nyugodt, szavaiból sötét lelkébe tört, talán csak odaálmodott fénypászmák igaza villan. – Az ember, amit a fajtád ellenében védek, több ennél. Nevezd akárminek, az érzések és gondolatok, az értékek és az erkölcs szövedékét nem tudod hússá tenni. Ami az embert emberré teszi, az nem fordítható le a primitív nyelvedre. Persze, honnan is emlékeznél már rá, mi az az ember… - Elnémul csendes hangja, amit csak az élénél fogva kap fel és dob a férfi elé a szél; az orgánum, melyen újfent megszólal, kemény és rideg már, így osztja az ítéletet.
- Te nem elpusztulni fogsz, Minticz. Te sosem léteztél igazán.
          A tűzzivatar úgy terjed szét mindenütt, mint a rák, a lángnyelvek belekóstolnak mindenbe, ami csak elibük jut. Pokoli forróság csapja meg a malompadláson, a faszerkezet meginog, recseg alatta. De ez most nem a kapkodás perce. Pár másodperce van még, tudja jól. És pár másodperc kell, hogy a következő lépés jó lépés legyen. A malom nem omlik össze előbb, a forróságot pedig tűrni kell. Szorosan lezárja a száját, visszafogja a lélegzetét; ragadós verítéket sajtol a bőréből a körülötte izzó pokol, a szívverése megvadul, dobálja magát, mint a megbokrosodott ló, lángra kap a talárja…
          Abban a pillanatban dehoppanál csak, mikor Minticz előbukkan az istálló tetején. Ugyanannak az istállónak a falához simul merészen, a halálfaló elől elrejti a szalmatető lehajló teteje. Lélegzetét némára fojtja le vasakarattal, a torkának szegezi a pálcáját, megajándékozza hangjával a szelet, hogy az szétszórja szavait, Brayden füléhez vigye őket, mintha mögötte állna, olyan közel, hogy a lehellete forróságát is érezze a bőrén.
- Nem vagy… isten. – Rekedt a hangja, de csattan, mint a pofon. – Akkor sem tudnál… kijavítani, ha elkapnál. Kevés vagy ahhoz… Irtózatosan kevés. Nem leszel soha… több. Seggberakhatod a kibaszott evolúciódat, mielőtt pokolra küldelek.

- Erkölcs? Ezzel takarózol esténként? - szavai túlcsordulnak a gúnytól, ahogy megmártózik a zuhanó tájkép okozta mámorral. Mennyire gyönyörű, mikor magába roskad valami, akár egy malom, akár egy ember, vagy éppen csak egy apró szerv. Vajon a másik férfit sosem érdekelte mit rejt az előtte fekvő holt? Lassan feltárni teste gusztustalan titkait, bekukucskálni a mellkason vágott ipszilonon keresztül. Sosem fogta el az ábránd, milyen egy hűlő belsőség tapintása, hogy ránganak a sima izomszövetek is, mikor bekövetkezik az élet számára feldolgozhatatlan halál. És ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre vág a döglődő szövetek közt, ott rázza magát a kérdés, hogy mit rejt az aki mozog? Mik azok a titkok, amiket csak egy lélegző test rejthet? Armstrong, neked értened kell, neked TUDNOD kell mi pezsdíti a vérem! NE HAZUDJ MAGADNAK!- A jó ügy érdekében, a legnemesebb célért teszed minden léptedet, nemde? És mégis, mikor ott állsz egy tehetetlen ellenfél előtt, hamarabb vágysz arra, hogy halott legyen, minthogy eszedbe jutna ki is ő, és mit tett? Nem ijedsz meg magadtól, mert indokod van, ahogy nekem is. - fülbe csepegtetett, maró vitriol minden egyes szava. - Te haldokló istened nevében ölsz, én azért, mert... NINCS istenem. - mohón felnevet, és nagy, tisztátalan cseppekben fröcsög a nyála, talán valami ismeretlen métely is előkúszna nyelve mögül, ha nem szorítaná össze ijedten ajkait a légkör zavaró változásaira.
A betegségként lappangó gondolatok hangokká testesülnek fülében, és dühösen fordul meg tengelye körül, hogy láthatatlan ellenfelét fejbe vágja, de csak az üres levegőben vág utat talárja. Szeme pedig idegesen fürkészni kezdi a terepet, hogy vajon mi kerülhette el figyelmét, hogy kerülhetett ismét alávetett helyzetbe. Reflexeit készenlétben tartva veszi sorra a lehetőségeket, hogy mi történhetett hoppanálása során. Vajon egyszerre kezdtek menekülni? Pontosan hozzám vezette gyarló kis szavait, nem csak szétszórta a térben, de ahhoz, hogy tudja hol vagyok... nem kell látnia. Elmérgesül benne a tudatlanság és rozsdás láncait rázza a benne élő szörny. - GYÁVA! - ad hangot tehetetlenségének, és erejét fitogtató állatként üvölti le a köd mögé bújt csillagokat. A lét értelmét az emberré válás árulta el. Megkínozta az igaz eredetet, és ketrecbe zárta az állatot, ami az egyén maga! De ő, Ő MEGTALÁLTA a kezdetek forrását, és egyedül rombolja le majd a gátat, ami felett épp most hullik majd el utolsó védelmezője, hogy bűnös vérű áldozatként pecsétje legyen egy sötét kornak. Bár még nincs vége, még ki kell vívni a jövőt: óvatosan lépked hát a sajgó tetőn, ami akármelyik pillanatban beszakadhat, és ha elveszti egyensúlyát, akkor vége mindennek... Hát persze! Bestiális vicsorgása hirtelen változik sunyi rosszakarattá, és enyhít pokolmély tónusain. Keményen elrugaszkodik az öreg tákolmánytól és még a levegőben elkiáltja magát - Nox aeterna! - Pálcája hegyéből sötét függöny kúszik elő, miközben súlya alatt elhajlik a korhadt fa és a fagyott földre érkezik egy nonverbális Protego-t varázsolva maga elé a biztonság kedvéért. A burjánzó sötétség felfalta a házat és az érzékszerveket. Az igazi éjszakában a hangok is elvetélnek, hiába próbálna ordítani bármelyikük is a varázs megfojtja a hangot. Ismered az őrületet Saulus? Tudod milyen az, mikor a gondolataid egymásba tekeredve zuhannak a padlóra, és hiába erőtlen kísérleteid a fény gyújtására, Az én árnyamban te NEM TÜNDÖKÖLSZ!. Térérzékelésétől megfosztva indul óvatosan az egyik irányba, hogy kitapogasson valami támpontot és közben felrémlik előtte a vakságban töltött megannyi óra, mikor sikoltott gyötört elméje, hogy hagyják abba, legyen vége a varázsnak. És futott az őrültség elől, egészen addig míg át nem ölelte azt. Nosztalgiázva lépkedett vagy futott, nem tudta ő sem, csak haladt, mert tudta, hogy éreznie kell a világot, hogy el ne vesszen, taposnia kell a földet, még ha sikamlós tükörnek érzi, akkor is. Mindjárt vége, mindjárt vége. Nem ismeri fel a fejében szóló saját hangját, csak tudja, hogy mit mond. Tudja, hogy hiába csak tíz méter a hatótávolsága varázslatának, benne a tér spirálisan csavarodik és akár az uroborosz, akaratlanul önmagába harap. Möbius-szalagként csavarja körbe a létező világot, és roppantja szilánkokra a gyengét. Most mihez kezdesz? értelmetlen kongásként visszhangzik fejében a kérdés, aminek nincs kérdezője se igazán, ahogy talán kérdezett sem létezik.

        Magában hangtalanul nevet, vérszomjasan rángatózó állkapoccsal, de még nem mozdul, nem, ki kell várni a módját, pálcája szófogadó nyugalommal, de felkészülten vár, hogy újra beszéljen, kezdjen újabb szónoklatba, lovallja bele magát, hogy aláomlaszthassa az istállót, rávethesse magát ripityomra tört, félkész tetemére. Hisz kölcsön kenyér visszajár. Kellek, kicsi halálfaló? Hiányzom máris? Sarkhideg mosollyal hallgatja sakálordítását.
         Ahogy hirtelen elhallgat a süvöltése, érzi már; talán tervez valamit, talán rájött…
         És rosszkor.
         A gondolatnál is gyorsabb benne a reflex, az ösztön, a túlélni és ölni akarás szinte alig akaratlagos funkciója; előreszegezett pálcáját pillantásával összesimuló szinkronban kapja a zaj felé, a feje fölé, besimul a házfalhoz, mérlegelés nélkül választja a gáncsrontást… de aztán minden cselekedet, minden gondolat félbe lészen vágva. Vagy egyszeriben úgy tetszik, sosem volt talán.
         Vaksötétség hull rá, tömören, erőszakosan, mint egy rideg vasból való szemfödél, szint érzi, ahogy keményen a vállára vág a rádobott lepel. A rontása elpattan valahova, ki tudja, hova, nem ér célt, a szeme előtt térnek le pályájukról a vöröses szikrák, görbülnek meg, tekerednek kaján spirállá, hogy aztán eltűnjenek, és eltűnjön belőlük minden fény. Lumos. Nem is gondolkodik rajta. A pálca tehetetlenül rándul a kezében. Globus Lucis! Kiáltani akarja az igét, ordítani, de a sötét higanyként csordul le a torkát, kitölti a tüdejét is, elszorítja, és nem engedi szólni. Nitescatur! Colluceo! Nem fog sikerülni. Semmit nem lát. Nox Aetherna. Nem ez a megoldás. Nem gyújthat világot. Meg kell nyugodnia… gondolkodnia kell… fény kell, fény, fény!
         FLAMMA!
         Égj, lobbanj, villanj, ragyogj, robbanj, tüzelj, lángolj, világíts, szórd fényed, vagy csak pislákolj legalább, ha nem lángot, nem vakító máglyát, egy árva fénynyalábot, egy pászmát legalább, egyetlen sugaracskát… fényt! Ó, édes, édes világosságot! Napot, holdat, fáklyát, gyertyalángot, zseblámpát, neoncsövet, nátriumgőz lámpást, vagy egy kibaszott fluoreszkáló csíkot legalább a vészkijárat felé, hogy tudja, merre kell kimenekülni ebből az életből…!
         Sötét… létezhet egyáltalán ekkora sötétség? Vagy ez már nem is sötétség, hanem maga a vakság, egykor oly mohó pupillái örök éberkómája, vagy tán a világ teremtése előtti falánk nihil, a betölthetetlen gyomrú semmi, ami darabokra tép, ha nem mozdulsz, mint odakinn az űrben a vákuum. Mozdulni kell, mozdulni, mozdulj, auror, élj… Mozdul? Vagy csak áll? Talán nem is él. Eltűnt a háta mögött a vályogfal, emlékezett, hűvös, mocskos tapintása volt, igen, tapintás, érzéklet, amit tapint az ember, annak léteznie kell, az a fal is létezett, de hol van hát akkor, hol? Talán nincs is már semmi. Semmi nem mozdul, nem támad, nem szól, nem lélegzik… nincs fenyegetés, nincs állatias ordítás, nincs a mellébe csapódó átok, a torkát átdöfő penge, zöld villanás. Nincs… nincs semmi.
         … Legyenek világító testek az égbolton, s válasszák el a nappalt az éjszakától…
         Holdad vagyok, s te napom leszel, jut eszébe, eljött érte újra az a köd, ami meglátogatta, mikor Cass elment, a köd jött a helyére, a botladozó, tompító köd, amivel nem fért meg a külső világ, csakis belül lehettek zajok és lélegzetek, csakis belül, belül, idebent... De akkor a köd csak köd volt, nem volt ennyire ijesztő… felnőtt a köd, felnőtt nélküle, és most visszajött érte…
         Hol van? Hol a féreg? Megvakította, hát mért nem végez vele akkor? Nem, még nincs vége… még nem lehet vége… Hol bujkálsz, Minticz? Hol vagy? Miért nem… MINTICZ! Csupa fortyogó gyűlölet, vérforraló indulat, de hol az arc, ami ehhez kapcsolódik?
         Mért bújsz el?
         MEGÖLLEK!
         Maradványgondolat. Koszos sárnyom a padlón. De hol járt az a cipő? Honnan van az a sár? Hol van a tavalyi hó? HOL VAGY? – vonítja befelé. A sebesült állatot elhagyják a társai, elhagyják, csak magának vinnyog. Hangszalagai reszketeg kapuőrségét áttépve ömlik belé a levegő, de nem levegő az, mérges gáz, fekete, fekete, fekete párája a pokolnak. MIT TETTÉL VELEM? Te… te… te… pici koppanások odabenn a koponyaalap cirkalmas csonttaréjainak labirintusában.
         Te, sötétség halotti leplének szövögetője, te őrült Delilah, aki befontad szövőszékedbe az utolsó ép gondolatokat, hol vagy, Delilah? Hagyod, hogy megvakítsanak? Hagyod, hogy börtönömben puszta kézzel hajtsam a malmodat? Hagyod, hogy az oszlopok közé kössenek? Ezt kívántad, Delilah? Te rohadt kurva, te! Gyere, hadd fonom be a hajad. Kitépem mind egy szálig, letépem vele a bőröd, kikacsint a bugyborékoló vér alól koponyatető, hófehér. Benned is van valami kibaszott fehér!
         Minticz… te vagy az? Ott vagy? Létezel?
         Kapaszkodás a névbe. A gyűlöletbe. De van ott valaki. Akit ölni vágyik, mit ölni, darabokra tépni, beleharapni a húsába, foggal marcangolni le porhanyós csontjairól, belenyalni a vérébe, aztán forró fürdőt venni benne. Benned. Tebenned. Te, te, te. Milyen könnyen ürül ki a jelentése egy szónak. Hová szaladnak a szavak? Elvitte a cica a nyelvemet… a nyelvemet… kivágták a nyelvemet. Hova mész, te? Te, te, te. Quo vadis? Quo vadis, domine? Te, te, te. Ki adja vissza a jelentését ennek a két rohadt betűnek? Ki az a te? Ki az az én? A legrövidebb hang is egy mondat, és nem beszél egyik sem. ELI, ELI, LAMA SABACHTANI? „A te haldokló istened…” Haldoklasz, Uram? Vagy haldoklom én?
          A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: „Legyen világosság…”
         Csak akkor tudom már végleg, hogy mindvégig rohantam, mikor térdre esek. A tócsán betörik a jég a kezem alatt, és vág, mint az üveg, forróságot érzek, vért. Mint az üveg, érted? Üvegablak… tükörablak… ott a kihallgatóteremben, ott… tudod, Saul, tudod… annak a gyereknek milyen színű volt a szeme? Kék? Vagy zöld? Barna volt? HISZEN MÉG AZ ARCÁRA SEM EMLÉKSZEL! Futottam… futok… vergődök… tovább… megesz a vákuum, ha nem mozdulok! Minticz… ő tette ezt… Minticz vezette el hozzá a ködöt, mert Minticz fertőző, Minticznek pusztulni kell, a köd miatt, már csak a köd miatt is…
         MINTICZ!
         Meg kell találnia. Meg kell ölnie, és akkor örökre megöli a ködöt is. Minden újra tiszta lesz… fény lesz… van-e itt még világ, te rohadt Delilah, te kibelezni való bárcás? Mutasd, merre van Babilon, és én megyek, porig rombolom! Megölni… megtalálni… merre… van… merre…
         Nem kell fény. NEM KELL KIBASZOTT FÉNY! Hiszen itt botladozol velem te is valahol, igaz-e, Minticz… már ha létezel. Itt vagy. Itt vagy mellettem, itt kell lenned! Nem kell nekünk fény, Minticz, nem való nekünk az, annál jobbat tudok!
         Térden csúszik, kúszik, mászik, ujjai mohón túrnak a jégtükrök alá rejtett sárba, ami durvára fagyott ujjai alatt forrónak, testmelegnek érződik. Itt vannak a zsigereid, halálfalócska, itt túrok beléjük, hopp, egy máj, egy szív, pont, ahogy akartad, eltépem a vénát, artériát, kitakarítalak… kitakarítalak belül. Csillogni-villogni fogsz. Húst akartál, megkapod, a saját húsodból fogunk ma jóllakni, Minticz… véred lesz a misebor, amit valaki csak tévedésből változtatott vérré, víz volt az, fertőző kutak vize. De hol a húsod? Hol a véred? HOL?!
         A pálca. Pálca van a kezében. Megtalállak én, Minticz, nem is kell a fény, nem, tartsd meg magadnak, nekem jó ez a sötét! Megtalállak benne… A homlokához érinti a pálcát. Visus Venenanti. Láss, mint a gödrösfejű csörgőkígyó, infravörös, titkos ösvényt fess a bezáruló éjszakára, villásan kiöltött nyelveden érezzed a vért, azt az éjfekete vért, a kobrafogaid csikorogjanak a hús után. Érezlek. Izzol. Nem látlak, de élsz, meleg a tested, valahol kiszökik belőled a lélegzet. Én nem sietek, Minticz. Te sietsz… siet a meleged. Siet a vérszagod. Vérzel? Megsérültél, mikor leestél? Dögletes szagod van, még a húsod is csupa métely, meglátjuk, kimásznak-e belőled a kukacok, ha beléd harapok. Rothadt vagy belül, csupa lárva és genny és parazita. Minticz, Minticz…
         A gyűlölet mantrája a név.
         A levegőben úszó hússzag csal. Hol innen, hol onnan érzi, de szívós, éhes féregként vonszolja magát utána, kitartóan, mint a kullancs, aki egy lapra tesz fel mindent, mielőtt levetné magát a faágról a gazdatestre. Ha nem sikerül, elpusztul. Csak a testmeleg hívó szavában bízhat.
         Dögevőként tapogatja végig az őskáoszt. Zizeg, zúg, sikolt, börög, kattog, sziszeg odabent minden. De elmúlik, ha elkapja Minticzet. Ha elkapja… ha lerántja magához, ha megfojtja, szétveri a fejét egy kővel, ha feltépi a gyomrát, megöli, igen, megöli, milyen édes szó, akkor minden megoldódik. Minticz a kulcsa mindennek.
         Gyere, csókolj, Delilah, csókolj azzal a véres, kivert fogú, okádékfaldosó száddal. Csókolj. A tiéd vagyok.
         Csak egy perc, és magunkra döntöm a templomot. Mindannyiunkra. Pusztuljunk mind!
         Csak egy perc... csak egy.

A világok néha túl kicsiknek bizonyulnak. Ahogy csörömpölnek, kapálóznak az eszmék talpa alatt, és nem is tudja igazán, hogy a gondosan fényezett bakancsa hol kopog. Koponyája forradásainál talán, egymásba mélyedt csontok között egy sejtnyi rés? Valami van, valaminek kell lennie, hogy ellephesse a világot kárhozott aurája. Ahonnan kiszökik és selyemzsinórként tekeri körbe a megszűrt napfényt, hullazsákként terül a tájra. Hát akkor miért nem kúszhat be is valami? Miért ne állhatna ellen a kifelé áramló gennyes masszának valami nagyobb hatalom, hogy rátelepedjen a hosszú axonokra, és két neuron közül ellopja a teret, egymásba olvassza őket, egy undorító gombóccá szipolyozza az agyat. Megéri Brayden? Mit szól majd Shannon? Nem fog méltatlankodni a világ? Tudtad mindig is, hogy önmagadat emészted meddő ideáiddal. Selejt vagy, csak egy félbehagyott teremtés és fejlődésed csak egésszé válásod lenne. Egység a világgal? Sarokban hagyottak képzelgése csak... Minek is nyitogatod a szádat most is? Levegőt keresel vagy szavakat? Mindegy is, már olyan rég mindegy volt. Érzed te is, nemde? Ahogy ez a meleg füst lefut a torkodon... akár, cirógathatna is. Milyen jól esik az ölelés, milyen furcsán... emberi, és megalázó. Cirógathatna is bizony. Cirógathatna, ha nem döfné tele rozsdás vasakkal védtelen belsődet, hogy megteljen a tüdőd finom vérrel. Hát nem csodás egyszer a te csökött testeden is látni amit annyiszor végig néztél már? Ez a Minticzek sorsa, érzed? Kárpátokhoz láncolt démonokká válni, bömbölő szellemekké, akik testetlenül keringenek saját kudarcuk fölött. Minek is erőlködsz, ha a fájdalmad nagyobb lesz, mint egy ficam a bokában, vagy  néhány zúzódás a karon? Mit akarsz még magadtól? Mit akartál egyáltalán?
Finite! - nem tudja milyen íveket ír le a keze, nem érti miért nem mozdul pálcája görcsös szorításában. Csak azt látja, hogy nem süvít vissza fekete gyermeke a Föld közepébe. Hiába csúszik ki lába és zuhan a hátára nem változik semmi, csak fájdalma nyújtózik sokkal hosszabban, ahogy levegőért kapkod ziháló mellkasa, és a vágyai fosztott szervezet ördögi alkut is kötne néhány csepp levegő fejében. De csak ez a dohos füst jár keresztül-kasul testén, mintha minden szilárdságát feloldaná. Talán ez már nem is ugyanaz a dimenzió. Valami alternatív idősík, egy groteszk univerzum minden báj nélkül. FinITE! FINITE! FINITE! FINITE! esetlenül hempereg, mint gyerek aki futni próbál rémálmai elől. Ennyire elfelejtetted? Semmire sem emlékszel Matthew?
Csak ő hívott így. Reszelt hangja összeroppantotta halócsontocskáidat minden egyes alkalommal. Életet akartál, és utat mutattak neked a halálon keresztül. A pincék sötét alagútjait okoltad. Férgeknek való élet ez, nem tökéleteseknek. A túl sötét nem tisztít meg, csak a tűz tünteti el a húsodba vésett bőrt, lángoló csipkebokrok gallyai közt ül a tudás. Milyen balga tanok, milyen erőtlen magyarázatok. Hogy nem vetted észre már akkor is? És mégis milyen világossá vált, ahogy beette magát szivárványhártyádba életed első igazi éjszakája. Nem is olyan régi emlék ez, friss mint a rozsdás íz a szád szélén. Nyald le, áldozz magadból egy darabot önmagad szentségére. Úgy. Lökd el magad a padlótól, és... Ennyire vagy képes? Visszazuhansz, mint azok az ázott kutyák akiket annyiszor megvertél a régi birtokon. Ne is próbálkozz, úgyse vagy különb náluk. Rozoga szénváz, hüvelye a semminek. Nem születnél újjá sem, hanem a nirvána és létezés közt kerenghetnél, mert nem lenne isten aki befogadjon. Egyedül te vagy, egyedül te létezel Brayden, és semmi, semmi más.

Ellenkező teste könnyű drótként hajlik meg minden külső akarat előtt, ahogy kerengő elméje szegletében lassan feltűnik ő is, és átkarolja baljával a nehezen mozgó jobb csuklóját, hogy köröket formázzon maga előtt. Finite, Finite, Finite, Finite nem remegnek úgy gondolatai, mint az előbb. Nem tűnnek el nyomtalanul az első hangok, mire a szó végére ér, hanem ott maradnak végig együtt, de még mindig kontúr nélküli anyagként lebegve. Előzmény nélküli léptei is feleslegesen keresik a teret, hiába minden próbálkozás, egy nyílegyenes labirintusból nincs kiút, nem lehet. S akkor mégis, ahogy háta megfeszül a falon, és tapogatózó csupasz tenyere lassan megtalálja a fagyasztó síkot. Nehezen hajló ujjai egy ismeretlen, kiálló tárgyba kapaszkodnak, ahogy sokadjára köröket próbál rajzolni maga előtt. Gondolataiból rózsafüzért sző az ige, és halk mormogás zúg fel torkából, ahogy a másvilágok által kilégzett felhő bekúszik a talajba, vissza, ahonnan jött. Magába rántja rothadó méhe, és hirtelen rántja le leplét a rejtegetett világról. A gyér fény elől menekülő pupillák hiába szűkülnek drámaian össze, ezernyi apró tűként találja meg az eddig prűden, csak a körvonalait mutogató éjszaka fénye. Agyába szökő fájdalom ordításra készteti a testét, de vastag nyakán hiába feszülnek egyre jobban az erek, és szájüregét is hiába mutatja a világnak, a ki-be járkáló légmozgások lágy süvítésén kívül semmi nem zavarja meg a vidéket. Csontjaiban azért ott pattog a kiáltás, és oda-nem illő csomóként feszítené fel a bőrét, ha lenne hozzá elég ereje. Hamar feladja, és elhallgat minden zaj. Csak a bagolyhangok tisztasága, néhány rovar hallatszik. Minden eddig jelentéktelen nesz értelmes vonalakat ad hozzá a világ festményéhez. Ahogy kirajzolódik a nagy mű, gőzök oldódnak mohón a szaglóhámba. Fűre csapódott harmat, későn nyíló virágok, fűrészpor, doh, izzadság. Egy teremtett világ újrafelfedezése történhetne akár, ha nem bugyognának fel ismételten azok a furcsa ingoványok a fejben, amikben eddig aszódott egész testük. Brayden fejében még mindig hasogatott az intenzív ingerek összhatása, és érezte, ahogy valami kitalált égi hatalom ecsetet fog, és rajzolni kezd a kis címke alá: Tájkép két szenvedővel.
Vajon meddig tarthatott? Hány őrjítő másodpercig matattak a varázs ködében? De nem is, nem ilyen koholt mértékek mutatják ezt meg. Sokkal jobb kérdés, hogy hány beteg gondolat pattan ki benne, hány eddig ismeretlen része ugrott ki árnyékából és kezdte marcangolni? Lenne min gondolkodnod, nemde? Lenne mit tervezgetned, csak időd nincsen. Most valami egészen más cél uralja az elmédet. Emlékszel még, miket mondtál a köd előtt? Helyes. Vésd mélyen bőrödbe, hogy ne felejtsd el, és akkor se töltsd fel a hézagokat, ha már bevégezted munkádat. Mert nincs meghátrálás. Nincs.
Hol vagyok? Mintha egy másik életből eszmélt volna, úgy tekint körbe. Az istálló külsejének támaszkodik épp, és kézfejére rászáradt egy vékony vérpatak. Szépen rendezett körmeiből élesen vágó recék lettek, tiszta körömágya pedig megtelt mocsokkal. Térdénél szakadt ruházatánál csak egy apró horzsolás, elveszik megjelenése viharában. Egyedül bal bokája kérdéses, ami még tiltakozik minden nagyobb megterhelésnél. Mit csináljon vele? Hogyan tegye rendbe? Illetve, mikor lesz ideje rá? Megannyi kérdés cirkulál a fejében, de tudta, hogy nem húzhatja a helyzetfelmérést. Nem pazarolhatja el idejét, még ha az igazi sötétségtől érintetlen Saulust talán jobban is megviselte.
- Mit... - ernyedt suttogása tűnik el rögtön a levegőben. - Mit... - határozatlan, remegős hangja ismét megtorpan, ahogy észreveszi szívét. Mintha csak két dobbanás közti utat járt volna be a téboly függönyében, vagy addig meg se mert moccanni és most pótolja be a kihagyott ütemeket. - Mit láttál? - vesz erőt magán, és kiáltja el magát. - Tetszett?... Tetszett, hogy végignézhetted mit lát a tükör minden... MINDEND egyes alkalommal, mikor végigsétálsz előtte? - rekedt és erőtlen röhögéssel pecsételte le kérdéseit, majd az épület felé fordulva óvatosan hátrálni kezdett, bármikor készen egy pajzsbűbájra.

        Az őrülten tekergő gondolatok végzetes-fekete tintával rajzolják át agyveleje gíruszait, szinte érzi, ahogy beléje szivárog a sötétség vére, átfúrja, beléje harap, mint valami métely, aminek a lárvája ha egyszer megvetette magát a szervezetben, nincs visszaút, nem lehet kitépni a szövetekből. Kibéleli, átmossa a moccanó, örökös semmiből festett és el nem múló mindennel telített feketeség; felhasogatja a testét, belefészkel, lepetézik a lelkébe, ott hagyja sötét magját, ott hagyja örökre, mint átkos ajándékukat az emberhúst kívánó istenek, akik halandókat gyötörnek meg szerelmükkel.
         Kiválasztott lettél, Saulus… tiéd az örök IGAZSÁG, nem csak valami olcsó, ócska igazság, amiben örökké kétkedhetsz… Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád… IGAZSÁG, Saulus, AZ IGAZSÁG, vedd el, tedd az elsorvadt, béna szíved helyére, mert úgysem dobog az, hideg, mint a kő, élettelen, halott, hiába várod, nem fog verni ebben a csendben!
         A sötétségben derengő testmeleg fénye után küszködi magát, csapkodnak a karok, lábak, haldokló igyekezete ez a bűnbocsánat világossága felé. Minticz… Minticz… elkaplak… elkaplak, megöllek… mindjárt… akkor vége lesz… vége lesz… vége vége vége vége vége, akkor lesz vége!
         Minek neked Minticz? Hiszen benned van a mindenség, érted? Az emberi agysejt alakja éppen, mint az univerzumé… Isten csillagteste körül villogó szemcsék a véres kardú angyalok, végtelen hosszú axonjain át szól hozzád, téged hív körébe, téged szólít! El van ültetve beléd is a mindenség, ott fejlődik a gondolataid szövedékének puha, édesen ringató méhében, issza a véred, azték istenek gyermeke, ezért tűnik minden olyan tompának egy kicsit… dobogó szíve veri ezt a hasogató fejfájást a dobhártyádra… és minden szempillantás alatt százszorosára osztódik, sötét, hatalmas isten-magzat, és benned fejlődik… benned! …a hatalmat mint üveggolyót megkapod… Várj, Saulus, csitulj, és várj, csak annyit kell tenned, hogy kivárod, míg kifejlődik egészen, míg elég nagy lesz ahhoz, hogy szétrúgja a koponyacsontok szelíd illesztéseit, és megszülessen, rászabaduljon a világra; te hordod ki… A TE IGAZSÁGOD! A MINDENSÉG!
         Nem, én nem ezt akarom! Vért akarok, csak vért, csak húst, csak halált, nem akarom a mindenséget, elvakít, megéget az igazság! Pusztulj, te rohadt Isten!
         Végleg elveszett a sötétségben. Nem keres, nem talál semmit. Kő akad a kezébe, megmarkolja, lecsap vele valahova, valami reccsen, valami freccsen, forró vérszag! Igen! Ez jó! Ebbe lehet kapaszkodni, ez megtart! Újra lecsap. Újra. És újra.
         NEEEEEEEEEM!
        
         Ébredés.
        
         Születés.

         Halál?        

         Hol maradt a halál?
         Elsiklott felette? Rövid volt, mint egy szemvillanás, egy fejlövés?
         Vagy nincs… nincs halál, és minden, amitől rettegni kell, az örökké való élet? Nincs megnyugvás, nincs örök nyugalom a megfáradt léleknek, csak egy transzfer, lélektelen átkapcsolás egy másik dimenzió taposómalmához? Visszavesz a gyár, de csak látszatra, megrágnak, feldolgoznak, kijavítanak, új életté köpnek ki, valahol máshol.
         A teremtés rabszolgáinak sosincs menekvés.
         Nincs menekvés. Nincs vége.
  
         Összeomlott, megvert kutya módjára magába zuhant teste megvonaglik, reszket, magzatpózba görbülve öleli a sarat és a földet, a jégszilánkokat, a köveket, a mocskot. A valóság hirtelensége, intenzivitása, az éjszaka köddel terített ragyogása úgy hat rá a bénító sötétség után, mintha új szemet ültettek volna szemüregeibe, idegent, mástól valót, ami ellen védekezni akar a szervezet, ki akarja vetni magából. Két kézzel takarja szemeit, önnön kézzel szétvert kézhátáról vért mázol az arcába.
         Istenem, fény…
         De valami hiányzik ahhoz, hogy ez a mondat jelentsen is valamit. Mire a fény? Mire az ösztön öröme? Erőszakkal fogadja pupilláiba a vakító, villámló éjszakát, tőrdöfés szemeinek, de önkínzó akarattal látni akar. Megtalálni a mozaikdarabot, ami összeköti hulladékká felcsavarodott, darabokra hullott doménjeit egy működő, funkcionális egésszé… még mindig ott lüktet az őrület valahol a fejében. Az agya árkaiban meggyűlt a feketeség. De az érzékszervei vad újjászületése megtaszítja a valóság felé. Rögös út ez, gyilkos…
         A fájdalom jóismerős, ami a kezébe vág, de a sajgás mindig az akarat emlékeztető riasztása. Tűrni kell, eltűrni, hogy csordul a meleg, szenvedő vér a kézfej oldalívén. A vérszag erős, szinte hányingerre ingerlő koncentrációban van jelen, a földszag nedves, friss kavargása szinte jóleső, csitító ellenszer rá, és hideg éjszaka-illat, igen, a fagy íze, a lángok szaga, a pernye, a füst fojtogatóan valóságos aromája! Tüdeje rángatózva szív magába mindent, a tanya halálbűzét is, a magába roskadt istálló szúrós penész-kipárolgását és szalmaillatát, a bedőlt vályog felcsapó, köhögést idéző porát; vad zihálásra nyílt szájából kivillan a nyelve, mint a macskáé, ha belekóstolna a levegőben úszó, ínyenc szagokba. A saját lélegzete zavart kapkodása szinte döndülésekké erősödik fel a fülében, és a szíve… a szíve templomharang, mély hangú ágyú, táltosdobok ordítása, hajókürt, vulkán torkából feltörő moraj, a tenger zúgása, az ég villámlása! Ver, újra ver, él, ÉL MEGINT!
          Fény! Fény! Epilepsziásan rángatózó szemhéjak alá menekült, égő, nedvezdő szemei éhesen isszák azt a semmi fényt. De a szemére húzott bűvölet nincs tekintettel éledésére, izzó vörösbe keretezi Minticz alakját, akit eddig hiába keresett a sötétben. Ott van, suttogja neki a viperák szemének hű mását teremtő varázslat, ott a meleg, a zsákmány, az élő test, tele forró vérrel, amit korábban kívánt. Igen, ott van, és csak rá vár!
          PROTEGO – üvölti egész lénye némán, minden ösztönével, minden túlélni akarásával, amikor újra gyökeret vetett a testében annyira a tudata, hogy felfogja, hol van egyáltalán, miért, és ki ő. A varázslás pedig jobban visszahúzza önmagába, mint bármi. Előreszegezett pálcával vakarja fel magát a földről, esetlenül vergődő tagjaiba egyes egyedül az akarata rántja vissza a ragadozószerű ugrás lendületét. Minticz! Minticz… majdnem elkaptál… majdnem… de mit tettél a… Gondolatban megreszket a sötétség gondolatára. Életében először érzi úgy, jobb azt nem kimondani. Mi lett? Mit tettél? És ha megvoltam már majdnem, miért nem átkoztál? Megölhettél volna! Ó, te rohadt, te rohadt, rohadt! Frissen lobbanó gyűlölettel bámul a másik férfire. Megsebesült. És vérzik…
          A kígyó-öntudat magával húzta vér- és húsrealitású prédaíz annyira erős a nyelvén, hogy szorosan lezárja a száját. De hisz… minek erőlködni? Végignyal a száján a kígyóösztönöknek ellenállni nem tudó nyelvöltéssel, valahogy oda nem illő élvezetfélével, a pusztulás megédesít, felerősít, megélénkít minden ingert. Pálcás keze meg se rezzen; a harc olyan mélyen belevésődött reflex, hogy szinte már vegetatív funkció, akaratlan, erőfeszítés nélkül vezérelt. Hibáztál, Minticz. Meg kellett volna ölnöd, amíg lehetőséged volt rá… Vagy talán nem is volt lehetőséged? Hiszen gyenge vagy, akárcsak én. Sebesült. Igen, alig állsz a lábadon. Hogy fogsz összeszedni annyit a varázserődből, hogy küzdjél egyáltalán, mielőtt megbuksz?
          Hideg őrület költözik hirtelen megvénült vonásain szétszaladó mosolyába, ahogy hallja a másik férfi botladozó, erőtlen hangját. Hang… milyen furcsa… ó, az emberek beszélni is szoktak, tudnak beszélni! A némaság után olyan megdöbbentő… a semmi után minden olyan megdöbbentő...
          HOVA HÁTRÁLSZ, TE ROHADT?!
- Mit… láttam? – reszelős szisszenésként szökell elő a hangja, nem bajlódik azzal, hogy megköszörülje a torkát, hogy megvárja, míg visszatér az ereje. – Hiszen mindjárt megnézheted magad, Brayden. Tükröm leszel te magad… és ÖSSZETÖRLEK, BASZD MEG!
           OBSTRUCTO!
           CRUCIO!
          Átkát fűti a gyűlölet, a szenvedés utáni leplezetlen vágy, igen, látni akarja, hogy szenved, ahogy ő szenvedett, hogy vonít, hogy sikolt, ahogy ő üvöltött befelé, hogy vergődik, ahogy ő vergődött, hogy öleli a sziklás lapályt, ahogy ő ölelte…
          Már nem akar könyörületesen végezni vele, mint a veszett rókával. Könyörületesség, mi az?
          Kimásztam az összedőlt templom romjai alól. Kimásztam a kibaszott templomod kövei alól! Most te jössz, Delilah… VISÍTS!

Ujjai mintha egybefonódnának pálcája érdekes spiráljaival. A haragos tiszafa szinte táncol előbbi mágiája nagyszerűségétől. Kineveti a dühös aurort, mint egy meg nem értett gyereket ugrálja körül odaképzelt hullámzása. Óhatatlanul teszi fel a legkínosabb kérdéseket, aminek helyük sem lenne egy ép agyban, egy sebzetlen társadalomban. Miért nem hallgatsz rájuk Saulus? Miért nem esel össze kereszted alatt, amit fölöslegesen cipeltél idáig? A szégyentől félsz? Hogy a te arcodról senki nem törli le a verítéket? Remegsz önmagad súlya alatt, és csak idők kérdése, hogy magadba zuhansz, mint a jól nevelt házak, akik nem szeretnék tovább foglalni az értékes teret. Téged nem így tanított az élet. Te kiharaptál magadnak egy szegletet a világból, és ahhoz úgy ragaszkodsz, mint hajóroncshoz a tenger közepén. Se sziget, se part. Hát mire vársz? Rég tudod, hogy repülni nem lehet, és az egyetlen igazi út, csak a láthatatlan mélység. A feltérképezetlen valóság, a tengerfenék komor nyugalma. Még ijeszt a természetesség látképe ebben a teleaggatott világban. Még tiltakozol a horizont magánya ellen, mert túl kényelmes ez a megerőszakolt, felöltöztetett plasztikum, amiben felnőttél. Ez a takargatott és kisemmizett igazság, ami lassan felkúszik rajtad, át a pórusaidon és utálatos özönnövényként telepszik meg a fejedben. Ez nem egy megbundázott meccs, ahol szerepet kell játszani, ez a molekulák mozgatta élet, ahol addig lehet csak visszafordulni, míg működik a vegetáció, és perpetuum mobile zajlik a láthatatlan élet egy testen belül. Nem választhatod meg, hogy mi létező, és mi a koholmány, csak azt, hogy melyiket tekinted annak. Te nem látod át ezt a lenyűgöző összefüggést, nem vagy képes értékelni azt, ami az öledbe hullt. Csak bömbölsz készülő sírod felett. Ó ne félj! Én már rég megástam a tiedet, te csak feküdj bele, és ahogy pereg rád a finom föld, nyisd ki a szemed, és maradjon bent az utolsó levegő, nyeld vissza a hüledező szavakat, és, ahogy a kettő keveredik, feloldja egymást és végigsüvít a testeden bánd meg, bánd meg minden bűnödet amíg képes vagy rá.

A repülő rontásra kicsit későn kapcsol, de ideje van viszonozni és, a két ugyanolyan színű csóva nem sokkal előtte találkozik és pattannak szét felhorzsolva a repedt földet. Néhány meggondolatlan madár riad fel és repül még messzebbre az őrült párostól, ahogy az összetéveszthetetlen atmoszférájú átok előtűnik az ütközés fényességéből. Választás nem révén pálcája végét tartja bele az ujjait nyaldosó nyalábba. A sivító sárkányszívizom nem képes elnyelni az erős és idegen varázst, így ördögi fájdalomként szalad végig karján annak egy része. Rángatózó izmai védtelenné teszik néhány pillanatra. Kiszolgáltatottságát csak fokozza, hogy egy hosszabb szemhunyásra kényszerül teste, ahol végigjárja a pokol első öt körét. Beljebb is mehetne akár, ismert és félt vendég. Foglalt hellyel Lucifer jégtrónusán. Bosszúálló démonok integetnek arcába, és mutatják fakírágyát, amivel együtt hibernálják fertőző testét, és tesznek meddő kísérletet egy eszme elzárására. Nem tudják, hogy elméket nem törnek ilyen könnyen, hogy egy körbelehelt jégbörtön a lángoló centrumban nem hátráltathatja meg a veszett románt, csak elősegíti újraszületését, hogy, ha kell, amikor szükség lesz rá, eljöjjön ismét ítélni élőket és holtakat.
S ahogy a rövid némaság után szemhéja megmutatja lángoló íriszét és ijesztő bömbölést zúdít a világra. Az állati ősöket idéző kiáltással erőt vesz magán, és a kezében szorongatott társ körül sercegő szikrákat indulattá formálja tudata, hogy határozott egyenesben induljon ellenfele köldöke felé.
- Hát nem érted? - mintha vörös port öntöttek volna csarnokvizébe, szeme fehérje eltűnt az elpattanó erek között. Késztetését a testét járó kín elülvöltésére inkább egy formázandó szó elejébe fojtja, és nyeli vissza a megakadt hangot. - Kép a tükre felett nem uralkodhat! Pusztíts... PUSZTÍTS CSAK és önmagad fojtod! De már el is kezdted... már el is kezdted... - hangja kiszámíthatatlanul vékonyodik a szavak közepén vagy végén - Nem veszed észre... NEM... VESZED... ÉSZRE! Máris hátba döfted a magasztos elveidet. Hova tűnt a szánalmas istened szánalmas bírája? Már sokkal... sokkal jobban tetszel. Gondolom te is érzed, hogy egyre közelebb... közelebb... KÖZELEBB kerültünk! - vérfagyasztó kacajával együtt lendül jobbja, és ha nem kényszerül védekezésre akkor egy nonverbális Expulsot küld a lába elé, hogy a felverődő por és törmelék árnyékában érkező - IGNIS! - ropogóssá pörkölje Armstrong arcát, hogy majd könnyedén törjön a halálfaló fogai között.

           Elmosolyodik.
           Igen, mosolyog, vagy legalábbis torzulva valami elvadult hiénaörömöt ránt a szájára a pillanat, ahogy Minticz bőre alá váj az átok, amit a magafajtának sosem szabadna még csak lehetőség szintjén sem számba venni. Használta már. Néhányszor. De rég volt, és már elfelejtette, vagy talán sosem érezte igazán, mennyire kibaszottul jó érzés. A velőt borzongatja, finom szálú selyemként csúszik végig a gerincárkában. Megdobogtatja félhalottnak érzékelt, de nagyon is nagy lángon kalapáló szívét. Édes kis rándulás valahol az első keresztcsonti csigolya tájékán. Örömbe borítja attól oly sokáig megfosztott lényét; a teste épp úgy kéjeleg a tapintható gonoszság babérkoszorújától, mint egy falat kenyértől, egy korty víztől, egy másik testtől. Belül, mint valami groteszk májusfa, egyszeriben kivirágzik a tudatra: Minticznek fáj!
           Szinte magáról megfeledkezve nagylelkűen belefeledkezik a pillanatba. Műértőként lép közelebb a rég megsemmisültnek hitt, felbecsülhetetlen értékű műtárgyhoz. Pedig most, lehunyt szemmel, a tőle kapott kínnal küzdve alighanem könnyen lefegyverezhetné… De eszébe sem jut. Az éjszakára szomjas, kitágult pupillái mereven szegeződnek a vergődve ellenszegülő idegek és tehetetlenül rángatózó izmok játékára, megvonagló arcra, ami most, a fájdalomtól torzultan, szétszaladó hegeivel úgy mutat, mintha tükörben pókhálóformán széttört arcmás lenne, tükörkép csupán, éjjeli rémkép… de ha tükörkép, annak tartoznia kell valakihez, kinek a képmása? Nem. Nem is egészen ember, csak valami egzotikus szörnyszülött, preparálni való torz, akinek egy nagy üvegtartálynyi formalin alatt volna a helye. Ez alatt a néhány másodperc alatt most először nem csupán kiirtani akarja, talán még csak nem is büntetni, inkább… nyakörvet húzni rá, ketrecbe vágni, és figyelni naphosszat, ahogy kínlódik. Nos, Brodowski pincéje véletlenül eléggé tágas… almot terítene neki, és ráírná a kis műanyag etetőtáljára a keresztnevét: Brayden. Ó, igen, Brayden…
           Csúsznál-e térden, Brayden, ha muszáj lenne, megmerítkeznél-e a szennyben, amit élettér gyanánt kapsz, ha ez az egyetlen lehetőség a túlélésre? Van annyi fájdalom, hogy némán kushadó, üres tekintetű, vegetatív férget csináljon belőled? Ki tudja oltani a szenvedés, elég szenvedés, kegyetlenül, embertelenül sok szenvedés ezt az elmeháborodott lángolást belőled, betömi-e a szádat, ha kiégetem belőled az összes szinapszist, kiégeti belőled ezt a veszélyes értelmet, ha tönkreteszlek sejtről sejtre, lesz-e belőled végre csöndes, nem mozduló sötétség, vagy még a szétzúzott koponyádból, porrá morzsolt gerincedből kiloccsantott velő is ordítaná tébolyult, világmegváltó eszméit?
           Alighanem.
           Maga elé tartott, a férfire szegezett pálcával áll előtte nem sokkal, de csak az üvöltésére rezzen meg, és pöccint pálcájával, hogy annak önkéntelen védekezésével semmisítse meg az izzó tőrheggyé összegyúrt indulatot. De a hidegség, a józanság túlságosan is hiányzik most belőle, indulathoz, gyűlölethez nyúl ő is. Kétélű kard.
- Ennyi telik tőled, haragos szikrákkal támadsz, mint egy kisgyerek? – mordul megvetően horkantva, és hagyja, hogy a szikrák kioltsák egymást, és éteri vörösesen robbanjanak egymásból a semmibe. Az arcába vág a forróság, és minden bizonnyal így van ez Minticczel is; anyag és ellenanyag, vagy inkább anyag és túlságosan is hasonló anyag fúziójának vad násza. Elhárította ugyan, de így is szinte érzi, hogy megégeti… vagy csak képzeli, hogy a húsába harap a harag, és lángra lobbantja őt is,megalkotva Minticz mását? Tükrök, ROHADT TÜKRÖK!
           Még érzi a csontjaiban a sötétséget. Éhesfekete szinuszokat tör a csontgerendák közé, öblébe hívja a testében bujkáló minden eredendő gonoszságot, és ott fortyog benne, kicsiny hólyagokban, kitörésre, újabb átkokra, újabb üvöltésre áhítozón, kielégíthetetlenül. Dühödten rándul meg, és félbevágja a férfi szavait támadással. Futóhomokká változtatja a talpa alatt a talajt, a megrepedt föld nyílásai ásítozni kezdenek, és magukba akarják nyelni.
-  Mit tudsz te az én elveimről? – rivall rá. – Vagy az istenemről? Hiába játszod a mindentudót, a prófétát, nem tudsz semmit. FOGALMAD SINCS SEMMIRŐL! – ordít rá indokolatlanul, és a pálcája szinte magától rándul újra a kínok átkára. Gyötörni akarja! Szenvedjen az a rohadt! Zihál. – Mióta érzed azt, hogy semmi közöd nincs már a valósághoz, mi? Mióta muszáj az őrület világába menekülni ahhoz, hogy valami értékeset találj magadban? Ezt mondjad, Minticz!
           A porfelhő hirtelen csap fel, csak a tapasztalatnak köszönheti, hogy beéri egy csúfabb égéssel halántéktájt, és nem perzselik meg, mint egy kampóra akasztott disznót: az elterelés mögött rejlő másik támadást sejtve tér ki, vetődik hátrább a földre, de még onnan is van hangulata ahhoz, hogy ha lehetőséget kap rá, Minticz szegény kis kificamított bokáját ripityára törje egy rontással. Maga körül több helyen utánozza le a nonverbális robbantást a sziklás talajon, hogy Minticz a saját vermébe essen, és ne lehessen biztos benne, pontosan hol van. Ilyen akusztikus körülmények között, ilyen közelségben a hang elárul valamit, de nem mindent.
           A rohadt életbe, megengedhetetlen hibákat követ el, egyiket a másikára. Nem csevegnie kéne, hanem kinyírni ezt a kis rohadékot!
- Ó, dehogy – csikorgatja a fogait rá. – Csak azért érzed így, mert már tudod, hogy én vagyok az utolsó ember, akit életedben látsz… Nekem majd akkor kezdesz el tetszeni, ha már patkányok rágják a húsod. Vége a játéknak, Brayden. Ne papolj, KÜZDJ!
           És vége, valóban. Mozgásán, feltámaszkodó, talpraugró lendületén, támadó hevén érződik, most már ölni akar. Nincs több kínozgatás meg játszadozás, abban a pillanatban szögre akasztja a férfi lenyúzott bőrét, hogy a legkisebb lehetőséget kapja rá.

Folyamként indul meg a föld alatta, és mint a homokra épült ház zuhannak kavicsok a koppanó mélybe. A hosszú sáv fürgén nyújtózik lábai felé, és kénytelen oldalazni, ki az ingoványból. Fájó bokája, amit egy gyors varázzsal visszatehetne, ha lenne szemernyi ideje is, makacsul nyekken a súly alatt. Bizonytalanságában megcsuklik többször is, de nem zuhan le, hogy a talaj megágyazott koporsójává váljon. Hiába az est, a kisajtolt, hidegen párolgó izzadság, a kényelmetlen kosz, a támaszt kereső végtagok, ma nincs meghátrálás. Az adrenalin nem engedi érezni a test sikolyait, és veszett vadként űzi a vadász házába, vagy épp tébolyult vadászként a rókalyukba. A düh, a bosszú, a sors diktálja a cselekedeteket, az átkokat. Nincs esély. Nem megoldás átcsúszni a szűkülő rések között. Fordulni és ütközni. Az erősebb eszme, a megtestesült idea úgyis elharsogja a maga igazságát, és tagadhatatlanul nyilatkoztatja ki az ítéletet. Mert nem érzed, nem hallod Saulus, ahogy felhangzanak a trombiták és törnek a pecsétek? Kiborult a harag pohara, és az ellenségek fövő vére egybeolvad a hulló viaszszilánkokkal. Hova kerültetek kicsi emberek? Minek ilyen messze kószálni az édenkerttől, ha úgyis tudjátok a történet végét? A levágott lábú szabad akarat körbeúszkált a holdfényben és egyre csak mesélt, súgott a fülekbe, mindenféle artikulálatlan érzést, és lassan kottázza a hét főbűnt, mégse mond semmi újat, csak vonzóvá teszi a napi rutint. Pulzáló artériáiban bővebben zubog a vér, és hirtelen minden élesebb lesz. Droggá válik az élni akarás. A robbanó sziklák mögé belátni mégis képtelen, és morogva keresi az esendő körvonalakat, a túl nagyra nőtt vírus utolsó tagját. Csak a bújócskázó hang tekeredik elő valahonnan. Figyelmeztetés, fenyegetés. Felhívás keringőre. Nincs több kérető hátralépés. Nézz szembe a realitásokkal Brayden, és fogadd el, hogy ma veszteni fogsz. Összeroppant a nagyobb mágia, mint a háborgó mókusokat régen te, úgy töri majd el csontjaidat, és forgat ki bőrödből. De ki venné fel ezt a bűzlő bundát, ezt a megszaggatott köpenyt, ami már magába itta a takargatott vétkeket. Nincs isten aki megbocsájtana a keresztfába vert szögnek, nincs kegyelem annak, kinek böjtje csak a halál. Talán felzúgott az égi kar, mikor a halálfaló szeme sarkából látja a fénylő átkot, amit eltéríteni esélye sincsen, és ha elvenné balját, akkor a takarásában lévő másikat érni a ki tudja mit hordozó rontás. - FINITE INCANTATEM! - kiáltja kétségbeesetten, de az alig gyengülő rontás így is szétterül bokaporcán, és rágó féregként eszi bele magát a szövetekbe. Nem roppant a csont, de érzi, hogy képtelen lenne megállni, és sánta állatként menekülnie kell. Futnia kéne, mint a vadnak, ami piros csíkot húz a hóban maga után, és tudatlanul lapít a bokorban, nem tudva, hogy az ágak közt már születése óta várja őt a halál Egy lábon egyensúlyozva próbál minél hamarabb kontrázni, és az első eszébe jutott igét harsogja rögtön - Custodia Flammae, CUSTODIA FLAMMAE - A pálca vége kört rajzol a levegőbe, mire a föld hajszálrepedéseiben narancssárgán izzani kezd a sötét, majd ahogy bezárul az elképzelt síkidom fölrántja a tiszafavesszőt, és a híg magma lassan folyó lávaként terül el egy túl széles sávban a lerobbantott kövek körül, és csak remélni tudja, hogy az auror is benn ragadt, és gyerekes hibája nem válik még nagyobbá. Zihálva szorítja bokájához a pálcát, de csak láthatatlan sínbe rakja a mágia segítségével. Nem gyógyíthatja meg, nem használhatja el fölöslegesen vészesen fogyó erejét, hisz a ma egészen másképp fog végződni, mint eddig gondolta. Már látja maga előtt a csurgó vért, mert vér... VÉR KELL! Zúg fel benne a rejtélyes lény, és merev lábbal, de fájdalom nélkül közeledik a kör felé, hogy az első adandó alkalommal láthatatlan késeket állítson Saulus karjaiba. - VESZTETTÉL! - ordítja már-már éneklve.

           Az ereiben felzúgó vér izzón üdvözli a harcot, végre eljött ez is, végre vége az ide-oda lökdösött szavak, fenyegetések és kontrasztigazságok fallabda-játékának, és eljött az igazi cselekvés ideje. Az elme emberien gondolkodóvá és gátlásossá nevelt, beszéd, mimika, gesztusok gyermekded párbajára szoktatott fele kushad, és színre lép az eredeti való. A pillantása mereven, kifejezéstelenül szegeződik előre, míg a szálló porfelhő-pamacsok mögül Minticz hőtől sugárzó alakját pásztázza vérszomjasan. Tagjai gyorsabban, vad lendülettel mozdulnak előre, kínvörösre égetett halántéka körül elszunnyad az adrenalin dajkaölén a fájdalom, már ahol még maradtak egyáltalán idegek az égéstől elhalt szövetek közt, hogy fájjanak.
           Nem kertelt. Minticz pontosan tudja, mire számíthat. És az csupán a vég. Egy lezáró pont nyálat fröcsögtető, bomlott próféciái szinopszismondatának legvégén.
           Mágiájuk már kóstolgatta egymást, kölcsönösen oltották ki a másik legbensőbb indulatának szikráit, az ismerkedés, a tánc előtti rideg főhajtás megvolt, ami a másik mozgásának gyengepontját kutatja. Minticz nem mutatott sokat, de ez még nem ad okot rá, hogy lebecsülje; el is rejthette, leplezhette a hatalmát. A fanatikusok vad hitével tudja és hiszi, hogy győzni fog, ő lesz az, aki a másik vértől csöpögő fejét a hajába markolva a magasba emeli, még mielőtt újra eljönne a hajnal, de nem vár és talán nem is vágyik könnyű győzelemre, minden idegszálával figyel, minden töredékmásodpercet kihasznál. Három lépéssel Minticz előtt kell járjon, ha nem akarja kockázattal koszolni éveinek, tapasztalatának, józanságának előnyeit.
           Józanság… a véríz még mindig ott dobol a nyelvén, szaglóidegei közt hárfázva táncol a fémes, éhes szag. A homlokára rajzolt kígyószem-bűbáj érzékelte testhő még mindig vadul vöröslik, fodrozódik, izzik a férfi teste körül. Nem lehet róla megfeledkezni. Hüllőszájú vérszomj sziszegi zsoltárait a fülébe. Meg kellett volna szüntetnie… igen, fel kellett volna oldania a varázslatot. De most már nincs rá idő. Tűrnie kell.
           Mire talpraáll és cselekedni kész, addigra Minticz már lépett, bár látja, hogy talált a bokájára célzott átok, de a lávakör ijesztő hirtelenséggel gyűlik köré, így most azzal kell foglalkoznia. Forróság csap az arcába, a hő máris felfalja előle a friss oxigént, újra hasonló kelepce, mint a rágyújtott malomban. Elhoppanálhatna, de akkor előbukkanásakor túlságosan sebezhető volna, mást talál ki. Minticz vonzódik a tűzhöz – akárcsak te, Saulus –, hát kapjon inkább egy kis fagyot! Felméri a távolságot, de nyilvánvaló, hogy túl széles, úgyhogy a kör Minticzhez közeli oldala felé suhint szélesen a pálcájával.
- Gelum Rigidum! – süvölti hőségtől elrekesztett hangon.
           Kegyetlen fagy vasfogait hordozó igézete sűrű, tejfehér párájú fagyként, felhőbe zárt szibériai tél esszenciájaként terjeszkedik előre. Tarol, megfagyaszt mindent, ami az útjába kerül, kővé dermeszti újra a lávafolyót, és folytatja útját előre, a varázsló felé, hogy csontig hatoló hidegével megdermessze a mozdulni akaró ízületeket, és érintése nyomán elhaljon minden szövet, kifagyjanak az idegek, törékeny, morzsolható üvegtokká torzuljon a bőr.
           Lép is nyomban az igézet után, ki a körből, a hideg felhőn túlról kicsit homályosan látja a dolgokat, bár a testmeleg izzó színe elárulja, hol áll Minticz, azt viszont nem, miben mesterkedik. Védekezni már nincs ideje, alighogy átlépte a simára fagyott köveket, telibe kapja az átok döféseit, karját teljes hosszában szúrják, metszik át, hasítják fel láthatatlan pengék. Nem ordít fel, de megtorpan és megrázkódik a kíntól, keze görcsösen szorul rá a pálcára, hogy el ne ejtse fájdalommal zavarossá vadított idegeivel; állkapcsa megfeszül, hogy visszatartsa az üvöltést, ami elárulná ellenfelének, mennyire hatásos volt az akciója. Fogai alsó ajkába marnak küszködő, vadállati agresszióval – ebben a pillanatban, míg embertelenné edzett akarattal leküzdi a bőrébe szaladó kések fájdalmát, sebezhető. Feltépett artériái vadul öklendik ki a vért.
           De aztán az értelem egy hosszúra nyúlt pillanat után újra felvillan a kíntompa szemeiben legyőzhetetlen parázsakaratként, és arcára komor elvetemültség merevedik, még sötétebb, még vadabb, mint eddig.
- Tévedsz  – sziszegi megvonagló hangon. Robbanni készülő csillag, megfeszített isten; fájdalomtól középhelyzetbe kényszerített karjain forrón és sötétpirosan csordul végig a kiontott vér, átáztatja a téli talár vastag szövetét. Sok lesz az a vér. Sok, ha még folynia kell. Arca csontélére, járomcsontjára ráfeszül a bőr, ahogy megemeli a pálcás kezét. – Ez… kibaszott kevés ahhoz, hogy legyőzz… engem. 
           A pálca reszkető hegye a férfira mutat, száján halk lehelet az átok:
– Avada Kedavra.

Kényelmetlenül érezte magát. A sár, a vér, a fekete körömágyak, a túl meleg haj, az izzadság, a szakadt ruha, a tehetetlenül összeeső belső váz, az állás. Akár falusi kisgyerek a túl hideg és túl üres templomban, ahol túl kemény a gyóntatószék, és már sebes térde, ahogy félősen átnéz a rácson túli másvilágra, ahol épp hasát vakarja a pap, ő pedig még csak meg sem görnyesztheti a hátát. Nem érti, hogy miért látszik a lehelete az isten házában, nem érti miért teszi olyan beteggé a fény a magas ólomüveg, és miért tűnik csak egy nehéz rongynak a ministránsruha. Nem érti, csak összehúzza a szemöldökét, és nekidől az égetően hideg rácsoknak, hogy a hangtól megijedjen az atya, és nézzen rá. Lássa, hogy abban a szempárban régi máglyák fognak újragyulladni, és az utolsó aranygyűrűt is a puszta kezével fogja lehúzni a püspökök ujjáról, hogy megmutassa az ilyen feltűnő ékszerek nem férnek át a garaton. Dacos, és visszafordíthatatlan gondolatokkal áll föl, és átkozza ki magából az egyházat, mikor sokáig visszhangzik a fülke becsapott ajtaja. Farkasszemet néz a leszegett fejű Krisztussal, és szentségtörően placcsan a szenteltvíz, mikor beleköp a tartóba. Innentől nincs visszaút. A kegyvesztettek halni születtek, de miért fontos ez, ha a hősök is? Nem jut eszébe ilyesmi, csak ott hagyja az értetlen pásztort, és beleborzong a fuvallatba, ahogy kilép a harangtorony árnyékából. Beleborzong, akár Brayden a közeledő hidegbe, és csak nézi a fagyott leget, ahogy töri maga előtt a teret az átok. Hullanak a friss kristályok, és koszos tükör lesz minden egy pillanatra. Egy gyorsan olvadó érdes felület, ami torz marionett bábként tükrözi a remegő férfit. Ahogy combjait mentve lehajol, és hasába mar a hideg. Szilánkossá törik a lebegő szövet, ahogy megtántorodik, és összenyomja a talajjal. Megreped a bőre is, és nagy, ínyszínű darabok hullanak ki csupasz hasából. A sötét lyukból ugyanakkor kiszökik valami, és ordít, telezengi az éjszakát, mintha lakomára hívná a vadakat, hogy még az őzek is mohón falják a készülő dögöt, a hulló eretneket. S vajon melyikük az? Mikor már összefonódott a két öblös zúgás, és spirálként tekeredve alkotják a jövő DNS-ét, ki mondja meg, hogy melyik volt előbb, melyik a fontosabb?
Lassan tápászkodik, észre sem véve, hogy könnyebb lett, és átsüvít rajta a hideg. Megállhatna gyógyítani, vagy csak letakarni apró gézzel, megállhatna, hogy  rendbe tegye mindenét és ne érezze úgy, hogy kiforratlan ideák gőzölgő masszája ragad hideg zsírként a bőréhez, és ez a fura idegenség hasaltatja el az eddig oly járható valóságon. Rendet tehetne. De nem akar. Egyetlen egy cél lebeg előtte, ahogy hallja a nyíló artériák zizzenését, az összetéveszthetetlen hangot, amikor Luciferként bukva hullanak a kövér cseppek, de egyiküket sem fogadja be a pokol és szétterülnek a betonon. Érzi a sánta préda jellegzetes vonaglását, és fájdalmas öröm villan arcán, ahogy rájön, hogy hasa képtelen követni tüdeje által diktált kígyómozgást és nehéz zihálásokká fajulnak a sima lélekzetek. Rövid megtorpanás, vészes közeledésében, végzetes felismerés, hogy nem opció az ütközés, a vágó súrlódás, csak az maradt. Utoljára áldozni agyak teremtette isteneknek, a mágikus kapuk zárainak. Ezt kell tennie, mert szükségtelen a megtartás, ha nincs pusztító, és minden fölöslegessé válik a teremtés nélkül. Együtt, egymáson, egymással. Feszüljön kötelék az ellentétek között, hogy az új, tökéletesebb kor csodáinak is legyen út, amin járhatnak. Ilyeneket gondol, furcsa képeket kerget a kihűlt sötétben, egészen a zöld villanásig. Az elmelobbantó átok minden eddiginél gyorsabban teszi meg az utat, és félelmetesen vibrál, úgy, ahogy eddig még soha semmit nem látott életében. Akárha masszív anyag körül dőlne be az idő, és torz egyvelegként ömlesztené magába az átszelt világot, elképzelhetetlen semmit hagyva maga mögött. Dementori erőként közelít felé, és biztos benne, hogy bármit tesz a lehetetlen entitás magába szipolyozza. Fel is adhatná. Minden erőlködés nélkül fel is adhatná.
- INV...ITO - hörgősen csusszan a begyűjtőbűbáj, miközben zsákként dől ki a védhetetlen rontás útjából, és a tehetetlenség momentumában nem veszi észre a pillanatot, mikor épp túlélte. És a furcsa ízű felismerést ismeretlen fájdalom nyomja el, ahogy gyorsan olvadó hasa ismét találkozik a talajjal, és az olvadó végű erek feketés patakban ontják magukból a gennyes vért, és rajzolnak alakzatokat a porba. Fektében még látja, hogy hatalmas gömbbe rendeződött a sűrű vér kitartott végű pálcája előtt. Tökéletes alkotás, amiben gyönyörködnie kéne a világnak, most mégis kegyetlenül átnyúl közepén, és bal keze vállig ázik az ismeretlen, mégis a soseérzett otthonmeleget idézi, merő kontrasztot alkotva maró, véres köhögésével. Csak ennyit lát. Talán még egy villanó átkot, ami túl közel van, és magába tekeredő spiráljában magával rántja, hogy el ne felejtse a fájdalmat, mikor kicsavarodik a dehoppanálás szűkös dimenziójából, és szaggatott ruhával, elnyűve és véresen koppan egy öreg magtár kemény alján.

           Néhány ujja nem akar mozdulni, kéztartása merev karomtartás görcsösen a pálcára fonódva; karból kell emelnie a kezét, máshogy nem megy. Létezik, hogy az átokkések átdöfték volna szakadásig a singcsontok mellett futó idegeket? Az behozhatatlan hátrány lenne… de már nem számít. Már semmi sem számít, ahogy csak áll, a férfin keresztülhalad a fagy lehelete, és már tisztán látja. Látja, ahogy papírvékony csonthéjként töredezik le róla a talár, és meztelen bőre sápadtan, vérszomjat gerjesztő lidércfényként villan fel egy pillanatra, mielőtt az is felrepedezne, akár a föld arca aszály idején. Pereg a szabálytalan poligonokba dermedt bőr, peregnek a film képkockái. Mint a málló vakolat. Mint az aszott, színesbőrű levelek a fák csontváz-testeiről, ha lejár a munkaszerződésük, és elhordja őket feketén szemét, avarnak, máglyának a kizsákmányoló ősz. Higgadtan, érzelemmentesen nézi Minticz roncsolódó, csupasz húsát. Már ez sem számít. A fagynyúzta barázdákban olajmocsokként csillog a tisztátalan, feketére fagyott vér. Nem számít. Neked se számítson.
            Mit is számítana, Minticz? Minden fájdalmat elmos az utolsó fehérség, zöld a villanás, de az csak a halál taxijának karosszériáján villanó lakkfény. A halál, azt mondják, fehérebb minden orgazmusnál, minden ópiummámornál, minden kíntól való önkívületnél. Fehér lesz, és most van vége. Neked itt ér véget. Az a zöld fény kicsap ebből a dimenzióból, érzékeny struktúraként omlasz magadba, és titkaidat elviszi magával az elmúlás az árnyékok birodalmába. Milyen érzés ott állni, megnyúzva, tehetetlenül reszketve, áldozatként, épp úgy, mint azok, akiket te nyúztál, te kínoztál? Akkor könnyű volt, fölényed volt, te voltál az erősebb. De itt most te maradsz alul. Vesztettél.
           Rettegsz, Brayden? Rettegsz, hogy mégis létezik Isten, ha más nem, a természet törvényeinek igazságossága, a te kontár evolúciódnak bináris bírája, erőkarjaiban neuronok acélhuzaljaiból font korbáccsal? Félsz, hogy lesz mégis valaki, aki elé odavetnek majd űrsötét lelkedig meztelenre tépve, hogy minden font húsoddal megméress és ítéltess? Mi az, amitől reszketsz? Hogy nem hagysz nyomot magad után? Hogy nem lesz utána semmi… se ítélet, se büntetés, semmi, csak szétszóródsz a szélben, mint az eszmék, amelyek nevetséges-csökevényesen emberi biztosítókapcsaikkal a Föld korpuszához rögzítettek eddig. Mi van, ha nincs semmi, nincs tovább?
           Hirtelen elfogja a vágy, hogy belenézhessen azokba a sötét szemekbe, és lássa, hogyan alszik ki a fény, hogyan rebben át a gondolat a létezésből a nemlétbe; közelebb akar lépni, de az átok túl gyors…
           Minticz mégis elkerüli. Kidől előle, megmenekül egy ilyen banális fordulattal. Felkelni nem fog tudni onnan, ezt biztosra veszi, csapdától tört lábú róka, de ebben a pillanatban ő is vadul megszédül a vérveszteségtől és a célt tévesztett halálos átok visszacsapódó erejétől. Mert hatalom kell ahhoz, hogy elég szándékot gyűjtsön a gyilkossághoz. Ennyi mágia elpocsékolása megviseli a használóját. Újra fel akarja emelni a karját, gyorsan, mielőtt még Minticz magához térne az esés jégbe fagyott szöveteit lehorzsoló fájdalmából, és cselekedne, támadna, de a begyűjtő bűbáj eddigre nem csak a talárja szövetéből, a bőréről és a kövezetről szipolyozza össze a vért, de feltárt ereinek tátongó torkából is újabb cseppeket sajtol, a fájdalom újult erővel lángol fel, szédítő, émelyítően szar érzés, mint aszketikus embernek a sután kivitelezett vérvétel. Újra összerándul, a pálca néhány centit kicsúszik a kezéből, fogcsikorgató makacssággal fonja rá az ujjait még erőszakosabban, görcsölnek összeszabdalt, összeköttetéseiktől elszakított izmai, húzódnak, fájnak az inak.
           A szédüléstől hullámzik a szemei előtt a kép, az összegyűlő, a folyadékok törvényszerűségei szerint szabályos gömbbe záruló sötétvörös nektár látványa maga a hideglelés, így igazán látszik, mennyi vért veszített. Sokat. És Minticz… az a vad taszulás, ahogy látja, hogy Minticz az ő vérével öntözi magát, az ő vérében füröszti oly sok mocskot látott karját: olyan, mintha valami roppantul nem kívánt, roppantul viszolyogtató közelségbe kerültek volna hirtelen, és ki tudja… Minticz, mi a francot művelsz? A véremmel… nem, azt nem, nem csinálhatod! Kábán suhint a pálcájával, a rémület, a gyanakvás, a düh gyorsítja a mozdulatot, tompítja a fájdalmat, de elkésik. Átka már csak a férfi testének földbe ütött lenyomatába csapódhat.
- HOVA MENEKÜLSZ, GYÁVA?! HOVA ROHANSZ ELŐLEM?! – ordít fel, most kiordítja minden kínját és indulatát. –NEM BÚJHATSZ EL! – Visszhang nélkül hal el az éjszakában az üvöltés, mint egy magányos vadállat segélykérése.

           Fekete kis szörnyek táncolnak elhomályosuló szemei előtt, csak ekkor döbben rá, hogy a vére még mindig ömlik, újra meleg patakokban csordul a kézfejéig. Összeszedi az erejét, most érzi, hogy a Minticzcel való küzdelem sokkal jobban kikészítette őt is, mint gondolta volna. Letépi magáról a talárt, hogy szabaddá tudja tenni a karját, a hideg marását most nem érzi; gyors kötést bűvöl magára, a gyógyítással most nem vesződik, ki tudja, milyen feketemágiás módszerrel hasogatta így szét, felesleges próbálkoznia, a mágiáját se pazarolná szívesen, amíg él a férfi. A nyomókötés elcsitítja fröcskölő artériáit, ennyi egyelőre legyen elég. A jobb karján nem az igazi a munka, számtalanszor kellett már ügyetlenebbik kézzel dolgoznia, de most mégsem megy, reszket, vonaglik a keze, beéri egy hevenyészett kötözéssel. Meg kell találnia Minticzet, mielőtt az még… bármit is tenne. Megfeszíti az izmait, tudatosítja magában, hogy veszély van, és mozgósítani kell minden maradék energiát és akaratot.
           Az, hogy az a beteg rohadék több unciát lopott el a véréből, nem jó jel. Nagyon nem jó. De egyben arra is utal, hogy itt kell lennie a közelben. Ha új módot eszelt ki arra, hogy legyőzze, akkor nem ment messzire. Ahhoz túlságosan is szomjazza, hogy láthassa rajta a legyőzöttséget. Igen, Minticznek itt kell lennie valahol… de hol? Túl nagy ez a rohadt birtok…
           Brayden vére még a sötétben is tüzes rubinszemcsék halma elhullajtva a főben, itt, ott, meg amott... lehajol, a tenyerére vonja, a vére alapján könnyen megtalálhatná… csakhogy ez nem csupán Brayden vére. Az övé is belekeveredett. Nem tud bűbájjal kutatni utána. A nadrágjába törli a vért, undorral, és körülnéz, felidézi az épületek, félszínek elhelyezését gondolatban. A feje már hasogat a túl sok feldolgozni kényszerült érzéklettől, így feloldja magáról a hőlátó viperaszemet, mielőtt elindulna szédelegve, de kérlelhetetlen akarattal.
           Ha rítusba kezd a megszerzett vérrel, ahhoz hely kell. Ennek nem sok belső tér felel meg. A malom kiesik, az istállók, ólak oldalfelé nyitottak. A ház talán túlságosan is magától értetődő. De még így is van bőven, amiből válogathatott… megkerüli a szétdúlt, még mindig lávafolyammal és jégszilánkokkal borított, felhasogatott csatateret. A hoppanálás és a felderítés most különösen meg fogja viselni, de nincs vesztegetnivaló ideje. Reszketegen ölt testet újra az épületegyüttes legmagasabb pontján, és majdnem le is szédül onnan, míg pálcájával végigfésülve az egész birtokot, szisztematikusan beborítja a felderítő igézettel, ami kimutatja a legalább kutya méretű gerinces élőlényeket. Itt pedig nincsenek, csak varjak, hollók, patkányok.
       Megvagy.
           Mély levegőt vesz, dehoppanál, hogy aztán a magtár bejárata előtt bukkanjon fel hamarosan újra erőfeszítéstől verítékezve, átvérzett kötésekkel, lefojtott zihálással, majdnem némán. A meglepetés erejével akar rárontani Minticzre. Nincs több lehetőség. Azonnal kell végeznie vele, mert több átokra már nem futja. Már nem bír el, csak egyetlen egyet – a legsúlyosabbat.
           De azt, ha bele is pusztul, végre fogja hajtani.

A világ tompa, a fájdalom éles. Torz magzati pózban fekszik, és tűri, hogy masszírozza a ridegség. Zsinórtalan köldöke makacsul hallgat, csak fölőle okádja teste a piszkos vért, ami Rorschach-teszt tizenegyedik mintáját körvonalazza alatta, megalkotva a félreismerhetetlen, növő őrültséget. Az ősi fájdalmat, egy almacsutka torkon akadását, mikor épp igazat készülünk mondani, vagy a koppanó követ Káin kezében. A vészt, Ábrahám bilincsbe verő szövetségét, elpazarolt áldozatát. Az omló Bábel, az összedőlt Jerikó, a tűzbe vesző Szodoma, a megbéklyózott Kánaán, a mindig ködös gecemáni kert, a magasodó Golgota, a meggyalázott Szentföld, a kifosztott Jeruzsálem. Mit lát? Olyan fölösleges kérdés, mikor a kollektív szégyen, a tagadás dühe annyira egyértelmű, hogy senki nem meri mondani. Mit látsz? A vérveszteségtől vibráló spektrumban felragyog a talpalatnyi fehér, és lángoló angyalként köröz a szobában, ő pedig csak nézi és nézi. Nem fordul hátra, de elképzeli milyen lehet része lenni a világnak és érzékelni, lefedni a teremtést. Pihen. Piheg. Nem melegít jászólat, csak arca sebeibe csap vissza a párás lehelet. Itt maradhatna. Belerothadna haló húsa a döglődő tájba, és minden figyelmeztetés nélkül szabadíthatná meg öccsét. Könnyebb lenne, könnyebb, mint ez a kósza jelenés a következő percekről. Milyen fura. A magasztalt test tartja először markát a húsz ezüstnek, és gond nélkül szájon csókolja a dédelgetett elmét. Csók. Nem pecsét, nem ígéret. Megtanulta. Nincs nyoma a sötét pincének, az emléknek egy nyüszítő állat felett. Nem sebezhető kívülről a mozgó hazugság. Képtelen rá. Akkor minek?
Nem tudja mennyi idő telt el. Nem tudja, hogy a köd tisztult, vagy a reggel világossága már ez? Másodpercek és a napok szürreális egyvelege kipereg ujjai közül, és csak a szívdobbanás maradt. Milyen egyszerű, milyen patetikus értékmérő egy egyszerű szerv, egy nagy teljesítményű izomköteg. Érzi, ahogy lassul, és metronómként takarja be agyát. Pálcája a földön marad, és leereszkedett szemhéja mögött fehér pupillákat kavar a mágia, szoborszerűvé téve a vonagló testet. Saulus vérében áztatott bal kezével hatalmas kört kezd rajzolni, ahogy négykézláb vonaglik a készülő alakzaton kívül, vörös foltokat hagyva sápadó testéből. - Ó a világot élni tanító Lilith, mágia anyja, a születő élvezet kéjnője vigyázz hithű gyermekedre a remegő éj fátyla alatt, és ne hagyd, hogy az uralkodó hamis elnyomja parázsló fényed. - egyenletes héber mormogása, nem az ő hangján tör fel és remegteti meg a környéket. A bukdácsoló hák, az androgün zengés leülepedhetetlen énekként fogja közre a részecskéket, míg egymásba kapaszkodik ugyanaz a vér, és megszületik az első hibátlan kör. Felpillantva, a tető mögötti eget kémleli. - Téveszthetetlen erőd húsomba mar ó Azazel. Dühöd tudom nem ismer akadályt, söpörd el utadból a szentségteleneket, és a gyengéket taszítsd a felejtésbe, de pajzs legyél hű szolgálóidnak. - Kitágítja hasán a tátogó űrt, és eufóriájában fájdalom nélkül nyúl magába tiszta jobbjával és a második körhöz kezd hozzá. A porba húzott görbe elsimul a másik mellett és csak egy közös ponton találkoznak egymással. - Az önmagába dőlő Menny alatt örök a poklok hét síkja. Ne veszíts el az omló áldicsőség romjai között, és tisztító lángodban engedd átélnem a takart igazságot a teremtés értelmét! - a remegő nyelv szinte képeket rajzol az éterbe, valami birtokolt, de már rég elvesztett igazságról, valamiről amit ismerni kéne, de mégis annyira csúszós, annyira felejteni vágyott súly, hogy képtelen befogadni teljességét az elme, és csak ostroma fájdalma marad, ahogy bezárul a második kör is, tükörképe az előbbinek. Tisztátalan balja egyszerre emelkedik másik karjával, és azonos területeket metszve ki ugyanakkora körrel koronázza a készülő pecsétet, hogy az alvadó testnedvek ellentétesen keresztezzék egymást, és pont a metszésponton találkozzanak. - Jövő királynéja, legyőzhetetlen Babiloni Szajha, kéjelgéseddel kapcsold össze a szétzilált égi hatalmat köztünk a földön, lakomázz testünkből és tégy húst hússá. - Mélyen markol belsejébe, hogy a keveredett váladékokat tenyerébe gyűjtse és mohón nyomja le torkán a gusztustalan szövetség taszító bélyegét. - Az éltető vágyat oszd meg test és test között és töröld el a korlátokat hatalmas istennő! - az első kör szélére Lilith szimbólumát rajzolja fel^{1 (http://www.robinartisson.com/wy/elfhame/sigi.jpg)}. - Ha egy kitaszított, taszítsd a másikat is vele legyőzhetetlen Azazel, ne engedd elszakítani az ártás által azt ami megköttetett. - a saját körébe újabb szimbólum került^{2 (http://i272.photobucket.com/albums/jj192/pardee_boy/demon%20Sigils/azazel.jpg)}, hogy aztán a harmadikat is felrajzolhassa^{3 (http://1.bp.blogspot.com/-AIGO2YnjkVU/TkgGjVihaXI/AAAAAAAAAb4/Gwsne-w0i9o/s320/aa%2Bsigil.jpg)} - Ami nálunk nagyobb hatalmaktól származtatott - a megmaradt hatalmas teret már nehezen tudja kitölteni, a túl sok vértől megakadnak a mozdulatok, de még marad elég ereje a tízágú csillag^{4 (http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/47/Decagram_10_4.png)} befejezéséhez. - az legyen örök, és ne vesszen el a poklokban sem. - ahogy befejezte a műveletet, bogara erőtlen feketévé vált, és a magtárat betöltötte egy pillanatra a simogató ragyogás, ahogy végigment az eltitkolhatatlan változás a két testben, és az önmagát visszanyerő halálfaló elmaszatolhatatlan pecsétje közepén hánykódott, hideg vért köpdösve és túlzottan szédülve.
Vesztettél.
Nyertünk.

          Elkésett.
           Soha a kibaszott életben nem késett még el ennyire.
           A számára semmit nem jelentő, idegen kántálás mintegy végszóra akkor hal el, amikor minden fizikális és mágikus erejét megfeszítve betöri végre az ajtót. Egyúttal előrelendül felemelt pálcával, karvalypillantása a célpontot kutatja, és kiszáradt, fájdalomnedves ajkán már ring a halált hozó fuvallat, mint lehullni megért gyümölcse a Tudás Fájának… de végül sosem kerül kimondásra.
           Megtántorodik. Hatalmasra táguló szemeibe beleég a befejezett, sötétre száradt pecsét látványa, közepén Minticz elhasznált, sötét isteneknek feláldozott testével arra a végső másodperctöredékre, míg utoljára önmaga, és csak önmaga. A következő évmilliók egyetlen tébolyító perccé fuzionálnak.
           A vérből mázolt mágia úgy süvít keresztül oly törékeny porhüvelyén, mint az éjszakai sikátorokban lábujjhegyen és arcát eltakaró csuklyában sompolygó Halál, egy nimfa könnyedségével és a végzet ujjainak leküzdhetetlen, ellentmondást nem ismerő kegyetlenségével. Szemei előtt a magtár mocskos, vérpiszkolta köve villan fel sokkal-sokkal közelebb, mint kéne. A szegycsontja mögött fájdalom hasít belé, igen, odabenn, mélyen, nagyon mélyen, valahol, ami nem szövet, nem csont, izom, ín, porc, velő, vér… ott nagyon fáj az a megfoghatatlan ezüstfodrozódás, minden emlék, tudás, érzés. A száján emberi agyag visszataszító ízét érzi, a fájdalom felhasogatja belül, öklendezik, tiltakozik, küzd ellene… de makacssága lepkeszárnyak hiú csattogása, hiábavaló. Nincs pillangó-effektus. Kitörölheti vele a seggét, míg tagjait marionett-bábként rángatják a kiontott vére-ösztönözte erők; hiába ordít hangtalanul az elméket és lelkeket magasfeszültségként túlhevítő erők gyötrelmes extázisában, hiába kapálózik és harcol mindenével, miközben talán csak áll a magtár közepén megrogyott térddel, dermedten. Azok a vérrel megvesztegetett bálványok boncasztalra vágják, feltárják élve, kiemelik zsigerei közül azt az áttetsző, vergődő fényférget, ami egykor halhatatlanságot és üdvözülést ígért neki, ami eltűrte minden bűnét és hibáját… Még érzi törött bokája és fagynyúzott hasa, a húsában tátongó, önkezével széthúzott szakadék szinte nevetséges, eltörpülő fájdalmát, a kíntól megfásult idegeinek és a vérveszteségnek lebírhatatlan kimerültségét, aztán a mágia lesújt kitépett lelkére obszidiántőrrel – és onnantól kezdve értelmét veszíti a gyötrelem minden definíciója. Kitépnek néhány darabot, mást varrnak a helyére, kicsapnak, mellétűznek, óriás kromoszómák futószalagon folyó crossing overe zajlik, új eszmék, új igazságok szintéziséhez készül a tervrajz. Egészségesnek, épnek imádott,  de torzzá és mutánssá élt, szép korpuszából építenek új Frankensteint. Valaki másnak, valaki más bűneinek szurkos keresztvizében fürdetik, új bűnöknek, új bűneinek feneketlen márványtáljában feketére is issza magát velük a lélek törékeny szövete, amit oly féltő gonddal őrzött hajszál híján sötétszürkének. A fájdalom, az undor, a tiltakozás már a hiúság hulló aranygyűrűje csupán, hullik, zuhan lefelé, elnyeli a véghetetlen űr, legurul a semmi aljáig, felfalja az örök lefolyó szája. Majdnem még sötétszürke vagy fekete, nem mindegy hát? Az egyik tizenkilenc, a másik… másik… másik is volt. Minden ellenállást kiégető tűzben egymásba olvad minden fém. Hol volt a forrasztás helye? Ötvözhető minden érc. A legmakacsabb is. Miből lett ez, ami most úgy tűnik, mindig volt? Fáj. De a fájdalomnak nincs oka, tenni se lehet ellene. Tébolyultra kínzott elméje közömbösen fuldoklik át a túlsó partig. Nincs is part. Nincs is víz. Massza van. Húsmassza, lélekmassza. Törésvonalak vannak. De határvonalak nincsenek. Hamvadnak a nevek minden keresztlevélen…
           Az extázis múlik, más érzések jönnek helyette. Érzések. Emlékek. Képek, amelyek nem állnak össze történetté, hangok, amelyek háttérzajjá pörögnek, érzések, amelyek hiába tűnik úgy, hogy belőle származnak, nem találja húzófonalaikat, nincs gyökerük, mérgezett tápoldatba állították őket csupán. Idegen szervek idegen üregekben.
           Rémálom. RÉMÁLOM!
           Egyetlen perc rémálom, aztán vége.
           Úgy van vége, mintha sose lett volna.
           De valami történt.
           Valami megváltozott.
           Felpattannak a szemei. Mohón szívja beesett tüdejébe az elmulasztott oxigént, épp úgy, mint pupilláiba a magtár szépiaszínű látványát. Újra küzdeni kell az egyensúlyért, a szédülés ellen. Szédülés. Jobbjáról vértől elnehezülve csavarodik le a kötözés. Pálca. A tudata a másik pálcára villan, ami elgurult, lecsonkolt végtagként hever a koszban. A pálcája… ahogy észreveszi újra a földön nyomorgó férfit, tótágast áll újra a világ, a szájában intenzíven lobban a gennyes véríz, és minden összezavarodik, karja, lába, sebe, pálcája… kábítószerként zavarognak, sziszegnek, kavarnak meg mindent a birtokragok, az agyában ide-oda kapcsolnak egymáshoz nem illő, zavaros, idegen érzések és érzékletek. A távirányító az Úristen segge alatt vált ide-oda, őrülten ugrándozik a tévében a kép, de minek, mikor úgyse adnak sehol semmit… mi történik?! MI A FASZ TÖRTÉNIK?!
           Igazság szerint az se világos, mit csinál. A működésképtelenül kettészeletelt sziámi ikrek közül melyik fél szemével néz? Fekszik nyomorultul a vérben, vagy ő az, amelyik szédelgő agresszióval ront oda a körökhöz, szimbólumokhoz, és tapossa, dörzsöli, robbanó pálcával repeszteni akarja a rajzokat? Rándul a fájdalomtól, vagy megragad egy torkot, pálcát nyom az állkapocs alatti érzékeny, puha húsba? Egyáltalán kinek a torka, kinek az álla, kinek a pálcája? Nem a tiéd, Sau … ? Sau … den … Bray … lus … S … a … y … r … B … d … u … nincs tiéd. Kibaszottul nincs tiéd. Minden a tiéd.
           Meg fogom ölni magam? – csodálkozó hang, valamelyest megszokottnak tűnik odabentről. Odabent. Csakhogy kibaszottul túl sok minden van odabent. Fel kéne törni a koponyát, kiszabadítani onnan mindent, rendet tenni a zavaros, záp velőben. Koponyát, de melyiket?
           Mindkettőt, a kurva istenit, mind a kettőt, mind a százat, hétmilliárdot!
           Fojtogat és fuldoklik. Fenyeget és halálfélelemtől izzad. Fojtogat… fuldoklik… zihál, torokra forrasztott ujjakkal rángat, és fájnak a sebei istentelenül, mert rángatják.
           Édes az egyenlőség, mint a kereszthalál.
- Mit műveltél?  – rekedt, lehelethalkságú zihálást üvölt valaki valaki arcába. – Mit tettél velem? Mit csináltál? Mit...?!

Oldalra billenti a fejét, ahogy kivágódik az ajtó, és ernyedt végtagokkal néz bele az elhaló átokba. Mosolyogna a dühön, mosolyogna, ahogy az értetlen kisgyereken szokás, de képtelen. Képtelen felfogni bármit is, csak érzi, hogy zsibbad a karja, és viszketnek az ott sem lévő sebek. És mi ez? MI EZ? Akárha tócsába esett volna, és először csak szakadt ruhája ázik át, belemosva vizébe a megszáradt sárt, megnyaldosva az alvadt vért, és aztán lassan a szöveteket is puhítani kezdi, egy idő után úgyis felázik a bőr. Egymásba oldódik két test. Ilyen lehet megszületni talán, vagy épp elvetélni. Egy halott magzat minden lehetőségét nyelik el a sejtek, és teszik magukévá az értékes tápanyagot. És utána mi van? Mi az a furcsa űr, amit eddig egy születő elme szorított ki a világból? Egy egyszerű képződmény, ami kilenc hónap alatt bejárja az évmilliárdos egyedfejlődést, és kigúnyolja, szinte meggyalázza az alacsonyabb életformák minden vívmányát, így önmagát is. De itt nem fog felsírni senki, csak a másik fertőző hullája marad meg egymás gyomrában. Sósavban dédelgetett önnönmaguk. Emészthetetlen szenny, undorító, kihányni való test. Idegen, és hideg, amit nem ismernek a fehérvérsejtek, de félve lépik át, mint a túl kínos rendetlenséget, a régi kacatokat, amiket ki kéne már dobni, de túlzottan kedvesek. Nem lehet. Viselni kell, mert nincs isten. Nincs isten, nincs remény, csak egy félreértett lelkiismeret, egy belsőségekben bolyongó exauror.
Öld. Miért? Kétségbeesett pálcája pattog a földön, és nagy kilengésekkel fordul a két alak felé. Én vagyok. Kerubok csapkodása, kopogás egy gazdátlan ajtó két oldalán. Apró diszharmónia, elviselhető ritmustalanság, ütemtelen verdesés, IDEGESÍTŐ CSAPKODÁS! Csak kong, csak zúg az a kibaszott tér, és nem mond semmit, nem válaszol, hogy mikor lesz már vége? MIKOR? Persze jól tudja. Ismeri az okát a friss paradoxonoknak, az olvadó szinapszisoknak, hogy miért fáj a kettőjük közti csend, az apró mozdulatok. Mik ezek a furcsa érzések. Szeretet. Milyen tiszta. Milyen állatias kéjelgés. Tudom. Hogyne tudná. Ő csinálta. Emlékszik a meztelen hátról letörölt izzadságra, a levegőre a háztetőkön, hogy majdnem leesett amikor megszédült. Csak miért? Miért átkozta meg magát? Miért jött ilyen messzire a régi háztól? A régi ház. Déjà vu. A magas fű, a csontok. A tökéletes test. Hajlik, nyúlik, feszül. Boncolás. Micsoda? Ki ez? Mi ez? DÜH! SZAROS GYÁVA! MENEKÜL, ÉS HÁZAT RAJZOL MAGÁNAK A HOMOKBA! DÖGÖLJ MEG! Ki vagyok? A szemébe néz. Fekete. Kék. Barna. Zöld. Mosódik, mint a ruhák nyomot hagynak egymáson és milyen csúnyák azok a sebhelyek, és mintha epilepsziás lenne, stroboszkópszerűen hol magasodik előtte a változó arcú alak, hol pedig fetreng saját mocskában. Nem érti. Nem rajzoldóik ki magában a tér, és túl sok vért vesztett teste fáradtan csapong. Csapongna. Torka vasízű lesz, rozsdás, és maró. Óvatosan fordul oldalra és krákogva hány a padlóra. Pépes élelem, kicsi kis fejek. Saulusok, Braydenek. Táncolnak, forognak és nincs végük, végeláthatatlanul sok van a testén belül, és egybemosódnak vagy osztódnak rendszertelenül. Burjánzik benne az újdonság. Nyomja, repeszti az oldalát, a bordáit, a tüdejét, a szívét. Nem szabadulhatnak, nem szökhetnek el, ez mind a része, ez mind hozzá tartozik. Mohón nyalja föl a híg savat, és küzdi vissza helyére. Teljesen fölöslegesen. A perisztaltika megelégelve a megaláztatást visszanyomja még jobban felsértve a puha sejtsorokat. Hát megtörtént. Feldereng hasában a fájdalom, a hideg. Milyen jó érzés volt, látni ahogy szenved és küzd önmagáért.
- Ha... - résnyire nyíló szemein át látja a túl közel lévő férfit, és érzi kezének melegét a torkán. Milyen kényelmes. Tehetetlenül bukik koponyája bármelyik irányba amint megszűnik a tartóerő, és lassú mosolyt bont meggyötört arcán a felismerés. - Ha... - nyögésbe fulladó kacaja köhögőrohammá fajul, és öngyulladásra kész tüdőjét érzi már garatjánál, mikor újabb emésztetlen darabokat köp Armstrongra, magára. De hát annyira mindegy. Mindenképp érzi a lecsorduló váladékot, és gyomorszagú bűzét. - Mondtam, - motyogja a hangokat, csak foszlányok szaladnak ki belőle, még is, sose volt tisztább, hogy mit akar mondani - vesztettél. - nem próbálkozik gesztusokkal, mimikával kísérni az artikulálatlan szavakat. Mennyivel másabb ez, mint a héber szózat. Mennyivel fülsértőbb, mennyivel természetesebb. - Pálca... Shannon. - nyögi ki végre és emeli fel kezét, amibe belehasít a fantomfájdalom, de nem tágít, már nincs értelme. - Gyógyít. - engem és magadat, magadat és engem. - Beszlek. - esnek egymásba a hangok, de az ígéret, az fellebbezhetetlenül ottmarad.

  Elereszti a szorongatott torkot, csak hogy köhögve megmasszírozhasson egy másikat, talán a sajátját végre. Minden birtokviszony üres szólam. Engedi elhanyatlani a másik testet. A testet, amellyel együtt járták meg viszolyogtató, néhány másodperces embriókorukat egy közös magzatburokban. És együtt nőttek meg egy szempillantás alatt kétfejű szörnyeteggé megint egymás lelkének mocskán felhízva. Engedi hátraesni, csak a rászegezett pálca marad. A közelség marad. Nem tuszkolhat maguk közé távolságot, ahogy nem választhat el két nedvesen összetapasztott üveglapot sem. Nem lehetséges. Lehetetlen.
  Végtére is mindig gyűlölted magad.
   Úgy bámul az arcába, mintha még sosem látta volna azt a rengeteg, csúf sebhelyet. Különbséget akar találni, bizonyosságot, kapaszkodót vissza önmagába. De azt az ösvényt elsodorta a lavina. A vére áztatja, bőrén érzi a langyos vért, a húsában a hasizmok közé maró, élesedő fájdalmat. Fekete denevérszárnyak csattognak a szeme előtt. Szédül. Vér. Átkozott vér. Túl sok vér. Leokádja magát, lehányja őt, öklendezik maga is, de csak az egyik gyomor eléggé felkavart a belső ocsmányságok világra hozatalához. Annyira mindegy. Meg sem rezdül. Gennyedző vér, okádék, gyomorbűzös lélegzet az arcában, bőr a bőrén. Ez semmi. Ennél sokkal visszataszítóbb szennyben fürösztötték egymást, igen, odabent még mindig koszos tőle, a másik, fekete lélektől, annyi vonító embertől-állattól, annyi eltörölt ártatlanságtól. Milyen undorító egyesülés, milyen lemoshatatlan erőszak!
  De kitöröllek, akárki is vagy, kitöröllek magamból, ha mindent ki is kell törölnöm veled együtt!
   Vérpatakok szaladnak ki a kézfejére, lerántja magáról a meglazult kötést, megtörli magát a csücskével, letörli a váladékot, tisztább vérét mázolja a helyére inkább, aztán letörli a másik arcot, mellkast is, hamarabb, mint hogy gondolhatna rá. Undort nem ismerő praktikusan, mintha csak magát tisztogatná, saját magát, két testben. De ez nem ő! De még mindig olyan olvatagok a határvonalak! Sose lesz máshogy? Sose lesz vége? A kurva életbe!
- Rohadnál meg! – szisszen, valószínűleg nem ilyen jól artikuláltan, nem ilyen érthetően, de úgyis érthető. Hirtelen pofon üti a mocskos gézzel a kezében.
   A pofon fáj, felhördül, újra a nyakára akaródzik fonnia az ujjait, átkozni akar, belevájni puszta kézzel a hasán tátongó sebbe, belemélyeszteni a karmokat, beletúrni, megnézni, hogy működik belülről, hogy a szervei is olyan elbaszottak-e, mint amilyen ő maga. Mint sokszor tette már, és ez is csak egy test, a titkok soha igazán fel nem tárható kazamatáit rejti… Szinte érzi ujjai hegyén a még meleg orgánumok puha, savós tapintását, ami épp oly ismerős, mint a pálca uralma. Melyik puzzle-darabot raktuk rosszul a helyére? Melyiket? Melyik kobold hazudik a rejtvényben? VÁLASZOLJ!
- Nem.  – Tagad, mert muszáj legalább tagadnia, még ha legyőzöttnek is érzi magát, a beismerés valóban vereséggel érne fel. Nem győzheti le, nem, nem… mi ez a rohadt diadalittasság? Örülsz, te rohadék? Örülsz, hogy kényszeríthetsz, hogy veled röhögjek? Győztél, baszódj meg, legyőztél! … Legyőztelek, vesztettél… hagyd már abba! Nem bírom tovább! – NEM!  – ordít fröcsögve az arcába, és újra megragadja a torkát, de a fojtogatás dermedt érintéssé szelídül szinte azonnal.
   Pálca… Shannon.
   A Shannonhoz kapcsolódó emlékek és impulzusok elég vadak és ellentmondásosak ahhoz, hogy újra felkavarjanak mindent, amit eddig kínok árán rendbe tett. Látja maga előtt az asztalhoz szíjazva, nyüszítve, a testét meggörbíti a megadás… nem emlékeztet ez téged valamire? Dehogynem. Sok ilyen volt. Sok ilyen. Az égésnyom az alkarján… a vérhab a száján. Bűnös, meghasonlott élvezet, míg véres meghívókártyává gyötörte, a csupán sebek ruhájába takart bőr látványa utólag egészen új szédelgéssel kísérti. Engesztelhetetlen düh, mikor felvakarta a saját véréből. Bosszúszomj. Hiszen tönkretette az alkotást az a szemét!
  Az alkotásomat. Shannon!
   Mereven és értelmetlenül mered a másik arcba. Mennyire nem hasonlít. Mennyire torz. Mennyire… erőtlen ahhoz a fényes hatalomhoz képest, ami a testvéréből sugárzik. Testvér. Ízlelgeti a szót, a kifejezés tutajával bevándorló melegséget, kötődést, törődést. A kemény, kíméletlen hatalomgyakorlást, ami nem igényel, soha nem is igényelt több magyarázatot. Érthető és világos. Shannont irányítani, csiszolni, vezetni kell. Hűség, könnyektől megpecsételt odaadás a barna szemekben. Bélyegek a testen. Borzongás. Testvér. Egy másik. Egy idősebb, egy lány. Ugyanaz a konstelláció. A mellőzött, az irigy, féltékeny, tehetségtelenebb fiú saját világot, saját árnyékot teremt magának… Takarodj ki innen!
- Nem – szisszen, és sajátosan fenyegető mozdulattal megsimogatja a torkot, amire rámerevültek már szinte az ujjai. – Most beszélsz. Most, vagy… megöllek.
  Vagy? Mindenképpen meg kell ölnie! Valakit határozottan meg kell…
   Mi van, ha ezt még a halál se képes elválasztani, ha a pokolba is összebilincselve zuhannak?
  Elloptad a halhatatlan lelkemet! TOLVAJ! Levágom a kezed! Hiszen annyit gyakoroltad… gyakoroltam… tudni fogom, hogyan kell, hogy jól sikerüljön!
- El fogsz vérezni.  – Összeszorítja a száját, és beletenyerel a hasán a sebbe, hogy nyomatékot adjon kába szavainak. Azt a kurva élet, ez FÁJ! A karján a megalvadtak vékony medrében csorog le a friss vér, hihetetlen, hogy még mindig van belőle. – Beszélj, nincs sok időd… Gyerünk! Akármit tettél, visszacsinálod. Vissza. Visszacsinálod – ismételgeti zavarosan össze-összekoccanó fogakkal, mint egy mantrát, mint egy varázsigét. – El fogsz vérezni.
   El fog. Mindketten el fognak.
 

A gyomrok felzubogó patakjait összegyűjtik a repedések. Az élénkvörös, a barna, a rozsda, a narancs, a halvány. Gondosan terelgette az öreg padló az ételdarabos gyomorsavat. Az emésztés rendkívül zavaró gőzei ott lengtek minden elsuttogott, elkiabált szó után. Tudatosan közeledett, és meleg fuvallata belekapaszkodott arca repedéseibe, szája körül gyűlő, durva szőrszálaiba. Belemart volna orra nyálkás hártyájába is, ha nem lettek volna ennyire abszurdak, ennyire kivehetetlenek az érzékszervek. A folyamatosan ugráló kép, az enyvesen ragadó szavak, az összetapadt gondolatok keresztülzuhantak egy ismeretlen, harmadik test pórusain keresztül, aki hiába viselte egyikük és másikuk arcát, belül egy örökösen sejtett, de sosem bizonyított szimbiózis burjánzott, egy kitalált ikerpár, egy torz petesejt unásig ismert belseje. A ráaggatott új keresztek, a vasgolyókból font, bilincsként csörgő rózsafüzér kellemetlen súlyként rántotta egyre lefelé ebbe a két szívű, két tüdejű, két májú, két gyomrú, de csak egy elméjű testbe, ebbe az absztrakt valóságba, aminek nem akarta látni lüktetését, hallgatni a puha csorgását az erekben, érezni könnyen süppedő felületeit. Tőből szakadó kezeivel reménytelenül burkolta magát a tehetetlen esésben, a végtelen hullásban, aminek alján egy tátott száj, egy röhögő auror, egy zölden villogó átok vagy ami még rosszabb semmi, semmi sem várja.
- Idő... - nyögi puhán, már amennyire engedi hús-vér szájzára, önmarcangoló megaláztatása. Felsajdul a seb, és egyre vastagabb vérfolyamokat sír magából, amiket ugyan nem lát, de érzi, hogy felkarján száguldanak tovább. Fájó mozdulattal tekint csupasz kezére, amin végig kéne borzolnia fekete szőrét annak a melegségnek amit agya olyan szépen elképzelt és tudja, hogy ott van, még ha látni képtelen is. - idő. - mondja még halkabban, szinte csak tátogja, vagy pusztán szája nyílt, és egy bennszáradt gondolat az újabb szó, amire hajló formákat, kecses üvegedényeket vizionál, amikben homok pereg, szánkázik a falán és aláesik a semmiért. Tanulta, látta, hogy csak folyadék, és mégis önmagában tart port, embert. Mi a különbség? Tekintetében sötét háttér előtt villog és változik egy furcsa sziluett és másodpercek alatt idézi fel a világ összes tartományát és mégis képtelen szabadulni önmagától. Megállapodik hát lassan, mint a nem látható fény, a találgatott hullámhosszok rak hidat közéjük, amin egy ismeretlen tengely köré csavart spirálok áramlanak rendszertelenül, megmondhatatlan irányba. Kitekeredő és újra egymásba csavarodó nyalábok ölelkeznek a testeken kívül és két élet minden elfelejtett titkát osszák meg egymással úgy, hogy a felismerés, az összetolt kirakódarabok beszúrnak bordái közé és egy fuldokló levegővétellel tisztul ki újra a gyér fényű magtár, hogy természetellenesen hátrafeszült teste, elernyedve omoljon magába és csapja fel a maga alatt elkeveredett testnedveket, és valami távoli, kierőszakolt mosoly pislákol fel arcán, hogy látja meg kapja amit érdemel, vagy amit szeretne, vagy amit elvárnak tőle. Nem tudja. Nem tudja ki volt, kivé lett, ki lesz és a teret elöntő halmaz repkedő tagjai közül, melyik az övé, melyik furcsa szín, melyik torz képzet, a levágott farkú macska, az összetört seprű, a lángoló ház, a reszkető öcs. MELYIK? Zsongó feje kábán és önkívületben forog a padlón észre sem véve a fájdalmakat a kellemetlen változásokat amiket okoz magának, másnak. - Vissza... - hebegi, ismétli a csengő hangokat, amit úgy rémlik már mondott egyszer, dühös, de kerek mondatokban. Igen, már minden bizonnyal elmondta. - fogunk. - folytatja tovább összefüggéstelen gondolatmenetét, amiben mégis gáncs, bog nélkül tevődnek egymás után a szálak, mint gyerekhajban a fonás, mint ahogy a szövetek kapaszkodnak, ölelik egymást mielőtt szétszakítanák őket egy hideg fényt tükröző petri csészén. - Nincs.

- Nem – kapkodja a levegőt, és megrázza a keze alá simuló, annyira egylényegű vállat. Messzire néznek a szemeik, túl messzire, már majdnem elkapta a mentőkötelet, már majdnem levetette a horgonyt, legalábbis úgy tűnt, már annyira sekély volt a sötét víz! De a zuhanás kipörgeti a dimenziójából, vissza, vissza a semmibe, a mindenbe, a zavaros űrbe. Felforgatja a gyomrot ez a baszott centrifuga. Mit centrifugáznak ezek ilyenkor, mit, mit, mit. Embert. És minek. Mosléknak. – Nem, nem – zsolozsmázik zihálássá fáradt, reszelős hangon, kíméletlen ujjai simogatásra görbülnek, biztatja azt a távoli végtagot, mozduljon, tűrjön, feszüljön még; öregesen biztatja magát a simítás, épp csak a hús feszes és fiatal a keze alatt, fiatalabb, mint másutt. Még nem kéne megadnia magát. Még működnie kéne.
   Nézi a sebet, az ő sebét, értelmetlen és ostoba dolog, hogy kínozza magát, értelmetlen, zavaros lépés az előbbi évmilliók távolságából. Miért bántod magad. Miért. Takargatják a hasadékot a nagy tenyerek, megáradt vérben úsznak a kézhát szőrligetei. Hogyan vérezhet ennyire, hogyan. Nem tudja megállítani, csak takargatja, mint a szemeket, talán ha nem látjuk, ő se lát, a saját keze nem mocskolja össze úgysem, az a mocsok csak a vére, vér-vér, nincs különbség, ez ugyanaz a palackozás, ugyanaz az obskúrus pincészet. De megölik-e akkor egymást Káin és Ábel az első nő szíve alatt, az élet előtti elvadult sötétségben? Ábel húst áldozott az Úrnak, és az kedves volt az ő szívének. Megölik bizony. Felzabálják egymást az anyaméhben. Így volt az igazi történet. Nem is volt történet. Nincs történet. Nincs. És nincs folytatás. Nincs rendjén valami a köldökzsinórral, hóhérkötél az, fojtókötél, selyemzsinór, és koporsó a placenta, szikkadt, kemény burok, rothadt szemfedő.
   Lávafekete íriszek, gránitszürke szivárványhártyák összenyírva, egymásba csiszolva, görcsösen tátongó szemréseikbe pereg minden homokszem. Nincs. Nincs idő. Nincs idő. Lejár az idő.
Mit mosolyogsz? Hiszen tudom én azt. Tudom. Tudom, mért mosolyogsz. Mégse mosolyogj, ne. Csótányok, mint én és te, te és én, ízelt lábakon nem jutunk a mennyek országába. De nem halunk meg könnyen. Nem öl meg semmi. Túléljük az apokalipszist. Túléljük a semmit.
   Darabokra szaggatod, ami bennem legalább egész volt. Már majdnem egész volt. Ott voltak a mondatok, kimondtam őket, de nem emlékszem rájuk, te tépted szét az összes mondatot fecnikre. Téged meg én daráltalak fel. Le. Fel-le. Autoimmun férgek vagyunk. Azok vagyunk. Csótányok. Túlélni. Nem öl meg. Megöl. Meghalunk. Vér, mennyi kibaszott vér, mi a fasznak kell így vérezni, minek sebesültél meg egyáltalán, mért vagy ilyen hülye szar, hogy nem védted ki, hát ki hitte, hogy nem tudod kivédeni, azt hittem, megvédesz, megvéded a testemet. Mekkora rohadt seb, a kurva istenit, mennyi vér, mennyi, mennyi. Vér. Vérzek. Elvérzel. Fogunk.
- Beszélned!  – kell. Nem kell. Semmit se kell. Fekszel, mint akit már kiterítettek. Ki vagyok terítve. Nem is fáj ez annyira. Fájnia kell. KELL, hogy fájjon. Beszélni kell. Vissza kell csinálni. Dehogy kell. Sápadt vagy. Sápadt vagy. Fehér, mint egy hulla. Hulla vagy. Hulla vagyok. Leszek. Nincs beszéd. Nincs vissza. Nincs. Nincs semmi. És nincsenek nevek. Nincs semmi.
   A mellkason fölfelé csúszó kezek vérvörös harci jeleket festenek a hideg, fakó bőrre. Indián jelek. Barbárok. Vérben tocsogó törzsi tánc. Vértestvérek. Mennyire törékeny, mennyire sebezhető, MENNYIRE KURVÁRA FÁJ EZ A rángatózás, mennyire utálatos gyengeség, utáltam másban, most utálnom kell magamban, hogy mennyire gyűlöllek érte, gyengévé teszel, gyenge vagy, gyenge, nekem sose volt semmim ilyen gyenge, mint te. A kezébe fogja a kába fejet, a fakuló arcot, kisimítja belőle a fekete hajszálak töviskoszorúját, ránehezedik a lábaira, megkísérli lefogni a rohamba ívesedő testet, hogy ne tegyen még több kárt bennük.
- Volt egy – zihál, simogatja, vérrel balzsamozza, dédelgeti azt a működésképtelen tagot, térj magadhoz, okos kicsi láb, szép kicsi kar, szívós kicsi has, ügyes kicsi fej, működj szépen, fogadj szót, ne fájj annyira, érezz helyette az idegszálak lombjaival, moccanj, fogadj szót már, a kurva istenit! – egy horgony, volt –, de mi a fenének kell kimondanom mindent, mikor úgyis tudod, mit akarok mondani, így nem megy, meg kell kapaszkodnunk, kapaszkodj, kapaszkodj, az istenért, ne tegyél minket ennyire gyengévé, megölsz! – valahol. Rám nézz!  – Finoman pofozgatja meg kétoldalról, jaj, nyomorult, gyenge kicsi test, úgy szenved, szétporlad, darabokra törik mindjárt… Karja vadul rángatózni kezd, görcs áll bele. Nem, csak ezt ne, ne most. Két gyenge test. Két kivérző véredényrendszer. Két oxigént szomjazó, táplálékot éhező, sorvadó agy. Szédelgés két csillagkapu között. Fárasztó. Gyötrelmes. Csak legyen már vége… vége! Hiszen mi sose adjuk fel. Csótányok vagyunk, az istenért!
- Beszélned kell – akaszkodik fogcsikorgatva a rögeszmébe és az erőtlenebb testbe egyúttal. Nem lehet nem észrevenni, hogy útra kel, kétes vizekre indul, és őt is magával akarja rángatni az enyészet posványába. De arról – szó sem lehet.  – Ne legyél önemésztő parazita, te test, te csapongó, beteg fej, ne legyél kis hülye ráksejtecske a gépezetben, ne legyél makrancos kis daganat a testemben, mert akkor mész a szemétprésbe. Nem, te – működni fogsz – leheli. Működnöd kell, mert minden működik, ami hozzám tartozik! – És beszélsz.  – Vicsorgó, vérkönnyes ínyű agyarakkal zihál, nézi azt a testet, kívülről-belülről oly mindegy már, de nézi, mintha a puszta tekintete erőszakos akaratossága visszatarthatná a pusztulástól. – És vissza.  – Kivárja, hogy múljon a karjából a görcs, a másik pálcáját is odahívja magához, elteszi. Elvégre az ő holmija, vigyázni kell rá.
   Összeszorítja a száját. Kibírom. Ha én kibírom, te is kibírod. Kibírod, baszd meg, mert azt mondtam, KIBÍROD! A dereka alá nyúl, hirtelen szorítja magához, csak a saját testével képes az ember ennyire kegyetlenül praktikusan bánni; nekisimul, kérlelhetetlen kötést fon a tátongó sebre saját teste szöveteiből. Elakad a lélegzet. Rohadj meg. Rohadj meg. Rohadjunk meg. De kibírom, kibírom, kibírom… igen. Megvan. Már nem is olyan elviselhetetlen. Fekete kis csótánylárvák vájnak ki ezt-azt a világból a szeme előtt. El fogok ájulni. Majd. Később. Elájulni ráér. Most menedék kell. Bájitalok kellenek. Víz. Ruha. Meleg. És vinni kell ezt a koloncot is, ezt a lecsonkolt végtagot. Helyre kell állítani. Le kell igázni a szakadt idegek önkényét, és vissza kell varrni… LE KELL VÁGNI! ÖRÖKRE! Később, később… Most menedék, menedék kell. Hazamegyünk. Haza. Összeszedi maradék erejét, öklendezve, magával ellenkezve fúrja a fejét a másik hányásszagú testéhez, és magával rángatva azt is, keserves erőfeszítések árán hoppanál.

A hangok. Tompán és kuszán csengenek valahol távol, talán egy kúriában, egy leégett házban, eldugott muglilakon valahol Londonban, és a magtár ahol épp szenvednek, csak egy üres kapu, egy használatlan zsupszkulcs amibe belekapaszkodnak az emlékek, a történések, a tér apró rezzenései, és egyedül csak az idő reked kívül, felfoghatatlanná és paradoxszá téve az egész helyzetet. De nem is lényeges a külső világ, hogy mi az ami valóban végbement cselekvés, milyen elektromos impulzusok kaptak szabad utat a megvalósulás felé, és miket hívott vissza egy második kontroll, mert létezett a legelső elvetett gondolat is a köztük feszülő vákuumban, egy furcsa fémdobozban, aminek falai olyan sötétek, hogy pont annyira lehetne végtelen, mint amennyire nem is létezhetne. Tudott mindent, de képtelen volt felidézni mi az ami valóban le is játszódott. Csak tehetetlenül vergődött a földön, és hagyta, hogy ernyedt testét átkarolják, és belenézett saját fénytelen szemébe, és megigazította karját, hogy úgy markolja a gyenge testet, hogy ne nyomja a sebeket, akárha önmagát ölelné, és saját magába kapaszkodna mielőtt beszippantja egy kegyetlen űr, egy tagok nélkül zörgő halmaz, ami rátenyerel bordáira és szakadozott kiáltást sajtol ki száján. Végignyomkodja testét, ahogy tubusokat szoktak, és a túl sok erőt igénybe vevő sikoly szinte csak egy üres vázat, egy vékony másolatot hagy a román démonból, aki leginkább nevetséges és szánni való most, mint bármi más. Sziszeg, nyög és ordít abban a rövid másodpercben amíg nem érnek földet, mert tudja, hogy most szabad, hisz nem látja senki. Egyedül van.
A föld fekete madarai jól laktak testéből, és lerágott csonkot hagyva maguk után lassan szállingózni kezdtek, tisztítva, világosítva a fekete spektrumot, az üres látóteret. Ez a sorsa. Ő a Lovas, az elbukott sárkány, a vert hadak vezére és összes katonája, akit lángoló tóba vetnek hamarosan, talán éppen most. Megfordult a fejében, pedig tudta, hogy hol van, hogy nem szabad kinyújtania jobb kezét különben beleüti a meggyfa fiókba, és érezte, hogy egy emelettel lejjebb valaki épp az ő parancsára sétál fel-alá lélektelenül. Brodowski. Siklik a név szeme elé, és rémlenek fel emlékek durván, megtépázva papírsárkány-idegsejtjeit, rángó mozgásokra késztetve elnyűtt végtagjait. Milyen ismerős. Piciny állatok haláltusája, reménytelen küzdése. Tudod mi fog következni... hogyne tudnád. Az összes közhelyet ismerted, és rettegtél attól, hogy igazuk van, és neked is pont olyan undorító és méltatlan módon kell majd fetrengened, amilyenre másokat késztettél. Fejében zajló esetlen haláltusáját a legnagyobb közönnyel vívja, akárha egy rossz színdarab sokadik főpróbájában szerepelne. Nem is tudja igazán, hogy miért erőlködjön, miért kéne bármit is csinálnia, ha egyszer elbukott és képtelen volt beteljesíteni feladatát, amit kiszabtak, amit ő maga kiszabott. A tökéletesség, Shannon. Tőszavak ugrálnak elé, és a kép se stagnál, hanem folyamatosan változik. Nézi a világot, nézi a világ. És hirtelen mennyire ugyanez a kettő, mert mindig magát látja, mindig ugyanaz az arctöredék tölti ki a láthatárt, amibe rohanni akar, teljesen fölöslegesen. Úgyis felfalja a közeledő óriás, Janus elgurult tarkója, egy hidra levágott feje, maga a fenevad. Ő a fenevad. Akit esznek és aki eszik. Aki lélegeznek, aki lélegzik. Neki kell lennie. Aki él, akit élnek. Ami fáj, amit fájlalnak. Felzubog gyomrában újra a rozsdás öröm, a kínzó életérzés. Ujjpercei alatt megkeményedik a padló, és szakadt talárja mögötti csupasz vádliját elönti a nyirkos hideg. A Saulusszá szűkült látómező lassan nyer értelmet, és fáradtan próbálja emelgetni bal kezét kérve, könyörögve a segítségért, bár tudja, hogy nem fogja megtagadni önmagától. A hoppanálás következtében kisujjatlanná vált tenyér fájón csapódott vissza, és hörgő köhögéssel köpte véresre a fénylő lambériát.

   A mágia, csak a mágia képes elszakítani azt, ami megköttetett, egy szemvillanás töredékére legalább. Minden valaha átélt utazás között ez a legrosszabb.
   Mintha a sejtjek közötti egymásba kapaszkodó molekulaszalagok, a foltosan egymásba eresztett gátak és alagutak nyúlnának szakadásig, hogy eltávolodhassanak az egész részei, mikor közéjük hasít keményen a dimenzió lágy masszája. Felcsap a gondolatai között lerakódott por, felkavarodik, elrejt mindent. A koponya deformálódik, mint a tészta dagasztás közben, kilapul, oldalra polarizált lesz, melyik oldalra, mindkettőre. Perforált vonallá küzdi magát odafenn a hosszanti nagyvarrat, alatta vad szinkronban perforálódik az agy is, hatalmas zigótaként tépi fel magát lebenyeire, majd egész lénye atomjaira disszociál a mágia éhes oldószerében. Érzik is egymást, és nem is. Egyedül vannak, és mégsem. Felfoghatatlan. Kibírhatatlan. Az egyik cafattársulást szinte azonnal kiköpi a harmonikává hajtogatott harmadik dimenzió, az a szerencsésebbik. A másik alatt gonoszul meggörbül a tér, szinte végtelen hosszúra integrálja magát, hogy meghosszabbítsa a komor rajzfilmkockák agóniáját. Annak, úgy látszik, sosem lesz vége, talán sose fog megérkezni. Mindig jön egy rosszindulatú egér, hogy fejbecsapjon egy légkalapáccsal. Aztán már csak az életepizód befejező dallamát várod. Számítóan komponált halálhörgés dalocskáját. Meg egy beteg teremtő beteg stáblistáját.
   A valósághoz jobban odafugázott sejtek csoportja vadul szívja plazmagömbjébe a körülötte megrekedt oxigént, és lassan körvonalazódik a villanykörtékkén felvillanó sejtek soraiból egy tüdő, aztán egy kis vérkör, a másik felén egy szív, amibe belekapcsolódhat, és folytatódhat tovább minden. Elindul újra a puszta továbbélés, mint egy leállt futószalag, bár az érzékelés még csak az egyik részlegben működik, de ott legalább mohón kapkodja magába az ismerős helyiségek, ismerős bútorok örökké idegen szagát, a padló hidegségét az alulra szorult testpár didergő bőre alatt. Sikerült! Beéri a diadallal, ahogy egymásra zuhanva okádja ki őket a mágia, fellobban a kín, kénsavba mártott ragtapaszként simul saját magára, de annyi még megmarad babérkoszorúnak a kínon túl is: sikerült…
   Másodpercekre, vagy talán több percre is kiesik a valóságból a fájdalom megsemmisítő, rémisztő súlya alatt, valami tudattalan védekezéssel lehanyatlott, legördült róla valamikor, nem vette észre, csak megtette önvédelemből, és odagörnyedt mellé némán vonítva-üvöltve, tapogatva a sebet egy sértetlen hason, rajzol oda is egyet a kezére tapadt, gyorsan hűlő vérből. Ó, istenem, sikerült. Sikerült. Boldog csodálkozással nyitja szemeit a mennyezet jellegtelen nagyszerűségére. Képes volt ebben a minden agysejtjét felzúdító őrületben véghez vinni az utazást. Kiváló, sőt csodálatos! Lenyűgöző a csótány-túlélés minden mechanizmusa. Megvan a neheze, igen, megvan a neheze, ismételgeti magában, de folytatni kell, mozdulni kell, tovább, tovább, különben minden erőfeszítés hiába.
   Hasát szorongatva görnyed fel, zihál, szelídíti magában azt a pszeudo-gyötrelmet, ami legalább elvonja a figyelmét saját kivérzett karja tompa, zsibbasztó kínjairól. Jól van. Ügyesek vagyunk. Ügyesek. Most már ostoba dolog lenne, itt véreznénk el. Föléroskad a másiknak, arcot az arc fölé, talán csak az élet vizének tótükrében látja magát haldokolni. Mennyire szánandó, mennyire sebezhető. Mennyire elesett és gyenge. Pusztulásra ítélt. Felszisszen, ahogy nézi. Mennyire utálatosan és gyűlölhetetlenül az. Megdöglene. Kiselejteződne. Ha nem lenne ő, ha nem lennének ők. A véres-mocskos szájról felszálló üldözöttség köhögésre ingerli, undorítja. Hagyja, hogy visszahulljon a kéz.
- Maradj nyugton!  – parancsol, bár nem biztos benne, hogy ki is mondja a szavakat. Talán csak a pillanat szőtte, rablánc vastag idegfonat húrjain rángatja a helyére ezt a hozzánőtt, új tagot. De most el kell határolódnia tőle, minél jobban ki kell zárnia, de annyira frissek még az illesztés sebei, annyira újak és kezelhetetlenek.
   Mégsem sikerült. Elcseszte. Eleven ijedelemmel, viszolyogva próbálja mozgatni a hiányos ujjkészletet. Annyira elborzasztó a kéztőcsonk a kisujj nélkül. Annyira borzalmas. Csak egy kisujj, de érzi a boncolás közben szikére, csipeszre simuló kezek aprólékosan kiképzett egyensúlyát, finommozgásait, ott minden ínnak, minden izomnak szerepe van… hogyan foszthatta meg magát ettől? Leküzdi a követelőző érzést. Nem. Most annál nagyobb problémákkal küszködnek. Törődj bele, Minticz, elvesztettünk egy ujjat, de még élhetünk. Majd, ígéri azonnal egy gyengédebb gondolat. Majd.
   Pálcát emel, magához hívja az elsősegélyládát, amelyet mindig szem előtt tart hasonló vészhelyzet esetére, tele bájitalokkal, mugli kötszerrel, fertőtlenítővel. Hasonló. Hasonló… haha… hasonló! Majdnem felnevet a kíntól ugatássá torzuló hangon, felcsapja a ládát, belekotor, kezdetnek egy pár vérsarjgyökér-kivonatos fiolát emel ki, felhajtja az egyiket, a másik nem szorul magyarázatra, ha a száj engedelmesen nyílik, akkor a tarkója alá nyúl, megemeli a fejét, segíti az ivásban. Ha nem, akkor szétfeszíti az állkapcsát, és lenyomja a torkán erőszakkal. Nincs joga meghalni. Nincs joga már semmihez egyedül. Lehunyt szemmel pihen néhány másodpercet. Meghalni már nem fognak, a vérképző néhány óra alatt regenerálja az elfolyatott kötőszövetet. De milyen nehéz dolgozni ezzel a karral, a rohadt életbe. Mintha egyetlen cérnavékony zsinóron rángatna egy ormótlan formájú, súlyos bábot. Tökéletlen, darabos, lassú. De a hasban tátongó seb prioritást élvez, helyre kell rakni, hogy szűnjön ez az iszonyú, öntudatlanságba űző fájdalom.
   Működésre kényszeríti a karját, fertőtlenítővel és regenerálódást gerjesztő főzetekkel itatja át a sebet, majd majd két bűbájjal is átkötözi. A fájdalmon ez mit sem segít, de a tudat, hogy cselekedett, kisimítja az idegeit, megnyugtatja annyira, hogy a karokra is figyelmet fordíthasson: rutinbájitalok, kötözés. Ellenőrző pillantást vet Minticzre. A sérüléseik körüli teendők elhatárolták tőle gondolatban annyira, hogy szinte meghökkenjen, mennyire gondosan látta el – aztán gyorsan magyaráz az agy, hiszen szükség van rá, szükség van Minticzre, míg tart az őrület. Minticznek kell visszacsinálnia. Vissza kell csinálnia. Vissza. Szükség van rá. Nélküle nem tud mit kezdeni ezzel a tébollyal, nem tud megvívni az idegen érzésekkel, emlékekkel. Minticz KELL neki.
   Rászegezi a pálcáját hirtelen, és bilincset pattint a jobb csuklójára, pusztán a jobbra, rövid láncon rögzíti egy mozdíthatatlanul nehézzé bűvölt fiókosszekrényhez. Nem szorítja, nem korlátozza lényegében semmiben, a bokája úgyis hasznavehetetlen, nem fog szaladgálni úgysem. Őbenne tulajdonképp nincs is veszélyérzet. Bizalom van, valami őrült, beteg, kifordult bizalom. A lánc csupán egy magától értetődő szignál, alá-fölérendeltségi viszony két szomszédos végtag hierarchiájában. Ő dominál. Nem a másik fél, hanem ő a dolgok, teendők és megtettek origója és minden másnak viszonyítási pontja. Ezt akarja. Így kell legyen. kell.
   Brayden sötét szemeibe kapcsolja a magáét, a keze automatizáltan nyúl az égésre való balzsam üveghez, és tép kötszert, hogy az átnedvesített pamacsot égett fejére szorítsa. Ott legalább már nem maradt elég idegvégződés ahhoz, hogy igazán fájni tudjon, a valaha volt sejtsor biomolekuláiból kiégetett szén alatt már a halántékcsont fehérlik. Fekete és fehér. Milyen epikus. Épp csak elfintorodik, ahogy óvatlanul megdörzsöli a seb széleit, ahol még érezni lehet a fájdalmat. Még több balzsamot locsol rá, és ráragasztja a nedves kötést a sebre.
   Szeme sarkából vágyódó pillantást vet a fájdalomcsillapítókkal töltött üvegcsék felé, de most a lehető legjózanabbnak kell maradnia, érzékelnie kell, ha maradt valahol sebesülés. Különben is, Minticz érzéstelenítése nélkül valószínűleg semmire se menne, ő meg nem érdemel efféle kényeztetést. Marad a gyötrelem. Nem szól. Egyelőre. Lélegzik. Pihenteti a sebesült sejteket. Legjobb lenne most bevenni a fájdalomcsillapítót, és ágyba bújni, sokkal elviselhetőbb lenne a világ, mikor felébredne... de hogy Minticzcel egy tető alatt aludjon, még akkor is, ha mozdulni képtelenségig megkötözte, még akkor is, ha alig él... á, nincs az az isten.
   Ugyan mitől félsz? Nem fog ártani neked. Nem is félsz. Csak játszod az eszed. Berögzülések... vedd már észre: minden megváltozott. Új szavakat kell írni a régiek helyére, hogy legalább saját magad megértsd.
- Beszélj – szólítja meg felismerhetetlenül reszelőssé fajult hangon, a másikat figyelve lankadatlan éberséggel. Pedig nehéz lesz ébernek maradni. Fáradt. Elkínzott. Varázsereje végén jár éppúgy, mint a másik, aki alighanem beleölte minden maradék hatalmát a magtár pecsétjébe. – Mit tettél? Mi kell, hogy elromboljuk?  – Megrándul a saját beszédében, annyira önkéntelen és annyira oda nem illő a többesszám, az együttműködés, a minden. Idegszálai hüvelyében forró lávaként zúg keresztül az agresszió és az indulat. Leküzdi a kényszert, hogy megragadja a fejét kétoldalról, és verni kezdje a padlóba. Fájna. Minek? – Vissza fogod csinálni, akármibe kerül – sziszegi.
   Az ígéret már kimondatlan marad, de ott van az is. Ha megteszed, segítek rajtad, rajtunk. Ahhoz talán már nincs elég erőm, hogy egyetlen rántással a téren keresztül helyrerakjam, de elmegyek érte, megkeresem, visszavarrjuk. Visszakapod. Majd. Ha beszéltél. De átkozódik is odabent. Kellett neked keresni a bajt, Minticz. Most régen békésen rohadhatnál a pajta alapozása alatt, és nem lenne semmi baj. Mire jó ez a kín? Kajánul vicsorogva válaszol magának. Neked mire jó ez a kiüresedett veszélyhajhászás? Élsz, és ez a fő. Élünk. Egy kisujjal kevesebb, de élünk.
   Sok idő lesz, súgja neki Minticz szánalmas állapota, de persze, önmaga-önmaga is elnyűtt, pocsékul van, alig-alig használható. Beletörődik, hogy nincs gyors megváltás, összekuporodik a másik fölött, és rágyújt. Kell. Muszáj. Egy újabb dolog, amiben különböznek, ami gátat bír vetni a két test és elme érzékelése közé. Mohón szívja be a füstöt, hagyja égni a szálat szája sarkában, nem akarja tovább mozgatni minden egyes rezdülésre sajduló karját.
- Baszódj meg - fújja ki a füstöt, hangját szinte közömbösre tépi a zavar. – Beszélj!

Ahogy csak egymásba gabalyodott, ellentétes lefutású DNS láncok, hosszú, önmagukban értelmetlen kódok csavarodhatnak egymásba, mikor osztódni, kettészakadni készül a sejt, tökéletes másolatokat létrehozva, mégis elveszítve önmagát. Ahogy csak a megduzzadt állomány tudja kitölteni a teret, felfalni a levegőt és új értelmeket adni. Pontosan így tekeregtek mozdulataik, szinte lehetetlenül és teljesen esetlenül mégis kúszónövényként a másik (inverz?) borostyánjaként érték el a célt, és döntötték meg az orvosságos üveget, kötözték sebeiket, amiket nem birtokolt senki, de mindkettőjüket csípte, égette, szúrta. Engedelmesen emelte fejét, és vetette alá testét Saulus minden kérésének, parancsának. Nem volt túlzottan megerőltető, mintha egy vékony fémszál feszülne tekintetük között, amin áttáncolnak az impulzusok, teljesen átvéve az irányítást, vagy visszavéve, esetleg egyik sem, és ez csak egy természetes folyamat. Nem tudom. A vérveszteségtől ingó szobában ügyetlenül keres fogást, és kilenc ujja közül állandóan kicsúsztak a padló repedései, a parketták halvány illesztése, a kosz, a nyirkos sötét. Hányni akart. Kiokádni azt az idegen testet ami olyan kényelmesen fészkelődik benne és ismerőssé teszi magát, vagy minden mást ismeretlenné. Azt akarta, hogy utoljára végigmarják még nyelőcsövét a történtek, az a rettenetes hiba amit véghez vitt kétségbeesésében, az a fájdalmas butaság, ami talán gátja lesz ezentúl a tökéletességben. Azt akarta, hogy tűnjön el a múlt, ezek a furcsa rémképek, amiket sehogy sem tudott álomként felfogni. NEM NEM NEM egy foszladozó árnyék, egy alulmaradt, ketrecbe zárt bestia dobolt mellkasában, és lökte egyre magasabbra a zihálva, görcsölve hullámzó törzsét, amiből mintha ki akarnának szakadni a megviselt, önmaguktól viszolygó szervek. nem... csalódott, megvető pillantással tűnik el a belső, sárga szempár ami mindig ott fénylett mellette a sötétben, és csöndben sugallta az utat, az átkot, a halálos szándékot. A lebegő borostyándarabok, az éles végű kövek teljesen eltűntek és eddig nem látott, minden mágiánál feketébb éjszakában vágtázott szíve. A magány, a kiszolgáltatottság, a szánalom, a teljes védtelenség takarta be, és hegyes fogú, hatalmas ragadozók szívták orrukba a keserű páráját, a villogó gyengeségét. Kifordított magzatként kuporodik a túl puha talajra, és várja a megkésett abortuszt, a büntetést, a végítéletet, ami ott lapul a horizonton, de hinni most se tud benne, mikor megállapodnak körülötte a koppanó paták, a susogó mancsok, és forró, büdös pára kúszik az arcába, és valami furcsa... fény?. Inkább csak egy másik szín, két szürke szempár, két hideg fém, amitől megijednek a fenevadak, elfutnak, lyukat ásnak maguknak, hogy abba döglődjenek, ő pedig kötelességtudóan emelkedik térdre és borul le új társa, tanítója, gazdája előtt, titokban sárga pontokat keresve.

Érzi, hogy felpislákol benne valami ócska parázs, egy fagyasztó tűz, ami visszahozza ereje töredékét, és valami elindul benne. A fertőtlenítő nyomán leolvad az alvadt vér, felhabzik a feketén levedző lyuk hasán és egymás felé indulnak a puha sejtek, összekapaszkodva köldöke vonalában vékony hártyával fedve belsejét.
- AH! - mint fuldokló aki végre felköhögte (ádám)csutkáját, úgy szakad fel belőle az első sikeres légvétel, a megnyugvó léghólyagok sóhajtása, ami felkavarta a torkára száradó vért, és lágy csomókban köhögte lábára, amint sikerült felülnie, és csak remélni tudta, hogy nem a padló, hanem egy sajgó kar fogja meg visszabukó hátát. Bárhogy is történt, nyögések, és újabb köhögések árán sikerült a hűvös falnak vetnie a hátát, ami kedvesen masszírozni kezdte veséit. - Ha. - nyom el magában minden kételyt és ad gyenge hangot kizárólag papíron létező győzelmének, a pyrrhusi sikernek, aminek diadalmenetében vergődik éppen. - Nincs. - lehunyná égő szemét, de szemhéja gyorsan pattan fel, ijedve a visszatekintő szürkeségtől, és félelemre torzult arca rémülten járja körbe a sötét sarkokat. - Fényt. - kéri, szinte esdekli a világot, remélve, hogy legalább az távol tartja ezt az új jövevényt, ezt a potyautast. - Gyorsan. - sürgeti az aurort egyre kétségbeesettebben, és csak akkor hajlandó úrrá lenni érzésein, amikor kellően körbe van ragyogva a szoba.
- Visszacsinálhatom. - mutatja fel a remény körömnyi kártyáját egy vastag pakliból, majd a legtetejére rakja. - Ha nem félsz a haláltól. - érdesen suttogja a szavakat, amik hol hörgéssé erősödnek, hol pedig tátogásban hunynak ki. Elmosolyodhatna. Kajánul vigyoroghatna, ha lenne hozzá mersze, vagy akár indíttatása. Most kezdi csak felfogni igazán, a fausti történeteket, a tündérmesék apróbetűs szerződéseit az ördöggel.  - Gyönyörű ötvözet. - próbálja felfogni máshogy a tragédiát, keresve a miérteket, kutatva a hirtelen felfordult jövőt, hátha valami még nagyobb emelkedhet ki belőle. Hátha... - Egyek vagyunk. - rángatózva tartja lent pislogását, és egészen közel merészkedik a szürke lapokhoz, amiben nem tükröződnek körvonalai, amik talán nem is léteznek ezen a síkon. Fölemeli kezét, de még mielőtt elérné apró szellemmarkok fonják körbe csuklóját, és húzzák beljebb. - Egyek... - suttogja.

   Szánakozva figyeli, ahogy a teste engedelmesen kínálja oda magát, hogy gondozza belátása szerint, de az elméje még sötét vizek hullámverésében vergődő hajótörött. Szánakozik rajta, egy fiatalabb önmagát sajnálja benne. Önmagát. Önmagát, önmagát, önmagát, kong a visszhang a dobhártyáján, ujjai az idegen-egylényegű torokra fonódnak zaklatottan, de nem lesz belőle fojtogatás, csak nagyon óvatosan simogatja, mert fáj az a torok, megkínozta a saját szervezete. Magányos, amíg magához nem tér a hozzá csatolt másik elme. És ijedt. Nem akarja bevallani magának se, de ijedt. Borzalmas. Borzalmas, ami történt, nem vigasztalja a félkába, sötét szemek megadása, nem vigasztalja semmi. Ott lüktet benne egy új szerv, egy új test, egy új lélek, vagy valami olyasféle mocskos lélekcsonk, már egyikük se igazán lélek, micsoda egy elbaszott transzplantáció ez, ki kell lökni, ki kell okádni, tépni azt az oda nem illő darabot, de a szervezete legyengült, nem képes rá, befogadja inkább. MENNYIRE ROHADTUL IJESZTŐ! Elviselhetetlen. Elviselhetetlen! Még közelebb húzódik hozzá, az egyetlenhez, aki a társa lehet ebben a nyomorúságban, ebben a rémületben; egész odakuporodik a fejéhez, a cigaretta kiesik a szájából, ég tovább a padlón békében, az ujjai a nedves, ragacsos arcra simulnak, csak akkor húzza el őket úgy, mintha sose érintette volna, mikor végre tényleg magához tér. Vér pereg az ajka közül. Elkapja, vizet hív maguknak, megitatja. Elkapja, igen, nem kell még több fájdalom, elkapja hát, felülteti, a falhoz nyomja, hogy ülni tudjon. Talán korai még ezzel a hassal. Nem. Jobb, mint tehetetlenül feküdni a hánykolódó földön. És a sötétben… mi van a sötétben? Mi ez a rettegés, ami belehasít, és elszorítja a torkát?
   Nem tudja függetleníteni magát attól a szenvedéstől, amit a másik érez. Nem tudja örömét lelni a kétségbeesésben, a könyörgésben, a félelemtől széthasadozó vonásokban, pedig mennyire áhította, mennyire kívánta, hogy gyötrődjön, hogy ilyen nyomorultul vergődjön…! Felemeli a pálcáját, a szoba belseje felé int, meggyújtja a lámpásokat, egyiket a másik után, aztán gyertyákat bűvöl elő, fényt, ragyogást hoz ebbe a csúf nappaliba, és még csak meg sem kérdezi, miért. Nem bírja nézni a kínlódását. Pedig hogy gyűlöli… elmondhatatlanul, hevesen, gyilkosan gyűlölködik iránta.
- Értelmetlen, nevetséges halál lenne. Hogy épp miattad pusztuljak – szisszen dühödten, és közelebb húzódik, lassan, mint a kígyó, csúszik oda a falhoz, a padlón, mintha elfelejtette volna, hogy ember, és két lábon is tudna járni, és talán úgy is illene. Állattá alacsonyítja vissza a téboly, a zsigereit facsaró, egész lényét meggyalázó mágia. –  De nem félek tőle.  – Még közelebb, még közelebb már egészen a falnak préseli a testével, az arcába csapja saját használt levegőjét. – Te viszont félsz, Minticz.  – Minticz. Mennyire értelmetlen szó. Mint egy mantra, aminek nincs is jelentése. Mennyire értelmetlenné váltak a nevek. Hiszen minden egyes szám második személy ugyanazt jelenti. Egyetlen ilyen ember létezik már csak a Földön. Nincs több. Mindet megölték, idegen fajjá degradálták, csak ketten osztanak valami undorító, és mégis annyira kétségbeesetten kapaszkodó szövetséget, közösséget, köteléket.  – Azért csináltad, mert félsz. Mert megöltelek volna. Előbb-utóbb megöltelek volna.  – Mégis puhán simítja fel a nyakáról az arcára a kezeit, cirógatóan, kedvesen. – És te nem akartál meghalni, igaz, te rohadt, gyáva féreg? Bármire képes voltál, hogy életben maradj. Undorító vagy. Undorító. El se hiszed, mennyire.  – Mégis vadul simul hozzá, el akarja hitetni magával, bizonyítani akarja, hogy nem a saját őrülete játszik vele ilyen kegyetlen játékot, bűnbakot akar, hús-vér bűnöst, akit hibáztathat, akit gyűlölhet, akinek a húsába marva csillapíthatja nyomorultságát. Nekinyomja a homlokát a másik homloknak. – Gyönyörű? GYÖNYÖRŰ?! Te épp úgy gyűlölöd, mint én! Megbántad, rohadt, megbántad, most pedig gyáva vagy visszacsinálni!  – ordítja egyenesen az arcába, öklei a húsába vagy a ruhájába marnak, fájdalmat okoz maguknak, de az se számít, meg van veszve, talán nem is a másik testet marja, hanem a sajátját, de úgy is jó, hátha a fájdalomtól elmúlik, hátha vége lesz, hátha megszabadul… de tudja, hogy nem. Csapdába ejtették. A fejére vágódott a medvecsapda, az agyára, hiába rágja le a lábait. – Tudod, rábasztál, Minticz.  – Kapaszkodik a névbe. Mantra, mantra. Ha ragaszkodik hozzá, kik voltak egyszer régen, talán… - Mert így is meg foglak ölni, előbb vagy utóbb. Ha beledöglök is. Vissza fogod csinálni.  – Újra simogatni kezdi az arcát, mintha az ő testében akarná megnyugtatni a másik testhez tartozó, zaklatott, tébolyult elmét. – Most pihenhetsz egy kicsit. Gyógyulhatsz. Azután nekikezdesz, és helyrehozod. És akkor talán megbocsátok. Értetted? Érted, Brayden?  – Társad, tanítód, gazdád vagyok, te az enyém. Fogadj szót. Kérlek. Megmentettelek. Hát ments meg. Minket.

A fekvés. Világa sarkán torz egyveleggé, dagadt, bűzölgő cseppé gyűlnek a formák, múltak, jelenek, jövők. Elrontott tükörként díszeleg, dögöktől hemzsegő folyónak látszik, ami magába húzza révészeit, csónakjaikkal együtt és válik átláthatatlan ablakká, amit körbelepnek a legyek és mielőtt belekóstolhatnának folyós darabokká válnak a hártyás felszínen.  Ki sem növő virágok rothadnak alá, és ahogy nő, körbefolyik kerületén az idő, meglökve picit. Sorsszerűen bukik alá, mint anyaméhből kilökött magzat, és csattan, szakad cafatokra a fején, mint egy megfeszült hólyag, egy lenyúzott arcbőrből varrt zsák, ami már nem bírja a belé dobált belső szerveket. Betemetve a ragadós lével, saját nedveiből nagy gyorsasággal párolognak el a színek, és keveredik el a maradék. Groteszk lénnyé tapadnak a történések és a cselekvések, nélkülözve tudatosságot, vagy tudatalatti, üldözik egymást perpetuum mobileként, és Brayden felszisszen, ahogy a szúrós fogaskerék táncol hasában, és mélyíti, vájja az üreget, teszi még üresebbé azt a tátongó hiányt, azt a borzoló, inverz fekete lyukat, ami okádja magából egy másik dimenzió anyagát, és különös gondolatokkal tölti be a szobát, szedi elő a szőnyeg alá taposott terveket, helyez a polcra új ideákat, szobrokat kicsavart anatómiájú emberekről, amikbe majd később belebotlik az ember. Kezébe veszi, szorongatja egy darabig, markába rejti szégyenében, de réseket hagy az ujjak között, lopva füléhez emeli, hallgatja mit súg, motyog, összetöri, megragasztja, majd gondolkodás nélkül feszíti szét nyelőcsövét, és ejti gyomra sikamlós medrébe. Nem vagy halhatatlan. Megöltelek és föltámasztottalak. Megöltelek, és föltámasztalak. Kap el néhány magának vélt gondolatot a köztük lebegő halmazból.
Küszködve végzi azt a pár házi varázst, azt a néhány apró igét, amivel leápolja a fetrengő sebesültet, és halkakat nyög, feljajong, ahogy a langyos víz lemossa róla a szennyet, és érzi, ahogy gödreiben összegyűlik, túlcsordul rajtuk a kosz. Bűbájok simogatják, vonakodó gondviselés, kikényszerített szeretet. És mégse szúr, nem horzsol, karcol mikrosebeket, hanem odafigyel, akár önnön gyereke gyenge testére. Lehunyja a szemét. Elnézegeti a vékony bőrréteg alól előugró tarka foltokat, amik egyre sűrűbben közelítenek felé, és alkotnak fekete horizontja zenitén kicsúfolt, haragvó isteneket, majd olvadnak elemeikké, és állnak össze ismét furcsa, koponyaszerű heggyé, hátán nehezedő keresztté, stigmák fantomfájdalmaivá. Felhördül. Értetlen vadként tárja fel gomolygó lélektükreit, hogy zúduljon pupillájába a gyér fény, vakítsa el, ha egy pillanatra is csak. Menthetetlenül tisztul ki minden túl rövid idő alatt, és maradnak azok a jól eső fájdalmak, amiket néhány nekiszegeződő durva kéz okoz, jóleső, ölni kívánó, vérre éhes, megbéklyózott markok. Mennyire kedves, mennyire szeretnivaló. Nem nyúl kezével az arcához, ahogy behintik a nyálcseppek. Szinte várja, hogy újabb göbök hulljanak sebes bőrére, és mint kelések helye bélyegezzék meg. Milyen fura kutyának lenni és nem sintérnek. Szolgának és nem gazdának. Hagyja, hogy átjárja ez az új érzés, ahol nem egyértelműen bántják, vagy bánthat. Megnevezni se tudja. Elhinni is alig. Aztán hirtelen eszébe jut, hogy rajta kívül nincs is itt senki.
- Hogy örülsz - artikulátlanul hörög, de megsebzett állatok dühe nélkül, inkább egy haldokló ember, vagy egy feltámadt isten bátorságával - a feltételes módodnak. - mosolyogna, ha a feszülő sebek engednék szélesre húzni ajkait, de az auror jól tudja, milyen apró rezdülések mennek végig a sápadt arcon, milyen impulzusok szaladgálnak mögötte. - Mitől rettegnék? - durvát krákog, mintha kődarabok pattognának tüdejében, végigsértve légcsövét, de csak vércseppeket szór maga elé. Fest meztelen hasára, tovább díszíti ezt a poszt-modern szobrot, ezt a színpadra sem való jelenetet, amit játszanak egy eldugott szobában, fejeikben pedig minduntalan újra és újra. - Megmentettem a világomat tőled. - valamivel tisztábbá vált a hangja, de még mindig zavaróan furcsán rezegtek a hangszálai. Emlékeztetett valamire, ami sosem létezett. - Én győztem. - és veled mi lett? Valóban belenyugodott ijesztő jövőjébe, elfogadta, mint az elkerülhetetlent, mint mások által kiszabott útját. Tényleg egy csótány ez a Minticz. Tényleg semmi több. Állat vagy? Állat vagyok. És te is Armstrong. Ugyanúgy tudod, mint én. Te sem vagy különb. - Lakomázzunk. - néz mélyen a másik szemébe, és lassan ereszkedve ismét párhuzamos lesz a talajjal, és júdáscsókra formált ajkai hörpintve szívták fel a körülötte álló koszos, vizes vért. - Szenteltessék meg a mi nevünk.