Kissé lesokkoltak Lola szavai, ezt tisztán láthatja holtsápadtra vált arcszínemből.
- Hogy miiii???! DE hát folyton csak oltogat... ha velem ilyen, akkor hogy viselkedik azzal, akit utál? - kérdeztem hitetlenkedve. Na ebből látszik, hogy hiába múltam már tizenhét, semmit sem tudtam a fiúkról. Na igen, honnan is tudhattam volna. Azt a röpke kis nyári kalandot leszámítva Juliennel, bizony tényleg nem volt sok közöm az ellenkező nem jeles (avagy kevésbé jeles) képviselőihez. Ott volt Benjamin Fraser is, a nagy plátói crushom, akivel a kviddics-találkán egy kicsit összemelegedtünk, de aztán nem lett belőle semmi. Nem keresett. Később persze hallottam, hogy becsajozott és a lány nem sokkal később babát is várt... Hát igen, ez az én formám.
- Naná! - hangzott el a számból az ítélet. - Mekkora gáz arc már! - csóváltam a fejem idegesen. Ezek után meg pláne hogy megérdemelte! Ha azért szívatott, mert kedvelt, az a legrosszabb eset.
- Sajnos én is csak olyat tudok - mondtam elgondolkodva, amikor a mosdó elé értünk.
- De az is jó arra, hogy egy kicsit megszívassuk! Akár egy fél perc késlekedés is elég lehet, hogy elöntse a gatyáját a vulkán - nevettem jóízűen a gondolatra, majd pálcaintéssel elvégeztem a varázslatot gyorsan nonverbálisan.
Ezen a ponton talán egy kicsit előre megsajnáltam Deanert, de ezt nem akartam direktben kimutatni Lolának, nehogy puhatestűnek gondoljon, vagy azt higgye, a szerelmi vallomás hatott rám, így hát egy közeli, meghitt gödröt szemeltem ki magamnak, ami pont egy terebélyes fa mellett volt.
- Szerintem ez eléggé adná magát... de ha pocsolyát csinálunk a gödörből, akkor már oda a menedék - vigyorogtam gonoszul.
- Csak utánad, Mardekár! - mutattam előzékenyen a gödörre, hátha Lolának is van kedve egy kis bosszú-varázslathoz még.

A  n  n  a


m u s i c

...Nothing lasts forever, nothing goes to plan
Don't you lose your grip, you're letting go of my hand
'Cause every single second, Is a second that we can't get back..

El kellene borzasszon a felajánlkozása, elvégre sosem bírtam a könnyűvérű nőcskéket, de neki még ez is jól áll. Még ez sem tünteti el az iránta érzett mohó szenvedélyt, ami úgy tombol bennem mint egy futótűz Arizóna kellős közepén. Hogy is lehet ennek ellenállni? Vagy gátat szabni? Biztos vannak tőlem ügyesebbek a témában, akik tényleg fából vannak vagy szimplán csak érzéketlen tuskók. Esetleg kibaszott erkölcsösek. Én botor módon teret adok a hódításnak és hagyom hogy legyűrje sziklaszilárd elhatározásomat Anna lénye és csókja. A vad mámorban azért ott motoszkál bennem az az elejtett szó. Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá mikor lehetőségem adódik. És meglehet ez öli meg a dolog mindennemű folytatást, de ezt fel sem fogom igazán.
- Hogy desszert? Persze, Rád gondoltam vele. Kezdhetjük rögtön azzal. A hideg zuhanytól sem félek…
- Nem…
Mordulok fel és nem az ötlet elől zárkózom el, csak a válasz nem volt az amire ténylegesen vártam. Most hirtelen megérzem Sophie-t, ahogy figyel ugyanolyan aggodalommal terhesen, mint ahogy jómagam is.
- Miért, Te mire gondoltál?
A csalódottság hullámként önt el, leseperve mindent bennem. Csak egykori szerelmem gunyoros öröme sugallja, hogy a kudarc partjaira vetődtem és annak a víznek a habjai nyaldossál a lelkem. Nem is gondolta komolyan, látod? És szar belátni, hogy igaza lehet… csak a szesz beszélt belőle, öntudatlan zagyvaságokat.
- Ha erre a koktélra… Ilyet többet nem kérek. Mintha ebben nem is alkohol lett volna… Bájitalnak is elmenne… Mondjuk kísérettel egy még túlélhető…
Vicces kedvemben lehet megemlíteném, hogy következő dollármillióm az Angyaltőr szabadalmaztatási jogaiból fog megtérülni, ám most ettől eltekintek. Helyette csak elhúzódok annyira, hogy álla alá nyúlva nagyobb figyelmet provokáljak ki tőle. Hogy ne viháncoljon itt nekem, hanem komolyabban erőltesse meg magát.
- Eddig háromból kettő mellé, édesem. De… tudod mit? Segítek emlékezni…
Bár arcomon láthatja a feszült várakozás okozta gondterheltséget átsuhan egy kósza ötlet és ez már lelkesebbé tesz, így a mondat végét pajzán hangszínnel búgom felé. Majd mielőtt bármit is tehetne vagy mondhatna a nyakához hajolok és a várttal ellentétben nem érzéki csókkal illetem a bőrét ahogy szereti, hanem lassú, apró de annál érzékibb harapásba részesítem, mint nemrég ő engem. Remélem alkoholgőzben fürdő emlékei közül azért ez kellően kiemelkedő és egyúttal maradandó ahhoz, hogy rádöbbenjen mit is mondott mikor a kajaimba tartottam. Ha egyáltalán komolyan gondolta azt… Mert ennek a végkimenetelétől függ minden. Még a jeges fürdője is, aminek a tetején meglehet én leszek a koktélcseresznye ha desszertként könyveljük el.

A  n  n  a


m u s i c

...You were my sun, you were my earth
The bridges were burned, Now it’s your turn to cry
Cry me a river...

Újabb szó, ami az emlékezetembe bevésődik, akár egy szikla sötét szürkeségébe a fehér vésett szöveg egy éles pengének köszönhetően.
Megrészegítettem…
Bár így lenne, bár ennyin múlna. Noha én adtam kezébe az italt, semmi olyat nem tettem bele ami ennyire betompíthatja, amennyiben pedig átvitt értelemben célozgat, hát ennek már nem egy elúszott hajónak kellene lennie? De, nagyon is. És ugyanakkor mégsem. Ahogy ujjai megcirógatnak…, hát jobbnak látom inkább más helyzetbe tenni a társaságomat mielőtt olyat tennék, amit holnapra megbánok. Egy előnye azonban van annak, hogy részeg. Sokkal készségesebb mint valaha bármikor. Kár, hogy mostanra derült ki mennyire nem bírja az alkoholt, sokkal könnyebb dolgom lett volna ha ezt tudom.
A halk sikkantás mosolyt csalna elő belőlem ha nem épp utoljára fognám meg, de most csak egy kelletlen fújtatással jelzem értékét. Mert tetszik. Nagyon is.
- Ejnye-bejnye, csak nem fáj a vállad? Pont olyan itt ez a folt, mint ami a mesterlövészeknek szokott lenni, ha megrúgja őket a puska…
El is feledkezem, hogy a feje a bal oldalamnál van így a jobb vállan vonalában be-beláthat az ingem anyaga alá. Faszom. Nem mondok semmit csak mordulok egyet nemtetszésemet jelezve. Hihet bármit, nem tartozom magyarázattal neki, végtére is ő sem számolt el velem.
- Oh, baszki, megint fájdalmat okozok. Annyira sajnálom. Ezt is, meg a korábbit. De hidd el, csak azért tettem, mert szeretlek.
Az utolsó szó megtorpanásra késztet. Egyszer, egyetlen egyszer használtam, azóta se soha többet. A gyomrom rándul egyet, ajkaim kiszáradnak, a szívem más ritmust üt meg. Gyorsabbat, vadabbat, hitetlenkedőt
- De remélem, nem ejtesz el…
Hát… majdnem megtörténik. Az menti meg mindössze, hogy arcába akarok tekinteni, csak hogy lássam magánál van-e egyáltalán amiért ezt kinyilatkoztatta egy év kurva távollét után. De csalódnom kell, mivel nem látom csak érzem Őt, ahogy a nyakamba beleharap huncut játékossággal. Ezzel újabb mély, szinte már állatias mordulást csikar ki belőlem. Rohadtul nem segítség ez, és megtépázott idegeimnek csak olaj a tűzre. Magam sem értem, hogy tudom elvinni a célig, azaz a konyhapultig és letenni oda. Kell az a távolság, most minden eddiginél jobban.
- Itt a konyhában? Hm… Hát jó. Majd emlékeztess, hogy ne egyek nálad, semelyik asztalról vagy pultról…
Felszalad a szemöldököm hogy ennyivel többet lát bele a helyzetbe, mint ami a valóság és meg sem lepődöm mikor a második vizespohár is a földön landol.
- Bolsevoj… Van még poharad?
- Akad, de ha ilyen ütembe használod el őket nem sokáig lesz elég…
Halk sóhajjal engedem el a dolgot és összeütöm az ételt, fél szememet azért rajta tartva. Előszedhetném az egyszerű irodai tollnak álcázott pálcám de nincs kedvem hozzá. A szilánkok összeforrasztása ráér, Annával azonban lehet csak ezek a megszámlált pillanataim vannak… amire talán holnap emlékezni se fog. Ahogy megigazítja a szoknya szegélyét… hát az felér egy újabb vörös posztóval a vérszemet kapott bikának. A nyakam, ahol belép harapott még mindig bizsereg.
- Desszerttel minden feljavítható… Lenne. De hát Te olyan szigorú vagy. Mikor lettél ilyen túl jó…
- Mindig is ilyen voltam, de pontosan tudod hogy sosem… jó.
Vagy mondhati sosem elég… neki.
Az epés megjegyzést már nem teszem hozzá, megtartom magamnak csak színlelt nyugodtságot erőltetek és színtelen hangszínt találok mellé. Ám a nő csak próbálgatja a határaimat, mint egy ostoba gyerek. A tányért maga mögé küldi, amire összevonom a szemöldököm és rápirítok.
- … ha nem eszed meg desszertnek hideg vizes zuhanyt kapsz!  
A mozdulata elegáns is lenne ha nem lenne túl nagy az ív és nem billene ki az amúgy is labilis egyensúlyából. Még szerencse hogy itt állok és elé lépve elkapom ahol érem, hogy megakadályozzam találkozását a földre hullott üvegszilánkokkal.
- Hé-hé, óvatosan bébi! Még a végén bajod esik! –
És megint itt van, közvetlen közel az illatával, a ravasz, ábrándos, vágyakozó mosolyával. Merlin látja lelkem, ellen akarok állni neki nagyon is. Egyszerűen csak… nem megy. Magához vonzz, mint egy kurva mágnes a másikat. Egy rohadt hosszú, szinte végtelen pillanatig csak a pillantásom  fúródik az övébe. Még próbálok valami kiutat találni, valami kapaszkodót, de már Sophie is cserben hagy. Talán érzi, nincs visszatartó erő itt, ami segíthet.
- Oh, faszom…
A hangzatos káromkodással hódolok be teljesen neki, meg a helyzetnek amit félig én, félig közösen teremtettünk és ellentmondást nem tűrőn szinte már fájóan égő szenvedéllyel csókolom meg. Minden megszűnik, minden eltűnik, minden fájdalom, sérelem eltörpül és csak Ő lesz mindent kitöltve. Mikor elszakadok tőle hosszú pillanatok sorozata után, csak centikre, zihlálva szívom be a levegőt és karcos hangon búgom a kérdést.
- Komolyan gondoltad azt a szót? Ha igen… mondd ki újra!
Nem teszem hozzá hogy kérem, de ott a nyelvem hegyén és onnan egyensúlyozva szívom vissza. Nehéz, mély másodperc következik, amibe minden idegszálam megfeszül és érzem, a nyakamban a medál is ugyanígy tesz.