*   *   *   *   *

Olyan egyszerű most minden. Könnyű lenne belefelejtkezni ebbe az állapotba, ahol nem érzem a felelősséget, nem kell gondolkodnom a cselekedeteimen, nincs félelem, nincs aggódás a honlapon. Csak Chris van.

De. Ez. Nem. Chris.

A gondolat, mint egy farkas távolról jövő, halk hörgése, úgy borzongatja fel az átoktól elnyugtatott gondolataim. Az ajkak, amiket csókolok, ismerősek, de a mozdulatok nem. A kéz, ami magához húz ugyanolyan, de az erő, a rezdülések nem ahhoz tartoznak, akihez kellene. Nem kéne ennek jónak lennie - de nem érzek semmit.
Küzdj ellene!
Rámmordul a lelkemben lakozó szörnyű ösztönlény, az agyamra tespedő köd odébbgomolyog a szemem elől, de én nem vagyok olyan erős, mint az… És most egyikünk sem tudja átvenni az uralmat, mert akaratunkon erős béklyóként ott van Zharkov gonosz mágiája.
Örökkévalóságnak tűnik, míg azon gondolkodom, vajon meddig megy el, lesz-e határa az érintésének, szab-e megálljt tolakodó, mohó csókjának bármi. Míg végre, szinte berobban a kettősünk társaságába Cartwright, akár egy durva bombarda. De most pont ez kell.
- Kíváncsi lennék mi volt a terv, te faszfej!?  Az ágyamba is be akarsz feküdni vele..., Zharkov?!
Végre elszakad tőlem a szája, hogy mély, gúnyos röhögést hallgasson. Én ködös tekintettel nézem hol egyiküket, hol másikukat. Hihetek még a szememnek? Igazából most a hit is elkerül. Csak az üresség van.
- Kösz az ötletet. Eddig csak az volt a terv, hogy megszabadítom Őt. Tőled… Te idegesítő kullancs.
A mellettem álló férfi hangja érces, mint egy morgás, gúnyosan acsarkodik. Felismerném én, hogy nem ő az én emberem, de hiába, bárgyú mosollyal hagyom, hogy a derekamnál ragadjon meg, és tartson fogva. A másik átkot küld ránk, illetve csak az oroszra. Egy sebtében idézett protego lefelezi a varázs erejét, de a pontos lövés így is a fülem mellett elzúgva vállon találja a mellettem állót, aki ettől hátra tántorodik kissé, s ezzel elenged engem is.
- Ejnye, micsoda durvaság - zümmögi Alexej mély, gunyoros dallamal, s pályáját továbbra is védekezésre tartja.
- Látod, ezért is fog Anna inkább mellettem maradni? Nem igaz, szépségem?
A kérdés szelídnek is mondható, mézes-mázos a stílus, de én hallom mögötte a nekem adott bűvös parancsot. Alexej hívogatón int felém szabad kezével, S Christopher nem látja, de én érzem a marionett szálakat, amiket ezzel a mozdulattal megcibál.
- Igaz.
Visszalépek mellé, és most én karolom át, ő pedig vicsorogva karolja át a vállam. Fáj, ahogy rám nehezedik, éget a teste, ahogy hozzám ér, mégis somolygok, mégis muszáj ránéznem, mégis rá kell simítanom a tenyeremet ösztövér mellkasára, mintha bizalmasan volnánk.
Maga elé húz… Pajzsnak használ…
A farkas dühösen hörög, de nem tehetek semmit. Felnézek rá, mintha Cartwright volna, pedig nem ő az, mostmár látszik is. Llassan elkezd visszaváltozni a képe, a haja is egyre feketébb a pajkos, barna tincsek helyett. A szeme is máshogy kék. Jeges, metsző, mint egy jégcsap, amibe az ember szívébe fúródik, és örökre megfagyasztja az egész testét.
- Felesleges bántanod. Akkor is őt választom. Elegem lett belőled Chris. Sajnálom. Jaj, de könnyen hagytad, hogy bolondot csináljak belőled, Te szerencsétlen…
Feltör valami gúnykacaj féle a torkomból, de úgy érzem, ezt nem az én hangom. Nem lehet, hogy ezeket én mondtam. Megfogom Alexej ingjét, közelebb vonom magamhoz, és megcsókolom, pedig gyűlölöm őt, amiért a számba adta ezeket a sértéseket, és csak elégedetten, némán mosolyog, hátradőlten figyelve az előadást. Talán ezért nem veszi észre a könnycseppet, ami teljesen váratlanul csillan fel szemem sarkában, majd a gyémántot lekőröző fénnyel gurul végig arcom élén, hogy aztán a mélybe hulljon. Az orosz csukott szájjal hagyja, hogy törleszkedjek kicsit, aztán eltol, én meg engedelmes rongybabaként szót fogadok, és állok tovább csendben mellette.
- Ez van, Cartwright. Hullaként szeretnéd végignézni, ahogy az ágyadba viszem, vagy inkább élő gyertyatartó lennél, és csak aztán öljelek meg? - teszi fel Alexej a kérdést, és a pálcát tartó keze is aprót, kérdőn mozdul a gúnyos érdeklődés mellé.

*   *   *   *   *

A zöld lángok körbevesznek, s én azt kívánom, bár égetnének el minket így együtt, összefonódva, ahogy vagyunk. Nem érdekel, hogy a pillantása nem nekem szól. Nem érdekel, hogy az érintése sem engem illet. Nem érdekel, hogy nem az én arcomra néz most vissza. Szorítom magamhoz a tűzben, és rájövök, teljesen mindegy. Olyan vagyok, mint akit elátkoztak, a pillantás fáj, az érintés kínoz, az édes győzelem megkeseredik a számban mert tudom, hogy valaki más trófeáját loptam el… De már megszoktam a keserűséget, és megtanultam élvezni.
Viharosan, dulakodva érkezünk meg Garden Lodge fényűző nappalijába. Nehezen veszem rá magam, de elengedem Annát. Nem azért, mert ne tudnám lefogni, hiszen fizikai erőben még ez a tohonya pojáca teste is lekőrözi őt. Csak még próbálkozni akarok. Hátha még fenntarthatom a látszatot…
- Mi a baj? Itt végre nyugtunk lesz. Tudom, hogy jobb szereted a csendet.
Anna nem mond semmit, pengevékonnyá préseli szép ajkait, de annyira sietve hátrál el előlem, hogy megbotlik, nekiesik háttal az íróasztalnak, s durván meglöki, ahogy belekapaszkodik. Valami drága porcelánszobor megbillen, leesik és összetörik, de a nő oda se néz, szép szemével rám mered, én pedig élvezem a pillantását, és nem veszek tudomást szép tekintetében ülő, bosszantó rémületről. Nem érdekel. Megyek utána öles léptekkel, és az asztalnak szorítom, fölé magasodva, lefogva hátra a kezeit.
- Nyugodj már meg.
- Eressz, vagy megbánod! Alfred!!!
Segítségért kiált, de felesleges, csak ő még nem tudja. Az estét innen indítottam, hogy megszerezzem emberem öltönyét. Betörtem ide az ő alakjában, és az első dolgom volt kiütni a vén komornyikot. Az hamarabb felismert, mint Anna. De őt nem is akartam hosszan szédíteni… A fejemet csóválom.
- Csssh… Nincs semmi baj…
Nyugodt hangon, halkan csitítottam. Ki is hallaná ebben az ürességtől kongó, hideg palotában? Beláthatta ezt ő is, de nem adta fel, dühösen fújt rám.
- Tudom, hogy nem Cartwright vagy! Szállj le rólam!
- Ugyan-ugyan. Dehogynem. Ki más lennék? Ne félj, nem bántalak…
Némán mered rám, a szemében ilyen közelről kiválóan látom a villámokat, de ebben a pózban, ahogy egymásnak szorulunk, még szíve szapora dobogását is érzem.
Bár értem dobogna… De tudom, hogy sosem fog. A gondolatra elfog a féltékeny düh, de erőnek erejével uralkodom rajta. Még nem adtam fel, hogy mielőtt mindannyiunkat a pokolba küldöm, visszalopjak magamnak egy morzsa mennyországot abból, amit ez a rohadék tolvaj tőlem elvett.
- Gyere, bebizonyítom…
Megpróbálok csókot lopni, de nem hagyja magát, és elfordul. El kell engednem a kezét, és megragadni erősen a tarkójánál, a haját fogva, máskülönben elfordítaná az arcát.  Milyen régóta vártam  a selymes tincsek közé túrni, s ezt az elégedettséget hajszálnyira se árnyékolja be, hogy kicsit feszülnek az ujjaim között.
Az ellenállása egyszerre csak megszűnik. Nem viszonozza ugyan a közeledésem, csak nem tiltakozik. Pár pillanat után meglepve szakadok el tőle, még mindig tartom a fejét, s homlokom az övének vetem, így kapkodunk mindketten levegő után.
- Látod? Jó kezekben vagy. Lennél… - duruzsolom kicsit engedékenyebben, de ő hidegen, érzéketlen kérdéssel válaszol lassan, idegölően.
- A kalapot használtad, nem igaz, Alexej? Biztosan volt benne egy hajszál…
A nevemet hallva elmosolyodok. Fájdalmas is egyben, hogy végkép elúszott a remény, hogy egy apró csellel ejthetem át, és lophatok csókot - vagy többet - de azért bizarr mód örülök, hogy felismert. Mostantól minden nekem szól, nem annak a gazdag ficsúrnak, és ez is valami.
- Azt. A cipődet is visszahoztam.
- Megtarthatod…
Még mindig kimért, tartózkodó, és még mindig mintha nem rám figyelne. Hiába nézünk farkasszemet, az esze nem itt van. Aprót mozdulok, elveszem a kezem a hajából, még el is simítom a kusza részt egy cirógató mozdulattal, majd összehúzott szemekkel vigyorgok rá, újra közel hajolva.
- Nem vagy egy Hamupipőke típus, nem igaz?
A válasz konok hallgatás, és hideg pókerarc. Végre rájövök, azért nem engem néz igazából, mert a háta mögé figyel. Ahogy utána kapok, és lerántom az asztalról, egy érmét találok mögötte. A pálcája valahogy belekerült a kezébe, amit nem fogtam. Mindketten tudjuk, hogy párbajban esélye sincs, el is ejti a pálcát, ahogy megragadom a csuklóját, még mielőtt varázsolhatna bármit.
- Nem. Nem vagyok - nyögi dühösen és fájdalmasan, én pedig magamhoz vonom, és megrángatom, hogy összekoccan a foga.
- Mit ravaszkodsz?
- Már késő. Egy pillanat, és itt lesz. Jobb, ha menekülsz. És sose kerülsz elő többet - teszi hozzá morgósan, s most kicsit hallom a hangjában a farkast. Azt a szelíd, okos jószágot, aki közelsem olyan, mint a bennem lakó fenevad. Pofon vágom úgy, hogy ha nem tartanám, valószínűleg elesne, a képébe vicsorgok gúnyosan, s közben egy mozdulattal előveszem a varázspálcám, hogy a torkának szegezzem.
- Miért? Miért pont ő ? ? ? Mindegy, jobb is, hogy idecsaltad. Így több történet végére is pontot tehetek.
Anna továbbra is állja a farkasszemezést, felrepedt, vérző ajkait dacosan összepréseli, a szeme gúnyos, halálös dühszikrákat szór.
- Fuss - súgja, hozzá illő, elegáns gúnymosollyal. Én meg a fejemet ingatom, széles vigyor-vicsorba torzuló arccal, és megint egészen az arcomba cibálom őt, a torkának nyomva a pálcát.
- Eszem ágában sincs. Imperio… - súgom a fülébe, felborzolva a nyakán a pihéket, a varázslat pedig teszi a dolgát, a tekintete elmélyül, álmodozóvá válik. Nem így akartam, de így is megszerzem azt a néhány lopott pillanatot, amit akartam. A fülébe súgom, mi a teendője, s hogy Cartwright érkeztekor tegyen úgy, mint aki csakis értem bolondul. Még az ő alakját viselem egyébként, mikor valahonnan a falon is túlról léptek harsannak fel. Nem esek kétségbe, hanem magamhoz vonom a derekánál fogva a most már készséges és szerelmesen pillogó Volkovát, majd úgy csókolom meg, hogy egyrészt élő pajzsként egészen magamra vonom, másrészt fél kezemmel a pálcámat jól láthatóan csatára emelem.

*   *   *   *   *

Úgy érzem, már csak egy óriási, vakító reflektor kellene, ami egyenesen az arcomba világít. A felénk kattogó vakuk villanásai ezt egyébként részletekben pótolják is. Én pedig halovány, nyugodt, tökéletesen őszintének tűnő műmosolyt erőltetek a vonásaimra, és kihúzom magam kicsit a szép ruhában, Cartwright oldalán. Már amennyire sikerül, tekintve, hogy a nyakamba akasztott ék jelentős tömege ezt igencsak megnehezíti.
- Tudom ám, mi volt a terved ezzel a csodálatos gyémánttal.
Közelebb hajolok, és a fülébe suttogom könnyeden, mintha valami szellemeset mondanék, és végül is annak is szánom.
- Így nem kell azon aggódnunk, ki akar majd elrabolni… Mert egyszerűen mindenki.
Amíg itt van az oldalamon, ez csak egy jó vicc. Szikáran izmos felkarjába kapaszkodva, ismerős vonásait látva az az aggodalmam egészen elpárolgott, hogy ma bármi rossz történhetne. Már leszámítva persze az újságírókat, és a körénk szőtt paparazzinép-meséket. De az érte igazán túlélhető.
- Remélem, most is van nálad egy kis perui sötétségpor, szükség esetére - teszem hozzá huncut hunyorral, aztán végigsimítok a karján. Ez most annak a bizonyos korábbi pillanat ellentétének tűnik ugyan a szikrázó fényekkel, csillogással és vakuvillámlással, de én ugyanúgy érzem magam, mint abban a vaksötétben, ahol egyedül az ő keze volt kapaszkodó. Ezúttal nem terveztem elengedni egy pillanatra sem.
De az este úgy dobál minket, mint valami vad vihar, a vakuk villámként csapkodnak körülöttünk, a tömeg vad vízként hömpölyög, s folyamatosan a szétzilálásunkon dolgoznak. Nem rajongok a fotózásért, de kattognak a masinák a mindenféle kézfogásokon, szalagvágáson, beszéd alatt, csoportképeken, páros képeken… Garantáltan mind a tízmillió képen elegáns, visszafogott műmosollyal szereplek majd.
A tánc az más. Táncoltunk már együtt valaha? Mindenesetre abban a néhány fordulóban megszűnik kicsit mindenki más, a vihar elcsendesül lágy zenévé, a durva fények szép derengéssé. Aztán kezdődik előről.
De érte elviselem. Fáradt már, de tökéletes a szokásos álarc-mosoly, ahogy megrohan minket két idősebb nő. Tudom, Chris is kimerült már ettől, így finoman átveszem a szót, hogy a bájcsevejt most én zárjam le a két hangoskodó, karakteres asszonysággal.
Aztán pár mondat után megdöbbenve veszem tudomásul, hogy Chris egyszerűen otthagy. Persze, visszaintek neki gépiesen, majd folytatom a kapcsolati tőke építését, de azért elfog a rossz érzés. És később, mikor Monstro asszonyék távozását követően meglátom, kivel volt fontos megbeszélni valója, ez a rossz érzés már balsejtelemmé erősödik.
Értetlenül és kissé felháborodottan figyelem a beszélgetésüket. Annyira belemerülnek, hogy nem tudom, meg kéne zavarjam őket, vagy inkább vonuljak el távolabb, mert munkaügy. Vagy… magán.
 Sosem tértünk ki rá, kivel és hogyan is lépett félre abban az utolsó időszakban, amikor keveset találkoztunk, és azt is feszülten. De annak a képzeletbeli nőnek hirtelen lett arca, méghozzá ezé a túlságosan is csinos, modellszerű lánykáé. Mennyi idős lehet? Babaarcnak is mondható lenne, de én most inkább gyerekesként gondolok rá.
Nem, nem megyek oda hozzájuk, majd később megkérdezem, mi is volt ez. De mégsem állhatok itt a tömeg közepén senkihez sem szólva. Dave-nek intek egyet messziről, mikor találkozik a tekintetünk, de hát ő is megint valami szoknya után fut, Mirabella már le is lépett valahová, máshoz pedig - főleg egy esetlegesen sima vendégnek mutatkozó sunyibb firkászhoz - nincs kedvem. Nem is beszélve a minisztériumból, meg a lénygondozó munkából ismerős arcokra. Így aztán elegáns magassarkús lépteimmel az egyetlen olyan helyet veszem célba, ahol a magányos álldogálás elfogadott - mégpedig a bárpultot.
- Egy Angyaltőrt kérek - libbenek kecsesen a magasított ülőkére, aztán kortyolgatom az italt, várva, hogy rám találjon emberem.
Persze, még félig sem ürül ki a míves kristálypohár, mikor társaságom akad.
- Én is ugyanazt - harsan fel mellettem Chris bársonyos hangja. Furcsa, mert valahogy nem figyelek fel a közeledtére úgy, ahogy szoktam, sem az ismerős aurájára, sem a hangjára, csak amikor mellém könyököl a bárpultra, és meglátom az arcát.
- Megint a szívrohamot hoztad rám, bébi - mondja csibészesen, én viszont az iménti közjáték okán még nem vagyok ilyen oldott állapotban.
- A múltkor is megkértelek, hogy ne hívj így.
Legutóbb akkor hívott így, mikor elhoppanált velem a sötétből. Még a hangszín is ugyanez volt. Pedig úgy megijedtem… Talán amiatt, az az idegesség most visszatért. Meg az iménti hölgyikés kitérője miatt is. Persze nem fogok nagyjelenetet rendezni itt a nyílt színen, hiszen értelme sem lenne, de azért míg ő belekortyol az italba, finoman felteszem a legégetőbb kérdést.
- Fura illatod van. Túl közel mentél volna ahhoz a  kislányhoz...? Szóval mesélj, ki ő...
Halkan, műmosollyal faggatom, közben emberem meg mintha nem tudná, milyen koktélt iszik, színpadias meglepettséggel a szívéhez kap.  Biztos hogy nekem szóló színjáték ez a részéről, úgyhogy színtelen arccal várakozom, míg abbahagyja a bohóckodást.
- Mindent elmondok… Egy csendesebb helyen - morogja aztán, és a karját nyújtja, ahogy ma egész este tette mindig. Én meg egy nagy, beletörődő sóhaj után belekarolok ugyanúgy, mint mindig. De hiába ugyanazok az izmok, ugyanaz a szikár kar, az érzés most mégis más. Biztos az a nő… Azért persze követem, hiszen már kíváncsian várom a magyarázatot.
Egy olyan szobába vezet, ahol egy akkora kandallót látok, amilyet korábban még életemben soha. A tűztér elfoglalja majd’ az egész falat. Körbe arany és fehérmárvány díszítés, lábunk míves, puha perzsaszőnyegen lépdel, más berendezés nincs is, még képek sem a falon. Nem fogunk itt kényelmesen leülni, az biztos.
- Chris… Mi most utazni fogunk? - kérdezem, és felnézek rá. Ő meg bólint, de a mozdulat valahogy idegen. Az ismerős ábrázat is, most olyan különös, pedig a ma esti angyaltőrbe garantáltan senki sem tett semmit az eredeti hozzávalókon túl. De valami furcsa. És az illat is, nem hagy nyugodni, mert bár még nem jut eszembe, mi ez, de ez nem Chris illata, nem női parfüm, de még csaknem is a nemesített kender aromája.
Megtorpanok a kandalló előtt. Ő nem áll meg, már szórja a hopp-port a tűztér tátongó feketeségébe. Felcsapnak a zöld nyelvek, és ez a fény olyan különös, kissé halálos derengést ad az egyébként oly kedves vonásoknak. Egyre bizonytalanabb vagyok, és most már hiába nyújtja ismét a kezét, nem kapaszkodom belé.
- Hova megyünk? - kérdezem halkan, rosszallón, bár tudom, felesleges a kérdés, mert mindjárt elhangzik jól hallhatóan, érthetően. Én mégsem hiszem a fülemnek. Fel sem fogom rendesen a szavakat, csak azt, hogy orosz hangzásuk van.
Hirtelen bevillan, honnan ez a furcsa illat - százfűléfőzet. De már késő. A nálamnál erősebb karok megragadnak, és magukhoz szorítanak - de ez sem az ismerős ölelés, nem az ismerős érintés, és legkevésbé sem az ismerős érzés. Kiáltani sincs időm, a lángok elröpítenek messze, méghozzá a közel s távol egyedülálló külföldi hop-hálózatnak “hála”, még a messzénél is messzebbre…