Kis udvar a mohás szökőkúttal

[James]

/átváltok E/1-re. épp egy ilyen napló szerű könyvet olvasok.../
                                                                        James

Csak ültem a fal melletti padon, és sokáig nem tudtam mit mondjak. Annyira nem ismerem Jamest, hogy tudjam mire hogy reagál. És mivel én még nem kerültem ilyen helyzetbe,nem tudtam mit érez. Sejtettem, de bele se mertem gondolni mi lenne ha az én szüleim nem élnének. Csak néztem a kilátást, és kerestem a megfelelő szavakat, amik direkt nem akartak előjönni. Mindig akkor bújnak el, amikor szükség van rájuk. Aztán Jamesre néztem, és próbáltam valami ide illőt mondani.
-Nem lehetett könnyű...én nem hiszem hogy el tudnám viselni...

Megint egy kis csend következett. Nem tudtam mit mondhatok, és mit nem.Nem igazán mertem többet kérdezni, de azt sem akartam hogy bunkónak nézzen, és azt higgye hogy nem érdekel a dolog. Mivel nem tudtam mit tegyek, hallgattam. Aztán megmentett, mert jött a kérdése.
-Barátaim? Hát sok lánnyal jóban vagyok, de hogy barátaimnak mondjam őket...nem tudom. Talán.
És mielőtt folytatni kezdtem volna, hirtelen visszatért a szülős témához, amivel kicsit meglepett. Nem számítottam rá hogy visszatér rá.
-Londonban, egy szép háromszobás lakásban. Bár Vivien és az én szobám üresen áll, tehát a szüleim most egyedül vannak. Lehet hogy meglepő, de nem vágyom haza. De miért kérdezed?
Nem értettem hogy hogy jön ide hogy hol lakom, de igazából nem is érdekelt, a kérdés hirtelen szaladt ki a számon. Hát igen. Vannak szüleim, de a kapcsolatom nem olyan mint egy átlagos szülő-gyerek kapcsolat. Sosem számíthatott igazából rájuk. Volt is egy idő, amikor kezdett elkallódni, de akkor szerencsére a roxfort megmentette.

[- Hát tényleg nem volt könnyű, de már mindegy is, túl vagyunk rajta és ez a lényeg. Szerintem meg te is kibírtad volna, erős lány vagy te. ? mondtam, és közben hátba veregettem Lucy-t.A kis szünet után mosolyogva pillantottam a mellettem gubbasztóra. Eléggé lelombozottnak tűnt.]

- Hát tényleg nem volt könnyű, de már mindegy is, túl vagyunk rajta és ez a lényeg. Szerintem meg te is kibírtad volna, erős lány vagy te. ? mondtam, és közben hátba veregettem Lucy-t.
A kis szünet után mosolyogva pillantottam a mellettem gubbasztóra. Eléggé lelombozottnak tűnt. ~Lehet hogy nem aludt az éjszaka vagy, mi? Olyan szomorú és furcsa. Lehet hogy ő mindig ilyen. Nem tudom. ~
- Hogyhogy kevés barátod van, nem szoktál buliba járni, ismerkedni? Vagy te nem az a típus vagy? ? kérdeztem a lánytól. Lehet hogy most egy kicsit messzire mentem nála, nem tudom, hisz annyira még nem ismerem, hogy meg tudjam mondani, mit engedhetek meg vele kapcsolatban.
- Aha. Csak kíváncsi voltam. Tudod nekem, vannak ilyen hülye kérdéseim, lehet hogy már észrevetted. ? feleltem neki nevetve.
Ez valóban így volt és ez sok embert idegesített is. Abby is sokszor megkérdezte tőlem, hogy hogy tudok én ilyen hülyeségeket kérdezni és én, mindig azt mondom neki, hogy nem tudom, mert valóban nem tudom, ezek csak úgy jönnek.
Nem tudtam, hogy mit mondjak Lucile-nek. Egy kicsit már untam a beszélgetést és ez valószínűleg látszott is rajtam, tudom ez eléggé bunkóság, de hát ez van, nem tudtam mit tenni ellene, már ott tartottam, hogy menten lefordulok a székről, és hangosan nekiállok horkolni, bevallom egy kis alvás jól is esett volna, de tudtam, hogy ezt nem tehetem meg a lánnyal. Tehát egy kicsit összeszedtem magam és tekintetem a szökőkútra függesztettem. Úgy néztem a csobogó kis kőrakást, mintha az egy altató hatással bíró csodálatos tárgy lenne. Lehet, hogy kicsit furcsa fejet vágtam és ezt Lucy is, észrevette. Ettől egy kicsit zavarba is jöttem.
- És mi szeretnél lenni, ha végeztél a Roxforttal? ? már semmi más nem jutott eszembe. Teljesen zavarban voltam, az egész fejem csupa vörös volt. Legszívesebben elszaladtam volna, de tudtam, hogy nem lehet. Így hát inkább várakozó tekintettel a lányra néztem és próbáltam odafigyelni rá.

Másik idősík... Monty Python

~ Imádom a tavaszt és imádom a jó időt… remek, remek, remek… ~ lelkendezik magában a barna, miközben könnyed léptekkel szántja a folyosókat. Minden szép és jó, megreggelizett, süt a nap, kellemes az idő, még kicsit hűvös, de éppen így tökéletes.  Vannak még helyek a kastélyban, ahol ennyi idő alatt sem fordult meg egyszer sem. Amúgy is próbálja távol tartani magát a zűröktől, mert az itt minden évben összejön, szóval elég nagy mutatvány ettől távol maradni.

Előfordul az emberrel, hogy a jó pillanatokban is szeretne egyedül maradni. Ez a vágy most benne is megvan, nem mintha amúgy nagy társasági emberke lenne. Van egy kevés ismerőse, meg vannak a többiek, akiket látásból ismer, még a nevüket is lehet tudja, lehet épp barátnői tárgyalták ki a jelenlétében. És van Ő, aki feltehetőleg nem is tudja, hogy létezik, nem úgy Shaelynn, aki viszont nagyon is tisztában van vele, hogy van és ha nem is akarja nagyon látványosan, mégis mindig abban reménykedik, hogy összefut Vele valahol. Épp ezért rója most is a folyosókat és tesz hatalmas kitérőt. Tudja, hogy van itt egy eldugott és nem annyira használt rész. Főleg, mert a Griffendélesek törzshelye, de reménykedik benne, hogy ma egyiküknek sem, na jó egyikük talán kivétel lehet, de a többieknek remélhetőleg nem támad kedvük ezen a csodás délelőttön egy ilyen árnyékba burkolózó helyen bandázni.

Végre eléri az udvart, ahova először csak az arcát dugja, majd amikor meggyőződik róla, hogy tiszta a terep, egy halvány mosollyal arcán veszi birtokba az egész területet. Hűvös van, árnyék, ide nem süt a nap. Valahol a magasban, a tornyok fölött persze látszik, de ide, talán sosem érnek el azok a sugarak. Nem is baj, akkor biztosan többen lennének itt.  Most nem néz körül, ismeri már a helyet valamennyire. Keres egy olyan helyet a szökőkút szélén, ami még mohamentes. Karjait összefonva maga előtt próbálja elérni, hogy minél előbb megszokja a hűvöst. Hátára vetve pihen egy zöld kötött pulóver, ezen kívül egy fekete tornacipőt visel, fekete teniszpólóval és egy háromnegyedes farmerrel. Hát nem éppen a cicomás mindent megmutatok öltözködéséről híres.

[ Shay babámnak hug ]

- Na, milyen volt?!

- Hagyd, biztos nem mond semmit…

- Ugyan Montague, csak egy-két dolog… Hangos, vagy…

- A büntetőmunkátok most kezdődött. – nézett a zsebórájára, mintegy mellékesen hívva fel a figyelmet a kötelező kis programukra. Ezzel le is zárta az előző éjszaka témáját. Ugyan egy kicsit kedvelte őket, mármint jobban elviselte a társaságukat mint másokat, de az apróbb éjszakáiba őket sem avatta be. Kicsit kínos is volt, hogy így leleplezték. Mármint éberen várták őt a visszaérkezésnél. Mintha nem lenne saját életük. A szemeit forgatva, figyelemmel kísérve a távolodó két alakot, fújt halkan egyet. Ha tudnák, hogy pont egy griffendélessel akadt dolga. Kész szerencse, hogy egyik sem volt elég intelligens a gondolatolvasás tudományának elsajátításához. Lett is volna bajban.
Elrakva az órát, a talár egyik megszokott kis belső zsebébe, nézett körül fürkészőn. Igazság szerint valahol remélte, hogy megtalálja a kis szöszijét. Szívesen megismételte volna az elmúlt estét. S ahogy kivette a szavaiból ő sem bánta volna. Mi több, megvolt benne az a tökéletes tartás, hogy még csak fél szemmel sem pillantott rá a szünetekben, ha esetleg útjaik keresztezték volna egymást. Biztos valami rejtett, titkos szerelmet vélt felfedezni a kettejük kis…kapcsolatából? Mindenesetre Mr. Colien igen jót szórakozott a dolgon. Kihasználva a naív lelket, s várva a pillanatot is, amikor a másik rádöbben, ebből ugyan nem lesz, s nem is volt szerelem. Addig meg maradnak, a… Szürke hétköznapok?
Tovább sétálva, cseppet sem zavartatva magát azért mert ez nem az ő kis törzshelyük, fordult be a régi szökőkúthoz. Szabadság, könyvek, talán egy bagoly, és… Megállva a „bejáratnál”, egy pillanatra megdermedve azon, hogy mások is itt ténferegnek, köhintett lemondón. Rajta, mint mindig, most is az iskolai egyenruha feszített a talárral megtoldva. Persze a kalpagot elhagyva. Az azért már túlzás lett volna. De azért tisztán látszódott, hogy mely háznak is a tagja. Elsuhintva a zavart, mert az nem illett a háza méltóságához, könnyed léptekkel közelített a másikhoz. Zöld pulcsi. Talán jelent valamit? Nem látta még a klubhelyiségben. Persze ez nem jelent semmit. A jelentéktelen figurákat úgysem szokta megjegyezni.

- Messzire elkódorgott. – üti meg a megszokott, távolságtartó hangot, kicsit igazítva a taláron, ezzel belátást engedve a szürke egyenruhára, s jelvényre, mely egyesekben nem kis riadalomra ad okot. Unottan lépdelve mellé, miben érezheti a másik, hogy háztársának hiszi, ült le mellé, nem túl közel, normális távolságban. Levetette a talárt, a fázlódás apró jele nélkül pillantott az égre, majd oldalra. Rövid mustrával, mely tőle már igencsak megszokott volt, mérte fel a lány… adottságait, s konstatálta elégedetlenül, hogy eddig nem futottak össze. Pedig azért ennél jobban megfigyelte a háztársait. Vagy…? Végülis, tévedhet is. Elválik. Egyelőre annyi is elég volt, hogy végre lepihenhetett.

Monty

Kellemesen érzi magát itt. Jó, hogy nincs itt senki, aki megzavarná az álmodozását, és hogy senkinek nem kell elszámolnia zavarba ejtően merész fantáziálgatásával, aminek okán bamba mosoly terül szét kerek arcán. Nem kérdezi senki, mégis zavartan piszkálja a haját, miközben mosolyogva sóhajt nagyokat. A percek múlásával ez a lelkesedés elkeseredett önmarcangolásba megy át. Továbbra is csavargatja hosszú, barna fürtjeit, smaragd zöld szemei azonban már kissé morcosan fürkészik a tetszetős kis elhagyatott helyet. Újabb mély sóhaj. Közben mérgelődik azon, hogy miért ennyire betoji és miért nem mer csak simán elé állni és közölni, hogy mizu.
~ Naná… mert az olyan egyszerű… ~ dohogja magában, s morcosan pakolja fel hátsóját a szökőkút szegélyére. Mivel az egyensúlyozás szempontjából nem lenne szerencsés továbbra is haját csavargatni, inkább az ujjait kezdi el tördelni, nem egyszer az inak reccsenését előidézve ezzel. Érdekli is őt, hogy emiatt lehet később remegni fog a pálca a kezében. Érdekli hát, de akkor sem tud leszokni róla. 

Hirtelen kapja fel zöldjeit az ismeretlen hangokra. Valamilyen megmagyarázhatatlan inger támadja meg, hogy ő is köhintsen egyet. Jelezve, hogy bizony foglalt a terület és nem áll szándékában távozni. De valahogy a fiú elég izmosnak tűnik, vagy csak a talárja van kitömve, amitől nagynak tűnik. Ha már rajta van a talárja szeme azonnal a szíve felett levő jelvényére kúszik, amely egy csöppet sem tölti el örömmel. Mármint az nem, amit lát ott.
~ Mardekár… ~ már csak a tudattól is kirázza a hideg, és ha megfigyeljük karjait észrevehetjük, hogy ezt nem csak úgy mondom. Lúdbőrzik szinte tetőtől talpig, ahogyan végigméri a közeledőt, pedig még csak meg sem szólalt, eddig…
De a helyzet azután sem változik, hogy ezt megteszi. Shaelynn alapvetően mosolygós, ha társaságban van, így képételen most is elfojtani azt, pedig nem igazán örül társaságának. Zavartan a néz a mellé ülőre, még ha tisztes távolban is marad tőle, mégsem úgy, mint általában a zöldek ülnek le mellé.
~Mintha… na neee… ~ halkan kuncog a fiún, ahogyan oldalra néz. Ez elég furcsa lehet a számára, de nem tehet róla, megnevetteti az, amit gondol. A levegő nem mozog ezen a kis udvaron, így szellő sem fújhat, karján mégis felerősödik a lúdbőr, mintha a mardis felől érkezne, csak azt az oldalát csipkedi a hideg amerről a fiú ül.

- Talán gond, hogy itt vagyok? – kérdezi mindenféle köszönés nélkül, figyeli ahogyan minden vonakodás nélkül szabadul meg a fiú a talárjától, mindössze egyetlen pillantást vet az ingére, többet nem enged meg magának. – De neked sem esik épp útba ez a hely a házad felé menet… - jegyzi meg még mindig mosolyogva, és küszködve a borzongással.

[ Shay cicámnak ]

- Valóban. Azt tesztelem, hogy mennyire éberek vörös kis barátaink. – halovány mosollyal jegyezve meg mindezt, mondhatni cinkos mód, picit közelebb hajolt a másikhoz, s úgy adta elő a nagy „tervet”.

- Kivárom, hogy mennyi idő is kell nekik, hogy felfedezzék a jelenlétem, s közös, egyesült erővel kivonuljanak, fáklyákkal, vasvillákkal felfegyverkezve, hogy kiűzzék a démont a bátrak termeiből. S ha az intelligencia hányadosukat vesszük… - a táskájából előhúzva egy vastag könyvet, melyet elnézegetve, vagyis a könyvjelzőt látva, igencsak az elején haladt, a térdére rakta, s nyugodt derűvel felcsapta. Ezzel mintegy jelezve is, bőven kiolvassa addigra, míg a kis vörösök összekapják magukat, s megismétlik a középkori boszorkányüldözéseket.
Bátor tett. Vagy csak ostoba? Esetleg, najó, biztos nem azért jött ide, hogy ezt letesztelje. Bár azt sem lehetett volna feltételezni, egy józan gondolkodás szerint, hogy egy griffendélessel lenne „randija”. Már maga a képzelgés is elképesztő volt. Lehet, hogy erre lesz órája, esetleg csupán bosszantani akar valakit, valakiket? Mindenesetre visszadőlt, még csak nem is érintve meg semmit, s senkit sem, s belemélyedt az olvasmányba. Ha közelebb hajolt esetleg a másik, már csak a kíváncsiság kedvéért is, mivel is foglalatoskodik annyira a másik, akkor konstatálhatta, hogy az animágiáról szólhat, legnagyobb valószínűség szerint a könyv. Amit… Nem tudott nyugodtan olvasni mert a másik ott vacoskodott mellette. Felvonva a szemöldökét, elgondolkozva azon, hogy vajon miért is nem veszi fel a másik a pulcsiját, lemondó sóhaj kíséretében nyúlt a talárjáért. Persze előtte könnyeden kivette, s maga mellé helyezte a pálcát, csak aztán nyújtotta a másik felé. Hanyagul, apró tolakodások nélkül, egyszerű gesztusként, mely az ilyenektől azért meglepő. Nem is fűzött hozzá nagyobb kommentárokat. Amiből érződött, nem épp egy bőbeszédű valakit fogott ki.
Mit akart elérni ezzel? A változatosság kedvéért nem dúltak benne az ölni akaró hormonok. Najó, olyanok egyébként sincsenek benne. S egyedül voltak, a lány is mardisnak nézett ki… Valahogy egyértelművé vált, hogy ennyivel kedveskedhet. Végülis, nem akart ő állandóan viaskodni. Najó, azért kedvelte a szópárbajokat, esetleg a jó kis sakkcsatákat, de ez nem adott arra okot, hogy mindenkibe belekössön. A lány pedig épp elég elesettnek tűnt ahhoz, hogy ne lásson benne riválist, vagy olyan kötözködőt aki elrontaná az olvasási élményét.

Monty


Köhöm. Semmi flegmázás? Legalábbis vele szemben. Semmi lekicsinylő megjegyzés? Hát ez komoly. Értetlenül figyeli, ahogyan a mardis lazán elhelyezkedik a közelében, minden lesajnáló megjegyzés nélkül, vagy anélkül, hogy mondjuk elzavarja innen. Nem kellene sokat könyörögnie a lánynak, hogy tűnjön el. De, amíg még normális ember módjára viselkedik nincs benne a lábában a menekülés. Elneveti magát a megjegyzésen több okból is. Szórakoztatja a tudat, hogy ez a srác, aki elől a folyosón is arrébb lépnek az emberek azt gondolja, hogy ő is egy a zöldek közül, másrészt valóban szórakoztatja az, amit hall bár eszébe jut egyik legkedvesebb barátja Bastian. De az ő gondolatai között elég, ha kivételt képez. Mosolyogva figyeli még mindig a fiút és gondolatban eljátszadozik azzal, hogy mit szólna hozzá, ha közölné, hogy még csak közelében sem jár a Mardekárnak, sem emberileg, sem vérileg. Sehogy sem. 
~ Hülye... ~ jegyzi meg magában, úgy van vele, hogy nem lenne szerencsés kísérteni a sorsot és semmi egyebet azzal, hogy ezt a megállapítását hangosan is közli nem éppen kívánt társaságával.

- Talán nem látnak szívesen itt másokat a vörösök? - alkalmazza ő is a hallott jelzőt az oroszlánosokra. - Nem, mintha fáklyákkal és vasvillákkal olyan sok mindent tudnának tenni... - teszi hozzá kuncogva és kissé felbátorodva a kialakult helyzeten kissé közelebb hajol a fiú kezében tartott könyvhöz. Szemügyre veszi a mutatott olvasmányt, és újra elfogja a nevetést. A nevetése egyáltalán nem rosszindulatú csak szimplán nevet a poénon.
- Mit olvasunk? - kérdezi meg, bár látja, hogy miről szól a kötet. Ez is egy olyan kérdés, amelyet valószínűleg soha többet nem lesz alkalma feltenni a fiúnak. Arcán szokásos sugárzó mosolya terül szét, hiszen gyorsan sikerült elfogadnia a felállást, még ha minden egyes percben nagy esélye is van rá, hogy lebukik és akkor ki tudja, hogy milyen "jutalmat" kap azért, hogy nem közölte ezt egyből vele, vagy éppenséggel, hogy nincs a homlokára tetoválva, hogy HUGRABUG! Szerencse, hogy a Montyhoz hasonló Mardekárosok nem törődnek az alsóbb éves más házból való diákokkal, míg az ő hírük messze megelőzi őket. Ez élteti őket.
Mindenek ellenére kíváncsian hajol a könyv fölé, na jó nem teljesen csak úgy, ahogy s kissé úgy tűnik, hogy érdeklődése nem fúj ki egyetlen futó pillantásban.

Karján még mindig ott vannak az apró kis pontok, de csak az egyik karján. Nem tehet róla nem nagyon tartózkodik mardis közelében, ám az eddigi kevés alkalmakkor is ez történt vele. Ijedten hőköl hátra, mondhatni ugrásra készen, amikor a hatodéves sóhajtozva, de mégis a talárjáért nyúl. Első nekifutásra azt gondolja, hogy talán máris menni készül, de mikor felé nyújtja a ruhadarabot egy pillanatra csak bizalmatlanul néz rá, majd tétován felé nyújtja.
- Köszi... - nem mondja ki a nevét, hiszen nem tudja, hogy mardekáros körökben hogyan nevezik a fiút. Magára teríti a talárt, de a bőréről csak nem akar múlni a derengés. Ez már így marad, mindenesetre jobb az idő így.
- Animágus szeretnél lenni? - kérdezi érdeklődve a fiútól, szemének sarkából nézve csak fel rá, miközben ezüst nyakláncának smaragd medáljával szórakozik.

[ Shay cicának ]

- Nos… Engem legalábbis nem nagyon. – pillant rá, kicsit tartva attól, hogy esetleg barátságos fény költözik a szemeibe. Az azért túlzás lenne. Főleg egy idegen lánnyal szemben. Ahogy figyelte őt, a fesztelen társalgását hallgatva, már egész pontosan sejtette, mert bizonyossággal csak nem állíthatta, hogy nem tartoznak egy házba. Vagyis, eddig egy olyan, idősebb mardekáros lánnyal sem találkozott aki ne kezdett volna valami idióta vigyorgásba, ettől sokkal eltérőbbe, kutató tekintettel figyelve, várva azt, hogy mikor megy hozzá közelebb. Mintha kötelező érvényű lett volna az, hogy meghágja az összes kis hülyét aki zöld színeket visel, s esetleg nem folyik szét a hájcsomóktól. Persze kezdetben nagyon élvezetes volt a dolog. Amikor látszólagosan nem engedik, aztán meg szinte utána vetik magukat, félig meg is szabadulva egy-két felesleges ruhadarabtól. Unalmas volt az egész. S leginkább szánalmas. Egyáltalán, ki keltette hírét? Az első, s legegyértelműbb megoldásra nem is akart gondolni. Az csak rossz emlékeket idézett volna benne. S egyelőre nem akart a múlt árnyai közt elveszni. Arra épp elegendőek voltak az esték.

- Animágia. – halovány mosoly, felkúszó szemöldök. Ennyire közel merészkedett? Talán megdőlt volna a más ház elmélete? Igen, most egy kicsit elgondolkozott a dolgon. Mindenesetre sokkal jobb taktikát alkalmazott mint előző kis társai. S ezt kimondottan élvezte. A talárt elfogadta, szóval lehet, hogy a híres első megérzés most semmire sem volt jó. Egyébként is. Ahhoz túl sok zöld színt viselt önmagán. Ki más tett volna ilyet? Megszakítva a kötelező két méteres távolságot, szemtelennek tetsző mozdulattal lesve az ismert, ismeretlen sorokat, mit sem törődve azzal, hogy ez tetszik-e a másiknak vagy sem. Megélénkült a jelenettől. Újabb vadászat, vagy csak egy kis apró flört? Egyszerű, halandó szórakozás. Mi más…
A talárt elfogadta, beleburkolózott, s mit tagadjuk, ezt imádta a legjobban. Annyi apró, ám titkolt kis romantika maradt benne, hogy szerette a nőkön látni a saját ruhadarabjait. Ahogy elvesznek benne, próbálgatják, átitatják a kellemes illatukkal… Hmh. Újra parfümtől fog illatozni. Mikor is volt? Jah igen, két napja. Már majdnem elfelejtette. S persze tovább nézelődik. Azért, nehogy már a nyaka megfájduljon a nagy hajlongásban, közvetlen mellé telepedett, felé nyújtva a könyvet, gyorsan lapozva az egyes fejezetekhez.

- Itt írják le, hogy mivel kell kezdeni, mire kell gondolni…. – lapozás – itt a megfelelő állat kiválasztásáról szól a fáma. Ezt nem is értem annyira. Úgyis mindenki előre eldönti, hogy mit akar. – lapozás, keresgélés, hümmögés. – Itt meg bemutatják az átalakulást. – bökött a képre, s merengett el fölötte, érdeklődve vizsgálgatva a mozgó, vigyorgó alakot, aki pár pillanat alatt alakul át egy galambbá.

- Galamb… ilyen idióta választást. – puffog félig hangosan, beletúrva a barna fürtökbe. Ez az egy téma, a csúnyaságokon túl, ami leköti. A varázslat, praktikák, tananyag, a múlt. Ha nem lett volna ilyen a neveltetése, a belé ölt nézetek, talán a hollóhátba kerül, s nem kerülgeti mindenki a folyosókon. Csak… Kellett volna az neki? Hogy mindenki csak úgy lebratyizzon vele? Ugyan.
A másikra pillantva, összepréselve az ajkait, amit általában akkor csinált amikor valami hülyeségen kapta magát, s gyorsan el is fordította a fejét. Ez nem mardis viselkedés. De még mennyire nem. Zavartan köhintve egyet, gyorsan kiegyenesedve, a tarkóját vakargatva, mintha csak az előbbi szómenése meg sem esett volna, fürkészte az eget a tekintetével. Ezzel mintegy kikerülve azt, hogy a lány szemeibe kelljen nézni, s látni azt, hogy mennyire szánalmasnak, ostobának, s kis gyenge féregnek tartja a könnyed társalgás miatt. Mert most kábé csak ilyen gondolatai voltak magáról.

Monty béjbe

~ Megértem... ~ vágja rá azonnal gondolatban, de mint eddig ezt sem szeretné hangosan elmondani. Helyette inkább csak felvonja a szemöldökét, s apró fintorra húzza a száját.
- Az szar ügy... - sóhajt egyet, mire kicsit meggörnyed a háta, de csak egy pillanatra. Egy apró hang a fejében, mely az anyjához tartozik figyelmezteti, hogy ne rontsa ilyesmivel a tartását. Nem néz rá, nem akarja, hogy valami olyasmit lásson a szemében, ami esetleg sértheti azt a zöld egót. Bár nem ismeri, azt azért tudja, hogy ezzel mennyire kiakasztaná a fiút. Minden pasi egyforma ilyen szempontból legalábbis. Naná, Shaelynn-nek aztán van tapasztalata...
Kíváncsisága persze felülkerekedik elhatározásán és még mindig kerülve a barnákat, a könyvre összpontosít, amit ugyan nem közelről, de tud olvasni. Az újra felcsendülő mély hang irányába fordítja zöldjeit, s bólint, amikor a fiú válaszol neki, majd az ismét a könyvet a könyvet bújja. Összeszűkített szemekkel lesi a mardis mozdulatait, s bár szeretne nem tud megszólalni. Olyan kis gyámoltalannak érzi magát, pedig a fiúnak mindössze egy év, tizenpár centi és majd 20 kiló tömény izom előnye van. Semmit nem jelent. Emellett több varázslatot tud, vagy az eddigieket tudja már sokkal megbízhatóbban. És talán hiába tudja kivételesen ügyesen forgatni a pálcát, ha amúgy is képtelen lenne egy komolyabb rontást vagy átkot küldeni a diáktársaira. Szóval inkább feszült csöndben, de még mindig érdeklődéssel figyelgeti a barnát, aztán persze inkább a könyvet.

A talár kellemesen jó illatú, és nem mellesleg jól esik hideg bőrének, hogy nem kell további megpróbáltatásokat elviselnie. Lehetne annyi esze, hogy felveszi a pulóverét, de ő nem érezte úgy, hogy fázik. A lúdbőr csak Montague jelenléte miatt keletkezett, de azt mégsem mondhatja a fiúnak, hogy "Kössz nem kérem a talárod, mert ez csak miattad van..." Egyrészt azért nem, mert elég ciki, másrészt... na mindegy szóval jobb ez így.
Meglepetten, de mindezt egy mosoly mögé rejtve fogadja, ahogy a Mardekáros mellé telepszik, aminek köszönhetően egész bal oldalán végigfut a borzongás és már füle alatt is érzi, hogy megjelennek az apró puklik. Még szerencse, hogy a haja takarja. A zöldike az orra alá dugja a könyvet, s mindenféle könyörgés nélkül vázolja fel a nagyon érdekes olvasmány tartalmi vázát.
- Hmm... mhmh... - bólogat és követi tekintetével a mutatott oldalakat, a fejezetcímeket, és a feltűnőbb képeket. Nagyjából ennyire van lehetősége, ugyanis úgy tűnik nem tartanak neki felolvasást, csak egy gyors helyzetfelvázolást. Ez is több, mint a semmi és sokkal több, mint várt, amire számított. A galambbá változás látványára apró értetlen nyögés hagyja el a torkát, majd egyetértően bólint arra, hogy ostoba ötlet azzá változni.

- Az átváltozás fájdalmas dolog nem? Legalábbis az elsajátítás során. - kérdezi mit sem törődve a zavart köhécseléssel, a tarkóvakargatással, és az égbámulással. Ha netán Montynak kedve támad lenézni a leányzóra mindenképpen a zöldekkel találja szembe magát, amit persze feltehetőleg nem fog sokáig bírni. Zöld tekintetét valahogy igen kevesen bírják állni, talán szemszínének intenzitása miatt. Szemeiben nyoma sincs szánalomnak, és ostobának, de még csak féregnek sem tartja a fiút. Egyszerűen kíváncsi, s ez minden mást elnyom, arcán lelkes mosoly, amely nem akar eltűnni. Kezeivel maga mellett támaszkodik a peremen, míg várja, hogy a barnák megtalálják a zöldjeit, nem fog megszólalni egy darabig, hiszen előbbi kérdésére sem válaszolt. Oké lehet egyértelmű a válasz, elvégre mi másért bújna egy ilyen könyvet, de attól még egy bólintást megereszthetett volna.

Nos, az ég még most sem változott sokat. Tehát nincsenek oly nagy differenciák, miket elnézegetve mondhatná azt magának, igen, érdekes megfigyelni a dolgot. Az égre bambulni?! Ugyan! Csak egy csaj miatt?! Montague, milyen idióta vagy! Korholta magát, újra csak, egy lemondó sóhaj kíséretében hajtva le a fejét. Biztos az összes vidám kis leányzóka most ábrándulna ki belőle egy csapásra. Körülnézve, már csak a biztonság kedvéért is, nehogy már valaki csak úgy megfigyelje eme igen kínos szituációt, engedte le a kezét a szökőkútra. Először észre sem véve, hogy az ujja hegyével súrolja a talár anyagát.
A másikra pillantott, nem kerülve a tekintetet, mert azért nem volt ilyen kis ostoba fiúcska, s elmerült a zöldekben. Az izzó szempárban, melyhez fogható csillogást ritkán lát az ember. S pont Colien ne ismerné ezt el? Megengedve a mosolyt, amit senkinek sem tartott fel eddig, pillantott a kezére mely kínos közelségbe került a másikéval. Ha rossz fiú lenne, már pedig nem az, talán rosszakat tenne. De így csak a gondolatai kalandoznak el egy darabig. Elképzelte ahogy lassan ráfonódnak az ujjai a kis ujjakra, s magához rántva, nem durván, csak épp szenvedélyesen, túr bele a barna fürtökbe, lágyan kényeztetve a nyakat, s a fület, mit nem láthatott a hajzuhatag miatt. Végigfutottak volna az ujjak a fehér bőrön, s megállapodtak volna a derékon, kínos eleganciával kerülve a melleket, nem kapkodva el a test felfedezésének apró örömeit. Csak kicsiny léptek, hangos sóhajok, reszketeg tagok, de ő biztosan tartotta volna.
Nos. A könyv pont jó helyen volt. Keresztezve a lábait, persze nem feltűnően, csak a „kényelem” kedvéért, húzta közelebb magához a vastag kötetett. Kicsit elkalandozott a szentem, ami mostanság nem is ritkán ferdült elő vele. A többiek tanácsa szerint, persze ő aztán nem kérdezett rá nyíltan, csak hallgatózott esténként, ilyenkor valami semleges dologra kell gondolni. Khm… Kviddics! Utálja. Oké, tananyag. Igen, igen. Mit kell még megtanulnia? Ezazz. Ez pont jó lesz. De a lány kérdése is eléggé lefoglalta a kalandozó kis szellemet.

- A fájdalom nemesbít. – feleli kurta-furcsán, tovább lapozgatva a könyvet, direkt a száraz részeket nézegetve, olvasva az unalmas sorokat. Hátha tudnának kezdeni valamit a bolond elmével, a gonosz kis hormonokkal.

- Megszokja. – tartva a magázódást, mellyel távol tarthatta magától így is a másikat, folytatta a megkezdett gondolatot. – Atyám szerint még jót is tesz. Legalább nem tudja mindegyik kis suttyó megtanulni. – igen, általában így folytak a társalgásul náluk. Az idősebb Colien kezdte el azt firtatni, hogy mikor tanul meg valami értelmesebb, hasznosabb dolgot is, hisz az igazán szép, látható eredménye lenne a tanulmányoknak. Nem beszélve arról, hogy igen hasznos. Az atyja például egy nyúl képét szokta felvenni. Először nagyon nem értette a választás mibenlétét. Aztán felhívta az öreg arra a figyelmét, hogy mindegyik nő imádja az ilyen apró kis dögöket, ráadásul ki a fene gondolná azt, hogy az idős, s mily nemes Colien, pont egy ilyen állat képét választja magának. Tehát megfelelő figyelemelterelő. Szerette volna ha ő is ilyesfajta állat mellett dönt. Nos… Szó sem lehetett volna. Felvág a barátai előtt a tudásával, s előkerül a zsákból egy fehér kis nyuszi? Már a gondolatra is szabályosan rosszul lett. Ami legalább segített az előbbi „kis” problémáján. Felhagyva a lábkeresztezéssel, persze a könyvet még tartva a helyén, hagyta abba a fészkelődést. Na még egy ilyen ábrándozás, s akkor végleg nem jut ki a vörösek felségterületéről. Hacsak nincs olyan holmija ami láthatatlanná teszi. S lenne…? Hát persze, hogy nem. Tehát egyelőre hanyagolta a csúnya képzeteket. Aznapra úgyis megvolt a partnere. Elvileg. Gyakorlatilag jó lett volna pár szót váltani az illetővel.
Furcsa, de a lányra, mint lehetőség, nem is gondolt. Először is, nagyon elege volt a kis pattogi mardekáros lánykákból, hisz elvették a vadászat örömét. Másodszor, valahol szórakoztatta a gondolat, hogy egy lánnyal nem úgy beszélget. Általában úgyis csak egyre ment ki a téma, hamari beteljesedéssel. No nem mintha annyira szüksége lett volna a barátokra. De ez most jó volt.
A lányra pillantva, figyelve a vonásokat, a szemet, mely ki tudja merre járt, mondhatni le sem lehetett vakarni az apró mosolyt az ajkak szegletéből. Mert, ilyen kis hülyét, nem veszi fel a pulcsit, de a talárba elbújik. Logikátlan, s gyermekiesen szórakoztató. Végülis, csak egy nő. Nem a szépen vezetett gondolatok híve, esetleges használója. Szeretett volna valami szépet mondani, de elijesztette volna vele a másikat, esetleg tényleg megkezdődök a szokott forgatókönyv. Szóval, nem megszokott jelenségként, inkább bemutatkozott.

- Montague Colien. – nos, azért valami nem maradhat el. Mert alapvető udvariasság, szerinte. Nagy lapátkeze a finom kacsóra fonódott, s nem engedve, hogy csak úgy elkapja, mert ez egy kötelező udvariassági kör, megemelte, s apró csókot lehelt a kézfejre. No, aztán eresztette. Persze ha nagyon kapkodott volna ellene akkor nem nagyon erőszakoskodik. De a fej meghajlásából, a vállak apró beeséséből érezhető volt, hogy mire készül. Ráadásul pálca nem volt a közelében, szóval… Nem épp a gyilkos támadás órája.

Montybéjbe

Számára egyáltalán nem kínos a szituáció, így zavartalanul még mindig mosolyogva nézi a mardekárost. Az ég irányába csak egy pillanatra pillant, hátha van ott valami, ami nagyon érdekli a fiút, s még lehet az ő érdeklődését is felkelti. Semmi. Újra a fiúra néz, majd tekintete lefelé vándorol, előbb csak szemmagasságig, aztán visszasandít az arcára. Ő vár, és vigyorog.  És végre, megtörténik , aminek meg kell, hiszen végre elindítja lefelé a fejét. Mindezt egy mély, lemondó sóhaj kíséretében, mintha eddig az éggel viaskodott volna dolgát illetően, s most ő maradt alul a néma szópárbajban, ám ahelyett, hogy bármi morcosat reagálna, inkább megejt felé egy halvány mosolyt. A lefelé zuhanó kezekkel nem törődik most, így nem láthatja, nem érzékelheti azt sem milyen közel is került hozzá, vagyis a talárhoz, melyen ő maga is tenyerel, tehát kezéhez is.
~ Zsupsz… nocsak… ~ meglepődött, de csak magában ad ennek hangot, miközben igyekszik viszonozni a mosolyt. Nem számított rá, hogy ilyet is kap, teljesen el lesz kényeztetve. Nem bontja meg a kontaktust, imádja a szemkontaktust, bár sajna ezt kevesen bírják vele tartani. Aztán a fiú tekintete kissé üvegesebbé válik, mint mikor az ember gondolatban valahol máshol jár, szemei előtt képek peregnek. Ha Shayt kérdeznék a dologról arra voksolna, hogy éppen elképzel egy átváltozást, amelyben az alany pokoli fájdalmakat él át, és a fiú pedig szemléli a fájdalmát. De valóban ilyen gonosz lenne? Ő sosem tételez fel rosszat az emberekről, persze azokon kívül, akikről semmi jót nem lehet. Kezei végül megfeszülnek a vaskos könyvön, ezzel is bizonyítva legalább azt, hogy elbambult. Talán nem kellett volna végig néznie ezt a kis elkalandozását a fiúnak, mert így most kicsit úgy érzi megleste egy gyenge pillanatában, pedig nem csinált semmit, csak nézett a semmibe. Még mindig vár. A nagy várakozást követően aztán végre újra hallatszik a fiú hangja. Nem épp kielégítő.

- Úgy látom ez a felfogás mindenhol megállja a helyét… - szúrja oda, felidézve benne anyja, de leginkább apja szavait, amelyet a kviddicsedzésein mondogattak neki. „No pain, no gain.” vagy a „Akkor jó, ha fáj.” Ismeri ezeket ő is. Nem mintha bármi baja lenne ezzel, de olykor olyan érthetetlennek tűnik számára, hogy az emberek saját akaratukból szenvednek, mert „ez jó”. Csak az arcukra kell nézni, és látja az ember, hogy egyáltalán nem jó nekik. Sóhajt egyet. Az aranyvérűek és a felsőbbrendűség mániájuk, már az is nyilvánvaló, hogy nem csak a nem tiszta vérűeket nézik le, de egymást is. Lényegében igaza van, tényleg nem mindenki képes megtanulni a dolgot.

- Valóban. És te mi lennél? Leszel? – kérdezi ábrándos tekintettel, mintha most elképzelne egy csomó eshetőséget, vagy azt, hogy ő mivé is változna. Végülis ez történik, de a fiú válasza jobban érdekli, elvégre tudja magáról, hogy ő nem fog ilyesmivel foglalkozni. Kíváncsian várja a feleletet, s bár szeret a partner szemébe nézni, tesz egy újabb kört az udvaron a szemeivel. Ajkain mosoly, mintha vidító varázst szórtak volna rá, pedig nem, neki ilyesmire nincs szüksége. Mivel nem néz rá, nem látja, hogy már ránéz, így Shaelynn kihasználva, hogy a peremen támaszkodik, karjait kiegyenesítve vonja fel vállát, egészen az orráig, hogy újra megszagolhassa a talárt. Kellemes illat, kíváncsi rá mi is lehet az. Kicsit már keveredett saját illatával, de még így is érzi.

Hirtelen kapja vissza tekintetét a néhány másodperc, talán perc után újra megszólalóra. Szemei kissé zavartak, de azért reméli, hogy nem volt látványos az elkalandozása. Azonnal a barnákat fürkészik, melyek a kezét nézik, ami alól hamarosan eltűnik a szökőkút pereme, a talár anyagának érzete, és egy meglepően meleg szorítást érez hideg ujjain. Egy pillanatra elakad a lélegzete, hirtelen nem tudja mi is történt. Reflexből egy „Hm?” lenne a reakciója, de aztán az agya lassan felfogja, amit hallott, így ha fáziskéséssel is, de leesik neki, hogy bemutatkozott. Mire reagálna már a puha ajkak érintik a hűvös, vékony kézfejet. Ajkain újra mosoly ül, arca kissé rózsaszínné színeződik, mire végre kibír nyögni valamit.
- Ahha! – hát, jó első próbálkozás megvolt, szóval csapó kettő. – Shaelynn Scarborough. – mondja ártatlanul. Zöld szemei kissé nagyobbra nyílva figyelik a zöldike reakcióját.

Felvont szemöldökkel reagálva a kis beszúrásra, elismeréssel, kis meglepettséggel is tán, merül hallgatásba. Nem az az igazi dumagép, mi? Csak ha tanulásról van szó?! Nade az már milyen? Lehet, hogy rosszul láttál mindent. Nem is a nagy gonosz farkas aki szereti elkapni a piroskákat, csak a háttérben meghúzódó statiszta, jelenleg egy fa szerepét öltve magára. Beburkolózva az ismert csendbe, mely nem okozhat nagy meglepetéseket. Igen, végülis ezért szerette a hallgatást. Nem tartott attól, hogy figyelik, csak általában olyankor egy helyre tudott koncentrálni, konkrétan a mondandójára, s nem biztos, hogy a többiek reakcióit úgy fogta fel ahogy kellett volna. S a tökéletlenségnél jobban csak az ostobaságot gyűlölte.

- Nem tudom. – morfondírozott hangosan, elgondolkozva bámulva a másikat, keresve önmagában a válaszokat.

- Talán… farkas. Vagy egy egyszerű kutya. Németjuhász. Esetleg egy kisebb macska. Vagy egy varjú. Kíváncsi lennék, hogy milyen lehet repülni. – pillantott újra az égre, ezzel elszakítva a barna párt a zöldektől. Vajon milyen lehet madárként odafent? Egyesek szerint felszabadító. S ha azt vesszük, hogy a varjak viszonylag nem ritkák, ráadásul könnyen eljutnak egyik helyről a másikra… Igen, akár hasznosnak is nevezte volna a dolgot. Csak épp nem volt meg benne az a fajta nemesség mit elvárható lett volna a finom család legkisebb tagjától.

- Oh, de miket is beszélek. Természetesen egy királykobra leszek. – pillantás le, huncut fénnyel átitatott szemek, megnyerő mosoly, melyet nem is annak szántak. Érezhető volt a hangsúlyból, a pikírt kis felhangtól, hogy csak viccből, a pletykák „igazolására” vetette fel ezt az ötletet, ezzel mintegy mosolyra késztetve a másikat. Egy kis gyenge próbálkozásképp. Nos, persze általában rosszfiú volt, nem is mert gondolni az olyan kapcsolatra, melyben többet mondunk a kelleténél, tehát… Igen, egészen különös volt így ez a diskurzus. Hogy mégis mi a fenét művelt… Bemutatkozás, kézcsók, s még ha nem is gyakori, de azért mosolyok. Egész elképesztő volt. Most azonban ama ostobaságot már nem engedte meg magának, hogy kisfiús mód zavarba jöjjék. Mindössze magára öltötte a normális, nagyobb érzelmeket takargató pókerarcot. Mely bármit ígérhet, suttoghat.

- Örvendek a találkozásnak. – kis biccentés, s még tartó kéz. Mert csak akkor szabadulhatott a lány keze ha kivette a másikéból. Ő aztán nem erőltette a szétválást. Csak lejjebb eresztve a kezét, HA benne volt még a lányé, ha nem, pihentette meg a kőpadkán, féltő gonddal melegítve fel az ujjakat. Ugyanis, ellentében minden rosszindulatú szóbeszéddel, melyek arról is szólnak, hogy a kezeik mindig hidegek, a szívük módjára, s csak kígyókkal érintkeznek, az ő ujjai finom melegek voltak. Igaz nem oly lágy, s kényelmes mint egy női kacsó, hisz több helyen is felütötte rajta a fejét a munka nyoma, de azért… Talán megnyugtató, talán nem. Ha csak úgy tekintünk rá mint egy fiú, aki eddig szépen viselkedett, talán valami mást is sugall. Viszont ha látjuk az előtte vont vásznat, a zölddel megfestett démonokat, mit acsarkodva nyúlnak felénk… Igen, így már egész félelmetes volt a dolog.

- S Ön, vár valakire? – kicsit sután tetszik ez a magázódás. Nem is értette miért kapaszkodik ennyire görcsösen belé. Persze, persze, az illem. Azt is felhozhatjuk. De a kis fejben, kimondatlan is, ott motoszkált a másik tényező. Egy másik szép pofi, gyöngyöző kacaj, s finom karok, mik áttörték az illúziók falát.
Már megint Morganra gondolt. Gyűlölte azt amikor felidézte magában az emlékét. Úgy hitte könnyű lesz így, hisz távozott az ódon kastély megkopott falai közül. Ám amikor ránézett egy titkos sarokra, lassan kihunyó kandallóra, vagy egy könnyed testet tarthatott a karjai között… Rögtön befurakodott az elméjébe. De, mint azokban a kósza pillanatokban is, akkor is elhessegette a dolgot. Melynél jobban semmi sem jelzett, hogy rándult egy kicsit az ajkai széle, s a barnák a lány szemeire estek. Mintegy enyhülést keresve a nevető csodákban.

Monty béjbe

Érdeklődéssel hallgatja a fiút, miközben emésztgeti, amiket mond. Próbálja elképzelni őt, mint farkas, kutya, ami először nem éppen egy német juhász, itt kicsit fel is kuncog, majd, mint egy macska, aztán pedig berondít a képbe egy nagy fekete varjú. Nem igazán van oda a madarakért, oké leginkább a galambok azok, amik kiborítják, de hát na. Szerencsére náluk nem sok van, bezzeg Londonban. És nagyok, és pofátlanok. Végtelenül pofátlanok. A varjak is csak egy fokkal jobbak.
- Kíváncsi lennék, hogy milyen lehet repülni. – hallja az ábrándozó hangot, majd a barnák hirtelen hagyják faképnél az ő zöldjeit, hogy újra azt az unalmas eget nézzék. Nem, nincs benne semmi irigység a nagy kékség felé, ebben a helyzetben érthető, hogy felnéz, ám Shaelynn csak az ő arcát figyeli. Jó érzéssel tölti el, hogy így megfigyelheti az embereket, ilyen közelségben, de mégis kissé távol tőlük. Szinte már várja, a sóhajtást, a másiktól, de az nem érkezik, csak a vágyakozó pillantások az ég felé.
- Nekem tökéletesen megfelel a seprűn repülés. – motyogja Monty állának, aki meglehet nem is hallja meg, annyira el van mélyülve gondolataiban. Majd hirtelen visszafordul, kissé bohókásan, ami furcsa, mert egészen olyan érzést kelt a lányban, mintha nem is mardissal beszélne. Persze ez az érzése gyorsan tovább illan, ha szemmagasságba néz, mivel a zöld-ezüst kígyós címer majd kiveri a szemét. A fiú sem engedi ám, hogy nagyon eltévelyedjen a leányzó és a szarkazmust nem mellőzve fordul hozzá, azzal az ötlettel, hogy királykobra lesz. Mi más. Sztereotípia. A barnák újra őt figyelik huncut csillogással. A poénon elvigyorodik, mely végül kuncogásba megy át.
- Már épp javasolni akartam… - nevet fel végül. Nem komoly a megjegyzése, hiszen eszébe sem jutott az, hogy ilyet tanácsoljon, de jól esett kicsit elengedni a nyelvét, már sok mindent nem mert kimondani, ez pedig elég enyhe megjegyzés volt, így nem kell attól tartania, hogy esetleg messzire megy, remélhetőleg.

 A meglepettség úgy néz ki mindkettőjükön megmutatkozik a fiú viselkedése okán. Természetes, hogy imponál neki az udvarias viselkedés, s a kézcsók, mely a mai fiatalság körében teljesen kihalt. Kevés már az ilyen, Shay is csak olvasott róla. Azok a csöpögős, romantikus regények. Most a hősnő valami heves szívdobogás érezne, s talán a tagjai is remegnének. Nála ez most nem történik meg. A tagjai megfeszülnek, arcán persze ott az arcpír, melyet minden igyekezete ellenére sem képes visszatartani. Ez van, könnyű zavarba hozni, ő is csak egy tinilány. Mosolyog a fiúra, rózsaszín ajkai felfedik fogait is. Lassan pislog, s kicsit a fejét is lehajtja, ami akár egy biccentésnek is felfogható. Már csak annyi kellene, hogy azt mondja örvendek és valaki gyomra komolyan fel is fordulna. Az övé nem, de nincs arról meggyőződve, hogy a másiké sem. Ám ez mind megdől, amikor Montague mégis kimondja, hogy örül. Persze az udvariasság. Zavart mosollyal fogadja a szavakat. Majd valami olyasmit motyog, hogy „Magam is.” vagy valami hasonlót. Megforgatja szemeit, aztán ismét a fiúra néz. Kellemes érzést keltenek benne a meleg ujjak, főleg, mert az övéi igen hidegek. Ahogy ereszkedik az erős, és elég nagy kéz, ő sem tiltakozik, s már várná a pillanatot, hogy finoman kiejtse kezét a fiú a sajátjából, de ez nem történik meg. Így érkezik vissza a kőre, de még ott sem válnak el. Na most lepődik meg igazán, s kezd hevesebben verni a szíve. Újra körbetekint az udvaron már csak pótcselekvésként is, s halkan kissé gyorsabban szusszan.

- Nem igazán. – fordul vissza hozzá mosolyogva. – Egy kis nyugira és reggeli utáni csöndes ejtőzésre vágytam. Ez a hely pedig kellőképpen elhagyatott… - tart szünetet, majd egy sokatmondó pillantást küld felé. - …nak tűnt. – fejezi be a mondatát, s egyben a választ és a magyarázatot egyben. Részéről nem igazán híve a magázódásnak, elvégre két még gyermeknek számító fiatal beszélget. Kicsit esetlennek érzi magát, de szerencsére nem kell visszakérdeznie, hiszen még a beszélgetésük elején letisztázódott a fiú jöttének célja.

Lassan kezd felmelegedni a keze, arcát kicsit megkomolyítja, ami annyit tesz, hogy nem vigyorog a szája, de szemei ugyanúgy mosolyognak, huncutul.
- Öhm... - szeme egy pillanatra a kezükre pillant, majd egy féloldalas zsivány mosolyt ejt meg és visszanéz a barnákba. - ... ha odaadom a másik kezem is felmelegíted? - kérdezi, eleinte teljesen komolynak szánt hangon, de minden ellene szól, így végül elneveti magát.

- Seprű. Ostobaság. Bosszantó egy valami. – mozdult meg a nemesb orr, s rándult meg az első ajak. No, hát ez meg mi volt? Igen egyszerű, ám nem is oly meglepő történet ez. Drága Montague, ugyan kedveli a testmozgást, értve itt a vívásra, esetleg a magányos futásra, node a kviddics… Azt leszámítva, hogy a seprű olyan részeket nyomott meg amik kedvesek voltak számára, volt kisebb nagyobb baja a labdákkal is. A gurkók valahogy mindig betalálták, mintha a terelőknek nem lett volna érdeke, hogy ne találják el, s a nagyobb labda sosem talált be a karikába. Szóval ez, mint lehetséges kedvenc sport igen hamar kifulladt. Nos, persze az is igaz, hogy tizenkét éves kora óta nem próbálta meg újra ezt a sportot. Melyben jó atyja hozzáállása is közrejátszott. Hiszen nagyjából ő is pontosan ugyanígy állt ehhez a sporthoz. Mindössze azért látogatva meg a kupákat, támogatva egy-két csapatot, merthogy a varázslók sportja. Egyébként nem sok gondot, esetleg időt fektetett volna a dologba. A nagy hordóhasával szépen is nézett volna ki a seprűn. Tehát, még csak véletlenül sem kellett azzal szembenéznie, hogy bizonyítania kéne. Legfeljebb a sakkjátszmákban. Azt pedig szorgalmasan gyakorolta. Bár nem mindig méltó ellenfelekkel. Node, kell a gyakorlás. Nem igaz?

- Sejteni véltem. – nevette el magát a lány mondatára, ezzel mutatva, nem bánja az apró kis szurkálódást. Egy griffendélesnek lenni ennyi mersze, esetleg egy mardekárosnak. Ki ily biztonságban érzi magát mellette. Szinte el is tudta képzelni magában, hogy megvédi. Igen, egész tisztán kirajzolódott előtte a kép. Mert mindenkinek kell olykor egy féltő simítás. Még az olyan kis perverz majmoknak mint Mr. Colien. Csak ő szívesen tagadta, vagy másképp mutatta meg ezen igényét, az érzelmi vonulatokat messziről kerülve, szégyelni való dologként élve meg az ilyesfajta vágyakat. Ez tán miből is foghatta fel a másik is? A nevetés nyomán, mi a mardistól fura volt, persze nem túl hangos vagy hosszú, kicsit megszorultak az ujjak az ujjakon, mintha csak jobban szerette volna érezni őket.

- Ah… Cseppet sem tartva a vörös oroszlánok esetleges haragjától. Értem. – ízlelgette magában az elmondottakat, ezzel arra utalva, még mindig mardekárosnak gondolja. Bár… Hát igen, nem volt benne teljesen biztos. Mindössze egy sejtés. Azzal meg csak nem kezdi a társalgást, hogy mely ház „szülötte” is. A nőknél egyébként sem számít olyannyira. Férfiaknál, hisz ki tudja, mily üzelmeket űzhetnek együtt, értve itt tiltott tréfákra, már érdekesebb tészta volt. Csak ne kerüljön már össze büntetőmunkán egy hugrabugossal például. Belehalna a szégyenbe. Legalábbis akkor ha együtt csináltak valamit, s azért. Ha egymás ellen… Az más. Főleg ha győzött. De ha győzne, akkor miért maradna állva a másik? Már maga a gondolat is nevetséges. Ám ezen nem is filozofálgathatott sokáig. Hiszen a lány megszólalt, s kicsit meglepő kéréssel fordult felé. Meglepő? Megdöbbentő, sokkal inkább. Persze tán vicc gyanánt nyújtotta felé a másik kezet is, ezzel mutatva, mily hideg is van odakint, de… Pont egy ilyen kérést vett volna tréfa dolognak? Azért ennél sokkal jobban működtek benne azok a bizonyos hormonok. Így, mint egy udvarias lovag, mert mi más lett volna, természetesen alázatosan engedelmeskedett a szelíd óhajnak.

- A hölgyemért bármit. – csalafinta mosoly, régies nyelvezet, s fonódó ujjak. Szinte elvesztek a kezeiben a kezek. Tartva, a rég nem érzett belső hőt, mely oly rég elkerülte, felemelte a két kis kacsót, s ajkaihoz emelve azokat, a lehelletével segítve azt, hogy melegebbé váljanak a tenyerek, csókolt bele a kicsiny kis dombocskákba, miket tán akkor még nem járt át az eszeveszett forróság. De ha rajta múlott volna… Felemelve a fejét, megszakítva az apró gesztust, komoly tevékenységet, mellkasához érintette a kezeket, óvón takarva a kézfejeket, hogy még véletlen se érje hideg a hamvas, barnás bőrt. Ezzel félig eltakarva házának képét is, szemtelen közelségbe kerülve a másikhoz. Mely mozdulatot… Igen. Általában csók követ. Most azonban, csak megállva ennél a jelentőségteljes pontnál, mintegy megerősítésre várva, kapcsolódott össze a barna a zöldekkel. Nem kerülve a sziporkázó csillogást, nem engedve, hogy apróságok elvonják a figyelmét. Ám mindezen gesztusokban… Nem, nem igazán várták volna ezt tőle. Inkább egy gyors letámadást vagy bújást, azt mutatva a másiknak, ebből nem lesz menekvés. Ő ezer meg két utat mutatott a lánynak, hogy miképp is mászhat ki a helyzetből úgy, hogy még csak igazán harag sem lesz köztük.
Igen, voltak ostoba, bolond pillanatai, amikor eltiporta azt, aki valamiért fájdalmat okozott a szívnek. De ez, ez a különleges perc, most inkább egy lassú tánc kezdete volt, s nem tusáé, mit csak egy gyors ledöntéssel lehet eldönteni. Ezeknek a végét sokkal jobban élvezte is. Szóval ily szempontból tán jobbat is tett a csapongó léleknek.

Monty béjbe


Méltatlankodva cicceg, amikor ha nem is imádott, de eléggé kedvelt seprűit kritizálja a fiú. Nem akar vitatkozni, de sok év készteti arra, hogy ne fogja be a száját.
- Nem olyan rossz. - rázza meg a fejét, ahogyan közbeszúrja megjegyzését. Figyeli ahogyan még meg is mozgatja az orrát az a fiú, ebben a pillanatban igen mókás, ahogyan reagál. Önkéntelenül is elneveti magát. Valahogy túl jól érzi magát egy mardekáros társaságában, ami talán nem is lenne baj, hiszen azzal beszél és érzi jól magát, akivel csak kedve tartja, ha mindezt nem egy griffendéles felségterületen teszi. Őt ugyan hidegen hagyják a házak közt dúló ellentétek, ő inkább az embereket igyekszik megismerni és nem az alapján skatulyázni be őket, hogy mely ház tagjai. A süveg érti a dolgát, bár ő simán eltudná magát képzelni más ház tagjaként. De talán csak ő érzi magát vakmerőbbnek, mint amilyen valójában.
Ő sem rajongója már a kviddicsnek, pedig amikor űzte egészen tehetségesnek látszott és jól is ment neki, szülei nagy reményeket fűztek hozzá és reménykedtek benne, hogy egy napon valamelyikük nyomdokaiba lép. De elég volt egy komolyabb sérülés, három nap kóma, hogy elmenjen a kedve. De a repülés más. Egy szélsebes seprűn, egy Nimbuszon vagy egy Tűzvillámon. Az más, az jó érzés, sőt. Amikor a szél belekap az ember hajába…
- Felszabadító érzés az egyszer biztos… - mondja mindentől függetlenül az alap feltett kérdésre. Vagyis csak a sóhajtásra. Ő mégsem repül már túl sokat, inkább ül a zongorája előtt és játszik rajta, komponál, bár ebben még fejlődnie kell.

Vág egy grimaszt a fiú válaszára, talán nem volt kétséges, hogy ő is a kígyóra gondol, mint egyik eshetőség a sokból. A kutyákra is lett volna javaslata, de nem egy német juhász, hanem egy édes kis csivava vagy egy yorkie. Rásandít a mellette ülőre, akinek ujjai határozottabban tartják immáron az övéit, amire kissé összerezzen, de jó értelemben. Az a nevetés, még ha csak rövid is volt és nem is túl hangos, akkor is jól esik neki. Szereti, ha az emberek nem rosszkedvűek a közelében. Piton professzorral meg lenne lőve, de úgy néz ki itt nem olyan reménytelen a helyzet, előbb a mosolyok, majd a nevetés.

- Ugyan már. Rám haragudni? – kérdezi vigyorogva, majd szemei elbűvölően megváltoznak, zöldek még mindig, kissé talán hipnotikusak, de mindenképpen ártatlanok, ajkai szegletében pici biggy jelenik meg, az ember tényleg úgy érzi, hogy nem lehet rá haragudni. - Na ugye. - vigyorodik el. Hamar rájött eme képességére, már alig pár évesen ügyesen játszotta a szegény elesett lányt és vette elő a szomorú kiskutyaszemeket. Mára nem kell az elesettet játszania, de a kiskutyaszemek mindig jól jöhetnek. Egyszer már kidumálta magát az egyik Hugrás prefinél. Tényleg nem éppen egy nyámnyila jellem, de jól érzi itt magát, és jobban érvényesülhet. Újabb huncutság, újabb mosoly a mardis arcán. A barna leányzó meglepetten tapasztalja, hogy igencsak a fiú kedvére való a feladat, nem késlekedik elkapni a csak viccből felé nyújtott másik kacsót, aminek köszönhetően kissé elveszti az egyensúlyát és lecsusszan a peremről, tehát immáron Monty felé fordulva áll, mindkét keze satuban. Ha nem gondolná, hogy ez is csak a játék része, lehet megijedne. Huncut fény csillan a barna, ravaszdi szemekben, majd a kezei elindultak a fiú ajkai felé. Mosoly közben nyitva maradt a szája, s a megilletődöttségtől elfelejt levegőt venni, ahogyan feszülten várja mik is a céljai. Az ajkak először megtorpannak a bőrétől néhány centire, hogy kellemes meleg levegőt fújjanak a kezekre. Az egyik már teljesen rendben, de a másik, amelyiket még csak most kaparintotta magához egészen hideg. A kezét érő kellemes meleg lehelet csiklandozza a tenyerét, és amint sikerül rájönnie, hogy levegőt is kell vennie halkan, felkuncog, miközben újra végig fut testén a hideg, de nem azért, amiért korábban. Ez egészen más, mert meleget hagy maga után és egyes részein kellemes bizsergést érez. A dolog ennyiben nem merül ki, hiszen az eddig fennálló távolságot kezei és a mardis ajkai között gyorsan áthidalja a fiú, s lágyan megpuszilja őket.

- Lenyűgöz a nagylelkűsége. – próbálja megformálni a szavakat, miután sikeresen leküzdötte a légszomját és végre képes egyáltalán nem a testét átjáró különös érzésekre figyelni.  Halkan szuszog, miközben újabb féloldalas mosoly jelenik meg az arcán, a pofija pedig egyre vörösebb. Egy pillanatra képes csak elnézni, a szemei vágynak visszanézni a barnákra. Gerincén újabb hullám vonul végig, ahogyan a kezei, a fiúnak köszönhetően indulnak meg a mellkasa felé, pillanatokkal később, pedig finoman simulnak az ingre, a Mardekár címerre, az izmos mellkasra, mely mögött érzi a dobogó szívet. Néhányat dobol a mellkasán, a szíve ritmusára, miközben tovább mered a szemeibe. Érdekesen festhetnek így, állnak egymással szemben, Shay keze Monty mellkasán, bár ujjai nem lógnak ki a nagy tenyerek alól, egymás szemébe bámulnak. Olyan, mintha két mardekáros romantikázna egymással egy griffis területen, bár némileg feltűnő, hogy a lány talárja eléggé súrolja a földet, az avatott szem számára látható, hogy nem a sajátja. Nem lényeg. Nem lép tovább, nem az a fajta, akit pár perc után és némi figyelemmel le lehet venni a lábáról.