Alyson Rose Leingter

ALYSON ROSE LEINGTER

jelszó || "Perselus, kérlek!"
teljes név || Alyson Rose Leingter
becenév || Rose, Aly
nem || nő
születési hely, idő || Canterbury, 1981. április 13.
kor || 17
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || hetedik évfolyam

a múlt

Az első pillanat, mikor megszületsz, társunkká szegődsz egy idegen világban.
A második pillanatban lassan felcseperedsz, s tágra nyitott szemekkel rácsodálkozol a világra

"1991. május 13-ai pénteken gyereksírástól volt hangos Canterbury egy hosszú utcája. A Flower Valley Street egy hatalmas tornyosuló villájából hallatszott a végtelennek tűnő bőgés. A sírást megelőzően egy rekedtes sikoly tört fel egy női testből. A test az édesanyám törékeny lelkéhez tartozott. Méz szőke haja izzadtan tapadt tökéletes formájú fejéhez, bár már nem volt fiatal, a szépsége még mindig lehetetlenül elkápráztathatott mindenkit, köztük annak idején édesapámat, aki világra segítette saját gyönyörű gyermekét. A kislány már születése pillanatával mutatta, hasonlít anyjára, már csak külső adottságai is. Ragyogó szőke haj, tökéletes fejforma, gyönyörű arc, és kéken világító szemek.
Milyen kár, milyen veszteség, hogy a középkorú hölgy életét adta kislányáért, s a kék szemeiből kihunyt a fény, teste lassan lehűlt, s arcára ráfagyott a boldog mosoly, mely a gyermeke iránti hűséges szeretete csalt az arcára. A férfi keserves ordítása tovább ösztönözte a gyermeket a sírásra, ki még fel sem fogta, mi is történik körülötte, tudatlanul csöppent az Élet vad forgatagába. A férfi ordítása lassacskán változott csak át halk, gyászoló sírássá, gyermekét a közeli baldachinos bölcsőbe helyezte, s kiszaladt egy ajtón. A gyermek nagyokat pislogva figyelte a mozdulatlan női testet a vörös kanapén, de csak meresztgette pilláit a nagyvilágra. A férfi visszatért, s leült holt neje mellé, egy hang nélkül könnyezett, s várt. Várt csak várt, mígnem csöngetés hallatszott. Sok-sok ember tódult be a bejárati ajtón, akik egy fekete lepellel takarták le az asszonyt, s vitték ki otthonából. A szőke gyermek lassan elfeküdt bölcsőjében, s megfeledkezve a világról, az álmok birodalmába repült.
Jól gondoljátok, én voltam a szőke gyermek, én voltam az, akiért az asszony életét adta, én voltam a gyönyörű szépséges csecsemő, Alyson Rose Leingter.

Könnyes szemekkel állsz a nyitott koporsó előtt,
S nem érted, miért mindig a jók halnak meg idő előtt.
Az Úr meg azt nem érti, ha még őt elfeledted,
Miért kellett, meghaljon ahhoz, hogy rádöbbenj, szeretted.

1982. január 29.
A helyszín ugyanaz, a hatalmas villa a Canterbury kertvárosban, egy havas, mégis kellemesen fülledt reggelen. Az egyéves gyönyörű szende kis hercegnő feküdt a csipkével és fehér paplannal kirakott kiságyban. Arca nyugodt, csendes, s tökéletes. Bőre hamvas, fiatal, cseppnyi hiba sincs a bájos pofin. Kis göndör fürjei a fehér lepedőn szétterítve aranyfürdőre emlékeztethetne. Hosszú, éjfekete szempillája alatt a szemhéja felpattan, s a kék szempár a felette függő baldachint fürkészi. Ki tudja, mit néz? A tiszta hófehérségét, rá szeretne jönni, mit is néz egyáltalán, vagy csak nézi? A házon valami rettegtető csend uralkodott, már-már minden tökéletesen nyugodt volt. A gyermek mocorgása csap csak némi zajt. Hirtelen felül a csecsemő, s maga elé helyezi két kecses kacsóját. Kezeivel játszani kezd, s így ül ott percekig, órákig, ki tudja, meddig. Hirtelenjében levágja karját az ágyra, és durcásan körülnéz. Ezúttal sírásra adja fejét, de nem az halk csendes könnyezésre, hanem a vad, tomboló kiáltásra. Dobálja magát, üti az ágytakarót, rázza a rácsot, sír, rúg-kapál, igen, ő igenis éhes, és etesse meg valaki! De senki... Feladja, így mély álomba szenderül ismét.
Újbóli ébredés, ám már nem is nagy a csend. Emberek nyüzsögnek szerte a villában, kék ruhások, piros ruhások, s az ablakon beszűrődnek a vakító fények monoton villogása. A csecsemő felül, ám most nem sír fel. Ég a torka, szomjazik, a gyomra megkordul hallhatatlanul, éhes, de most nem szól, csak figyel és nagyokat pislog. A márványlépcső aljánál viszont feltűnően lassan haladtak a bejárati ajtó felé egy kisebb bolyban az emberek. Úgy látszik, valamit körbeállnak, ami nehéz, és hurcolnak. Egy pillanatig leteszik a földre, és mindenki elmegy a maga dolgára. A tárgy egy hatalmas fekete zsák volt. A gyermeket valami furcsa, kellemetlen érzés fogta el, mintha már látta volna a zsákot, de ő még nem értette, csak rosszul érezte magát, annyit tudott. Így hát felsírt ültében. Egyszerre vagy tizenöt szempár szegeződött rá döbbenten. Senki nem vette eddig észre a kiságyat, a sarokban, mindenkinek elsiklott a tekintete felette. A csendet felváltotta a nyüzsgés ismét, a véres, fekete zsákot felkapták, és kivitték a villából. A gyerekhez egy sötétkék kosztümös hölgy rohant oda, és kézbe véve őt is elvitték.

Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.

1992. december 24.
A helyszín Canterbury, de már nem a tágas villa, hanem egy kis poros albérleti lakás, valahol a város egy régi háztömbjében. A dohszagú, koszos nappaliban igazán feltűnő szépség, fényesség a szőke kislány, ahogy egy sámlin rajzolgat. A szobán csend ül mégis, hatalmas zaj hallatszik be a kinti vasútállomásról, emberek tömege, kiáltozó ellenőrök, vonat hangos zúgása. A lányt nem zavarja, már megszokta, hisz itt él egy ideje. Bár Szenteste van, az égből nem hullanak pelyhes, fehér cseppek, a környékbeli házak nincsenek teleaggatva villogó orrú rénszarvasokkal, széles mosolyú kis télapókkal, vagy színes, világító füzérekkel, itt nem szokás. A lakás belsején is kiüt ez, talán ami még feltűnő volt az egyszínű lakásban, az az asztali lámpa méretű karácsonyfa. A műanyag tűszálakból álló fa tetején csak egy darabka kopott csillag díszelgett, semmi egyéb.
A rozzant bejárati ajtó zára kattant, mire egy alak jelent meg a kinyíló ajtó nyílásában. Kezeiben szatyrokat tartott, melyek tele voltak vélhetőleg élelmiszerekkel. A lány fel se nézett, tudja, ki jött.
- Megjöttem, mint látod! Szóval illik köszönni, te neveletlen kölyök! - szólalt meg rekedt hangon. Az egész férfi megjelenése elég visszataszító volt. Ápolatlan volt, arca borostás, haja kócos, korpás, ruháit, mintha motorolajban áztatták volna. Levágta a szatyrokat a konyhának alig mondható helyiségbe, és az azzal egybeépített nappalijába levágta magát egy fotelbe. Mit válaszolhatott volna a lány? "Nem tűnt volna fel, hogy tíz éve te nevelsz?" Nem, mert, ha visszaszól annak következménye lehetne. De hiszen karácsony van! Egy ajándékot sem kapott, még csak egy doboz almalét sem. Az Istenért, egy gyereknek semmit nem képes adni ez a szörnyű alak karácsony estéjét. Nem bírta a lány, így morcosan odavetette:
- Nem vagy az apám, te nekem nem parancsolsz!
Meg is lett a következmény, amit várt a lány, de nem érdekelte, már megszokta. A férfi felpattant helyéről, nekilódult, s a gyerek már csak ösztönösségből is kapta maga elé a kezét, védekezés gyanánt, bár tudta, semmit se ér. Lendült egy kéz, tenyér a magasban, s mint egy lesújtó villám, lecsapott. A gyerek a hatalmas erőtől elfeküdt a földön, de nem állt fel, könnyebb volt ott maradni.
- Majd legközelebb több tiszteletet mutatsz, te elkényeztetett csitri! - majd morcosan levágta magát ismét a foteljébe. Hirtelen, akárha egy földrengés lett volna, úgy rezzent meg az egész ház, de csak egy pillanatig. A férfi furcsállóan, mérgesen figyelte egy darabig a gyereket, de végül visszaült a kanapéra.
A lány a földön kuporogva pihent. Nem sírt, nem könnyezett a hatalmas fájdalomtól, a vöröslő arcán éktelenkedő folt miatt. Csak elgondolkozott mélyen. Hányszor, s hányszor játszott el a gondolattal, hogy miért egy ilyen ember kezére adták őt, tíz éve, mikor édesapját, utolsó rokonát is elvette tőle a Sors. A gyámügy nem figyelt a részletekre, hogy egy egyéves csecsemőt kinek a kezére adnak, csak fogd és vidd... Ha belegondol, gazdag volt, mi több, most is az, csak nem férhet hozzá a pénzéhez, melyet szüleitől örökölt, mivel nem múlt még el tizenhét éves. Járhatna divatos ruhákban, hordhatna gyönyörű ékszereket, és nem hat ruhadarabban és egy pár szandált hordva. Ő lenne a legjobb gyerek az iskolájában, sok barátja lenne, akik mind irigyek lennének titkon a ruháira, hajára, szépségére, és hogy szeretné, de hogy szeretné...
- És egy leveled jött - a földre vágta a borítékot, és már nem is figyelt többet a lányra.
Először ki se akarta nyitni a gyermek a levelet, de nagyon érdekelte, vajon ki küldhet neki levelet. Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola. Boszorkány? Felvétel? Érdeklődve olvasta végig az érdekes levelet, ami megváltoztatta az életét.

Nézz jól a szemébe annak, akit utálsz, és használd ki a lehetőséget, győzd le iránta támadt indulatodat. Fojtsd el a haragod, és fejlessz magadban együttérzést. De ha túlságosan idegesítőnek és visszataszítónak találod azt az embert, nem bírsz vele egy fedél alatt maradni, akkor jobb, ha azonnal megkeresed a kijáratot. Van egy szabály: ha nem érzel magadban túl erős indulatot, viseld el, akit utálsz. Ha elég nyugodt vagy, ne térj ki az ütközések elől. De ha nem tudod elhárítani az indulataidat, térj ki, húzódj félre, és magadban dolgozz magadon. Győzd le a haragod, és válj együttérzővé.

1996. július 6.
Történetünk ugyanott folytatódik, Canterbury kis albérleti lakásában. A régi kanapén egy lány ült, nem kétség, ugyanaz, akiről eddig meséltem, bár megnőiesedett mára, a vonásai semmit nem változtak. Olyan szépség maradt, mint amilyen az elmúlt tizenhat évben is volt. A mézszőke hajzuhatag tökéletesen állt, hibátlan arcán a szokásos közönyösség mutatkozott. Felhúzott térddel pihent a heverőn, ölében egy könyvet tartott, s azon egy üres lap. Kezében egy toll, s úgy bámulta a fehér lapot, görcsösen összeszorított fogakkal. Egy pillanat alatt feloldódott a szorítás, és sercegni kezdett a toll, bőszen írt, míg meg nem telt a lap a jellegzetes macskakaparással. Elégedett mosollyal átnézte az irományát, és a szétszórt papírkupacok halmára dobta, a többi közé.
Zárkattanás, és már nyílt is a korhadt ajtó, melyen belépett az a férfi, aki idáig "gondozta" a lányt. Felette is eljárt már az idő, az arcán mély ráncok éktelenkedtek, haján már felfedezhető volt az a bizonyos szürkés árnyalat. Némiképp elegánsabb az átlagnál, és valami szörnyű bűzt árasztott, amit feltehetőleg kölni gyanánt fújt magára.
- Mi ez a rendetlenség?! Rakodj össze!
- Illik a disznóól összképébe - jegyezte meg epésen a lány anélkül, hogy felfigyelt volna. A megjegyzésre a férfi dühödten nyomta őt a kanapéhoz, két kezénél fogva. Az erős szorítástól még a lány is nyögött egy halkat.
- Na, idefigyelj! Nem épp a legrózsásabb napom volt! Három nő is visszautasított! - az arcába köpködte a szavakat, gyűlölködő sárgás szempár a fiataléba vájta magát.
- Téged? Oh, minő borzalom! Együtt érzek velük, őszintén szólva! - vágott vissza. A szempárból eltűnt a harag, valami más férkőzte be magát a tekintetbe. Ajkai gonosz mosolyra húzódtak, s a ravaszság-romlottság már tisztán felismerhető volt a ködös szemekben. A lány kitartóan állta a pillantást, nem vette el tekintetét, tudta már, mi lesz ennek is a vége.
- Na és, örülnél, ha a helyükben lennél? Mondjuk, amikor nem utasítanak vissza? - még közelebb hajolt. A kontraszt egyre jobban látszik. A tökéletes, romlatlan, bájos, fiatal arc, és a koszos, romlott, ráncos, öreg arc. A bűzlő, görnyedt test, és a sugár, liliom illatot árasztó, formás test.
- Soha, egy ilyen disznóval, mint te?! Ch...
A férfinak nem kellett több, száját a fiataléra tapasztotta, de az egy láblendítéssel belerúgott a sípcsontjába, mire a lábak összecsuklottak. A férfi a földre rogyott, a lány felállt helyéről, s könnyed lépésekkel a konyha felé vette az irányt, s valamivel elkezdett bíbelődni. A férfi egy elég csúnya jelzőt üvöltve, felkecmergett a helyéről, és sántikálva a lány irányába eredt.
- Hagyjál, te pszichopata állat, menjél és vegyél több k*rvát! - már előrántaná pálcáját legszívesebben. Egy kis átokkal mennyivel boldogabb lenne, csak egy aprócska!
De tudta, hogy nem szabad varázsolnia, különben megszegné a törvényt. Pedig oly boldog lenne ettől, oly boldog…
- Te cafka!
Nekivetette a konyhapultnak, mire egy gyötrelmes ordítás tört fel a lány mellkasából. Újra nekiesett hát, de ezúttal jól pofon vágták. A férfi dühtől eltorzult arccal csapott le a lányra. A szőkeség a koszos konyhapadlón végezte.
- Hülye, neveletlen r*banc! - majd felkapott a pultról egy doboz cigarettát, s kiviharzott a házból.
A lány a padlón feküdt, de nem állt fel. Így teltek a mindennapjai a szörnyeteg rabságában, aki lassacskán, szép-lassan, feltűnéstelenül kiszív belőle minden jóságot, és szépet. Érezte, a homlokából egy kis pataknyi vér folyik, épp egy kicsi, nem vészes, csak feküdt a hideg kövön, jól esett neki, nem volt miért felállnia. Vagy talán mégis lenne? Szembe kéne szállnia nevelő apjával? Mit érne vele, azt, amit most kap, mint az elmúlt évek során?
Lassan felállt a helyéről, letörölte a vért a homlokáról, bár a seb nagyon égette, nem törődött vele. Elővett egy nagy ládát és...

A harag különféle megnyilvánulásai közt nemigen teszünk különbséget, holott létezik könnyű, szinte ártatlan harag, amely természetünk hevességéből táplálkozik, és létezik bűnös harag is, amely tulajdonképpen a gőg dühe.

1996. július 6. később...
Az országút szélén állt főhősünk, egy hatalmas ládával a kezében. Keze maga előtt állt, merőlegesen testére, hüvelykujja felmutatva, többi ujja ökölbe szorítva, s úgy figyelte az elhaladó autókat, kamionokat, lakókocsikat. Hűvös közönnyel az arcán tűrte a bunkó vezetőket, ahogy beszólogatnak és céloznak fiatalságára, mígnem megállt előtte egy autó, s kinyílt a hátsó ajtaja.

1996. július 7. London
- Jaj, ne csináld már! Csak nyaranként lennék itt, meg ünnepekkor! Hiszen jó barátok vagyunk első óta! Nem igaz, hogy nem tudsz ennyit megtenni értem!
- Az az iskola! Tehát azt kéred tőlem, hogy hadd lakjál nálam?! Miféle ötlet ez?
- Idáig stoppoltam, ne már, hogy cserbenhagyj!
- De hát....Nem tudom...olyan...bizarr ez az egész..
- Csak akkor lennék itt, amikor nincs iskola! Ha kell, elmegyek egész nap és csak este látsz.
-Dehogyis, aztán felszedjél mindenféle pasit, mi?
- Figyelj Rob, a barátom vagy, és ki segített, amikor bajba kerültél mindig? Ki segít neked csajokat felszedni? Igen, bizony én! Igazán megtehetnéd, a szüleid úgysem foglalkoznak ilyennel, elfoglaltak és...igen - nem akarta folytatni, hogy nem is foglalkoznak a fiukkal, hiszen épp próbálta befűzni, hogy ne az utcán lakjon. Legalább addig kedves hozzá, amíg be nem fogadja. Ilyenkor döbbent rá, milyen jó is, ha az embernek szövetségesei vannak... - Nos? Segítesz az egyetlen barátodon?
- Hát...nem tudom...ám legyen, talán jó móka lesz.
A szőke lány elégedetten mosolygott, s egy "köszönöm"-öt se intve, behordta a cuccait a hatalmas kúriába.

Ez volnék én, Alyson Rose Leingter, jelenleg egy barátomnál élek, boszorkány vagyok, és élem a magam pocsék életét. "

Alyson dühösen összegyűrte a papírlapot, amit idáig írt, és a kandallóba hajította a ropogó tűzbe. A márványlépcső alján feltűnt egy tizenéves fiú, s levágta magát a lány mellé a kanapéra.
- Mit írtál? - kérdezte érdeklődve.
- Semmi lényegeset, amúgy is szörnyű lett - szemével figyelte a tűzben égő múltját.

   jellem

Alyson a tipikus elkényeztetett liba. Mindig tökéletes külsővel jelentkezik mindenhol, és ezt nem is tagadja. Divatos ruhák, drága ékszerek, a szülei örökségéből mind megkaphatja, és nem fél kérni pénzt a barátjától sem. A nevelőapjánál eltöltött idő alatt közönyössé, rideggé és kétszínűvé vált. Senki sem ismeri igazán az élete történetét, mindenkinek mást mond, így reméli, elkerüli az igazságot. Az igazságot csak az egyetlen barátja, Robert tudja, de ő őrzi a lány titkát.
A hétköznapi életben az emberekkel lekezelő, vagy épp ördögien bájos arcát veszi elő, hogy valamit megszerezzen egy illetőtől, legyen az pénz, szenvedély, munka.
Bár maga is muglik között nevelkedett, mélyen megveti azokat, s minden velejáróját.

   apróságok

mindig ||
♥ vásárlás
♥ pasik
♥ ékszerek
♥ ruhák
♥ írás
♥ cigaretta

soha ||
X megalázkodás
X nevelőapja
X csalódások
X pókok
X ragacsos dolgok

dementorok || Amikor nevelő apja többször is szájon csókolja.
mumus || Nevelő apja jelenik meg előtte
titkok ||
o Naplót vezet
o Könyvet ír
o Fél, hogy nevelő apja egyszer rátalál
o Mindenkinek mást mond a múltjával kapcsolatban

rossz szokás ||
- Ha ideges, körmeit kocogtatja
- Cigarettázik, bár ezt nem tartja rossz szokásnak

   a család

apa || Paul Leingter 50 éves, mugli [meghalt]
anya || Carmen Leingter 45 éves, félvér [meghalt]
testvérek || -
családi állapot || egyedülálló
állatok || -

   külsőségek

magasság || 170 cm
tömeg || 53 kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || Szépsége *.*
kinézet || Magas, sovány, feltűnő szépség. Az embernek megakad rajta a szeme, amint rápillant. Márkás ruhák, gyönyörű ékszerek, magas sarkú, kibontott ápolt szőke haj, tökéletes arc, közönyös tekintet.
egészségi állapot || egészséges

   a tudás

varázslói ismeretek || a Roxfort öt évi tananyagát tudja maga mögött, bár sosem volt a legjobb tanuló, a legtöbb RBF eredménye "E" vagy "V", de nem igazán foglalkozik a tanulással. Az iskola számára egy menedék csak, így nincs kedvenc tanárja, s órája sem.
mugli képzettségek || rühelli a muglikat
pálca típusa || 11 hüvelyk, szőlő, sárkányszívizomhúr
különlegesség || nincs

   szerepjáték-példa

Barbara L. Kenneth
Brandon E. Gray
Penelope Popley
Fleur Delacour
Oliver Carex
szív

egyéb

- Alyson apja egyszerű mugligyilkosság áldozata volt, a cél rablás volt, az apa felébredt, így a rablók megkéselték, ám a szomszédok felfigyeltek a zajra, így hamar kiértek a rendőrök.
- És szülészorvos, ezért tudta levezetni a szülést.
- Alyson az évek során utánajárt: édesanyja bejegyzett boszorkány volt, csak véráruló.
- Semlegesen áll Harry Potterhez és Voldemorthoz, próbál kimaradni a varázsvilág háborújából, és egyik oldalon se állni.

Szeretném ha Iza fogadná el az előtörimet *-* Egyeztettünk [/color]