Nagyterem

[Tudom, hogy nem szeretsz panaszkodni, de érzem, hogy neked jobb lenne most elmondani, mi nyomja a szívedet, még akkor is, ha esetleg jól sejtem. Látom rajtad! Ha tévedek, akkor bocsi. Nos?]

Rendben, rájöttem a biccentésből, mi is bántja a legfőképp: az, hogy ő nem aranyvérű. És? Kit érdekel? Jó, sok mindenkit, de nem értem őket. Én mindig úgy utáltam ezeket a dolgokat: kiközösítés, az egymástól való undor, satöbbi. Mi ez? Ezek annyira… embertelenségek vagy mik. Vannak sárvérűek, félvérek, aranyvérűek, de mindegyikőjük humán. Most nem azt mondom, hogy legyen világbéke meg minden, hanem azt, hogy egy kicsit nézzenek már magukba az emberek. Jöjjenek arra rá, hogy nem a származás a lényeg, hanem az, hogy belül ő milyen is. Jómagam félvér vagyok, mégis, láss csodát, nem utálom Julest, se a többi sárvérűt. De felőlem legyen az illető aranyvérű, akkor sem lenne vele bajom. A belső alapján kell ítélkezni, kérem szépen! Miért nem tudnak mások is így gondolkodni? Hihetetlen.

Nagy levegőt vettem, amit szépen lassan kifújtam, s közben elszámoltam alig hallhatóan tízig, mialatt próbáltam lehiggasztani magamat. A másik ok valószínűleg az, ami mindenki gondja, beleértve a sajátomat is: a tanári kar. Hát igen. Ott is annyira nagy változás történt, mint amennyi az egész suliba. Kiborító a tény, hogy már nincs Dumbledore, nincs olyan, hogy biztonság, se olyan, hogy az idősebbekre – legyenek azok pedagógusok, diákok, akikre - számíthatsz. Már csak Te vagy és a barátaid. Az igaz barátaid. Ha olyanok vesznek körül, akik átvernek, azok a későbbiekben otthagynak, ha a halál kapujában vagy. Bizony. Mindenkinek most kell eldöntenie, kik azok, akiket barátoknak tekinthet, és kik az ellenségek.

Szegény Jules! Annyira határozottan nyomtam a kezébe az evőeszközöket, hogy még lereagálni se tudta az egészet. Valószínűleg nem úgy sikerült az aggódónak szánt nézésem, ahogy elterveztem: igaz, hálásan nézett vissza rám, de olyan volt, mintha frászt kapott volna vagy valami hasonló.

Mikor már láttam, csak turkál a kajába, kézen ragadtam, és majdhogynem rohanni kezdtem, annyira siettem. Az asztalunknál ülőknek biccentettem, hogy a klubhelységben találkozunk, miközben hallom, barátnőm sóhajtva hozzám szól. Nem válaszolok, hanem belépünk helyette a hugrabugosok szent helyére – igen, én így neveztem el. Leültem az egyik fotelba, és vártam, hogy mellém vagy szembe velem leüljön Jules.
- Tudom, hogy nem szeretsz panaszkodni, de érzem, hogy neked jobb lenne most elmondani, mi nyomja a szívedet, még akkor is, ha esetleg jól sejtem. Látom rajtad! Ha tévedek, akkor bocsi. Nos? – kedvesen vigyorogva vártam válaszát, meg azt, hátha mesélni kezd. - Ráadásul, ha nem lenne semmi bajod, akkor nem lennél ennyire szomorú, letört, meg hát nem néztél volna olyan üres szemekkel, mint amilyennek én láttam a szép íriszeidet.
A célomat elérem! Még ma őszintén fog mosolyogni ez a lány, az már biztos!

:: A rémálomba illő játszótér - Shay, Austin ::

-Oh, hát ez egy figyelemreméltó értékítélet! -mosolyodtam el vegyes kíváncsisággal. Szeretem az ilyen erélyes mementókat, hisz az én mindenes értelmező szótáramban az efféle gondolatok nagyon árulkodóak, s megítélőek tudnak lenni. Pikáns falat, s mint minden magasztos fogásnak, ennek az elfogyasztásának is megvan a maga módja. A jó bort ízlelni kell, nem pedig ízléstelenül benyakalni.
-Ejnye Austin, türtőztesd magad, nem lóvásáron vagyunk. Ajándék lónak egyébként sem nézzük a fogát! -pillantottam a lányra sajátos mosollyal, és bár a csodálatra méltó közönyöm látszólag megmaradt, Austinnak elég volt a vörös posztóból. Apropó... kit is tettünk lóvá? Ha egy lovon úrrá lesz a páni félelem, s belefullad egy patakba, az csupán a véletlen műve. Viszont a véletlen egy rendkívül engedékeny fogalom. Többféle helyzetben megállja a helyét. Az emberek hétköznapi életében a véletlenek megtervezetlen, spontán jött váratlan események, míg a történelem mechanizmusában pontosan, adott pillanatra bekövetkező váltósínek. Az én prognózisaim igen alkalmazkodóképes módon kalkulálják magukba az efféle nem várt fordulatokat. A képlet egyszerű, csak mindenre kell számítani, s tervet felállítani. Szeretem a spontán dolgokat, ám ahogy a mondás tartja, nem minden arany... és nem mindig spontán, ami spontánnak tűnik... A lényeg mindig az elegáns, könnyed látszat. S amikor Austint elbizakodottságtól fűtötten elkapta valami aberráns hév, s mosolyra torzult arccal, mintha hiénává lényegült volna át, s bestiálisan vetette magát a lányra, is volt egy váltósín. Ha nyáron kiderült volna abból a néhány levélből, hogy hepciás, faragatlan halálhabzsoló őrülté vált, talán hamarabb bedobtam volna neki a mentőövet, hogy kihúzzam a partra. Nem rá vall, tiszta sor, s nyilván ez a megrészegítő szegregáció, s aranyvérhatalom vette el az eszét, ha így folytatja, nem sok hasznát fogom venni az évek alatt, s tán egy bástyával kevesebbet tudhatok majd a soraim között. Hisz a bábuk csak jönnek-mennek, egy még nem hány kardélre. A kard megáll mindenki kezében, de nem mindegy, hogy hogyan... Nem szívesen venném át, ha arra kerülne a sor, hisz ha akartam megtehettem volna, mégis más kezében hagytam, de ha a szükség úgy kívánná, szomorú szeretettél markolnám meg a lehetőséget.

Austin még mindig cápaként jár haláltáncot a lány körül, a nagyterem közepén, s már látom is, amint egy gáncstalan griffes szamaritánus siet a megmentésére. Semmi kedvem s türelmem nem lenne hozzá, ráadásul arra sem fűlik a fogam, hogy egy ilyen alantas cirkuszhoz a nevemet adjam.
Számon kérően álltam az útjába, s sejtető tekintettel adtam a tudtára nemtetszésem.
-Egy félvér... felőlem aranyvérű is lehet. -közöltem harapósan sajátos hűvösséggel.
-A halálfalók örömködtek ennyire Dumbledore hullája felett, ez csak egy lány, nem érdemel ennyi figyelmet. -pillantottam a prédánkra megsemmisítően, s még mielőtt észrevétlenül elslisszolhatott volna, indultam utána. Nem szokásom maradékot hagyni a tányéron.
-Pihend ki az utat, majd én revánsot veszek neked! -néztem vissza rá agitálóan, reménykedve abban, hogy eléggé meggyőztem, hogy leszálljon a lányról. Később még lehet szerét ejtem egy kis elbeszélgetésnek, ám most inkább a hálómon fennakadt fogásomra összpontosítok. Elegáns, könnyed léptekkel követem a folyosóig, majd úgy szökkenek elé, akár egy bak, hogy megállítsam.
-Gary, Gary Fitzroy alássan! -nyújtok kezet fölényesen egy fenséges mozdulattal.
-Mondd csak... félős vagy? Tudod olyan hely ez, mint egy városi játszótér éjfél után... ha egy kislány elalszik a körhintán, arra ébred, hogy részeg huligánok pörgetik, s minél jobban sír, annál nagyobbakat löknek játékszeren. Amely nappal még egy kedves kis játék volt, az most a rémálma lett. -sóhajtok gyászosan- Egy ilyen törékeny, elveszett lány mit fog kezdeni egy ilyen helyzetben? -teszem fel a kérdést elhaló hangon ridegen kémlelve a lány reakcióit.

 Egy relatíve hosszú vonat út után újra itt ülök a Roxfort nagytermében. Az utazás során megismerkedtem egy Hugrás kölyökkel, aki ha jól emlékszek akkor egy évvel van alattam.
 A megnyitó hasonlóan zajlott, mint eddig, elvétve néhány változtatást. A jó öreg Dumbledore sajnos már nem lehet itt velünk, de remélhetőleg nem változtatnak túl sokat a rendszeren. Hamarosan befutnak Hagrid kíséretében az újoncok és elkezdődik a besorolásuk az egyes házakba. Alig várom hogy láthassam kik kerülnek be hozzánk, de csalódnom kell. Úgy látszik most mindenki a Mardiba került. Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni hányan csatlakoztak hozzánk. Azt hiszem sok probléma lesz még itt. Az újoncok besorolása után pedig következik az új arcok bemutatása a tanárok sorai között.
 Ahogy végig nézek a diák seregen egy különös dologra figyelek fel. Mindenki a vérvonala szerint kapott helyet. Milyen dolog ez kérem szépen? Ezzel csak jobban feszegetik az ellentéteket. Sohasem volt bajom azokkal akik nem aranyvérűek, éppen ezért nem is a vér alapján közeledtem az emberekhez. Ebben a helyzetben viszont el kell most már döntenem, melyik oldalon állok. Azonban hamarosan az új szabályok ismertetése is megerősíti az eddigi észrevételemet. Ez mekkora ökörség! Miért ne barátkozhatnék félvérrel?! Ezek az új szabályok mindenkit rosszul érintenek szerintem. Az egész hasonlít arra, mint ami a muglik történelmében nem is olyan rég volt. Ez a háború nagyon hasonlít ahhoz, valószínűleg hasonló áldozatok is lesznek...
 Ez egyszer teljesen csendesen zajlott le az évnyitó. Nem volt ujjongás, sem nevetés, de még egy árva mosoly sem. Amikor meghallom hogy jó étvágyat, halkan felhorkantok.
- Szépek ezek a szabályok... - szólalok meg nagyon halkan, alig hallhatóan.
 A mellettem ülök valószínűleg nem értik mit mondok, de azt észre vehetik hogy elégedetlen vagyok. Nagyon rossz lesz ez a záró év, nagyon rossz...

[# Évnyitó vacsora]

# Évnyitó vacsora

A roxmorts-i állomásra megérkezve Peter ébresztett fel, ugyanis hosszú idő után végre sikerült egy kicsit nyugodtan, rémálmoktól mentesen aludnom. Az elmúlt történései nem voltak éppen szívderítők, annál inkább tanulságosak, amelyből az ember tanulhat, fejlődhet. Meglepő és egyben ironikus, hogy pont olyankor sikerül mélyen és nyugalmasan szenderegnem, amikor a világ a feje tetején áll, vagy éppen készül állni… bár, az igazat megvallva, nekem lassan kezdett egyenesbe jönni. Noha tisztában voltam azzal, az iskolában hatalmas változások várhatóak, cseppet sem aggódtam, egyszerűen újabb akadályokként tekintettem rájuk, amelyek nem lehetnek nehezebbek szintjüket tekintve, mint a gyermekkorom egyes szakaszai.

Az expresszről leszállva a már megszokott útvonalon indultam el, oldalamon legjobb barátommal, hogy egy hintóra letelepedve megkezdődhessen az esztendő, a hatodik az iskola falai között. Ahogyan haladtunk, elkaptam O’Connor tekintetét egy pillanatra, de ez bőven elegendő volt, hogy tudjam, átérezte ő is a helyzetét. Tisztában volt vele, hogy vert helyzetben van, mert olyan információk birtokában vagyok, amelyek az iskolából való eltanácsolásához vezethetnek. Éppen elegendő volt számomra maga a tudat, hogy úgy fogja végigjárni az elkövetkezendő hónapokat, minden egyes nap gyomra görcsbe rándulva várja az igazgató levelét, mely szerint pakolhat és távozhat. Nem állt szándékomban elárulni azt, amit tett… sem pedig a barátait, mert alkalomadtán bizonyosan jól fog még jönni… ha másra nem is, hát legalább ezzel távol tudom magamtól, és nem kell újra és újra megküzdenem azért, hogy békét hagyjon, és ne foglalkozzon velem. Elég érvágás a számára ez, arról nem is beszélve, hogy az apja, az a szemétláda is magára hagyta, és a nagyszüleire dobta őt felelősségként. Tény, Noxarnak el kellett tűnnie, ha nem akart az igazságszolgáltatás elé állni. A pillantást követően halovány mosollyal haladtam tovább a kis ösvényen… apró elégtétel. Thomas is látta az esetet, a reakciója egy hátba veregetés volt, plusz egy féloldalas mosoly fejrázás kíséretében. Pedig igazság szerint ő érdemelte volna a hátba veregetést, neki köszönhettem tulajdonképpen mindent.


Az út tulajdonképpen eseménytelenül telt, három hollóhátas, két griffendéles, egy hugrabugos, Thomas, valamint én ültünk a thesztrálok mögé kötött hintón. A barátomon és rajtam kívül egyik iskolatársam sem látta őket, nekünk azonban megvolt a kiváltó ok… ők szerencsések voltak. Úgy voltam vele, hogy örülnék, ha én sem látnám az amúgy kecses, és szép állatokat.

A kastélyba való megérkezést követően természetesen a nagyterembe vezetett az utunk, hogy a minden évben megrendezett, és kihagyhatatlan vacsorát is megejtsük, egyben végighallgathassuk a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző szakiskola újdonsült igazgatónőjét, McGalagonyt. Sokat köszönhettem neki, az első két évben ő tanította Thomast és engem az animágia alapjaira, arról nem is beszélve, hogy házvezetőnkként mindig lehetett rá számítani. Az idők változnak, de a hullámvölgyeket mindig egy jobb követi… csak át kell vészelni, és ki kell tartani.

A terembe való belépést követően egy pillanatra megtorpantam, Thomas pár lépést előre téve nézett vissza rám. Láttam, hogy vár, de végig szerettem volna tekinteni a diáktársakon, valamint a pulpituson ülő, javarészt ismeretlen tanári karon. Rengetegen hiányoztak az előző évhez képest, szemmel is látható volt a sok-sok társ hiánya, foghíjasak voltak az asztalok. Persze, voltak még érkezők mögöttünk, de már nem olyan számottevő ember, hogy a tavaly magas létszámát elérhessük. A griffendéles asztalt végigmérve hol mosolyogni, hol pedig fintorogni volt kedvem… de ez van, ezt kell elviselni. A hollós, hugrabugos asztal szokásosnak volt mondható, ha a létszámot nem tekintjük… a mardekár azonban már teljesen más tészta. Nem fürkésztem Petert, egyszerűen a ház asztalát egészben szemléltem. Sokukon látszott, hogy noha még el sem kezdődött az év, már most kiskirálynak képzelték magukat. Nem volt kenyerem az embereket a mellkasán lévő címer alapján megítélni, de jól látszott, hogy érzik, kivételezett helyzetbe kerültek. Egy sóhajt követően indultam meg barátom mögött a griffendél asztala felé, majd a pulpitussal szemben egy üres helyen foglaltam helyet.

Az igazgatónő beszéde alatt csendesen figyeltem, érdekeltek az új szabályok, valamint az, miként lesz a vér és a származás kihatással egyesek helyzetére. Szánalmas volt az egész helyzet, akinek volt cseppnyi esze, az egyértelműen érezte, akik fent ülnek, és tanárnak hiszik magukat, nem többek egy nagyobb hatalom bábjainál… sajnos azok is, akik más eszméket vallanak, alkalmazkodniuk kellett. Nem voltam túlzottan éhes, úgyhogy az ismertetőt követően jobbára csak turkáltam az ételem a villámmal, várva, hogy végre visszavonuljunk.

Életem ötödik tanévnyitója

Mikor leszálltunk a Roxfort Expresszről, azonnal az elsősök sietségére kellett mennünk nekünk, prefektusoknak, hogy megkönnyítsük számukra az iskolába való utazást. Köztudott, hogy a tavon keresztül közelítik meg a kastélyt, és ezért fokozott figyelemmel kellett ügyelni rájuk, nehogy egyikük a tó fenekén kössön ki és lekésse a beosztó ceremóniát.
Én természetesen az új Hollóhátasokkal mentem a csónakban, kis bájosak voltak az új talárjaikban, melyek még másfél számmal nagyobbak voltak rájuk, hiszen ebben a korban még annyira nőnek, hogy egyik napról a másikra kinövik a talárokat, és ezen még a bűbáj sem segít. Bár biztosan vannak profi textíliák, de kizárt, hogy a Roxfort ilyenből csináltatná a ruhákat, mivel nekem is hamar kicsik lettek mikor alsóbbéves voltam.
Én, pont én, aki úgy vonzza a balszerencsét, mint a mágnes a vasat, nos én vagyok az ötödéves prefektus. Roxfort, kellett ez neked?!
Szerintem nem. De ti tudjátok. Ti, akik most ott ültök annál a hosszú asztalnál a terem végében és ilyenkor minden szám rátok szegeződik.
Miután útjukra bocsátottam a kicsinyeket – milyen viccesen hangzik –, én is odasiettem a Hollóhát asztalához és elfoglaltam a helyem közöttük. Mivel a többiek már ott ültek, így a már nekem nem igen jutott beszélgetőpartner, amit igazából nem is bánok. Jobbnak találom, ha ilyenkor nem beszél hozzám senki, mert különben az új tanévvel kapcsolatos információkról rendesen lemaradnék, ha másra kellene figyelnem. És ebben az évben nem is volt baj.

A tavalyi évben történt szörnyűség után tudtam, hogy biztosan új igazgatót kap az iskola, és mivel Tudjukki visszatért – bár ez engem nem igen foglalkoztat, de sokak szerint rendkívül fontos dolog –, gyökeres változtatásokat kellett eszközölni.
A tanári karra szinte rá sem ismertem. Tátott szájjal figyeltem, hogy az új igazgató mit mond, és alig fogtam fel. Etikett óra? Ez meg mi a fenének?? Aki tud viselkedni az úgyis megtanult már, aki meg nem, azon a világ legjobb tanárai sem tudnak segíteni. Ezzel csak a többi jó órától veszik el az időnket, meg a tanulástól persze, nem is értem, hogy mi szükség erre.
Inspektor?? Merlin szakállára, ne már!! Újra jön a terror, amit az a rózsaszín szörnyeteg gyakorolt két évvel ezelőtt? Remélem, hogy ez a Brandon akárki nem lesz olyan, mint a béka volt, mert akkor biztos, hogy megint kitör a káosz. Eddig igazi otthonomnak tekintettem a Roxfortot, de sajnos, egyre jobban veszik el a kedvem tőle, és lassacskán hontalannak fogom érezni magam, az meg nagyon nem lenne jó dolog.

Miután véget ért a tájékoztató, természetesen minden ment a megszokott rendben. A mesébe illő terülj-terülj asztalkám megjelent előttünk és gazdagon megpakolt tálak közül válogathattunk. Én is vettem ezt-azt a tányéromra, de nem igazán voltam éhes, csak úgy csipegettem igazából. Szokásos módon most is egyedül voltam, jó ez így nekem.

[Kev]

Kev

Igen, ezt mindenki tudta. Amint a kellemes vakáció véget ér, szomorú korszak köszönt a Roxfortra… Dumbledore professzor halála már eleve mérhetetlen fájdalommal töltötte el a diákok nagy részét – a kisebb csoport pedig természetesen Mardekárosoktól hemzseg. Hannah nem tudta, mennyi időre van szüksége, de biztos volt benne, ha a dolgok elképzelése szerint alakulnak, hamarosan ki fogják őt csapni innen, mert jeleneteket rendez majd az igazságtalanság letiprásának reményében. Sosem tűrte azt, ha valakit ok nélkül bélyegeztek meg, vagy esetleg még bántalmazták is emiatt. Most a sárvérűeken van a sor, számukra ez az év a Terror Házát jelenti majd… Még akár ő is veszélybe kerülhet, hisz félvér. Ilyenkor átfut néha a gondolat fején, mi lett volna, ha apja nem rangján alul házasodik… Meglepő jelenség volt ugyanis, hogy úgy vált félvérré, egy aranyvérű s egy mugli gyermeke. Voltaképp így egyketted ízben ő is sárvérűnek titulálható, de ugyanakkor aranyvérűnek is. Bonyolult feladat ez alapján elkülöníteni a varázslótársadalmat, Hannah épp ezért gyűlölte is ezt a ’vérhajszát’.
Új tanári kar létesült az iskolában, ez is teljesen várható volt… sajnos. A de Crasso, valamint a Mirol név minden fülnek ismerősen cseng. Nem másért, minthogy a diákok között ott lapult egy Griffendéless egy Hollós, aki ezen vezetékneveket viselte. Sokan megbotránkozhattak ezen felismerés után, de a Whitney lánynak még a szeme se rebbent. Miután megunta hallgatni az új és egyben velejéig romlott kar tagjainak nevét, Kev-re nézett, s arcvonásainak mozzanatait figyelte. Biztosan ő is ellenezte mindezen szörnyűségeket, melyeket a vezetőség forralt ki a demokrácia megfékezésére, elsöpörvén az ’egyenjogúság’ fogalmát.
-   Legszívesebben hazamennék most azonnal… - jegyezte meg mellette ülő barátjának, kivel egy csodás és romantikus nyarat tudhattak maguk mögött.
A befejezetlen mondat közben egyik kezét óvatosan felemelte, majd Kev-ére helyezte. Fogalma sem volt, hogyan tovább, tönkremegy-e az egész iskola avagy valamiféle „halálfalóneveldévé” alakul-e át, de egyben biztos volt… nem kell egyedül végigcsinálnia, lesz egy ember, aki abszolút mellette áll majd. Ez a tudat valamelyest lenyugtatta háborgó lelkét, de mégsem volt képes ellazulva élvezni a tanév legelső napját.
Ekkor eszébe ötlött egy fegyver, melyet még kihasználhat. Tarsolyában lapult tudniillik a Roxfort Dobraverő című diáklap főszerkesztői címe. Híres volt szókimondó cikkeiről, s arra gondolt, talán ezt nem ártana kihasználnia. Írhatna az új rendszerről, a hátrányokról, s azokról, kik így kerültek kiváltságos helyzetbe. Már-már mosoly telepedett volna máskor mindig vidám arcára, de egy hirtelen jött felismerés lehervasztotta pillanatnyi jókedvét. Arról volt szó, hogy a cenzúrát is biztosan keménykézzel bevezetik majd, s ahogyan a mugli történelemben oly sok tehetséges forradalmár költőnek és írónak kellett cselhez folyamodni, hogy műveit kiadassa, így neki is valószínűleg vissza kell majd fognia magát, nem pedig kerek-perec leírni szubjektív véleményét. Szomorkásan révedt a távolba egy ablaküvegen át, melyen úgy tűnt, soha többé nem szűrődhet át napfény, csakis színtiszta feketeség…
Erős volt viszont, s kénytelen megbirkózni majd ezen év nehézségeivel, hogy méltó legyen a Hannah Whitney név további viselésére…

Gary és Austin

Szemmel láthatóan nem csak Shay számára megdöbbentő, ami körülötte folyik. Meglehet, hogy csak egy lekezelt kis "mithugrás", nem hülyes és a saját árnyékától sem ijed meg. Azt nem tudja, hogy más számára mi szűrhető le a történtekből, de számára kiviláglik, hogy ami itt zajlik, az nem szokásos Bennettnél. Erről árulkodik számára Fitzroy viselkedése, aki először, mint valami megunt koncot odaveti barátjának, majd amikor már neki is sok lesz, ismét közbelép. Utóbbit úgy, hogy az ember észre sem venné, s Shayben is inkább csak a gyanú merül fel.
Mindenesetre a korábbi túlfűtött, fölényes megszállott most morcosan, hanemmég szemrehányóan próbálja megzabolázni elfajzott társát. Azonban a lány arra már nem kíváncsi, hogy a duó hogyan beszéli ezt meg egymás között, inkább választja a lelécelést, minthogy továbbra is tárgya legyen ennek a cirkusznak.
Szinte számolgatja lépteit, mintha keresné azt a biztonsági zónát, azt a vonalat, melyet átlépve már megkönnyebbülhet, hogy nem kell tartania a vadaktól. Úgy a hatodik lépésnél, amikor már úgy érzi végre fellélegezhet, mert sikerült megszöknie tőlük, újabb akadályba ütközik, melyet korábbi elfogója képez. Félreértések elkerülése végett az akadályba ütközés mindössze képtelesen értendő, nem megy neki a srácnak, bár Shay úgy torpan meg Garytől alig egy lépésnyire, mintha egy láthatatlan falba ütközne.
- Ó nemár... - fortyan fel, amikor ismét Fitzroyjal találja szemben magát. Kínjában vigyorodik el, de a szenvedés tökéletesen látható arcán. Ő komolyan elhitte egy fél pillanatra, hogy megpróbáltatásai a mai estére véget értek. Fejét megrázza, háta közepére sem kívánja az incidens második felvonását. Hangját nem emelte fel, de egyenest a mardis szeme közé van címezve, ha hallani nem is lehet a körülöttük elhaladók morajától, ajkairól simán leolvasható.
Dermedten pislog a mardekárosra, légzése is kihagy egy ütemet meglepettségében. Lenéz a felé nyújtott kézre, majd visszaemeli elképedt zöldjeit, egyik szemöldökét felvonva. Irodalmian kifejezve se köpni, se nyelni nem tud. Arcáról lerí kimondatlan kérdése: "Te most hülyének nézel?" Végül is joggal érezheti így, hiszen egy perce még itt rángatták és elbeszélve feje fölött osztozkodtak rajta, mint holmi banditák a vaskos szajré fölött, most meg valóban azt várja, hogy mintha mi sem történt volna viszonozza a gesztust?! Simán megtagadhatná, és a mardekárosnak egy rossz szava sem lehetne rá.
De ott dolgozik benne a kényszer, a kényszer arra, hogy az oly gondosan belénevelt illemnek megfelelve elfogadja a kézfogást. Kicsit bizonytalan azt a cikkelyt illetően, hogy akkor is el kell-e fogadnia azt a bizonyos jobbot, ha egyáltalán nincs hozzá kedve és a megismerkedés ténye nem túlságosan örömteli a számára. Az az ingerlő tartás, mely egyértelmű kihívás, mintegy próbatétel, és ha megteszi, kezet nyújt, az ugyanúgy jelentheti, hogy képes a történteken felülkerekedni, ahogy azt is, ennyire kis buta, megvezethető. Orrát ráncolva mered néhány másodpercig a mardisra, de legalább úgy, mintha kételkedne amaz épelméjűségében. Végül arra dönt, hogy ezt az egész kézfogósdit felfogja egy gyenge bocsánatkérésnek. Ajkait összepréseli, talán az utolsó pillanatban, kényszeredetten emeli fel jobbját. Nem viszi túlzásba a kontaktust, ráfog a srác kezére, majd alig, hogy megrázza a kezét már el is engedi. Az előbb már elég volt.
A kérdést nem tudja igazán mire vélni, fenyegetés lenne? Felmerülő gyanúját aztán felerősíti a szemléletes hasonlat. Újabb kérdés, de vajon válaszolnia kell-e rá? Első válasza egyszerűen annyi lenne, hogy küzd, sosem szerette az áldozati bárány szerepét. De aztán megérti mire is céloz Fitzroy. Kénytelen egy újabb levegőt venni, mert ismét elfutja a méreg, orcája is néhány árnyalatnyival pirosabbá válik.
- Tovább sétál, és igyekszik úgy venni... - a ' v '-t megnyomja, szándékosan nem tenni-t mond - ...mintha mi sem történt volna. - jelentőségteljes pillantást küld a fiú felé, majd távozási szándékát kimutatandó biccent egyet a végzősre, és csak bízni tud abban, hogy magától félreáll. Kikerülni nem fogja, az eddig sem jött be, s ha folyamatosan menekülne a hugra bejáratáig kísérgetné. Talán mondani sem kell, hogy nem ez vágyai netovábbja.

Abban biztos voltam, hogy valami meg fog változni Dumbledore halálával. A tiszteletre méltó, öreg varázsló eltávozott közülünk, ezzel szabad utat adva Voldemort, na meg persze csatlósai számára.
Még reményekkel telve zötyögtem a fiákerben az iskola felé, még volt bennem annyi naivitás, hogy azt higgyem, apróbb változtatásokkal ugyan, de megússzuk a tébolyt. Kár volt hitegetni magam...
A Nagyterembe lépve szótlanul masíroztunk az asztalsorok közt, senkinek nem volt kedve beszélni, egy-egy kósza megjegyzéstől eltekintve csend, és majdhogynem hullaszag uralkodott. A szokásos zsibongás, nevetések, nyárról szóló mesék mintha soha nem is léteztek volna, csak néztünk magunk elé, és vártunk... Vártunk arra, hogy végre történjen valami. Közben tekintetemet végigfuttattam a tanári asztalon, majd csalódottan megráztam a fejem.
Kik ezek az emberek? Egy-kettőre még ránézni is rossz, nemhogy tanáromként elfogadni. Az például inkább az Azkaban őslakosának néz ki, ez pedig ezzel az bájvigyorral a Reggeli Próféta egyik vezércikkének főszereplője lehetne. Reggeli Próféta... Már kedvem sincs olvasni azt a lapot. Talán egyszer majd megint a kezembe veszem, ha találok benne valami értékelhetőt.
Gondolatmenetemből az ajtó döreje, és a kicsik csoszogása zökkentett ki. Az első ami feltűnt, hogy nagyon kevesen vannak. Ahogy visszaemlékeztem, mindig egy hadseregnyi törpe várta, hogy beosszák végre egybe, a négy ház közül, most pedig... Meg sem mertem számolni őket, a végeredmény biztos katasztrofális lett volna. Sajnáltam szegényeket, hogy pont most kezdik el az iskolát. Azt sem csodálnám, ha megutálnák az egészet. Ilyen körülmények közt kinek lenne kedve akármihez is?! Emlékszem még, mikor én voltam elsős. Szinte ujjongva, csillogó szemekkel hordoztam körbe tekintetem a Nagytermen, és míg a Teszlek Süveg alá nem kerültünk, az összes többi diák vígan beszélgetett. Hol vannak most ezek a pillanatok?
A Teszlek Süveg is szokatlanul szófukar volt, nem emlékeztetett régi önmagára. Monoton ontotta magából a házneveket, melyek közt elsöprő többségben szerepelt a Mardekár. Mi idén alig pár törpét kaptunk, pedig mindig milyen öröm volt - akár, mikor minket osztottak be elsősként -, hogy új tagokkal bővült a Griffendél. Azért persze ennek a csipet-csapatnak is örülünk, hiszen ők is a mi táborunkat erősítik.
A beosztási ceremónia véget ért, McGalagony emelkedett, hogy szóljon pár szót az idei évről. Őszintén szólva, én a szokásos, megszokott beszédre készültem megspékelve az új tanárok bemutatásával. Bárcsak ezt kaptuk volna... Az igazgatónő minden egyes mondata rosszabb, és vérlázítóbb tartalommal bírt. Legszívesebben befogtam volna a fülem, de nem tettem. Végighallgattam ezt az őrületet, és a végén csak keserűen elmosolyodtam: hát idáig jutottunk.
Külön meglepetést okozott számomra a beszédben, hogy ismerős családnevek csendültek fel. Ilyenkor mindig a rokonnak vélt diák felé fordítottam a fejem. Nem mintha nem láttam volna őket soha, egyszerűen kíváncsi voltam a reakciójukra. Fogalmam sem volt, hasonló helyzetben én mit cselekednék, hogy kezelném a tekinteteket, amik rám szegeződnének, és a kérdésekhez mennyire lenne türelmem.
A legszomorúbb az egészben viszont, a vér szerinti felosztás bevezetése volt. Undorítónak tartottam ezt a fajta megkülönböztetést, és félvérként természetesen szenvedő alanyává is váltam az intézkedéseknek. Hogy jönnek ahhoz, hogy ellenőrizzék a leveleket? Kik ők, hogy megszabják kikkel érintkezzünk? Kiknek képzelik magukat, hogy eldöntsék ki értékes, és ki nem? Ezek a kérdések mind-mind ott kavarogtak bennem, és legszívesebben a képükbe vágtam volna. Persze nem McGalagonyéba, hanem a rendelet hallatán önelégülten vigyorgó, mosolygó, bólogató egyénekébe.
Azért, egy kis öröm az ürömben, hogy a házvezető tanárunk Travis Foley lett. Őt már ismertük, és legtöbben szerettük is, így legalább egy jó hírrel gazdagodva láthattunk neki a vacsorának. Már akinek volt kedve ezek után még enni. Én azért mindenesetre megkóstoltam az ételt, mivel alig ettem valamit a nap folyamán. A mellettem ülő griffendéles lány csalódott arcát látva azonban felhagytam az evéssel, és hozzá fordultam:
- Ne aggódj - kezdtem, majd egy halvány mosollyal folytattam -, lesz ez még jobb is! Szinte biztos vagyok benne, hogy ez csak valami ideiglenes állapot lehet, és nemsokára vége lesz ennek az egésznek. Addig is viszont össze kell tartanunk. Elvégre, mire jók a barátok?

    A változás általában jó dolog. Legalábbis eddig minden nagyon rendben volt azzal, hogyha valami megváltozott. Azonban most ez közel sem így van. Bastian nem akart visszajönni, egyáltalán nem, hiszen a Roxfort most már nem egy biztonságos hely. Dumbledore meghalt, a mocskos Halálfalók pedig ki tudja, hogy melyik sarokból figyelnek mérget csorgatva éles fogaik közül?! Bárhol lehetnek, Bastian pedig nem egy olyan fickó, aki kedveli ezt a bizonytalanságot. Talán éppen ez a srác is az, aki most sétál el mellette a folyosón. A szőke fiú összehúzza gyér szemöldökét, miközben ez az ismeretlen elsétál mellette. Miért van az, hogy a vonaton nem találkozott senkivel sem, akivel jóban lenne? Kevin? Ő vajon merre járhat? Olyan régen beszéltek már. Llewelyn pedig nem szeret egyedül lenni, mégis az egész nyarat otthon töltötte Jamie-ékkel csinálva a nagy semmit. Néhány alkalommal átugrottak a környező városokba, hogy bulizzanak egyet-kettőt, de már ez a szőke bolond sem az, aki régen volt. Természetesen az alapvonásai megmaradtak, de most olyan komoly helyzetek uralkodnak, amelyben nem elfogadott a fájdalmat csillapító poéngyártás. A gyártósor megállt, stagnál Bastian fejében, nem képes egy értelmes, talán egy kicsit vicces mondatot kreálni odabenn. Biztosan az iskolatársak hiánya is közrejátszik. A folyosón való végigsétálás egy örökkévalóságnak tűnt a félvér fiú számára, azonban – hogy még kicsit a Nagytermen kívül maradjon – megállt egy pillanatra. Csend van. Ez nem normális. Általában, legalábbis eddig minden évben csak az elmebeteg üvöltözés hallatszott a teremből. Sztorizások, az nyáron olvasott varázslatok, amiket egymáson azonnal ki is próbálnak, a nevetések, a Mardekárosok könyörtelenségének áldozatainak jajveszékelő hangjai. Most semmi nincsen. Csend van, mindenki biztosan vár a házának asztalánál a megnyitóra. Bastian nem mer bemenni. Nagyot nyel, majd elindul, mire egy hang megszólal a fejében, hogy ne tegye.
    - Mitől félsz, te barom? – kérdi meg halvány mosollyal, suttogva a hangtól fejében, majd egy kis mosolyt erőltet képére, és úgy sétál be a terembe. Síri csend és még a rohadó hullák szaga is szinte érezhető idebenn. A mosoly egy pillanat alatt kétségbeesett fintorrá válik, hiszen egy páran máris dühös szemekkel tekintenek rá a mosolygás végett. Mindenki gyászol, erre Bastian Llewelyn vigyorogva sétál be a Nagyterembe. A megszokás. Mosolyogni kell mindenhez, különben magába fordul az ember, ami Bastiannál nagyon nagyon súlyos tud lenni. Amilyen bolond, annyira képes magába zuhanni abba, a mély gödörbe úgy, hogy onnan egy millió hegyi troll sem lenne képes kiűzni onnan.

    Akkurátus, óvatos léptekkel indul el házának asztalához, majd mikor odaér, háztársainak szörnyű ábrázatára tekint, és egy hatalmasat sóhajt. „Sziasztok!”, mondja tátogva, hiszen már a beszéd lassan véget ért, most szeretnék beosztani a gólyákat. Egy lány mellé ült le, Juno mellé, akivel eddig még nem is nagyon beszélgetett. Furcsa. Homályos, elvarázsolt tekintettel figyeli őt, majd elmosolyodik. Szép haja van. Mindig csak ennyit tudott róla, miközben egy évfolyamba, egy házba járnak. Bambul még rá egy ideig, majd felkapja ő is szőke üstökét.
A megkülönböztetés. Ő ezt mindig is érezhette, hiszen őt nem is „félvérsége” miatt, hanem elvarázsolt természete miatt nézte ki a fél iskola. Bastian Llewelyn nevét nem sokan ismerik. Minden csoport elnevezte őt valami másnak, ahonnan ők tudták, hogy kiről is van szó már megint. Rengeteg gúnyneve van, inkább most nem kezd bele a számolgatásukba, hanem fejét csóválva nyúl maga elé, és elvesz egy szalvétát az asztalról, amit tépkedni kezd, és a letépett darabokból galacsinokat gyártva figyel tovább.
    Ajaj... levélellenőrzés. Ez egyáltalán nem lesz jó. A festészethez kell néhány dolog, ami miatt olyan dolgokat lát az ember, amitől megjön az ihlet. Nem is kell szerintem többet magyarázkodni. Nem függő, túl fogja élni, de azért nem lenne rossz, hogyha továbbá is magához tudná venni a kis „barátait”. Nagyot nyel, majd ajkát lebiggyesztve pöcköl egy galacsint a levegőbe, ami így pont Juno leveses tányérjába esik. Még szerencse, hogy nem kezdődött el a vacsora, és az üresen áll. Bastian elhúzza vékonyka ajkait, majd a „Széphajúlányra” tekint. Mindig van egy-két számára fontos dolog, amit kiszúr egy emberben.
    - Bocsesz, nem akartam. – azzal hosszú ujjaival még bele is nyúl a lány tányérjába. Nem gondolja, hogy ez még nagyobb bunkóság. Pedig valami olyasmi... Bastiannak mégsem tűnik annak.
Aztán egy kis idő elteltével már hozzá is lehetne látni a kajához. A szőke cardiffi srácnak mindene az evés. A nap minden percében enne, ha tehetné. Nagyot nyel, összenyalja kiszáradt ajkait, majd elmosolyodik, hiszen „Végre, kajaaaaa!”, gondolja magában, majd az egyik előtte ülő srácra néz, rámosolyog, majd máris nyúl a csirkecombért. Nem is csoda. Egész nap alig evett egy falatot, ami nála nagy szó.

McGalagony lehangoló tájékoztatóját hallgatva, motozást hallottam a hátam mögül. Diszkréten próbáltam kielégíteni kíváncsiságom, így csak féloldalasan fordultam hátra. Szemem rögtön az egyetlen mozgó srácra ugrott, akiben ház-, és évfolyamtársamra, Sebastianra ismertem. Visszafordultam, majd halványan elmosolyodtam.
Ki más késne, ha nem ő?
Furcsa, de számomra még mindig rejtély ez a fiú. Egyszerűen nem tudtam megfejteni, hihetetlen komplex jellem. Néha olyan, mintha nem is ebben a világban élne. Kicsit elvontnak hat olykor, de mégsem a szó ijesztő, hanem inkább vicces vonatkozásában.
Ezidáig még nemigen beszélgettünk, bár én mindig is kíváncsi voltam arra, mitől lehet olyan, amilyen. A hozzá hasonló emberek, míg mások számára bolondnak, az én szememben érdekesnek, izgalmasnak tűnnek. A jellemük látszólag a mienktől - gondolok itt a nagy többségre - távol áll, ám ha elbeszélgetünk velük, ha nem is rögtön, de rájöhetünk, hogy igenis vannak közös vonásaink. Szerintem vétek elzárkózni az ilyen különleges személyiségektől. Persze, vissza lehetne vágni azzal - mint ahogy említettem -, hogy én sem beszéltem még vele hosszabban. Ez sajna az én hiányosságom, ám úgy érzem, hogy ezt pótolnom kellene. Azt hiszem tanulhatnék abból, ha egyszer elcseverésznék Bastiannal.
Egyébként, ha jobban megnézzük, külsőre sem átlagos. Az az ősz tincscsoport ott a szőke hajszálak közt igazán murisnak hathat, s csak pluszban rájátszik kissé bolondos jellemére. Összességében nézve, inkább aranyos, mint közveszélyes. Az is igaz, hogy nem egy macsó alkat, de szerintem nem is illene hozzá. Pont így jó, ahogy van. Félre ne értsetek, nem az esetem, de biztos vagyok benne, hogy nagyon jól kijönnénk baráti értelemben.
Ez meg mi?!
Egy sárgás kis gombóc repült be a látóterembe, ami végül a tányéromban kötött ki. Fintorogva kémleltem, majd rászántam magam, hogy megpróbáljam kihalászni, mielőtt még étel kerülne a tányérba. El sem tudtam képzelni, mi lehet az. Előételnek igen csak sovány lett volna, légypiszoknak viszont túl nagy. Már majdnem elértem, mikor egy másik kéz villant, és gyorsan elhappolta előlem az azonosíthatatlan repülő objektumot. Még mielőtt lereagálhattam volna az eseménysort, egy hang csendült mellettem. Oldalra kaptam a fejem, és megpróbáltam eltüntetni arcomról a "mi a...?!"-ábrázatot.
A szomszédom portréját azonosítva felkuncogtam. Észre sem vettem, hogy Sebastian időközben mellém telepedett, olyan mélyen filozofálgattam róla.
- Semmi gond! - legyintettem. - Megesik az ilyen... bár nem túl gyakran - tettem hozzá, és elmosolyodtam.
Ezután elfordultam, mert tudtam, ha még tovább nézem őt, el fogom röhögni magam, a többiek pedig nem értenék, mitől van ilyen jó kedvem, mikor épp most szembesülünk az igazságtalanság magasiskolájának ocsmány vívmányaival. Ennek jegyében az este hátralevő része számomra kifejezetten borzalmasan telt, már ami a vacsorát illette. Az estély végén, mikor már indultunk volna a klubhelyiség felé, gyorsan odaosontam Sebastianhoz.
- Lenne kedved egy kis beszélgetéshez? Ismerek egy helyet a birtokon, ahol nyugodtan tudnánk váltani pár szót.
Az elhatározás tulajdonképpen már a vacsora alatt megszületett bennem, azonban ezt a pillanatot találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy rákérdezzek a dologra.
 Reméltem, hogy Bastian gyorsan válaszol, hiszen a kavalkádban, ha gyorsak vagyunk, akár ki is szökhetünk a suliból anélkül, hogy észrevennének minket.

    Ahogyan végre szájához ér a csirkecomb, állat módjára harap bele, mint aki valóban nem jutott élelemhez hetek óta. Az asztalon végigtekintve, még millió más étek is kívánatos, de miután megevett hat darab csirkecombot, inkább okádni támadna kedve, mint még egyet magába préselni. Hátradől a széken, majd egy nagyot fúj annak jeléül, hogy ő már semmit nem fog enni a mai nap folyamán. Persze nagyon jól tudja, hogy éhsége egy óra múlva ismét olyan lesz, akár egy farkasé. Hallgatja a többiek társalgását, majd szeme sarkából ismét Junora tekint. Érdekes. Szerencsére jól vette a pörkölést, pedig valóban nem állt szándékában odaintézni a cselekvését. Ahogy ő is mondta előfordul az ilyen, még ha nem is annyira gyakran. Furcsa, hogy évek óta egy helyen vannak, és még alig váltottak pár szót. Általában Bastian kereste meg valami éktelen nagy baromsággal, de akkor is kedvesen reagált a dologra. Ez igazán nagy kivételt képez a fiú környezetében, mert általában kiröhögik, és nem veszik komolyan a „hülye” kérdéseit, pedig – akármilyen nevetséges – minden egyes szavát komolyan gondolja. Csak neki teljesen más dolgok fontosak, mint másoknak. Figyeli a lány haját, majd kutya módon ismét oldalra dönti szőke üstökét. Nagyon szép haja van. Gyönyörű. Ezek után beletúr szőke tincseibe... igen kényes rá, ki gondolta volna...
    Festő-”művész” lenne, vagy mi a fene, ezért nagyon megakad világos tekintete az efféle, apró dolgokon is. Nem is csoda, hogy néhányan melegnek titulálják. Noha ez őt egy kevésbé sem érdekli. A melegség még összetehető néhány dologból, amiket eddigi pályafutása alatt művelt. Azért sem nagyon hiszik el, mert „állítólag” Lune Lovegoodba szerelmes a fiú. Nem állítólag, hanem valóban így van, de mivel a fiúk szerint nem éppen egy vonzó lány, ezért biztosan csak egy alibi Bastian számára. Luna gondolatán elmosolyodik, majd egy nagyot sóhajt, aztán ismét Junora tekint.
    - Gyönyörű a hajad. – jegyzi meg két hatalmas lélegzetvétel között, hiszen a csirkecomb még mindig dolgozik benne. Nem kellett volna megint ennyit ennie. De... hogyha jól esik, akkor nem tehet mást. Enni kell, mindig enni kell. Vagy táncolni, vagy festeni, vagy kifelé bambulni a fejéből. Az utóbbi a legjobb, amikor csak kinn ül a birtokon, és gondolkodik az élet nap dolgain, vagy éppen egy katicabogárral beszélget, hogy vajon miért úgy mászik felfelé szerencsétlen fűszálon, amikor látja, hogy az úgy nem lesz jó. Volt rá példa, megjegyzem. Bár... elég sok elmebeteg baromság elfordult már Bastinnal.

    A kaja végeztével nagy nehezen felállt a székből, majd lassan betolja ülőalkalmatosságát a helyére. Sokan sétálnak el mellette, akikre barátságosan mosolyog, de nagy részük fintorogva sétál el a „dilinyós” mellett, akinek persze még az sem szegi kedvét. „Sziasztok”-ok tömkelegére szinte mínusz három „Szia” érkezett. Magához vett végül még egy tökös pitét, majd azt majszolgatva indul el kifelé a teremből. Még egy tíz perccel ezelőtt teljesen tele volt, de amint érezte, hogy már kezd elszaladni az érzés, akkor azért magához vette a kis desszertet, s elindul kifelé, amikor egy bájos hang szólal meg a háta mögül. Juno az. Bastian elmosolyodik, szokásos, elvarázsolt mosolyával, majd homályos tekintetét a lányra szegezi. Sétálgatni és beszélgetni? Hogy a viharba ne lenne kedve? Nagyon ritkán kap ilyen invitálást, ezért a rettenetes öröm keveredik mimikájába.
    - Ójaj, hát hogy a francba ne lenne, kislány. – szélesedik mosolya. Már amennyiben ez lehetséges.
Máris társalgásba elegyedve sétálnak ki a teremből. Bastian büszkén kihúzza magát, és már is sétálnak onnan. Régen volt már erre példa, valószínűleg remek délután lesz. Hurrá, van társasága végre.

Bárkinek.

A vonaton Anyvel voltam, de leszálláskor valami úton módon elkeveredtünk egymástól: beleereszkedtem a hömpölygő diákáradatba, mire ő kitalálta hogy valamit a kupéban felejtett, ezek után pedig minden adta magát, hiszen bárhogy próbáltam, nem sikerült egy pillanatra sem feltartanom a tömeget. A fiákereknél álldogáltam még egy kicsit, de mivel tömeg volt, egy idő után elkönyveltem, hogy elkerültük egymást, ami nem lett volna meglepő a tömegre való tekintettel. Annyi arc, annyi ember… de valahogy mégis érezhetően kevesebb, mint az előző években. A számbeli különbség is feltűnő, de főleg az, ha az ember végigtekint az arcokon. Sokkal kevesebb olyat lát, akivel szivesen ülne be egy sörre valahová csak beszélgetni; még kevesebb olyat, akinek nyugodt szivvel hátat mer forditani s csak egy-két olyat, akiről tudom: az én oldalalom áll. Kevesen vannak és mindannyiuk arcán ugyanaz a levert, kétségbeesett kifejezés ült: mi lesz most a Roxforttal? McGalagony valószinileg megpróbál tenni valamit, de ő sem mindenható: el fogja mosni az ár. Dumbledore halálával valami meghalt a Roxfortban, talán a Roxfort maga halt együtt az igazgatóval.
A fiákerben ülve ezen gondolkodtam, de el kellett ismernem: nem vártam mást. Arra nem számitottam, hogy az elkeseredés már az új szabályzat ismerete előtt ennyire elkeseriti a diákságot, de végülis az ő álláspontjukat is meg lehet érteni: sokszor jobb félni, mint megijedni. A magam részéről nem aggódtam különösebben: Greggel eldöntöttük, hogy visszajövünk, de ha nagyon és állandóan rajtunk szivoznak, úgy meglépünk innen mint a pinty. Szerencsére a módszereink megvoltak, remélhetőleg olyanok, amikre az új muftik nem számitanak. Ha pedig tévedünk, hát az szivás. A szekér megállt és ahogy kinéztem belőle, önkéntelenül körbepillantottam a birtokon, egy kissé megnyuogdva. Nem lehetnek ott mindenhol.

A terembe vezető út is eseménytelenül telt: beleolvadtam a taláros tömegbe. Igyekeztem mindenfelé figyelni, de úgy, hogy ezt senki ne vegye észre – tettem mindezt több-kevesebb sikerrel. Mivel egy griffendéles pajtásomat sem láttam a közelben, igy kiszúrtam egy üres széket két alsóbbéves között, a falnak háttal: kiváló pozíció volt a szemlélődésre és az apróságok sem jelentettek túl nagy problémát. Persze manapság bárki rejtegethet dementort a zsebében, de a azért háztársaim többségéről hittem, hogy a jó oldalon áll.
Persze egy kivétellel.
Csak egy másodpercre, szinte önkéntelenül vágott pillantásom Vikitria, egykori ’’barátom’’ felé… de ha szemmel ölni lehetne, akkor ő most átvágott torokkal, ezer apró darabban hanyatlott volna le a székéről. Persze ehhez nem voltam elég nagy mágus, ha egyáltalán volt olyan, aki véghez tudta vinni. Elemezvén az érzéseimet rájöttem, hogy nem érzek gyűlöletet, nem érzek haragot: a szive hangját követte, legyen neki. De ettől függetlenül mérhetetlenül undorodtam attól az embertől, akit kábé egy évvel ezelőtt tiz körömmel és minden egyéb bevethető erőforrásommal megvédeni igyekeztem volna. Nagyot fordult a világ, szentigaz, de a múlton rágódni kár: perpillanat legszivesebben a szeme közé köptem volna, de ebben ki is merült mindenféle kapcsolattartási indittatásom szerény személyével.

McGalagony beszéde következett. Semmi olyat nem mondott, amire ne lehetett volna számitani: egyedül a tanári karban ért gyökeres változtatásokra nem számitottam, de jobban belegondolva teljesen logikus lépés volt az ellenség részéről. A Professzorasszony sorra mutatta be az új munkaerőt s a nevek sorolása alatt egy félmosoly szökött az ajkam szegletébe. Pár nevet még én is felismertem. De Crasso, Mirol… tuti, hogy csak a nevük juttatta ide őket. Az a bolgár fickó lehet hogy tud repülni, de az nem lett volna elég a roxforti álláshoz mostanában, tehát ő is kilőve. A javasasszony talán lehet egy kivétel, mert a halálfalók legritkább esetben értenek a gyógyitáshoz, de a többi új figura szinte biztos hogy férges. Újfent végignézve az arcokon a mosoly kiszélesedett ajkaimon és még egy halovány fejcsóválást is megengedtem magamnak. Huszonévesek mind, szinte még gyerekek. Elég nagy válság lehet a Sötétség háza táján, ha ilyen figurákat használ az öreg. Lupin, Flitwick vagy Mordon egy pálcaintéssel ki tudná söpörni az egész bandát a világból, de úgy, hogy kedvük nem lenne visszajönni.
Néhány pozitiv csalódás is ért a beszéd alatt: Foley rendes srác, vele nem lesz nagy gond házvezetőként… és legalább Raimbourg-tól megszabadultunk, sőt, a jelek szerint az egész mágiatöritől. Pluszpont a rendszernek. Az első.

A többi dolog – szabály, ahogy ők nevezik – nem ért túl nagy meglepetésként. Karantén, hirzátlat: ez a minimum, ha valamiképpen meg akarják törni az ellenségeiket. Szerencsére volt annyi eszem, hogy szóltam az ősöknek: idén nem nagyon fognak hallani felőlem és jobb, ha nem próbálják meg felvenni a kapcsolatot velem, mert más idők járnak az új kormány virágzása alatt. Anyám aggódott egy kicsit, de végül belenyugodott; apám csak legyintett és annyit mondott: kommunizmus. Talán még igaza is van.
A vacsora hamar lepörgött, kevés beszéd zajlott az asztaloknál: ezúttal nem a jókedv és az élet hangjai töltötték be a termet, hanem az evőeszközök élettelen csattanása a tányéron. Mindenki igyekezni látszott, de egy darabig senki nem mert elindulni, kifelé a teremből… aztán végül, egy idő múltán megtört a jég s akik csak az indulás pillanatára vártak, most hömpölygő tömegként indultak a kétszárnyú ajtó felé. Én magam még vártam egy kicsit, hogy ülepedjen a forgatag: nem rajongtam az ehhez hasonló tömegekért. A két alsóbbéves már régen eltűnt mellőlem, igy szabaddá váltak a helyek…

[DAMIEN]

DAMIEN

Most minden más volt.
Igazán szokatlan, sőt, meglepő volt, hogy most nem vágytam vissza a Roxfortba. Sose történt még velem ilyen, de azok után hogy Dumbledore meghalt, az ember nem érezi magát teljesen biztonságban - se varázsló, se boszorkány. Későn keltem fel, így a normálisnál gyorsabban kellett készülődnöm, most mégsem volt olyan a készülés, mint szokott. Általában össze-vissza kapkodok, dobálok mindent, a bátyámnak kiabálok hogy segítsen, vagy tegye azt ide, azt oda. Stresszes, de mégis felemelő, szórakoztató az egész jelenet; mintha azt sugallná, hogy mindjárt ott vagy megint, mint minden évben. Most nem így történt.
Álmosan kászálódtam ki az ágyból, miután Messy megcsiklandozta az arcom a bajszával. Mintha még neki is feltűnt volna a változás, kíváncsian nyávogott egyet, közben a farkát csóválta. Én csak elhúztam kezem a fején, aztán indultam a fürdőszobába. A hajammal sem foglalkoztam különösebben - még mindig ugyanolyan vörös mint volt; nem mertem bevállalni a festést a nyáron, és nem igazán vállakozott volna rá senki sem. Se fodrász, se barát. Rajtam kívül mindenki sajnálta volna ezt a természetesen tűzvörös loboncot. Hát, mostmár mindegy, legalább ugyanúgy megismernek majd, gondoltam, és közönyösen megrántottam a vállamat. Egy óriásit ásítottam.

Felöltöztem, és unottan blattyogtam ki a konyhába hogy reggelizzek, amikor megláttam mennyi az idő. Szemem tágra nyílt, megdörzsöltem, és megnéztem mégegyszer.
~Te jó ég, biztos hogy ez jól jár??~
-Miles, jól jár ez az óra??- Kiabáltam be bátyámnak, aki a kanapén fetrengett a nappaliban.
-Persze- Szólt vissza közönyösen. -Max 1-2 percet siet.-
~Remek~ Gondoltam bosszúsan ~Miért csak 1-2 percet, annyival nem vagyok előrébb... Ha lesz rá időm, 10 perccel későbbre állítom, hogy időben el tudjak készülni.~  -Akkor én mentem is, késésben vagyok, szia!-
Köszöntem el gyorsan, mire Miles alattomos kuncogásban tört ki; megszokta már ő is.

Rohantam ahogy csak tudtam, hogy elérjem a 9 és 3/4 vágányt. Szerencsére elértem, sőt, talán még olyanok is voltak, akik utánam száltak fel. Végülis nem kell elkapkodni, miért legyek ott az elsők között ha tovább is alhatok?
Egy hátránya, pontosabban két hátránya van annak, ha elkésem. A rohanás... bár, mégis inkább csak egy. Az, hogy nincs hely a kabinokban. Csak néhol. Oda kell ülnöm, ahol van, és még választási lehetőség sincs.
Ahogy végighaladtam a fülkék mellett, sorba benéztem mindegyikbe. Volt, ahol alsóbbévesek ökörködtek, mint akik fel sem fogták az igazgató halálának jelentőségét; volt, ahol idősebb és komolyabb griffendélesek ültek egymással szemben, lehorgasztott fejjel, szótlanul, épp csak kíváncsian felpillantottak amikor arra jártam. Rendben hogy elkeseredett az ember, gondoltam, na de ez azért mégiscsak túlzás. Csak haladtam tovább és tovább, mígnem pár elsős közé kellett beülnöm. Az a ritka fajta elsősök voltak, akik nem megszeppenve és idegenkedve tekintenek erre az egész varázslóiskolára, hanem mint akik már rég kiismerték itt magukat. Biztos valami nagykutya varázslók gyerekei tömörültek egy helyre. Mikor meglátták hogy hugrabugos vagyok, megpróbáltak kötekedni és megdobálni néhány nem túl kedves jelzővel, de legnagyobb csodálkozásukra hamar lecsillapítottam őket. Nem volt hangulatom most a szócsatához.

A nagyteremben már minden simábban ment. Találkoztam számos háztársammal és ismerősömmel, akik mosolyogva fogadtak, bár nem minden mosoly volt túl őszinte. ~Mindenki olyan feszült..~ Gondoltam, bár reméltem hogy hamarosan oldódni fog ez a feszültség. Bemutatták az új tanári kart, majd enni kezdtünk. Jól esett, már nagyon éhes voltam így, hogy kimaradt a reggeli.
Az étel ugyanolyan finom volt mint mindig.
Amint véget ért a vacsora, körbejártattam tekintetem a termen, majd én is felálltam és indulni készültem. Nem akartam kapkodni a hömpölygő tömegben, inkább vártam, hogy kicsit csillapodjon a népség.
Ahogy ott álltam az asztal mellett, és szemem a Griffendéles asztalok felé fordult, egy ismerős loboncot pillantottam meg. Persze háttal, úgyhogy nem igazán tudtam ki az. Fejem kábán megráztam. Furcsa, de ismerős volt. ~Biztos csak a fáradtság. Nem is ismerek igazán hosszú hajú, griffendéles fiút~  Azzal elindultam kifelé a teremből, megkerülve a hosszú asztalt.
Út közben, már majdnem az ajtó előtt, az asztalok szélénél a hajamba kaptam; éreztem, hogy ismét a vállamra hullik a rengeteg vörös tincs.
~Asszem elhagytam a hajgumim.~ Tudatosult bennem, és szememmel keresgélni kezdtem a padlón.
Pár méterrel odébb virított a fekete színű hajgumim a földön. Odamentem hogy lehajoljak érte és felvegyem, ám amikor felálltam, ismét a loboncos fiút láttam magam előtt.
Csakhogy már nem hátulról, hanem oldalról. És ráadásul közelről.
A fiú bámészkodva nézett körül, és ahogy tekintete felém siklott, azt hiszem megismertem. Mintha az idő csiga lassúsággal telt volna, és egy lassított felvételt nézek; csak a szívem verése volt sokkal gyorsabb.
~Ez... ő?~ Azzal sarkon fordultam, és elindultam kifelé a nagyteremből, mint aki észre sem vette.
~Most meg hová rohansz!?~ Kérdezte a józan eszem, mire hirtelen megtorpantam. ~Hova is?~

Ahogy észrevétlenül megálltam, közönyösen megfordultam és körbepillantottam, mint aki keres valamit; szerintem egészen ügyesen lepleztem óriási megrökönyödésem. Még egyszer jól megnéztem magamnak azt az alakot, majd továbbmentem. Az agyam lázasan zakatolt.
~De hiszem nem lehet ő... ő mugli volt... nem igaz?~

[-Jó kérdés, ezt én is szeretném már tudni...]

Nexine

Unott arccal lépkedtem az asztalok mellett, s néztem végig a társaságon. Sokan suttogtak, és sokaknak nem ment a suttogás. Elfojtott hangon próbáltak minél csendesebben pletykálni, de akárki hallhatta, miről beszélnek, ha nagyon akarta volna. Engem ugyan nem érdekel, miről pletykál a díszes társaság, hisz : 1. a pletykák általában alaptalanok. 2. még ha alapjuk is van, nemsokára mindent megtudunk. Lassan végre találtam egy üres helyet az asztal közepe táján, és sietősen haladtam arra. Egy lány mellé telepedtem be, de se nem köszöntem, sőt, meg sem szólaltam. Fejét lehajtva ücsörgött, néha ki-ki tekintgetett a tányérjáról, olyankor a tanárok asztala felé nézett. Mikor mindenki elhallgatott, tudtam, most jön az unalmas beszéd ideje. Bemutatják azokat az új arcokat, akik most megkeseríthetik a sárvérűek életét. Szememmel végigmérem a díszes társaságot, de nem fordítok különösebb figyelmet arra, ki és mit fog tanítani. Ez az év úgyis teljesen más lesz, mint a többi, ezt már mindenki tudja... Majd megkérek egy buzgómócsing elsőst, hogy írja nekem össze az új tanárok névsorát, és majd nagyjából kiigazodom rajta. Előbb-utóbb úgyis mindegyikkel össze fogok futni órán, az iskolában vagy a folyosón, a többi nem érdekel. A nevekre fel-fel kapom a fülem : Gray, Foley, valami kiejthetetlen nevű pasas, akikről már rögtön sugdolóznak is a közelemben. Felpillantok, vetek rá egy gyors pillantást, majd továbbra is rezzenéstelenül ülök tovább a tányérom előtt.

Vajon miért van az, hogy ennyi fajta ember van? Vagyis sosem értettem, hogy válthatnak ki különböző dolgok különböző emberekből teljesen eltérő dolgokat. Most már kezdem érteni. A körülmények. Az aranyvérűek vagy nem figyelnek, vagy a markukba röhögnek, némelyik pedig még heccelően grimaszol is a másik asztalok felé. A legnagyobb félnivalójuk nyilvánvalóan a sár- és félvérűeknek van, ők pedig azok a teremben, akik megfeszülve ülnek a székükben, arckifejezésük is árulkodik arról, mennyire rosszul érzik magukat. Kényelmetlen lehet ezekben az időszakokban nem aranyvérűnek lenni, de nem, nem akarom elkezdeni sajnálni őket. Igazából nem vagyok szánakozó típus, de az fajta sem, aki nem törődik a mások sorsával. Nagyon is kíváncsi vagyok, mi is lesz velük, legalábbis azokkal, akik nem bujkálnak és az iskola területén kívül próbálnak biztonságos helyet találni. Az iskola nem éppen a legbiztonságosabb hely, ebben egy percig sem kételkedem. És ahol nincs Dumbledore, ott biztonság sincsen. Én már semmin nem csodálkoznék, még azon se, ha mindenki feje át lenne teljesen mosva, persze azoké, akik rászorulnak.

Viszont mikor a tányérját bámuló lány megszólal mellettem, elmosolyodom. Nos, végre valaki, aki helyesen áll hozzá a dolgokhoz. Kissé ugyan kétértelmű a mondata, de mindenképpen értékelendő a bátorsága. Teljes mértékben osztom a véleményét, és ennek mindjárt hangot is adok. Na de térképezzük csak fel a nagyszájú, bátor mardekáros lányt itt mellettünk.
Az arcát haja takarja, de a hajszálak közül vonásai tisztán kirajzolódnak : ez Redraven. Csak a vezetéknevét tudom, ugyanúgy, ahogy a legtöbb háztársamnak, de legalább ez is valami. Kissé feszült valami miatt, talán már nálam is jobban unja a beszédet. Na de mindegy, itt az ideje, hogy szórakoztassuk egy kicsit.
-Jó kérdés, ezt én is szeretném már tudni...
Egy határozott mozdulattal fordulok úgy, hogy teljesen a látókörömbe essen. Ha válaszol, örülünk, ha nem? Akkor megőrülök... Főként az unalomtól, másrészt meg attól, hogy félreismertem az első pillanattól kezdve. Egyébként se tűnik annak a fajtának, aki bármit is szó nélkül tud hagyni.

Közben azon kezdtem el merengeni, vajon miért van az, hogy senki nincs a teremben, akit barátomnak hívhatnék. Aki mellé beülhettem volna enni, mert foglalt nekem helyet. Akivel kibeszélhettem volna, hogy ez hú de mennyire unalmas, vagy aki csak egy egyszerű kérdést feltett volna nekem : hogy telt a nyarad. Nos, akkor majd én megkérdezem magam és válaszolok is. Pocsék volt, most hogy kérdezed, de azért köszi az érdeklődést. Talán én voltam az egyetlen gyerek nyáron, aki várta az iskolát? Alapvető tény, hogy utálok otthon lenni, talán ez lehet az egésznek az oka, de akkor is felettébb furcsa, hogy nem vagyok se nyár, ebből kifolyólag nyáriszünet párti sem. Itt a suliban nyugtom van, senki nem zargat, és ugyan osztozkodnom kell a szobámon másokkal, de még akkor is jobb annál, ami otthon van.

-Violet.
Szólalok meg végül, és remélem nem utoljára, hogy elérjem, hogy végre észrevegyen a lány. Egyébként is érdekel, mi a keresztneve, annyira frusztrál, hogy nem jut eszembe. Ja, és direkt nem teszem hozzá a Lovedayt, mert eleve utálom ... Túl kedves, és túl aranyos hozzám. Miért nem lehetek simán Day? Vagy Night? Az mennyivel jobb lenne már. De nem, én csak Violet vagyok, vagy maximum Aiden, de semmi esetre az L betűs vezetéknevű csaj. Hogy én mennyire utálom az apámat... És nem csak a nevem miatt, na de erre gondolni se akarok ebben a pillanatban.
Visszatérve a bemutatkozásra. Nem sűrűn szoktam én csak úgy spontán benyögni a nevem, de most valamiért furcsán viselkedek. Talán az évnyitó varázsa? Nem, sokkal inkább a frusztráció meg az éhség. Rettentő kombináció ám, elárulom. De nem, ilyen hosszú beszédet kellett írni, ennyi új tanárnak meg mi másnak kellett jönni. Komolyan mondom, eldobom az agyam. Csak valaki kapja el...

A másodpercek vészesen lassan vánszorognak, én pedig nagyon unom ezt a tesze-toszaságot. Mindjárt megkérek egy másodikost, hogy csapkodjon a villájával, egy harmadikost meg ráveszek arra, hogy játssza el, éhen halt. szerintem tökéletes stratégia.
Nexine! Ez az, eszembe jutott végre a neve is. Ha már hatodikosok vagyunk, és még egy házba is járunk, még jó, hogy tudom a nevét. Talán felesleges volt nekem is bemutatkozni, hisz talán tudja, hogy hívnak. Na de mindegy, a lényeg, hogy nem vagyok olyan feledékeny, mint az előbb gondoltam.

Évnyitó vacsora

Egy újabb tanévnyitó vacsora. Vajon ez is ugyanolyan unalmas lesz, mint az elmúlt öt tanévben? Szokatlan a nagy csend és ez zavaró, de nem töröm meg a csendet, inkább hallgatok én is mint ahogy a többi körülöttem levő diák. A tanári asztal felé nézek amely –milyen meglepő- szinte teljesen kicserélődött a tavalyihoz képest. Nem is nézem őket tovább, inkább az elsősök felé tekintek, akik most érkeztek meg a terembe és még megilletődöttnek látszanak. Elég kevesen vannak az elmúlt évekhez képest, de nem meglepő köszönhetően az új szabályoknak. A beosztás után McGalagony áll fel és sétál oda ahol eddig mindig Dumbledore áll. Dumbledore halála teljesen megváltoztatott mindent és már soha sem lesz semmi olyan, mint régen. Eszembe jut néhány kellemetlen élmény de amilyen gyorsan csak tudom elhessegetem ezeket a gondolatokat és az igazgatónőre nézek én is mint mindenki más. Belekezd a beszédébe és felsorolja a tanári névsort. Egy ismerős vezetéknév kelti fel a figyelmemet és Gwen felé nézek én is. Vajon rokonok lennének? –merül fel bennem a kérdés.Nem látom a lány arcát, mert a többi diák eltakarja a kilátást ezért újra McGalagonyra nézek aki még mindig a neveket sorolja. Lassan befejezi a tanárok ismertetését és rátér az új tantárgyakra. Még hallgatni is rossz, hogy miket kell majd az idén tanulni a többi tantárgy mellett és van egy olyan érzésem, hogy nem az Etikett lesz a kedvenc tárgyam ebben az évben. Új szabályokat hoztak létre és ez sem nyerte el a tetszésemet.
-Mi van? –szólalok fel alig érthetően és nagyon halkan, amikor azt hallom, hogy a leveleinket is ellenőrzik. Úgy látszik, nem lehet egy csepp magánélete sem az embernek, főleg ha nem aranyvér folydogál az ereiben. De amit ezek után hallok az még jobban felidegesít. Már azt is megszabják mikor hagyhatjuk el az iskolát a szünetekben. Nem tetszenek az új szabályok, szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Nem lesz kellemes év, de majd csak valahogy túlélem. Megszoksz vagy megszöksz a kérdés ez. Itt nincs más választása az embernek mint megszokni az új helyzetet és némán tűrni. Csend telepszik a nagyteremre és végre megjelenik a vacsora az asztalon. Legalább ez ugyanolyan maradt, mint volt. Nem ez lesz életem legjobb tanévnyitó vacsorája az már biztos, inkább némán kiválasztom a számomra szimpatikus ételt és nekifogok a vacsorának.