A n n a
m u s i c
.. I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired so much more aware
I'm becoming this all I want to do
Is be more like me, and be less like you..
m u s i c
.. I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired so much more aware
I'm becoming this all I want to do
Is be more like me, and be less like you..
..a trágár szavak esélyesek...
- Hasonlít.
Ebben az egy szóban minden van. Olyan mély érzelmek, amelyeket meglehet csakis én akarok beleképzelni és épp ezért meg is teszem. Anna csak egy pillanatig fürkészi a képet, én ezalatt Őt, aztán ahogy azok a mindent látó kék szemek bennem akarnak olvasni gyorsan kapom el róla a pillantásom. Mint egy gyerek, akit rajta kapnak. Az igazság azonban az, hogy nem akarok újabb vitába bonyolódni. Olyanba amit nem irányítok. Meglehet a helyzet kényessége miatt, pár perc múlva mégis kibukik belőlem az a téma, amely az utóbbi napjaink keserű zamatát adta.
- Nem is fogok. Ezek csak képek. A valóságnak csak egy-egy részletei, egyik se a lényeg. És arról, amit én rontottam el, egyébként sem készült kép.
Ezen most kissé megütközöm, ami vonásaimra is kiül. Nem vártam részéről mélyre szántó önismerei órát se beismerő vallomást, de még csak felelősségvállalás sem. Most mégis olyan váratlanul kapom meg hogy szóhoz se tudok egy percig jutni. Talán ezért is babrálok el tovább azzal a nyamvadt levéllel mielőtt átadnám.
Nem könnyű, se olvasni, se felfogni, se elfogadni, de nézni sem. Látni, ahogy az ujjak között a papír széle nagy amplitúdót ír le, mert elfogja a zokogás pár rá vonatkozó sor után… Ahogy a szívére szorítja. Irigy leszek a papírral, mert én akarok a helyébe lenni. Bármennyire is haragszom rá az elmúlt napok nehézségei után, automatikusan lépek mellé kartávolságon belülről még közelebb és vonom magamhoz, meglehet ő maga dől felém. Kívülről nézve szinte egyszerre hat a kettő. Az illata inkább nekem jó, nekem kell és önző módon kiélvezem, hogy az elmúlt időszak első és egyetlen őszinte mosolyát csalja ki belőlem. Le se tagadom, hogy akarom a közelségét. Nem vagyok jó vigasztaló, hadilábon álltam mindig is a könnyekkel. Olyan fegyver ez, ami megrémít és máskor menekülésre késztet, de itt nem nagyon van se terem se lehetőségem erre. Inkább csak… túlvészelem, úgy, hogy próbálok tudomást sem venni róluk és csak … hát… lenni. Azt mondják néha ez is elég. Remélem most is kurvára igaz lesz.
- De megoldjuk. Érte is. Hisz neki köszönhetjük…
Váratlan szorítja el a torkomat az a gombóc, ami azt hittem már végre eltűnt és nem kísért többet. Annának mégis sikerül előidéznie. Azzal a halk együttérzéssel, azzal ahogy félretesz minden nézeteltérést, minden hibát, minden féltékenység és így biztosít engem, hogy ma mellettem áll. És ez épp elég erőt ad, hogy még jobban imádjam őt, és még jobban utáljam magam, amiért nem ment odébb csak öt kurva centire a golyó. És hogy ránézzek meleg hálával a szememben. Levegőt szaggatottan veszek és egy apró bólintás keretében leigazolom állítását. Nem tudok még egy kósza igen-t se kipréselni magamból. Csak ölelem, ujjaim a hajába túrnak és csókot adok a homlokára, amelynek pillanatában először Mira majd nem sokra rá Dave is feltűnik. Egyikük sápadtfehér, karikás kisírt szemű, másikuk rezzenéstelen álarcú és így várnak ránk.
Kihúzom magam, miközben szelíden letörlöm hüvelykujjammal Anna arcáról a könnyek vonalát majd halkan a fülébe suttogom, hogy legyen olyan kedves és hozza ide nekem a zakóm, a csokornyakkendőm meg a mandzsettáim. Túlzottan jól érződik, mennyire zavarja a jelenléte a gyerekeket. Vonakodva hagyom hogy kibontakozzon kezeim közül, siettében távozó alakját nézem egyetlen kósza vágyakozó pillanatig, aztán fordulok a többiekhez. A pusmogásukat figyelmen kívül hagyom, még úgy is, hogy nem kerüli el a figyelmem Dave flegma vállvonogatása.
- Srácok, tartozom annyival, hogy tőlem tudjátok meg, Anna meg én… nos újra együtt vagyunk. Ez már talán egyikőtök előtt sem titok igazán, de... De, ez most komoly. Tényleg az. Adósotok vagyok egy bocsánatkéréssel is, azért hogy nem ezzel kezdtem, de az események fényében… nem volt igazán alkalmas időpont.
Kis szünetet tartva egy pillanatra gondolkodom csak el. Mirára pillantok áthatóan, mert tudom, ő befogadóbb, de makacsabb. David pökhendi, duzzogva dühöng, de támogat mindenben.
- Legyetek vele kedvesek, kérlek. És ma… tegyünk úgy, ahogy Alfred is szerette volna. Legyünk valami… családféle.
Fura ez a szó, már önmagában is, végtére is biológiailag totálisan idegen emberek vagyunk, de valahogy ők, így együtt, mostmár csak hárman, azok akikért tűzbe mennék. Vagy hagynám hogy eltaláljon egy zöld gyilkos átok is akár. És ha mindez nem lenne elég beszédes kinyújtom Mirabella felé a kezem hogy ha engedi magamhoz húzzam és ő is kipityereghesse magát, mint előtte Volkova is. Meglep hogy szinte már utolérte őt, pláne ebben a fekete magassarkúban. Mikor nőtt fel ennyire gyorsan?
Mikor maradtam le ennyire? Valami hasonlót mormogok mint Anna nekem pár perccel ezelőtt, hogy nem lesz semmi baj, kicsiFőnix, meg hogy majd megoldjuk. Valahogy megoldjuk. Érte megoldjuk.