Roxfort RPG

  
   Minden újabb lépésnél megígértem magamnak, hogy már csak egy saroknyit kell tovább bírnom, de még futnom kell, hiába vetett vad görcsöt a lábam, és keringett vér helyett sav az ereimben. Nyöszörögve ziháltam, hangosan, de úgyis elnyomta a rettenetes csatazaj. Meg akartam állni, és sírni a romok fölött: az én Roxfortom a saját romjaiba döntve, véresen és megalázottan, önmaga megcsúfolásaként hevert körülöttem. Az utat is csak a rutin miatt ismertem, máskülönben eltévedtem volna. És a nyomunkban suhanó acromantula rögtön ki is használta volna a helyzeti előnyét. Ő könnyen lavírozott a kőhalmok tetején, hosszú, izmos lábai számára az ilyesmi nem jelentett terepakadályt. Az előző fordulónál majdnem utol is ért, a vállamon éreztem a kaparászást, és szinte újult erővel lódultam meg ismét. Csak Owen közeledő-távolodó alakját figyeltem, meg ahogy időnként vaktában hátralőtt egy-egy átkot. Követtem a példáját, de semmit sem értem el vele. Pontosan célozni felért volna egy megadással, tehát én is csak úgy találomra sóztam hátra neki, de mintha a szerencse is elhagyott volna ezen a napon, minden rontásom hasztalan csattant szét a kőzsigereken. Owen viszont leleményes volt, és egy egyszerű tarolóátokkal lerobbantotta futás közben a boltozat maradékát, ami egyenesen a pókra zuhant, és maradéktalanul maga alá temette. Ennek vége. A futástól még el-elfúlva fogtam meg a vállát, ahogy beértem őt, de mégsem lélegezhettem föl. Lehet, hogy az acromantula szánt szándékkal terelt minket éppen erre a folyosóra, mindenesetre csapdába estünk. Vissza már nem menekülhettünk, mert szemközt észrevett minket a három feketébe öntött ragadozó. Egy sápadt, összezúzott kis test fölé magasodtak, tán egy kisfiú lehetett, de képtelen voltam ráismerni. Élettelen test volt csak. Sikoltani akartam a fájdalomtól, ami erre a groteszk látványra torkon ragadott, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne áruljam el magam. Hogy az az erős, szájalós és rettenthetetlen diáklány, akit az emberek Izaként ismertek, elment, nagyon messze. Valahol egy kviddicspálya fölött suhan, kezében a jól ismert ütőjével, és egy fiúnak kiabál valamit a narancsos felhők közül.
   - Nocsak…
   Nem akartam, hogy ezek legyenek az utolsó szavak, amelyek a túlvilágra kísérnek. Nem halhatok meg. Ma még nem.
   - Ő nem Potter volt – állapítottam meg ridegen, és megkönnyebbültem kissé, mert a hangom nem remegett meg. Pedig féltem.
  

Mondanám, hogy úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. De ez a szólás csak akkor vicces, ha nem igaz… Mindenesetre az oldalam jobban fáj, mint a fejem és ez valahol megnyugtat.
Viszont végignézve Colinon, látom, hogy ő sokkal rosszabb állapotban van, mint én. Sápadtszőke haját vér színezi néhol vörösre, néhol barnásra. És amúgy is fehér bőre, most valami egészen furcsa színötvözetet vett föl. Pislog nagyokat, de látom, hogy nem igazán érzékeli mi van körülötte.
- Colin?
Esélye sincs válaszolni… Esélyünk sincs körülnézni, esélyünk sincs pihenni… A második menet azonnal kezdődik, mikor a kőpadló alattunk, megadja magát, és mi ismét zuhanunk.

Csak fekszem, hagyom, hogy a kőpor megtöltse tüdőmet. Nem teszek ellene semmit. Szemem lecsukódik. Nem! Nincs idő pihenni! Hol vagyunk? Kik vannak itt? Mi történt? Szemem lecsukódik…

- Apa, csak még egy percet hagy aludjak! -  Nyöszörgöm, majd arcomra húzom hálózsákom. A nap fénye átszűrődik a fákon, melegét már most érezni, ahogy vidáman bekukucskál a sátor ajtaján.
- Dakota! – Apa meghúzza lábamnál takaróm. Mély, dallamos hangja nem túl ösztönző, ha keltésről van szó. – Te választottad ezt az utat! Ha végig akarod csinálni, bizony fel kell kelned.
- Apa, te szívtelen. Elállod a napot!

De ez mélyebb sötét volt annál… És én reszketve rántom össze magam a hirtelen hideg érintésétől.

Szemeim azonnal felpattannak és én is ugrom egyet. Colin előtt állok, némileg szédelegve, de azt hiszem tudatom teljes tisztaságában.
Fázom, és a lelkem is, mintha fagyni készülne. Elönt a bú és kétségbeesés. Az életkedv, mintha ujjaimon keresztül szivárogna ki testemből, akárcsak sebeimből a félvérem.
Az öt fekete csuklyás alaknak ez maga a mindenekfelett álló boldogság. Látni, ahogy rettegek. Megvárni, amíg feladom. De apának igaza van, választhattam volna másik utat is. De én bármire képes vagyok, amit eltervezek. Úgyhogy nem esem kétségbe, hanem életben maradok. Magamba szívom a régi kirándulás emlékét és a hitet, hogy lesz még jövőm. - Expecto Patronum! – És nézem, ahogy gyöngyházfény kolibrim harcba indul.

Két pad közé esett. Így mondják azt, hogyha két oldalt egyszerre akarsz képviselni, végül a magadra maradsz. A "jók" ellen harcoltam, most pedig a "gonoszok" is vadásznak rám. A Szobában rejtőző diákok tudják, melyik oldalon harcolok. Na de a több száz másik diák még mindig a halálhaló inspektort látja bennem, aki tönkretette az iskola életét.
A két pad között ücsörgök, miközben mindkét vaspad rám akar borulni, én pedig kezeimmel tartom a két padot - vagyis csak az egyikkel, aminek az ereje fogytában van.

Dante hírforrása igaznak bizonyult, Voldemort elérte az iskolát és ostromot indított a kastély ellen. Talán a háború utolsó óráiba kezdtünk bele? Vagy ez még csak a jéghegy csúcsa...?
Szem elől vesztettem bajtársaimat. Egyelőre sérülés mentesen szaladok a folyosókon. Érdekes módon még senki nem szemelt ki magának, mindenki mással van elfoglalva, én pedig kihasználom az alkalmat, és olyan Halálfalókat keresek, akiken vérbosszút állhatok. Nem állok meg senkinek segíteni, az iskola egyelőre még keményen állja az ostromot.
Kiérek a lépcsősorra, de mielőtt körbenézhetnék valaki óriás erővel rám esik. Térdeim azonnal megadják magukat, és testem erőtlenül hagyja, hogy összeomoljon a hatalmas súly alatt. Keményen vágódok a földhöz, de nem lesz különösebb bajom. Egy határozott mozdulattal legurítom magamról azt a személyt, aki rám esett, és megnézem, ki is lehetett az. Körülbelül egy tizenhárom éves kislány fehér arca néz vissza rám. Megdöbbent üveges tekintete, és miután felismertem, hogy a lány halott, azonnal felnéztem, ki lehetett gyilkosa, de ott már senki nem volt. A következő pillanatokban seprűsök száguldoztak el a lépcsők között, heves csatározás közben. Gyorsan felugrottam, és az első ajtón befordultam, amit elértem.

Egy leomlott fal köveit átugrok, és a csata sűrűjébe vetném magam, amikor egy éles hang vágja át a levegőt, én pedig egyből tudom, hogy hozzám beszélnek.
Oldalra fordulva Minerva McGalagony vad tekintetével találkozik enyém. Azonnal végigfut rajtam a veszély hideg libabőre, erősen markolom a pálcámat, de nem emelem fel, hiszen nem is akarom bántani.
- Minerva... - amint kiejtem a nevét, szemében fellángol a gyűlölet lángja, és ez láng a pálcájából tör elő.
Védekezés időt nem hagyott, így elvetette magam a földön, így elkerült a csóva. Amint földet érek, lábammal belököm magam egy nagyobb törmelékszikla mögé, ami pár pillanatnyi védelmet nyújt.
- Protego Maxima. - mondom azonnal, és mire felállok, a boszorkány máris mellettem terem, hogy végezhessen velem.
Rászegezem a pálcám és úgy rákiáltok, hogy a falak is beleremegnek.
- VÁRJON! - a boszorkány dühösen támad rám, de átka lepattan a védőbűbájomról, ami abban a pillanatban szerte is foszlik. - Nem támadok magára! Az Ön oldalán állok, Minerva! -
Csak egy rövid ujjú pólóban és farmerban vagyok, így csonka karom meglehetősen feltűnő. Felemelem a csonkot.
- Nézze! Nincs se jegyem, se csuklyám! Minerva, hadd harcoljak maga mellett! Ön bölcs boszorkány, ismerje fel a helyzetet, mindenkire szükség van az ellenharcban! - egy szuszra csak ennyire futotta.

   Nem lesz baj, esküszöm neked. Nem lesz baj...
   A fejemben még visszhangzottak a szavak, tudtam, hogy ez afféle szófordulat csak, akár megesküszik rá Owen, akár nem, mégis megvolt a maguk varázsa. Tudtam bennük hinni, annak ellenére, hogy még soha ilyen rosszul nem állt a szénánk.
   - Hölgyeké az elsőbbség… - hallottam, de reagálni már nem maradt időm. Nem tudom, mit képzeltem, tán majd szóval tarthatom őket, míg érkezik valami mesebeli segítség? Elfelejtettem, hogy ez nem mese, és erre rögtön emlékeztetett a vállamon szétrobbanó átok. Legalábbis úgy éreztem, hogy szétrobban, az egész karommal együtt, és még így is sok időbe telt, mire felfogtam, hogy a karom még mindig a helyén, és a tűzforró, húst a csonttól szétfeszítő fájdalom dacára még egy darabban vagyok. Fel akartam sikoltani, de a sokk a torkomra forrasztotta a hangot. Mit hittem, hogy majd szópárbajban felülkerekedem ezeken a mészárosokon? Egy végtelenül ostoba kislány vagyok...
   Owen mentett meg. Nem is olyan rég ugyanígy kuporogtunk egymást óvva, egy vibráló, ezüst ernyő alatt.
   - El kell tűnnünk innen. Túlerőben vannak, és már amúgy sem tehetünk a kölyökért semmit - ordította túl a hangzavart és a záporozó rontások kopogását, de már nem tudtam válaszolni neki. A pajzs előbb megrepedt, majd még egy átok, és szétpergett a fejünk fölött. Meztelennek éreztem magam. Támadni kell, süvöltött a fejemben az élni akarás. Ha védekezünk, végünk, ha mi támadunk, még lehet némi esélyünk. Talán mégis érkezik valamiféle segítség, muszáj hinni... Nem volt tervem, csak meglendítettem a pálcás kezem, mondván, majd improvizálok, de a vállamba hasított karcsú vágás kiáltásra nyitotta ocsmány száját. Ez a másodpercnyi hezitálás elég volt, hogy megelőzzenek: egy bíborvörös villanás, aztán Owen összecsuklott. Az imént még mellettem állt, most pedig talán vége. Azt se tudtam, miféle átok csapódott egyenesen a hátába.
   - OWEN! - felordítottam meglepetésemben, félelmemben, fájdalmamban és tehetetlenségemben. A kőtörmelék között tejopálos derengés szűrődött át. Részben önkívületi állapotomban is sejtettem, mi zajlik a folyosó tőlünk elzárt részén. Owen arcára is vetődött ebből a földöntúli fényből, és láttam rajta a kínt. De kezdett elkószálni, messze járt, bár néha visszatért, és akkor tényleg engem nézett. Mindez csak egy pillanat volt, aztán megvakultam a dühtől, és a diópálcám úgy izzott a kezemben, mint még soha. A mugli gépfegyverekhez hasonlóan tüzelt, szünet nélkül. Időnként hangosan is kimondtam egy-egy átkot, ami épp eszembe jutott, de tudtam, hogy ez csak az adrenalin hatása. Ők ketten voltak ellenem, és Owen is nagy veszélynek volt kitéve. Ki tudja, miféle védőszent őrködött még felettünk, de rimánkodtam hozzá, hogy el ne emelje a tekintetét rólunk. Bal kezemmel beletúrtam a fiú hajába, szorosan magamhoz öleltem, nehogy eldőljön, és próbáltam kissé magam mögé fordítani. A jobbomon már nem is éreztem az ostorcsapás nyomát.
   - Diffindo! – harsogtam rekedten, és szívből reméltem, hogy ezer darabra szakíthatom a két halálfalót, mielőtt ők tennék meg ezt velünk.

 

Fázom.

Könnyimmel küszködve nyúlok a fehér ujjak felé. Épp csak megérintem. Jobban nem merem, félek. Félek, hogy összetöröm, hogy fájdalmat okozok neki. Félek a haláltól.
- Én is félek. – Suttogja Kike halkan, mintha csak gondolataimra válaszolna, szinte alig hallhatóan. S arcán látszott minden egyes hang kiejtésének fájdalma. Ereje végén volt, ahogy mondták az orvosok is. Élete végén.
S én csak állok az ágya mellett, ujjaimat az ujjaihoz érintve. Némán.
Sírni nem merek, megmozdulni félek, mondani nincs mit.
Szemeivel nagyot pislant, mintha csak elálmosodna, majd egy utolsó keserű próbát tesz még, hogy láthassa a világát, a családját, a barátait, minket, akiket mindennél jobban szeretett és, akik viszont szerettük, majd végleg lecsukódik.
Egy hörgő, keserű sikoly szakít bele a némaságba.

Egy hang, amit, azóta sem felejtettem el…

Fázom. Fázom és félek.

S a sikoly, mely az emlékembe hasított a jelenben folytatódik.
Nagy levegőt veszek, zilálva, mintha a halál vájta volna körmét a vállamba, a testem úgy hagyott cserben néhány pillanatra. Csak jeges leheletemet látom, és a deret a hajamban, mellyel e csuklyás rettenet ajándékozott meg.
De a levegő hidegéből kiveszik az a tűszúrásnyi fájdalom, s a hajamon is már csak a víz csöpög végig. Látom az ezüst westie-t, ahogy a feketeséget tovakergeti és én ezt a cseppnyi boldogságot is felhasználva utána küldöm kis kolibrimet.
Majd hátranézek. Colin mosolyog rám fájdalmasan, de diadalittasan. -   Ne szarakodjatok a Griffendéllel!
- Jól vagy? – kérdezem, és látom az ő szemében is ugyanez a kérdés tükröződik. No meg az elszántság, hogy most már aztán tényleg életben maradunk. – A fal túloldalán, mintha Iza hangját hallottam volna.– mondom, majd tipikus határozottsággal folytatom - Állj arrébb!
 Valahogy mindig sikerül átvennem az irányítást… na, jó, ha nem is mindig, de a legtöbb esetben. Most viszont, bármi van is a túloldalon, rosszabb nem sokkal lehet a helyzet, mint itt…
- Bombarda maxima! – Vetem be faltörői tudásom legjavát, miközben reménykedem és imádkozom, hogy ami odaát van az tényleg ne legyen sokkal rosszabb, mint amivel eddig találkoztunk…
Mert önmagunknak már bebizonyítottuk, hogy még ennyit túl tudunk élni, de félek, az erőnk vészesen fogy és én nem akarom feladni. Nem adhatom fel, nem félhetek.
Mert idős koromban, mikor a halál eljön majd értem és én megbékélve, boldogan követem útján, mikor újra találkozom Kikével, meg akarom neki mondani, hogy az ő emlékéért is küzdöttem. Akkor örömmel néznék a szemébe, és elmondanék neki mindent, amit a halálos ágyánál még nem voltam elég bölcs, hogy kimondjak.
De még nem most. Ez még az élet napja.
Szívemet bátorság önti el.

Már nem fázom.

- Milyen jók a szemeid. – ejtem ki negédesen a szavakat, mintha valóban hízelegni akarnék a lánynak, aki furcsamód kevés nőiességet hordoz magával. Jó, véresen, és a háború porában egyik asszony sem lehet tiszta, gyönyörű, de van akinek jól áll. Ennek viszont még ez sem adatott meg, ahogyan a hosszú élet sem. Sajnos. – De ellenszegült. Így jár mindenki, aki tagadja a Sötét Nagyúr uralmát. Ez jár minden lázadónak. – félig oldalra billentem fejem, s érdeklődve figyelem a fiatalokat. Rosier egy átkot küld feléjük, s egy bosszús sóhaj kíséretében elfordítom fejem.
- Várj, Evan. Hagyj egy kicsit szórakozni, barátom. – szavaim halkan, szinte suttogva ejtem. Sosem voltam az az erőszakos, az a keményfából faragott férfi. Jobban szerettem hűvös eleganciával gyilkolni, s közben átadni magam a gyilkolás élvezetének. Borzalmas vagyok, egy szörnyeteg. Talán. De nekem ne mondja senki, hogy a gyilkolást nem lehet élvezni. Mindenki, akinek valaha része lehetett benne, élvezte. Hiszen ezért csináljuk, nem? Hogy utána nekünk jobb legyen.
   Nem küldök átkokat feléjük. Jobb szeretem kivárni a pillanatot, amikor már kezdenek reménykedni, hogy nyertek, amikor már kezdik azt hinni, hogy nem fognak meghalni… na akkor jön el az én időm, és tiporom a földbe őket. Azt a prédát a legélvezetesebb elejteni, amelyik még hisz egy szebb jövőben. Hiszen akik már lemondtak, azok örömmel veszik a halált, az nem jó lakoma, ám akik ellenállnak, akik harcolnak… oh, igen!
   Keskenyre húzott szemekkel nézem, ahogy a diákok drámáznak. Hogy védik egymást. Kíváncsi leszek, hogy akkor is ennyire oda lesznek-e azért, hogy a másikra nézzenek, mikor a finom imperioval arra kényszerítem őket, hogy vágják le a másik ujjait. Egyenként. Azt még Rodolphus is élvezné. Tudom, hogy tetszene neki, hiszen ő már az iménti kis közjátékot is élvezte a kisfiúval. Én nem. A gyerekeket nem szeretem megölni, de lám, ezek már majdnem felnőttek. Sőt, valószínűleg már nagykorúnak is számítanak, hát miért is ne? Mégis mi tarthatna vissza attól, hogy megkínozzam őket? Hogy vérükbe kóstolhassak?
   Hirtelen robbanás szakítja félbe a jelenetet, a fal kirobban helyéről, én pedig ijedten igyekszem minél közelebb húzódni a szembelévőhöz, hogy ne essen bajom. A mindent elborító porrétegen keresztül két pislákoló fényt lehet csak kivenni. Két fényfoszlány, melyet minden jó mágus ismer, s tudja mit jelent. Rögtön emelem is sajátom, hogy ha kell, idejében tudjak védekezni.
- Barát, vagy ellenség? – hangzik Rodolphus mélyen zengő hangja, pálcámon fényt gyújtok, s egy egyszerű kis varázslattal enyhítek a porrétegen. Látom is a két lázadó körvonalát, valamivel hátrébb pedig az acromantuláét, a törmelékek temetőjében. Gusztustalan, szőrös lábát messziről is felismerni, és… hirtelen ledermedek, ám aztán gyorsan jön a felismerés, s arcomra örömittas mosoly költözik. Hát akkor szórakozzunk kicsit!
 

   Futás közben nagyon féltem, hogy Owen túl messze kerül tőlem... De most itt volt előttem. Kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek, de legalább hozzám közel. Csak egy-egy szót vettem ki abból, amit motyogott, inkább csak sejtettem, semmint hallottam őt, de már annak a ténynek örültem, hogy legalább beszél. Magánál volt, és a jelek szerint nem esett olyan nagy baja. Számomra is hihetetlen, hogy mennyire aggódtam érte, pedig pár nappal ezelőtt még magam tekertem volna ki a nyakát. De ha arra gondolok, mi történhet most velünk... Egyáltalán nem akarom, hogy rossz dolgok történjenek Owennel.
   - Szeretlek Izabel Bishop! És nem hagylak magadra…
   Mintha csak a gondolataimra válaszolt volna. A legutóbbi vallomása megfagyasztott, most azonban újult erővel gyulladt fel bennem az élni akarás, és némi remény. Ha ennek vége lesz egyszer - mert valahogyan vége lesz -, talán lesz még egy életem. Talán.
   Owent is hasonló hullám kaphatta el, mert feléledt benne valami, és úgy átkozódott vaktában, ahogy én. Nem figyeltük, kit vagy mit találtunk el, bár néha megütötte a fülemet egy-egy sikoly vagy elharapott káromkodás a harsány robbanások közepette, aztán egy pillanatra akkora robaj rázta meg teljes hosszában a folyosót, hogy egy pillanatra minden hang eggyé olvadt benne. Utána csend lett.
   Mintha kimaradt volna néhány másodperc, úgy pörögtek le szemeim előtt az iménti események: a kastély egyik fala áttört, a halottnak hitt acromantula újra megindult, Brandon Gray és Dakota mellettünk bukkantak fel a semmiből, aztán a fiú... Port nyelve-könnyezve, a földön elterülve néztem végig, ahogy a régi DS tagot, Colin Creeveyt ízekre marcangolja a szörnyeteg. Esélyt sem kapott, az óriás pók úgy marta szét gyönge testét, mintha ő is csak porból és apró törmelékből állna. Mindig is küzdeni vágytam, de soha nem akartam ilyen borzalmakat látni. És ezt már soha nem is fogom elfeledni. Énem azon része, ami már csak a túlélés érdekében késztetett cselekvésre, Owent kereste. Mellettem feküdt a földön, véresebben, mint eddig valaha, s ha maradt volna még bennem erő, akkor felsikítok. Colin egykor mosolygós, komisz kisfiús arca a lábunk előtt hevert három darabra hasítva, mint egy görögdinnye, és már csak az emléke biztosított afelől, hogy nemrég még ember volt.
   A rémálomból azonban mi még nem ébredtünk föl. Az acromantula hirtelen meglódult, látszott, hogy kiszemelte a következő prédáját magának, ami csodálatos módon nem mi voltunk. A padlóhoz simultam, a halotti lepel voltam Roxfort romjain, s a bestia husángnyi lábai átsuhantak fölöttünk. A kőtörmelék között Owen keze után kutattam, végig szemmel tartva a halálfalókat. Most van némi esélyünk a menekvésre. Talán lesz még holnapunk.
   - Most kell mennünk.

És íme, ez az élet rendje; Születünk, hogy élhessünk, élünk, hogy meghaljunk.

Csak állok, mint roxforti kőszobor nézek magam elé. Nézem, ahogy vér csordul, ahogy a halál sikolt, ahogy magához szólít még egy embert, akit ismertem. És én dermedten figyelem, ahogy az élet reménye is szertefoszlik.
Elfogadom.
Ha könnyezve, szenvedve, magányosan és kétségek között is, de elfogadom.

Felsejlenek előttem a régi arcok. Mindenki, ki egykor fontos volt, és mindenki, ki fontossá válhatott volna…
De egy barna hajú, koszos kis arc, élesebb körvonalat ölt. Könnyeimen keresztül is élőnek és igazinak tűnik, ahogy tulajdon félelmeimmel tekint vissza rám.
- Iza.
A valóság égető tőrként hasít húsomba. Élek és érzek. A fájdalom úgy szökik végig testemen, mintha még inkább bizonyítani akarná, miért is nem adhatom fel. Iza arca ismét rádöbbentett mindenre. Minden egyes olyan percre, ami éltethet. Amiért nem szabad igent mondanom a halál csábítására. Az a könnyebb út. Az az egyszerű vég. Ha eddig kibírtam… küzdeni kell.

Sötét árnyképeket észlelek látómezőmbe osonva. S én ösztönösen védem azt, mi ebben a pillanatban a legfontosabb. A földre vetődöm, s rántom magammal szobatársamat is. Úgy szorítom magamhoz, mintha csak Jada lenne, miközben zöld fénycsóva cikázik el alakjaink fölött. Pálcát tartó kezem azonnal átokra lendül. S bár gyászkönnyű szemem alig lát valamit, tán eltalálhatok valakit.

Esélyem sosem volt sok.
Bekerítettek.
De sosem voltam egyedül.
Most sem.

   Mentettem volna a bőrömet. Mentettem volna a többiekét is. Ha a menekülés lehetősége felkínálkozott volna, lehet, hogy megtettem volna. Háború van, harc és ölés, de ez nem ok arra, hogy az ember kockára tegyen mindent. Az életemet nem vehetik el tőlem, ha én nem adom.
   Az acromantula a gyerekgyilkosok felé viharzott, és ez a fordulat láthatóan nem töltötte el megelégedéssel az illetőket. A szemem sarkából még láttam, hogy egyikük kétségbeesetten böködte pálcájával a karján lévő ocsmány tetoválást, de ez az apró mozdulat akkor még nem jelentett számomra semmit. Csak a kiáltozás és az átkok szüntelen zápora létezett körülöttem, minden más összekeveredett. Nem tudtam mindenre odafigyelni. Nem láttam, hogy egy méregzöld üstökös süvít felém, s ha akkor az elér, belőlem is csak annyi maradt volna a világnak, amennyi Colinból. Nem tudom, miféle istenek vigyáztak rám, milyen erők mozogtak körülöttem, de egy biztos, hogy nem hagytak magamra.
   Dakota segített. Gyorsabb volt, mint a Halál, és kiragadott a marka közül. Lerántott a földre, így végignézhettem az üstökös becsapódását. Owen már nem fogta a kezem, kiabált valamit, de csak távoli duruzsolásnak tetszett a hangja. Aztán el is fordult, és belevetette magát a harcba. Menekülnünk kell... Tudtam, hogy értünk teszi. Értem. De már azt is tudtam, miért piszkálta a halálfaló a karját a pálcájával: erősítést kért. Ami meg is érkezett, három újabb pribék személyében. Ez már túl sok volt. Úgy értem, túl sok ahhoz, hogy ép ésszel elviseljem. Nem volt idő sírásra vagy sikoltozásra, már csak az ösztönt pumpálta a szívem a testem minden porcikájába. Nagyon különös érzés járt át. Az este folyamán először nem éreztem magam rémesen - elveszetten és halálra ítélve. Nem is voltam igazán jelen. A lelkem másik fele szárnyat bontott, és eggyé olvadt azzal a suhanó, zöld átokkal. Kitéptem magam Dakota görcsös öleléséből, és szinte könnyeden talpra álltam. Épp abba az irányba kezdtem el futni, amelyiken elmenekülhettünk volna, ha nem állja utunkat a három halálfaló. Vadult szívvel rontottam nekik.

   Futás közben elröppent a fülem mellett néhány átok, nyílvesszők szisszenése volt csupán, s mind elkerült. Hittem az én Védelmezőmben. Átkarolta a lelkemet és vezette őt. Tisztán láttam mindent, néha elhittem, hogy tán a jövőt is. Találkoztam egy régi ismerőssel, egy lovagi páncéllal, aki most legyőzötten hevert a törmeléken, kongó teste mellett egy fényes fejsze. A páncél csak dísz volt, a fejsze valódi. A halálfalók közül az, akit szemlátomást ellenem küldtek a társai, nem számított rá, hogy felkapom, de akkor már rég a markomban szorítottam a nyelét. Nehéz volt, nem túl jól kiegyensúlyozott fegyver, de az éle vágott, miképp az illő volt.
   Ahogy a pályán a terelőütőt, úgy lendítettem csapásra a fejszét. De a támadás csak elterelés volt, a fegyver rövid ívet írt le a levegőben, s azzal a lendülettel leguggoltam, kikerülve az átkot, amit talán rám is küldött már áldozatom. De a lendület nem veszett el, a fejsze befejezte ívét, és hihetetlen erővel csapódott a halálfaló térdébe. Hallottam, ahogy a csontok és porcok azonnal megadták magukat, és vártam, hogy a csuklyás fejet hajtson előttem. Kész voltam apró darabkákban szétszedni a férfit. Nem létezett többé kegyelem, erkölcs, szabály, se ember -, se természet által írt törvény, csak a túlélés. Csak az számított, ki akarja elszántabban túlélni a másikat.
   S amint csonkolt térdére hullott az ellenség, meglódult a pálcám. Nem is voltam tudatában, milyen átkot küldök felé, de amilyen közel voltam hozzá, biztosnak ígérkezett a találat.

   A szívem mélyén éreztem, hogy a többi nem állíthat meg. Ez persze csak egy kósza gondolat volt, sőt, remény. De kiűzte belőlem a kételyt vagy azt az ostoba kényszert, hogy bebújjak a szétgurult kövek mögé, esetleg halottnak tettessem magam, míg kihűl a csatatér. Nem, nem, ez a harc már bennem érett, hízott, hogy ma kitörhessen. Meg akarta bosszulni azt a tavalyi ostromot, ami elől elzárták. Odébb szökkentem, mert a meglepetés erejét már felhasználtam egyszer a javamra, most már gondolkodni is kellett. Az egyik kámzsás alak mégsem ítélt elég veszélyesnek, mert megindult Owenék felé, a másik még hezitált. Nem akart hátat fordítani nekem. Nálam fa és acél is volt. S most az előbbit a még ép boltozatnak szegeztem, és lesz, ami lesz alapon megparancsoltam neki:
   - Bombarda!