Park

Egy szombat kora reggelén... [BAM]

*Elég volt. Amikor idejött, örült, hogy távol lehet anyjától, és mindentől, amit a teste egyik porcikája sem szeretett. Éppen egy padon ült, kezében egy üres pohárral,  amiben nem régen még forró csoki volt, és nézett bele, kissé üveges tekintettel. Ült, és nézett maga elé, de nem látott, mert most más volt a szemei előtt. Máshol volt. Egy másik tájon, világban, időben, térben, és dimenzióban. Tulajdonképpen csak unatkozott, és elég feltűnően, meg drámaian, mert hiába igyekezett a belenevelt mozdulatokat és gesztusokat elfojtani, azok minduntalan el?törtek, és idegesítően kapaszkodtak belé. Éppen azon gondolkozott, hogy valamit tenni kéne, mielőtt az unalom rajta virágozni kezd. Talán olvasni kellene... De aztán belegondolt, hogy ez alatt az öt év alatt a könyvtár talán minden létez? könyvét kiolvasta már, volt, amit már többször is, szóval ez nem bizonyult jó lépésnek. De valamit tenni kell! *
-Pff...
*Szakadt fel belőle, és most a poharat a pad melletti szemetesbe dobta, majd egy ideig újra csak nézett maga elé, és azon tűnődött, mégiscsak jobb lett volna valami hobbit találni, amiben nem szerepel a könyv, és ami még izgalmas is. Talán...a barátkozás ebbe a kategóriába tartozik, talán nem, de az igaz, hogy az itt töltött idő alatt valami szürke kisegérként tanult itt, és igyekezett semmiből sem kitűnni, nem akart tündökölni semmiben. Csak itt lenni, és élvezni az ősmentes környezetet. Imádta ezt a helyet amúgy, a környezetével együtt, és mindennel, csak azt utálta, ha nem volt mit csinálnia, mert akkor kissé el?tört a másik énje, minek elrejtésére annyi időt és energiát pocsékolt. Most még egy kis mozgásnak is örült volna, de így, szombat reggel még mindenki aludt, és örült, hogy nincs tanítás, szóval nem igyekezett olyan hamar megválni a pihe-puha kis ágyikótól. Ám Mia már kint ült, mert ő sosem tudott sokat aludni. Sebaj. Hátradőlt, nekitámaszkodott a pad támlájának, és hosszú haját hátravetette, majd felnézett az égre, és végül a tekintete a felkelt nap felé surrant. Nem sokára már azon kapta magát, hogy a fák számát és a padok számát ossza, szorozza vagy gyököt von belőlük, esetleg százalékot számít a kukák mennyiségével. Összeborzongott, és felállt, hogy ugráljon, mert minden bizonnyal az üldögéléstől hibbant meg. Aztán újra visszaült, és nézett ki a fejéből.*

[Mia]

*Szombat reggel az ember, pontosabban egy Den, nehezen képzeli el a felkelést, ám most meglepő módon, szeme kipattan, és nem képes visszaaludni. Fordul jobbra, fordul balra, betakarózik, majd ki, de semmi. Sőt! Mindez még jobban ébredére bírta szegény Bamet. Nyúzottan ült fel ágya szélére. Szemei még apró résként villódzanak körbe a szobán, és keresik a tegnap este nyomait. Pontosabban ruháit, hogy hova is csapta le cipőjét, merre hányta el nadrágját, és már megint hova tűnt az a becses napszemüvege? Nyújtózkodva tipeg körbe, lábát a lehető leghangosabban csapva a parkettához, hogyha már ő nem tud aludni, akkor a többiek se. Végül megtalálta minden egyes felszerelését egy székre pakolva. Biztosan egyik rendesebb szobatársa volt, aki már nem igazán bírja a fiú nem legjobb szokásait. Kicsit beletúr kusza tincseibe, majd úgy dönt, napszemüvegén, és sapkáján kívül a tegnapi cuccát már nem veszi fel. Arrébb tipeg, lábát még mindig nehézkesen vonszolva magaután, amire eddig sajnos még reakció nem érkezett, majd szekrényéből előhúz ezt azt. Mikor végzett jó hangosan becsapja annak ajtaját, és az álmosság és a vízszintesség utáni vágyakozás miatt igencsak lassan, de végül felöltözik. Körbenéz. Még mindig senki sincs ébren, és ez nagyon-nagyon nem jó számára. Felsóhajt, majd hatalmas lendülettel leveti magát a földre, ágya mellé, és az alatt kezd turkálni. Erre a mozzanatára már egy kellemetlenebb sóhaj hallatszott, és egy kis mozgolódás, de semmi több. Bam erre mérgesen felállt, és az ágya alól előhúzott gördeszkájára állt.*
- Jóhó reggelt, minden hétalvó álomszuszéknak! Reggel háromnegyed 7 van éééés...
- Az ég áldjon meg Dennis szombat van! *Hallatszik végül, egy reménytelenül fáradt hang.*
- Pontosan! Ön nyert! *Helyesel a fiú, majd gördeszkájára pattan, és kiviharzik a szobából. Mostmár biztosan nem fognak tudni a többiek visszaaludni, hiszen egyik szobatársa olyan, hogyha egyszer felébred, nem tud visszaaludni, és a másiknak kezdi el ecsetelni, milyen rosz is neki, és ebből következik, hogy aki még vissza is tudna aludni, már nem fog. Bam a folyosókon igyekezett magát visszafogni, és nem ordítozott... Olyan hangosan. Mindezek után, már egész frissnek érezte magát, és már nem sajnálkozott azon, hogy felébredt, hanem sokkal inkább már örült neki. Hiszen, mikor adódik újra egy ilyen alkalom, hogy ennyire üresek a folyosók, és ő minden baleset nélkül végiggurulhat rajtuk? Bár lehet szabályellenes, de remélhetőleg a tanárok és a prefektusok is alszonak ilyenkor, hiszen szombat van, ki az az őrült aki ilyenkor... Apránként elérkezett a lépcsőkhöz, amik nem túlzottan kedvességükről híresek. Ahogy rá is pattant a gördeszkájával, azok máris elkezdték terelni lefelé, onnan pedig egyértelmű, hogy kifelé a kastélyból. Persze Bam sokáig erősködött, hogy ő inkább maradna bent, és körbejárná a folyosókat. Szívesen felébresztené még a többi diákseregletet(főleg a Déli szárnyba húzott nagyon a szíve). Artistához méltó ugrásokkal, csúszásokkal repült egyik lépcsőről a másikra, és már már úgy érezte ő győz, mikor a földszinten kötött ki. Megáll egy pillanatra, és lihegve, összehúzott szemekkel néz vissza a nyikorgó lépcsőkre. Úgy érezte mintha a nyikorgás nevetés lenne, de inkább csak legyint egyet, és nem érdekli tovább a dolog. Biztosan jobb szórakozása lesz kint. Először még csak kecsesen (már amennyire egy gördeszkázó Bamtől telik), suhan az udvaron, hogy kipihenje az előbbi ugra-bugrát. Néhány perc múlva azomban újra ugrálva, trükközve halad előre, egészen a Parkig. Ott egy kicsit még forog egy párat, majd mikor már kellően elszédült, megállt, majd lábával rátapos egyet deszkájára, ami, mint egy jólnevelt kutyus, kezébe röpül. Ábrázata kicsit értetlenné vált. Egy alakot vélt felfedezni (pontosabban kettőt, de ez csak szédülése miatt van), aki egy (kettő) padon ült. Először is végigfutott agyán, hogy halucinál, és csak a forgás miatt van, de rá kellet jönnie egyhamar, mikor kitisztult a kép, hogy nem. Akkor lehet tényleg túl hangosan jött volna le? Mondjuk egy-két "mi ez?!" hangot hallott kiszűrődni néhány szobából, de hogy valaki ilyen hamar elkészüljön. Méghozzá egy lány! A másik verzió, csak az lehet, hogy ez a valaki korábban kelt fel, mint jómaga. Nem, az ki van csukva! Vagy mégis...?*

[Bam]
*Nos, éppen azon volt, hogy elkezdi a hajszálakat számolni a tulajdon fején jobb foglalkozás híjján, amikor valami fura recsegést, vagy mit hallott. A fejét szinte máris arra fordította, és nézte, hogy mi lehet az, ami a zajt okozza, és talán megmenti a haláltól. Nos, igen, aki halálra unja magát, annak nem jut nagy fejezet az Élet könyvében. De ez itt... valami gurul... vagy nem... Olyan, mintha egy holttestet húznának... ezen derült egyet, és most már egyre jobban várja, hogy a hang keltője is felbukkanjon. És végre! Valami jön, és meglátja... Először csak felvillanyozódik, majd a képe fokozatosan ölti fel a felkapcsolt villanykörte jellemét. A szemei nagy tányért formálnak, míg arca felragyog, és megtalálta... Magát, az istent! Szemeit mint egy erős mágnes vonzza a négykerekű, és csak azt tudja nézni. Aztán felvisít, viszonylag elég magas hangján, és sikítozva mutogatott a gördeszka felé. Aztán felugrott a padról, és úgy sikította világgá.*
-Gördeszkaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!
*Azzal odaugrált, és a fiút enyhén szólva figyelmen kívül hagyva, a gördeszkához nyúlt egy ujjal, amitől újabb visítási rohamot kapott, és az arcáról messzire lerítt az öröm, és az izgalom. Aztán pislogott, és nagy izgatottan a fiúra pillantott azzal a feltett szándékkal, hogy megkéri tőle, hogy csak álljon rá, mert az életében már az is nagy áttörés lenne, és hatalmas élmény, ám amikor odanézett... Kissé megszeppent, és pislogott párat, majd valami visszahúzódó képe lett, és enyhén szólva zavarban volt. Nos, mivel is magyarázza meg a fiúnak azt a tényt, hogy ő egész életében valami érdekeset akart csinálni, és nem csak állni egy papír felett, és bepacsmagolni... Aztán újra a deszkára nézett, és ez elég nyomós ok volt arra, hogy mégiscsak megszólaljon, bár még fogalma sem volt arról, mit fog nyögdécselni... Aztán nagy levegőt vett, és most összeszorított szájjal sikított egyet, és csillogó szemeit a fiúra emelte, bár nem látta annak szemeit a napszemüveg miatt, attól függetlenül nem zavartatta most magát, hiszen a gördeszkára vetett minden pillanatban egy gyengédnek nevezhető pillantást. *
- Öh... -szólalt meg, majd újra nekifutott- A deszkád... - nos, ezzel sem ment messzire- Kipróbálhatom?
*Nyögte ki végre, és a tekintetét most hatalmas erővel ott tartotta a fiú arcán, és igyekezett megállni, hogy ne nézzen le a fiú kezében lévő csodajárgányra.*

[Mia]

*A visításra legszívesebben füléhez kapott volna, majd gördeszkáját földhöz vágva elsuhant volna, valami távolibb csendesebb pontra, de valamiért nem ment neki. Pontosabban az előtte álló lány miatt nem, aki hatalmas izgalommal bámulta az elé táruló látványt. Bam nagyon szerette napszemüvegét, amiért már sokszor hálátadott egy-egy olyan alkalomkor, mikor elkerekedett a szeme. Természetesen ez az alkalom is ehhez hasonló volt, mert életében nem látott még lánytól ekkora érdeklődést. Legtöbbször egy "aha"-val vagy egy "ja szép"-pel le is tudják ezt a témát, ami igencsak mély sebet hagy, egy ilyen srácban mint Den. A másik véglet, ami pedig még lányoknál gyakran előfordult, hogy érdeklődésük megnő ugyan, de mikor Bam elmagyarázza mire is való, alábbfagy az egész, és akkor jön a legroszabb kérdés ami létezhet. "És az miért jó?" Bam ha lány lenne, akkor egy ilyen kérdéstől hisztirohamot kapna, és órákig durcizna, de mivel hímnemű volt, ezért egy "ja"-val felállt, majd otthagyta ilyen jellegű beszélgetőpartnerét. De ez a lány valahogy másnak bizonyult, mert nem azzal kedzte, hogy, "deszép!" vagy "hú de cuki!", és nem is azzal hogy "mi ez?" hanem egy kicsit kényesebb, ám annál jobb kérdéssel. Ekkor Bam szemüvege után nyúlt, és kicsit kikandikált alóla, hogy jobban is szemügyre vehesse az előtte állót. Ahogy eddig látta (bár kicsikét sötétebben), ez a lány mikor egy ujjával deszkájához ért már hatalmas izgalomba jött. Ebből kifojólag, nem sok időt tölthetett gördeszka közelében. Ebből pedig az következik, hogy nem is igazán tudhat ez a hölgyemény gördeszkázni, ami pedig annyit jelent, hogy nem jut vele messzire, eltörni meg úgysem fogja egy durvább mutatvánnyal. Esetleg csak akkor törheti el, ha sikerül valami nagyon szerencsétlen módon zakóznia. Egy szó mint száz, a deszkája megússza, ha pedig ez a lány kitöri a nyakát, az már nem az ő hibája.*
- Ki hát persze, csak tékitízi, íjó? *Mondja olyan hangnemben, mint aki nem is hallotta az előbbi visítós frekvenciákat, miközben szemüvegét feltolja orrán. Majd gördeszkája felé pillant, végigfuttatja rajta a szemét, és óvatosan a lány felé nyújta. Ekkor villan fel agyában újra az a kétely, hogy mi van ha mégis eltörik? Vagy hogyha megkarcolódik?*

[Bam]

*A fiú eléggé kétkedve nézett rá, és Mia teljesen biztos abban, hogy a fiú a napszemcsi mögött nagy szemeket mereszt rá, és bár belül a jólnevelt kislány hangja megszólalt, hogy jó lenne, ha valami kultúrált formát venne elő, és mondjuk bemutatkozna, de túlságosan el volt foglalva azzal a micsodával, amit a fiú a kezében tartott. A fiú óráknak tűnő ideig csak állt, és valószínűleg azt latolgatta, hogy merre fusson, amíg még lehet, és bizonyos fokig igaza is lett volna... És nem is hibáztatta volna érte,csak a gördeszkát sajnálta volna. Aztán a fiú megmozdul, és a szemüvegét kissé lejjebb tolja, és Mia meglátja a világoskék szempárt, és kissé lemerevedik. Tényleg nem volt jó ötlet olyan korán kimenni. Aztán hirtelen megszólal, és a lány nagy szemeket mereszt rá. A legvadabb álmában sem képzelte volna, hogy ez eljön majd. A fiú laza hangsúllyal szól hozzá, és egy szintig még hálás is saját magának, amiért nem olyan anyja által küldött puccos ruhában járkál, mert a fiú tényleg azon agyalna, merre meneküljön, és melyik hadsereget kérje fel a személyi testőrségének. De amaz csodával határatos módon, halált megvetve áll itt, és a gördeszkáját még mit sem sejtve a lány felé nyújtja, aki ajkát beharapta, hogy a hangok ne kapjanak utat, és a fiúra nézett, és csak pillantással köszönte meg, érthető okok miatt. Valószínű, hogy annak még szüksége lesz a hallására az elkövetkezendő néhány évben. Aztán a két szempár eltűnik a fekete üveg mögött, és a lány újra csak a gördeszkára figyel, és annak szenteli magát. Óvatosan megérinti, és a szemei újra felragyognak, ahogy arca is egyből szép lesz, és egy kissé kiüt rajta az ,,aranyvér” tipikus arcvonása, és stílusa, ám az elhall, és helyette egy egyedi lány áll, aki elegáns, mégis laza ruhájában örül magának, mert megérintett egy deszkát. Elég fura vágyak, no. Aztán elveszi óvatosan a deszkát, és újra nyekeregni kezd, de már csak összeszorított szájjal, nem kímélve a torkát, és ugrált, meg toporzékolt a deszkával a kezében. Aztán a fiúra vetett egy pillantást a szeme sarkából, és pár fokot elfordult tőle, és tovább örült magának. Nem sokára már odáig eljutott a deszkával, hogy már nagyon készült neki, kissé keresztbe rakta a lábait, és a deszkát nézte hitetlenkedve. Először megnézte, és megbizonyosodott felőle, hogy a föld elég egyenes-e, hiszen sosem csinált lovagláson kívül semmit, csak festett, és az ujjait edzette. Aztán végre letette a deszkát, és nagy nehezen elengedte. Majd egy óvatos pillantást küldött még a titokzatos megmentője felé, és egyik lábát feltette a deszkára. Az arca felizzott, és kiáltani akart, de ettől most már igyekezett megkímélni a tulajdonost. Végül a két karja ösztönösen fellendült, és óvatosan fellendült ő maga is, míg egy lábbal állt a deszkán, és óvatosan melléhelyezte a másikat is. Aztán kis könnycseppek gyűltek a szemébe a visszafojtott érzelmi hullámok miatt, és a gyomra is görcsbe rándult. Igaz, még nem gurult vele, vagy még csak meg sem mozdult, de már elmondhatta magáról, hogy két lábbal állt egy gördeszkán. Most jobban megfigyelte, valami hiányzott. Le is szállt róla, és lehajolt érte, majd óvatosan felemelte, és megfordította, hogy az aljában gyönyörködhessen. Nem tudta, mit jelent az ott lévő szó, igazából nem volt nagyon képben a márkákkal vagy a használattal, csak mindig ki szerette volna próbálni, hogy ne tűnjön unalmas kis angol kisasszonynak. Mert nem akart az lenni. A jobb kezével olyan óvatosan simított végig a deszkán, mint egy alvó gyermeken, és a tekintete most már megnyugodva fordult a fiú felé, és megszólalni még mindig nem bírt. Egy olyan mosoly terült szét arcán, amitől a legelfogulatlanabb szemlélő is állíthatta bizton: szép lány. Aztán megköszörülte a torkát, és újra a deszkára pillantott*

[Mia]

*Mikor a lány a kezébe vette a deszkáját Bam már akkor tudta. Nem biztos hogy túl jó ötlet volt átadni a deszkáját. Vagyis. Nem ezt a deszkáját. Otthon annyi van még neki, amelyek nem ilyen értékesek számára, de neki ezt kellett elhoznia a suliba, neki ez a kedvence. Legszívesebben most felsóhajtott volna, de nem akarta letörni a lelkesedétől már majdhogynem ugráló lányka kedvét. Életében nem látott még ilyet. Mikor ő megvette első gördeszkáját, akkor sem örült ennyire, pedig akkor igazán boldog kis fiú volt. Vagyis egészen mostanáig meg volt róla győződve, hogy akkor ő volt a világ legboldogabb embere, de lám, ez a valaki lekörözte. Kicsit félresandít a hölgyemény, mintha csak attól félne, hogy Bam valami olyat lát amit nem kéne. Pedig, addig, még nem töri szét deszkáját, vagy nem lesz valami baja a festésnek az alján, addig nem kell tartania Bamtől. Hiszen nem ismeri még ezt a furcsa idegent, és nem is nagyon beszélne ezekről a furcsa kis mozzanatairól senkinek, mert addig nem beszél másról, még meg nem ismeri. Bár, jó lenne ha legalább nevét tudná ennek az addigra már fél lábbal a deszkáján egyensúlyozó hosszú hajú szerzeménynek. Ám ez a gondolat gyorsan elhagyta agyát, mikor a lány már lendült is fel másik lábával. Bam hirtelen úgy érezte, hamarosan nagy lovagi tettet kell megcselekednie, ezért minden porcikája szinte ritmikus rezgésbe kezdtek, és izmai sorra erősen megfeszültek. Ha kell akkor most ő ugrik. Mondjuk előbb még úgy gondolta, nem gond ha ez a lány kitöri a nyakát, de azért. Mégsincs kedve kicsavarodott végtagokkal rendelkező egyedeket nézegetnie, sem pedig a gyengélkedőbe cipelnie. Az meg pláne, hogy akkor gördeszkáját lent kéne hagynia, mert mégis, ha az ölébe van a szenvedő alany, akkor a deszka már sehova sem fér el. Lábujjai egyre gyorsabb táncot lejtettek, és már várta, hogy a lány mikor löki meg a "szerelmét" és indul el vele egy rövidebb körútra. Ám semmi. Néhány pillanat múlva, a hosszú hajú leszállt a gördeszkáról, és újra kezébe emelte azt. Ennyi? Ennyi lett volna a nagy kipróbálás? Még csak futnia sem kellett a lány után, nehogy az messze guruljon? Még csak... Semmi? Bam szemei újra elkerekedtek, majd szemüvege után kapott. Ritka dolog, hogy leveszi, de most határozottan úgy érezte, hogy rendes színvilágban is szeretné megvizsgálni, ezt a számára már egyre furább teremtményt.*
- Húúhúú... *Ment át bagolyba. Ezzel vezette fel kevésbé kedves kérdését.* - Ennyi vol'? *Pislog egy párat, miközben szemüvegét, szerinte a világ legbiztonságosabb helyre, (míg mások szerint pont az ellenkezője), a farzsebébe csúsztatja.*

[Bam]

*A fiú úgy tűnik, eléggé érdeklődő, hiszen a testtartásából is ezt vonja le Mia, márpedig ő tanult ilyesmit, ez alatt az öt év alatt tényleg minden könyvet kiolvasott a könyvtárban. Ahogy felállt a deszkára, meg azt látta, hogy a fiú ugrásra készen áll, valószínűleg azt hitte, hogy a lány valami kis szélhámos, eljátssza, hogy buta mint a hatökör, és aztán elviszi a deszkáját... Nos, a szívének ez a gondolat kicsit fájt, de ezt a sajgást begyógyította az a tény, hogy két teljes lábbal állt egy négy kerekű valamin, amin nem volt kézifék, rajta meg mindenféle védő izé, és úgy állt az imbolygó, és ,,nagyon veszélyes” valamin. Aztán leszállt, és a fiú nem nyúlt a gördeszkáért, sőt... Levette a szemüvegét, és Mia ezt nagyon zavarónak találta elsőre, mert szembesülnie kellett azzal a fura kék szempárral... Mint a víz... Kissé hitetlenkedve néztek rá.. Na jó. Nagyon megdöbbenve. Felvonta a szemöldökét,és azon töprengett, mit csinálhatott rosszul, de a fiú már magától is szólalt,és amikor először kinyílt a szája, és hang is kijött rajta, Mia kissé ijedten nézte, most mi lesz. Aztán felszaladt a szemöldöke, és nem értette, mi olyan ,,huhú” benne. Majd a fiú kérdez tőle valamit, és a szemüvegét el is rakja, vagyis nem szándékozik most bujkálni. Érdeklődik... A lány arcán két aprócska, de növekvő pírfolt jelenik meg, és nyel egy nagyot, miközben újra lenéz a kezében pihenő deszkára. Aztán csak vállat von, és bocsánatkérő hangsúllyal ennyit mond:*
- Nem hinném hogy most máris szeretnél búcsút venni mindentől...
*Utalt arra, hogy tudatlansága miatt lehet csak ő hal meg, vagy ő és a deszka, vagy akár a fiú, és ő, vagy a fiú és a deszka, esetleg... Szóval hogy nagyon balesetveszélyes, na. Miánál sosem lehet tudni, hiszen nem engedték neki ezt a kikapcsolódást, és mivel megfordult nála néhány könyv, abból tudja, mi fán terem a mugli sport, és általában olyan üdülő helyet választott magának, ahol muglik is vannak, és bizonságból nagyon sokat figyelte őket. Néhány sportjukat kifejezetten ki szerette próbálni. És itt és most... Kissé szomorkásan nézett le a deszkára, melyet olyannyira megszeretett már, és a fiúra pislantott. Majd lassan visszanyújtotta. Kissé szomorkásan, de tíz centivel legalább a föld felett lebegett az élmény miatt. Aztán újra a fiú szemébe nézett az ő mélybarna szemeivel. Majd sóhajtott, és az futott át a fején, hogy mennie kéne. Talán a fiúnak is valami dolga lesz vagy ilyesmi. Ettől függetlenül nem mozdult, és szótlan állt, nagyokat pislogva a becses tárgy felé.*

[Mia]

*A fiú mosolya szélesebbre húzódik a lány válaszán. Most valamiért megsértődést várt, mert úgy gondolta egy lánynak sértő lehetnek ezek a szavak. Vagy csak ő ismeri túl rosszul a lányokat? Nem, nem az a probléma vele. Inkább az, hogy sok Londoni menő csajszival sodorta már össze az élet, akik... Hát, hogy is mondjam. Akik körömlakkot reggeliztek, arcpúdert ebédeltek, szemfestéket vacsoráztak, és kismaci helyett körömreszelővel aludtak. Szóval azokkal az igazi túlontúl lévőekkel futott össze mindig. Ám aki most vele szemben állt más volt. Vagyis, eddigi viselkedésében más volt, mert nem szeretett túl gyorsan ítélkezni. Pláne nem így, hogy még a nevét sem tudja. Ő is a deszkájára néz, aminek négy fehér kereke az égnek meredt. Pár percig csend telepedett rájuk. Egyes emberek kedvelik ezt a csendet, mert ez kivételesen nem az a nyomasztó csend volt, hanem, csak az a tényleges kis szünet volt, ami néha szükséges egy "beszélgetésben". Persze Bam, az örökmozgó még ezt a csendet sem kedvelte, mert ehhez nem volt hozzászokva. Ilyen esetekben álltalában Második mindig felordít hogy "Csavacska" amit Donor folytatott "Murlandre", majd Bam "Todomács", és végül Füles "Kuss", és ezután fél órás röhögés. A 3 érthetetlen szó mit is jelenthet, azt senki sem tudja igazán, de jó dolog rajtuk röhögni. Meg talán csatakiáltásnak is jól hangzik. De most nem volt itt Második aki elkezdené, és hogy mutatna most, ha ő felodítana, hogy Todomács? Ő biztosan jót röhögne, de hogy a lány mit szól, azt nem tudja, és nem szerette volna, ha ijedtében netán a deszkáját a földre ejtené. Mikor felemelte tekintetét, hatalmas barna íriszekbe ütközött. Eddig fel sem tűnt neki, hogy ennek a lánynak barnák a szemei. Mondjuk szemüvege mögül elég nehéz lenne. Majd újra a deszkát bámulja a lány. Bam ekkor nem bírta már szó nélkül, kezdett elege lenni a csöndből.*
- Engem így hívnak. *Bök a deszkája alján (ami most az égnek meredt) szereplő BAM feliratra.* - De a te neved nem látom sehol. *Bök a lány vállába egy óvatosat. Reméli nem veszi zokon, de nem szereti a finom úriember stílust. Valahol születésénél még kiveszett belőle.*

[Bam]
*Nos, úgy tűnik, hogy valamiért egész jól halad ez a beszélgetés...vagy mégsem. De hirtelen nem jut szóhoz, és nem tudja, hogy mit mondjon. Makogni meg nem szeretne, mert már ígyis elég hülyének nézik. Akkor meg minek feszíteni a húrt? A fiú mosolyán kissé meghökken, és inkább visszanéz a deszkára, mert az legalább nem néz rá, csak hunyorog, és csalogatja. Aztán a fiú mozgolódni kezd, úgy tűnik, mégiscsak jó volt valamire a sok művészet, bár nem sokat javítottak rajta, de azért már elég türelmes lény lett belőle is. Most már tíz perc alatt tud várni egy órát. Milyen ügyees... De a fiú unja meg előbb. Mia levonja a következtetést, és arra lyukad ki, hogy a fiú jobban szereti a beszélősebb csajokat, és ezzel kicsit megkönnyebbül, mert néha rájön a beszélhetnék, és... De.. Ki mondta, hogy barátok lesznek? A fiú is talán hasonlókat gondolt, de a lány most saját gondolatait terelgette egy védettebb helyre. Ám a fiú tekintetével találkozott újra, és úgy érezte magát, mint egy kis fiatal fruska. Megköszörülte a torkát, csak hogy csináljon valamit, és a fiú végre megszólalt. Ha ő nem teszi meg, a lány tette volna meg helyette. Aztán a fiú... Nos, nevezzük bemutatkozásnak, és a neve utáni érdeklődésnek ezeket a gesztusokat. Mia egy ideig csak ízlelgette magában a Bam szócskát,és amikor a fiú felé nyúlt, kissé nagyobb szemeket meresztett, és nézte a mozdulatot, de aztán csak egy elégedett mosoly terült szét arcán, és nagy levegőt vett, kifújta, és hallhatóan, de inkább csak csendben ebben a reggeli parkban megszólalt.*
- Az én nevem Mia. Becenevem nincsen, vagyis van, de... Nos, ha gondolod, hívj ahogy akarsz...
*Kissé belezavarodott a mondat közepénél, de megúszta ép bőrrel, és nem kell félni, mert Bam se fogja talán leharapni a fejét. Aztán újra nagy mosollyal néz a fiúra, és egy kérdés bukik ki belőle.*
- Mióta gördeszkázol?
*Kérdezi, miközben egy olyan gondolat suhan át a fején, hogyha a fiú neve a gördeszkája alján van, akkor vagy saját ,,gyártója" van, vagy ő csinálta. Ettől függetlenül majd megkérdezi, és majd ha üres és néptelen helyet talál a gyakorlásra, megteszi! Még ha a nyaka is kitörik közben, nem érdekli! Ő keményen elhatározta, hogy edzeni fog, és ő is megtanul majd deszkázni... És egy fura gondolat úszott be ,,akkor együtt deszkázhatsz vele!" Ettől a gondolattól szörnyen zavarba jött, és elpirult újra, bár lehet, hogy a fiú majd nagyot néz, de.. Már úgyis bemutatkozott, akkor meg mitől fél? Ám a kis bökésre csak mosollyal válaszolt, egy nyomi gondolatra meg pirul, mint a vacsorára szánt csirke... Borzasztó...*

[Mia]

*Mia. Egyszerű, ám mégis különleges név. Nem úgy mint az ő saját neve, amihez még hozzá is fűzhető, egy kedves kis jelző. "A komisz". Szerette nevét, de ha valaki eszébe jutatta azt a mesét mellé, akkor az nagyon közel került ahhoz, hogy Dennis tényleg komisz legyen, és újra gyújtogasson. De most vissza a lány nevéhez, ami nem más mint Mia. Életében talán egyszer találkozott egy Mia nevű lánnyal, de az nem is hasonlitható ehhez a Miához. Mio volt annak a lánynak a beceneve, így Bam biztosan nem ezzel a névvel ilelti meg a vele szemben állót, akitől még külön engedélyt is kapott arra, hogy új nevet adhasson neki. Bam szeretett becézni. Vagyis egy jó kis jelzővel szerette ellátni barátait, haverjait, és talán ami a legjobb szórakozás ellenségeit is, de ennek a Miának még talán a MűVész becézésen kívül, mást nem tudna adni. És lehet nem is olyan MűVész ez a csaj, lehet teljesen Vész, vagy lehet egyszerűen csak Mű. Szóval, még nem ismeri igazán, hogy egy frappánsan rá illő jelzővel lássa el. Kicsit megigazította sapkáját, mert egyre csak úgy érezte, hogy az nagyon szemébe nyomult, mikor kérdezett Mia.*
- Én kérlek... *Kis szünet. Pontosabban fejszámolási szünet. Szerette a számos, és logikus dolgokat Bam, de maga a számolás, csak számológéppel ment neki. Azt pedig, akármennyire is jól jönne ilyen alkalmakkor, nem hord a farzsebében. Úgyis összetörné, meg... Nem illik hozzá egyszerűen.* - Durcán, szelíden és lassan egy tucat éve. *Majd még kicsit megforgatja szemeit, hogy jól számolt-e. Végül egy önelégült mosoly, mert tényleg jól számolt. Ekkor egy kis zaj csendül fel. Pontosabban egy vadállatbömböléshez hasonló morgásféle. Bam unottan lesüti szemeit, majd nagyot sóhajtva megszólal.*
- Kajás. *Veregeti meg hasát.* - Tiéd nem? Csak nehogy azt mond, hogy már ilyen korán át is kalimoltál a sulin és meg is volt a reggeli csamcsogás. *Közben szőrös álla után kap, és birizgatni kezdi azt. Ekkor viszont végig fut agyán, hogy mit is tett. Elhívta a lány reggelizni, akarva, akaratlanul. Szóval, ilyen dolog az, amikor nem is tudod őszintén mit is csinálsz, és csak utólag esik le. Várjunk csak, ő mindig ezt csinálja! Bár nem is gond. Lehet szerez végre itt a suliban is egy bűntársat, akivel randalírozhat egy kicsit. Az meg hogy lány... Az nem számít, ha jó fej.*

[Bam]

*A fiú úgy tűnik elég sokáig elidőzött azon az egy kis szócskán, hogy Mia. Valószínűleg emlékek jutottak eszébe, és a lány most rá nem jellemző módon nem állt le kíváncsiskodni. Hiszen ha ő kérdez, akkor a másik is kérdezhet, és... Nos, ha a családra nem kerül szó, addig nagyon jó. De amikor arra kerül a sor, hogy esetleg csak egy rokon szót kell kiejtenie, felmegy benne a pumpa, annak ellenére, hogy a Silver felét nagyon szereti... És nem szeretné a fiút most úgy sejhaj lerohanni. Nagyon jó lenne, ha még összefutnának, és a fiú nem kerülné el nagy ívben, hanem mondjuk legalább köszönne... Elmondhatná magáról, hogy... A fiú már méregeti, mintha nevet akarna neki adni. Lehet már talált egyet, és Miának az a furcsa érzése támadt, hogy a fiú nem jó felé tapogatózik a sötétben. Ezt valahogy megérezte. Aztán a kérdésére a fiú sapkája a szemébe tolódott, és ő ezt egy laza mozdulattal kicsúsztatta onnan, majd számolni kezdett. A lány úgy segített volna, ha tudott volna, de sajnos ebben nem tudott, mert még csak most ismerte meg Bamet. Aztán lassan megszületik a válasz, és erre Mia szemei elkerekednek. Nos, akkor érthető a profi szinten űzött sport, és akkor minden bizonnyal tudná tanítani őt is... Megborzongott a meleg napsütés ellenére, és nem sokkal ez után valami vad morgást hallott. Első gondolata az volt, hogy valami vadállat közeledik, és meg fogja őket enni, a következő, hogy egy Királypiton kígyó üldözi a reggelijét, ám a végül a fiú csak lesütött szemmel sóhajtva megjegyzi, hogy éhes... Igen, megjegyzi. Lehet nem ezekkel a szavakkal, de Miát sosem zavarta ez. Mindig azt szerette volna, ha vele nem bánnak kivételként, mert előtte mindenki csak illedelmesen viselkedett, és szólalt meg, nézett, a testtartás is tökéletes volt... soha semmilyen baki vagy kivétel nem fordulhatott volna elő, mert az szörnyű lett volna. Ezért ez a fiú nagyon szimpatikus volt neki. Nem érdekelte, hogy mit csinál, önmagát adta, és nem játszotta meg az agyát. Mia is szeretett volna olyan lenni ,csak még nem lelte meg teljesen a saját hangját. Aztán jön a kérdés, amin elneveti magát, és a fejét rázza, mert hirtelen nem tud megszólalni. Egyszerűen olyan viccesen fogalmazott a fiú, hogy kitört belőle a nevetés, és a hangtalan tájon csilingelve hangzott fel. Aztán megköszörülte a torkát, és igyekezett normális arcot vágni.*
- Nem, még nem reggeliztem. És ha tényleg nem gond, veled tartok...
*Bugyogtak fel belőle a szavak gondtalanul, immár minden gátlását és hasonlót levetkőzve, és szabadjára engedve azt a Miát, aki odabent sokáig leláncolva tengődött. Aztán a fiú kezét követte, és nézte a kis szakállt, de nem kritikus szemmel, hanem csillogó szemekkel, és most megint jobban megnézte magának. Aztán a tekintete újra a gördeszkára siklott, és az jutott eszébe, hogyha a fiú ezen megy enni, talán a kajálás végére beér a Nagyterembe... Nos, majd fut. Nem érdekli. Bár sosem sportolt, mert annak nem volt általában jó vége... Aztán belegondol, és elképed saját magán. Ő képes lenne elkezdeni sportolni, ha van aki segít neki?*

[Mia]

*A lány nevet. N-E-V-E-T? Ám kacaja nem gúnyos volt, sokkal inkább kedves. Biztosan furcsálta Bam nyelvezetét, de sajnos a fiút 11 éves kora után illemre nem igazán tanították. Hiszen édesapja is ugyanilyen szabadszellem mint Dennis, sőt még nagyapja is az volt, és talán még az a bizonyos Georg dédnagyapja is, akinek nevét már szerencsére nem kell viselnie. (A Georg nevet nem igazán szívleli.) Valószínű egészen Ádámig visszavezethető ez a kicsit zakkant viselkedés. Mert ha úgy vesszük, Ádámban is volt már valami szabadság vágy, hogy evett abból az almából. Arcán, amin eddig is egy fura mosoly volt, most még szélesebbre húzódott szája. Jó volt végre hallani egy ilyen könnyed kacajt, és nem azt, hogy "mibajod?". Kicsit megvkargatja nyakát, (mert időközben szőrnyen viszketni kezdett) és várja a még nevetős leányzó válaszát, ami nemsokára megérkezik.*
- Helyes. *Kacsint, majd csettint egyet, és Miára szegezi mutatóujjait. Ezt akkor szokta csinálni, ha nagyon nagyon okosnak érzi magát, ha valami hatalmas ötlete támad, vagy ha a beszélgető partnerének támad okos ötlete. Most mind a három érvénybe lépett, de mégsem csettintett háromszor, elég volt ez az egy. És, hogy baj-e, hogy velejön a hölgy? Deszkája után nyúl, becsapja hóna alá, majd a kastély felé indult.*
- Akkor lenne gond ha velem tartanál, ha netán a halálba lépkednék, mert nem szeretném ha a halottkémek sokáig turkásznának a cuccaim között. Vagy ha épp gyújtogatni készülök. *Majd egy gonosz mosolyt ejt Mia felé, miközben fejével biccent, hogy ideje lenne neki is megindulni.* - De ha nem penderülsz gyorsabban akkor bizony az éhalálba kergetsz. *Majd korran mégegyet a gyomra, amire oda kap.* - Nyugi. *Mondja mintha csak valami kedvenc kis állatkájához beszélne, majd újra Mia felé fordul.* - Látod, már mérges.

[Bam]

A fiú meg elég furcsán nézte azt, hogy ő nevet. Talán nem szabad? Szabad országban élünk, éljen a demokrácia, hát akkor vidáman, és felszabadultan nevet, de nem tesz hozzá. Aztán Bam lassan kellemesen meglepődött képet vág, és valami csillogást is lát talán a szemében. Aztán jön a kacsintás, amitől a lány újra csak zavarba jön, de nem szól megintcsak semmit sem. Miért pirul ennyit? Legalább valami oka volna rá... Aztán a fiú egy ,,minnyászétesek" laza mozdulattal a hónalja alá teszi a gördeszkáját, és elindul. Aztán hallgatja a fiút, és közben újra csak szétömlik az arcán egy XXL-es vigyor, és ha már jól kikacagta magát, legalább egy nagy kuncogást megenged magának. A  gonosz mosoly láttán kissé csintalan ábrázattal válaszol, és amikor a fiú a penderülésről beszél, nekilendül, és könnyed kis ugrándozással utánaered, és mikor mellé ér, a fiú arcát nézi fürkészve, de inkább kíváncsian, várakozón, nagy mosollyal, és csillogással a szemében, majd jót kuncog a fiú hasára tett megjegyzésre is. *
- Nos, akkor meg kellene nyugtatni... Mindjárt ott vagyunk... Meg nincs semmi baj...
*Csilingelte, miközben minden egyes arcizma rángatózott, és a szája sarka meg erősen felfelé kanyarodott. Aztán majd ideget széttépő gondtalansággal ugrándozott a kastély felé, Bam oldalán, és nem érezte magát kényelmetlenül. A fiú mellett annyit nevethetett volna, amennyit akar, nem nagyon hívták volna ,,neveletlennek" ezen az oldalon. Ajkát is beharapta, és nagy levegőt vett, hogy lenyugtassa magát. A két alak lassan, de biztosan eltűnt a színről, és a tölgyajtó dörrenése jelezte a kastélyba való belépésüket. Mia úgy érezte, hogy az anyját ez a fiú nagyon birizgálná, és ez még csak növelte az örömét, és a Nagyterembe már tényleg úgy lépett be, mint aki egy nagyon jó fej ismerősre tett szert. És ez az arcáról kilométerekre sütött.*

A következő nap (gyengébbeknek: vasárnap) ugyan úgy kora reggelén...

[Bam]

~Hülyeség, de akkor is!~
*Suhant át a göndör fürtök alatt a gondolat. Ugyan hogy lehetne itt ma reggel is itt a srác olyan hamar? Mia még hamarabb kelt fel, mint tegnap, és vagy háromszor öltözött vissza a pizsamájába. Igen, a nagy elhatározottság... Végül a tükörbe nézett, és úgy döntött, nem fogja érdekelni. Max leég. És akkor? Kinek gáz az, ha nem neki? Ő meg... Amúgy is csudabogár a suliban, kinek tűnne fel, hogy kint ül? De a szobájából mégis szájrágva lépett ki, mint aki nem tartja túl jó ötletnek. Tulajdonképpen jobb lett volna a kh-ban megvárni, vagy ilyesmi, de menőkéje támadt. Mosolyogva lépett ki a portrén, a tegnapiakra gondolva, jót nevetve magában rajtuk. Kiérve néz csak végig magán, kissé felemás színű zokni, egy világos sárga top, és egy elegáns háromnegyedes nadrág. Szép összeállítás a szandálkával. Hol járt az esze, amikor öltözött? Szerencse, hogy a reggeli fogmosást, és arcmosást nem hagyta ki... A fésülködés... Nos... Hagyjuk... Egy lófarokba kötötte a loboncát, és a tegnapi padra ült le. Először csak egyenes háttal, keresztbe rakott lábbal, majd türelmetlenül állt fel, és nézett végig az utacskán, de sehol senki. Visszaült, és a száját rágta. Akkor is hülyeség! Itt vár valakire, aki még csak el sem fog jönni. Az toronyórára pillantott, és felkuncogott idegesen. Persze, hiszen még van fél órája. Mély levegőt vett, és várt.*
~ Úgysem fog eljöniii!~
*Kántálta egy kis gúnyos hang a fejében, de ő csak egye türelmetlenebbül várt.*

[Mia]

-Raaaaarrrr! *Mordul fel Bam, miután rápillantott órájára. Álma megint csak messzire elkalandozott, és újra ébredésre késztette a fiút. Morcosan fordul be a fal felé, és nézi azt egy darabig. Miért kellett már megint felébrednie? Minek, ha egyszer tudna aludni? Igaz a tegnap délelőttje egész jó volt. Leszámítva azt a nagyobb esését, aminek a nyoma még mindig sajog. Egy mosoly rajzoldik Bam arcára, ami mintha minden álmosságot, és rosszalló gondolatot elűzne a fejéből, majd arra készteti, hogy felüljön az ágya szélére. Körbenéz a szobáján, és lám még mindenki alszik. Milyen érdekes. Eddig mindig Bamet ébresztették a többiek, zörgésükkel, készülődésükkel, és most mintha csak a sors adná neki ezeket a napokat, hogy visszafizesse minden kellemetlen ébredését. Mosolya egyre gonoszabbá alakul, és arcára szinte egyértelműen rárajzolódik, mire is készül.*
- Úúújra köszöntöm önöket, immáron háromnegyed hétkor...!!
- Dennis! Te beteg vagy?! *Vág szavába egy frissen ébredt hang. A fiú a homloka után nyúl, arcára megjátszott aggodalom ül, majd néhány perces csend után megszólal.*
- Ha az, hogy agy nélkül születtem betegségnek számít, akkor minden bizonnyal igen. *Mondja hatalmas komolysággal az arcán. A másik nyöszörögve még válaszolt neki valamit, de Bam már nem figyelt oda rá, csak lassan felöltözött, amit végig egyik kedvenc dalának éneklésével tett színesebbé. Mikor végre készen lett, elégedett mosollyal távozott a szobából. Újra a lépcsőknek vetette magát, amik megint nem hagyták. hogy a Déli szárnyba eljusson. Bár, mintha mai nap tényleg nem is oda szeretne menni. De akkor mégis hova? Mi jobb szórakozást tudna magának, minthogy a Mardekárosokat bosszantsa? Mikor a bejáratnál állt, akkor tudta meg a választ. A Parkba szeretne menni. De miért? Hiszen a lány úgysincs ott. Lehetetlen, hogy minden reggel kimenjen oda valaki... Bár ahogy tegnap megismerte, elég fura szerzet ez a Mia, és lehet ma is ott van. Még hosszú ideig tanakodott az ajtóan, mire megindult kifelé. Két véglet lehet, vagy kimegy és összefut Miával, vagy pedig nem lesz kint senki, és akkor szabadon gurulgathat ide-oda. Mindkettővel jól jár, bár jobb lenne, ha a lány is ott lenne, hiszen. Már lassan  két éve annak, hogy Creed elment a suliból, és azóta nem találkozott itt még egy olyan őrültel akivel jól kijött volna. És akármilyen meglepő, még Bamnek is szüksége van társaságra. Lassan lehajtott fejjel gördül végig az úton. Sokáig nem is emelte fel a fejét, csak mikor már érezte a Parknak a friss levegőjét. Ám akkor is csak szemeivel nézett fel, nehogy valaki mással fusson össze véletlenül. A padon, ahol tegnap Mia ült, ma is ült valaki. Lassított kicsit, és úgy közelített a pad felé. Ahogy egyre közelebb ért, egyre ismerősebbé vált neki a lány. De még mindig nem tudta, hogy tényleg ő az. Mindegy egyszer él.*
- Koráááán van! *Majd átugrik a padon, és lehuppan arra.* - Szia Mia! *Köszön oda hatalmas mosollyal, az immáron már jól láthatóan Miának.*