Roxfort RPG

Az alagsorban minden sötét, és legszívesebben nem is nyúl az ember semmihez.
Ám beljebb...
Ablak hiányában a falikarok meleg fénye világítja be az egész helyiséget - mára már szinte rá sem lehet ismerni Piton professzor régi tantermére -, a falak mentén alacsony bájitalhozzávalós szekrények, fölöttük könyvespolcok és tárlók sorakoznak. Az üstöket az asztalok mellett lehet felállítani a kijelölt helyeken. A tanári asztal egy bő arasznyi magas pódiumon áll a diákok egyszemélyes "padlapos-ülőhelyeivel" szemben.
Az órák előtt és után mindig tisztaság és rendezettség uralkodik a teremben, s a pince dohos szagán kívül itt mindig érezhető a levegőben némi fém- és nedves földszag. Pedig a padló kőburkolatos...

Bájitaltan. Nem, ez így nem jó, mert nem érzékelhető a hangsúly. BÁÁ-ji-tal-TAN. Rendben, akkor kifejtem.

Én hollóhátas vagyok. Klubhelyiségünk a nyugati szárny magas tornyának felső szintjén található. Ott vannak a cuccaim, ott töltöm a szabadidőm jó részét. Ki tudod találni, hol tartják a Bájitaltant? Bingó! Az alagsorban, egy másik szárnyon. Ez persze csak a kisebbik probléma. A gond inkább az, hogy fogalmam sincs, mit keres az a három betű a tantárgy nevének elején. Semmi bájos nincs benne, épp ellenkezőleg. Pálca helyett késekkel, mérlegekkel és üstökkel kell babrálnunk. Nekem személy szerint a hagyományosabb főzőcskézés is komoly kihívásokat okozna, nemhogy az ilyen csodaszerek elkészítése. Mondjuk azért nem vagyok rossz benne, de mostanában ritka mód utálom.

A tanár se mondhatnám, hogy sok színt visz az életbe. Még viccelődni se nagyon lehet az óráján. Karót nyelt, szigorú tuskó. De most komolyan, csokit tesz egy gyerek elé, aztán megbünteti, mert az megette. Mégis miféle ember az ilyen? Néha elgondolkodom, vajon a felnőttek tényleg voltak gyerekek, vagy ez az egész csak kitaláció? Akárhogy is, ennek az alaknak nem tippelek sok időt a Roxfortban.

A helyemen ülök, csendben, ez a kettő így együtt már különösen ritka, értékelendő gesztus. Ma jónak tervezek lenni, nem kívánok büntetőmunkát, és a Hollóhát is le van maradva pontokkal. Ez persze nem jelenti azt, hogy olykor nem fogom egy iciripicirikét feszegetni a határokat. Elvégre azért vannak a határok, hogy feszegessük őket. Hogy miért? Nos, ha ez a kérdés megfogalmazódott benned, akkor szomorúan közlöm, hogy semmit sem tudsz a tizenéves lányokról.

Ma jegyre dolgozunk, ami különösebben nem zavar, csak az üzenet, amit hordoz. Legyünk egyre szorgalmasabbak, vegyük egyre komolyabban a tárgyat, elvégre közeleg az RBF. Minnietől tudom, hogy a tanárok erősen túlreagálják ezt a vizsgát, és nem hinném, hogy pont ennél a fickónál lenne ez másként. De ma jó leszek, ma jó leszek, mondogatom kimérten. Csendben dolgozom, még ha közben átkokat is kell mormolnom magamban, Oakly professzoron vizualizálva hatásaikat. Densaugeo, Fronscresco, Carbunculus, Pofix, no meg az idei kedvencem, melyet ugyan még nem sajátítottunk el, elképzelni azért már eltudom a célszemélyen. Levicorpus.

Deja vu bájitalt készítünk, azaz valami olyat, amiről tudnunk kéne, hogy micsoda, ismerős is, csak éppen péntek délután lehetetlen lenne felidézni a nevét. Szerencsére nem engem kérdeznek róla, így bátran terelhetem figyelmem nekem kedvezőbb irányokba, például a közelgő hétvégére, melynek előszele hatékonyan tompítja az óra élét.

A táblán részletesen láthatók a bájitalhoz szükséges lépések. A professzor mindent aprólékosan feljegyzett, így igen nehéz lenne elrontani a dolgot. Ennyiben legalább a korábbi tanáraink előtt jár, ott gyakran megesett, hogy csak nagyjábóli utasításokat kaptunk, aztán persze nem tetszett nekik a pontatlan végeredmény. Első blikkre úgy tűnik, hogy csak vízre, porított unikornisszarvra és holdkőre lesz szükség. Azért egyszer még átfutom a táblát. Á, igen, hunyorszirup is kell. Jaj, remélem, a porítást nem nekünk kell csinálni. Ráérősen ténykedek, így nem elsőként kell a vitrinekhez mennem, és láthatom, ki mit és honnan vesz elő.

Első lépés. Tizenhat lépés van?! Oké, tehát első lépés. Előkészítem a hozzávalókat, felteszem alacsony lángra a vizet. Hetvenöt másodpercig kell várni. Akkor számoljunk. Egy, kettő, három, négy, most komolyan számoljak el hetvenötig? Végül úgy döntök, jó lesz akkor hozzáadnom az unikornisszarvat, amikor az előttem lévő lány teszi, ő nagyjából velem egyszerre kezdett. Aztán jön a holdkő, egészen addig, míg zöld nem lesz a cucc. A zöldnek egyébként jó néhány árnyalata létezik, de ha belékötne, megmondom, hogy ő volt pontatlan.

Ezután kevergetni kell. Lassan. Mélyet sóhajtok. Szerencsére már többeknél bugyog a főzet, így a hangeffekt még az elfogadható tartományba esik. Legyél már kék, Merlin köpjön beléd! Nem vagyok én házimanó, hogy fél napot itt kevergessek. Előbb-utóbb kékké is válik, vagy legalábbis kékessé, így jön ismét a holdkőzet. Ezt addig kell adagolnom, amíg lilára nem vált a folyadék. És én még olyat mertem mondani, hogy ez a tanár nem visz színt az életbe! Hisz az egész óra csupa színkavalkád.

Eljutok egy várakozós pontra, ahol hét percig hagyni kell a cuccot. Ez elsőre tök jónak is tűnik, de mit fogok csinálni abban a hét percben? Körbenézek, ki hol tart, mivel foglalatoskodik. Tempó tekintetében egész jól állok, akik előttem vannak, a további lépések hozzávalóit adagolják ki. Először beszédbe akarok elegyedni a mellettem lévővel, de aztán idebenn szólnak, hogy nem pajtikám, ez nem az az óra. Nagy a kísértés, hogy előhúzzam táskámból a Szombati Boszorkányt, és minden akaraterőmre szükségem van, hogy ellenálljak. Végül, ha szenvedve is, de hozzálátok a következő műveletek előkészítéséhez.

Kevergetés, kavargatás, adagolás, színcsekk. Ezek különböző kombinációi váltják egymást. Ha én alkottam volna meg ezt a bájitalt, biztos így nevezem el: Az Unalom 50 árnyalata. Mindenesetre én magam is meglepődök, amikor a türkizkék ponton ténylegesen türkizkékké válik az ital. Nem mintha nagyon aggódnék a színek miatt. Úgyis csak a legutolsót látja majd, mit számít, milyen sorrendbe jutunk el oda?

Már a hetedik lépésnél járok. Magas láng. Annyira megörülök ennek az apróságnak, hogy amennyire csak lehet, forralni is kezdem. Lángjaim hangja és fénye messze elnyomja a körülöttem lévőkét. Néhányan odanéznek, miközben én nagyon finoman, szépen lassan veszem vissza a lángokat arra a szintre, amit igazából magas lángnak tartanak az emberek, már amikor épp nem a bugyutát játsszák. Közben boldogan fürdök a néhány másodpercnyi figyelemben és somolygásban.

Várakozás, várakozás. Rövid nyújtózkodást tartok, miközben az aktuális, vörösből narancsba átmenetet lesem. Az én kezeim nem szoktak ennyi munkához. Valamelyik srácot biztosan rá tudnám venni, hogy keverje nekem tovább. Egy mondatba kerülne az egész, maximum kettő, meg némi szempillarebegtetés, és kész is a bájital. Nem fél óra kevergetés meg adagolás. Ezt a húzást persze a professzor bizonyára nem értékelné, így csak morcosan felmarkolom a kanalat, a szegény eszköz kis híján megreped haragomtól. Csak nyugalom, Alycia. Eddig minden órád véget ért egyszer, nincs semmi ok azt feltételezni, hogy pont ez lenne a kivétel.

Bájitaltan
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/e3/e7/9f/e3e79f07b0c6a034e6375ed7bbeb0c99.gif)

Nehezen hiszik el az emberek rólam, hogy nem vagyok sötét. Az órák többségén felveszem a némaság köpenyét, jótékony fátyolozásából pedig csak akkor bújok ki, ha szánt szándékkal kérdeznek is tőlem valamit. Való igaz, volt már pár kisebb balhém. Az a Griffendéles megérdemelte, amit kapott, kellett neki úgy néznie Lilire, és ha még egyszer a szemem elé mer kerülni, s nem hajtja le a fejét, nem fogok habozni megismételni, amit egyszer már kapott tőlem. Meg aztán ott az az incidens faszom Vulkanovval. Köcsög bolgár, totál rám kattant, mióta a fejébe vette, hogy én vagyok az Antikrisztus. Tehát nem, nem vagyok épp a tanárnak gúnyolt suhancok kis kedvence.
Mégis van két olyan nap a héten, amit igazán várok. A bájitaltan a mágiatudomány olyan ágazata, amihez keveseknek adatik meg a tehetség és az érzék. Bár a minimumot még abból is teljesítem, ami rohadtul hidegen hagy, mert csak azért járok oda, hogy Lilinka mellett lehessek, a többit pedig szótlanságom ellenére is komolyan veszem, egyedül ez, és az átváltoztatástan az, ami valóban a szenvedélyem. Mindkettő alapos ismerete és megértése hozzásegít az alkímiai tanulmányaimban való fejlődéshez. Téves, hogy az alkímia csak egyszerű kotyvasztás, de akik nem képesek tisztelni a mágiát, azok aligha tudják egyáltalán felfogni a hermetizmus lényegét. Nem hogy a Magnum Opus csodáját.
- Без кота́ мыша́м раздо́лье. - szólok Hús a húsomhoz, miután már percek óta a tanár érkezését várjuk a teremben. Nem szokása késni, de a szünetek elegek ahhoz, hogy egyesek megfeledkezzenek magukról. De valahogy mégis imponál, hogy az ilyenkor bekövetkező káosz után egyszerű jelenlétével képes rendet teremteni.
Mint mindig, most is a mardekáros brancs közelében foglalunk helyet, elválasztván a kígyókat az oroszlánoktól, egymás mellett álló üstökkel. Egyszerűen és könnyen segíthetem, ha elakad vagy nem tud valamit, és azokat a feladatokat is én csinálom helyette, amik veszélyesek számára. Nem szeretem késsel a kezében látni, tudom, milyen porcelán a bőre.
Nem különösebben foglalkozom a többiekkel. Mióta tudom, hogy Caelius is arra hajt, hogy legyen kiről lesnie, már háttal állok neki. Amúgy sem mulattat, hogyan rontja el a főzeteit. Húsomtól nem féltem a módszereim, és a Møvrede ikrektől sem, de attól, mert egy szobában alszunk, még nem vagyunk spanok. Ezen az se javít, amikor lassabban beszél hozzám, mert azt hiszi, csak így értem meg mondanivalóját.
- Ни пу́ха, ни пера. - testvéri gesztusom után elengedem a kezét, mikor hallom a tanár érkezését. A megrökönyödött tekinteteket épp leszarom. Úgy sem értik...
Kihúzott háttal, egyenesen, a hátam mögött összekulcsolt kezekkel állok az üstöm mögött. Éppen csak egy pillantásra van szükségem a táblán, lopva pedig Greissre nézek. Rengetegszer kérte tőlem ezt a bájitalt, én pedig minden alkalommal elkészítettem neki, hogy segíthessek szenvedésein, ahogy az egy jó testvérhez illik. Nem, vér szerint nem a rokonom, családunk neve is különbözik, de attól még testvérek vagyunk. Egy futó mosoly vet sötét árnyékot arcomra, ez az óra így túl könnyű lesz. Már akkor is tökéletes volt a főzetem, amikor egy hónappal ezelőtt is ez volt a feladat. Lerítt a mozdulataimból, hogy gyakorlott vagyok benne, pedig ez a Durmsrangban is csak idei tananyag lenne. Hirtelen pedig csak egy módszer jut eszembe, amivel túl tudom teljesíteni magam.
- Faelodja az aggódázst, maegzünteti a zorongázst, zsilapítja az izsgalmat. - válaszolom azonnal, még csak nem is pislogok. Akcentusom szokás szerint jól érzékelhető, de nem fontos, ha így is megértik, amit mondani akarok.
A szekrények kitárulnak, s a többiekhez hasonlóan én is odamegyek, hogy elvegyem, amire szükségem van. Különben egyáltalán nem olyan bonyolult a recept, mint aminek beharangozzák. Csak egy titka van, hogy pontosan le kell másolni, amit a recept ír, minden vonatkozásban. Első sorban az a lényeg, hogy az alapanyagok mennyisége legyen teljesen pontos. Ha elrontod az arányokat, vagy többet raksz bele például a hunyorszirupból, akkor a használó akár örökké tartó álomba is zuhanhat, amiből magától nem kel fel. Helyesen elkészítve viszont a legjobb szorongásgátló, ami bármilyen idegességet felold. Nem véletlen ezt készítettem el, amikor Greiss hozzám fordult a problémájával.
Csak három dologra van szükségem az alapanyagok közül, ráadásul a mozsárral sem kell szenvednem. Az unikornisszarv és a holdkő már eleve porított állaggal érkezik a hozzávalókat áruló boltokban, azokat egy közönséges mozsárral aligha lehetne egyébként is porosítani. Az üstöm mellett lévő asztalon felszabaduló helyre így odakerülhet egy tál meleg víz, egy szappan és egy törölköző is. Nem féltem bemocskolni a kezem, de főzéskor mániám újra és újra kezet mosni, nehogy véletlenül bármit elrontsak. A legkisebb szennyeződés is jelentősen ronthatja az elkészült ital minőségét. Az alapanyagok mellé pedig egy megbájolt homokórát is kikészítek. A különlegessége, hogy be lehet állítani, mennyi idő, mire lepereg az utolsó szem homok belőle. Praktikusabb, mint a hagyományos órák, talán csak a zene jobb időmérő ennél.
Megtöltöm az üstöm a kellő mennyiségű vízzel, alatta pedig alacsony lángot hevítek, miután beállítom a homokórát a kellő időre. A többiek már rég belekezdtek a főzetbe, mire én nekiállok, de nincs okom aggódni. Több időt vett igénybe az előkészület, de a színvonalas eredményhez ez szükséges lépés volt. Emellett nekem már nincs szükségem arra sem, hogy egyáltalán lessek is a tábláról. Ismerem a főzetet, illene már fejből tudnom. Mindemellett Oakley professzor intő szavai se kifejezetten zavarnak a súgással kapcsolatban. Lilivel nekünk már rég nincs szükségünk nyelvekre ahhoz, hogy megértsük egymást. Ha épp alkalmam adódik rá, egy-egy apró utalással, mozdulattal, pillantással adom a tudtára, mire figyeljen még. Nem szeretném, ha kihagyná például a hunyorszirupot.
Mikor a homokóra lepereg, hozzáadom üstöm tartalmához az előre kimért mennyiségű, porított unikornisszarvat, majd apránként, s inkább érzésből adagolom hozzá a holdkövet. Másodperceken belül elérem a kívánt, zöld állagot, ami néhány, az óramutató járásával egyező irányba történő kavarás után kékké válik. A kavargatás alatt fél kézzel újra a homokórát állítom be, előre, mert most van rá időm, de még nem indítom el. Újabb holdkőport rakok a főzetbe, míg lilává nem válik a folyadék, s csak ezután fordítom meg az órát. Hét perc...  alacsony lángon.
Megemelem tekintetem, hogy lássam, ki hogyan halad. A legtöbben már túljutottak ezen a szakaszon, s jóval előttem járnak. Nem aggódom emiatt különösebben, nincs miért tartanom. Innentől kezdve már csak azzal kell foglalkoznom, hogy mindenből pontos adagokat adjak hozzá. Hét perc pedig rengeteg idő kimérni mindezeket.

Azt hiszem, hogy soha nem titkoltam, hogy mennyire utálom a bájitaltant, teljesen mindegy ki tartja. Pitontól paráztam, de a halála után rájöttem, hogy kedveltem is, Lumpslucknak idegesített a H-val és B-vel fűszerezett tenyérbemászó kedvessége, az új fickó pedig... asszem tőle is félek. Különösen ma, hogy jegyre fog menni a mai napi órai munka.
 A mai a hét, vagy inkább hónap azon ritka napjainak egyike, amikor könyv van a kezemben, és idegesen lapozgatom oda-vissza azt a negyven oldalt, amit eddig vettünk. Tudom, ha visszamehetnék az időben, ugyanúgy nem azon gondolkoznék, hogy tanulni kéne, hanem a hétvégi bulit tervezgetném, azon gondolkoznék, hogy kapjam le azt a Warren csávót a seprűjéről úgy, hogy közben ne hagyjam közben Crewere mindkét hugrás terelőcsajt, vagy azon agyalnék, hogy mit próbáljunk ki Alexisszel legközelebb, amikor találunk egy magányos fél órát és egy kihaltabb részt a suliban. Most, hogy meg fogom kapni érte a büntetésem, viszont bennem van az, hogy basszus, tanulnom kellett volna. Azért végül leteszem a könyvet, mert nem akarom, hogy teljesen hülyének nézzenek.
 Összerezzenek, amikor becsapódik az ajtó, magamban anyázom is rendesen a tanárt. Komolyan, miért kell keménykednie? Ha én tanár lennék, tutira jobban csinálnám, egyszerre lennék kúl és nem para, és szeretném a diákokat, nem lennék velük szemét. Jó, nem tudok semmit a bájitaltanról, de akkor is... Biztos sokkal jobban csinálnám. És még stresszel is engem külön direkt. Legalább nem engem kérdezett, gőzöm nincs róla, mi volt a válasz. Fura, hogy Hagennek van ideje ezekkel foglalkozni, én biztos nem tudnám rászánni magam így, hogy annyi minden történik körülöttünk.
 Lemondóan sóhajtok, amikor Dom rám néz, összepillantok Matt-tel, azután felállok, és elmegyek alapanyagot keresni. Kell egyszer... unikornisszarv, porított holdkő... meg hunyorszirup. Jó, odafigyelek és menni fog! Túléltem Pitont, túléltem Umbridget, túléltem a háborút, túléltem Vulkanovot, nem pont annak a kis köcsög Adriannek az apja fog kinyírni, ha már T.K.-nak sem ment! Megcsinálom!
 Érzem, kicsit visszább tér belém az élet, amikor leülök az üstöm mellé, a pálcám segítségével teletöltöm vízzel, azután nekiállok a bájitalnak. Basszus, nem lehet olyan nehéz, megcsináltam tök finomra a nyáron azt a spagettit! Ott is csak követtem a leírást a szószos üvegen, és tök finom lett. Itt most háromszor annyi lépés van, de akkor is ugyanaz. Ha meg nem lesz jó, akkor nem issza meg senki, és pont.
 Azt mondja... öt uncia unikornisszarv, hetvenöt másodperces alacsony lángos vízbe... jó, ez sima. Van egy perc szünetem. Azután majd kell a holdkő bele, amíg zöld nem lesz. Na, ez nem is olyan unalmas. Előveszem azt az ócska zsebórát, amit erre az órára vettem direkt, és felhevítem a tüzet, amikor háromnegyednél van, szóval majd a következő egésznél mehet bele a szarv. Amíg várok, kicsit körülnézek, hogy ki hogy halad, azután folytatom a bájitalt.
 Egésznél beleöntöm a szarvat, azután elkezdem lassan, óvatosan beleszórni a holdkövet. Sajnos azt nem mondták, milyen zöld, úgyhogy a világoszöld leghalványabb árnyalatainál már visszább veszek a holdkőből, és ugrok a második lépésre. Már csak tizenöt van, meglesz ez! Óramutató járása felé keverni, amíg kék színű nem lesz. Tényleg nem értem, mi ebben a nehéz... ja, és leveszem a tüzet is az üst alól.
 Viszonylag gyorsan világoskékes lesz a bájital, akkor abbahagyom a keverést, és elkezdem beleszórni a holdkövet. Kicsit kezdek ideges lenni, amikor nagyon nem akar olyasmi színűvé válni, csak rózsaszínné, de azután megnyugszom, amikor kicsit besötétül, és ugrok is a következő lépésre... Alacsony láng hét percig, aminek eredménye, hogy rózsaszín lesz. Jó, akkor ez is sima szakasz. Ránézek az órára, azután elkezdem melegíteni a bájitalt. A probléma ezen a ponton kezdődik.
 A bájital tényleg elkezd rózsaszínes lenni, de már úgy másfél perc körül full rózsaszín, két percnél pedig elkezd halványulni a színe. Fú, most mit csináljak? Ha kivárom a hét percet, akkor biztos, hogy nem lesz rózsaszín, de ha nem várom ki... pedig mindent csináltam, ahogy mondták, miért az én hibám, hogy nincsenek pontos utasítások? Jó, emlékszem, hogy a könyvben voltak kis karikákban színárnyalatok emellett a recept mellett, de ha színvak lennék, akkor nem menne. Annyit azért leírhatott volna, hogy fűzöld, vagy inkább mardekárzöld.
 Végül úgy döntök, hogy lekapcsolom a lángot, és megpróbálom ezúttal pontosan követni a többi lépést. Óramutató járása szerint háromszor megkeverni, két csepp hunyorszirup, és főzni, amíg türkizkék nem lesz... jó, ez sima. Most csak várni kell. Először szép zöld lesz, azután kicsit kékes, azután jön ez a csúnya barna, azután biztos jön a türkizkék is. Egyszer. Jó, ezúttal türelmes leszek, biztos jön az a türkizkék. A buborékok már türkizesek legalább.
 Oldalra nézek, hogy ki hol tart, de se Domé, se Hagené, se Matté nem így néz ki, ami vagy azt jelenti, hogy túllendültek ezen, vagy azt, hogy elrontottam... francba már ezzel az egész tantárggyal! Mindegy, most már nem tudok mit csinálni, csak ülök, és várok a türkizkékre.

(http://66.media.tumblr.com/74a1d63e3ba1f3d90e624b1911ccc802/tumblr_o50wc7d36v1tvdu5mo5_250.gif)

Oakley professzor tekintete néhány másodpercig kényelmetlenül nehezedig Smethwyckre, azután rövid időre átvándorol a Romanovna fiúra. Néhány másodpercet vár a válaszok után, kényelmetlen csendet teremtve, mielőtt megszólal, már az osztály egészének intézve a szavait.
 – Helyes. 5 pont a Hollóhátnak... és 5 pont a Mardekárnak is. Ez egy rendkívül hasznos bájital például vizsgák előtti szorongásra, bár ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy a szorongás nagyrészt elkerülhető lenne akkor is, ha egyszerűen megtanulnák az anyagot.
 A bájitaltan professzor csendben figyeli a dolgozó diákokat az óra elején, látszólag nem téve semmi mást, csak arra ügyelve, hogy elkapja a csalni próbáló diákokat. Azok, akik megpróbálták volna normális körülmények között, valószínű kétszer is meggondolják, hogy ezen az órán is érdemes-e így tenniük. Azokat viszont, akik egyáltalán nem próbálkoztak volna puskázással, valószínűleg egyáltalán nem zavarja Oakley professzor tekintete. Csak az óra első harmadának végén áll fel a székéből, hogy körbemenjen, és ellenőrizze, hogy haladnak a diákok. Először a mardekáros oldalra indul.
 Till munkáját csak néhány másodpercig figyeli, inkább azért néz körül, hogy ellenőrizze, van-e bármi a közelben, amivel a prefektus segíteni próbál a körülötte ülőknek. Sokáig keresgél, de végül úgy kényszerül tovább menni, hogy nem talált semmit. Edevane munkája felett viszont elidőzik néhány másodpercet. A mardekáros fiú kotyvaléka meg sem közelíti azt, amilyennek ki kellene néznie, egyik fázisban sem. A férfi kissé meg is forgatja a szemét, de még egy kicsit nézi a bájitalt, mintha próbálna rájönni, hol lett elrontva, vagy inkább hol nem lett elrontva. Csak jó fél perc után szólal meg.
 – Levonjak magától egy jegyet, Mr. Edevane, és újrakezdi, vagy inkább folytatja ezt? A maga döntése, de én az előbbit javaslom.– Oakley vár egy kicsit a fiú válaszára, azután attól függetlenül, hogy megkapta-e, tovább indul a Romanovna ikrek felé.
 A tanár tovább elidőzik Hagen Romanovna munkáját figyelve, mint az előtte következő diákoknál, az arcán azonban ugyanaz a közönyös, analitikus kifejezéstelenség ül: nehéz megmondani, hogy az izlandi diák alapos munkája kötötte le a figyelmét, vagy az, hogy a fiú lemaradt. Egy perc is eltelt, mire a professzor elővett egy fiolát, amiben csak egy rózsaszínes kavics volt, hasonló árnyalatú az üstben főzött bájitalkezdeményhez. Talán pontosan ugyanaz az árnyalat. Néhány másodpercig nézte a kavicsot és a folyadékot, mielőtt eltette a fiolát az egyik zsebébe.
 – Mr. Romanovna, szeretném, ha óra után itt maradna néhány percre. – amint végigmondta a mondatot, Oakley tovább sétált, hogy ellenőrizze Hagen ikertestvérének bájitalát is. Liliya Romanovna bájitalát nem nézte olyan sokáig, mindössze néhány másodpercet töltött felette, és nem vette elő azt a fiolát sem, de nem is szólt semmit, szótlanul tovább haladt.
 Thornsbeaket a professzor valamivel tovább figyelte, mint az izlandi lányt. Először nem is a bájitalt nézte, inkább azt, hogy van-e bármi az asztal alá vagy a padba rejtve, azután viszont elkezdte figyelni a fiút és a főzetet is. Néhány másodperc után történt egy viszonylag ritka dolog: kissé elmosolyodott egy pillanatra.
 – Nahát, csak nem tanult végre, Mr. Thornsbeak?– a férfi egy rövid pillanatot várt az esetleges válaszra, azután szótlanul tovább sétált a griffendélesek és hugrabugosok padjai között, ahol viszonylag rövid időt töltött, csupán az egyik hugrabugos lány munkáját ellenőrizte úgy fél perc erejéig, mielőtt a hollóhátasok asztalánál kötött ki.
 Oakley hosszú perceket töltött Smethwyckkel, szinte egy teljes kavarásnyi időt állt a kissé szorongó hollóhátas lány mögött, ujjaival halkan dobolva közben a felkarján. A szeme szinte keresztül szúrta szerencsétlen lány hátát, még tovább stresszelve őt, szinte tesztelve azt, hogy képes-e nyomás alatt is teljesíteni.
  Remington főzete csak egy gyors pillantást kapott, bár a professzor felvonta a szemöldökét, amikor a láng kissé megszaladt, de nem szólalt meg. Az arcáról viszont nem lehet leolvasni semmi mást, ami talán ugyanazt a jelentést hordozhatja, mint régen Piton professzornál: jó munkát végez. Eddig.
 A körút végével a professzor visszatért az asztalához, és helyet foglalt a székében, rákönyökölt az asztalra, és összefonta az ujjait, miközben kissé előre hajolt és megszólalt.
 – A munkaidő fele eltelt. Negyvenöt percük maradt.

Bájitaltan
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/e3/e7/9f/e3e79f07b0c6a034e6375ed7bbeb0c99.gif)

Nem kifejezetten hat meg az alamizsnájával. Sokszor hallom a mardekárosokat károgni rajta, amiért ők az utolsóak az ostoba házkupájuk után folytatott értelmetlen versengésükben, amibe minduntalan be akarnak vonni, holott az egészet telibe szarom. Amíg ezek zászlószínekért veszekednek, mint holmi pisisek, én a világot váltom meg, aztán még fogalmuk sincs róla, hogy az unokáik majd Nekem köszönhetik, hogy nem kell muglik előtt kommandózniuk, mintha még csak nem is léteznének. Mi a baj azzal, hogy hatalmunk van? Mi a gond vele, kiválasztottak minket? Persze, hogy azt hiszik, a Nagyobb Jó azt jelenti, a muglikkal háborúznunk kell, nem az én hibám. De az én erényem, ha egyszer végre befogadják mindazokat a dolgokat, amiket az eszme nyújt nekik. Kétség kívül hasznosabbak a geci házpontjaiknál. Szinte süt a tekintetemből, hogy az se hatott volna meg, ha azonnal a híres-neves házkupát nyomta volna a kezembe a professzor. Nem tekintem dicsőségnek, hogy tudok válaszolni egy ilyen könnyű kérdésre, ami minimum elvárt lenne már mindenkitől az évfolyamon belül.
Dölyfös kiállással, szemrezzenés nélkül feszítek az üstöm mellett, várván, hogy végre valami értelmeset is csináljunk. S mire megkapjuk az engedélyt, hogy nekiálljunk a főzésnek, már pontosan tudom, hogy mit és hogyan fogok csinálni. Bőven volt alkalmam elkészíteni ezt a főzetet, amit csak azok találhatnak bonyolultnak, akik nem képesek néhány utasítást szóról szóra lemásolni. A főzet titka ugyanis csak ennyi - a pontosság. Aki kicsit is fegyelmezetlenül áll neki, valamely ponton biztosan elrontja. A szeptemberi órán pedig volt alkalmam megalázó eredményeket látni. Még szerencse, Caelius üstje elég messze van tőlem...
Zene. Nincs ennél tökéletesebb és pontosabb időmérő eszköz a világon. Egy-egy rigmus mindig ugyanannyi időt igényel, ezalatt a néhány perc, vagy akár másodperc alatt mégis lelked olyan rezonanciába kerülhet pár egyszerű dallammal, hogy egészen másként éled meg a külvilágot általa. Éppen csak nem mindig adott a helyzet arra, hogy akár magamban is, de dúdolni kezdjek. Nem vagyok kibékülve a hangommal sem, lisichka alig hallható dalolgatása nyomán azonban az én arcomon is felderül egy mosoly. Érte megéri mosolyogni. A mellettem kotyvasztó Liliya szinte tökéletesen másolja le minden lépésem, s arra is jól emlékszem, amikor a dalt magát én ajánlottam neki e célra. A professzor csalás nyomát persze nem találhatja. Az a pár röpke, apró szemmozgás, apró mimika, amit Lilinka felé teszek meg, olyan lényegtelen, hogy joggal gondolhatom, csak Ő tud olvasni belőle. Nekünk már rég nincs szükségünk szavakra, hogy megértsük egymást, ismerjünk hát akárhány nyelvet.
- Chhh... - hallatom lefitymáló hangon, amikor Edevane "munkáját" becsmérlik. Már az első héten világos volt, hogy nem egy IQ huszár, bár emiatt nem feltétlen van bajom vele. Leszámítva, hogy állandóan tapad, tulajdonképpen egész jóarc, csak néha sok belőle. De tény, ami tény, a főzete szörnyű. Én a helyében mindenképpen újrakezdeném. Ha most kezdi újra, még bőven lesz ideje befejezni. Nincs időm arra, hogy a tanácsot megadjam neki is, éppen csak egy gyors kézmozdulattal próbálom jelezni neki abban a pillanatban, amikor a tanár inkább az én főzetemet lesi, mialatt a pontos adagok kimérésére fordítom a hét perces időm.
A homokórában lassan peregnek a színes homokszemcsék, nekem pedig rengeteg időm marad arra, hogy előkészítsem a terepet a munka további részének. Az összes lépési fázisra gondosan kimérem az adagokat. Az egyetlen kihívás benne, hogy fejből emlékezzek rá, mikor miből mennyi is kell a főzet sikeréhez, de az eddigi tapasztalatok mellettem állnak. A leginkább a hunyorsziruppal vagyok óvatos. A "gyári" helyett saját cseppentőt használok. A fiolához adott vackoknak megvan az a tulajdonsága, hogy néha jobban megszaladnak, mint kellene, ez pedig kellemetlen balesetekhez járul. Hogy eközben Oakley professzor a hátam mögött nézi, mit csinálok, cseppet sem feszélyez. Bízom a saját dolgomban, bízom a sikeremben.
Abban a pillanatban, hogy letelik a hetedik perc, a rózsaszín löttyöt megkavarom háromszor a megfelelő irányba, majd a felszívott hunyorszirupból két kövér cseppet teszek az üstbe. A bájital lassan türkizkék színt vesz fel.
Biccentek egyet a professzornak, hogy megértettem kérését. Nem figyeltem arra, hogy mit csinált, mialatt én a főzettel foglalkoztam. Nem volt időm rá. A bájitaltanban talán azért vagyok tehetséges, mert teljesen el tudok merülni a gyakran kínosan precíz utasítások és receptek követésében. Bár még inkább azért, mert pontosan tudom, miért és mihez akarom kamatoztatni tehetségem. Egyelőre nem gondolkozok rajta, mit szeretne tőlem. Éppenséggel fontosabb prioritást élvez, hogy a lángokat egy picit magasabbra vigyem, ámde épp annyira, hogy azok az üst alját egyenletesen melegítsék. Az immáron lila bájitalt ismét megkeverem az óra mutatójával ellentétes irányban, ezúttal azonban hétszer, a végén pedig a lángokat is magasra veszem.
Egészen addig hagyom a lángokat egészen magasra csapni, amíg el nem érem a kívánt hatást. Amikor a főzet kellően pirossá válik, és újra megkeverem azt, azonnal alacsonyra veszem a tüzet. Az ital előbb narancssárga, majd némi pihentetés után ismét lila lesz. A színek sok amatőrt megzavarnak, holott azt az egyet nem értik csupán, hogy azok azért vannak, legyen mihez viszonyítanod. De én nem vagyok amatőr. Onnantól kezdve pedig, hogy meglátom a megfelelő árnyalatot, máris tudom, mikor adjam hozzá a jó előre kimért, porított unikornisszarvat.
Nem keverem meg egyből, hagyom, hogy az új összetevő hasson magától, épp, mint egy jó fűszer. Megvárom, míg rózsaszín nem lesz, csak ezután keverem meg kicsit, míg vörös nem lesz, majd ismét pihentetem. Bár az óra elején lassabban dolgoztam, innentől kezdve már sokkal pörgősebben, dinamikusabban dolgozom. Anélkül, hogy akár egyszer is ránéznék a táblára.
Az asztalról felemelem a két, apró tégelyt, amibe a kimért holdkövet raktam. Mialatt megvárom, hogy a főzet magától jelezzen, nézek körbe ismét, ki hol is tart éppen. Lehetnek már, akik végeztek, bár nagyon remélem, Edevane nem folytatta azt a micsodát, amit ő főzetnek gúnyol, és inkább újat kezdett. Mindannyiunk érdekében. Kifejezetten katasztrofálisan viszont senki sem teljesít rajta kívül, legalábbis, ahogyan eddig észrevettem.
Az utolsó lépések mindig a legkritikusabbak. Csupán azért tudom, mennyi pirított holdkő szükséges hozzá, mert annyit gyakoroltam. A recept ugyanis ezt nem írja le. Egyik tégelyben sincs valami sok, bár a másodikban valamivel kevesebb, mint az elsőben. A lila italba óvatosan öntöm bele az első tégely tartalmát, s feszülten várom az eredményt, ami az üstben található lötty elszürkülése. Újabb várakozás követi, míg a kellő, narancssárga árnyalatot nem tapasztalom, ekkor pedig a második tégely tartalmát is beleöntöm. Az ital másodperceken belül fehérré változik - már majdnem tökéletes.
A két üvegtégelyt visszarakom az asztalra, a főzetet pedig lassan kevergetni kezdem a jó irányba. A színét már megkapta, éppen csak az ezüstös pára hiányzik. Türelmesen keverem addig, amíg meg nem csapja az arcomat az a nyugalom, amit csak húsom mellett érezhetek. Mintha lényének egy részét zárhatnám palackba. Még ha mindez csupán a hamis illúzióját kelti is békének.és nyugalomnak. Őt ugyanis nem lehet csak úgy elixírbe fejteni. Nekem az kevés.
Mélyet sóhajtok, ahogyan eloltom a tüzet üstöm alól. Általában merev és katonás testtartásom is mintha lazulna kicsit, pedig még meg se kóstoltam az italom. De akár húsomnak húsomból is adnék belőle. Ezüstös felhőként pattog az üst felett a Béke elixírjének párája.

A professzor kérdéseire a Romanovna sráctól, illetve Emmelinetől várja a választ. Velem ellentétben mindketten tudják, hogy mégis mi a fenét készítünk, bár az előbbi delikvens akcentussal, az utóbbi remegő hanggal felel. Emmeline nem éppen a Bájitaltan órákon tanúsított nyugodtságáról híres, de legalább szerzett nekünk pár pontot. A szobából ő lehet az egyetlen, akinek ez ma sikerült. Bár ha szorongás elleni bájitalról van szó, lehet, hogy tapasztalatból ismeri. Én a magam részéről ritkán izgulok egy vizsga előtti napon. Esetleg egy bál előttin, no de azt se mutatom ki, legalábbis ha leszámítjuk a kétpercenkénti átöltözéseket.

Oakley érkezik hozzám, miközben főzetem árnyalata végre a narancs irányába olvad. Színével ellentétben sajnos a szaga nem épp gyümölcsökre emlékeztető. A professzor megáll nálam, a bájitalom nézegeti. Elgondolkodom, vajon melyik lenne rosszabb: ha megszidna vagy ha megdicsérne? Egyiket se viselném valami könnyen, de némi szemlélődés után szótlanul továbbáll. Szerencséje.

Unottan bámészkodom, amíg az ital alacsony lángon várja a lilát. Megvizsgálom minden fontos pasi és hölgy öltözetét, hangulatát. Ki hova helyezkedett a teremben, ki merre kacsingat, vagy éppen kinek áll legjobban az iskolai nyakkendő? Egy kellően hosszú óra alatt minden ilyenre fény derül. Olykor persze azért a főzetre is rápillantok. A színe még mindig kifejezetten lilamentes. Vajon magasabb lángon gyorsabban váltana? Úgy döntök, inkább nem próbálom ki, mindent úgy csinálok, ahogy a táblára van írva. Nagyjából. Amolyan Alycia-békés-növényevő-üzemmódban vagyok.

Még vagy öt lépés hátravan, félő, hogy elmém maradandó károsodást szenved ennyi bájitaltantól. Klasszikus péntek délután ez, mely ellen két fegyverrel védekeznek a nebulók. Az elsőért büntetőmunka jár. A kettes opció egyfajta transz, amikor az ember hagyja, hogy a fülledt idő, a fáradság vagy csak a tanár altatómeséje magába szippantsa. Ilyenkor inferusként végezzük dolgunkat, lomhán követünk valamilyen rutint, amíg egyszer csak hirtelen kinn nem vagyunk az udvaron, és rá nem döbbennünk, hogy jé, itt a hétvége. Most is ehhez a módszerhez folyamodom, zombiként keverem a főzetet, adagolom a hozzávalókat, és úgy várom az üdvözítő színátmenetet, mint mugli az útkereszteződésnél.

Egyszer csak az utolsó lépésnél járok. Kevergessük az óramutató járásával ellentétesen… És ha éppen úgy tűnik, mintha semerre se haladna az óra? A főzet akkor tökéletes, ha ezüstös pára lebeg felette. Hmm. Párája végül is van, de azt nehéz lenne ezüstös jelzővel illetni. Arról a színről nekem karkötők és más ékszerek jutnak eszembe, ez meg inkább csak valami köd. Persze nem is volt célom tökéletes bájitalt készíteni. Roxforti pályafutásom alatt úgy tapasztaltam, hogy ha robbanás vagy sérülés nélkül telik egy Bájitaltan óra, az már sikerként könyvelhető el. Késznek nyilvánítom a főzetet, alig egy perccel az idő lejárta előtt, majd várom a további utasításokat.

(http://i1152.photobucket.com/albums/p491/kvoohls/bit_zpsectbijgv.png)

Oakley professzor tekintete ide-oda vándorolt a következő fél órában, ahogy a diákok dolgoztak, de akinek volt ideje figyelni, láthatta, hogy Hagen Romanovna majdnem annyi figyelmet kap, mint mindenki más együttvéve. Még azután is sokáig nézte őt (vagy az üstje felett kavargó ezüstpárát?), miután elkészült. A kék szempár csak azután siklott át a többiekre, hogy majdnem mindenki végzett. Nem állt fel a pad mellől, csak a füstfelhők különböző színárnyalatait fürkészte az üstök felett. Végül, az arcán félmosollyal az egyik hugrabugos lány felé fordult. Hogy enyhén kedves vagy kissé gúnyos volt inkább a mosoly, azt nagyon kevesen tudták volna biztosra megmondani.
 – Ms. Fairburn, ha Ms. Remington pánikrohamot kapna, adna neki az üstjében lévő folyadékból? Számításba véve természetesen, hogy amennyiben helytelenül készítette el a bájitalt, az erősen toxikus.– a mosoly továbbra is ott ül Oakley arcán, egészen addig, amíg meg nem kapja a választ. Más diákot már nem háborgat a rendes tanóra végéig.
 Ahogy a harang jelzi az óra végét, és a szerencsésebb diákoknak a hétvége kezdetét, a tanár koppint egyet az asztalon: szokás szerint jelzi, hogy mindenki vegye le a lángot, azután ne nyúljon az üsthöz, mert lejárt a munkaidő. A szemöldökét kissé felvonja ugyan, amikor néhány késésben lévő diák még kavar egy-két utolsót egy szebb színárnyalat reményében, de nem szól rájuk. Szokás szerint megadja a nagyjából fél perc türelmi időt, de a szóbeszédből már tudható, hogy aki azt túllépi, az pontlevonásra számíthat, ezért jobb befejezni a munkát. Oakley azután Quinn felé fordul, az arcán a szokásos kifejezéstelenséggel, de az első mondatát az osztály egészéhez intézi.
 – Töltsenek meg egy fiolát az órai munkájuk eredményével! Mr. Thornsbeak, kérem, mondja el nekünk, hogy mik azok az adatok, amit feltüntetne a fiolán, ha eladásra szánná! Nem baj, ha több dolgot mond a Nemzetközi Méreg- és Bájital-Felügyelet előírásában kötelezővé tett információknál. Amiket biztosra veszem, hogy megtanult a szeptember 18-án tartott órára, ahogy kértem. – a professzor hangja most az egyszer nem annyira számonkérő, mint a megszokott, a szőke fiúhoz intézett utolsó mondatához még egy mosolyt is hozzátett, ami azt sugallja, hogy nem várhatóak igazán komoly következmények hibás válasz esetén. Ettől függetlenül azonban: ő Oakley. Nem akarsz hibás választ adni neki még akkor sem, ha csak azt kérdi, hogy mennyi az idő.
 A professzor elővesz egy lapot, ahol a diákok neve mellett lévő kis négyzetekbe pipákat helyez el, ahogy a diákoktól megkapja a felcímkézett fiolákat. Edevane és a közelében állók láthatják azt is, hogy amikor az ő bájitalát veszi át, a pipához kerül egy kicsi, de nagyon is létező mínusz jel is, mint csúf hatvány kitevő. A professzor elrakja egy barna bőrtáskába a diákok órai munkáját, azután összefonja az ujjait, és végighordozza a tekintetét a helyükre kerülő diákokon. Az arca nagyjából érzelemmentes, amikor megszólal.
 – Ahogyan arra óra elején felhívtam a figyelmüket, legalább Várakozáson Felüli eredményre van szükségük hozzá, hogy folytathassák a tantárgyamat RAVASZ szinten. Nagyjából felmérhették a gyakorlati vizsgán önökre váró kihívásokat: ez a bájital nem a legegyszerűbb a Rendes Bűbájos Fokozaton előfordulók közül, igaz, messze nem is a legbonyolultabb. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy indítok egy korrepetálást szombat délelőttönként olyan ötödéves diákok számára, akik úgy érzik, hogy nem érik el most még a megfelelő szintet a tanulmányaik folytatásához. Először viszont szeretném mindenkitől hallani, hogy a Roxfort elvégzése után mit akar kezdeni a bájitaltannal, különösen azoktól, akik szeretnének RAVASZ vizsgát belőle. Természetesen őszinte, komoly és átgondolt választ várok, ezért nyugodtan gondolkozzanak! Aki úgy érzi, hogy készen áll, jelentkezés után kezdheti.

Bájitaltan
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/e3/e7/9f/e3e79f07b0c6a034e6375ed7bbeb0c99.gif)

Egyáltalán nincs okom elégedettnek lenni a teljesítményem kapcsán. A bájitalom pont olyan, amilyennek lennie kell. Szinte szikrázik a fényben az ital feletti, ezüstös füst, amit ha valahogyan szilárddá lehetne változtatni, olybá tűnhet, mintha talán még ékszereket is lehetne készíteni belőle. Valakinek viszont, aki ennyire ért a főzés mesterségéhez, nem számít kihívásnak egy ilyen egyszerű ital elkészítése.
Csak kevesen vannak, akik nem haladnak a magukéval, mire én végzek. Edevane munkájára rossz ránézni, a legjobb lenne abban a mosdóban megszabadulni tőle, ahol az a bosszantó szellemcsitri tanyázik. Legalább a kísértettől is rövid úton megválhatna végre ez az iskola. Aztán ott van Remington, Thorin és Fairburn itala, akikről hirtelen nem tudnám eldönteni, mikor és melyik lépésnél ronthattak. Egyáltalán nem értem, mi volt ezen a bonyolult. Talán egyedül Thornsbeak itala vállalható a többi közül, amit végszükség esetén hajlandó lennék használni.
Húsom mellé tolom székemet, látom ugyanis, ő is végzett. Ölembe veszem egyik karját, ujjainkat pedig összefonom, mint gyermekkorunkban. Cseppet sem izgat, mit gondolnak, nem érdekelnek. Dominic és Caelius már amúgy is hozzászokhatott, hogy már-már mániákusan és betegesen rajongok húsomért, de persze mit értenek ők ebből? Talán még élvezem is, ha okot adhatok a különböző feltételezésekhez. Tekintetem ezúttal azonban végig a tanáron marad, éppen csak egy alig észlelhető mosoly ül meg arcomon, ahogyan Oakleyt figyelem, várván az okosságokat. Ha legalább egy értelmes és új információt hajlandó megosztani, akkor már megérte elpazarolnom egy órát az életemből arra a főzetre, amit már legszebb és legmélyebb álmomból felébresztve is elkészítek, ha kell.
A kérdés hallattán nem kell sokat gondolkoznom. Mindig is volt érzékem a bájitalokhoz, ha viszont annak idején nem karol fel régi professzorom, akkor minden bizonnyal most nem tartanék itt. De a legtöbbet Lilinek köszönhetem. Semmit nem ér a tehetség, ha nincs vele célod. Gyakorlatilag gondolkodás nélkül felemelem a kezem, hiszen már gyerekként is tudtam, mit akarok. Húsomat, véremet, semmi mást, csak Őt. Hogy sose veszíthessem el.
- Gyógyjítok. - kezdek bele, ha felszólít. - Rjityka bætegségek fogom gyógyítani. - észre sem veszem, hogy egy picit megemelem Lili azon kezét, amit az ölembe fektettem. Semmit sem akarok jobban, mint gyógyírt találni családunk átkára, még akkor is, ha ez egyáltalán nem egyezik céljainkkal. Sötét és kétségbeejtő az a jövő, ahol háborút kell vívnom. Az ellenség pedig családom ellenségei, s nem az a kín, ami Lilit ebbe az eleve elkorhadt testbe kényszerítette.

//Sorry, az utolsó poszt picit vérszegény >< A fáradtság @_@ Köszönöm az órát :3 :3 //

Van egy életérzés, ami semmi máshoz nem hasonlítható. A pénteki utolsó órák vége. Ez az időpont minden másiknál különb mód viselkedik. Rendszerint alattomos lassúsággal közelít, olyan tempóval halad, hogy mozgását észre sem vesszük, csak jóval később, mikor már rég lehagyott minket. Általában legalábbis. Ezúttal valahogy elviselhetőbbnek bizonyul az óra. Egy kicsivel. Talán mert aktívabb voltam? Hmm…

Oakley professzor mindenesetre nincs túlzottan elragadtatva. Nem vártam dicséretet, de más megjegyzést sem igazán. Igen csak meglepődöm, amikor a nevemet említi, bár valójában nem engem kérdez. Magasra vonom jobb szemöldököm, kis híján lecsúszik a fejemről, fel a levegőbe, mint egy rajzolt figurán. Ugyan miféle kérdés ez? Sosem lennék olyan tökkelütött, hogy kipróbáljam, amit főztem. Főleg nem magamon. És ha már itt tartunk, a pánikroham se épp rám jellemző jelenség. Talán viccből kérdezi. A fene tudja, miben talál humorforrást egy ilyen alak. A hugrás lány felé fordulok, legalább olyan érdeklődéssel várva válaszát, mint a professzor. Tény, a főzetem nem tökéletes, de egészen biztosra veszem, hogy akad rosszabb is a teremben.

Az óra végeztével elpakolok, majd az utasításnak megfelelően felcímkézek egy kis üvegnyit a bájitalomból. A nevem gyönyörűen kacskaringózik az üvegen. Szeretem ezeket a betűket, a kis és a nagy A-t, az y-t a c-vel, a különböző darabkákat, melyek együtt mégis oly szépek. Igazi műalkotás, figyelembe véve a rendelkezésre álló helyet. Leadom az italt, és a kérdéseken elmélkedem. Az igazat megvallva, nem sok elképzelésem van a pályaválasztásról. Néhány évfolyamtársam viszont láthatóan komoly célokat – vagy inkább álmokat? – dédelget. Hegyezett füllel figyelem a nagy terveket és kitérő dadogásokat.

Felvetődik egy szombati korrepetálási lehetőség, de őszintén nem tudom, kinek lehet olyan kevés fantáziája, hogy ne tudjon jobb hétvégi elfoglaltságot találni. A RAVASZ-témát viszont tényleg komolyan kell vennem. Persze nem olyan egyszerű az, ha nem is tudom, milyen pályára megyek. Legjobb viszonyban talán a Bűbájtannal vagy az Átváltoztatástannal állok, így reményeim szerint a bájitaloktól rövid úton búcsút vehetek.

-   Bájoló. – Ezt olyan magabiztossággal mondom, mintha négy éves korom óta tudnám. Talán valahol mélyen tudom is. De egyébként is mindegy, a lényeg, hogy Oakley ne akarjon túl sok Bájitaltannal nyüstölni. Persze az órai jegyemre azért még kíváncsi vagyok. Közben pedig eltátogom Emmelinenek, hogy "HÉTVÉGE".

(http://66.media.tumblr.com/74a1d63e3ba1f3d90e624b1911ccc802/tumblr_o50wc7d36v1tvdu5mo5_250.gif)

Oakley csak egy biccentéssel válaszolt Hagen Romanovna válaszára, a szeméből a mardekáros fiú mégis kiolvashatott valamiféle helyeslést. Aki tisztában volt a professzor szűkebb szakterületével, nyilvánvalóan sejthette, hogy az izlandi fiú a válaszával rengeteg figyelemre tehetett szert.
 Emmeline Smethwyck kezdeti motyogása szemmel láthatóan nem tetszik a professzornak, akinek a tekintete szinte lyukat éget a lány arcába. Azután is így néz rá sokáig, hogy már befejezte a mondatát, csak néhány másodperccel később szólal meg, lassan, kissé kimért hangon.
 – A toxikológia egy összetett tudományág. Az eddigi teljesítménye alapján megvan önben a lehetőség, hogy elsajátítsa a szükséges tudásanyagot, de az egészségügyben nincs helye határozatlanságnak. Amikor felszólal az órámon, szedje össze a mondanivalóját, és kerek, egész mondatokban beszéljen! – a professzor tekintete hűvös válasza után tovább vándorol a következő diákra.
 Frederik Thorinon a tanár szeme nem időzik sokáig, csak egy bólintással nyugtázza, hogy a fiú a RAVASZ csoportban szeretne lenni. A szeme ezután a bájitalt tartalmazó fiolákra téved, de úgy tűnik, hogy elégedett az eredménnyel annyira, hogy ne tegyen megjegyzést. Egy pillanatra a fiúra néz, talán még egy kicsit bólint is, mielőtt a következő diákra pillant.
 Alycia Remington egy szavas válasza után a férfi szeme sokáig a lányon marad, aki talán észre sem veszi, hogy a professzor még mindig őt nézi, egészen addig, amíg egy fekete hajú hugrabugos lány fel nem áll, hogy ő mondja el, mit akar a bájitaltannal kezdeni. Oakley egy kézmozdulattal jelezte a lánynak, hogy foglaljon helyet, azután újra a hollóhátas lányra nézett. A szája széle megrándult kissé, mielőtt megszólalt.
 – Talán ha rám figyelne az órámon, Ms. Remington, és nem Ms. Smethwyckkel beszélgetne, arra a kérdésre válaszolna, amit feltettem. 5 pont a Hollóháttól. – Oakley tekintete ezután tovább vándorol az előbb felszólalni vágyó hugrabugosra, és miután meghallgatta őt, a Mardekár prefektusára. A közben feltámadó esetleges suttogás elhallgattatására csak egy fagyos pillantást vet a beszélgető diákokra.
 – Mindkét szakterülethez szükséges legalább egy Várakozáson felüli RAVASZ vizsga, ha szeretne bekerülni a felsőoktatásba, a Kiváló minősítés viszont még optimálisabb.– Dominic Tillről Oakley tekintete a fiolákra vándorol, azután vissza a mardekáros fiúra. Egy pillanatra még a szemébe néz, de ez elég lehet a legtöbbeknek, különösen az érintettnek, hogy tudja: a tanár nem tart szükségesnek semmilyen rendkívüli felkészülést az említett eredmény eléréséhez.
 Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a tanárnak bármiféle problémája lenne Liliya Romanovna válaszával. Egy biccentéssel megköszöni a lány őszinteségét, mielőtt az utolsó három diákhoz fordul, akiknek meghallgatja a válaszait. Csak utána kezdi el berakni a dolgait a táskájába, ami a várva várt jelzés a diákoknak: vége van, ők is így tehetnek.
 – Kellemes hétvégét! Elmehetnek. Mr. Romanovna, ön még maradjon, kérem!– a professzor nem néz fel többet, miközben a diákok a péntek délutánból kiszállingóznak a szombat irányába.

Quennel Oakley
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/e3/e7/9f/e3e79f07b0c6a034e6375ed7bbeb0c99.gif)

Hogy miért épp Oakley? Bizonyára van hozzá némi köze, hogy az egyetlen, Roxfortban oktatott tárgyat vezeti, amihez nem csupán affinitást érzek, de céljaim is vannak vele. Annak idején Morozov professzor őstehetségként könyvelt el, én pedig imádok sütkérezni a ragyogásban. Ez a fajta figyelem azonban egészen más, mint amit a kisebb-nagyobb kihágásaim, családnevem, vagy vélt vagy valós viszonyom kapcsán kapok másoktól. Mintha lenne egy énem, ami szomjazna az elismerésre, a motivációra, s arra, hogy biztassák, ne adja fel, meg tudja csinálni. Akkor is, ha az az énem, aki a Hitet, az Eszmét és a Nagyobb Jót szolgálja, pontosan tudja, hogy bármennyire is szeretné, célja sosem fog beteljesülni. Életem hamarosan, talán hamarabb is, mint hinném, nagyobb céloknak fogom szentelni, én pedig megszűnök majd létezni. Élem hát minden napom úgy, mintha az utolsó lenne, s ölelem magamhoz húsomat húsomból minden éjszaka, attól tartván, nemsokára örökre elveszíthetem. Ennél rosszabbat pedig sosem tudnék elképzelni.
A pontok továbbra sem érdekelnek. Nem tudok azonosulni azzal az eszmével, amit Mardekár Malazár maga épített fel. Nem volt türelmem végigolvasni a Roxfort Történelmét, iszonyatosan száraz anyag az egész, éppen csak az alapítással kapcsolatos feljegyzéseket futottam át. Egyszer alkalmam adódna rá, megkérdezném akár a süveget, akár az iskola vezetőségét, mire fel gondolták úgy, hogy képviselni vagyok képes azt a szellemiséget, amit Malazár értékesnek tartott. Bár nem panaszkodhatnék. Egyetlen kérésem a süvegtől csupán annyi volt, lisichkával ne rakjon külön minket. Nem tartom dicsőségnek azt a tizenöt pontot, amit hozzám vág, sehol sem látom át ennek csapatépítő jellegét, sőt, éppen ellenkezőleg. Csak felesleges vitákat gerjeszt, nekem pedig köszönöm, erre semmi szükségem.
Általában nem jelent semmi jót, ha egy tanár beszélni akar velem óra után. A Durmstrang kezdetekor éppen szűkszavúságom volt a probléma, tavaly azonban már Morozov professzor sem bírt velem. Mintha valahol hozzászoktam volna, hogy előbb vagy utóbb minden tanár feladja a reményt velem szemben. A bájitaltan professzor azonban nem az a típusú ember, akit kicsit is meghatna a magánéletem, egyesekkel ellentétben neki van tartása. Én pedig emiatt őszintén tisztelem.
Ráérősen takarítom fel magam után azt, amit itt hagynék. A legtöbb diákhoz képest pedáns vagyok ilyen téren. Az órák alatt is többször mosok kezet, utálok ugyanis bizonyos alapanyagokhoz nem teljesen tiszta kézzel hozzáérni. Sokaknak fogalmuk nincs róla, hogy emiatt rontanak annyit főzeteik minőségén. Pedig csak fél perc lenne az egész. Röviden búcsúzom el mind szobatársaimtól, mind Lilinkától. Ő valószínűleg úgyis megvár, míg megtudom, mit akar tőlem Oakley professzor. Az az Oakley, aki már-már legendás gyógyász, és akitől még annyi mindent tudok tanulni.
- Profezzsjor úr. – szólítom meg őt akkor, amikor már mindenki kiment a teremből. Valószínű, a tanulmányaim kapcsán akar kérdezni. Amit az óra végén mondtam a céljaimról, teljesen komolyan értettem. Megvan hozzá az eszem, az ambícióm, és a merszem. Néhány éven belül én lehetnék Európa legnagyobb gyógyírkutatója.
- Fjőzsetből læhet-e vjínni el? Maagjáncsælra. Haasznozs læhet, zorongázsra. – kezdeményezek. Már jól ismerheti akcentusom, de ez egy olyan dolog, amin nem tudok változtatni, még ha szókincsem fejlődött is. Főleg azokkal a szavakkal, amiket Caeliuséktól hallottam a klubhelyiségben. Az üstömet magát éppen a kérés miatt látványosan nem takarítottam el, minden más hiába van kész. Ha csak néhány fiolát megtölthetnék, rengeteg időt és alapanyagot spórolhatnék. Egy ilyen bájital pedig bármikor jól jöhet.

A terem lassan kiürült, a diákok maguk mögött hagyták a sokak szerint legkényelmetlenebb és legnyomasztóbb tantermet, ami hosszú éveken át adott otthont Perselus Piton bájital óráinak. Néhány másodperccel az utolsó diák távozása után, mintha csak kalkulált lenne, Oakley elrakta az utolsó órai felszereléseket is a barna táskába, aminek egy kattanása után a professzor Hagen Romanovnára nézett.
 A tanár összefonta a kezeit maga előtt, és az asztala mögött ülve az őt megszólító diákra pillantott. Nem volt látható rajta, hogy mit gondol, de a szokásosnál egyértelműen nagyobb érdeklődéssel tanulmányozta az izlandi fiú arcát. Néhány másodpercet gondolkozott csak a neki feltett kérdésen, mielőtt válaszolt.
 – Elviheti, ami az üstjében maradt. Általában nem szoktam előre elárulni a jegyeket, de maga nyilvánvalóan tudja, hogy a munkája tökéletesen sikerült. Éppen erről szeretnék beszélni. Foglaljon helyet! – a professzor az egyik szék felé intett, ami az első sorban helyezkedett el, és ahol az egyik hugrabugos lány foglalt helyet az óra alatt. A professzor türelmesen megvárta, amíg a varázslótanonc leült, azután szólalt csak meg újra.
 – A bájital, amit készített, megüti azt a szintet, amit az elsőosztályú minősítést érdemlő termékeknek el kell érniük. Ezeket a termékeket egyetemet végzett szakemberek gyártják, gyakran ők is receptet használnak a készítéshez. Jóval részletesebb instrukciókkal annál, ami a táblán volt, vagy akár a tankönyvükben elérhető. A mai órán nyújtott teljesítménye kivételes, Mr. Romanovna. Ki tanította a Durmstrangban?– Oakley úgy nézte Hagent, hogy szinte nem is pislogott közben, a világoskék szempár éhesen követett minden apró rezdülést.

Quennel Oakley
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/e3/e7/9f/e3e79f07b0c6a034e6375ed7bbeb0c99.gif)

Az üstben épp elég maradt az elixírből arra, hogy néhány fiolát még megtölthessek vele. Táskámból elő is készítem a fiolatartóm hozzá, de majd csak a beszélgetés végén foglalkozom vele. Ma már nincs több órám, a hétvége is itt van, tehát nincs miért elkapkodnom a dolgot.
Helyet foglalok a felkínált széken, gondolatban pedig át is veszem, mi mindenre tudnám használni az elixírt. Greisnek biztosan küldök belőle, elvégre ő az oka annak, hogy már kívülről, súgás nélkül el tudjam készíteni a receptet. A dán fiú rengeteget szorong, talán a képességének is köze lehet hozzá, ezért már a Durmstrangban is gyakran fordult hozzám segítségért.
Tudom jól, a bájitalom első rangú. Oakley professzor óráin eddig csak egyszer fordult elő, hogy apró hibát vétettem. A mértékegységeik eltérnek az általam megszokottaktól, ezért kicsit összezavarodtam mérés közben. Azonban amint felismertem, hogy nem lesz jó, azonnal újrakezdtem. Történt ez szeptember második hetében. Nem szeretek megelégedni a pusztán jóval, ha tudok ennél jobbat is.
Biccentek is egyet, hogy jelezzem, igaza van. Tökéletesen elégedett vagyok a mai teljesítményemmel, a béke elixírje még most is sziporkázó, egyértelműen ezüstös párát ereget. Nem egy könnyű recept, ha először csinálod, de tulajdonképpen egyáltalán nem olyan nehéz, mint aminek egyébként tartják.
- Morozov professzor. – válaszolom meg egyszerűen a kérdését. Bár a Durmstrangban jól ismerik nevét, s még inkább jellegzetes bajuszát, amit mindenki, még a tanártársai is kinevetnek a háta mögött, a tudományos életben annyira nem ismert alak. Van néhány kisebb, megjelent kutatása, főleg alkímia témákban, de semmi olyan, ami igazán jelentős lenne.
- Ezt a baajitalt pædig kjézítettem sjókat. Van vjalaki, zükzsjége van rá. – felelem. Nem akarom, hogy azt gondolja, pénzért árusítom ki a tudásom. Nekem a pénzre semmi szükségem. Csak azt tettem, amit szükségesnek éreztem, hogy segítsek egy társamon. Ha Oakley professzor kikérte az aktáimat, akkor tudhat róla, hogy ez a Durmstrangban már első évemben bevettek az alkímia szakkörbe, ahova csupán válogatott tehetségek kerülhetnek be, ez pedig nem egy bevett szokás. Ahogyan arról is, hogy tavaly márciusban ki is raktak onnan, állítólagos magaviseleti gondol miatt. Amiből talán itt is akad egy pár.
Nem kérdezek tőle semmit, miszerint miért kíváncsi ezekre. Kicsit lezserebb testtartásban ülve várom, hogy kiderüljön, miért is hívott be, és mi az, amit szeretne.

Bájitaltan a hatodik évfolyamnak

A diákok meglehetősen hűvösnek, kényelmetlennek találták a reggel tartott órát, amit a pincében kellett tölteniük. Sokan közülük talán átkozták a napot, amikor úgy döntöttek, hogy leteszik a RAVASZ-t bájitaltanból, különösen azután, hogy az egy héttel ezelőtti órán húsz oldal olvasnivalót kaptak.
 Nem kellett sokat várni ezúttal sem, az óra kezdetét jelző harang szinte el sem hallgatott még, amikor Oakley professzor megszokott fehér köpenyében berobogott az osztályterembe. Szó nélkül leült a helyére, és elkezdett papírokat rendezgetni az asztalon- megszokott rituálé, az utolsó alkalom, hogy szidás vagy büntetés nélkül elhalkuljanak a diákok. Egy hugrabugos lány ezúttal nem fejezte be a cseverészést időben, amiért egy lesújtó pillantás lett a jutalma, de a professzor végül szó nélkül elfordította róla a tekintetét.
 – Jó reggelt! A mai órámon nem lesz szükségük semmilyen felszerelésre. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy végigülhetik azt mindenféle munka nélkül. – Oakley vetett egy pillantást Palmerre, azután félretolta a papírjait, és összekulcsolta a kezeit maga előtt, úgy futtatta végig a tekintetét az osztály egészén.
 – Bizonyára mindenki elolvasta a mára feladott fejezetet, és megtanulta a Titkok Főzetének receptjét, úgyhogy ma nem az elkészítéséről lesz szó, hanem a felhasználásáról. Valamikor a XIV. században fedezhették fel, és a feljegyzések szerint már használták a XV. században a Spanyol Inkvizíció kihallgatói ellen. Aki megissza, könnyebben tud hazudni, semmiféle külső nyoma nem marad annak, hogy nem az igazat mondja. A legismertebb hatása, hogy semlegesíti a Veritaserumot mind utólag, mind előre felhasználva.
 Oakley kissé megtördelte a kezét, miközben végigfuttatta a tekintetét a diákjain, mintha áldozatra leső sas lenne. Általában az idősebb diákokon nem volt már olyan hatása ennek a megfélemlítő hatásnak, de a legtöbben azért így is elkerülték a bájital professzor tekintetét.
 – Az óra első felében a feladatuk az, hogy vitatkozzanak a Veritaserum felhasználásának korlátairól. Nem tekintek kifejezetten rossznak egy véleményt sem, de elvárom, hogy mindenkinek, aki erre az órára jár, legyen valamilyen véleménye. Nem fogok beleszólni a vitájukba, azt akarom, hogy beszéljék meg egymás között. Aki úgy gondolja, hogy kezdené, jelentkezzen!

(http://67.media.tumblr.com/09ef82c47d808b2756a05de461485823/tumblr_of6gll8haI1qgxm7jo9_250.gif)

Éhség vs. bájitaltan
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/f5/95/62/f59562136ae11ebf64340e9f934a5c55.jpg)

Elég kialvatlanságtól szemem alá árnyékot vetítő ábrázatomra nézni, hogy egyértelmű legyen, a mai reggelhez annyi kedvem, mint faterom szóvicceihez egy átlagos, vasárnapi délután. Gyakorlatilag arra se vettem a fáradtságot, hogy megfésülködjek, mert minek is az, az a néhány bizonyos még öt perc szükségesebb volt annál, hogy tudjam, éppen hogyan áll a hajam. Nyűgösségem további fokozása, hogy a kimerültségtől a reggeliről is lemaradtam. Csak az a szerencsém, hogy a klubhelyiségünk nincs messze a bájital tanteremtől, márpedig Oakley fix, hogy leharapja a fejem, ha kicsit is késve esek be. Mindig olyan arcot vág, mint akiből minden örömet kiszipolyoztak volna. Mondjuk azt mondják, Quinton rokona. Sok kettyós egy helyen…
A szokásosnál is nyűgösebben foglalom el szokásos helyem Raquel mellett. Amióta elvesztettük azt a meccset, senkihez nincs egy jó szavam, és valahogy nevetni is ritkábban szoktam, minderre csupán rátetőzik a tény, hogy kihagytam a megszokott étkezést. Hogy teljesítményem növeljem, megpróbáltam összegyűjteni a tippeket kedvenc sportolóimtól, a napi rutinhoz azonban egyáltalán nem olyan könnyű hozzászokni, és az étkezési szokásaimon is rengeteget kellett változtatni. Viszlát, pudingos péksütemény csodák és csokoládé hegyek, helló, dögunalmas gyümölcsös müzlik, és protein bombák! Egyelőre azonban ahelyett, hogy az állítólagos hosszú távú hatásait érezném, csupán azt értem el, hogy minden egyes éjszaka teljesen kimerülten essek be az ágyba a rengeteg plusz edzésnek, és tanulnivalónak köszönhetően. Még így is, hogy alig van órám. Sőt, olyan is előfordult, hogy a gyógyitalomat is elfelejtettem meginni, mégis sikerült aludni.
Remélem, Oakley nem fog visszakérdezni arra a húsz oldalas olvasnivalóra, amit valahogy éjfél körül sikerült befejeznem, a főzet receptjével egyetemben. Az utolsó oldalaknál már annyira jojózott a szemem, hogy azt vettem észre, csak a szavakat olvasom, de nem fogom fel tartalmukat. Annak azért örülök, hogy most elkerülhetem a főzést. Bár nem vagyok rossz bájitaltanból, mindig a legjobbra törekszem, nem hiszem, hogy össze tudnék dobni valamit tisztességesen. Vitatkozni kell… remek. A kérdést azonban így sem igazán értem. Kivel vitatkozzak, miért? Nincs mi mellett érvelnem, nem értem az egész feladatot. Ajh, asszem, kivagyok teljesen.
- Nem kell ehhez fejsérülés, professzor úr. – jelentkezem Balmoral után, a felkéréseket követő, kínos csend után.
- Az emberek szeretik bevenni azt az igazságot, ami számukra kedvező. Apró csúsztatások például. Vagy mi van akkor, ha valaki úgy veri át a szérumot, hogy nem a kérdésre válaszol? Elmond mondjuk egy véleményt valakiről, akiről kérdezik, de közben totál nem rá gondol. Vagy ha nem válaszolsz. A veritaserum felhasználásánál sehol sem írják, hogy muszáj vagy válaszolni. Szóval elvileg nem kényszerít senki. Vagy ha például főbenjáró átokkal kezeltek, és azt parancsolták, hazudj? Akkor melyik az erősebb? – vetek fel néhány dolgot, hallatva skót akcentusomat. Legalább a látszata legyen meg, hogy még képes vagyok bármire is hosszú távon koncentrálni. Már az egyre inkább csikorgó gyomromat leszámítva.

~°~ Óra indul ~°~

A folyosók szelesek voltak a déli szárnyban, már akkor is, amikor ide jártam. Ez most sem volt másképp. Cipőm kemény talpának éles koppanásai cikáztak a hűvös kőtéglák között. A szertárba viharzottam, az utamból némán terelgettem szét a kavargó diáksereget. Próbáltam kizárni a nyüzsgést, a túl sok méricskélő tekintetet, melyek mind a belsőmbe kívántak látni. A diákok rögtön arra gondolnak, vajon lehet-e egy tanárnál késni, mennyire szigorúan osztályoz, elalszik-e az ember az óráján, mert unalmasabb egy verselő trollnál is... Kétségtelen, diákként én is ilyen voltam, pedig az iskolaelsők közé tartoztam. A szertárból összegyűjtöttem az órához való felszerelést. Volt egyfajta mezsgye, amin elindulni kívánkoztam, habár nem voltam teljesen jól informálva arról, hogy melyik évfolyam pontosan hol is tartott éppen a tananyaggal, lévén Oakley professzorral nem sikerült felvennem a kapcsolatot, hogy ezt a kardinális kérdéskört megvitassam vele. Éppen ezért, a saját fejem után mentem, és jobb híján a diákok -feltételezhetően- hiányos jegyzeteire támaszkodtam. A holmikat kipakoltam a tanári asztalra. Furcsán kedélyes termet hagyott itt elődöm, de majd idővel kényelmesebbé, és praktikusabbá teszem. Két kezemet az asztalra helyeztem, fejemet leborítottam, vettem pár mély lélegzetet, és kihúztam magam. Határozottnak és eltökéltnek éreztem magam, egészen addig, amíg be nem lépett az első gyerek. Kicsi volt. Ijesztően kicsi. Valahogy nagyobbnak képzeltem egy tizenegy évest. A fiatalok sorra érkeztek könyveikkel, és eszközeikkel, mind a már megszokott, majd' egyéves rutinjukkal leültek a helyeikre, házak szerint elkülönülve. Szemeikben izgatottság, félelem tükröződött inkább. Hiszen ezek még kiskölykök. Ha egy éve ide járnak ha nem, még tisztességesek, és nem kijátszani próbálják az oktatókat, hanem megfelelni nekik... Legalábbis én így gondoltam. Mikor az óra pontosan kilencet ütött, felemeltem a pálcámat, és bezártam a terem ajtaját.
"Aki késik, kinn marad, és húsz pont mínuszt intézett a házának. Ez mától fogva így van." kezdtem hidegen. Rövid hatásszünetet tartottam, az ijedt tekintetekből megkaptam a visszajelzést, hogy eljutott mindenki agyáig az információ.
"Nem kívánom az óra elejét elhúzni felesleges ismerkedéssel, de néhány dolgot jobb ha már most leszögezek, a könnyebb, praktikusabb, konstruktívabb munka reményében. Reximo professzor vagyok, és mint azt tudják, és nyilván észrevették, Oakley professzor óráit veszem át, valószínűleg innentől már véglegesen. Bizonyára értesültek arról, hogy be kívánom szedni az ez évi jegyzeteiket, ezt pár nap múlva vissza fogom juttatni magukhoz, csupán azt kívánom kideríteni, mely témákat érintették az elmúlt nyolc hónapban." miközben e szavakat intéztem az ijedt tekintetekhez, a hátam mögötti fekete táblára lassan felíródott a nevem. Hatásvadász megoldásnak éreztem kissé, de valahogy meg kell fogni őket...
"Tehát a tudnivalók. Nem kívánok fegyelmezni, de a fegyelmezetlenséget nem tűröm, legkisebb formáját is súlyosan büntetem, pontlevonással, felkérdezéssel." szemeim lassan a Mardekárosok felé kúszott. Nem éltem előítéletekkel, de úgy értesültem, na és persze ez már az én koromban is nyilvánvaló volt, több volt a Mardekárban a vagány, mint a szorgos tanuló.
"Tehát ahogy mondtam, a késés kizárt, óra kezdésekor, a terem ajtaját lezárom, aki kinn ragad, visz haza mínusz húsz pontot, és számíthat rá, hogy a következő órán felmondja az általa kihagyott óra tananyagát, méghozzá úgy, hogy feleletét mínusz húsz pontról indítja, és tökéletes megoldás esetén nulla pontot nyer. Az órákon való részvételt nem, az aktív részvételt jutalmazom. Továbbá lehetőségük adódik majd szorgalmi feladatok kidolgozására és leadására, bármikor a mai naptól kezdve. Mindent örömmel fogadok. Begyűjtött alapanyagokat, kidolgozott recepteket mintával, legyenek kreatívak és szorgalmasak! A szorgalom olyan szer, melytől a tehetség virága kivirul, a tehetségtelenségé pedig szárba szökken. Az órákon való kérdésfeltétel elvárás. Ha problémába ütköznek, azonnal jelezzék. Ha nem értenek valamit, szintúgy, kézfeltartással szíveskedjenek türelmesen várni, míg felszólítom a kérdezőt. Fontos tudnivaló, és nem árt már elsőben leszögezni. Aki négy év múlva RAVASZt kíván tanni a tárgyból, kitűnő eredménnyel kell vizsgázzon, akárcsak a néhai Piton professzor idejében. Ennyit a bemutatkozásról." zártam le, és lesétáltam a pulpitusról. Csend volt, csodálatos, aranyillatú csend. Csupán a lélegzetvételek kakofóniáját lehetett hallani, és a cipőm sarkának lassú koppanásait.
"Maga, ott. Hányféle bájital-hozzávalót jegyzünk recept szerűen?" tettem fel a kérdést egy teljesen véletlenszerűen kiválasztott diáknak. Mivel halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy hol tartanak eme tudomány csodás asztalán, nem véltem mellélövésnek, ha az alapoktól kezdem a faggatózást. Az ismétlés senkinek sem árt, és legalább leteszteltem a diákok tudásának elmélyítettségét.
"És ha egy számban válaszol, akkor lesz szíves fel is sorolni néhányat. Mondjuk annyit, amennyit tud." toldottam meg az első feladatot, miközben komótosan, magam elé nézve tettem egyik lábamat a másik után.

Óra indul!

***

Óra indul!

***

(https://lifeintensity.files.wordpress.com/2012/12/corridor.jpg)

(https://media.giphy.com/media/Yz7yJKTzArwE8/source.gif)

(https://picklelake.ca/wp-content/uploads/2017/08/page-break-clip-art-2.png)

P A T R I C K     M C F L Y

A változékony időjárásnak köszönhetően Héloise egyik legkedvesebb elfoglaltsága a francia kozmetikumok tanulmányozása lett. Habár az esetek nagy többségében igyekeztek a lehető legkisebbre minimalizálni az egyes termékekre vonatkozó összetevők listáját, Héloise eszén ezúttal sem tudtak túljárni.
Egy bűbájnak köszönhetően a hölgyike megtanulta, hogyan nagyítsa fel a betűket, így sikerült elolvasnia, hogy milyen gyakorisággal lehet használni az egyes szépségápolási termékeket, illetve, hogy azok milyen veszélyes reagenseket tartalmaznak.
Héloise bőre, ugyanis köztudott, hogy nem tudott ám mindenféle kenceficével kompetens lenni, sőt, bizonyos hidratáló gélek és maszkok kifejezett allergiát váltottak ki, kültakarójának igen szenzitív pontjaiból. Nem egyszer fordult elő, hogy úgy kelt ki ágyából, hogy vörös hólyagok borították el az arcát és enyhe hőemelkedés is kibontakozóban volt nála. Ilyenkor vett egy mély levegőt s egy hirtelen mozdulattal kivágta azt a frissen vásárolt méregdrága kozmetikumot, amit mondjuk már hetekkel ezelőtt vadászgatott egy a Roxforttól nem messze eső müller típusú boltocskában.
Sajnos, vannak ilyen esetek, de ahogy a mugli mondás is mondja, ami nem öl meg az megerősít, szóval ezzel a felindulással indult neki hosszabb útjának a kastélyban, ugyanis megígérte az egyik barátnőjének, hogy bemutatja neki az újonnan szerzett drágaságokat. Szerette a frissen vásárolt kincseket kitárgyalni barátnőjével, de ezúttal valami hatalmas kíváncsiság vett erőt rajta, nem bírta kivárni a megfelelő pillanatot, a mágustanoda egyik féltett folyosóján fogta magát és elővéve a kis sminktükrét sápadtan fénylő ajkai rúzsozásába kezdett.
A rúzsozás közben néha-néha meg-megremegett a keze, de azért annyira nem, hogy elrontsa a kontúrvonalakat. Majd munkája végeztével, amikor már elégedett mosolyra húzhatta volna száját, éles fájdalom hasított az oldalába, egy nála sokkal fiatalabb fiú öklelte fel a perc tört része alatt. Először köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől, majd kihúzva magát nagyot sóhajtva kezdett a prédikálásba:
- Itt komoly munka folyt – Héloise ekkor még nem vette észre, hogy az ütközésnek köszönhetően a komoly munka inkább valami hanyag festő mindenféle amorf mázolgatásához kezdett el inkább hasonlítani.
- Hogy volt merszed megzavarni a sminkelésben? Kinek képzeled te magad? – a halványkék szemek farkasszemet néztek Pattel, meg villámokat is szórak, szóval mindent, ami a nagykönyvben meg volt írva.
- Szép ez a könyv… helyettem talán azt is tanulmányozhatnád – Héloise egy mozdulattal megragadta a könyvet, de mielőtt Pat elsírhatta volna magát, letett arról a szándékról, hogy elvegye tőle.

(https://media.giphy.com/media/tNaRjyYyCi6KQ/giphy.gif)

A lány teljesen jogosan akad, ki a baleset miatt. Eléggé szégyellem magam, így mikor megfordul a lány, csak pár pillanatig nézek a szúrás szemekbe, majd inkább a padló poros világa felé mered a szemem, az talán kevésbé ijesztő, mint egy ideges, kisminkelt felsőbb éves lány.
- Tényleg nem akartalak megzavarni a… komoly műveletek művelése közben, legközelebb óvatosabb leszek. Ne haragudj!
Közben egy újabb mondtak kíséretében, a lány már ki is rántja a kezemből az újonnan kapott, mesés könyvemet. Pont ettől féltem, most biztosan apró fecnikre fogja tépni, de szerencsére megeshetett a szíve rajtam vagy valami más okból, de visszaadja nekem a kötetet. Bevallom rendesen megkönnyebbültem ettől, de azért magyarázkodásba kezdek.
- Pont a könyvet tanulmányoztam és éppen ezért ütköztünk.
Nem éppen a legmeggyőzőbb magyarázat, de hát ez az igazság. Minden úgy történt, ahogy én azt elmondtam. Mellesleg ritkán találkoztam olyan lánnyal, akik a folyosón sminkelik magukat, hiszen úgy tudtam, hogy a mosdóba járnak, gondolom azért, hogy elkerüljék az ilyen szerencsétleneket, mint én, aki elrontja az arcfestéküket. Mindeközben még egy pillantást vetek a lány arcára, hogy mit rontott el miattam, de a látvány miatt, kitör belőlem a röhögés. Próbálom visszatartani, de nem igazán sikerül és emiatt elég kínosan érzem magam. Nem szerettem volna nevetni szegényen, főleg azért, mert én okoztam ezt az egészet.
- Elnézést, nem akartalak kinevetni, csak a rúzsod, kissé elcsúszott.
Elő is veszek a talárom zsebéből egy zsebkendőt, hogy azzal letörölje a felesleges csíkot az arcáról és minden meg is van oldva. legalábbis akkor, ha nem az új féle sminkes valamit használja, amit a plakátokon láttam. Madam Csinibaba, már emlékszem is rá, hiszen ennél idiótább nevet nem is lehetne adni egy terméknek. Nem is értem, hogy kinek kellene ilyen minden álló sminkcucc, hiszen csak speciális tisztító szerekkel lehet leszedni, amiről valójában tanultunk is bájitaltan órán, még viccesnek is tartottam, hogy a leforrázás elleni főzet akár bőrt is képes megtisztítani a szennyeződésektől és rúzsoktól. Na persze a rúzsokat már csak a poén kedvéért említette meg a professzor. Mindenesetre remélem, hogy egy egyszerű törlő elég lesz a smink eltávolításához, de ha nem, akkor bizonyosan van nála smink eltávolító szer.

(https://media.giphy.com/media/Yz7yJKTzArwE8/source.gif)

(https://picklelake.ca/wp-content/uploads/2017/08/page-break-clip-art-2.png)

P A T R I C K     M C F L Y

Óvatosabb? És mégis ki hiszi ezt el neked? Szerencse, hogy egy kicsit jobb hangulatomban találtál, így eltekintek attól, hogy azt a könyvet ott - mutatott arra a bronzfedeles, elég nehezen tanulmányozható kötetre –  a perc tört része alatt a kukába landoltassam – tette hozzá  és szomorú pillantásokat vetett a fiúra, mintha együttérezne, de Héloisetól az empatikusság olyan messze esett, mint Mekka Jeruzsálemtől.
- Nem haragszom, csak rosszul esett, de túl vagyok rajta, nem kell bocsánatot kérni. Ilyen kiselsősök, mint amilyen te is vagy, még elég összerendezetlen mozgáskultúrával rendelkeznek, érthető, hogy kibillentél az egyensúlyodból. Talán többet kellene edzened, vagy nem tudom… - kissé elbizonytalanodott a mondat végét illetően, ugyanis a gondolkodás, illetve az újdonsült ötletek kitalálása nem nagyon mozgatták meg Héli agytekervényeit. De azok a sminkcuccok, amik a kis retiküljében lapultak, azok oly mélységesen a szívéhez nőttek, hogy amikor megtörtént a becsapódás, akkoris csak őket féltette.  Nehogy bajuk essen, nehogy újra kelljen rendelni őket, mert az vehemens összegek kicsengetésével jár majd és elég volt azokat a csilliárdnyi összegeket egyszer is kifizetni, nemhogy még duplázgasson.
-Mégis mi olyan vicces? Tudom, hogy nem sikerült olyan sokat aludnom most, de amúgy téged nem zavar, hogy vizsgaidőszak van? Lehet, hogy neked is többet kellene tanulnod… akkor nem jutna időd arra, hogy másokon élcelődj… - egy pillanat erejére megállt, majd újra elkezdte mondanivalóját:
- Mi az, hogy elkenődött a rúzsom? Csak képzelődsz, én mindig hibátlan munkát végzek. Ezek a mozdulatok szinte ösztönösek, a véremben vannak – magyarázkodott a furcsa idegennek, amikoris sor került arra, hogy a kis sminktünkrében alaposabban szemügyre vehesse ábrázatát. Mikor pedig ez megtörtént, akkor szörnyülködött el igazán:
- Hogy tehetted ezt? Jézusom…..hogy nézek ki? Hogy fogom ezt lemosni, hiszen ez egy extra tartós rúzs??? -  Patrik kb. ekkortájt vehette elő a koszos zsebkendőjét, amire Héloise hisztirohamban tört ki:
- El  innen! Nem kell, hogy azzal a koszos zsebkendővel megpróbáld korrigálni életed egyik legnagyobb baklövését…..én a helyedben mélységesen szégyellném magam. Olyan kellemetlen ez az egész… és ebből a rúzsból csak ez az egyetlen árnyalatom volt… hogy fogom ezt újrarendelni? – hát igen a kérdések és a bizonytalanság, ami Héloiset minduntalan elfogta, amikor a nehezen beszerzett kozmetikás cuccaira gondolt.

(http://78.media.tumblr.com/6a5cf7a40a9ccabbaf742b29586d3948/tumblr_mmv567r1lA1qdghxxo2_r1_500.gif)

(https://media.giphy.com/media/Yz7yJKTzArwE8/source.gif)

(https://picklelake.ca/wp-content/uploads/2017/08/page-break-clip-art-2.png)

P A T R I C K     M C F L Y

Az egy dolog, hogy nem engednéd, de sokkal nagyobb vagyok és erősebb is, szóval nem telne két másodpercbe, hogy elvegyem tőled – gondolja Héloise, de úgy dönt, hogy inkább csöndes szenvedésre ítéli magát. Na meg Pat, talán még segíthet is, és akkor együtt, közös erővel levakarják magáról ezt a lemoshatatlan Madame Csinibaba festéket. Nem is érti, hogy az eladó miért nem hívta fel a figyelmét arra, hogy csak egy óvatlan pillanat és soha többet ne akarjon emberek közelébe menni, pláne nem ilyen kültakaróval, na mindegy.
- Szerintem az előbb már megkértelek arra, hogy ne magyarázkodj – nem bírja sokáig szó nélkül hagyni Pat vergődéseit, ezért muszáj már csak úgy büszkeségből is odavetnie. Ha ő szarul néz ki, akkor más meg ne jusson be a kvidicscsapatba… meg amúgyis, elsős még, simán lehet, hogy nem olyan fejlett a mozgáskoordinációja. Miért nem lehet ezen elgondolkodni? Héloise, az a hölgyemény, aki utálja, ha mások tökéletesnek képzelik magukat.
- Rendkívül izgalmas... – esik gondolkodóba, majd eszébe jut, hogy ez a kiselsős talán még segíthetne is neki a dolgozatok írásában. Ugyanis nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ő aztán a napjai szoros időkereteit, egyáltalán nem arra szánja, hogy elmélyedjen a Roxfort igen terjedelmes és fura szagú, ázott köteteit jelentő útvesztőiben. Olyannyira vérszemet kap, hogy elkezdi még azt is tettetni, mintha nagyon érdekelné, hogy milyen tárgyakat tanult már meg a fiúcska:
- És mondd csak? Mit jelent nálad az alapos felkészülés? Hanyasokra szoktál vizsgázni? – hát igen Héloisenak nagyon jól jönne egy ilyen tudálékos segítség. Milyen klassz vizsgákat tudna írni és hogy be tudná magát nyalni a tanároknál. Lehet, hogy a jövőben mégiscsak gyümölcsöző lesz ez a kapcsolat?
- Ne haragudj, hogy ennyire kiakadtam, igazából nincsen semmi baj – vált valamivel kedvesebb hangszínre. Mindent megtenne azért, hogy túlélje a vizsgákat, szóval, ha kell, akkor jóban lesz ilyen kiselsősökkel is.
- Van valami ötleted, hogy hogyan szedjük le? Persze, közben mesélhetnél arról, hogy milyen nagy tudásod van… ami azt illeti, nem igazán találkoztam még a Roxforton belül ilyen intelligens kiselsőssel – na ja. Persze. Héloise nyalizik.

(http://1.bp.blogspot.com/-fATRX8VNBy4/UBQMF06oXVI/AAAAAAAACXY/wnA7nUeicDw/s640/harryppotion.gif)

(https://media.giphy.com/media/Yz7yJKTzArwE8/source.gif)

(https://picklelake.ca/wp-content/uploads/2017/08/page-break-clip-art-2.png)

P A T R I C K     M C F L Y

Megkértél, de???!… -  Héloise kérdő pillantásai hamar elcsitítják Pat feltörekvő gondolatait. Gauthier kisasszony nem szokta a metakommunikáció eszközeit ily erőteljes jelleggel használni, de ez az igen labilis hollóháti nem tudom kicsoda, kiprovokálja belőle, hogy ilyen legyen. Pár pillanat múlva, nagyot nyel, hogy magába fojtsa, ami kikívánkozik belőle, hisz a szeme előtt lebeg, az a szent cél, hogy a jövőben ők még nagyon jó kapcsolatban legyenek és Pat segítsen neki a tanulásban. Próbál némi együttérzést is tuszkolni magába, de valljuk be, kitartó munka kellene hozzá, hogy ezt a képességét készségszintre emelhesse.
Mindenesetre küzd a lehetetlennel és pár másodperc erejéig még úgyis mosolyog a fiúra, mint aki most készül keblére ölelni a kicsi hollóhátit. Na persze… ha érdekében áll Héloisenak, mindenre képes… – a sikertelen vizsgák persze, elég jó ösztönzőerőnek bizonyulnak, úgyhogy némi lelkiismeretfurdalás, mély sóhajtás után, tekintetét ismét visszairányítja Patre:
- Tehát akkor te nagyon ügyes vagy, igaz? – várja a megerősítést, de belülről tudja, hogy nagyon jól fog esni a kicsi McFlynak ez a pozitív visszacsatolás, ki ne örülne a dicséretnek. Tulajdonképpen rá is játszik arra, hogy minél jobb színben tüntesse fel a fiút, mert nem titkolt szándéka, hogy segítséget kérjen tőle. És neeeeeem, nem a sminklemosásban, azt megtudná oldani okosba'.
- Tudod, én … -  elakadnak szavai, nehezére esik elmondani Patnak, hogy nem egy agytröszt.
- Szóval….. éééén…. nem igazán úgy teljesítek a vizsgákon, ahogy szeretnék. És ez még egy szép megfogalmazása siralmas helyzetemnek. Gondolom, érted, hogy mire gondolok … - nyel egy még nagyobbat, de tovább már nincsen kedve ecsetelni, hogy hogyan bukott meg az előző vizsgákon és miért tölti ki ideje legnagyobb részét az, hogy kültakaróját csinosítgassa, elméjének ragyogó gyémántja helyett.
- Gondolom, te is elítélsz. Biztos, olyan gondolatok járnak a fejedben, hogy nem tanulok eleget. Pedig hidd el, nem igaz! Éjjel-nappal a könyveket bújom, de egyszerűen nem megy semmi a fejembe – na jó erre egy kicsit rájátszott Héloise, de szerette volna megnyerni a fiú kegyeit, s ha ehhez az kell, hogy túlozzon, akkor ő megteszi minden ellenérzés nélkül.
- Tudnál nekem segíteni? Egyáltalán hogyan készüljek a vizsgákra?  - reménytelen ábrázata mindent elárul, ez a nő egy kész vizsgaszerencsetlenség és Pat az ő vizsgái megmentésének egyetlen reménysugára.
- Hát megteszünk, igen – bólogat a kicsi hollóháti szavaira, de azért nem ért teljesen egyet vele.
- Főzet? És ha rossz hozzávalókat teszünk bele, varangyosbéka leszek egész életemben? – szemöldökei hamar az égbe szöknek, olyan kis bolondosan nevetgél, de ha ronda lenne, lehet, hogy többet nem akarna emberek közé menni…

(http://1.bp.blogspot.com/-fATRX8VNBy4/UBQMF06oXVI/AAAAAAAACXY/wnA7nUeicDw/s640/harryppotion.gif)

(https://media.giphy.com/media/Yz7yJKTzArwE8/source.gif)

(https://picklelake.ca/wp-content/uploads/2017/08/page-break-clip-art-2.png)

P A T R I C K     M C F L Y

Ahogy Pat meghökken, Héloise is megdermed. Persze, csak egy pillanat erejéig, hiszen a kis szőke nem nagyon bírja, hogyha valaki ennyire elbizonytalanítja, s e feszültségtől zizegő levegő, nem túl jó táptalaj az ő sikeres vizsgáinak abszolválásához. Ezért is akarná oldani a hangulatot, de Pat továbbra is csak egykedvűen néz maga elé és nem mond semmit.
- Ajjaj, Héloise, te most épp mit… mi a … -  mire Pat végre megszólal.
- Mondhatjuk, de ez relatív. Viszonyítás kérdése.
- Mit kell ezen viszonyítani? – húzza fel a szemöldökeit és olyan bambán rebegteti meg pilláit Pat irányába -  okos vagy és kész, nem kell szerénykedni – nem is érti, hogy Pat miért nyilatkozik ilyen visszafogottan, hiszen, ha a szorgalomnak van éllovasa, akkor ő aztán biztosan az, és ezt egyáltalán nem kell eltitkolnia, sőt. Héloise szívesen osztozkodik vele ezen az apróságon, ha persze, megtiszteli a bizalmával és beavatja a tudás misztériumába, mert az számára mindigis olyan volt, mint a Tejútrendszer: végtelenül sötét és bejárhatatlan.
- A probléma rendkívül szembetűnő, de szerencsére tudom a megoldást! Szóval nagyon szívesen segítek neked – Héloise szemei felcsillanak örömében. Pat mindennek a kulcsa, tehát az ő jó jegyeinek is, ez egyenesen bámulatos. Olyannyira elönti a boldogság érzése, hogy akaratlanul is tágabbra nyílnak pupillái és úgy fürkészi Pat teljes valóját. És Pat akkor megint hozzátesz valamit az ő kis instant örömeihez:
- A könyvek bújása sosem jó megoldás, csak az amatőrök csinálják azt. Ha valóban tanulni akarsz, akkor szüneteket kell tartani és, ha van rá lehetőség, akkor tesztelni a könyvben leírtakat. Esetleg utána olvasni egy-egy érdekes résznek. A lényeg, hogy a lehető legérdekesebbé és szórakoztatóbbá tedd a tanulást. Ne rossz dologként gondolj a tanulásra, hanem próbálj hozzá minél több pozitív gondolatot gyűjteni. Ha ezeket mind betartod, akkor kiváló tanuló lehetsz – Héloise ettől többre és jobbra vágyott. Valami olyasmire, hogy hogyan lehet egy nap alatt megtanulni mindent, vagy hogy hogyan lehet a vizsgákon a lehető legkevesebb erőfeszítéssel átmenni. Pat meg ennek a szöges ellentétéről beszélt, hogy a tudás az milyen értékes, és hogy élvezni kell annak megszerzését. Ahogy ezeket a gondolatokat hallgatta, akaratlanul is szomorúvá biggyeszkedtek ajkai. Ő azt hitte, ezt is meg lehet oldani okosba. De úgy látszik, nem. Nem lehet megúszni mindent. Hát igen.
- És valami tuti tipp? Szerinted, hogy lehet megtanulni egy este alatt egy éves anyagot? Te sose szoktál olyat? – aztán végigfut rajta a gondolat, hogy Pat most fogja teljesen hülyének nézni és a mondat végén már annyira szégyelli magát, hogy inkább csak lesütve tekintetét néz egyik lábától  a másikig. Nahát. Héloise lassan személyiségfejlődésének egy jelentős mérföldkövéhez fog megérkeznii? S mindezt a tudáshoz vezető úton? Bámulatos. Amikor meg kétségeit tolmácsolná a fiú felé, miszerint nem akar varangyosbékává változni, mintha egy halk kuncogást vélne felfedezni a háttérben
-Mostmár tuti, hülyének néz… - sóhajt egy nagyot, de azért szemeivel még mindig nyomon követi Pat mozgásait, aki igen nagy vakmerőséggel küldi meg az alohomra igéket. Héloise csak döbbenten pislog, hogy ez most így hogy:
- Pat, nagyon örülök, de amúgy ez legális? – túr szőke tincseibe és tanácstalanul kezdi harapdosni ajkait.

(http://1.bp.blogspot.com/-fATRX8VNBy4/UBQMF06oXVI/AAAAAAAACXY/wnA7nUeicDw/s640/harryppotion.gif)

(https://media.giphy.com/media/Yz7yJKTzArwE8/source.gif)

(https://picklelake.ca/wp-content/uploads/2017/08/page-break-clip-art-2.png)

P A T R I C K     M C F L Y

Héloise mosolya szélesre húzódik, mikor Pat zavarodottságával találja szembe magát. Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a fiút, de nagyon fontos, hogy a vizsgái sikerüljenek, így mindent megtesz annak érdekében, hogy a célját elérje. Ha pedig ehhez az kell, hogy közelebb kerüljön Pat szívéhez, akkor nem fog teketóriázni és azon tépelődni, hogy milyen módszert válasszon. A dicséret elég hatásosnak bizonyul, legalábbis az a pirosság a kis barna arcán, az szavak nélkül is árulkodik róla. Édes, nagyon édes, ezt be kell vallani, de ahogy a fejét ingatja arra az ötletre, hogy egy éjszaka alatt nem lehet egy éves tananyagot megtanulni, nem kifejezetten imponál Héloise elgondolásainak.
- Én azért megpróbálkoznék vele…. – kezdene bele mondanivalójába, de hirtelen elhalkul. Pat ezt biztos, nem tartaná jó ötletnek, ezért inkább sejtelmesen végigsimítva az állán, egy könnyed mosolyt eresztve a fiú felé, nyitja szólásra ajkait:
- Igazad van. Tényleg rossz ötlet, de legalább próbálkozok valahogyan. Mi lenne, ha semmit sem tennék? – mormolja csak úgy egykedvűen maga elé, de látja, hogy Pat teljesen kiakad, ami őt is borzasztóan pánikoltató érzésekkel tölti el, mert lehet, hogy nem is fog segíteni??
Ajjaj.. vigyázz Héloise, mit csinálsz. Épp a Roxfort legokosabb tanulójával beszélgetsz – inti magát mértékletességre, majd kicsit tágabbra nyitva szemeit fürkészi Pat reakcióit. Ahogy előveszi a pálcáját és belesuttogja az Alohomorát a levegőbe, némi borzongás fut végig a gerincén, úgy érzi,  nem jó ilyenkor más tanárok féltett szekcióiban kutakodni. Nem szeretné, ha Bájitaltanból is megbukna, azért mert itt találják őket. Rossz még ebbe belegondolni is. Hangot is ad félelmeinek, de Pat reakciója teljesen ledöbbenti:
- Hát mégis hogy lenne már ez az!? Viszont nem hinném, hogy ez nagyobb bűn lenne, mint a puskázás és azt is sokan csinálják. A lényeg, hogy találtam megoldást a problémádra, de szükségünk lesz a tanár könyvére. Segítenél megkeresni?
- Miiiii? Hogy a puskázás bűn? Dehogy bűn! A legjobb dolog, ami a Földön létezik – elkerekedett szemekkel vizslatja Patet és nagyon kell uralkodnia magán, hogy ne essen neki a torkának. Mármint komolyan.
Minden tanulással töltött perc elvesztegetett idő és szerinte a puskázás bűn? Ez hihetetlen.. – mély lélegzetet vesz és lassan, egyenletes tempóval próbálja kifújni azt a levegőt, ami a tüdejében bent rekedt. Szeretné azt gondolni, hogy a feszültsége egy tollpihe, amit ezzel az aktusával könnyedén terelget a végtelenbe, de sajnos nem így van. Aztán záródik az ajtó és egyre szűkebbé válik a helyiség és egyre borzasztóbb gondolatok kerítik hatalmukba. Tudja, hogy segíteni kéne Patnek, de nem tud, mert fél, kisebb remegés járja át a testét és visszafogott hanggal fordul Pat irányába:
- Ne haragudj, de azt hiszem, hogy bepánikoltam, most semmilyen bájitaltan könyvre nem tudok koncentrálni – üveges szemekkel néz maga elé és csak reménykedik abban, hogy Pat komolyan veszi az aggodalmait, különben hamarosan a gyengélkedőn fognak kikötni és lehet, hogy semmivel se tudják majd kigyógyítani ebből a félelemből.

(http://1.bp.blogspot.com/-fATRX8VNBy4/UBQMF06oXVI/AAAAAAAACXY/wnA7nUeicDw/s640/harryppotion.gif)

(https://media.giphy.com/media/Yz7yJKTzArwE8/source.gif)

(https://picklelake.ca/wp-content/uploads/2017/08/page-break-clip-art-2.png)

P A T R I C K     M C F L Y

Ami azt illeti Pat rendesen feladta a leckét.
Az egy dolog, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy az egyik féltett sarokban kis társa, az a szőke, Héloise, épp meghalni készül, de hogy mellette vígan kutakodik egy professzor által féltve őrzött szertár ezeréves kincseiben, merész vállalkozás. Nem csodálom, hogy Héloise minden pillanatban az ajtót kémleli és azon gondolkodik, hogy hogy a fenébe lehetne meglépni innen. A tünetei pedig egyre erősödnek. Most például olyan szinten elkezdett gyöngyözni a homloka, mintha 36 fokos lázban égne mindig és nem ápolná az édesanyja.  
Lehet, hogy ellenérzéseket kelt Patben, de ki a francot érdekel, amikor úgy működik az ember egyik legfőbb szerve, mintha épp most verné az utolsókat? És hogy a bánatba nem érdekli ez Patet, aki tulajdonképpen rendkívül fogékony a legendás lények iránt, Héloise meg egy közismert faj, úgymond az emberi populáció egyik utolsó példánya és épp most készül pokolra menni… szóval Pat legyél szíves, az ezeréves könyvek porrétegei között néhány pillantást Hélora is vetni, mert épp most leheli az utolsókat.
- Pat, ez nagyon veszélyes, tervet kellett volna készítenünk és átgondolnunk, bármikor ránk nyithat valaki és ha eltűnik innen valami, tuti ránk fogják fogni és soha nem szabadulunk a büntetőmunkák kereszttüzéből. Én azt mondom, még most menjünk el, mielőtt nem fog el jobban a pánik és nem kap valaki az alkalmon….. hallod??! –  de Pat egyre csak kutakodott és keresgélt és olvasott, mint ahogy mindig szokott, ugyebár.
- Pat! Halló! Én hozzád beszélek! – de még mindig nem jött válasz, majd nyugodt, éles hangon megszólalt McFly barátunk:
- Nyugodj meg! Nem lesz semmi gond! Megvan a könyv, de szükség lesz a segítségedre, hogy a hozzávalókat összegyűjtjük. Várj csak, van valamim, ami segíthet megnyugodni.
- Nekem nem nyugalomra és cukorkákra van szükségem, nem érted???! –  gerjedt istenes haragra Héloise kisasszony, és úgy kapkodta a levegőket, mintha mindez végtelenül természetes volna.
- Nekem arra van szükségem, hogy minél gyorsabban menjünk el innen és elvigyél a gyengélkedőre – enyhén átvizesedett szemekkel és némi sírást is magára erőltetve próbálta kiharcolni a lehetetlent. Majd a szeme az egyik pókhálos sarokba tévedt, ami persze a szertárnak az a szegmense volt, ahol a régen használt csontvázakat őrizgették:
- Merlin szakállára… Paaat, Paaaaaat, aaaaaz ott egy csontváz? Ez a hely… ez a hely… ez nagyon para – némiképp szaggatottan, de sikerült elmondania, amit szeretett volna és egyre inkább elfogta a pánik.
- Nagyon gyorsan el kell tűnnünk innen…. hallod? Hallod??? – de Pat csak mormolta a hozzávalókat és olvasott és keresgélt és szinte teljesen kizárta a külvilágot, ami Héloiset teljesen megrémítette.
- Pat, te beteg vagy… nagyobb beteg, mint én. Segítségre van szükségünk. Neked azért, mert kleptomániás vagy, nekem meg azért, mert szimplán hülye vagyok – nézett maga elé üveges tekintettel és várta, hogy vége legyen. Vagy az életének, vagy ennek a szobában való tartózkodásnak, de valaki, vagy valami, szakítsa meg ezt az állapotot, mert kibírhatatlan.

(http://1.bp.blogspot.com/-fATRX8VNBy4/UBQMF06oXVI/AAAAAAAACXY/wnA7nUeicDw/s640/harryppotion.gif)

A két hollóhátas agya nem jár egy rugóra, s mindeközben Héli egyre jobban kétségbe esik, s már-már ingerülté is válik. Ez a viselkedés természetesnek mondható, hiszen az üldözött vad is kétségbeesve menekül, míg végül nem lát más megoldást és a támadójára veti magát. Ez a viselkedés leginkább a primitívebb lények körében figyelhető meg, na meg néhány embernél. Talán nem mutatom ki, de legbelül nagyon is érzékenyen érint Héli lelkiállapota. S talán azért érint különösen érzékenyen ez a helyzet, mert már számtalanszor láttam hasonlóan viselkedő lényeket és talán az egyik legrosszabb, s egyben legfelemelőbb érzés a világon, mikor egy élőlény szemében fel véled fedezni a rémületet, majd mikor a végső roham előtt, hirtelen minden félelem eltűnik és megjelenik a fény, a bátorság és a vakmerőség. S ha csak apámra gondolok, éppen mielőtt meghalt, egy hasonló jelenet játszódik le bennem. A képzeletemben látom a háború borzalmait, s szemében, mélyen elrejtve, a félelmet. S végül a fényt is felfedezem, pont mielőtt szembe nézne a sorsával.
Bár kissé hajthatatlan vagyok, azért próbálkozom megnyugtatni Hélit, bár nem sok sikerrel. A lány szavaira egyre hevesebben kezd verni a szívem, s a cipőm kopogása is kezd egyre szaporábbá válni. Szeretnék minél gyorsabban segíteni neki, habár ez így teljes képtelenség, így végül fel kell hagynom a tervvel. Nem akarok feldolgozhatatlan traumát okozni a hollóhátas lánynak, s mivel látom rajta, hogy valóban szörnyű állapotban van, inkább elkezdek mindent visszapakolni a helyére. Pár pálcaintéssel és igével helyükre reptetem a nehezen megszerzett holmit, majd Héli felé fordulok.
- Ez a kijelentés egyáltalán nem is igaz. Neked akartam segíteni, azért gyűjtöttem össze azokat a dolgokat, másrészt te sem vagy egy komplett idióta, csupán kissé bátortalan. Én bízok benne, sőt tudom, hogy te is a tudás birtokában állsz, csak talán még te magad se hiszed ezt el. Nem bízol magadban. Na de nem is egy kis elsős fog neked életvezetési tanácsokat adni.
Még el is nevetem magamat, mert jót szórakozok a saját poénomon, majd elindulok az ajtó irányába, hogy távozzunk a „bűntett” helyszínéről. Először csak résnyire nyitom ki az ajtót, ha Héli nem előz be, majd szétnézek és, ha tiszta a terep, akkor kinyitom az ajtót a lány számára.
- Siessünk! Nem lenne jó, ha nyakon csípnének itt, még a végén újracímkéztetnék velünk a bájitaltanterem összes tároló üvegét.
Ha sikeresen kijutunk, és elég messzire kerülünk a teremtől, akkor még bocsánatot kérek Hélitől, hogy ilyen helyzetbe hoztam, bár arra számítok, hogy egy alapos fejmosást fogok tőle kapni.
- Sajnálom, hogy így alakult. Én tényleg csak segíteni akartam volna, de persze megértem, ha ezek után messziről el fogsz kerülni, mint sokan mások. Tönkretettem a napodat…
Tekintetem a földre szögezem, majd jobb lábammal finoman rugdosni kezdem a földet szégyenemben. Majd lábaimnál két könnycsepp színezi sötétre a szürke padlókövet.

(https://media.giphy.com/media/Yz7yJKTzArwE8/source.gif)

(https://picklelake.ca/wp-content/uploads/2017/08/page-break-clip-art-2.png)

P A T R I C K     M C F L Y

Héloise azért nem kicsit túldramatizálta ezt a dolgot. Azért rendes volt Pattől, hogy próbált rajta segíteni és igyekezett még a saját bőrét is vásárra vinni azért, hogy a kis szőke okos lehessen.
Igaz, amikor azokat a hisztiket csapatta átnedvesedett szemekkel, pont nem ezekre gondolt, de aztán amikor kifelé száguldoztak a Bájitaltan teremből, megvilágosodott. Úgy nézett Patre, mint egy valóságos szárnyas kisangyalra, hisz mindent megtett azért, hogy segítsen neki, ami az őt körülvevő emberek nagy részéről egyáltalán nem volt elmondható, sajnos.
Nagyot sóhajtva hallgatta szavait, legszívesebben megölelte volna, de nem engedélyezte magának ezt a fajta érzelmi megnyilvánulást, ahhoz még túlságosan kezdeti szakaszban járt a kapcsolatuk. Mondhatjuk: gyerekcipőben. A kis monológra egy kisebb mosoly szaladt szája szegletébe. Szeretett volna valami értelmes választ adni, de mivel úgy érezte, voltaképpen semmit nem tud hozzátenni a kis Hollóháti gondalatihoz, így csendben maradt. Furcsa ez, néha azoktól tanulunk a legtöbbet, akikről nem is gondolnánk.
Pat, habár kisebb volt, mint Hélo, sokkal nagyobb rálátással rendelkezett az életre. A kis szőke talán az aktuális körömlakkokról tudott volna ilyen életbölcsességeket megfogalmazni, de azt hiszem, Patet az kevésbé érdekelte volna. Sőt, igazából egyálalán nem érdekelte volna.
Ahogy kiértek Pat mentegetőzni kezdett. Héloise viszont egy finom gesztussal csendre intette. Nem volt itt szükség semmilyen megbánásra. Kicsit zavarta az is, hogy a földet bámulja. Miért szégyenkezik, hiszen mindent megtett – gondolta és kedvesen nézett Pat csillogó szemeibe.
- Tudom, attól félsz, hogy le foglak szidni, mert olyan hidegnek tűnök és kimértnek. Ez azonban csak egy álca. Ennél én sokkal összetettebb vagyok. Igazából nagyon kevés embernek mutatom meg az igazi jellememet. Azt hiszem, te közéjük tartozol. Köszönöm, hogy segíteni próbáltál, nagyra értékelem és ha bármikor szükséged lenne rám, csak szólj – suttogta bele a roxforti folyosók csöndjébe és egy finom mozdulattal végigsimított Pat karján. Persze, nem tolakodóan, pont annyira kedvesen, mint amennyire a helyzet megkívánta.