Nem tudom milyen ostoba ötlet híján keveredtem London ezen szegletébe, ráadásul kötöttem ki egy közel sem bizalomgerjesztő banya tarotkártyái előtt. Nem hittem sosem a jóslásban, hisz bizonytalan, rejtélyes tudományág s én sokkal többre tartom a tényeket no meg a biztos sziklaszilárd alapú tudást. Talán a kíváncsiság hajtott a füstös tömlyénnel és egyéb gyógyfüveggel túlterhelt levegőjű boszorkaszobába a kártyák elé, a bizonytalan jövő még bizonytalanabb meghallgatására. Nem árulok el túl nagy titkot azzal ha azt mondom, nem lettem bölcsebb. Sőt. Még az a kevés bizonyosság is megkérdőjeleződött bennem, ami eddig a lényem alapjait adta.
Van értelme ennek a házasságnak? Magam sem tudom és a lapok is mindenféle kuzsa dolgokat hoztak ki. Megcsalást, bánatot, fájdalmat, szenvedélyt, halált, veszteséget, ugyanakkor örömöt, gyermeket, hazugságot, kétségeket, sikert és felszínességet. Mindez együtt olyan összeegyeztethetetlen hogy magam is beleszédültem az egészbe. A fejem zsong és máris szidom magam, amiért a kolléganőm szavaira adtam egy lyukas knútot mert elkértem ennek az istenverte szipirtyónak az elérhetőségét.
Lépteim automatikusan visznek előre, voltaképp nem is nézem merre, csak Nottnak firkáltam le a tőle kapott noteszbe merre is vagyok. Nem mintha elszámolással tartoznék neki, elvégre az utóbbi időben annyit dolgozik, hogy nem is látom de ez valójában rám is igaz. Ettől még hasznos kis bűvös eszközt talált ajándékba magunknak, ez könyebb mint patrónusokkal informálni a másikat és elegánsabb megoldás is.
Haragszom rá, de nem tudom a boszorkány, az ostoba jóslat vagy a magány fojtogató érzése miatt. A lelkembe tomboló vihar visszaköszön egyszer csak az egyik kirakat sötét fekete leplekkel borított arculatán. Nem akaródzna bemenni, borsózik a hátam a jelenségtől, mégis megtorpanásra késztet. Karomon végigfut a borzongás és elfog az az égető vágy hogy körbe kell néznem. Próbálom magam lebeszélni, ahogy az előbb még próbáltam magam meggyőzni hogy ostobaság minden nekem címzett jóslatnak titulált mondat. Hisz eszembe sincs gyereket szülni, pláne Edwardnak. Ő nem apa típus, nem fpg sose egy porontyot pelenkázni vagy a hátán lovacskázni vele, én meg nem fogok szoptatni vagy épp nyugtatólag rütyőztetni egy hiszticunami kezeléséért. Egyszerűen ezek nem mi vagyunk. Azt már inkább el tudom képzelni hogy megcsal, vagy hazudik de ez sosem volt zsákba furkászt, hisz jól ismertem korábbi életvitelét, nőzési hóbortjait és stílusát. A halál sosem jó ómen. Ki hal meg? Ő? Én? Az egó? A kapcsolat? A szenvedély? A bizalom? A halálnak, a kudarcnak, a végnek annyi formája van, annyi lehetséges kimenetele hogy belesajdul a fejemmel együtt a szívem is. A kétely ég bennem maró savként míg zöldesbarna tekintetem a kilincset fixírozza.
Az eszem tudja hogy nem lenne szabad bemennem, tovább kellene sétálnom a hűvös nyári estébe de mégis tétovázva lenyomom a hideg antik fogantyút, ami baljós nyikordulással enged is. A hely áporodott dohos illata körbeölel és nem ereszt egyetlen másodperc alatt. Hiába hahózok, senki nem jelenik meg. Ostobaság de ettől megnyugszom és magabiztosabb leszek pedig az agyamban a piros lámpa ég és minderre még vörösebb vészjelzést ad.
A porlepte textilek alatt kikandikálnak tárgyak szélei, ezüst, kopott arany csillanásokkal a félhomályban. Tükrök. Nem kell sokat gondolkodnom, elég belenéznem az egyik darabba ami sréchen áll a falnak támasztva. Önmagam látom benne, hófehér bőröm, vörös rúzsom itt élénkebbnek hat mint reggel a harmatos fényben, de egy perc múlva már sötét füstből kibontakozó képsor villan be. Taiden áll ott kezében a pénzzel háta mögött a családi házunkkal.
- Bűvös tükrök...
Súgom, pedig nincs szüksége senkinek a szavaimra mindössze talán saját magamnak hogy elhigyjem, amit látok. Miután továbbra sem mutatkozik senki ösztönös kíváncsiságom felfedezőútra visz. Széles választék van itt, kisebb és nagyobb méretekben, női kompakt tükrök mellett sok nagy falra tehető is akad. Szemem beissza a látványt, némelyiknél látok kalandvágyat, némelyiknél félelmet, egyikben anyám savanyú tekintete pillog rám, másikban apám dorgáló fenyegetéssel beszél hozzám. Néma mind de az érzések dolgoznak bennem egész addig míg egész fura dolog nem történik.
Mintha állna mögöttem valaki, bizsergető lehelletet érzek de hiába fordulok meg, senki sincs ott. Csak egy egyszerű kézi tükör hever félig letakarva a kandallónak támasztva.
M e l ... M e l... s e g í t s...
Összevonom szemöldököm míg két talán három tétova lépéssel a kezembe nem veszem a hűvös ezüstös tárgyat. Egyetlen pillanatig saját magam homályos vonásait pillantom meg, aztán gyorsan átalakul ez valami olyanná, amit rég eltemettem magamban de elfelejteni sosem tudom. Halk sikollyal dobom el a tükröt részben a jelenség miatt és mert az ajtó ugyanebben a percben hangosan vágódik ki mögöttem a frászt hozva rám. Pontban ekkor mögöttem felharsan egy gunyoros nyekergő hang is tetézve a helyzetet.
- Nolám! Ki fogja kifizetni ha összetörik, kedvesem? Az egy különleges darab!
Kezem ajkaimhoz kapom míg a férfi suta ügyességgel megmenti a portékát a talajtól. Arcomon végiggurul egy aprócska könnycsepp és a sokktól megtántorodom, de a kezem kapaszkodóért nyúl. Talán még pont elérem a kandalló szélét hogy visszanyerjem a stabilitásom....
Roxfort RPG
Szerző