Óvatosan lépdelve haladtam a Mungó folyosóján. Itt mindig olyan képtelen csend van, az agyonfertőtlenített kő meg kellemetlenul hangosan kopog. Pedig sietek, el kell intéznem ezt az ügyet mihamarabb. Ha lekésem a vacsorát, Melanie megint nem szól hozzám. Lehet, hogy jobban járok, ha már itt lenyúlok valamelyik kómás beteg mellől egy csokor virágot. De majd kifele menet. Most keresem a megfelelő szobát, ahol a frissen magához tért tanuval beszélgethetek el.
Különös ügy ez, mert általában keressük az összefüggéseket, amik nem látszanak, s az aztán elvezet a magyarázathoz. De itt… Itt meg az van, hogy az összefüggés az éppen világos, hiszen ez az a nő, akit múltkor az a ruszki túszejtő követelt magának. Erre most előkerül, egy pisztolygolyóval meglőve. A környék egyik legtehetősebb varázslójának a társaságában. Ezen a ponton emlékeztetnem is kell magam, hogy ne ugorjak rá erre az ügyre annyira, mert ha elhúzom a faggatódzást, akkor a nejem a kutyám kajáját tálalja elém, mire hazaérek.
Belépvén a kórterembe, elégedetten látom, hogy egyrészt az interjúm alanya fenn van, másrészt pont azzal van, akit szintén ki kéne hallgatnom, harmadrészt mindketten vannak annyira jól, hogy ott turbékoljanak a betegágyon.
- Elnézést a zavarásért - harsogom kedélyesen és egyáltalán nem zavartatva magam, majd invitálásra nem várva beljebb jövök. A minisztériumi talár akkor is elárulná kilétemet, ha esetleg nem szokták bújni a Szombati Boszorkány “Ki a leghelyesebb pasi a minisztériumban” c. rovatát. Nevetséges, hogy kerülhettem Mirollal holtversenybe… Na de az én arcom nagyobb volt. Mármint a cikkhez mellékelt fényképen.
- Látom, már jobban van. Fel kell tennem néhány kérdést a sérülése körülményeivel kapcsolatban, miss Volkova. 
- Nem, nem vagyok jobban. Talán jöjjön vissza később.
Hideg, szúrós tekintetet kapok olyan szempillák alól, amiért mások vagyonokat fizetnek, de szerintem neki ezek csak nyeremények a génlottóról. Ezek bizony komoly veszélyt jelentenek bármelyik férfi józan eszére, de én azt már biztosabb helyen tudom, jelesül a nejem bukszájában. Szóval ez engem ugyan nem hat meg. Kaján félmosolyra húzom a számat, és a jó vágású fickóhoz fordulok.
- Semmi gond, a kedves Mr. Cartwright bizonyára kisegíti, hiszen ha jól tudom, ő is mindenről tud az eset kapcsán. Naszóvalakkor…
Szemtelen és derűs határozottsággal megkerültem az ágyat, majd a szömszédosra lehuppantam, és lecsaptam az ott lévő üres éjjeli szekrényre a mappámat, amin a pergamen meg az önjegyzetelő sólyomtoll penna is volt. Egy pálcapöccintésre a toll máris függőlegesbe vágta magát, és ahogy elhangzott bármi fontos szó, azt azonnal szorgalmasan lekörmölte. Így aztán ehhez a dúsgazdag, de a jelek szerint jelenleg kissé szétcsúszott úriemberhez intézem az első kérdésem, aztán hátradőlve figyelek.
- ... Meséljen nekem, hogyan került a kedvese ilyen méltatlan állapotba?

 

"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

Tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat... A szálak egész könnyen visszavezethetőek voltak hozzánk, ha valaki tüzetesebben utánanéz... és most utána is nézett. Az újabban feltűnő Rend megjelenése óta a Minisztérium tüzetesebben elkezdett vizsgálódni annak tagjai után, és nos... egész könnyen eljutottak annak egyik jelentősebb vezetőjéig is. Ophelia Flame aranyvérű, arisztokrata családból származott, akárcsak megboldogult férje, Aurelius Flame,  a többszörösen díjazott bájitalmester. Tisztes varázslópolgárként rendszeresen adományozott a közérdek érdekét képviselő célokra, a törvényeket látszólag mindig betartotta, sosem került összetűzésbe aurorokkal. Nem csoda hát, hogy egy ideig sikerült elterelnie magáról a gyanút... azonban egy alkalommal nem volt elég elővigyázatos, és egyik bizalmas alkalmazottja jelentett róla, hogy titkos szeánszot tartottak a házában. Mivel akkoriban már felfedte magát a Rend a listán szereplő varázslók és boszorkányok előtt, a Minisztérium fokozottan figyelt a bejelentésre... Flame azonnal eltűnt, mint a kámfor, és azóta sem leltek a nyomára, pedig személye fontos összekötő pont lehetett a sötét pókhálóként szerveződő szervezetben. Most, két és fél évvel később sikerült csak a nyomára bukkanni, és ez is szinte a véletlennek volt köszönhető. Ahogy kihallgatták Flame-ék összes közelebbi és távolabbi ismerősét, hátha tudnak bármit is a nő hollétéről, az egyikük elárulta, hogy Flame és a neje még jóval korábban interjút adott egy bizonyos mágiatörténész professzornak, Dawson A. W. Hamoxnak... akinek felbecsülhetetlen történelmi értékű emlékgyűjtemény van a birtokában. Nos... a szálak tehát elvezettek hozzánk. Amikor Apám a kezébe vette a minisztlriumi idézést, olyan pánikrohamot kapott, hogy úgy éreztem, ilyen állapotban jobb, ha inkább a háttérben marad. Úgy véltem, nem tudna elég higgadt lenni ahhoz, hogy megússza komolyabb következmények nélkül. Nekem kellett hát elmennem helyette. Apámat elvittem a Mungó Pszichiátriai osztályára, szerencsére volt ott ismeretségem, és sikerült őt komolyabb panaszok nélkül is beutalni. Kiégésre, pánikrohamra hivatkozva legalább pár hétig késleltethetjük az elkerülhetetlen kihallgatást... Még az is eszembe jutott, hogy el kéne őt rejteni valahol, amíg elül az egész dolog, de egyelőre nem tudtam biztosabb menedéket a számára, ehhez még időre volt szükségem. A levélre azonban azonnali válaszra volt szükség. Határozott, kifogástalan válaszokra... Hogy elkerüljük a nagyobb bajt.
Nem akartam kiszolgáltatni a családunk évszázados örökségét a Minisztériumnak, csak azért, mert egy őrült fanatista nyomára akarnak bukkanni... Eltökélten érkeztem hát az épületbe, hidegvérrel, abban bízva, hogy leendő aurorként némi bizalmat tudok majd kelteni bennük, és talán együttműködésemet látva eltekintenek majd a házkutatástól... Ami valljuk be, igen nagy következményekkel járt volna apámra és rám nézve is... Ha kiderül, mit tartogatunk otthon, illegálisan, bármilyen bejegyzett engedély nélkül, nos... apám elköszönhetett volna roxfortos állásától, és megbecsült mágiatörténészi presztizsétől. Ahogy rám sem várt volna fényes jövő sem novellistaként, sem amneziátorként. Ezt nem engedhettem.
Legnagyobb pókerarcomat felvéve kopogtattam be hát a rejtélyügyi osztályon Melanie Hopkirkhoz, akit ugyan személyesen nem ismertem, de a családja jelentősége természetesen nem volt ismeretlen előttem sem. Bár az ajtón már a Melanie Nott név szerepelt, ez nem tántorított el, határozottan nyitottam be, hisz a levélen egyértelmű volt, hogy azonnali hatállyal várnak. Egy pillanattal később már apró döbbenet ült ki arcomra, ahogy premier plánban pillantottam meg a magassarkút viselő, finoman ívelt vádlikat keresztbe téve az asztalon.
- Abban bízom, hogy én lehetek kegyed segítségére inkább... - ráztam meg a fejem, és nyertem vissza egy pillanat alatt higgadt, magabiztos modorom. Bíztam benne, hogy mélyen zengő baritonom némi bizalmat kelt majd a nőben, aki szemlátomást igen dekoratív volt. Méretes gyűrűjére rögvest felfigyeltem, bár nem értettem az ékszerekhez különösebben, de azt gyanítottam, hogy nemrégiben mehetett férjhez, ha a levélen még Hopkirk, az ajtón meg már Nott volt.
- Jó napot, Mrs. Nott! Dalton Julius Eric Hamox vagyok, szolgálatára... Apám sajnos gyengélkedik, a Mungó pszichiátriai osztályán fekszik, így jelen állapotában nem tudna megfelelő válaszokat adni ebben a kényes ügyben. Én azonban helyette is állok szolgálatára, hátha a birtokomban lévő információk mielőbb segíthetnek kézre keríteni Mrs. Flame-t - pillantottam egyenesen a zöldesbarna íriszekbe, s közben képzett legilimentorként akaratlanul is megpróbáltam beférkőzni a gondolatai közé. Tudnom kellett, mennyit tud... hogy mit hallgathatok el előtte, és mit nem...