Nevetséges Mira, ahogy azt a béna virágkoszorút szorongatja, mintha csak egy mentőcsónakban lévő úszógumi lenne, ami az életet jelenti. Pedig nem. Volkova láthatóan zavarja jön a megjelenésünk után, de ez legyen csak az ő gondja, nem tudom sajnálni. El is tipeg a szemközti szobák valamelyikébe rövid kis sutyorgásuk eredményeként, nem tudom merre, nem figyelem. Idegesít az a melegség apa kék szemeiben, amelyek rá vetülnek. Olyan rajongást sugall, amit szinte képtelenség szavakba önteni s még ritka, felbecsülhetetlen értekű vagy mágikus tulajdonságú kincs esetében is ritka az olyan, ami ekkora hatást vált ki belőle. Ha rám néz mindig hideg, kemény acélos a tekintete. Tele van elvárással. Egy ember tudta ugyanezt kiváltani, de nem ilyen mértékben. És az az ember ott kapaszkodik bele a virágkoszorújába. Érthetetlen mit eszik ezeken a csajokon. Én az elején próbáltam Mirával jó fej lenni, ahogy kérte, de dacos kiskamasz volt ráadásul azóta hogy véletlen rányitottam még annyira se akartam tudni a dolgairól. Ő meg még jobban került engem.
- Mintha elfelejtettél volna megírni valamit.
Ignorálom hát a nekem intézett piszkálódását is. Megvonom a vállam, közömbös hűvösséggel szemlélem őt és nem érdekel ha zavarba hozom ezzel. Mit érdekelte volna őt? Sose bírta annyira ő se Volkovát, legalábbis egyszer ezt ejtette el. Nekem tényleg mindegy Chris kit dug éppen, ha nem hozza haza. Ha nem akar beleszólni a dolgokba és nem akar az… élet része lenni. Ha nem akarnak miatta megölni valamennyiünket. Csóri Alfred neki köszönhetően járt így. És ha eddig semleges is voltam hát ezek után nehezen tudok megbocsájtani. De persze fapofával lépek közelebb hogy meghallgassam mennyire komoly ez a kapcsolat újra és mennyire legyünk családféle. Hát ez nehéz. Nehéz neki, kimondani ezt, de muszáj. Nehéz ezt végighallgatni is. Ordítanám szívem szerint hogy itt két ember nem viselkedik csak úgy ahogy ő azt elvárja, és az nem én vagyok és nem is ő. Az egyik az a vörös kis ciklon, akit épp ölelget a másik meg aki bent szedi össze a holmiját, de lakatot teszek csak a számra és hűvösen összefonom magam előtt a kezem. Zárkózón. Nem tudom akarok-e ehhez a családhoz tartozni ha Cartwrighton kívül más is benne van. És már Alfred sincs, akire számítsak. Ó hányszor szedtük össze hol Sophie hol munka során szétcsúszva őt. Most már minden ilyen jellegű feladat egyedül rám marad.
Végtelennek tűnő pillanat, míg az ölelésből szétrebbenés lesz és ezt Anna újbóli felbukkanása váltja ki halk tompa csörömpölést megelőzően. Néma dölyfös csendben nézem végig az öltöztetési ceremóniát, mintha valami ócska mugli film lenne, nem kerüli el figyelmem ahogy a nő letapizza itt meg ott, mintha csak az övé lenne. Röhöghetnékem támad, így mikor felénk fordul szabályosan meglepődöm. Ahogy végigméri Mirát és megdícséri akaratlan oldalra sandítok. Valamiért – talán mert tudom annak a véletlennek a folytán, hogy lánnyokkal bújik ágyba – sose néztem meg úgy. Már férfiszemmel. Pedig Volkovának igaza van, sokat változott pár röpke év leforgása alatt. Szinte Anna magassága, kissé alattam van de majdhogynem utolért már.  
- Mehetünk, ha azt mondod
Anna kérdése megakaszt. Egy pillanatig azt hiszem a gondolataimba olvas, de csak azt várja én adjam az utasítást. Tekintetem összefonódik apáéval, aki csak egy biccentéssel jelzi beleegyezését. Megköszörülöm a torkom, a feladat súlya bár agyon nem nyom azért zavarba hoz.
- Nos, akkor fáradjatok a kert végébe…
Egy elegáns karmozdulattal jelzem az út irányát de nem indulok meg. Hagyom hogy apa kezdje a sort én meg felsorakozom, ahogy leértünk, utolsónak. Ott már minden készen áll. A székek, a pap, a koporsó, az emberek akik majd teszik a dolguk. Nem akartam se hosszú se idegörlően vontatott dolgot kikanyarintani az egészből. Mivel csak mi vagyunk, így értelme sem lett volna igazán. Fura dolog ez, intézni egy ilyet. Tudva, senkit se érdekel semmi rajta mert mindenki csak túl akar lenni. Kit érdekel mennyire díszesen faragott egy koporsó vagy hány tucat virággal felcicomázva? Vagy hogy kála van e liliom helyett? Oda se figyelek ezekre, valószínű más se. Az összhatás megfelelő, a szertartás rövid és bensőséges, nekünk nem kell búcsúzószöveg csak ha valaki akar. Én nem akarok. Szerettem Alfredet, a bölcs éleslátása hiányozni fog, kicsit a nagyapámnak hatott, meg a ház tartozékának is egyúttal, de nem pótolja ezt egy kurva festmény. Talán ezért is akarta apa hogy itt pihenjen meg. Közel a házhoz, amit szeretett.
Sóhajtva figyelem, ahogy a ceremónia végén az emberek ásót ragadnak és lapátolni kezdik a földet. Mindegyik halk dübörgéssel végződik, tudom hogy egy idő után ez a kongás megszűnik de nem bírom kivárni a végét. Egyszerűen sarkon fordulok és visszasétálok a házba. Megállítani tudom, senki nem fog, ennyi pedig nekem is kibaszottul jár. Bent a portré előtt állok meg, aki rám pillantva kérdőn mered.
- Meghitt volt?
Egy kósza pillanatig nem szólok csak fixszírozom a varázstárgyat rajta a hajdani inas arcával.
- Az….Amennyire lehetett.
- Köszönöm.
A tekintetem ellepi a pára talán a hálálkodásra vagy mert amúgy is kikívánkozott ez csak nem mások előtt. Legördülni ellenben nincs ideje annak a könnycseppnek vagy ha meg is teszi egy gyorsan eltüntetem és úgy teszek, mint aki csak egy italért jött, jól megdézsmálni Cartwright készletét. A brandy hűvös kristályüvegének érintése segít visszanyerni az önuralmam mellett a közönyöm álcáját. Az ital pedig, hát az égetően jól esik ezek után.