Roxfort RPG

Karakterek => Futottak még => A témát indította: Yulia Ephedra - 2015. 03. 03. - 18:42:23



Cím: Yulia Ephedra
Írta: Yulia Ephedra - 2015. 03. 03. - 18:42:23
YULIA EPHEDRA

(http://indeepmusicarchive.net/wp-content/uploads/2014/12/Princess-Chelsea-100x100.jpg) (http://a4.mzstatic.com/us/r30/Music/v4/2f/2a/44/2f2a44f4-4c0a-13de-1c79-199d0f3c0f09/cover100x100.jpeg) (http://indeepmusicarchive.net/wp-content/uploads/2014/12/Princess-Chelsea-100x100.jpg)

"Van visszavezető út a fantáziától a valósághoz, és ez - a művészet."



         Alapok

jelszó || "Titokzatos dolog az idő. Hatalma van. És ha játszunk vele, veszélyes!"
így ejtsd a nevemet || Júlia Efédra

nem ||
születési hely, idő || London, 1982. 02. 13.
horoszkóp || vízöntő
kor || 16
vér || sár
                
évfolyam || hatodéves


         A múlt

Kislány volt még, amikor, fekete cipői végigkopogtak a rideg padlón, ahogy több boszorkány és mágus tekintetétől verve haladt előre.
- Ephedra, Yulia! - harsogták a nevét. Ez a hang cseppet sem hangzott barátságosan és minden szempár vizslatónak, elemzőnek tűnt. De kényszerítette magát, hiszen tudta, innen már nincs visszaút. Fontos az első benyomás - gondolta magában. - Tehát erősnek és magabiztosnak kel tűnnöm. De hiába próbálta megkeményíteni az arcvonásait, belül minden szerve remegett, attól félt mindjárt összeesik, s bizonyára haza is zavarják egyből. Sohasem érzett még ekkora izgalmat, olyan volt, mintha a testéből az összes vér egy pillanat alatt a szívébe tódult volna, majd onnan erőszakos versenyzéssel a feje felé vették volna az irányt. A megmentőjeként kapaszkodott, majd ült le az apró székre, oda, ahol mindenki jól láthatta őt. Előre akarta szegezni a szemeit, határozottan, mintha csak rendre akarna utasítani több száz diákot, de most félelme bizonyult erősebbnek. Tekintetét a hideg kőlapokra szegezte. Gondolatai kavarogtak, nem tudta igazán mit is jelent ezt a ceremónia. Persze elmagyarázták neki a lényegét, de nem volt tisztában a jelentőségével és az apró részletekkel, amit mindenki tudott kivéve ő.
De hát mit is tudhat a varázsvilágról egy sárvérű? A mágia csak a képzeletében élt, amióta az eszét tudta. Mikor először fogott ujjaiba ceruzát, kezei között már akkor csodás dolgok jelentek meg. Nem egy váza, nem egy alma. Képzeletét használta, hogy olyan világot teremtsen magának, ami izgalmasabb mint az óvoda. De... nem is egy átlagos óvodás volt. Képzeletében ő csakis boszorkány volt, vagy tündér, sellő és angyal. Tanárai csak legyintettek, hogy majd úgyis kinövi. Szülei is csak megmosolyogták a kislány élénk fantáziáját. Apja megsimogatta a kis buksit, anyja pedig puszit nyomott a homlokára, amikor Yulia varázsigékről és bájitalokról beszélt nekik. A hatalmas kertes házban rohangászott, bútorokról ugrált le, így illusztrálva repülő tehetségét. Kartonból szárnyakat vágott magának, s mikor kifáradt a repkedésben elővette kis könyvét, hogy varázsigéket jegyezzen fel magának, amit majd barátnőivel használhatnak. Nem voltak ezek igazi bűbájok, csak egy-két kisgyerek fantáziája. Szabad idejében lerajzolta magát és az új világot, amiben éppen élt. Majd iskolába került, megtanult olvasni, s új hobbit talált magának. Regényekkel barikádozta el magát tágas szobájában, sok-sok tündérmesét olvasott. Sokkal több élete volt, mint amennyire bárki vágyhatott volna. Minden könyvben átélte a szereplők kalandjait, érezte fájdalmukat, érezte örömüket, s este mikor aludni tért, velük álmodott. Teltek a napok, hónapok, s mikor kislány osztálytársai elkezdtek a fiúk felé tekingetni, és ruhaboltokba járni, remélve, hogy csinos öltözéktől szebbek lesznek, ő további könyvesboltokba járt. Barátnői tonnaszámra halmozták a próbafülkékben a pólókat, szoknyákat, nadrágokat, ő pedig komplett könyvespolcokat rámolt le a legközelebbi könyvesboltban. Unta a valóságot. Szürke volt és megvetendő, a többi gyerek egyszerű dolgokkal foglalkozott, még akikkel régen szívesen játszott tündéreset vagy varázslósat, azok is elkezdtek eltávolodni tőle. Mint minden kisgyerek, ők is felnőttet akartak játszani, ami komolysággal jár, nem szabad már játszani. Mikor Yulia nem osztotta eszméiket, furán kezdtek nézni rá. Úgy emlegették, mint az a fura lány a sötét sarokban, aki állandóan csak olvas meg rajzol. Ha beszédhelyzetbe keveredett lelkesen mesélt könyveiről, vagy gondolatairól. Ilyenkor a többiek kinevették. Talán nem is csoda, ha így egy idő után elkezdett távolságtartóan viselkedni. Ha kérdezték, igyekezett a lehető legtömörebben válaszolni, csak akkor beszélgetni, ha muszáj. Végül teljesen egyedül maradt, s ha eddig csak térdig állt volna a fantázia birodalmában, mostmár bizonyára orráig merült benne. Szülei elkezdtek aggódni érte, nem fért a fejükbe művész kislányuk bezárkózottsága. Yulia automatikusan a családtagjait is kezdte eltaszítani magától. Meggyőződése volt, hogy se apját, se anyját nem foglalkoztatja, mi történik vele. Hamis feltételezés volt ez az agyában, ami a szülők értetlenségéből fakadt. Aki alkot, tudhatja, hogy a művész megannyiszor esik át az értetlenek primitív kérdésein. Az ott egy macska? Miért vannak szarvai? Ez miért van itt? Ez miért van úgy? Ilyenkor az alkotó már bánja is, hogy művét olyanoknak mutatta meg, akiknek semmi érzékük hozzá, s fel sem ismerik ábráit. Yulia is így volt szüleivel, de nem hibáztatta őket. Ők csak annyit láttak, hogy lányuk kézügyessége fenomenális, de művei mögé már nem tekintettek. S már kész is van közöttük a szakadék. A lány hazugságai csak tovább mélyítették ezt az árkot. Raleigh és Colette őszineségre nevelték lányukat, szeretettel vették körbe, ezért nem értették, miért nem mondja el a nyilvánvaló igazságot. Illetve a szülők gondolták így, míg Yulia teljesen őszinte volt. Mikor mágiája ténylegesen csapongani kezdett körülötte, nem csak fantáziájában. Lapok és ceruzák gyulladtak ki a kezében, mikor elégedetlen volt magával, tárgyak mozogtak, mikor pukkadásig csúfolták az iskolában. Szülei az iskolai pszichológushoz küldték. Ez volt talán lányuk legmélyebb mélypontja. Egyetlen barátja sem maradt, azért, amiért őszinte volt, amiért más a felfogása mint kortársainak. Szülei pszichológushoz küldték, amiért őszinte volt. A pszichológus, Mrs. Bounquet azzal szembesítette, hogy túl nagy a fantáziája és ideje lenne visszaszállni a földre, és amúgy is romlanak a jegyei, nem is érti mit képzel ez a lány. Yulia azt hitte, hogyha tényleg különleges lenne a valóságban, ő lenne a legboldogabb ember a földön, de hatalmasat csalódott. Látta a következményeket, s azt kívánta bárcsak másmilyen lehetne. Azon a bizonyos, emlékezetes nyári napon legújabb könyve mögé bújt, mikor egyre élesebb veszekedést hallott a nappaliból. Próbálta kiszűrni a bántó zajokat, beengedni a regénye édesgető és hívogató betűit, de mire sikerült volna, anyja nyitott be szobájába azzal a mondattal, hogy beszélniük kell mint család. Az első, ami a nappaliban feltűnt Yuliának egy idegen bagoly volt, de mivel a szülei nem furcsállták az állatot, úgy döntött ő sem foglalkozik vele, noha tekintetét alig bírta levenni a madárról. A hosszú és nyomasztó csönd után anyja egy fehér lapot nyújtott át neki, s azt mondta: "Leveled jött". A lány végigolvasta a kacskaringós betűket, s az első, gondolat ami eszébe jutott az volt, hogy "Anya, már kinőttem ezekből a játékokból". De a veszekedés jelezte neki, hogy ez nem lehet se játék se vicc. Újabb hatásszünet következett, majd Colette belefogott valami magyarázat félébe. Ekkor derült ki Yulia számára, hogy fantáziája egy része tényleg létezik, s hogy nagymamája, akit életében talán egyszer látott, valójában boszorkány. Nem emlékezett Hepzibah néniből semmire, mivel kisbaba volt még. Raleigh egész végig alig szólt közbe, az anya magyarázott. A helyzet felvázolásában Hepzibah undok nőnek tűnt, önfejűnek. A kislány arra gondolt, hogy ez a legkirályabb dolog, ami valaha történt, a dolog hátrányai csak később jutottak eszébe. Ezernyi kérdés tolult a fejébe, de mire elkaphatta és megfogalmazhatta volna őket, szülei veszekedtek, mintha ő ott se lett volna. Raleigh erősködött, hogy vigyék el Yuliát Hepzibához, mielőtt rájuk gyújtja a házat puszta véletlenből, Colette pedig csak a magáét hajtogatta, hogy ő ugyan nem akar találkozni az önfejű anyjával. Yulia a becsmérló szavakból azt vette ki, hogy nagymamája már-már kitagadta anyját, amiért az varázserő nélkül született, s egy muglihoz ment férjül. A vitát Raleigh nyerte. Kába órák következtek, míg Yulia igyekezett megbirkózni hihetetlen származásával. Nem tudott se rajzolni, se olvasni. Tűkön ült az izgalomtól, hogy találkozhasson nagymamájával, aki Raleigh állítása szerint mindent el fog neki magyarázni. Egy parkban találkoztak, szülei olyan gyorsan tűntek el, amilyen gyorsan csak lehetett. Hepzibah nem tűnt többnek egy átlagos nagymamánál. Őszülő, ritkás haja szedett-vedett kontyba volt fogva a fején, testalkata molett volt, ruhája ódivatú, arckifejezése szigorú. Csak a madarakat lehetett hallani csipogni néhány pillanatig. Hepzibah kemény tekintetével figyelte a drága autót, ami kifarolt az utcára, s gyorsan el is tűnt, benne Raleigh-gel és Colette-tel. Ekkor kék szemeit Yuliára emelte, kedves, amolyan nagymamás mosoly terült el a ráncos arcon, mintha azt akarná kérdezni, hogy "Ettél-e ma eleget?". De ehelyett szinte rögtön a töklé közepére csapott: "Örülök, hogy te bejutottál a Roxfortra, nem úgy mint anyád. Megvetted-e már a szükséges tanszereket? Hát, hogyan is vehetted volna?! Azok a varázsképtelen szüleid ebben aztán nem tudnak segíteni, csak drága mugli holmikat venni. De hova tettem a pénzem...? Gyere, induljunk el, mielőtt még lemegy a nap!"- mondta a néni. Egész úton rettentő sokat beszélt, jelentéktelen apróságokról, amik a kutyát sem érdekelték. Yulia meg se mert szólalni, pedig érdekelte volna milyen is ez az iskola, kik járnak oda, mit kell vennie. Nagyon kellett figyelnie, mivel a néni lényegtelen mondandója egybeolvadt a lényegessel. Seperc alatt értek el az Abszol Útra, s ezt a nevet is Hepzibah olyan mellékesen ejtette csak el, mintha a reggelijét ecsetelné. A visszahúzódó Yuliát az itt feltorlódott nyüzsgő tömeg megrémítette, nem is beszélve a varázspálcákkal hadonászó mágusokról, és az üstökkel rohangászó tinédzserekről. Vegyes érzések kavarogtak benne. Először is ott volt a riadtság, semmit sem tudott erről a világról, senkit sem ismert, azt se tudta mihez kezdjen. Másfelől ott volt az izgatottság és öröm, hogy belecsöppenhetett egy ilyen varázslatos világba. Végül a lelkesedés erősebb volt, kíváncsian vetette bele magát a tömegbe nagymamája után, aki boltról boltra járt vele. Kevés esetben hagyta rá a választást, s leginkább időt sem hagyott neki a körülnézésre, pedig tudta volna min tátani a száját. Az első választását az állatok között kapta meg. A néni szerette volna, ha baglyot kér, de a kislány ragaszkodott az egyik borzas, narancssárga szőrű, iszonyúan ocsmány macskához. Hepzibah a szemeit forgatta, de magában hálát adott az égnek, hogy megérte azt, hogy az unokája meghívást kapott a Roxfortba. Az utolsó állomás a varázspálca beszerzése volt. Yulia repkedett az örömtől, mikor az eladó az első pálcát a kezébe nyomta, majd majdnem sikoltva rohant el, amikor az eszköz kiszakította magát az ujjai közül és elröppent. Sűrű bocsánatkérések közepette próbálta utána újra meg újra a különböző pálcákat, míg végül megtalálták a megfelelőt. Diófa, egyszarvúszőr. Mikor Yulia a kezében tartotta, úgy érezte mintha azzal született volna és azóta is csak tartaná.
Idővel az az első nap is eljött. A lány már nagyon várta. A szülei sajnos nem kísérték ki a peronra, csak Hepzibah sétált vele teljesen a vonatig. De akkor is végig járt a szája, persze nem a fontos dolgokról, hogy mi hogyan fog lezajlani, mi hogy illendő vagy mi a szokás. A büféstől vehető édességekről csevegett, hogy leány korában melyiket szerette a legjobban, s hogy egyszer Peter Brunelli, az akkori udvarlója addig vette neki a csokibékákat amíg nem lett teljes a kártyapaklija. Yulia végül kapott a markába némi pénzt a nénitől, majd hóna alá kapta a macskáját és felszállt a vonatra. Egészen kellemesen érezte magát az üres fülkéjében, míg egy lány és egy fiú be nem nyitottak hozzá. Kedvesek voltak vele, habár a bezsélgetés gyors lezajlású volt. A fiatalok kérdezgették, ő is kérdezett. A fiú Yulia szülei után érdeklődött, hátha ismerhetik már egymást, s amint a lány jóhiszeműen elárulta, hogy se anyja, se apja nem járt a Roxfortba, sőt semelyik másik varázslóképzőbe sem, a fiú, Adam elfojtott egy kuncogást, a másik lánynak, Gloriának, pedig görcsbe rándult az arca, mintha undor ült volna ki rá. Igyekezték reakciójukat visszatartani, de szabadkozva, rájuk váró barátaikat felhozva eltűntek onnan. Yulia tanácstalanul nézett utánuk, majd elkeseredetten maga elé. Csalódottnak érezte magának. Később csatlakozott hozzá egy idősebb baráti társaság, több üres hely híján, ő pedig mintha csak az általános iskolájában lenne, hárított minden beszélgetésre felkérő szót. Örült, hogy nem erőltették a társalgást, habár továbbra is kissé bánatos maradt. De a táj kárpótolta mindenért. Az érzést pedig leírni sem bírta, amikor a hatalmas iskola falai közé lépett. Mindig is rajongója volt a szemet gyönyörködtetű művészi dolgoknak, még az épületeknek is. A kastély pedig csúcsosan magasra törő tornyaival, hatalmas boltíveivel és rózsaablakaival elkápráztatta. El is felejtette, hogy emberek között van, pedig néha neki ment néhányuknak, ahogy bámészkodott.

Erősen megmarkolta a szék peremét, mikor érezte, hogy az öreg és csúnya sipkával zilált haja felé közelítenek. Vékony csíkká vált a szája, ahogy összepréselte ajkait feszült várakozásában. Végül a süveg a fején landolt, előre csúszott, eltakarva szemeit. Úgy gondolta talán nem ez a megfelelő póz egy kalapnak, de ujjai elfehéredtek a  szék szélének markolásában, nem akarta elvenni onnan praclijait, hogy megigazítsa a fejfedőt.
- Melyik házba tegyelek? - kérdezte a Teszlek Süveg már-már incselkedve.
- Jaj, ez a kalap tényleg beszél! - sipította, szája elé kapva kezeit. Szerencsére a terem nagy volt, ő pedig még meglepettségében is halk. Arc-mimikájából mindenki hihette volna, hogy valami tragédiáról folyik a szó. Gondolatok cikáztak a fejében, nem is tudta mit akarjon.
- Nagyon határozatlan, kishölgy - élcelődött a süveg, majd szövet száját szólásra nyitva hirdette ki hangosan az eredményt.

Yuliát még az első tanév elején kétségbeejtette egy egyszerű varázsige. A vin gardium leviosa ártalmatlan hangsúlya nem ragadt meg fülében, s a toll lebegtetése sehogy sem ment neki. Pár másodperc alatt elöntötte a pánik. Azt hitte tévedés történt és igazából nincs is meg az adottsága a varázslásra. Ez a gondolat hónapokig gyötörte álmában s ébren töltött óráiban egyaránt. Eszébe jutott a csalódott nagymamája arca, majd a tény, hogy haza kéne mennie, vissza a hétköznapi életébe. Mekkora kín lenne ez azok után, hogy belekóstolhatott egy ilyen csodás világba! Egyre kétségbeesettebben próbálgatta, ahogy látta maga körül a sok újongó gyereket, akiknek összejött a varázslat. Egy óvatlan pillanatában neki is sikerült. Ellepte a megkönnyebbülés. Minél több ehhez hasonló siker érte, a kellemetlen gondolat annál kevesebbszer tűnt elő fejében.
Roxforti évei alatt kevésbé érezte magát kívülállónak a többiek között, de még mindig úgy érezte kilóg a sorból. Különc szokásaival nem tette népszerűvé magát, például, hogy minden könyvet megszagol, mikor leveszi őket a polcokról. De nem tehet róla, ha egyszer szereti az illatukat. Az alkotásról sem mondott le, nem egyszer előfordult, hogy könyékig szenes kézzel ült le a vacsoraasztalhoz. Nagymamája gyakran küldött neki pénzt, esetleg egy-két ajándékot. Néhanapján az is előfordult, hogy szülei üdvözölték őt. A nyarakat otthon töltötte, de legtöbbször, mint kötelező program, Hepzibánál időzött és értelmetlen történeteit hallgatta..
Kapcsolatai felszínesek, senkivel sem mélyített el barátságot. Visszahúzódó jelleme megmaradt, nehezen beszélt, pedig legbelül annyi mondanivalója lett volna. De ezeket végülis csak határozott vonalakkal tudta kiadni magából, amiket soha senkinek sem mutatott meg, annak ellenére, hogy akik látásból ismerték vagy a nevét tudták, azzal is tisztában voltak, hogy ő az ügyeletes művész. Egyszer volt képes valami szerelemnek nevezhető dologra. A fiúnak, Paulnak hasonlóan muglik voltak a szülei mint neki, így szívesen beszélgettek és panaszkodtak egymásnak. A kedvenc tantárgyuk mindkettejüknek az asztronómia volt. De egy idő után rájöttek, hogy ezeken kívül semmi közös nincs bennük, kapcsolatuk lassan elhalt. A közös megegyezés miatt nem volt annyira fájdalmas, de Yulia így újra egyedül maradt.
A háború alig befolyásolta őt vagy életét. Jelentéktelen személynek számított, olyan átlátszónak, mint egy szellem. Úgy gondolta ebben az iskolában még a kísértetek is színesebb jellemek, mint ő. A harcokba nem volt semmi beleszólása. Se nem hátráltatta a jót, se nem segítette őket. Viszont szívében drukkolt, hogy eljöjjön a fény.


         Jellem

Az a fajta ember, aki keveset mutat kifelé magából, viszont legbelül zsong a gondolatoktól. Alig beszél, s ha meg is szólal azt is halkan teszi, s eközben belül hosszú monológokat folytat, mindent megbeszél magával, vagy a macskájával, mivel mással erre nem képes. Az egyetlen önkifejezési módja a rajzolás vagy a festés, amiről képtelen lemondani. A rengeteg tanulnivaló mellett is megtalálja azt az időintervallumot, amit az alkotásra tud szánni. Ezenkívül mikor ideje engedi, az olvasást sem hanyagolja el. Noha nem vallja be senkinek, de a régi könyvek vonzzák magukhoz, még ha a benne leírt dolgok annyira nem is érdeklik. Egyszerűen csak imádja a borításukat, az illatukat, a tapintásukat.
A varázslóvilág minden szeglete lenyűgözi, amint csak teheti mélyen magábaszippantja az információkat. Régen ilyen hihetetlen dolgok csak a fantáziájában éltek, így talán nem csoda, hogy igyekszik kiélvezni a mágiát. Ehhez persze Roxfort is hozzá tartozik, ami szívének kedves egy hely. Nem kötik hozzá nagyon emlékek, mégis képes mérhetetlen szeretettel tekinteni egy egyszerű folyosóra monumentális szépsége és ódon falai miatt. Ha nem figyelik szereti megérinteni a kőfalakat, oszlopokat, mintha ezzel magába szívhatná az építmény emlékeit. Így időzik sokszor az udvaron, vagy a könyvtárban, esetleg egyéb helyeken. Ül, maga elé veszi rajzlapjait, s míg keze ábrákat húz a fehér lapokra, addig képzelete a múlt körül csapong, történeteket kreál az adott helyszínhez. Lehetősége lenne neki is átélni hasonló meséket, tömérdek iskolatárs van körülötte s a helyszín is adott, mégis képtelen a lépésre.
Ha belegondolunk kívülről olyan, mint egy kaktusz, egy nagyon nagyon fura kaktusz. De igazából akkora szíve van, hogy a mellkasában nem fér el. Próbálja levetkőzni sünis magatartását, de előbb-utóbb mindenki furán tekint rá. Ha "beszélget" valakivel szemeit tágra nyitja, s a lehető legijesztőbb kifejezés ül arcára. Ő esküszik égre földre, hogy ilyenkor mindig biztatóan mosolyog, de ha valakit erről kérdeznek vadul állítják, hogy ez a lány sohasem mosolyog.

Erősség ||   Empatikus, lojális, jó a memóriája, makacs
Gyengeség ||   Önző, nehezen alkalmazkodik, makacs


         Apróságok

mindig ||   művészetek, álmodozás, eső, könyvek, sudoku, kultúrák, sült krumpli, csillagok, titokzatos történetek
soha || napirend felborítása, bogarak, tapintatlanság, közönség előtti szereplés, saját művek mutogatása, spenót
hobbik || rajzol, fest, olvas, rácsodálkozik a világra
merengő || Legjobb: Amikor felfogta, hogy mivel jár az, hogy a Roxfortba jár, ergo nem kell soha többé matekoznia. Vagy inkább, amikor felvételt nyert, anélkül, hogy tudta volna, hogy ez lehetséges.
Legrosszabb: amikor először ült be az iskolapszichológushoz
mumus || egy dementor, aki tanácstalanul áll előtte (azt hiszem értjük a célzást)
Edevis tükre ||  a tükörben magát látná festékes arccal, amint sokan veszik körbe és a festményét dícsérik
százfűlé-főzet ||  mélybordó színű, gumicukor ízű
Amortentia || eső és régi könyv szag, illetve neki illat
titkok || az összes rajza és festménye, s azok témája
azt beszélik, hogy... || nem fontos, ha nem látod, de biztosra veheted, hogy ez a lány valahol mindig grafit, szén vagy festékfoltos



         A család

apa ||   Raleigh Ephedra; 54; sárvgérű/távolságtartó
anya ||   Colette Ephedra; 49; félvérű/távolságtartó
testvérek ||  nincs
állatok || Dzsúz, egy narancssárga szőrpamacs, illetve macska

Családtörténet ||
A családfában egyetlen varázstudó fellelhető, ő Hepzibah Collins, Yulia nagymamája, anyai ágon. Szeret fecsegeni, utálja a csöndet. Viszont imádja az unokáját, aki a "haszontalan" anyjával ellenben bekerült a Roxfortba.
Yulia apja, Raleigh Ephedra vállalkozó, így családjuk gazdagabb az átlagnál. Jellemző rá a ridegésszerűség. Hiába szereti lányát, nem igazán tudja kifejezni, s amióta Yulia a Roxfortba jár iskolába, még tanácstalanabb.
Yulia anyja, Colette Ephedra önértékelési problémákkal küzd. Bizonyára csak túlreagálja, de mérges anyjára, aki állítása szerint elüldözte otthonról, amiért kviblinek született. De ez csak túlzás.
Yuliának nem született testvére, ezért is lett talán olyan önző, hiszen mindig mindent megkapott a szüleitől.



         Külsőségek

magasság || 160 cm
testalkat || átlagos, mondhatni ideális. Nem pálcika, de nem is gurul.
szemszín || zöld
hajszín || sötétbarna
kinézet || Aki először ránéz Yuliára azt gondolhatja, hogy milyen ártalmatlan és szétszórt. Mikor beszélgetni próbálnak vele, kissé ijesztő lesz, a már fent említett kerek szemek és kedvesnek szánt, mégis rémisztő arckifejezéstől. Persze ha az ember megszokja, már csak a bohókás, fura művészt látja benne. Haja sötétbarna, homlokát frufru takarja. Ez a kóc a fején általában össze-vissza áll, hiszen irányíthatatlan és annyira szabados életet él, mint egy gurkó. Így Yulia inkább felköti, vagy befonja, vagy egyéb érdekes frizurát csinál belőle, addig sem zavarja az alkotásban. Mi sem lehet rosszabb, mint amikor egy vonal megszakad, amiért néhány hajszál belelógott a képbe.
Arca kerek, orra pisze, szemöldökei szépen íveltek. A testalkata átlagos, nincs rajta semmi különös. Öltözködési stílusában viszont ugyanúgy kilóg az tömegből, mintha az emberek belsejét néznénk. Ha van rá lehetősége, szeret fura ruhákat felvenni. Például olyan egyberuhát, aminek szoknya része rengeteg rétegből áll, s szinte leülni is manőver benne.



         A tudás

varázslói ismeretek || rengeteg különös tantárggyal találkozott, s kezdeti lelkesedése kevés esetben csökkent csak le. Kedvenc tantárgya az asztronómia és a rúnaismeret. A gyógynövénytan és a legendás lények gondozása és megfigyelése már kevésbé megy neki. Nem nagyon van kibékülve más élőlényekkel, így a növények és az állatok is gondot okoznak neki, noha érdeklődik mindkét tárgy iránt is. A repüléstan a másik kedvence, ami nem is csoda, hiszen ki ne szeretne seprűn repülni? Kiskora óta eljátszadozott a gondolattal, most lehetősége is nyílt rá!
felvett tantárgyak ||
                      roxfortosok: rúnatan, repüléstan
pálca típusa || diófa, egyszarvúszőr, 9.5 hüvelyk
RBF ||
Sötét Varázslatok Kivédése: V
Átváltoztatástan: K
Bájitaltan: V
Mágiatörténet: K
Asztronómia: K
Bűbájtan: V
Gyógynövénytan: E
Rúnatan: K
Repüléstan: K




         Egyéb

avialany||  Chelsea Nikkel


Cím: Re: Yulia Ephedra
Írta: B. Lizandra Kenneth - 2015. 03. 04. - 11:01:09
  Üdvözöllek az oldalon!    

Nagyon kellemes volt olvasni az előtörténetedet,
tényleg úgy érzem, megismertem Yuliát!

Semmi akadálya annak, hogy beosszalak a házadba!
Yulia belülről tobzódik a kreativitásban és művészetben,
amit illene később hasznosítania, bizonyára rengeteg jó
lehetőség vár rá az életben még. Kívülről csendes,
visszahúzódó lány, társai nem ellenségesek vele, ha egy
kicsit erőt vesz magán ez a szeretetreméltó kislány,
bizonyára rengeteg igaz barátot szerez még az élete során.
A Süveg alattomosan elmosolyodik, a tömeg kíváncsian
figyel, majd rikoltva elkiáltja Yulia házának nevét:

hugrabug

Hamarosan küldök egy eligazító PM-et.
Sok szép és jó játékot kívánok! :)


admin
ala feminim