Oldal nyomtatása - A zsúfolt Abszol úton...

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

A karácsonyi sürgés-forgás és a zaj sem tudta elterelni a figyelmemet róla… olyan gyönyörűen csillogott a vörös kövecske az aranyszínű, kerek brosson. Mrs. Appleby pufók testén feszült a méregdrága talár és az általam áhított csecsebecse csak úgy vonzotta a tekintetet.
   Szerencsétlenségemre persze Mrs. Appleby sehová sem ment egyedül. Megtermett, izmos fia folyamatosan a nyomában lihegett és úgy cipelte anyja csomagjait, mintha azért legalább megfizetnék. Edward Appleby… sosem hallottam róla korábban, pedig nagyjából egy korúak lehettünk. Bizonyosan semmi rendkívüli nem kapcsolódott a nevéhez, sem a Roxfortban, sem azon kívül.
   A Czikornyai és Patza előtt álltak meg, én alig pár lépéssel mögöttük voltam.
   – Eddie! – visított Mrs. Appleby, mikor meglátott valamit a kirakaton keresztül. – A drága apádnak pont erre van szüksége!
   Izgalmában lábujjhegyre állt és az üveg felé mutatott. „Eddie” anyját utánozva leskelődött befelé, és azt is megjegyezte, hogy milyen hatalmas tömeg van.
   Közelebb lopóztam és úgy tettem, mintha magam is a kirakaton át keresgélnék valamit a tekintetemmel. Valójában a tükörképünket néztem, a brosst, ami szinte megszólított. Áradt belőle a mágia és követelte, hogy érintsem meg, szakítsam le arról a talárról.
   Hónapok óta nem volt ilyen érdekes tárgy a látókörömben. Mrs. Appleby brossa legendás volt, habár koránt sem igazi képességei miatt. A termetes boszorkány egy bárban énekelt esténként, a hangjáért csak úgy rajongtak az emberek s ez a kis kincs minden ruháján ott díszelgett. Azonban nem csak egy egyszerű ékszer volt… Mrs. Appleby ugyanis ennek köszönhette tehetségét.
   Szándékosan megbotlottam, rázuhanva a kövér nő mellkasára. Próbáltam minden rossz gondolatot félresöpörni és csak arra koncentráltam, hogy leszakítsam a brosst. Nem volt nehéz, a drága talár könnyen megadta magát erőszakos ujjaimnak és futásnak eredtem az ellenkező irányba.
   – Álljon meg! – üvöltött utána Eddie Appleby és hallottam, hogy az embereket lökdösve az utánam ered.
   Ilyen tömegben persze veszélyes lett volna varázsolni, ezért a fizikai erejét akartba bevetni és egyenesen rám vetette magát. Mindketten a macskaköveken landoltunk.
   – Eresszen el! – mondtam és egy rúgással eltávolítottam magamról.
Felpattantam, de az ujjai a bokámra kulcsolódtak. Ismét a földön találtam magamat, az emberek nem győztek kikerülni minket.
   – Tolvaj! – sikoltozott kétségbeesetten Mrs. Appleby valamivel távolabb, miközben Edward fia éppen a ruhát készült letépni rólam.
   Hatalmas teremte ellenére a férfi kicsit sem volt erős vagy talpraesett. Minden mozdulata elképesztően lassú és ügyetlen volt, könnyen megszabadultam tőle ismét.
   Hallottam, hogy üvöltözik utánam, de csak futottam és futottam, nem érdekelt a fáradtság. Az emberek maguktól félre ugrottak előlem, vagy odébb löktem őket egyszerűen, míg nem valamibe egyenesen beleütköztem. Éreztem, hogy valami a hasamba fúródik és hátra estem.
Valami gyerekféle volt… vagy törpe – nehéz volna megmondani – amibe beleütköztem. Egy ideig csak néztem csendesen, nem tudva, mit kéne kezdenem a helyzettel.
   – Nem kell bocsánatot kérni! – mondtam felháborodva, ahogy fájdalmas hangot hallatva felkeltem a földről. – Ezek a mai fiatalok…
   – Üldöznek… – suttogtam, miközben a ruhámat poroltam le. – Persze ezt nem egy magadfajta kislánnyal kívánom megvitatni – tettem hozzá gyorsan és mikor megpillantottam üldözőmet a tömegben, igyekeztem behúzódni valahová. Tekintettemmel a lehetséges menekülési útvonalakat kerestem.
   Ez az Edward bizonyosan nem fogja könnyen feladni az üldözésemet... miért is nem tanultam meg rendesen hopponálni?

Mindig összefutok itt valakivel? Oké, nem mindig, de azért már nem az első eset, hogy itt az Abszolon nagy mozgási energiával találkozok össze valakivel. Nemmellesleg érdekesebbnél érdekesebb alakokkal, mint ez majd mindjárt elkezd kiderülni. A legutóbb a korosztályunk rezidens őrülttudós-palántájához volt szerencsém, aki egyébként egész jó arc.
Na de szóval. Abszol, karácsonyi szünet, mértéktelen szabadság. Mérték nélkül.
Oké, tegyük fel, hogy a téli szünetre Edwiékhez jöttem haza rokonlátogatóba, nem az árvaházba. Tegyük fel, hogy én ezt kérem teljesen jól és szépen meg is beszéltem, leleveleztem velük.
Tegyük fel, hogy közben az árvaház irányába ba...lettoztam szólni egy árva - heh - betűt is erről a programtervről.
De csak azért, kérem, hogy gördülékenyebben menjenek a dolgok, és ne kelljen vagy tíz kört írkálni Edwiék meg Ms. Grelod között, mire csak elkezdi megfontolni, hogy engedje-e, hogy az újonnan felfedezett rokonaimnál töltsem az ünnepeket. Tényleg csak a mindenféle bonyodalmak és fennakadások lettek volna abból, ha ezt megpróbálom leüzletelni mindenkivel, sokkal bökkenőmentesebb így az egész.
Oké, tegyük fel, hogy csak Edwinek említettem futólag, hogy kijövök az Abszolra, ha valaki keresne. Ugyanitt: hátha találok valami jó kis ajándéknakvalót az új unokatesóimnak.
Mondjuk belémszaladó illető muksók helyett, akik beleszaladnak vígan a szembetömegbe, és csodálkoznak, ha az ennyi látnivaló okán, mint itt az Abszolon mindig, de az ünnepek környékén pláne van, értelemszerűen nézelődő jómagam az beleáll a gyomrukba, ha telibe nekiszaladnak.
-De, ha már így elgázolt, igazán nem tilos.- vágok vissza egyből én is, miközben feltápászkodva a vállamat dörzsölöm, ami az ütközés nagyrészét kapta, mert épp az egyik kirakat felé voltam fordulva, illetve az az elé kirakott stand felé. A visszanyalós fagyi időjáráshoz melegített, forraltboros ízű verziója ezek szerint a reneszánszát éli.
-Mégis elkezdte. És hallom- mutatok rá, majd fejjel Weasley Varázsvicc, illetve az az előtt gyűlő, szokásosan sűrű tömeg felé intek, csak itt az utca túloldalán épp. Én kérem pártatlan vagyok, az ő dolga, hogy a jó élesen tolvajt kiabáló néni amott jó eséllyel rá hivatkozik, részemről csak annyi a nemtetszés tárgya, hogy máskor szíveskedjen nem engem gázolni el, ha lehet.

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

   A tömeg megállás nélkül hömpölygött, mit sem törődve azzal, hogy éppen a nadrágomat porolva vitatkozom egy gyerekkel. A „tolvaj” kiáltás még mindig ott csengett a fülemben, de eddigre Mrs. Appleby sikolya kétségbeesett hüppögésbe csapott át. Még olyan távolról is kifogástalanul hallottam és tudtam: csak idő kérdése, hogy az ifjabb Mr. Appleby áttörve a tömegen folytassa a kutatást.
   Az utcának ezen a részén egyébként – annak ellenére is, hogy sok ember volt – kicsit megritkult a társaság. Többen a kirakatok köré gyűltek és a legkülönfélébb témákról folyt a társalgás. Néhányan egy tréfás varázspálcáról folytattak eszmecserét, aminek rendkívül örülne egy bizonyos Thomas. Egy kicsit távolabb – de még hallótávolságon belül –, két iskolás lány keléseket okozó bonbonokról sugdolózott, míg nem hangosan felhorkant egyikük. Egy harmadik társukat szerették volna Bill nevében meglepni az édességgel.
   – Mrs. Appleby sikoltozását még a Kontinensen is hallották – válaszoltam a gyereknek.
   Óvatosan húztam ki az övembe tűzött pálcámat és amilyen halkan csak lehettet, elsuttogtam a szükséges varázsigét a hajszínem átmeneti megváltoztatásához. A fekete fürtök immár természetellenesen szőkén világítottak.
   – Hmmm... – sóhajtottam fel és belemarkoltam az enyhén vajszínűre sikeredett hajamba. – Már megint túl feltűnőre sikerült.
   Egy pár másodpercig csak az járt a fejemben, hogy egy ilyen egyszerű varázslatot hogyan baltázhattam el ennyire? Persze nem ez volt az első eset, hogy túl élénk hajszínt kaptam eredményként, most mégis különösen kínos volt.
   A tömeg felé indultam, hogy elvegyülhessek még Eddie érkezése előtt, de valamin megakadt a szemem, mikor a kislány felé fordultam.
   Valami egyszerű, kifinomult és merőben szokatlan díszelgett a nyakában s nem is láthattam teljesen a téli öltözék miatt. Egy szalagféleség volt, de nem olyan, amit általában a kezem közé kapok. Nem láttam hatalmas medált, értékes köveket, mégis felkeltette az érdeklődésemet.
   Talán még sem olyan egyszerű, roxforti diákkal állok szembe, mint amilyennek elsőre gondoltam. Kíváncsi voltam rá, meg akartam tudni ki ő és miért viseli azt a különleges ékszert.
   – Hol vannak a szüleid? – kérdeztem és körbe néztem. – Egyáltalán hány éves vagy?
   Egyetlen boszorkány vagy varázsló sem pillantott felénk, hacsak nem az újdonsült hajszínem vonzotta oda a tekintetüket. Vajon miért csavarog egyedül? – elmélkedtem.
   Azonban nem volt időm tovább ácsorogni és cseverészni. Edward Appleby tejföl szőke haja kibukkant a tömegből. Következő lépése után megláthattam dühtől vörös arcát is. Még nem vett észre, azzal volt elfoglalva, hogy egy csapat roxforti talárt viselő fiút félrelökve utat törjön magának.
   A hajszín elváltoztatás szakállas trükk, ráadásul az enyém nem is sikerült tökéletesen. Mi lesz, ha a mi Eddie-nk egyszerűen észrevesz? – elmélkedtem, tekintetem ismét a gyerekre vándorolt. – Hogyan is lehetne a segítségemre? Hogyan tarthatnám a különös szalagot a közelemben?
   – Segítened kell! – mondtam a lánynak és átkarolva a vállát a tömeg felé szerettem volna irányítani. Reméltem, hogy nem kezd el sikoltozni, hogy aztán Mr. Appleby megint megpillantson és menekülnöm kelljen. – Játszd el, hogy a lányom vagy, és veszek neked valami finomat. Szereted az édességet, igaz?
   Reménykedve vártam a válaszát, habár csak egy kevés érme csörgött a zsebeimben. Már én sem ettem napok óta, de ez a bross talán többet ér egy teli hassal átaludt éjszakánál. S ki tudja előre? Talán, ha elég ügyes vagyok, ma még egy különleges nyakéket is szerzek a gyűjteményembe.
   Amber rendszeresen könyörgött nekem édességért... talán minden gyerek ilyesmire vágyik. Nehéz Nehéz volna megmondani, de aki nem tud hopponálni, legyen kreatív ugyebár.
   – Bennem megbízhatsz – folytattam. – Elliot... O... khm... – köszörültem meg a torkomat gyorsan. – Elliot Lee vagyok.
   Anyám nevén mutatkoztam be. Ha elveszem a szalagot, nyilván jobb, ha nem tudja az igazi nevemet.

Nos, az opcionális bocsánatkérés lehetőségével nem élt végül. Merel erre emlékezni fog.
A jelek szerint viszont nem tudja eldönteni magát a mukker, mert a szavai ellenére elég úgy néz ki, pont épp velem megvitatni készül a dolgát, tekintve, hogy beszélgetésbe elegyedik velem, miközben a haját is változtatgatja sutyiban. Mennyibe, hogy én leszek az álcázás? Oké, egyik fele.
-A maguk dolgával törődni- válaszolok a kérdéseire. -Az meg az enyém.
Valamire készül az ürge, gyanúsan sokat fürkész engem a szemével ahhoz, hogy csak annyi érdekelje, ki is vállalta gyomorszájon. Amire rá is igazol, ahogy átkarolja a vállamat, és segítségemet kéri. Nem is az, hogy kéri, állítólag így is kell tennem.
Pálca pálca pálca pálca PÁLCA! De nem szabad, kirúgatni nem akarom magam. Inkább a zsebemben lapuló Szegfűszegre fonódnak rá az ujjaim, miközben felvont szemöldökkel felnézek a muksóra.
-Nem vagyok meggyőzhetetlen- válaszolom végül, a kíváncsiságom mellé azért egy adag gyanakvás is kerül a hangomba. Figyellek ám. De azért egy cinkos félmosolyt nem tudok kihagyni a lehetőségre. Unatkozni mindenesetre ma sem fogok.
És bocsi, ha nem hiszem el azt a megbízhatóság dolgot egyelőre, cukrosbácsigyanús barátom.
-Elliot O'Lee. Örvendek- nyugtázom a bemutatkozást, összevonva a két nekifutását a nevének. Ne tessék hülyének nézni, kiba...lettozott ismerősek nekem is a menet közben másmerre térített szavak.
-Leena Nott- mutatkozok be én is. Na hogy fogadod, ha elejtek egy ilyen ismerten aranyvérű nevet? Teljesen magabiztos a hangom, ezt az álnevet kérem még Roman Nott is tanúsítja, aki tényleg Nott, és feltehetőleg nem is más nevét bitorlom, mert akkor nem ezt adta volna ott hirtelen. Borgint aranyvérű csak nem családtagtól kölcsönzött álnévvel akarja átverni, ami a nevük horderejét adja, attól lesz lekövethető is, ha valaki más viseli, mint akit bemutattak rajta.
A rajtam lévő szövetkabát se olyan lehetetlen öltözék mondjuk egy Leena Nottnak, úgyhogy nem is buktatom le magam egyből egy tűl egyértelműen mugli kinézettel se. Aztán meg, majd meglátjuk úgyis, mi lesz ebből.

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Kezdek emlékezni, miért is áll fel a hátamon a szőr, ha gyerek kacajt hallok vagy csak simán egy tizenhét év alatti varázsló- vagy boszorkánypalántát pillantok meg. Mindenesetre próbáltam magamra erőltetni azt a negédes mosolyt, amit rendszerint a kezelhetetlen alakoknak tartogatok.
   Rövid kis sétánk alatt is megbizonyosodhattam róla, hogy nem egy átlagos gyerekkel állok szemben. Az álnevem gúnyolásával kezdődött a felismerés, hogy a termetéhez és a korához – amit ugyan megsaccolni tudtam csak – meglehetősen ravasz és okos.
   Ez így nagyon nem jó, Elliot – pörögtek a gondolatok a fejemben. Csak az a bársonyból készült szalag nyugtatott meg, ami ott volt a nyakában. Ebből a szögből még jobban láthattam és a szépsége teljesen magával ragadott. Az egyszerűsége ellenére talán az egyik legszebb ékszer, amit láttam.
   Vajon vannak mágikus képességei is? A különleges ékszereknek rendszerint akad valamiféle tulajdonsága, amit egyszerű tárgyak nem birtokolhatnak. A kíváncsiságom egyre csak nőtt.
   – Elliot Lee... – próbáltam kijavítani, de a bemutatkozásával félbe szakított.
   Leena Nott? Nott? – ízlelgettem a nevet, habár szinte azonnal azonosítani tudtam a családot. Egy kicsit megremegtem, de megszorítottam a vállát, nehogy elmenjen. Egyébként is egy miért mászkál egyedül az utcán egy Nott lány? Veszélyes az ilyesmi – folytattam gondolataimat.
   – Egy Nott? – kérdeztem.
Hirtelen megütötte a fülemet Edward Appleby kétségbeesett hangja: - Aki kézre keríti azt az átkozott tolvajt, rengeteg galleont szerezhet!
   A lányra néztem és csak reménykedtem benne, hogy engem érdekesebbnek talál néhány galleonnál. Vajon mit reagálna a Nott család, ha egyik ifjú tagját valaki megrövidítené egy nyakékkel? Apám megpróbálna tenni valamit értem? – elmélkedtem, de csak egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra. Elfogadom hát ezt a kihívást.
   – Tudod mi érdekesebb a pénznél? Az a sok kincs, amit felhalmoztam odahaza – próbáltam elterelni a figyelmét Mr. Appleby sápítozásáról.
   Valami édesség boltot kerestem a szememmel – ezer éve nem jártam itt már. A hosszú, utazással teli napok elfeledtették velem az Abszol út forgatagát. Azokat a nagyszerű üzleteket, amik az erre tévedőt várták.
   – Egy igazi kalandor vagyok, egy kincsvadász – ámulatba akartam ejteni ezekkel a szavakkal. – – Vagyonokat érő, mágikus tárgyakat hoztam a messzi keletről, bejártam Európa legzordabb vidékeit. Árnyakkal és nagy varázslókkal harcoltam.
   Valami kirakat előtt álltunk meg, nem figyeltem, mit árulnak az üzletben. A hajamat bámultam és szörnyülködtem is magamban alaposan.
   – Szólhattál volna, hogy ennyire borzasztó a fejem – mondtam halkan és a szabad kezemmel kicsit megigazítottam a frizurámat (ha egyáltalán lehet annak nevezni).
   A kezemet finoman a bársonypántra csúsztattam, egyelőre csak meg akartam vizsgálni. Néhány ékszert kifejezetten nehéz a viselőjéről levenni.
   – Kicsit elmozdult – jegyeztem meg és visszatettem a kezemet a vállára, mielőtt sikítani kezdene. – Tudod mit, inkább vegyünk valami finomat neked! Mutass egy jó helyet a közelben! – tettem hozzá gyorsan hadarva.

Te nagyon gyanúsan sokat méregetsz engem, aranyapám.
Mindenesetre egyelőre még meghagyom a muksónak az ártatlanság vélelmét. Mármint, kizárt, hogy ez a pofa szín ártatlan lenne, de még nem közvetlen veszélyes rám annyira, hogy ne hallgassam meg, mit akar, még az is lehet, hogy teljesen jól elszórakoztat. Bár a kezének tudna biztonságosabb helyet találni.
Értem én, hogy Lee, de attól még rá kellett mutatni arra a buktatóra. Ha hazudni akarsz, csak ne legyél olyan béna benne, nem? Oké, vagy csak titkolózni.
-Igen, miért?- Kettőnek nézek ki tán? Merel nyugszik, most Leena vagyok. -Talán ismernem kéne valami okán?
Így, szépen megfeltételezve valami incidenst egy családtaggal, ha Nott lennék. Mindjárt más.
A tolvajos kiabálósdira inkább visszamenőleg figyelek fel, O'Lee úr arra való reakciója miatt. Mi is az érdekesebb, galleonban számolható zsebpénz, vagy ez az illető. Egyfelől jókisgyerek dolog, és hosszabb távon unalmasabb, bár elkölthető érdekes dolgokra. Másfelől egy kalandos nap lehet, de benne van az esély, hogy nem a legjobb féle kalandos, a bácsi milyenségétől függően. Leena, te meg ne vigyorogj túl szélesen, nem illendő neked aztat.
-És megfeltételezi rólam,- mutatok végig magamon csak jelzőleg, azzal a kezemmel, amelyik nem Szegfűszeget szorongatja ugrásra készen, -hogy ugorjak is egyből a pénzajánlatra? Na de: maga meg akar győzni engem valamiről, Mr. Lee. Nos, egyelőre hallgatom.
Nesze, a "rendes" neved, örüjjé. Azt meg minek rontsam el, hogy épp hülyén nézel ki? Így legalább vicces.
-Oké, jöjjön.- Még helyet is én mutassak? Mindegy, majd vagy találok valamit, vagy max marad az Üst ..."Oké"? Hupsz... Mindegy.
Az indulási ajánlatra legalább ki is fordulok egyben a karja alól, és felé fordultomban megejtek egy szúrós pillantást érte, meg az óvatos simításért is az előbb. Vigyázz, O'Lee, figyellek.
Gondolok is egyet, és ha már én vezetek, lehúzódok egy két üzlet közötti kis sikátor szájába, csak hogy pont ne álljunk az elhaladó tömegben, és az ürgéhez fordulok.
-Szóval mit is akar?- Meg se várom, hogy tudatosul benne, hogy megálltunk, már kapja is egyből a kérdést, olyan komoly hangon, mint tőlem pláne nem gyakori.

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Egy Nott lány csak így magányosan az Abszol úton… még mindig gyanús volt a helyzet. Azonban most még nem akartam ezzel bővebben foglalkozni, csupán abban az esetben, ha esetleg az egyik rokon váratlanul felbukkanna és ismét menekülnöm kéne.
   Csendesen sétáltunk az Abszol úton, a tömeg biztonságot nyújtó ölelésében. Nott kisasszony azonban nem egy édességbolt bejáratába vezetett – habár az émelyítően édes illatok arra engedtek következtetni, hogy van a közelben ilyen hely –, hanem egy mocskos sikátorba. Ez a sötét, bűzös kis beugró pontosan két üzlet között helyezkedett el és éppen csak egy kicsivel volt csendesebb, mint maga az Abszol út.
   Annyira meglepett a hirtelen megálló, hogy szólni sem tudtam, csak bámultam a gyerekre. Nyilván nagyon értetlen arcot vághattam, mert láthatóan nyeregben érezte magát… komoly hangon szólalt, eltűnt a játékos, ravasz kis csengés.
   – Nem akarok én semmi rosszat, csupán segítséget, hogy elbújjak az üldözőm elől – válaszoltam és alaposan végig mértem újra. – Még is mit feltételezel rólam?
   Egy elkényeztetett Nott lány nem sétálna csak be így egy piszkos sikátorba – elmélkedtem magamban tovább. Az tudta mindössze elterelni a gondolataimat, hogy a zsebembe dugva a kezemet, megéreztem a bross kerek formáját. Ez olyan elégedettséggel töltött el, hogy elmosolyodtam.
   – Nem vagyok rossz ember és sosem bántok gyerekeket, igazán nincs mitől tartanod – próbáltam megnyugtatni.
   Nos, nagy hazugság nem is volt ebben, hiszen még egyetlen kölyköt sem bántottam még s most sem terveztem kárt tenni benne. Csak finoman, szinte észrevétlenül lekapcsolhatnám a nyakáról azt a visszafogott kis pántot.
   A szalag csupán egy kis ráadás lett volna az aznapi szerzeményem mellé. Egy Nott számára pedig bizonyosan nem jelent gondot, hogy újabb ékszert követeljen magának.
   – Gyere, vegyünk neked valami finomat! – nyújtottam felé a kezemet és indultam is vissza, az Abszol út felé.
   – Nocsak! – kiáltott valaki egyenesen az arcomba. Lényegében ma már másodjára ütköztem bele majdnem valakibe.
   – Csak nem itt van a tolvajunk? – kérdezte gúnyos vigyorral a képén.
   Természetesen Mr. Appleby volt az.
   Széles vállai ebben a kis sikátorban még tekintélyt parancsolóbbnak tűntek. Vörös képe eltorzult a dühtől és már ott szorongatta remegő kezében a pálcáját.
   – Ezt nem hiszem el, maga sosem merül ki a futástól? – érdeklődtem és magam elé toltam a kislányt, reménykedve, hogy nem ellenkezik majd annyira.
   Egy gyereket még ő sem bántana (talán). Reménykedve pillantottam fel „Eddie” Appleby vöröslő arcára, de nem láttam rajta enyhülést. Érzéketlennek és becsvágyónak látszott, nem csoda, hogy oly’ hevesen védte a családja gusztustalan titkát. Egyenesen Leena felé emelte a pálcáját.
   Elöntött a düh.
   Ez olyan, mintha legalábbis Ambert akarná bántani valaki – tombolt bennem az indulat. – Nem fogsz hozzá érni egy ujjal sem!
   – Egy ártatlan kölyköt is képes lenne bántani az anyja kis titka miatt? – kérdeztem és már a kezemben volt a pálcám, ő persze ezt a lánytól nem láthatta. – Leena, most jobb lesz, ha elmész...
   Igen, lemondtam volna arról a csodaszép, bordó, bársonyszalagról, csak azért, hogy megmentsek egy életet. Bár komolyan kételkedtem benne, hogy Edward Appleby ártani tudna igazán bármelyikünknek is.
   – Nem lehet olyan ártatlan, ha egy mocskos tolvajjal mutatkozik – mordult fel és továbbra sem engedte le a pálcáját. – Igaz, Mr. O’Mara?
   Meglepett, hogy tudja a nevemet. Igen, bizonyos körökben igencsak ismert kincsvadász vagyok, Londont azonban általában elkerülöm. Az átlag emberek csak a legritkább esetekben ismernek névszerint.
   – Rictusempra! – kiáltottam el magamat, míg Mr. Appleby-t Leena foglalkoztatta.
   A nagydarab fickó rángatózni kezdett, majd olyan elképesztő hahotában tört ki, hogy még nekem is vigyorogni támadt kedvem – mindig lenyűgöz, ha egy ilyen egyszerű bűbáj beválik tapasztalt varázslókkal szemben. Azonban erre most nem volt időnk, elindultam kifelé a sikátorból, olyan tempósan ahogyan csak tudtam, reménykedve benne, hogy a lány is velem tart.

-Ugyan, semmit, semmit...- Mosolygok egy kedveset a mondat elejére, aztán felnyúlva megfogom a vállát, és végigsimítok egészen a nyakára és vissza, közben átkanyarítva a mosolyt egy "ne nézz hülyének" pillantásba. Mert én nem vagyok az, téged meg figyellek ám.
-Majd még meglátom, ezt elhiszem-e.
Arra, hogy felém nyújtja a kezét, a szabadon lévőt is zsebre teszem, a másikban már várakozón forgatva Szegfűszeget a tengelye mentén. Követni még így is követném egyelőre, kíváncsibb vagyok, mint paranoid. De valóban van egy cukrosbácsi-visszhangja O'Lee úr egyes megszólalásainak. persze ebbe megelőz mindkettőnket a tény, hogy fentemlített Mrs. Appleby tömegen merészen átvágó felebarátja beleáll az arcunkba, mielőtt bárhova mehetnénk.
Aztán O'Lee behúz maga elé élőpajzsnak. Amaz meg engem céloz arcon a varázspálcájával. Mire eldönteném, melyikükre reagáljak-e, és hogy akarom-e inkább tartani a Leena-álcámat, amibe a reakcióim nem férnek nagyon bele, meg már továbbhaladnak mellettem az események. O'Lee most kaphatna egy gyomronkönyöklést. A másik illető egy tököntérdelést. Csillaggyöngyvirágom, úgy négy-öt lábra állsz tőlünk, ez a csávó mögöttem meg bő egy fejjel magasabb nálam, célozd már gyönyörűségesen arcon inkább őt, hogy egyem a szivedet. Roston sütve. Mert ha így is rajtam keresztül akarod lelőni, rád pipulok be.
Egyfelől ingert érzek arra, hogy kivesézzem O'Lee azon tanácsát, miszerint álljak odébb jó dolgomban, tekintve, hogy ő rángatott be maga elé pajzsnak. Aztán csodálkozik, hogy működök? Vagy mi... De inkább éppenséggel megfogadom, a másik muksó szemébe belenézek egy olyat, hogy "tudom hol laksz", és közben lassan kihúzódok a tűzvonalból, árgus szemmel figyelve, hogy a pálca irányban marad-e, vagy engem követ.
Azt legalábbis megtudom, hogy az a megkezdett O úgy folytatódna, hogy 'Mara.
A helyzet végül megoldódik anélkül, hogy engem kelljen bármilyen varázslatokkal keresztüllövöldözni, lévén, hogy Lee'Mara a takarásomban előkerítette a maga pálcáját, és azzal lőtte telibe az ellenfelét. Egy elsős rontással! És az a pláne, hogy ilyen jól be is válik. Cukros a bácsi vagy sem, ezt azért el kell ismerjem, hogy arc.
-Oké, ez ...látványosan kreatív szabadulás volt.- Oké!? Leena, viselkedj hozzádillően! Egy vigyort is lejjebb kell törölnöm az arcomról, miközben felzárkózok O'Lee'Marához, amerre épp elindult. Most nem állok az élre.
Jó kérdés mondjuk, hogy minek jövök vele, de ha meg kéne tippelnem, ott lehet a kutya lényege elásva, hogy szórakozni egész jól szórakozok az eseményeken, mindent egybevéve. Nem unatkozni jöttem ki, minek hagynám itt ezt a jó műsort?

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Milyen kölyök néz már így az emberre? – kérdeztem magamat, habár nyilvánvaló volt, hogy ily' módon igencsak nehéz lesz választ találnom rá.
   A hideg futkosott a hátamon, ahogy megéreztem az érintését. Félre akartam ütni a kezét, azonban nem mozdult egyetlen tagom sem. Csak néztem a szemébe és tudtam: ez egy játék, amit már régen nem Mrs. Appleby és hűséges fiacskája űz velem, hanem maga Leena Nott - vagy legalábbis, aki így nevezi magát.
   Miss Nott, vettem a kihívást! Ha már játék, akkor játszuk keményen! – mértem végig, ahogyan ellenfeleimet szoktam. Még próbáltam ugyan bizonygatni, hogy nem vagyok én rossz ember, de minek is, hamár egyszer felvettem a kesztyűt...
   Mr. Appleby igencsak váratlan előkerülése szakította meg valójában a gondolatmenetet, s talán másban is változást hozott. A versengési vágyamat egyre inkább maga alá gyűrte az érdeklődés.
   A gyerekes kis varázslatot követően sietve hagytam el a sikátort. Gyorsabbra vettem a lépteimet, ahogy kiléptem a tömegbe, s közben elmosolyodtam Leena szavain… nem volt ugyan célom egy gyerek lenyűgözése, még is jól esett az elismerés. Ritkán kapok dicséretet a varázslataimért. Még Daniel sem sűrűn mondd ilyet, pedig ő tanította meg azokat a trükköket, amiket az iskolában már nem gyakorolhattam be.
   Újdonsült menekülőtársam beszédét figyelve egyre biztosabb voltam benne, hogy nem Nott a kisasszony, de nem akartam elrontani a játékát. Talán valami célja van ezzel az egésszel vagy csupán annyira megrémült tőlem, hogy nem merte elmondani a valódi nevét – bár be kell, valljam: egyáltalán nem tűnt egy ijedős típusnak. Kíváncsivá tett.
   Vajon hová vezet ez az egész? – elmélkedtem egy kicsit, de Mrs. Appleby észbontóan hangos zokogását még az Abszol útnak ezen a részén is hallottam. Tudtam, hogy nincs idő gondolkodni vagy bájcsevegni, haladnunk kell. Az Appleby család bosszújától persze nem valószínű, hogy megvéd egy jó búvóhely, hiszen mint kiderült, névről ismernek... de talán egy időre nyugalomra lelhetek.
   – Látványos és kreatív, de a legkevésbé sem hatásos hosszú távon – válaszoltam és egy kisebb családot félrelökve átvágtam magamat a tömegen.
   Nem érdekeltek a felháborodott emberek, csak az érdekelt, hogy biztonságba tudjam magamat minél gyorsabban. Miss Nott azért tarthatott csupán velem, mert én rángattam bele ebbe a kellemetlen szituációba és bizonyosra vettem: Edward Appleby még őt is bántaná anyja füstös kis hangjáért.
   – Nem éheztél meg ebben a nagy rohanásban? – érdeklődtem, habár jól tudtam, még az Üst kétséges menüsorából is csupán egy adag ételt tudnék kifizetni. – Megérdemelsz valami finomságot, és most nem csak úgy mondom.
   Bevillant a szalag képe, amit a nyakában viselt. Az a gyönyörű bársony anyag szinte magával ragadott még úgy is, hogy nem néztem rá. Eddigre persze alaposan összezavarodtam, hiszen Leena nélkül lehet, hogy meg sem úszom ezt a kis találkozót a sikátorban – legalábbis ép bőrrel biztosan nem. Elterelte a mi Eddie-nk figyelmét, hiszen két ellenfél már soknak bizonyult, ezért sikerülhetett csak is egy ilyen meglehetősen amatőr próbálkozás.
   Mindegy! – ráztam meg a fejemet és eldöntöttem, megnézem magamnak azt a bársonyszalagot alaposan és utána mérlegelek, mi legyen a következő lépés. De hogyan is hagyhatnék veszni egy ilyen szokatlan nyakéket? Nem szokásom kihagyni a lehetőségeket, de talán egy cserére is rá tudom venni a lányt.
   – Te döntöd el, hová menjünk… de előre szólok: nem véletlenül lettem tolvaj – mondtam kicsit lehangoltan, ahogy benyúltam a nadrágzsebembe, félre húzva a kabátomat. Még mindig csak az a pár érme csörgött benne és persze az én gyomrom is korgott … de nem baj – gondoltam. –, adjam csak el a brosst és négyfogásos vacsorával jutalmazom magamat.
   – Sajnos nincs nálam túl sok pénz és a Nott házban bizonyosan fejedelmi ételeket szolgálnak fel – sóhajtottam fel álmodozó hangon, alaposan megjátszottam magamat. A szemem sarkából figyeltem Leena reakcióját, reménykedve: lebuktatja végre magát.

-Magának nagyon a fixa ideálja, hogy valamilyen édességgel lásson el engem- jegyzem meg, ahogy a kínjában kacarászó férfitól távolodunk. Együtt, ami felveti a kérdést, miért tartok vele igazából. Illetve pláne, Leena Nott miért tesz így. Merel Everfen simán, teljesen érthetően csak jól szórakozik.
Illetve...
Megvan a maga sajátos élménye a helyzetből eredő akciókalandnak, még azzal együtt is, hogy nem annyira a tejbetök vigyorom ül a képemen, mint szokott, hanem aktívan gyanakszom Mar'Lee bára, miközben vele tartok, hogy mik is a céljai itt, főleg velem mik. Gondolom, a kíváncsiságom inkább, ami miatt nem hagytam csak faképnél mostanra. Jobb ez még így is, mint egy eseménytelen nap.
Az újabb ajánlatra, hogy én vezetek, megforgatom a szememet, előbb önmaga, aztán az Abszol út körül, kinézni valami célhelyszínt. Főbb szempont inkább, hogy közelebb legyen, mint nem, és hogy valami olyan hely legyen, ahol meg tudunk állni pár szóra zavartalanabbul, mint az előbbi sikátor bizonyult. A muksó még mindig kacarászik kínjában. Az sem hátrány, ha nem vagyunk annyira szem előtt, ellenben emberek mögött inkább.
-Akkor jön.
Még csak nem is felszólítás, egyszerűen kijelentem, miközben csuklón ragadom O'Bácsit, aki vagy a cukros fajta, vagy csak bénán, akaratlanul állítja be magát annak elég hatékonyan, és elkezdem vontatni a kinézett irányba.
Fogadó a Vasorrú Bábához.
Ha elég jó a reakcióideje, megengedem, hogy illedelmesen ő menjen előre az ajtóban, hátha egy repülő szék akar minket fogadni befele menet, és ugyan ne a hölgyet trafálja már képen az, de elsősorban az érdekel, hogy egy félreeső asztalhoz ültessem le magunkat.
Oké, az Üst is egy faja kis füstös fogadó fura alakokkal, de ez a hely még rátesz arra is egy lapáttal. Vagy az Üst teljesen normális - már varázslómértékkel nézve - és ez az annyira fura csak, amennyire én az Üstöt találom annak a mugli tapasztalataim alapján. Mindenesetre a vendégek nem zavartatják magukat az érkezésünkkel, ameddig nem borítjuk ki az asztalt a kártyázásuk alól, vagy ilyesmi.
-Nos, ha a Nott ház bizonyos fejedelmi ételeit keresném, nem itt kint lennék az Abszol... úton. Gondolom megérti.
Egész kimelegedtem ebben az össze-vissza futkorászásban, főleg így, hogy utána még be is jöttünk egy fűtött épületbe. Egy ujjal benyúlok a nyakszalagom alá, körbetörülgetni a nyakamat alatta.
-De felteszem rájött, nem is azok nyomában járunk itt. Maga akar valmit tőlem. Vagy velem. És most nem ússza meg a válaszadást. Szóval, mit is akar?
Szegfűszeg forog a zsebemben, én meg várom a választ, töretlenül méregetve O'Desoknevevanmár urat velem szemben.

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Az Abszol útra újabb adag ember tódult be jótékonyan eltakarva minket az utánuk kutatók elől. Hiszen most már vérdíjat is tűztek ki a fejemre – már, ha lehet Mr. Appleby felelőtlen ajánlatát annak nevezni. Ki tudja hányan hallották meg azt a kétségbeesett sikolyt és rohantak Mrs. Appleby irányába, hogy megmentsék a kegyetlen tolvajtól? Nyilván egy pár csillogó érme csak még inkább meghozta a kedvüket.
A hátunk mögött hagytuk lassan a még mindig vihogó Edward Appleby uraságot. Nevetésének undok kis hangja összekeveredett anyja kétségbeesett zokogásával. Ahogy haladtunk ezis szép lassan beleolvadt a tömeg morajába.
Leena épségért aggódtam, már jó ideje menekültünk és csupa szívjóságból kérdeztem meg tőle, hogy nem éhezett-e meg. Azt persze nem állíthatom, hogy semmilyen hátsó szándék nem vezérelt, hiszen mindennél jobban érdekel a nyakék, amit viselt... de kezdtem meg kedvelni Leena személyiségét – vagyis a lányét, aki így nevezte magát. Kíváncsi voltam rá, akárcsak az ékszerre.
– Nem a fixa ideám, de szeretném jóvátenni, hogy ebbe rángattalak és... – megnézni a szalagot közelebbről. Inkább elharaptam a mondatot.
Okosabbnak kell lennem egy egyszerű kislánynál, legyen az akár egy Nott ivadék vagy egy kis szélhámos. Túl sokat láttam ahhoz, hogy elszóljam magamat csak úgy. Már felvetted a kesztyűt, Elliot. Most pedig játssz keményen, ahogyan szoktál!
Leena vezetett ismét, miután felajánlottam, hogy dönthet. Nem figyeltem az utat csak követtem. Hagytam, hogy a csuklómat megragadva mutassa a megfelelő irányt.
Fogadó a Vasorrú Bábához – ismertem fel a füstös kis helyet, ahol már nem egyszer kerültem korábban is bajba. Elképedtem, hogy éppen Leena Nott, vagyis az aki annak mondja magát, egy ilyen helyre vezetett. Már nem is különösebben figyeltem a válaszára.
Ahogy már említettem Londonban kevésbé ismert bajkeverő vagyok, ugyanakkor megvannak a magam kapcsolatai, még ha nem is oly' kiépítettek. A kandalló közelében meg is pillantottam egy ismerős alakot. Egy görbe, bibircsókos boszorkány, a híres Szép Meggie.
Az otromba teremtését legutóbb igencsak csúnyán kiraboltam. Míg elvettem a díszes karkötőjét, végig simította és csipkedte az arcomat. Kirázott a hideg a gondolatától is annak, ahogy a fülembe suttogta: Szép fiú... és a hajamba túrt.
Reméltem, hogy szőkén nem ismer rám, de azért a kezemmel eltakartam az arcomat, miközben helyet foglaltunk. A fenébe, a fenébe! – ismételgettem magamba, félve, hogy a boszorkány megint rám veti magát, vagy esetleg elátkoz.
– Hogy én mit akarok? – kérdeztem vissza kissé felháborodva a szigorú hangnemen.
Szóval ilyen az, mikor nem Leena Nott ül velem szemben, hanem az a valaki, aki egyre inkább érdekelt. Éreztem, hogy eljött az idő: vége a szerencsétlenkedésnek és a ravasz Elliot is előmerészkedhet.
– Szívesen elmondanám... hiszen talán mindkettőnknek üzleti haszonnal járhat. Okos gyerek vagy te, talán még értékeled is a javaslatomat – magyaráztam és alig vártam, hogy rendelhessek valami alkoholt.
A lány benyúlt a szalag alá, mintha viszketne alatta a bőre vagy csak alaposan megizzadt volna a rohangálásban. Figyeltem minden mozdulatát, miközben levettem a sálamat és a kabátomat is magam mögé gyűrtem. Egy kis izzadtság rajtam is kijött, habár cseppet sem volt vészes. Futottam már ennél többet is... sokkal többet.
Viszont csak most éreztem meg, hogy a bordáim az eséstől még mindig fájnak. A térdem is alaposan neki koccant a macskaköveknek. Lényegében jól esett ülni.
– Szóval játszunk nyílt kártyákkal, Leena... vagy ki is vagy te valójában? – meredtem rá továbbra is.
Az ujján csak abban a pillanatban láttam meg a vörös foltot. Elsőre csupán a szalag festékének hittem, amit a sós izzadtság ki tud oldani. Azonban annál jóval töményebb volt.
–Az vér? – ijedtem meg.

-Elég egyértelműen akar valamit. Vagy tőlem, vagy velem. Tizenhárom vagyok, nem hülye, ne nézzen annak.
A nézésemmel még szimultán hozzáteszem, de legalébbis megpróbálom, hogy "hagyjuk már a felháborodósdit, nem működik". A járásommal nem. Épp ülök. Honnan ez a gondolat egyáltalán?
-És az eddigiek alapján elég kétesnek tűnnek a szándékai, Mr. O'Candy, úgyhogy ajánlom, hogy csak rossz kommunikáció álljon ennek hátterében.
Közben körüllesek a benti vendégeken mégegyszer, ahogy az ürge láthatóan észrevétlenebbre próbálja magát húzni, miközben letelepedik a maga székére. Vannak itt fura alakok rendesen. De az a lényeg csak, hogy nem akarnak eddig kitenni innen csak a korom miatt. Ne is tegyék, ha eleve nem is készülök inni se, miért ne lehetnék bent? Max megtagadják a kiszolgálásomat. Na de nem kalandozok el, itt ül velem szemben a jó kérdés.
-Akkor bökje ki már. Kérdést elhárítani és mézesmadzagot libegtetniazt tud. Szóval mi az a nagy, profitgyanús javaslat, annak ellenére, hogy mint mondta, egy fél fityinge van?- kérdem inkább számonkérőn, nem mint akinek hirtelen a meggazdagodás lehetősége ragadta meg a fantáziáját. Najó, a kalandlehetőség felé nem vagyok közömbös például, de ezt elég nekem tudnom egyelőre.
Hátradőlöz a székben, karjaimat összefonva a mellkasomon. Szegfűszeg a bal kezem által nem takart része a kabátujjam rejtekében lapul meg így, a zsebem helyett.
-Én vagyok Leena Nott- Szögezem le, mi sem természetesebb. Végülis, ebben a formában teljesen igaz állítás, engem jelöl a név. -De ha nem akarja elhinni, szólíthat Valnak. Esther, Merel, Alice, Victoria. Clover akár? Vannak, akik úgy ismernek... Tim. Najó, ez csak vicc volt, de ha felismeri, elnézek magának egy dolgot.
Ha már megtippelte nyíltan is, hogy nem vagyok egy Nott, és én is úgy-ahogy elismertem, hogy helyes meglátás, teret engedek az eredeti önmagamnak. Még az igazi nevemet is megadom többek közt, de tippelje ki az egyformán ledarált többi közül. Ezek jutottak eszembe így spontán, na.
A vér említésére először csak felvonom a szemöldököm, hogy "he?". Aztán eszembejut valami, hogy mire utalhat, és megnézem a kezemet, amivel az imént a nyakamat törültem meg. És valóban piros. A középső ujjammal is törlök egyet a nyakszalagom alatt, és valóban. Az fogta meg. Ezúttal őszintén meglepetten pislogok az ujjaimra, hogy tán mivan. Megszagolom a vörös maszatot, de az alapján is vérnek bizonyul. Én nem éreztem pedig semmit a nyakamon, ami indokolná.
-Úgy tűnik- vonom meg a vállamat, aztán a figyelmemet újra a férfi felé fordítom inkább. Nem harcolta még ki, hogy ne gyanakodjak rá, hogy rosszban sántikál. Már hogy velem kapcsolatban, a tolvaj-gyanusítások alapján ügy általában is rosszban sántikál, de ez a rész nem kérdés.

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Hülyének nézni? – visszhangoztak a szavai bennem. Én ugyan nem nézek hülyének senkit, csupán finoman vezetem fel az üzletet, ami vagy előnyös neki is vagy nem – utóbbi már nem az én gondom. Amit akarok azt megszerzem, ha kell tisztességtelenül is. Ez a helyzet azonban más volt, hiszen a nevét annyira titkoló, immár nyilván tizenhárom éves, lány a segítségemre volt s nem kiáltozott, holott lett volna rá oka.
   – Mr. O'Candy? – hüledeztem a sértésen, miközben helyet foglaltunk és persze takargattam magamat Szép Meggie miatt.
   Hallgattam a szavait s bár biztos voltam benne, hogy mindenkinek megvan az a pont, amiért hajlandó lemondani egy-egy értékes tárgyról. A nők például gyakran csak egy romantikus találkozásra vágynak, a férfiak hajlandóak cserébe bocsátkozni, de időnként a zsarolás is hatásos.
   Miközben beszélt rendeltem magamnak valamit, majd vállat rántottam. Szinte bármit ajánlhatok neki a pénzen kívül. A gyűjteményem hatalmas.
   Ha már egyszerű kérdést test fel az ember – mint például: ki a fene is valójában Leena Nott –, akkor arra nem kacifántos nevek tömegét várja. Nem kedvelem a találós kérdéseket. Mindegyik fárasztó, unalmas és általában energiapazarlás.
   – Nos, az nyilvánvaló, hogy a Leena téged jelöl, habár nem az igazi neved. Egy Nott nem így viselkedik. Alice, Victoria és Eshter... túl egyszerű ez egy magadfajta, ravasz kölyöknek. A Clover maximum egy tehénnek menne el – nevettem el magamat. – A Val éppenséggel nem tudom hogyan is utalhatna rád, hiszen minek a rövidítése lehet? Szóval vagy ez, vagy Merel.
Na, hogy tetszik kislány, hogy átlátok rajtad? - húzódtak az ajkaim gúnyos mosolyra, ahogy végigmértem a talányos kis társamat. Talán a nevét nem találom ki, de a személyisége, mintha a szemem előtt bontakozna ki. Hol távolságtartó a mi Leenánk, hol pedig ravasz kis Merellé változik, máskor pedig mókás Cloverként mutatkozik. Csupán egy kis titok van, mégpedig maga Val. Vajon melyik az igazi énje?
   Mondtam volna én, miféle üzletre is gondoltam volna, de akkor jött a vér. Val-Merel valahogy sokkal érdektelenebbül fogadta, mint hittem. A vállrándítás legalábbis erre utalt. A rövid vizsgálódása azonban arra engedett következtetni, hogy semmifêle sebről nem tudhat. Szóval ez a szalag sokkal különösebb, mint hittem.
   A rövid „úgy tűnik” után az italom is megérkezett. Gyorsan lehúztam a felét. Kellemesen átmelegítette a tagjaimat és kicsit az idegeimet is megnyugtatta. Ez kellett nekem talán, hogy nyugodtan kezeljem, Leenát, Valt és Merelt.
   – Tetszik ez a szalag – mondtam, miközben ő engem nézett, míg én az ékszert. – Igazán érdekes ez a vérzés... lenyűgöző.
   Azonban nem akartam azonnal az üzletre térni.
   – Nem kérsz egy italt? Itt kiszolgálnak az én társaságomban – jegyeztem meg és finoman kortyoltam egy kicsit. Halkabban folytattam: – Engem nem zavar, ha már ennyi idősen iszogatnál... én sem voltam sokkal idősebb, mikor belevágtam. Ráadásul egy jó ital mellett az üzletről is kellemesebb beszélni.
   Ha eddig édességet nem akart, akkor talán ez kell neki. A mai gyerekekre mindent lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy ártatlanok. Azon a napon már a második bizonyíték volt az előbbi felvetésre. Hol voltam én tizenhárom évesen? Hmm, azt hiszem talán megállás nélkül büntetésben a roxforti tanároknál felváltva. Esetleg éppen Roxmorts területén gyötörtem a társaimat, zsaroltam és hazudtam a céljaimért.
   – A nyakékedről szeretnék többet tudni – mondtam, áhítattal bámulva a bársonyt a gyenge fényben. – Miért vérzett vajon? El lenne átkozva vagy valami más ez?
   Kicsit megköszörültem a torkomat és elfordítva a fejemet, mikor a bibircsókos képű Meggie a termet pásztázta. Ide ne nézz! – üvöltözött a belső énem, félve hogy kitekerné a nyakamat vagy újabb randevút követelne. Éppenséggel egyik sem volna életem fénypontja.
   – Na, nem akarok tolakodni, ne érts félre! – mondtam. – De általában ilyen különlegességeket szoktam összegyűjteni. Ismered a szalag történetét? Kié volt, ilyesmik?
   Továbbra is magamat takargattam. De mit adhatnék egy kislánynak? Eszembe jutott a zsebemben lapuló bross... talán érdekelheti, habár számos más olyan tárgyam is van, ami számomra haszontalan.

-Csak egy kis rávezetés, hogy minek sikerült feltüntetnie magát- mosolygok rá negédesen. -De én elhiszem magának, hogy nem az, csak előnytelenül sikerült bánnia a szavaival. Meg viselkedésével...
Vagy nem. A mondat végét elhúzom, mintha még keresném a további listapontokat, de egyelőre ennyi.
A lehetséges neveim esélyeinek fejtegetését felvont szemöldökkel hallgatom végig. Aztán én következek a néven háborgással. Kábé.
-Szóval azért nem lehet valami a nevem, mert maga nem ismeri a teljes alakját? Valerie? Már ha egyáltalán próbálkozott kitalálni, mert szerintem nem. Annyira nem nehéz- forgatom meg a szememet.
-Amúgyis, elvárja, hogy elsőre magára bízzam az igazi nevem, amikor magának volt az első dolga, hogy titkolózzon a sajátjával? Tudja, kiba...lettozott felismerhető egy menet közben másmerre terelt szó, Mr. O... Lee.
Nekem, mint a módszer rendszeres használójának biztosan. A segítség kedvéért megkapja az eredeti elhangzott formában a saját nevét, úgy látom, van rávezetésre szüksége azért. Szemben a magamfajta ravasz kölyökkel.
Ahogy a nyakam körüli szalagról kezd kérdezősködni, azt hiszem összerakom én is a képet, így leveszem a nyakéket, és párszor összehajtva a nadrágzsebembe teszem inkább. Tudom, hogy az illető hajlamos lopni, és onnan a legnehezebb úgy, hogy ne vegyem észre. Főleg így ültömben, ahol a zsebemre még rá is "csukódik" a combom. Mint mondtam, nem vagyok hülye. És figyellek.
-Látja, O'Candy, ezért sikerült ennek látszania. Creepy érdeklődés a vérem és tulajdonaim irányában, ajánlatok mindenféle megvendégelésre... De segítőkész leszek,- oké, meg leereszkedő, -és megsúgom, hogy egyik eddigi mézesmadzagát sem utasítanám vissza, ha nem feltételezném mögötte valami kétes szándékát, akár mint cukrosbácsi, akár másképp. Nem kell háborogni rajta, ezt a részt már úgyis bebukta.
Közben elkezdem a vérmaszatot ledörzsölgetni a nyakamról. Igazából nyugtalanító fejlemény, csak most inkább foglalkozok azzal, hogy ki akarnak-e fosztani, -használni, vagy -vesézni. A nyakam vagy a szalag különös viselkedése ráér későbbre.
-Minden bizonnyal van valami érdekes történet mögötte, de nem ismerem. Viszont az enyém, maga meg ezek szerint szemet vetett rá. Van valami ajánlata is, vagy csak a figyelmemet próbálja terelni?

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Nos, talán nem éppen egy mélyen szántó fejtegetés hangzott el a számból, de miért is kéne kiadnom a tudásomat egy gyereknek? De játszunk nyílt lapokkal... Nem a neve érdekelt valójában, hanem a személyisége és a tény, hogy valójában nem a Nott családból származik sem jött éppen rosszul. A szívem mélyén persze nagyon is kíváncsi vagyok, mi történt volna, ha egy ilyen család sarját lopom meg.
Mire a Fogadó a Vasorrú Bábához falai között melegedtünk és az ital is lecsúszott egészen másképp állt a helyzet. Hiszen cserére is hajlandó lettem volna azért a gyönyörű, bársonyszalag megszerzéséért. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, valami olyan erő, ami nem akarta, hogy elforduljak, hogy a tekintetem másfelé vándoroljon.
– Mostanra talán rájöttél, hogy engem nem a neved érdekel, viszont ez a kis kitalálósdi nagyon is rávilágított arra, Merel, hogy szeretsz szórakozni. Sőt azt is megtudtam: nem vagy Nott. – mondtam és kicsit elmosolyodtam. – Ne aggódj, én is tudok játszani, ha szükséges, de most inkább az ékszered érdekel.
Talán nem kellett volna bevallanom, hogy tetszik a szalag. Azonnal levette és a zsebébe csúsztatta. Valószínűleg rémült kifejezés ült ki az arcomra, ahogy követtem a mozdulatot. Csalódottság érzés keveredett a vággyal, már nem láttam, de a tudat, hogy ott van tovább emésztett.
– Talán úgy tűnik bebuktam a próbálkozásokat, mégis itt vagyok a szalag közelében – mosolyodtam el kicsit.
Valójában tetszett a lány ravaszsága, most még sem szórakozni szerettem volna - ahogy mondtam is neki.
Felpattantam, miután kérdésemre közölte nem tud semmit a nyakék múltjáról. Engem azonban a maradék vérfolt foglalkoztatott a nyakán. Nem hajoltam túl közel, csak annyira, hogy jobban lássam.
– Ha az enyém volna, biztosan utána járnék a történetének – válaszoltam, majd folytattam: – És igen, van ajánlatom, még ha nem is túl konkrét. Ahogy már mondtam van jó pár kincsem odahaza, de akár ezt a brosst is megkaphatod érte.
Kitettem az asztalra a kerek ékszert, ami addig a zsebembe lapult. Nem fogott már meg annyira a csillogása, mint odakint, a tömött Abszol úton. Mostanra csak a szalag érdekelt és olyan nehezen uralkodtam magamon, hogy szinte beleremegtem az erőlködésbe, ahogy visszahuppantam a helyemre.
Elliot, uralkodj magadon! Bíztatni akartam magamat, de még ez is hatástalan volt. A szalag, mintha minden gondolatom mögött ott lett volna.
Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak.
– Van éneklő órám, vagy olyan, ami az érzelmeket mutatja, egy kehely, ami magától megtelik borral... de ha semmi sem tetszik, hajlandó vagyok megkeresni neked bármit, csupán egy szavadba és persze a bársonyszalagba kerülne!
Újra látni akarom! – kattogott a fejemben ez a mondat megállás nélkül. Szerettem volna, ha megszűnik a kis hang, hogy még magabiztosabban szólhassak a lányhoz. Azonban egyre nehezebben figyeltem rá és magamra is. Nem értettem az érzést, persze mindig is furcsa kis izgalom lett úrrá rajtam, ha különleges kincs közelébe kerültem. Ez más volt.
Kicsit meg is ráztam a fejemet, hogy összeszedjem magamat. Intettem, hozzá téve, hogy még egy italt kérek. Talán ennyi elég lesz, hogy megnyugodjak.

Nem ráz meg olyan nagyon, hogy kitalálta a nevem, nem annyira a titkolózás volt a szándékom eleve, inkább főként jelezni, mind, hogy észrevettem ám, hogy sunyul, mind hogy annyira azért nem bízom benne, úgyhogy figyeljen magára. Mert talán nem a faképnél hagyása a legcsúnyább, amit kiharcolhat itt magának.
-Azt mondom, azt bukta be, hogy ne nézze bárki egyből cukrosbácsinak, már megtörtént. És azért van a szalag, meg az én közelemben még, mert még kíváncsibb vagyok, mint rossz szándékára gyanakvó. Megtehettem volna, hogy a muksó mellé állok, aki el akarta kapni, és csak hagyom, hogy elintézzék nélkülem a dolgukat. Igazából még mindig megtehetném.
Elnézegetem egy ideig a brosst, bár annyira nem fog meg. Nem szoktam ékszereket hordani, inkább útban van nekem a szándékos csinosság, mint amennyit bármiben segítene. Ez a nyakszalag is jó kérdés, az utóbbi időben valóban hozzám nőtt, pedig régebben csak egy-egy alkalomra vettem föl, amikorra azon kívül is kicsit inkább a kinézetem felé hajlottam, mint direktben a kalandozás felé.
-A brosst, mit elég valószínűleg lopott, és ez az, ami miatt kint még kergették is? Tekintve, hogy saját bevallásán másképp csóró? Még azóta se nézzen hülyének.
Éneklő óra nyomi. Érzelmeket mutató szintén nyomi. Öntöltő borospohár, már alakul, de ennyire jóban nem vagyok azért az alkohollal. Arra az állítólagos gyűjteményre kíváncsi lennék, hogy mik vannak még, de eddig nem a legmeggyőzőbb.
-Ha látom azt a gyűjteményt, még az is lehet, hogy találok valami érdekeset- játszok el neki hallhatóan is a gondolattal. -De azt felejtse el, hogy frissen lop valamit, meg se próbáljon rámsózni valamit, amit épp keresnek.
Aztán eszembe jut, miket nézelődtem még a Borginban, és mi volt az, amiben annyit gyönyörködtem, és teljes hangnemváltással, vidám-lelkesen fűzöm hozzá a folytatást.
-Valami kése vagy tőre van véletlen? Lehetőség szerint ami tud is valamit?
Megint másik kérdés, hogy ezzel most megijesztettem-e. Nem mert szándékom volt, csak ugye hirtelen késekért lelkesedés... felteszem én se látszok jobbnak, mint O'Kármi, csak más szempontból nem.
Ha persze nem, és még van is valamije, ami tényleg érdekes, még nem kizárt, hogy meggyőzött. De attól még figyelem. Még van arcletépés a pakliban.

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Nem figyeltem, nem érdekeltek már a szavak, csupán a nyakék, amit nem láthattam. Zavartan ütögettem az egyik ujjammal az asztallapot a bross mellett, miközben elutasította a lány az ajánlatot. Jó formán csak a nemleges választ értettem meg, mert közben kínzott a vágy, hogy újra láthassam a bársonypántot.
– Megmutatnám a gyűjteményt... de enyhén cukros bácsis volna az eddigiek után csak úgy elvinnem téged a lakásomba – válaszoltam.
A kezeimet ökölbe szorítottam, nehogy felpattanjak megint az asztaltól és könyörögjek, hadd vessek rá egy pillantást. A gyönyörű bársony képe kísértetként lebegett a lelki szemeim előtt. Még csak futólag érintettem meg, mégis mintha az ujjaim között húzta volna el valaki, szinte éreztem a puha anyagot, s vágytam rá, hogy utána kapjak.
Az izzadtság végig folyt a tarkómon. Gyorsan levettem a kabátomat és a székem támlájára akasztottam a sálammal együtt. A kockás ingem ujjával végig töröltem a homlokomon, a még mindig undorítóan szőke hajamat is eltűrtem az arcomból.
Mély lélegzetet vettem.
Csak nyugalom! – bíztattam magamat. Nehezemre esett nyugton maradni. A lábaimmal doboltam az asztal alatt. Aztán végre olyat mondott, ami túl mutatott az Appleby családon s végre megjelent a reménysugár. Talán enyém lehet a nyakpánt.
Miért kell egy ekkora kölyöknek kés vagy bármilyen fegyver? – elmélkedtem. Az agyam még mindig a nyakék képével volt tele, hol a kislány nyakát hol pedig a zsebét kutattam a szememmel. Erősen kellett koncentrálnom, hogy rájöjjek a válaszra.
– Mi a francra kell neked kés? – kérdeztem meglepetten.
Egy pillanatra a brossra néztem, s csak utána folytattam:
– Van egy egyiptomi tőröm. Nem ismertem ki a képességeit, de nem átkozott az bizonyos. Az áldozata vérét viszont magába szívja.
Egy pillanatra ugyan, de elszakadtam a nyakéktől. Abdul-Azim járt a fejemben, aki a tizennyolcadik életévemben majd végzett velem azzal a csodaszép, aranytőrrel. Fájdalmas sebet ejtett a hasamon – aminek a nyomát örökre a testemen fogom viselni – és csak a szerencsén múlt, hogy túléljem.
Meg akartam alázni a nálam öregebb, tapasztaltabb varázslót, ezért elloptam a tőrt, s később a tábortűz fényénél gyakran bámultam a míves hüvelyt, amin széth-állatok sorakoztak. Az ujjamat végig húztam a domború felületen s bár undorodtam ettől a tárgytól, mégis elégedettséggel töltött el a birtoklása... azonban örültem volna, ha pénzé tehetem.
– Többek között az én véremet is magába szívta már – egészítettem ki, hátha ez érdekesebbé teszi az ajánlatot.
Hirtelen, ahogy Merel nyakára tévedt a tekintetem, megint bevillant a bársonypánt képe. Felpattantam az asztaltól, zihálva hajoltam hozzá. Könyörögni akartam, hogy hadd vessek rá egy újabb pillantást, de mintha el akadt volna a lélegzetem. Ez térített némileg magamhoz.
– Ez a legjobb ajánlatom – mondtam és az asztallapra csaptam, hogy nyomatékot adjak a mondandómnak.
Hirtelen a pohár s a bross is megmozdult, utóbbi le is zuhant a földre. Megpattant, ahogy a padlóra ért, és beesett a lábak rengetegébe. Egy piszkos barna bakancs mellett vesztettem el végképp szem elől.
– Ne, a vacsorám! – kiáltottam s igen, úgy hangzott, mintha azt az ékszert akarnám befalni.
Kétségbeestem, a gyomrom mintha még kegyetlenebbül korgott volna vacsorám árának elvesztése láttán. Fájdalmasan néztem egy ideig, mintha ettől aztán előkerülhetne.
Tennem kellett valamit. Hasra vágtam magamat s úgy kerestem a tekintetemmel. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen balszerencse ért.
A szalag képe továbbra is ott volt minden gondolatom mögött, s nem tudtam még egy normális invitot sem kinyögni. Egyszerűen most még ez sem működött. Remegett a hangom, rekedt voltam még mindig s most már Szép Meggie is gyanúsan méregette az asztalunkat. Talán nem tudta eldönteni a hajam miatt hogy valóban én vagyok-e az a kedves férfi, aki egyszer meglopta.
A lány felé pillantottam inkább, remélve, hogy nem lépett le. Legalább az egyik üzletem mehetne most zökkenőmentesen.

-Végülis...- gondolkodok el a lehetőségen -Még talán bele is egyeznék. Úgyis tudjuk, hogy valószínűbben csak béna a szavaival, mint tényleg cukrosbácsi, meg hogy figyelem ám magát, nem a naívságomnál fogva vezet. És ne tévessze meg a külsőm, semmi gondom azzal, hogy letépjem az arcát, ha vicces ötlete támadna, és vissza se rettennék ettől.
És mindezt egy nagyon kedves mosoly mellett. Oké, ha kivételesen figyel is rá, a szememből - ami itt van fent, kérem - még ki is olvashatja, hogy nem lódítok. Lelkiismeretesen betartom ezt a szabályt, hogy nem varázsolunk a Roxforton kívül, de főleg mert nem akarom kirúgatni magam, hogy aztán maradhassak a mugli világban, miközben van itt egy ilyen is, de pálcát még így is hordok magamnál mindig, és önvédelemből szemrebbenés nélkül használnám is. Ha nincs mugli szemtanú, még hivatkozási alapja se lenne az illetékeseknek, hogy például lebuktatom a varázsvilág létét.
Tiszafa, sárkányszív és megfelelő hozzáállás, és egy diffindo - másodikos varázslat pláne, milyen jó már ez - is csodákra képes. Meg lehet kérdezni a párnámat. És apropó párna, a reparo pedig egy nagyon, nagyon hasznos varázslat szintén. Van még min aludnom!
Felvont szemöldökkel jutalmazom azt, hogy O'Kárki nagyon nem bír magával, még neki is kell vetkőznie, hogy ne olvadjon le a székéről. Ennyire azért még itt se fűtenek.
-Mi a francra kell magának a szalagom?- kapja válaszul a keresztkérdést. Ennél többet egyelőre meg is tartok magamnak, nem az ő dolga.
De tessék, ezzel a tőr dologgal meg is fogott. Nincs tükör, hogy megnézzem, de lehet, hogy hasonló érdeklődés figyelhető meg rajtam, mint rajta a szalagom iránt. Persze én nem produkálom mellé egy Szméagol gyűrűelvonási tüneteit, annyi különbség azért bőven van. De pont úgy csillog a szemem, és derül ki az arcom, mint ha nekem tetszik meg valami. Mondjuk pont azért.
-Oké, megvett. Minimum annyira, hogy megnézzem. Persze továbbra is nyitott vagyok egyéb ajánlatokra- vágom rá szinte egyből. Végülis, ha a saját vérét is vette vele valahogy, és ilyen élhető állapotban itt van még, az valamennyire még bizonyítja is, hogy nem átkozott. Már látszana, ha az lenne, főleg az ilyen egyiptomi átkokkal, amik a piramisokban szeretnek gubbasztani. Jim ...professzor mesélt ezt-azt, néha beszélgettünk óra után.
De a nyomatékul szánt asztalcsapkodástól közben legurul a lopottgyanús bross, és O'Kékifogytamazötletekből sem tudja elkapni, én is lebukok az asztallap szintje alá, hátha látok valamit.
-Az ott?- mutatok valami csillogóra egy banyább boszorkány lába mellett, ahol eddig gyanútlanul pihen, és épp nem rúgja félre senki elhaladó. Innen nem vagyok biztos, de jó eséllyel nem lehet más, mint a kalandos sorsú kitűző, nem jut eszembe semmi, ami ott lehetne észrevétlenül, és ilyen lenne a csillogása, és lenne értelmes helye ezen környezetben.
Mondjuk nem ezt figyeltem annyira, mint inkább hogy mit akar-e velem a mukker, de nem pont abba az irányba próbált nem fordulni, amerre az említett banyanéni van?

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Az az érzésem támadt, hogy hülyeséget kérdeztem s Merel sem akart normális választ adni. Nyilván való, hogy a szúrófegyverek iránti érdeklődés és az imént elhangzott arcletépés egy tőről fakadt... egyre kevésbé értettem, miért is engem neveztek problémás gyereknek annak idején, mkor még a Roxfort falai között éltem.
A kérdésére valószínűleg akkor sem válaszoltam volna, hogyha komolyan hangzik el és nem csak hárításként, jelezve, nincs közöm hozzá. Ugyanakkor már nem emlékeztem valóban, mire is kellett nekem. Csak azt tudtam: Most akarom. Ez az érzés pedig percről percre erősödött.
Tetszett az arckifejezés, amit a tőr hallatán láttam. Elégedetten mosolyodtam el, már amennyire a szalag gondolatától szabadulni tudtam és engedte, hogy rendesen felfogjam a szavait.
Vajon én is így festek, ha valami értékeset pillantok meg, vagy csupán hallok róla? – gondolkodtam el. Valójában nem foglalkoztatott a válasz, de a tudat, hogy talán most tényleg megfogtam valamivel és az enyém lehet a nyakék, izgatottsággal töltött el.
Készen álltam volna azonnal meginvitálni magamhoz az üzletfelemet. A kandallón át távozhattunk volna, annak ellenére is, hogy soha senkit sem viszek fel magamhoz és még csak nem is az igazi nevemet függesztettem ki az ajtóra – merő óvatosságból –, most hajlandó lettem volna megtenni. Talán a szalag hatása volt az általános óvatosságom levetkőzése, akkor, ott nem tudtam és nem is akartam mérlegelni.
Az izgatottságomat csak a bross eltűnése vetett véget. Merel is lebukott az asztal alá. Én továbbra is a koszos padlón térdeltem.
– Hol? – fordultam abba az irányba, amerre mutatott.
Én ugyan nem láttam semmi csillogót ott, csupán Szép Meggie mocskos cipőjét és ahogy felnéztem az arcára a hatalmas bibircsók mellett a kérdő tekintetet is megpillanthattam, amivel már a „Ne, a vacsorám!” felkiáltásom után is volt olyan kedves jutalmazni. Hirtelen vigyorogva integetni kezdett, mintha nem is én raboltam volna ki a legutóbbi kis találkozásunk alkalmával.
Egy pillanatra átfutott a bársonyszalaggal teli gondolataim között a kérdés: Mennyire is vagyok éhes valójában? A gyomrok korgása hamarosan válaszolt is, s a csillogó kis pontot is észrevettem a cipő mellett.
– Nagyon jó szemed van – válaszoltam és felkeltem.
Kicsit leporoltam a nadrágomat, mintha ezzel is csak kerülni akarnám a rám váró kihívást.
– Csak elintézem ezt az apróságot és utána elviszlek magamhoz – mondtam és közben Meggie láthatóan észrevette a csillogó ékszert a csizmája mellett. – Feltéve, ha ezt túl élem.
Lassan indult meg a „szépség” az asztalunk felé. Próbáltam vigyorogni, annyira nehezen ment, hogy valószínűleg inkább vicsorgás lett belőle. A brosst figyeltem, ahogy a csontos ujjai között forgatta. Karomhoz hasonló körmei között állt meg és ahogy elém ért, az arcom felé tartotta, de nem hagyta elvenni.
– Szia, Meggie! Csinos vagy, mint mindig... – nyögtem, de a tekintetemet Merel felé fordítottam.
– Ki más hozna ide egy csillogó ékszert, mint Mr. O'Mara – mondta és arcomra cuppantott egy csókot, így megérezhettem a keserű leheletét.
– Ne a gyerek előtt! – mutattam a lányra, de már rég az arcomat csipkedte, ilyen lehet, ha valakit megtámad egy nagymama. – Ő a lányom, khöm... Alice a neve – tettem hozzá, ami először eszembe jutott, habár jobban örültem volna, ha nem visszafogott. Például ráléphetett volna a banya lábára, hogy gyorsan elillanjunk.
– Egy gyerek? Legutóbb még azt mondtad nem vagy házas. - nézett ő is a lányra.
Segítségkérő tekintettel néztem az üzletfelemre, Merelre, akiről már annyit meg tudtam, hogy minden bizonnyal ravaszabb még nálam is.
– Sajnos mennünk kell, igaz Alice? Szóval kérem a brosst! – mondtam, de csak nem akart felhagyni Meggie az arcom nyomorgatásával.
– Na nem, szép fiú, ez a vígaszdíjam az eltűnt karkötőért – nevetett és már hátat is fordított.
Miért vagyok ennyire tehetetlen a nőkkel szemben? - futott át az agyamon, mérlegelés közben. Tudniilik nehezemre esett elengedni a brosst, még akkor is, ha most éppen a szalag foglalkoztatott.

Egy felvont szemöldökkel nézek vissza O'Mara - mint az mostmár megerősítetten kiderült - szenvedő, mármár euthanáziáért könyörgő képére, ahogy Banyanéni nagymamatámadást használ. Szuperhatékony.
És mint kiderül, - ma ez már a második fiktív rokonságom - Alice O'Mara vagyok ezek szerint. Alice. Ki a f... (https://www.youtube.com/watch?v=CsrfovOPcjk) az az Alice? Oké, tudom, pláne az előbb még pont én vetettem föl egy álnevemként, de muszáj volt, na. Viszont pacsi O'Pukának, hogy hasznosította.
-A kettő nem zárja ki egymást...- húzom ki a hangsúlyt laposan a muksóra sandítva, mint ha okolnám valamiért.
Mondjuk mert elvált O'Nyukától, és egy ilyen élményt azért megérez a gyerek is ám, még akkor is, ha nagyon kicsi akkoriban. És egész gyerekkorában ide-oda váltogatva van a két szülőnél, alkalomadtán hallgatva azt is, az aktuálisan másik szülő hogy-mint érdemelné, hogy sünt tojjon. Na, egész jól alakul ez az Alice dolog, tessék! Úgyhogy Banyanéni kérem, ne tessen beletenyerelni az életünk érzékeny pontjaiba.
Mondjuk O'Mara túl fiatal, lehet valami harmincas, de inkább negyvenes kéne legyen egy ekkora gyerekkel. De lehet, hogy ez is belejátszott a dologba! Fiatalkori fellángolás, óvatlanok voltak és becsúsztam, akkor már legalább egybekeltek a miheztartás végett. De közben a rózsaszín köd el, rájönnek, hogy nem bírják olyan jól egymást azért, pár év alatt eljutnak egy válásig, és itt tartunk, tessék.
-Igen, és még át is kéne öltöznöm előbb, úgyhogy pláne nem érünk rá- lóditok én is a képhez.
-Tessék elhinni, nem teccik pont azt a brosst akarni cserébe, rontás van rajta. A varrásait célozza a ruhának, amire rátűzik, és teccik tudni, a legcikibb pillanatokban adják meg magukat a cérnák. Hozzunk helyette valami mást?- élem ki a kreativitásomat Banyanéni távozni készülő hátának, hátha segít valamit. Még csereajánlatot is kap, amihez persze haza kell mennünk, mert itt most nincs nálunk más áru. Kérem, nem vagyok én gonosz, tessék, még segítek is, ha nem a dolgaim vagy önmagam védelmével kell foglalkoznom épp.
-Haahhh... már megint el fogunk késni- türelmetlenkedek még egy sort, csak hogy tartsam azért a szerepet.

(https://media.giphy.com/media/l3q2U6c1bnYsQ5gje/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Hálás pillantottam most már Merelre, aki nélkül bizonyosan még kínosabb helyzetben lennék, mint egy kis arccsipkedés. Remekül játszotta a sértett kislány szerepét, nem is gondoltam volna, hogy ennyire fiatalon lehet valaki ennyire talpraesett és okos – nem ez volt az első alkalom, hogy ez ennyire meglepett.
A rontás a brosson különösen kreatív ötletnek hangzott, bár valószínűleg a külvilágnak nagyobb csapás lenne, ha Meggie testének addig rejtett felületei is láthatóak lennének. Részemről el is borzadtam a képtől, ami hirtelen jelent meg a lelki szemeim előtt. Milyen szép is az a bársonyszalag – erőltettem magamat inkább vissza a gondolataim mögött megbúvó ékszerhez. Szerencsére könnyen átvette a helyét a borzasztó látványnak, amitől annyira tartottam.
– Valami mást? – fordult vissza a banya hirtelen és először rám, majd Alice-re pillantott. – Még is mit adhatnál érte cserébe, drágám?
– Egy csomó csecsebecsém van otthon, de ha arra van szükséged azt a karkötőt is visszakaphatod – hazudtam, de szerencsére mielőtt jobban belebonyolódtam volna a lányom toporzékolva közölte, hogy el fogunk késni.
– Ne haragudj, Meggie, de sietős a dolgunk. Nem késhetünk el a vacsoráról, igaz, Alice?– mondtam és megint a boszorkány felé nyújtottam a kezemet.
Szerettem volna finoman jelezni, hogy adja vissza a brosst, de ehelyett most már zsebre vágta. Egy ideig csak a kezét néztem, ahogyan immár üresen kihúzza onnan. Most komolyan elrakta? – hüledeztem magamban, s most nem pillantottam a kis üzlettársamra. Csupán csendesen figyeltem, ahogy a banya derekára teszi a kezét.
Kihívó tekintettel nézett rám és elmosolyodott. Ijesztő látványt nyújtott, ahogy kivillantak elszürkült fogai és megint megcsapott, még ilyen távolságból is a keserű szájszag, amit a dohány és az alkohol okozott.
Alapvetően kedvelem a kellemes dohány illatot, ami éppen csak megcsapja az ember orrát. Drága, finom dohány, amire csak a gazdagoknak telik, de ez durva volt és tolakodó; egyszóval mindez tökéletesen illett Meggie-hez.
– Odaadom, de akkor megcsókolsz, mielőtt elmész… tudod, kell valami zálog, ha esetleg nem jönnél vissza a karkötővel – kacsintott rám.
Már a puszta gondolattól öklendezni támadt kedvem. Ugyanaz a gyomorforgató érzés kerített hatalmába, mint az Abszol úton, mikor megéreztem a tömény édesség illatot. A hasamban furcsa görcsös érzés uralkodott és szinte kikívánkozott az a kevés alkohol is, amint az imént nyeltem le.
– Annyira nem kell az a bross… – súgtam üzletfelemnek. – Nem vagyok hajlandó hozzáérni.
Egy ideig még Meggie-t bámultam, hátha meggondolja magát vagy közli, hogy csak viccnek szánta az egészet. Hát pár perccel később sem történt változás, ugyanúgy ácsorgott ott és várta a csodát vagy engem, ki tudja.
Intettem Merelnek, hogy induljunk.
Nem szívesen vártam volna meg, hogy tudatosuljon bennem, mi is történt valójában. Ugyanis ez már valóban a sokadik napja lesz annak, hogy nem ettem… de annyi baj legyen. Tudtam, hogyha nagy a baj, bármikor felkereshetem az öcsémet vagy a mostohaapámat. Előttük nem kell szégyellnem magamat, habár nem szívesen kérek tőlük semmit. Meg van a maguk baja, hiszen Daniel egyedül neveli a gyerekét, Dean pedig még mindig anyámat gyászolja.
– További szép napot, Meggie! – köszöntem higgadtan, de képes lettem volna rá küldeni valami rontást.
Elindultam a kandalló felé, nem tudtam biztosan, hogy Merel követ-e. Reméltem, hogy igen, mert szeretettem volna még azelőtt távozni, hogy a saját indulataim pálcarántásra kényszerítenek. Az ilyen helyeken jobb nem harcba bonyolódni, hiszen nyilvánvaló, hogy igencsak rossz hírem van és az egész fogadó képes volna Meggie mellé állni ebben a kérdésben.
– Ahová most megyünk az otthonom és egyben a menedékem. Senki sem tudja a címet, így megkérlek, ha valaki valaha rólam kérdezget, ne add ki! – mondtam, mikor a kandalló mellett megálltam.
Persze nem valószínű, hogy valaki éppen egy Roxfortos diákot kérdezne ki velem kapcsolatban… de akad elég ellenségem. Jobb óvatosnak lenni és biztonságban tudni a kincseimet.

Miközben az aktuális apukám üzletelni próbálja a bross helyetti bármi egyéb bizgentyű cseréjét, egy fél mondat után elkezdek "türelmetlenül" dobolni az ujjaimmal az asztallapon, miközben már nem is ülök, menetkészen állok mellette. Ha végre elindulnánk. Már majdnem egy szemforgatás következne, mire ő is említi a vacsorát, amire oda kell érnünk, így inkább egy "na végre" sóhajt kap rá.
De akkor meg Banyanéni kezd el kavarni valamit.
-Tessék elhinni nekem, én személyesen tanúsítom, hogy ku... szóval ciki, amikor leszakad az emberről minden talárja amiatt az izé miatt, téyleg nem teccik akarni magánál tartani.
De ez sem hatott meg senkit, én meg már kezdtem lassan tényleg is türelmetlenkedni, mert ha sokáig bámulnak itt "szerelmetesen" még, én tényleg elröhögöm magam, és az nem lenne jó a fedősztorinak. Próbálom inkább további kedveskedésbe fordítani az energiámat, hátha segít komoly maradni. De szerencsére közben már csak elindulunk végre a kandalló felé.
-Látod, az ilyen kalandjaid miatt nem tudtok meglenni egy városrészen belül se Anyával, és nekem kell kétfele járkálnom haza hozzátok.
Ahogy O'Mara felvázolja a tudnivalókat, mielőtt hopporálunk, pontonként bólintok egyet-egyet.
-Nyugi, nem mondom el Anyának, merre laksz újabban, abból csak a baj meg a szégyen lenne megint. Nem, a Nagyinak sem, nem vagyok hülye, tudom, hogy pont annyit érne az is, mint ha közvetlen kotyogom ki.
Én kérem lelkiismeretesen tartom a szerepemet, szó nem érheti a ház elejét.

-Pontosítok, szóval: milyen cím meg menedék, mi van? Én itt se voltam, kérem, egész nap ki se mozdultam a tévé elől. Még csak nem is találkoztam magával életemben- teszem hozzá egyre szélesebben vigyorogva, miután kiléptünk a zöld lángokból a túlvégen. Csak megerősítésnek, hogy én tartom a titkot. Aztán pár másodperc után korlátlanul kiszakad belőlem végül minden eddig félretett röhögés a Banyanénis jelenetből.

(https://media.giphy.com/media/l3q2U6c1bnYsQ5gje/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Merel... akarom mondani, az én kissé türelmetlen Alice lányom még szerepben volt, amikor én dühösen indultam meg a kandalló felé. Az instrukcióimat persze inkább a ravaszabbik énjének szántam, habár örültem, hogy ennyire át tudja élni a helyzetet a szükséges pillanatban.
Még egy rövid pillantást vetettem Meggie irányába.
Kissé értetlenül állt a helyzet előtt. Azt azonban még a tétovasága ellenére is tudtam: ingyen nem fogom visszakapni azt a brosst. Az egyetlen, ami még akkor is képes volt megnyugtatni a szalag volt, igaz talán nem ez a helyes kifejezés. A puszta gondolata is, hogy az enyém lehet, izgatottá tett. A szívem hevesen kezdett verni, folyt rólam a víz és a kezem is remegett, de valahogy jól esett még ez is, ha közben a nyakékre gondolhattam.
– A Nagyinak semmiképpen ne mondd el! Még a végén meglátogat és méteres szemöldököt növeszt rám, mint a Nagypapára – mondtam visszafordulva Alice felé.
Ezután léptünk be a kandallóba.
Szinte jól esett, hogy végre eltűnt a szemem elől a fogadó. Már nem hallottam a vendégsereg lármáját s nem kellett Meggie szúrós tekintetét és bűzös leheletét sem elviselnem.

A lakás pontosan úgy nézett ki, mint korábban. Zeusz is békésen ücsörgött a kandallóval szemközt álló, ütött-kopott dohányzóasztalon. Egy pillanatig Merelt figyelte, talán értette is, amit mondott, majd békésen átugrott a megfakult, barna kanapéra és mosakodásba kezdett.
– Bocsi, nem sűrűn alszom itthon... – mondtam, de Merel éppen a röhögéstől fuldoklott. – Tenném hozzá, nem a Meggie-féle szépségek miatt.
Gyorsan összehajtottam a fotelban heverő, kissé gyűrött ingeimet. Úgy tettem vissza őket a támlára.
Egy kicsit hálás voltam a sorsnak, hogy most pont nem hagytam idekint az alsókat. Mégis csak egy gyerek, aki ráadásul még cukros bácsinak is titulált korábban. Talán ezért sem tudtam olyan könnyen megérteni, miért is jött ide... valóban ennyire érdekelné a tőr?
– A gyűjteményem azért ennél jobb körülmények közt van tartva – magyaráztam, mert már az én torkomat is fojtogatta a kitörni vágyó nevetés.
Ahogyan általában, most sem szerettem volna idegen társaságban ennyire feloldódni... habár Merel eddigre jóval több volt, mint egy idegen. Üzlettárs volt, a cinkosom, aki segített megúszni Megggie gusztustalan csókját; nem soroltam már az Appleby és a sikátor esete óta az idegenek közé. Azt viszont nem tagadom: továbbra is veszélyesnek látszik.
– Kövess! – javasoltam és átsétáltam abba a kis helyiségbe, ahová a jobb kéz felőli üvegajtó vezetett.
Ez a hely lényegében egy átjáró volt a hátsó kert felé, ahová még sosem mentem ki. Egyszer Daniel próbált ugyan kilesni, de egy elvadult bokor az útját állta.
A vitrines szekrényben könyvek sorakoztak - szemben az ajtóval. Sokszor csodáltam meg őket, de a kezemben még egyik sem volt. Egyszerűen nehezemre esett időt szakítani a hasonló lazításra.
A szekrény mellett álló ládához léptem. Díszesebb példány volt, hatalmas, aranyozott lakattal, ugyanakkor semmi különös képessége nem volt. Talán felelőtlenség mindez tőlem, de veszélyesen szeretek élni. Nem számít, ha kicsit védtelenebbek a kincseim, mint az szükséges volt.
Egyszerű pálca mozdulattal nyitottam fel a ládát és fölé hajolva keresni kezdtem a tekintetemmel a tőrt. Valahol ott lapulhatott a giccses porcelán alma, az éneklő óra, az aranykupa, a kis herceget formázó szobor és egyéb tárgyak alatt, de csak nem vettem észre.
– Van itt egy csomó holmi, soknak még én sem ismerem a képességeit – magyaráztam, habár fogalmam sem volt róla, hogy érdekli-e a mondandóm.
A pálcámat már elővettem, mire megpillantottam a fekete, selyemből készült zsákot. Óvatosan nyúltam be érte és rángattam ki a csecsebecsék közül. Ahogy széthúztam a száját, azonnal megpillantottam a csillogó arany tokot, a fényes markolatot.
– Itt is van.
Merel felé nyújtottam a zsákot. Nem akartam megfogni a rossz emlékek miatt. Szinte még éreztem a hasamban a fájdalmat, amit azon a több mint egy évtizeddel ezelőtti napon. Azt az csípős, erős lüktetést, amivel a penge átszúrta a bőrömet.
– Tessék! Nézd csak meg jobban! – mondtam. – Ez volt az egyetlen fegyver, ami komoly sebet ejtett rajtam a kalandjaim során.

-Jó kifogás- vegzálom vigyorogva O'Marát a hol alvási mentegetőzéséért.
De nem is húzom tovább, ahogy magával invitál a kincstár-ládájához, engedelmesen, kíváncsian követem. Már magának a ládának is megvan a maga kincses hangulata, de onnantól lesz igazán érdekes, hogy felnyitja a fedelét, és fény derül a tartalmára. Ebben órákig lehetne gyönyörködni mindenfele.
Néhány darabot én is kézbeveszek, elnézegetem egy darabig, próbálgatom, rájövök-e, hogy tud valamit vagy sem. Ahogy megyek tovább a következőre, egyben kiteszem az addigi darabot a láda mellé, ezzel kicsit be is segítve a keresésbe, hogy legalább kikerülnek a ládából a tárgyak, annyival kevésbé van elásva alattuk a keresett tőr.
-Nagyon szép- állapítom meg, amint előkerül a selyemzsák, és abból a tőr is. Jó képzelőerőm van azért, el tudok én képzelni egy díszes tőrt elmondás alapján, de azért igen. Ilyen cifra díszítésben nem gondolkoztam azért. Próbálgatom a súlyát, hogy ez most egyáltalán aranyból is van az egész, vagy csak aranyozva van. Mindenesetre vagyonokat érhet mindkét esetben, nagyon kellhet a szalagom O'Marának, ha még ez is megfelelő ellenérték neki.
Őszintén, elkezdtem kételkedni az ajánlat komolyságában, amikor megláttam élőben is a tőrt, végülis ez minimum nem kevés arany, egy egyszerű szalag vörös bárszonyért cserébe, diszkrét minimál szegéllyel fehér csipkéből. Amiből egy darab le is van nyesve pláne.
A tőrt átfogom a bal kezembe, hogy a felszabadulóval a zsebembe nyúljak a szalagért. Kitapintom a bársonyt a zsebemben, de elidőzök rajta, közben a fegyvert nézegetve, néha átpillantva O'Marára, és vissza.
És észreveszem a kis változást, a szemem egyből a tőrre ugrik, ahogy a tok füstszerűen elpárolog, felfedve alatta a szintén nem épp visszafogott pengét.
Végülis...
Akár megtarthatnám mindkettőt, itt vannak énnálam, O'Mara is karnyújtáson belül, és megint - még mindig? - megigézve néz arrafele, amerre a szalagomat sejti, csak egy elég gyors mozdulat kéne a meglepéséhez, reagálni se tudna egyből...
Összehúzom a szemöldököm, ahogy észreveszem a gondolataimat, és erőt veszek magamon, kiveszem a szalagot a zsebemből, bár csak idáig jutok vele, tekerészem az ujjaim körül a bársonyt, közben a pengét nézegetem, aztán áttekintek a férfira, aztán megint vissza a pengére. Annyira azért nem akaródzik így már átadni a szalagot.
Az én drágas...
Najó!
Erre a gondolatra kinyújtom felé a szalagot tartó kezemet felé, bár elég erősen szorítom a nyakéket a kezemben.
-Vegye el. Most!
A szemem olyan szúrós lehet kábé, mint a tőr a kezemben, miközben konkrétan ráparancsolok a férfira, ameddig az akaratom felül tudja írni a... Mi ez, ösztön? De van egy gyanúm, hogy valami külső behatás.
Mire jó, ha az ember bele van tövig ilyen irodalmakba, mint Gyűrűk Ura, és hasonlók, hogy arra visszautaló gondolatok jutnak eszébe, miközben valami tárgyat épp nem akar mégse átadni. Egész jó vészjelzés magam felé, hogy "hoppá, nem pont ugyanaz történik-e itt kérem?".
Ez zért tényleg ijesztő.

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

A tárgyak sorra kerültek ki a ládából. Merel arcán láttam valami kis változást, talán felkeltették az érdeklődését, de mégis csak a tőr volt az, ami igazán foglalkoztathatta. Ahogy kivettem a korábbi szavaiból különös vonzalmat érez a fegyverek iránt. Ez pedig méretben is kétségtelenül megfelelő darab neki.
Már a puszta látványától is furcsa, hideg érzés futott át az egész testemen. Lesütöttem a szememet, hogy ne lássam a kidolgozott arany tokot és a pengét, ahogy jobban megnézte magának. A „nagyon szép” szavak hallatán a kellemetlenség érzet tovább nőtt, alig vártam, hogy elkerüljön a lakásomból és kitöröljem a fejemből a rossz emlékeket.
– Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet – mondtam és bár a hangom nyugodt volt, egyre izgatottabb lettem ismét. – Ritka példány, nem láttam még ehhez hasonló tőrt.
Az tekintetem folyamatosan lecsúszott Merel zsebre dugott kezére. Nem húzta ki azonnal, még is szinte a markomban éreztem a bársonyszalagot. Az enyém lesz... csak az enyém! – súgta egy belső hang, ami most nem emlékeztetett a sajátomra. Mélyebb volt, sötétebb, ijesztőbb, engem még sem rettentett el.
Igyekeztem újra az üzletfelem arcára emelni a pillantásomat. Habozni látszott és a keze még mindig nem került elő a zsebből. Hol az aranypengét, hol engem nézett... igen, talán értettem, mire gondol, de nem izgattam magamat különösebben a dolgon, hiszen ott lapult a kezemben a pálcám és már nem az a tizenéves fiú vagyok, aki hagyta magát egykor.
– Választanod kell… – suttogtam és készenlétbe helyeztem a pálcámat.
Azért maradtam halk, hogy ne váltsak ki belőle semmilyen indulatot. Nem szerettem volna ugyanis egy gyereket megtámadni… vagy akárcsak megvédeni magamat vele szemben. Egyikünknek sem lett volna jó, ha esetleg varázsolnom kell.
Előkerült a szalag a zsebéből hamarosan. Most már nem is tudtam elvonatkoztatni tőle. Gyönyörű volt; még szebb, mint az emlékeimben. Érezni akartam újra az érintését, viselni akartam, még ha nem is nyakamban, Merellel ellentétben.
– Hidd el, ez volt a legjobb döntés – mondtam, mikor kivettem a kezéből a parancs hallatán.
Furcsa érzés volt, az öröm mellé valami nehéz, súlyos érzés párosult, mintha valami szorítaná a mellkasomat. Könnyen hozzá szoktam a nyomáshoz, ahogy élvezettel simítottam végig a bársonyos anyagon elfeledtetett velem minden kellemetlenséget.
– Olyan különös boldogságot okoz… – magyaráztam, bár sokkal inkább magamnak, mint neki. – Hogy tudtál lemondani róla?
Nem értem, minek tettem fel a kérdést. Értelmetlen volt az egész, hiszen már nálam volt és akkor sem adtam volna vissza, ha a lány esetleg meggondolja magát. A csere megtörtént és az már visszavonhatatlan, nem igaz?
Elégedett voltam, de valami munkált bennem. Egy megmagyarázhatatlan, sötét erő, ami kicsit tetszett, másrészt megijesztett. Ahogy Merelre néztem düh kerített hatalmába. Úgy éreztem magamat, mint akit megloptak, holott gyűlöltem azt a tőrt.
Talán megtarthatnám a pengét is – mondta az a belső hang, ami kicsit mélyebb volt, mint a megszokott. Úgy éreztem magamat, mint aki körül kialszanak a fények és a vaksötétben marad egyedül. Tombolni akartam, de akkor valami visszarántott, valami kimondatta velem e szavakat hangosan:
– Nem foglak bántani – hangom nyugodt volt.
Ez a békés csengés ugyan távolinak tűnt, de a szívemnek nyugalmat hozott. A mogorva belső énem eddigre már csupán suttogni tudott, de tudtam: visszafoghatatlan, bármikor kitörhet belőlem.
Üzletet kötöttetek… fogad el, hogy a tőr már nem a tiéd! – parancsoltam most én magamra, legalább olyan szigorúan, ahogy Merel átnyújtotta a szalagot. Szerettem volna pontot tenni az ügy végére, de egyszerűen magammal kellett küzdeni.
– Nem akarlak bántani… – ismételtem meg és eldobtam a pálcámat. Jó messzire, hogy ne is legyen a kezem ügyében, így nem tudtam volna kárt tenni benne. Az érzés persze, hogy mindent az enyém, az összes kincs ebben a szobában még mindig ott munkált bennem.

Az ujjaim még szorítják a bársonyt, ahogy O'Mara keze kihúzza közülük, de nem kapok utána, szorítok rá jobban, vagy vágok felé a tőrrel már. Persze nem azt mondom, hogy ezek nem fordulnak meg a fejemben mind.
-Ja. Azért mondtam én is.
Elgondolkodok a kérdésre, közben nézegetem az immár üres ussaimon pirosló maszatot, így is összefogta a szalag, csak ameddig a kezemben volt. Nem értem, hogy működhet.
-Akaraterő. És elég csábító volt a cserealap.
Felrémlenek bennem Roman szavai, még nyárról, amikor a szalagot kaptam tőle. "Ne felejtsd el, hogy ez csak egy tárgy. Nem múlik semmi rajta, nem szabad elhinni sem, hogy bármi múlik rajta." Nos, azt hiszem múlni múlik rajta valami, de valóban csak egy tárgy. Úgyse vagyok az az ékszeres típus, így visszatekintve nem is tudom, miért szerettem meg annyira, csak úgy megszerettem.
Inkább el is szakítom a tekintetem a szalagtól, inkább gyönyörködök egyet az új tőrömben. Ez már annál inkább én vagyok.
A feszültséget még mindig lehet vágni, itt van hozzá a céleszköz is akár. O'Mara bizonygatja, hogy nem akar bántani, de mindketten gyanakvón figyeljük még a másikat.
Aztán átvágja a pálcáját a szoba túlvégébe.
Én is visszadugom a tőrt a selyemzsákba inkább, kicsit ámulva közben, ahogy a tok visszapárolog a pengére, mielőtt hozzáérhetne a selyemhez bárhol.
Összehúzom a zsák száját, és elpakolom a táskámba az egész csomagot én is, nehogy kísértésbe essek, hogy hadonászni akarjak még vele, ez a Gollamosdi az előbb azért ijesztő volt.
-Kezet rá?- ajánlom föl, miután mindketten lefegyvereztük magunkat itt. És akkor senki nem mondhatja, hogy nem rendes üzlet volt.
-Gyrosozni akar? Tudok egy helyet a környéken, meghívhatom. Már nem tudom, hogy itt környék-e, de szóval az Abszolhoz képest értve. Ha már a "vacsoráját" Banyanéninél hagytuk.
Az arcom ehhez már olyan vidám és ártatlan, mint ha nem fegyverekkel méregettük volna egymást még az imént.
-Apropó Banyanéni, szóljunk annak az Appleby ürgének, hogy nála keresse?

(http://i67.tinypic.com/15p678o.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

A feszültség ugyan nem oldódott, még is mintha kicsit jobban tudtam volna kezelni, hogy már nem az enyém az az átkozott tőr. Örültem, hogy megszabadultam tőle, csak a birtoklási vágyam erősödött felé időnként újra és újra. Az már nem a tiéd, Elliot! – nyugtatgattam magamat, de ehhez is elég komoly önuralomra volt szükségem.
Csak akkor nyugodtam meg igazán, mikor a csomag Merel táskájába került.
Végre nem volt szem előtt és nem kellett látnom, hogy egy tárgy, amit akkora örömmel loptam el a tulajdonosától, most másnál van. Bár az tény, hogy az évek során még csak kis sem nyitottam azt a zsákot, s a legkevésbé sem szerettem volna a kezembe venni… ahogy már korábban említettem, pont emiatt nem is annyira érdekelt a sorsa. Sőt, ha csak a csomagra pillantottam, eszembe jutott, hogy majdnem belehaltam az egészbe.
Hülye vagyok, hogy így ragaszkodom hozzá – állapítottam meg és mintha tényleg kitisztultak volna a gondolataim. Nem éreztem, hogy ártanom kéne Merelnek. Ez még is csak egy tisztességes üzlet volt, az ilyet néha szeretem – a legtöbb esetben persze nem… –, könnyű általában és gyors eredményt hoz, akárcsak most. Tényleg az enyém a nyakék.
– Kösz, hogy elraktad… – mondtam kicsit rekedten és a szalagra néztem, ami még mindig ott volt az ujjaim között.
Most az én ujjaim is pirosak lettek tőle, de nem bántam. Mosolyognom kellett a puszta látványától is. Tetszett ez a szín, még ezt is képes lettem volna órákon keresztül bámulni, ha Merel meg nem szólít.
– Persze, kezet rá… – mosolyodtam el és elfogadtam a gesztust.
Természetesen úgy illett volna, hogy ezt én ajánljam fel, de egyszerűen most tényleg nem voltam észnél és fájdalmasan nehéz volt kirángatni magamat abból az állapotból.
– Mi az a „gírosz”? – kérdeztem elég durván hangsúlyozva az idegen szót, közben a szalagot valahogy sikerült a csuklóm köré tekerni.
Meg voltam róla győződve, hogy nem éri át kétszer, hiszen Merelnek eléggé vékony a nyaka. Valahogy azonban még is sikerült és ez örömmel töltött el, megint vigyorognom kellett. Ha ez így folytatódik izomláz lesz az arcomban estére – állapítottam meg.
– Soha életemben nem hallottam ilyesmiről – állapítottam meg. – Ez valami mugli dolog?
Az igaz, hogy sokat utaztam, de sosem kóstoltam meg a helyi ételeket. Általában vettem magamnak valami olcsó és egyszerű ételt, amivel túlélem a kalandokat… ittam hozzá néhány korty vizet és élveztem, ha éppen tele volt a hasam. Bár ez ritkán fordult elő.
Sajnos nem volt idő több faggatózásra az ismeretlen étellel kapcsolatosan, ugyanis a gyomrom olyan hangot adott ki, mintha odabent éppen valamilyen háború zajlana. Mostanában rendszeres, hogy ilyesmivel hozom zavarba saját magamat. Éreztem is, ahogy elpirulok, ahogy Merelre pillantottam megint.
– Azt hiszem, jól jönne a kaja… – válaszoltam. – Bár egy kicsit furcsa, hogy egy korodbeli lány fizet… de ha mutatod az utat, részemről rendben.
Kicsit meglepett az a mondat, ami elhagyja a száját. Persze vicces lenne a banyát éppen most bajba keverni, hogy nála van a bross. Mr. Appleby nyilván értékelné a gesztust, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem menekülne el Meggie-t megpillantva. Eddie rendkívül sznobnak tűnt. Igaz az erőszakosság sok szabályt át tud írni és ebben nem volt hiány az esetében.
– Tudod mit? Később küldhetnénk Edward Appleby-nek egy baglyot… kétlem, hogy örülne, ha személyesen állnék elé – javasoltam. – Egyébként szívesen megnézném, ahogy a banya és Mr. Jólfésült összecsap.
Meggie ugyan még nem villogtatta meg a képességeit előttem, mint boszorkány, de abban biztos vagyok, hogy az első mosollyal elkábítaná Eddie-t. Persze, ha őt is megpróbálja csók címszóval szájon át lélegeztetni, az lenne csak az igazi, kemény támadás… arról nem is beszélve, hogy mit tenne, ha végleg kiütné szerencsétlent. Utánam az izmos, enyhén túlöltözött Edward főnyeremény lenne egy ilyen banyának.
– Képzeld el, milyen képet vágna, ha Meggie meg akarná őt is csókolni!

Elégedetten kezet rázok a muksóval. Végülis, végül mindketten nyertünk, bizonyos szempontból. Persze O'Mara nyerhetett volna eggyel jobban is, ha úgy alakulnak a dolgok, de ez nekem nem a problémám.
-Nem tudom, mennyire direkt mugli dolog, asszem görög. De igen, inkább a mugli városban szoktam látni- vázolom fel neki a gyorskaját.
-Ilyen gyors, utcáról is elérhető kézbenvivős kaja. Úgy, mint a fish and chips, csak azt már unom.
A bosszúötletemre csodálkozni látszik, én csak megvonom rá a vállam.
-Mi? Ha már így meghajkurásztak minket együttesen, mér ne lehetne őket egymásnak is bemutatni? Legalább elvannak egymással, és nem másokat boldogítanak külön-külön.
De ő is utóléri a gonosz vigyorom észjárását, és elő is hozakodik egy tervnek hangzó ötlettel. Kérdés, hogy lesz-e foganatja is végül, de már csak elgondolkodni rajta is egész kielégítő.
-Na mit gondol, miért mondtam?- gonoszkodok még egy sort. -De gyere már, mert már megint az lesz a vége, hogy miattad késünk el, pedig állítólag én vagyok lányból kettőnk közül, hogy sokáig kéne készülődnöm. Haaahj...
És különösebb előjel nélkü váltok is vissza egy türelmetlen Alice-re, és megyek is a kandallóhoz topogni. Há most na, szórakoztató játék.

(http://i64.tinypic.com/264o19g.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Merel egy pillanatra megint az én kedves Alice lányom hangját vette elő és megmondom őszintén tetszett. Vicces volt, ahogy már a kandallónál toporgott, amivel pillanatok alatt kiérhetünk az Abszol útra.
– Vethetek egy pillantást a hajamra még azért? – kérdeztem vigyorogva és a tükör elé léptem.
Úgy tűnt, valamennyire halványulni kezdett az amúgy világítóan sárga frizurám. Az természetesen már akkor eldöntöttem, hogy később megpróbálom rendbe hozni. Egyelőre még felfoghattam álcaként, bár Mr. Appleby-t és Meggie-t még ezzel sem tudtam átverni korábban.
– Látod, már mehetünk is? – mondtam és a kandallóhoz siettem én is. – Remélem nem késünk el a fontos teázásról vagy vacsoráról vagy miről, kedves Alice.
Most egy kevésbé veszélyes helyen keresztül érkeztünk meg az Abszol útra. Nem kockáztattam volna meg újra a korábbi fogadót, hogy aztán Meggie ismét rám vesse magát.
Útközben a görög étel ötlete foglalkoztatott. Ezért nem is nagyon beszéltem… nem tudom, mikor ettem utoljára rendes ételt, de már a gyomrom is korgott, ahogy kimondta a fish-and-chips nevét. Azt hiszem talán egy vacsora volt az utolsó alkalom, amikor utoljára fogyasztottam valamit. Méghozzá egy vacsora Danielnél.
– Egyébként tegezhetsz, ha szeretnél… mármint Merelként is – ajánlottam fel, ahogy a tömegen át haladtunk a mugli utcák felé. – Bár általában igyekszem úriemberként viselkedni, nem vagyok az, semmi szükség a formalitásra… hacsak nem ragaszkodsz hozzá.
Mostanra már kevesebben voltak az Abszol úton és szerencsére az Appleby család is eltűnni látszott a helyszínről. A csendesebb utcakép kicsit engem is megnyugtatott, már nem idegeskedtem azon, hogy átadtam csak úgy egy „kincset”, sőt igazából eszembe sem jutott a dolog. Megelégedettséggel töltött el, hogy nálam a szalag és ez elég volt a boldogságomhoz.
– Esetleg, ha végeztünk az evéssel küldhetnénk egy baglyot valóban Eddie barátunknak – jegyeztem meg.

Kilépve a muglikkal zsúfolt városrészre megint elkapott az a furcsa, lámpalázhoz hasonló érzés. Zavarban voltam, mintha külföldön lennék és nem értene meg senki… ráadásul alig pár lépésnyire tőlünk gusztustalan járművek ontották azt az elviselhetetlen bűzt.
Igyekeztem Merelt követni, bár nehéz volt elvonatkoztatnom a mugliktól. Miért ilyen furcsa az összes? - elmélkedtem, miközben gyorsabbra vettem a lépteimet.
Csak a „Gyros”-t hirdető tábla láttán eszméltem fel. Szinte észre sem vettem hogyan jutottunk el idáig, annyira belemerültem a gondolataimba és az óvatoskodásba, nehogy hozzám érjen egy mugli.
Az ételt ábrázoló képek mindenesetre bíztatónak tűnt és legalább elterelték a figyelmemet egy pillanatra arról, hogy hol is vagyok éppen. Amikor csak tehetem elkerülöm a muglikat, ha pedig közéjük merészkedek, akkor távolságtartó vagyok és olyan gyorsan haladok, mintha csak menekülnék.
– Én nem megyek oda… – suttogtam, mikor megpillantottam az eladót.
Az a fickó is valami hülye ruhát viselt, akárcsak az, akinél korábban a hamiburgert vásároltam. Képtelen lettem volna ezt is megszólítani, hogy bolondnak nézzen.
– Az összes mugli olyan rejtélyes – magyaráztam és könyörögve pillantottam Merelre, hogy oldja meg nélkülem az ügyet.
Ismét a pult mögött álló alakra néztem, majd vissza a lányra. Zavartságom csak nem akart eltűnni, hiszen még mindig itt ácsorogtam egy mugliktól hangos utcán és szerettem volna minél gyorsabban egy nyugodt, csendes helyre visszavonulni… természetesen étellel a kezembe.
– Egy egészen kicsit félek tőlük… – ezt olyan halkan mondtam, hogy tényleg csak ő hallhatta.

-Álljak neki én meg sminkelni? Azt akarod, biztos vagy benne?
Én kérem nem kímélem a drágát. El is kezdek az ujjaimmal dobolni a kandalló párkányán ezúttal. Én hordom a nadrágot, de legalábbis a lelki láncfűrészt a családban. Mondjuk "apámat" elnézve nem is tőle örököltem.
-Vacsora. De ezt is miért én tudom jobban? Te vagy a fiuk. Megint valami ...kalandod van, hogy a saját rokonaidra ennyi figyelemmel vagy? Vagy úgy bármire, tényleg.
De végre letudja a cicomázási köreit, anélkül, hogy oda kelljen mennem nekem is a tükörhöz, és elkezdeni szépítkezni, csak úgy jelzésértékűen, hogy ő mit csinál, és már megint várni kell rá. Én mondom, néha nehéz bírni ezekkel a szülőkkel.
Újra belépünk a hopptűzbe, megint végigpörgünk egy rakat kandallón, ezúttal egy másik helyen lépve ki, mint amerről jöttünk.
-Oké- bólintok rá a felvetésre, nekem édesmindegy végülis, de már váltok is vissza Alice-be. Most mi? Tök szórakoztató, minek ne játsszak akkor meg? -És ki ez a Merel már megint? A kalandod? Lehetetlen vagy...
Ezután röviden átvágunk az Abszol mentén, az Üstön át kilépünk a mugli London utcáira, és a vezetésemmel megyünk is kajálni.
Igazából pár utca, de ahogy O'Mara próbált úgy összehúzódni, mint ha lenne akkora tömeg vagy kevés hely, hogy csak így férne el, lehet, hogy neki egy tortúra az út.
-Akkor addig szólj oda O'papáéknak, hogy talán még az is megeshet, hogy időben odaérünk- bökök egy telefonfülkére már a pult-ablak elől. -Mindent kérsz rá?
Ha nem válaszol elég hamar, úgyis kap rá mindent. Igazából mindegy, ért-e a telefonfülkéhez, ha veszi az adást, hogy csak menjen oda, ott van neki tálalva a fedőalibi, ameddig én megveszem a kaját magunknak.
Feltéve, hogy az - egyébként a nemzetköziség kedvéért fekete, és egyértelműen nem görög - gyros-os lát engem a pulttól.
Oké, túlzok, de akkor is miért ilyen magasan van ez? Ha nem lennék ilyen hobbit, akkor is alig lennék egy fejjel a kiadóablak alsó párkány-pultja fölött. Teccik tudni, nem mindenki zsiráf errefelé.
Végül megoldom valahogy a rendelés lebonyolítását, és visszatérek a két szalvétába és önmagába tett adaggal a tettestársamhoz.
-Apa, ilyet nem mondunk. Egyszerűen... nem- suttogom vissza neki, miközben átadom az ő gyros-át, ezzel felszabadítva a kezemet ahhoz, hogy normálisan is hozzáláthassak az enyémhez is, közben elindulunk valamerre. Most ha varázslónak vesszük maunkat, lemuglifóboztam, ha a környezet kedvéért muglinak, akkor meg lerasszistáztam szegényt. Mondjuk ezért se hátrány, hogy csak mi ketten hallottuk ezt a szóváltásunkat. Szegényt annyit tormentálom itt, már el is kezdeném sajnálni, ha nem lenne ennyire szórakoztató csinálni.
Rossz vagyok.

(http://i64.tinypic.com/264o19g.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Az Abszol úton végig loholva felajánlottam Merelnek, hogy tegezhet. Nehéz lett volna eldönteni, hogy mennyire örült neki, hiszen azonnal visszaváltott Alice-re. Azt persze már kitapasztaltam eddig is, hogy könnyebb volna kiigazodni egy muglin, mint rajta... ezért nem is próbálkoztam vele. Talán jobb is, ha nem tudom mekkora bar... idiótának gondol – zártam le az elmélkedést röviden.
– Merel? – kérdeztem vissza és vigyorogva folytattam: – Talán a legnagyobb kalandom az elmúlt, csaknem tizenöt évben.
Talán ez részben igaz is volt, mert garantáltan szórakoztatóbb volt az elmúlt pár óra, mint az orosz hidegben bandukolni egy erdőben vagy éppen menekülni egy zsebóra tulajdonosa elől magányosan. Mondjuk valószínűleg a Lángnyelv whiskey is segített a mai hangulatomon.
– Mostanában elég lehetetlen vagyok – ismertem el és kicsit megsimogattam a csuklómat, hogy érezzem a szalagot az ujjaimmal is.
A már kevésbé zsúfolt Abszol út elhagyása jelentett csak igazán nagy kihívást. A város muglik uralta része mindig is elborzasztott, de hogy még meg is kelljen szólítanom őket, az lett volna az igazán nagyfalat. Tudom, tudom... nem kéne úgy idegenkedni tőlük, de ha egyszer annyira mások, mint mi? Szinte hihetetlen, hogy az anyám mugli családban nőtt fel és én ebből semmit sem éreztem gyerekként – valószínűleg Deannek köszönhetően.
Merel valószínűleg megértette, hogy én ugyan biztosan nem megyek oda a pulthoz. Még akkor sem, ha összerogynak a térdeim és éhen halok itt a muglik szeme láttára.
Kicsinek tűnt a pultnál állva, de azt biztosan tudtam, hogy nálam magabiztosabb.
– Mi az minden? – egyre hülyébbnek éreztem magamat. Végül inkább bólintottam, mielőtt még a mugli felkaptam volna a fejét az általános bénázásomra.
Ahogy a drága lányom hátrafordult és egy mugli távbeszélő fülkére mutatott még meg is lepett.
– Hát... oké... – nyögtem ki nagy nehezen és odasétált a pirosra mázolt fülkéhez.
Valaki éppen volt odabent és láttam, hogy érméket dob a szerkezetbe. Merlin szakállára, mekkora marhaság már ez? – szakadt ki belőlem a gondolat, még szerencse, hogy hangosan nem mondtam ki.
Benyúltam a zsebembe, mint aki érmék után kutat. Valójában alig pár sarló volt nálam és erre kicsit sem voltam büszke... ráadásul komolyan meglepne, ha a fülke működne ilyesmivel.
A mugli pont akkor lépett ki a fülkéből, amikor a kezembe nyomták az ételt. Természetesen jött a dorgálás is, mikor a pult felé bökve kiadtam a félelmeimt újdonsült lányomnak.
– Te is félnél tőlük a helyemben – mondtam, de inkább nem magyaráztam tovább a dolgot.
Beleharaptam az ételbe és bár szokatlan volt, mégis ízlett. Éreztem, hogy az egész arcom szószos már az első kóstolás után, de nem bántam, majd használom a pálcámat... illetve mivel muglik között vagyunk, a zsebkendőmet. Igaz lehet illene előtte Merelnek... akarom mondani a drága Alice-nek felajánlani. Mondjuk ha eddig kételkedett is benne, nyilván a malacmódon evés, a csámcsogás és a többi rádöbbentette, hogy nem vagyok valami jól nevelt – vagyis jól nevelt még éppen igen, csak feleleges volt rám szánni szegény anyámnak azt a sok időt.
Már majdnem a második falathoz értem, mikor egy éles csengés csapta meg a fülemet. Ijedtemben összerezzentem és egy féfias "sikkantást" követően, kis híján az ételt is eldobtam – ezt ugyan sikeresen elkerültem, mégis néhány eleme a földön, szokásomhoz híven a cipőm orrán kötött ki.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy az idióta távbeszélő adja ki ezt a fülsiketítő hangot.
– Merlin szerelmére! – nyögtem ki, szerencsére ezt egy ízes káromkodás helyett, ami már ott várakozott a nyelvem hegyén. – Majdnem megállt a szívem...
Kicsit megráztam a lábamat, hogy leessenek cipőmről a kárba veszett finom falatok.
Ha Merel/Alice tudná, hogy volt idő, amikor a földről is megettem volna valamit, vajon mit szólna? – elmélkedtem, ahogy búcsút vettem a hagymáktól és a húsoktól, amik immár a járdán várták, hogy egy vérszomjas fenevad felfalja. Akarom mondani egy kutya... vagy egy kedves kórbor macska.
– Azt hiszem, most már érted, miért nem szeretem a muglikat... – magyaráztam tovább. – A frászt hozzák rám. Hangosak és furcsák.
Inkább rávetettem magamat a maradék ételre, mint tovább elmélkedésre és filozófálgatásba arról, miért nem jó ötlet a város varázstalan részében mászkálnom. Valószínűleg okosabb, ha több gyengepontomat nem mutatom meg csak úgy.

-Mikor nem vagy az?
A tekintetem a kezére tapad, ahogy megsimogatja a szalagomat a csuklóján, ezzel ffelhívva rá a figyelmet. Legalábbis az enyémet, aki tudom, hogy ott van az. Végülis... még vissza is tudnám... van is mivel... Nem! Viselkeggyé! Elcserélted, kaptál is érte egy faszályos kis tőrt, tessék kiverni a fejedből az ötletet is. Inkább visszaerőltetem a figyelmemet arra, amiért jöttünk.

-Szósz és csípős. Remélem nem zavar, mert már rajta van. De ha nem tetszik, ideadhatod.
Szerencsére szerep szerinti szülőm számára is megoldhatónak bizonyult nem feltűnően kivárnia, hogy meghozzam a rendelést. Még a telefonfülkével sem kellett sorrakerülnie, van egy olyan érzésem, hogy valahogy műsort sikerült volna kerekítenie belőle.
-Nem, mert én nem bizalmatlan elzárkózással kezelem az új dolgokat. És neked se kéne.
Csak megfáradtan sóhajtok, amikor valami tök random, jelentéktelen zajra rájön a cifrafrász. Életképtelen qoH.
-Látod, pont ezért kéne többet lenned idekint. Ha nem szokod meg, mindig be fogsz sza... szóval mindig mindentől. És tudod, hogy igazam van. És az a köteg szalvéta ott a papírja mellett, amit ott fogsz, az szalvétának van ott- mutatok még rá neki, mielőtt tényleg elkezd bénázni a fülug szószos fejével is.

(http://i64.tinypic.com/264o19g.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=212249328)

Merel meglepően jól mozgott a muglik között, velem ellentétben. De hát, mit is mondhatnék? Öreg vagyok én már ahhoz, hogy megszokjam őket, eddig sem volt rá szükségem és valószínűleg ezek után sem lesz.
– Nem zárkózom el, csak vannak dolgok, amiktől jobb távol maradni – magyaráztam el. – Többek között a muglik is ilyenek.
Megint nagyot haraptam az ételből. Kiélveztem minden falatot. A csípős érzés kissé lezsibbasztotta a nyelvemet, de nem bántam. Régen éreztem már ennyi ízt; lenyűgözött a kavalkád. Újabba és újabb falatok követték egymást addig a bizonyos fülkés esetig.
A csengést követően a szívem majd ki akart szakadni a mellkasomból. A lélegzetem hangosabbá vált, ahogy a testem próbált úrrá lenni a hirtelen ijedtség után. Soha többé nem jövök muglik közelébe – tisztáztam le magamban, ahogy a betonra zuhant ételt bámultam csalódottan.
Az arcomon éreztem a szószt. A maszatos képemtől biztosan nevetségesen festettem, mert Merel is felhívta rá a figyelmemet. A szalvéta lényegében egy köteg papír volt… nem használtam még soha ilyesmit az arcom megtörlésére. Ha egyáltalán csináltam is valaha ilyesmit, akkor azt szövetből készült, puha szalvétával tettem.
– Hogyan szokhatnám meg ezt? – érdeklődtem, miközben az arcomat törölgettem. – Én már nem vagyok tizenéves, nehezen változtatok a szokásaimon.
A piszkos szalvétákat a zsebembe.
Ismét enni kezdtem. Alig öt perc alatt mohón betömtem az egészet és még teli szájjal vigyorogtam rá Merelre.
– Köszönöm a kaját – mondtam és kezet nyújtottam felé. – Örülök, hogy megismertelek és egy ilyen remek üzletet kötöttünk. Ha esetleg hallanál valami különleges tárgyról, tudod hová küldd a baglyot.
Furcsa volt, hogy vége ennek a napnak… eddig olyan végtelennek és izgalmasnak tűnt. Nem akartam elballagni és visszacsöppenni a szürke mindennapokba, de tudtam: nem lesz más választásom. Talán hamarosan akad valami munka és visszatérnek a kalandok az életembe. Ez az Appleby eset is olyan más volt, mint amit megszoktam. Egyszerű lopás volt, semmit több.
– Vigyázz a tőrre… és magadra! – mondtam. Egy kissé szentimentálisnak hangzott egy a számból, de hát Merel/Alice lényegében felvillanyozta a mai napomat. Hálás is voltam a sorsnak, hogy összesodort minket.

Köszönöm a játékot! ;D

Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2016. 12. 20. - 12:39:59