teljes név || Misha Crimson
becenév || Misha (ne becézd..)
nem || lány
születési hely, idő || 1985 szeptember 13 (péntek)
kor || 12
faj || ember, vagy valami olyasmi..
vér || aranyvérű
évfolyam || második
a múlt
*Kel a nap.. kel a nap.. mintha minden ezt suttogná, a csillagok halódva pislákolnak, mintha minden visszaszámolna.. kel a nap.. öt. A virágok fejüket lustán az égnek vetik, kemény szirmuk lassan megtelik színnel, élettel, mintha megrepednének, sercegve nyílnak el.. angyali, néma hang vibrál a levegőben, földöntúli ária.. kel a nap, kel a nap, a leghatalmasabb csillag, a kárhozott, csodálatos fényesség, kit kivetett magából a sötétség..
Az árnyak vesztüket érzik, egyszerre kiáltanak.. négy. Vergődve vonszolják el magukat repedésekbe bújván a kanálisig.. ma meghalnak. Minden reggelen. Fagyos szellőként rohannak végig a városon.. kel a nap, a mesebeli lovag, lábainál véres álmok hevernek a pengeszerű láthatáron.. három, süvítenek a vörös, felkoncolt torkok, hangszálaik aranyló napsugarak, nyilakként hullnak alája az égből, kilyukasztván a gyászlepelszerű mellkast, köpenyekből álmodott rémlidércek, csillámló üvegszilákként merednek ki az eddig szendergő, piszkos sebekből.. és a koldusok elkínzott orcája az ég felé fordul, fájdalmas nyögés.. kettő.
Kel a nap.. és a meleggel együtt ébred a fájdalom, az éhség, a nyomorúság.. és a kiáltani készülő ajkakat finom ujjak fűzik össze, láthatatlan angyalok ölelik át a mocskos, dohos porhüvelyeket, hogy a lélek ne szökhessen börtönéből..
És a virágok.. a virágok csak dalolnak. Ostoba, üres fejű, konok dögök.. kik szomjasan nyelik magukba az ébredés gyászos hangjait.. és hízelegve, kéjelegve tárulkoznak ki a közelgő fénynek. Hogy átmossa őket, megtöltse ürességüket..
Egy.
Ajkai elnyílnak, teste megemelkedik, görcsös csont híddá feszül a levegőben.. nem lát.. nem lát semmit.. csak egy sikolyt hall, a saját sikolyát, mely megrepeszti a rémülettől és keserűségtől keményre fagyott gubót..
Csak sikít és sikít, már nem érzi a torkát, a tüdejét, a testét.. olyan, mintha nem lenne más, csak egy hang.. egy mindent betöltő, kétségbeesett, utolsó hang, mely végigszáguld az ódon kastélyon, a folyosón átokká növi ki magát, végighömpölyög az ablakokon, a tükrökön, a vázákon.. majd mintha a kastély üvöltene fel a szilánkesőben.. minden eltörött.. s az elme.. megreped.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!
„Igen..
megszülettünk.”
*A szoba sötétjébe mintha angyalokat zártak volna.. sosem látták a napot. Vak angyalok. Szőke hajuk a félhomályban selymesen dereng, rejtett, égről lopott hullócsillagok..
Nem.
Bűnök. Két testvér bűnei.. aranyból és vérből.
Az ajtó résnyire nyílik, valaki beles.. s a kerekded orcák egyszerre fordulnak a fény felé. Maszatos, fehér bőr, mezítelen marionett testek.. s azok a hosszú, szőke fürtök. Csak a szemük ne lenne oly rémisztő.. az egyik feláll, inka-arany lélektükrei szinte világítanak.. közelebb lép, nemét csak fedetlen ágyéka árulja el. Kisfiú.
De a másik.. az a másik.. csak néz.. azokkal a hatalmas szemeivel. Bársonyos Bermuda – lila.. mágia. Dagonyás, ragacsos, édes bűnök.. mágia, mágia.. máglya.
- démonok!! – *s az ajtó már csukódik is.. hüppögés.. zokogás.. ruha suhog.. ott ül az ajtóban, igen, mint minden éjjel.. ez a furcsa, beesett, betegesen sápadt női orca, vádló, éjfél-kék tekintetével..
- anyu..? – *szól egy cérnavékony hang, éppen csak átfér a kulcslyukon, de egyből utat talál a szívhez.. vékony kis zsineg.. tekereg.. körbefonja azt a rakoncátlan húscafatot.. hozzásimul.. szeretni akar.. már feszül.. mélyre vájja magát, fájdalmasan.. .. darabokra fogja szabdalni.. csak egy mozdulat.. csak egy szó, hogy megránduljon.. s örök békét hozzon. Meghasadna a szív.
- KUSS!! KUSS LEGYEN!! Miért nem hagytok békén .. .. miért..?!!! TAKARODJATOK!! HAGYJATOK!! Hagyjatok.. …!! Kérlek.. kérlek.. kérlek.. .. aludni akarok.. … - *a hisztérikus sikolyok újfent zokogásba fúlnak, csendes, rémült hüppögésbe.. és ahogyan az apró kéz az ajtóra simul, érezheti a porhüvely melegét, mely belevette magát a míves fának mélyébe.. egy anya meleg teste.. s már mozdulnak is a csöppségek, akarják ezt a sóhajnyi érzést.. ezt a halvány sziluettjét édesanyjuknak.. ösztönök.
- az egész.. csak egy álom.. - *suttogja halkan a rekedtes, megfáradt hang.. takonytól hörgő sóhaja köhögésbe csap át.. csend. Mély. Sötét. Elme.
- nem.. nem álmodom.. .. itt vagytok.. TUDOM!! TUDOM, HOGY ITT VAGYTOK!!! – *szól újra, ezúttal talán a szív.. mely még tudja, hol kezdődik a valóság, az ébrenlét, hol érnek véget az álmok csúf, gyűrt paplanjainak szennyes halmai.. és a kilincs mintha megreszketne.. majd
*Léptek zaja zaklatja fel a szurkos órát, melybe beleköt minden szó, undokul ragad bele minden sóhaj.. Ismerős léptek.
- álmodsz, Úrnőm.. mint minden éjszaka. Hunyd le a szemed, hogy ébredhess.. - *leheli válaszul egy másik hang.. egy férfi hangja.. egy ébenbőrű férfié. Ismerik.
„Ismerjük. Akárcsak a lenge hálóing suhogását, a fogak fázós koccanását.. a nyöszörgést.. mely lassan távolodik. Hisz tudjuk.. a szemek engedelmesen lehunyva.. és igen. Estig nyugtunk lesz. Itt, születésünk sírjában. Az anyaméhben. Örökre. Mert hittük, hogy örökké tart.”
- Igen.. ébrednem.. ébrednem kell..
„Semmi sem tart örökké.”
*Mezítelen végtagok groteszk fészke világít a sötétben, ahogyan a két csöppség egymásba gabalyodva szunnyad a kopottas szőnyegen.. méz olvad az aranyba, kéz a kézbe, csontszerű, halvány ujjak bájos görbületei rángatóznak.. mélységes, nyugodt szuszogás, mintha szavak nélkül beszélgetnének.. hajuk súlyos, drága kelmeként fedi el testüket, hátukon halvány pókhálóként nyílik szét, átfolyik vállukon s beékelődik bájos orcájuk alá, mint puha, illatos vánkos.. homlokuk összeér, apró ajkaikat csupán egy fényes fürt választja el, szempilláik egymásért nyújtózkodnak.. térd pihen a térd alatt, összeillő, örök magzatok. Az örök éjben.
Halk nyekergés, ismerős anyag suhog, hallani a furcsa, tompa reccsenéseket, mintha valaki üvegen járna.. és az ajtó.. .. igen. Az ajtó résnyire nyitva, sebes árny suhan el előtte.. csúf, goromba, ám annál kecsesebb árnyék.. egyre távolodó zilálás.. ..
„Élesen él bennem azaz éjszaka.. először Ő állt fel.”
*Valóban.. az arany szemű mozdul először, bontakozik ki a biztonságot, meleget nyújtó viszont-ölelésből, lassan áll fel, méz-fürtjei bokájánál lengedeznek. Indulna az ajtó felé.. de kezébe kéz kapaszkodik s a földről hatalmas, riadt, lila szempár pillant rá.. a pupillák egészen elnyelik a virág-íriszeket, gyászos holdak fogyatkoznak..
Nézi húgát válla felett.. ki pont olyan, mint ő.. penge – vékony, apró ajkain halvány mosoly jelenik meg.. és azok a csodálatos szemek.. igen, csodálatosak.. mintha az eddigi éles színek lágyan összeolvadnának, homályos, elmaszatolt ó-arany tekintet.. melegség. Könnyed a mozdulat, mellyel talpra segíti a leánykát, majd ujjait ujjaiba fűzve megáll.. s tekintete nyugodtan fürkészi ikre orcáját.. elmaszatol rajta egy fényes, nedves csíkot.. a lélektükrök kiürülnek.. .. elsötétülnek.. primitív, egyszerű szeretet, melyet csak ők látnak meg a másik orcáján.. mindketten az ajtó felé fordulnak.. még egy utolsó szorítás a kézen.. majd az első lépések.. a küszöbig.
A folyosót összetört tükrök s vázák sebzik, minden merre cserepek, szilánkok.. a bíborszín, bársonyos, hosszú szőnyeg mintái összeszabdalva, torzan vibrálnak, a fátyolos, párás levegő harsogóra festi színeiket, dagonyás kavalkád.. .. a mezítelen talpak alatt. És mintha egyszeriben mindenhol ott lennének a milliárdnyi szilánkok tükreiben.. darabokban. A földön térdek, összefűzött ujjak, arany s lila lélektükrök, mezítelen vállacskák.. súlyos, árnyakkal tarkított fürtök.
Lassan indulnak el, léptük egyszerre nyekken az öreg, jajszóval hegedülő deszkákon.. dalol a ház, dalol és dalol, szellem ujjak táncolnak a zongora billentyűin.. mint úr és úrnő, oltár elé vonuló kisleányok, ahogyan hajuk súlyos lepelként úszik utánuk.. halványan derengő testükön megannyi árny s fény szalad át kíváncsian, mezítelen mellkasukon a hold fehér kacsai nyújtóznak, nőnek, kunkorodnak, majd hervadnak el, de viráguk még szirmot bont a fül tövénél.. élednek, s elhamvadnak.. a fények.
A folyosó végén ajtó, félig tárva, akár egy felkínálkozó éjjeli pillangó.. csak egy mozdulat.. és mindent elárul neked.. csak egy lökés.. s elfeledteti veled.. a világot, melyből érkeztél.
„Így lett..”
*Két, csöpp tenyér egyszerre simul a faragott fára, majd egy gyöngéd mozdulat.. talán csak a huzat.. csapat, veszett, illanó pillangó.. nyekergés.. ahogyan a tekintet beszabadul, végigcikázik a szobán.. az ismerős hálóruhán.. az ismerős orcán.. .. az elnyílt, fehér ajkakon.. a hosszú, finom nyakon.. s mint áldásos kéz, megpihen a borfoltos, mozdulatlan mellkason.. a tőr nyelén.
Mert a rekamieren.. Ő hever. Maga az éjféli óra, mely minden éjszaka megkísértette őket.. a mesék ideje.. sikolyok szülője, kinek ajkain gurultak s formálódtak oly gömbölyűre, oly törékenyre.. bűnök világra hozója.. vérből.. s aranyból.
A haja még mindig ugyanoly sejtelmesen sziporkás, selymesre kefélt, fakó – szőke, szinte már ezüst ebben az áldásos félhomályban..
S az a rémült, mélykék tekintet.. ugyanoly hatalmas, mint szeretett ikreinké.. ugyanoly zavarodott.. furcsán.. sötét. Groteszk szeretet.. ők ezt olvassák benne. Látják, mit látni akarnak.
„Talán lidérc volt.. igen, így hiszem, akár a mesékben.. egy lidérc, ki szeretetével megölt volna minket.. talán. De az is lehet.. .. nem. Egy lidérc volt, igen! Ki szeretetével megölt volna bennünket.. ...anélkül is. Megint ő mozdult először.. mint mindig.. én nem tudtam.“
*Csak fogja a reszkető kezet, tartja.. ha elengedné.. .. soha. Szabad karját a kehes vállacskák köré fonja, s közelebb húzza magához a hideg testecskét..
- Ne nézd.. -*suttogják az ajkak a kerek fülecskébe.. és a maszatos orcák elvesznek a szőke fürtök ingoványában, a puha nyakban.. pár percig csak állnak.. csendesen. Majd mikor a reszketés kissé alább hagy, újfent életre kél az a vékony, gyermeteg hang, esetlenül, rekedten..
- Olyan.. mintha haragudna ránk.. .. nem akarom.. ..! -*a kisfiú megsimítja testvére hason-fürtjeit, végig, át a lapockáin, a hátán.. testéhez öleli karjával derekánál.. tekintetét merészen a mélykék, halotti szempárra szegezi.. és valóban.. a rémület mellett mintha vádlás bújna meg, kielégítetlen harag, még pislákoló parázs.. a halál sem tudta kiírtani belőle az őrület, a gyűlölet parazsát.. ott szikrázik.. ..
*Megpuszilja testvére homlokát.. majd elengedi kezét..
„Ez volt az első.. az első alkalom.. mikor egyedül hagyott..“
*A halotthoz lép, árnyékába rávetül a délibábnak tetsző, betegesen halvány sziluettre.. mintha bármely pillanatban eltűnhetne.. nem fog. A sötét vetületben alig látszik a bornak tetsző folt.. alig látszik. Talán ott sincs.. a dohányzó asztalon ragasztószalag.. minden olyan békés.. olyan tiszta.. csak ez a test. Tekintete végigfut a falon álmosan nyújtózó gobleineken.. a táncoló nimfákon, a fuvolás szatírokon.. tündérek, élethű, gyönyörű virágok, kik mintha létük legszebb pillanatát élnék örökké.. a kiteljesedés pillanatát, mikoron szirmukról eltűnnek halvány ráncaik s a hervadás még nem csókolja barna ajkaival szélüket..
Majd újra a mozdulatlan nőre pillant, merev testére.. a nedves, fényes, viasznak tetsző orcából kisimítja az odatapadt hajszálakat, melyek makacsul ragadnak a szempillákra, az ajkakra.. még akkor is az orcát nézi, mikor a ragasztószalagért nyúl, sercegő hang, ahogyan meghúzza a fekete, csúszós szalagot, végét a halántékra illeszti.. szabad karját a nyak alá fúrja, s a tarkónál megtámasztva a fejet mellkasához öleli.. áttekeri rajta párszor a szalagot.. .. vakságra ítélvén az amúgy is vak szempárt.. mintha.. eltemetné a pillantást.
Válla felett hátrasandít hugára, ki oly elveszetten áldogál nélküle, hatalmas, lila szemeit békés, homályos sötétség emészti.. megnyugodott.
Kezét a leánykának nyújtja.. némán hívja, jöjjön.. már nincs mitől félni. S a testecske mozdul, tenyér a tenyérhez simul, az ujjacskák összebújnak.. némán nézi a kerekded, gyermeteg orcát.. a lila lélektükröket.. melyek a halottat figyelik.. majd a szemhéjak, mint koporsófedelek, lassan ráborulnak, míg ő a tetem fölé hajol, szőke fürtjei a ragacsos vörösségbe hullnak.. a szívre.. fennakadnak a tőr míves markolatán.. s az az apró, édes kis ajkak.. a merev, színtelen szájakra simulnak..
- Még meleg.. -*suttogja bele a halotti csókba, szabad kezével megcirógatja az orcát.. a nyakat.. ujjai a mellkast érik.. tekintete a sebre siklik, fehér, piros hegyű ujjacskáira.. mint rajtakapott, albínó pókocska.. .. majd megemeli, szájacskájához.. apró nyelvét kiöltve ízleli meg.. csuklóját béklyóba szorítják az idegen – ismerős ujjak, s kezét elrántják szája elől.. a kisfiú kifejezéstelen orcáját figyeli.. mintha most ébredt volna, oly éterien álomittasak vonásai.. s tudja jól, az ő orcája pont ugyanily álmatag.. ..
“Az idő megszűnt létezni, a házat ellepték a legyek, dongásuk elnyomta a kedves tücskök cirippelését, a madarak csicsergését.. éjszaka éjszakát követett, s mi ott éltünk.. édesanyánk tetemével.
Pletykák keringtek a fekete kastélyról, s eltűnt, tébolyult úrnőjéről.. kinek kísértete gyermeki alakjában jár szobáról szobára azóta is..
Aztán egy furcsa alkonyon a rózsalugasban.. véget ért a kísértetjárás.
A történtek után egy távoli rokonunkhoz, Olívia nénikénkhez kerültünk minden vagyonunkkal s örökségünkkel egyetemben.. de neki csak mi kellettünk. Csak mi..
Emlékszem az első találkozásra..“
*A varázslók világában az ég nevenincs-kékje üdvözölte őket.. belesűrítve egy szempárba. A kapuban álldogált.. s várt. Rájuk. Ahogyan mindig is tette. Palack – zöld ruháját a szél gyűrte szárnyakká s bokája fölé repítette, fekete, magas sarkú, hegyes orrú cipőjét elkoptatta az idő pora.. haja laza kontyba fogva, rakoncátlan, ezüstszín tincsei orcájába röpködtek, végigtáncoltak homlokán.. orcáját az idő kedves, halvány barázdákkal szántotta tele, a szarkalábak mosolygósan ültek meg szemei körül.. vékony derekán vastag, fekete szalag futott körbe, hátán hatalmas masnivá gubancolódott, mely lepkének tűnt, ahogyan mozdulatai finoman meglebbentették képzeletbeli szárnyait.
Vékony ujjai hatalmas csokor rózsát szorongattak, sárgát s vöröset, rózsaszínt s lilát, fehéret s kéket, halványat, meseszépet..
A két, apró teremtés egymás kezét markolva álldogált, hajuk gondosan befonva, lapos, gizda felsőtestükön hatalmas pólót sodor a szél, lábukon térdig érő, kopottas, szakadt farmer s szandál.. de nincs idejük jobban megnézni új gyámjukat.. betakarja őket a rózsák friss, otthont ígérő illata egy csipetnyi vaníliával.. igen.. ez Olívia nénié.. a vékony karok már ölelik is mindkettejüket.. de ők csak egymás kezét fogják.. s hallgatnak.. hallgatják a harmadik szivet.. mely furcsa mód egyszerre dobban mellkasukban.. ..
Ház, kicsi s tetszetős, hatalmas kert szelíd rózsákkal, számukra ismeretlen nevű virágokkal, melyeknek hatalmas fejei álmatagon, szelíden bókolnak, szerető, apróbb testvéreik illatos táncot járnak a puha, suhogós fűben.. csöpp kerti tavacska.. csobogás.. aranyhalak.. üvegház.
Benn mindenmerre csupasz falak, üres képkeretek, letakart, porosodó tükrök.. arc nélküli, kopasz, csupasz játékbabák.. egy elhangolódott, öreg zongora alussza mélységes álmát a tarka kendők alatt..
„Hat esztendő szállt tova.. s mi.. megteremtettük új világunkat.. belaktuk Olívia néni kedves, szomorú házát.. szívét.. elméjét. Kitöltöttük..“
*A falak zsúfolásig megteltek fekete – fehér, s színes képekkel, hatalmas keretű festményekkel.. mindenhonnan ők figyelnek.. a rózsák mögül, a paplan alól ők lesnek rád álmosan, az asztal mellett ülve, teájukat szürcsölve ők lóbálják lábukat a magasból.. mint két angyal.. furcsa angyal.. hiszen démont s angyalt csak egy hajszál választ el.. egy aranyló hajszál..
Hajuk már korántsem oly hosszú, állukig ér.. a kislány habos, fodros, fehér ruhácskában, pici, fekete topánban, gyűrűgöndör fürtökkel, míg a fiúcska fehér, kézelős ingben, fekete nadrágban, fekete cipőben.. orcájuk mindunttalan kifejezéstelen, zárkózott, avagy csodálkozó.. ám van egy kép.. melyen halványan egymásra mosolyognak.
A zongora fényesre lakkozva, gőgösen terpeszkedik, tetején friss virág hullajtja a melegben szirmait, melyek a billentyűkön andalítón hintáznak gömbölyű felükön.. Misha kedvesujjnyomain.. kissé odébb ott szunnyad a nagybőgő s a hegedű, Micha második kezei.
Micha és Misha. Olívia néni angyalai. Honey bűnei..
A házban úton útfélen porcelánbabákba botlik az ember, arany fürtű, furcsa tekintetű leánykákba s kisfúkba.. ott ülnek az ablakban, a lépcső aljában, a könyvtárban a fotelben, a kandalló fölött.. ..
A csupasz ablakokat csipkés, fehér függönyökbe öltöztették, a szőnyegen üveggolyók pihennek szivárványt hányva a puha anyagra.. minden olyan békés.. kellemes, örök félhomály.. bódító vanília illat..
Toronyszoba.. hatalmas ágy.. mindenmerre angyalszerű, lehunyt szemű babák.. .. egymásnak dőlve, összebújva.. szuszogás.. térd térd alatt, kéz a kézben, homlok a homlokhoz ér.. s a sosem látott színek ébredni látszanak.. élő, elbájolt babák.. marionett testek.. bájos fürtök.. megeshet.. hogy ők élnek.
Az egyiknek gyűrűgöndör fürtjei aranyos csigákba kunkorodva pihen a párnán, míg a másiké egyenesen, selymesen követi állkapcsa vonalát.. s a függönyök drága homályában.. összeérnek a vékony, színtelen ajkak.. .. halvány mosoly.. csak neked. Csak a Tiéd.. akárcsak én.
Óvatosan cirógató ujjak, csak az orcát, csak a fürtöket.. .. néma vallomások. S ígéretek.
“Csak engem hívtak.. csak engem.. mikor megjött a levél.. .. azt hittem.. elveszítem.
Napok teltek el, s ő nem szólt hozzám, nem fogta meg a kezem.. nem ült mellém a zongoránál, nem bújta velem együtt a tündérmeséket, Andersen-t s társait.. este sem jött, pedig egész éjjel őrá vártam.. az ajtót lesve..“
*Az ajtó előtt tizenkét éves forma fiúcska üldögél, lábait felhúzva mellkasához ölelve gubbaszt, homlokát mezítelen térdein nyugtatja.. s mikor meghallja az elfolytott hangocskát.. a sírást.. fázósan összébb húzza magát..
- Micha.. ..! -*suttogja egészen halkan az elcsukló hangocska, esdekelve, könyörögve.. de semmi sem mozdul.. álomba sírja magát.. rémületes álomba.. hisz nincs most vele lovagja, ki megóvná Tőle.. azoktól a mélykék, sötét szemektől s a fakó, szőke fürtöktől.. a mellkastól, melyen vörös rózsa bontogatta szirmait.. sikoly.
Kapaszkodót keres.. a paplanba.. igen.. így, árván.. de valami mást talál helyette.. valami melegebbet, valami ismerősebbet.. valami hasonlót.. .. erős ujjakat, s nyirkos tenyeret.. a könnyek homályos fátylán keresztül is felismeri.. mielőtt kitisztulna a kép, mielőtt megérezné illatát.. mielőtt felfogná.. már akkor tudja.. hogy ő az.. hogy már öleli is, mint minden éjszaka, hogy ajka már ott pihen homlokán.. s szíve ott dobog apró tenyere alatt.. térd a térden.. kéz a kézben.. milyen jó.. hogy hiányzott..
- Nem akarom.. hogy elmenj.. -*féltő, óvó erő, mely most a testhez szorítja, mintha magába akarná olvasztani.. mintha nem tudná.. hogy ők egyek..
*Apró ajkai ujjai között találnak utat a mellkashoz.. szelíden simul a szívre.. csitítón.. .. s megérzi.. azt az apró rándulást.. valami megreped.
- Misha.. ne hagyj el.. .. kérlek. Ne legyél más, mint én..! Ne változz tovább.. .. kérlek!.. Kérlek.. kérlek.. vagy ha igen.. tégy olyanná, amilyen te vagy.. .. Misha.. ... Misha.. -*a nevet már csak némán tátogja az arany-fürtökbe.. mert már nincs szó.. mit átpréselhetne torkán.. szíve összefacsarodik.. fájdalmasan. S életében másodjára.. engedi, hogy ez a fájdalom kibuggyanjon belőle.. .. hangosan. Így sír minden gyermek..
“Reggelig sírt.. hajnal hasadtáig.. aztán elaludt.. de álmában sem enyhített ölelésén.. a nevemet suttogta minduntalan.. és én visszasuttogtam az övét.. magamba ittam minden rezdülését. Nem akartam más lenni.. nem akartam elmenni.. .. egész éjjel a haját s az arcát cirógattam.. .. soha nem felejtem el. Egy pillanatra sem.
A vonatállomáson már nem ejtett könnyeket értem.. csak megcsókolt, az ajkamon, szűziesen, szeretve, mint mindig.. de csak én tudtam, mit is jelent ez a szeretet igazából.. mégegyszer megfogta a kezemet.. az orcája kiürült.. s én is kiürítettem az enyémet.. így, tisztán, üresen.. így szerettük egymást.
Így szeretjük egymást..
Örökké.
Mert a tündérmesékben létezik.. örökkön örökkön örökké.“
*A vonatkerekek nyekeregve gördülnek a sineken, füst száll, füttyszó.. indulás. Kísérteties, üres porcelánbaba ül az egyik fülkében.. apró keze az ablakra tapasztva.. .. s csak nézi.. nézi a vonat mellett rohanó fiút.. .. lobogó, szőke fürtjeit.. s az ajkakat.. melyek nevét formálják.. ..
- Misha!!
*Az apró ujjacskák mellkasán kitapintják az arany medaliont, melyet ha kinyit, mintha tükörbe nézne.. Micha néz vissza rá.. markocskájába szorítja..
“Örökké..”
jellem
Bátorsága és kitartása nem ismer határokat, hihetetlenül kíváncsi egy természet, ugyanakkor rendkívül önző és távolságtartó. Meglehetősen talpraesett, mindenről megvan a maga véleménye, életszemlélete szokatlan, sajátos és olykor akkor is beleszól dolgokba, ha nem kérik ki véleményét. És ha már itt tartunk, mások „világa”, gondolkodásmódja, véleménye egyáltalán nem érdekli. Sőt.. had ne mondjam meg, mit csinál velük..
Önképe igencsak torz, megsérteni szinte lehetetlen, bár vannak dolgok, melyektől dühbe gurul és amúgy békés természete átvált vérengző fenevadba. Ha valami az övé, az szent és sérthetetlen és jajj annak, aki rá merészeli tenni a kezét.
Mindezek mellé a legtöbb érzelemmel nincs tisztában, vagy csak nem vesz róluk tudomást.. ilyen például a féltékenység is.
Magányos, bizalmatlan típus, nem igazán keresi mások társaságát, csak ha haszna van belőle, egyébként ha valaki zavarja, a földig leoltja és bunkó módon figyelemre sem méltatja..
A szerelem nála esélytelen.
Ugyanakkor ha viselkedése nem is mindig őszinte, de tekintete s orcája legtöbbször elárulja valódi érzelmeit. (Sajnos ez mosolyáról és nevetéséről nem mondható el.. ^^”)
Örök gyermek.
Ravasz és számító, rettentően gyanakvó.. de vannak dolgok, amikben naiv és hiszékeny. Pl.: ha cukrot adsz neki, kérdés nélkül elfogadja és behabzsolja.
apróságok
mindig || édesség (cukorka, cukormentes rágógumi), üveggolyók, porcelánbabák, mesék, zene
soha || feladni bármit is, énekelni (az énekhangja a külsejéhez és az alaphangjához képest megdöbbentően mély férfihang.. Oo), sokat beszélni, tömeget, sport XPPP
dementorok || Édesanyja éjfél – kék, vádló tekintete
mumus || tükör, melyben vagy nem lát senkit, vagy nem önmagát látja, és nem is testvérét
titkok || imádja a vért, szeret főzni, a testvérével való furcsa viszonya
rossz szokás || szeret fogadni, és betegesen imád megzsarolni másokat
a család
apa || Raphael Crimson; ismeretlen; aranyvérű
anya || Honey Crimson; (elhunyt) 25; aranyvérű
gyám || Olívia Crimson; 67; aranyvérű
testvérek || Micha Crimson (ikertestvér) 12
családi állapot || Örök hűségben
állatok || Cerberos – a mutáns leguán.
Mutánsság magyarázata: fajtársaival ellentétben ő igencsak húsevő, olyannyira, hogy Olívia néni házőrzőként tartotta, ugyanis ez a nagyobbacska macska méretű aranybogár a kígyókhoz hasonlóan akár egy embert is szívesen elcsámcsog kiakasztható állkapcsának köszönhetően. Mindezek mellé kaméleon beütésének köszönhetően képes feltűnés mentesen megülni szeretett gazdája, Misha vállán.
külsőségek
magasság || 147 cm
tömeg || 38 kg
rassz || európai
szemszín || Bermuda - lila
hajszín || arany - szőke
különleges ismertetőjel || hatalmas, delejező, lila szemek, meghökkentően alacsony termet, furcsa öltözködés (lolita ruhácskák, 6 éves formákra illő viseletek pl.: kantáros kertésznadrág)
kinézet || Egy másik világ. Először talán aprócska termetén döbbensz meg, divatjamúlt, gyűrű-göndör, szőke fürtjein, majd a babás, kerekded orcán.. és mikor felpillant rád.. azokkal a hatalmas, lila szemeivel.. apró szájacskája finoman elnyílik.. először mintha mondani akarna valamit, de aztán csak oldalra billenti fejecskéjét.. s tovább halad. Nem férsz bele a világába.
egészségi állapot || alkatából adódóan viszonylag könnyen megfázik szegényke.. :$ .. de inkább a sajátodért aggódj.. .. *sunyi vigyor*
a tudás
varázslói ismeretek || Tehetséges méregkeverő, kedvenc tantárgya a bájitaltan és a legendás lények gondozása tanóra.. a többi teljesen hidegen hagyja, a varázsló sportoktól egyenesen irtózik, seprűt megülni meg egyáltalán nem tud, de nem is akar. Ha van olyan, hogy felmentés, akkor felmentett!! XDDD
mugli képzettségek || zongorázás, festés, társas tánc (keringő és társai, semmi latin vagy disco csörgés..
)
pálca típusa || 13 hüvelyk, ébenfa, vélahaj
különlegesség || halálra idegesítés, föld alá oltás..?
egy darabka belőled
*Pillangóként röppen be a szobába, a semmiből bukkan elő, fekete pontként vergődik a hold éteri pocsolyájában, belibben a nyitott ablakon, a súlyos bársonyfüggönyök könnyed mozdulattal emelkednek meg nyomán..
Egy szellő óvatos mozdulattal teszi a földre, halkan, hogy szárnya meg ne repedjen.. színes ólomüvegből faragott pillangó.
Lassan felkapaszkodik a lelógó paplancsücskön, végigbalettozik a halványan felsejlő domborulatokon.. a térdecskénél megáll, szárnyaival finom eleganciával legyez színeket a hófehér anyagra. Eléri az ölet, arany csápjainak végén hullócsillagok csüngnek éjjeli lámpásként, fényük halódó szentjánosbogár mécsese.
Végigmenetel a hason, a gyér fény ragyogó, puha fátyolként kúszik egyre feljebb és feljebb, mintha hatalmas ujjak húznák rá a törékeny kis testre, halvány derengésbe vonván a sápatag bőrt, az aranyló hajkoronát, a hosszú, szőke pillákat.
Megpihen a mellkason, átmászik a vékonyka ujjakon, felsétál a nyakon, felkapaszkodik az állra, apró lábait az ajkakba akasztva.. majd felül a homlokra, szárnyait széttárja, színes álarcot simít a nyugodt orcára.. ő a halál kistestvére. Az Álom.
Szárnya szélén először csak illanó füst hintázik kedvesen, majd lassan elkezdi enni, rágni a feketeség, apró fognyomok.. és mielőtt tovaröppenhetne, már hófehér hamva beleolvadt a békés orcába.
Az apró, piros ajkak lassan résnyire nyílnak, először csak egy hosszú, zöld, vékony lábacska kandikál ki közülük, majd egy újabb és újabb, apró szemek sokasága pillant ki a sötétből a sötétbe.. majd előmerészkedik, hatalmas, ocsmány, szőrös potrohát elővonszolja, éles, bántó, mérges neon - zöld fénye beragyogja a szobát, végigcsurog, csöpög, megül a hatalmas háló éles sziluettjén, mely betölti az egész szobát.. itt nincs helye szép álmoknak.
A rusnya csáp megcirógatja torkán a puha, vékony bőrt, a lüktető, halvány, kék erecskét..
Hát mégis eljött.. az éjszaka legsötétebb órája. Az álmok ideje..
A hallban az óra bongva üti el az éjfélt.. a hatalmas szempár hirtelen pattan fel, s az íriszek delejesen felizzanak.. felül, mögötte a hold kerekded orcája sejlik fel homályosan az ablakban.. s a porcelánbabák mintha összébb bújnának.. ujjacskáját ajkaihoz emeli.. s megcsókolja az apró sebet..
Mintha az ég lobbanna lángra, a hirtelen világosság mindent beragyog, ellep, a hő könyörögve vergődik végig az ablakon, az üveg fázósan kocog.. pedig éppenhogy melege van.. menekülni akar..
Kócos, aranyló fürtjei narancs s vörös árnyalatban tündökölnek, az egész szoba mintha vérben úszni, a padlótól a plafonig árnyak ropják, vadul s dühösen, szenvedve s élvezve.. Fel kéne kellnie.. ki kéne nyitnia az ablakot.. .. akarja látni..? Akarja tudni..? Akarja..? Hisz tudja.. tudja jól.. ..
Oldalra pillant a másik párnára..
Üres..
~ Micha ~
Lerúgja magáról a paplant, csipkés hálóruhácskája felcsúszott egészen öléig, gyűrt redői a furcsa, félelmes világosságban durvának, keménynek tetszenek.. piszkosnak.
Feláll, az anyag a földre omlik súlyos engedelmességgel, nincs benne semmi könnyedség.. bokáinál némán harangozik. Először csak fejét fordítja, s bár orcája, haja, ruhája az arany ezer árnyalatában tündököl.. lélektükreinek színe ugyanoly tisztán delejeznek.. odalép az ablakhoz.. megragadja a kallantyút.. s szélesre tárja.
A meleg egyszeriben berobban a szobácskába, belekapaszkodik a függönyök finom csipkéibe, meglebbenti a játékbabák haját, forró lehelletével ráolvasztja a lenge ruhácskát a leányka testére.. de minden hiába.. cibálhatja a babákat, a függönyöket, gyűrheti a lelógó lepedőt, tépheti a gyűrűgöndör fürtöket.. ő egyre csak a mélységet figyeli.. s Őt.
Micha.
A fiú hálóruhában álldogál a kert szélénél, mintha a pokol kapuját nyitotta volna meg, úgy magasodnak fölébe a hatalmas lángoszlopok.. orcája vörösnek tetszik, haja keménynek s ragacsosnak.. lassan fordul, s pillant fel, tekintetük találkozik. Tiszta.
Ő volt.
A rózsa miatt, mely megszúrta az ujját.. bosszút állt a kerten.. az egészen.. miatta.
Nem szól, orcáján kövér könnycsepp gurul végig.. szerette ezt a kertet.. s ekkor.. csak ekkor látja meg azt a halvány érzelmet a másik tekintetben.. féltékenység.
Bár ő ezt a tekintetet nem ismerheti, s nem is értheti.. valahol nagyon mélyen, ösztönösen tudja.. a kertnek akkor is pusztulnia kellett volna, ha nem ontja vérét.. Mindenképpen.
Hajnalra a tűz elaludt.. mintha csak a nap kelt volna fel túl korán s álomba kellett volna ringatni.. itt aludt, igen, a virágokon.. a kertben.. s égő teste felperzselt mindent.. Ilyesféle gondolatok járnak fejében, miközben testvére mellett áll.. némán. Egyikőjük sem szól.. nem ismerik ezt az érzést.. egyikőjük sem..
A percek csak peregnek, s egyikőjük sem szól, avagy nyúl a másik keze után.. csak nézi a keménynek tetsző, üszkös virágcsonkokat, a hamut.. a tó tetején lebegő felpuffadt halakat.. pernyét sodor a szél fehér ruhájukra, orcájukba, hajukba.. érezni még a füst illatát.. mezítelen lábuk kormos..
- Sajnálom.. nem tudom.. hogy mi.. -*töri végül meg óvatosan a csendet először Micha, s folytatná is egy mély sóhaj után, ha az a másik, vékonyka hang belé nem folytaná a szót.. s az érzés.. ahogyan az ujjak ujjaiba fűződnek..
- Így jobban tetszik. Köszönöm.
egyéb
Olívia néni szó szerint „őrülten” rajong a porcelánbabákért, ezért is szerette meg olyan hamar a Crimson ikreket.. de sosem tekintett rájuk úgy, mintha élő gyerekek lennének. Babaként kezeli őket. Kérdez, de nem vár választ, mesél, de nem vár el figyelmet.. nem mintha lenne rá esélye, hogy megkapja az ikrektől, akiknek így pont jó. Ők sem igazán figyelnek az idős hölgyre, az meg, hogy teáztatja meg öltözteti őket, festi és fényképezi minden mozdulatukat.. nem érdekli őket.
A család felmenői mind ritkábbnál ritkább mérgeket kutattak fel, s ez a gyűjtemény Olívia néninél, az ifjú örökösök tulajdonaként talált otthonra.
Az üvegházban mindenféle ritka növényt és apróbb állatokat tenyészt az idős hölgy, tündérféléket s egyebeket.. természetesen illegálisan.
Ugyanis kedves „nagyink”-nak két állása van, a varázslóvilágban egy régiségbolt tulajdonosa, ahol mindenféle varázskacat megtalálható.. az emberek világában viszont porcelánbabákat készít.
Továbbá az otthonukban „ördögdoboz” (TV ^^” ) nincs, mert az idős boszorkány fél tőle.. kicsit régimódi..
Micha bár mugli iskolába jár, azért bele is szorult tehetség rendesen, nagyon ügyes az ékszerkészítésben, ám minden unszolás ellenére ez csak hobbi marad számára..
Az ikrek titkolt nevetése és mosolya: az apró ajkak mintha végighasadnának orcájuk mentén, s mintha fogaik is hegyesebbek lennének.. de az a sátáni kacaj.. .. inkább ne akard, hogy rád mosolyogjon, vagy rád nevessen XDD természetesen a halvány mosoly meg kuncogás még belefér, akkor még normálisan néznek ki.. ^^
Roxfort RPG
Szerző