Roxfort RPG

Az első emeleten található meg a legtöbb tanterem. A keleti szárny folyosói legtöbbször szélesek és naposak, nagy ablakokkal, itt-ott mozaikberakásokkal.

[Amynek]

Ez volt a mai utolsó órám. Jóslástan. Brr. Kiráz a hideg is tőle. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogyan tud ez a nő ennyi hülyeséget összehordani egy tanítási óra alatt. Meg, hogy ilyen-olyan az aurám, meg hasonlók. Van, hogy totál rám akaszkodik, meg nem tudom, mit eszik azon, hogy a diákokat rémísztgeti – vagy éppen halálosan untatja. Akit tud, vérig sért, megbánt és ezt persze észre sem veszi. Szipirtyó. Remélem, nem tud a gondolataimban turkálni…

Kicsit gyorsabban indulok neki az első emeleti folyosónak. Most bezzeg nem jön belém senki, inkább kikerülnek. Azért mégsem hétköznapi dolog engem enyhén felbosszantva látni, nyílván ezen lepődnek meg annyira és állnak inkább el az utamból. Könyveimet a hónom alá csaptam és a Nagyterem irányába tartottam, mikor azt hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.
A hangforrás felé kaptam a fejem. Egy festmény volt az. Nem tudom mi a neve a pasasnak rajta, még nem futottam össze vele.
- Ez a neved, igaz?
Kérdezte, és mintha közelebb lépett volna hozzám, persze közben még mindig a keretében maradt. Furcsák ezek a festmények.
Némán bólintottam és én is közelebb léptem, hátha valami fontos mondanivalója van.
- Hát fiam, néha igazén megfésülködhetnél, vagy kezdhetnél valamit a hajaddal, mert rémesen festesz. Hát még így, hogy a szembeszél miatt rugóznak a fürtök. Próbáltad már azt a hajkiegyenesítő vagy ilyen varázslatot? Az egyik diáklány ecsetelte a bajuszos barátnőének egyik óra előtt.
Csak néztem. Hirtelen nem értetem, mit dumál a fickó, így még közelebb léptem, hogy jól megnézzem. Vajon tényleg nekem papol?

- Új talárt is szerezhetnél, másodikos korod óta ezt hordod…
Na valahol itt eshetett le az egész amit eddig szövegelt.
- Nana. Bocsánat, de nem lehet mit kezdeni a hajammal, és három hónapja kaptam új talárt.
Vágtam vissza, de nem nagyon látszott rajta, hogy érdekelné ellenállásom.
- És meddig nősz még? Csak tegnap óta vagy 5 centit nőttél fiacskám, egyszerűen hihetetlen, mi akarsz lenni, égimeszelő?
Most telt be a pohár, főleg, hogy valami gond lehet a szemmértékével, tavaly óta egy centit sem nőttem és nem vagyok egy égimeszelő típus. Faképnél hagyva vágtattam tovább a Nagyterem felé. Pont rosszkedvemben talált meg. Mindig ilyenkor szurkálnak még meg… Nem volt rá szükségem.

~ Nathan ~

Hála égnek vége az SVK órámnak, ezt is túlélte. Amy soha nem kedvelte Piton professzort, és mindig drukkolt, hogy ne ő kapja meg ezt a tantárgyat. Eddig szerencséje volt, idén viszont nem jött be. Tépett idegzete megnyugtatása céljából tett néhány kört a kastélyban, és egyszercsak arra eszmélte fel, hogy a keleti szárny folyosóin kóborol.
Mikor felfelé baktat az egyik lépcsőn, egy apáskodó hangra lesz figyelmes: "Hát fiam, néha igazén megfésülködhetnél, vagy kezdhetnél valamit a hajaddal...", a további szöveget azonban nem érti halk kuncogása miatt. *Biztosan valamelyik lökött elsőst neveli az apja vagy a tanárok.* Mosolyogva fordul be a folyosóra a sarkon, arra kíváncsian, hogy kié lehet ez a parancsoló, gunyoros hang, és vajon kit nevel. Valaki bizonyára ugyanazon a lépcsőn szeretne lemenni, ugyanis Amy beleütközik. Majdnem legurul a lépcsőn a lendülettől, de végül sikerül elkapnia a "gázoló" vállát, így talpon marad.
Alaposan szemügyre veszi az előtte álló srácot, s közben lecsillapodik, nem akarja lehordani a sárga földig a göndör barna hajú, kábé vele azonos magasságú fiút és öltözékét. Lábujjhegyen pillant el a srác válla felett a folyosóra, ami teljesen üres. Ekkor végre leesik a lánynak, hogy csak a suli egyik nagydumás festménye szórakoztatta a kerete előtt elhaladó diáksereget, ami éppenséggel egyetlen emberből állt. Tréfásan érdeklődik a morcosnak tűnő, tizennégy-tizenöt év körüli ismeretlen fiúnál:
- Szóval te vagy az, aki 5 centit nőtt tavaly óta? És akire ráférne egy fésülködés?
Amíg a választ várja, gyorsan végiggondolja mi van rajta, megfelelő-e az öltözéke. *Hát a griffendéles talár még rendben van, a fekete gálanadrág is a fehér blúzzal együtt, de nem igazán hinném, hogy a pulcsim megnyeri a tetszését.* - pulóver alatt a fekete alapszínű ruhadarabot érti, amire hatalmas fehér betűkkel vésték rá a márkanevet. Amynek nem szokása különféle márkás cuccokban villogni, de reggel éppen ez akadt a kezébe, és mert akkor éppen rohant, nem is törődött vele.
A lány odébb lép a lépcső elől, mivel az éppen elindul egy másik folyosó felé, így most ott állnak ketten egymással szemben, Joy mögött pedig egyemeletnyi mélység... a lépcső helyén. Ha most futna bele a srácba, szinte biztosan leesne, de hála égnek, mindketten túlélték az előbbi apró malőrt.

[Amynek]

Úgy hittem, minden egyes alak szépen félre fog állni, ahogyan eddig tették. Amint meglátják, hogy közeledek, kitérnek az utamból és hagyják, hadd süvítsek tova. De ezek szerint csak én gondoltam így, mert volt egy lány, akinek rendesen nekimentem a nagy süvítés közepette.
Majdnem visszagurult a lépcsőn. Én meg ijedten álltam ott és néztem egy fél pillanatig, míg eszembe nem jutott, hogy nem ártana megállítani. Utánakaptam és megragadtam a karját, Ő a vállamba kapaszkodva támolygott vissza függőlegesbe.

- I… igazán sajnálom, nem akartam. Minden rendben?
Kérdezősködök, miközben elengedem a karját. Most már csak nem esik vissza, legalábbis nagyon remélem.
Nem is kell mondanom, egy cseppet meglep, mikor ugyanazzal a szöveggel köszönt, mint a férfi a képen. Szemöldököm feljebb csúszik, kicsit hátrébb állok, még véletlenül se essen vissza a mély szakadékba.
- Nagyon úgy látszik.
Sóhajtok egyet, kezem –mintha saját aggyal rendelkezne, - nyúl hátra és kezdi el vakargatni már így is elég piros tarkómat. Csak most nem azért vakarom, mert viszket, ennyi a különbség.
Miért jövök zavarba, ahányszor csak belebotlok egy lányba. A múltkor a pályán is. Mekkorát estem az előtt a lány előtt. Most majdnem fellöktem egy másik csajt. Akárhogy is csűrjük, csavarjuk, én ahányszor találkozok.. khm… „összefutok” egy lánnyal, azt szó szerint kell érteni. Valaki mindig eldől.

Kicsit jobban végigmérem a lányt Hosszú, szép szőkésbarna haja van. Talán ez a legszembetűnőbb. Még egy lépést hátrálok és leengedem a kezem, ami hamarosan a zsebemben találja meg helyét. Izzad. Csak át ne ázzon a nadrágom.

~ Nathan ~

A lány csodálkozva veszi tudomásul, hogy az ismeretlen nem hagyja leesni, vagy csak simán kapaszkodni, hanem még segít is neki talpon maradni! Ez igazán ritka a fiúk között. Amy azon is ledöbben, hogy a srác egyáltalán elnézést kér, bár látszólag oltári zavarban van. Mintegy érzelemátvitelként Joy is zavarba jön a másik zavarát látva, ám ő előveszi az ilyenkor szokásos "fegyverét": az iróniát és a humort.
- Semmi gond - mosolyog a srácra. - Minden rendben. És veled? Nem tettem végzetes kárt benned? Nem bírnék ki egy kínos magyarázkodást a szülők, barátnő előtt, miszerint vajon miért is tört el a fiuk/fiújuk eze, aza, amaza.
Az utolsó mondatnál érzékelteti a hangsúllyal, hogy nem gondolta komolyan a magyarázkodást, csak valamivel próbálja oldani a hangulatot, a feszültséget. A lány azon tűnődik, ha rákérdezne a fiú zavarának okára, az javítana-e a helyzetükön vagy csak rontana?
Óvatosan araszol előre néhány lépést, ám mintha gondolatolvasó lenne a srác, már lép is hátrafelé. Talán menekül Amy elől? Vagy tényleg ennyire megrázó számára egy lánnyal, pláne éppen Joyyal beszélgetni? Esetleg nem szokott hozzá a lányok társaságához, és a szokásos kamaszkori tartózkodás lenne ez? Ekkor fogja fel a lány, hogy még a fiú nevét sem tudja. Hát így kissé nehéz beszélgetni.
- Öhh... megkérdezhetem a neved? Mert így hirtelen nem ugrik be... csak annyi, hogy eddig nem nagyon láttalak a suliban.
A talár alapján gyorsan felméri a lány, hogy hollóhátas, és talán egy évvel alatta járhat a srác, mert ha ötödikes lenne, akkor biztosan ismerné. Egy ilyen aranyos srácot biztosan nem lehet elfelejteni, hiszen nem hagyta leesni a lépcsőn Amyt :D Joynak az is eszébe jut hirtelen, hogy még ő sem mutatkozott be. Mivel a bemutatkozást általában a lányok kezdik, úgy véli, biztosan rá várt a kócos idegen.
- Ja, én Amy Joy vagyok. Nem hinném, hogy ismersz korábbról.
Ezzel kezet nyújt a fiúnak, mert az illem szerint ezt is a lánynak kell kezdeményeznie. Nathan vagy elfogadja vagy nem, mindenesetre Joy közben lassacskán úgy fordul, hogy a fal kerüljön a háta mögé. Nehogy visszalökhesse a pasas a lépcső hűlt helyére, ha beelegelne Amyből valamiért :P A lány ugyan kiszúrta az imént, hogy a fiú azért rakta zsebre a kezeit már-már önműködően, mert izzadnak, mégis biztos benne, hogy most teljesen száraz lesz a kócosnak tűnő hapek tenyere.

[Amynek]

Szusszanok egyet, mikor kiderül, hogy nincsen semmi baja, nem ütötte meg semmijét és, hogy ép bőrrel megúszta a kis incidenst. Zavartan pillogok felé, mikor Ő is elkezd kérdezgetni, nem esett-e bajom. Barátnő vagy szülők előtt magyarázkodnia? Nem igazán veszem a lapot, de úgy válaszolok, hogy ez ne tűnjön fel.
- Hajam szála se görbült… Nem mintha ennél jobban tudna…
Halvány mosoly tűnik fel az arcomon, majd amilyen hirtelen jött, el is tűnik, épp, hogy csak egy villanás. Kis hangulatingadozás és kész, visszaálltunk feszült üzemmódba.

- Öhm… Johnathan Parker.
Mutatkozom be és előhúzom jobb kezem a zsebemből, hogy felé nyújtsam, és kezet rázzak vele. Remélem nem izzadt meg annyira amennyire hiszem, vagy nem találja undorítónak vagy valami hasonló.
Kicsit gondolkodóba ejt, vajon hányadik évfolyamba járhat. Olyan ötödéves lehet, maximum hat, annál nagyobb biztos nem. Bár a magasságról ma már nem lehet megállapítani semmit. Vagy én nőttem nagyobbra a kelleténél vagy a fölöttem járók mennek össze, vagy meg sem ütik azt a centit, ahol az én fejem búbja magasodik. Pedig vannak nálam magasabbak is a kastélyban, az egyszer biztos. Pont ma reggel mentem el egy Hugrabugos srác mellett, aki –ha jól saccoltam- olyan másfél fejjel is magasabb volt nálam. Fogalmam sincs az öreg is mért nem őt, támadja le az idióta szövegével.

Ilyenkor szörnyen sajnálom, hogy nem elég nagy a beszélőkém. Ezekben az esetekben igazán jó lenne kinyögni valamit, de én… én nem vagyok rá képes. Sosem voltam társasági ember. Mindig arra hivatkoztam, hogy tanulni jöttem, nem szórakozni. Teljesen kizártam a többi diákot és a mindenféle bulikat, viszont így nincs is sok ismerősöm. Nem tudom, miért most fordul meg a gondolatmenetem, hogy miért pont ebben a percben gondolom: Ideje lenne ismerkedni.
Erőt véve magamon nyökögöm ki a következő mondatot. Aztán a következőt, a következőt… Vagy mégsem?
- Hova tartottál? Én… éppen a Nagyterembe. Öhm…
Itt viszont megakadok, és nem folytatom a mondatot. Féloldalasan a Nagyterem irányába fordulva állok, de még mindig Amy arcát fürkészem. Az az erő, amit az előbb gyűjtögettem össze, hamar elfogyott, meg kell hagyni. Semmi sem tart örökké.

~ Nathan ~

Amy látja a szemvillanásnyi időre felderengő mosolyt a srác arcán, és egy pillanatra úgy érzi, sikerült végre kilábalniuk a zavarból. Holott nem. Olyan feszültség sugárzik a fiúból a zavar miatt, hogy attól simán kiakadhatna bármely feszültségmérő. Ha most áramot is termelne, talán néhány napra elég lenne egy nagyobb mugli városnak. Hamarosan kiderül a pasas neve is: Johnathan Parker. Erre kaján vigyort villantva határtalan magabiztossággal közli vele:
- Oké. Akkor hello, Johnny!
Sejti, hogy tiltakozást fog kiváltani a becenév a fiúból, ugyanis a legtöbben biztosan Nathannek hívják, azonban azt is reméli, legalább meg tudja nevettetni Johnathant egy kicsit. Persze ez általában fordítva megy, a fiúk szokták mulattatni a lányokat, ám Amy szemében sokkal nagyobbnak tűnik a fiú zavara annál, hogy elvárja Johnnytól a humorérzéke előbányászását… már ha van neki.
Amy kíváncsian méregeti a fiút, mivel látja, hogy valami közléskísérletet tenne. Mikor elakad, a leányzó még csak el sem vigyorodik, nemhogy kinevetné. *Nem, nem, tévedés, a kölyök nem béna avagy szellemi fogyatékos, szimplán ideges. Én is az voltam, mikor tizenegy-két évesen az első hasonló ismerkedési párbeszéd lezajlott köztem és egy velem azonos korú hapek között, az pedig más téma, hogy ezt nem terjesztem széles körben. Ezen mindenkinek magának kell átesnie, Johnny is túl fogja élni valahogy.*
Johnathan keze teljesen száraz a kézfogáskor, azonban a lány alig-alig lepődik meg rajta, mivel ezt már sejtette. *Nicsak, máris klimaxol Nathan, holott még olyan fiatal! Hol hideg, hol meleg hőhullámok öntik el.* - gondolja, és ettől pimasz vigyor jelenik meg az arcán. Johnny valami olyasmire céloz, hogy ő éppen a Nagyterembe tartott, és féloldalasan arra is fordul, mire a lány habozás nélkül úgy dönt, vele megy ő is, de csak akkor, ha nem zavarja.
- Tulajdonképpen én is arra indultam…
Mondja, de ezzel nem magyarázta meg, hogy akkor miért éppen fölfelé jött a lépcsőn, hiszen a Nagyterem a földszinten van. Így aztán a közben lassacskán visszatérő lépcső felé fordul, hogy le tudjanak menni rajta, ha Johnathan arra indulna. Nagyjából itt fogy el Joy magabiztossága is, már csak abban bízik, hogy a srácnak sikerült kellő mennyiségű lelkierőt gyűjtenie Amy eddigi egészséges mértékű önbizalma láttán-hallatán.

[Amynek]

A Johnny, akárhogy is nézem, vicces. Furcsa, de nekem ez még sohasem jutott az eszembe. Johnny… Még csak a John-nal meg a Nathen-nel találkoztam. Megfordul a fejemben, hogy inkább csak simán Nathennel kellett volna bemutatkoznom, de most már teljesen mindegy.
Halk nevetés szökik fel belőlem. Mikor is nevettem utoljára? Áh, ez így nem jó… Mikor is nevettem utoljára máson, mint egy jó kedélyű könyv másfél sora? Nem mostanában, az egyszer biztos. Mintha ezzel a kis nevetéssel felszabadultabb lennék. Nem teljesen felszabadult, mint azok a lazacsávók, csak… már nem vagyok annyira feszült, mint ez idáig.

Egy kicsit meglepődöm, mikor kijelenti, hogy a nagyterem felé tart. De akkor miért jött fel a lépcsőn? Furcsa. Ahogy Amy is elég furcsa.
Viszont ezzel nem igazán könnyítette meg a dolgok. Nem mondhatom azt, hogy „Akkor majd még találkozunk.” Együtt kell lemennünk a Nagyterembe, akár akarom, akár nem. Nade… miért is ne akarnám?
Mosolyt erőltetek az arcomra és a közelgő lépcső felé nyújtom a kezem.
- Csak utánad.
Bár ez elég érdekes lesz. Hiszen jóval többen is elférünk a lépcsőn, mint kettő, és ahogy látom, jönnek is felfelé.
Mély levegőt veszek és elkezdek gondolkodni, mi is legyen a mai ebéd. A szokásos natúrhús burgonyával? Most inkább valami másra vágyom. Nyuszulni nem fogok, a salátával hagyjon engem mindenki. Köretnek jó, de, hogy csak zöldből álljon a menü. Ennyi erővel élhetnénk a vadonban is, nem? Kíváncsi vagyok, lesz e lasagne az asztalon. Ha a Hollóhátén nem, de másoknál lesz, esküszöm, átmegyek. Miért lehet, hogy folyton a Mardekás asztalán vannak a legjobb finomságok? Titokban fenyegetik a manókat, vagy mi? Mondjuk a manók is csinálhatnának gyakrabban olasz kaját.

Még egyszer végignézek Amyn, majd elindulok utána a lépcsőn. Csak aztán tényleg eljussunk a Nagyterembe. Ha a lépcsőkön múlik, aligha jutunk oda délután 4 előtt. Csak ne rajtuk múljon.

*A mai nap kissé lassan indult, minden olyan hosszúnak és unalmasnak tűnt. Órája is alig volt ma Hannahnak, így úgy vélte ideje pihennie egy kicsit. Persze ez sem nyújt valami pezsdítő élményt számára, dehát legalább nem azon fog görcsölni, hogy miért nem történik már valami, valami érdekes, valami nem hétköznapi... bármi... tényleg bármi...
Nos erre a "valamire" várván szépen ledőlt az ágyára a hálókörletében szétnyúlt. Aludt is néhány órát, nem igazán figyelte mikor tért nyugovóra, de amikor felébredt úgy érezte, mintha az egész napot átszunyókálta volna. Pedig nem, de ez a röpke két óra most feltűnően hosszúnak tűnt. Ez a nap tényleg meg van átkozva, ma minden feletébb elnyújottnak érezhető. Vajon mi lehet az oka? Talán azért is lehet így, mert már mindenki várja az esős, ködös, szeles március utána kissé vidámabb, naposabb április eljövetelét. És mint azt mindenki tudja, ha vársz valamit, annak bekövetkezése roppant hosszú idejig eltarthat, hisz másodpercenként az órát és a naptárat bámulja az ember, azon reménnyel a szívében, hogy hamarosan eljön, ami után úgy epekedik.*

- Na elég ebből a fagyos hangulatból, inkább elmegyek sétálni egy kicsit, csak nehogy elkezdjen zuhogni az eső mint a múltkor... - gondolt vissza arra a kiábrándító eseményre, amely a minap esett meg vele mikor a kviddicspályáról jött visszafelé, mert repülni támadt kedve és egész visszaúton úgy ömlött a víz mintha dézsából öntenék. Elég kellemetlen volt ráadásul utána pár napig szipogott is, mert jól megfázott. Dehát mi más is történt volna, ha 15 percig csurom vizes, agyonázott ruhában száguldozik egy vihar idején. Mellesleg Hannah az ilyen "baleseteknél" gondolkozik el azon, hogy milyen jó lenne a napfényesebb francia varázsiskola, a Beauxbattons tanulójává válni. Persze ezek csak buta kis agyképződmények, amelyeket a Griffendéles lány nem is gondol komolyan, csak igazán nem kedveli az angol időjárást, de a Roxfortért mindent képes lenne megtenni.

*A séta célpontjául az egyik udvart választja, amelyhez az első emeleti folyosókon vezet át az út. Mikor elérte Hannah az imént említett helyet azt vélte felfedezni, hogy az kong az ürességtől. Ez árva lelket sem látott, ami igazán különös volt, mivel itt sokan szoktak összefutni és szóba elegyedni egymással, úgy tűnt most ez nem így történt, mindenki egy kellemesebb helyet választott magának a társalgáshoz. Ha már úgysincs itt senki az égvilágon, akkor Hannah úgy döntött kihasználja ezt és lecsüccsent az egyik falhoz támaszkodva. Tegnap este nem aludt valami sokat, zavarta a telihold, így ma egész nap gyötörte őt az álmosság. A rövid pihenő után, melyet a falnak dőlve töltött feltápászkodott és úgy gondolta keres valakit, akivel tud beszélgetni egy kicsit, csakhogy el ne aludjon itt a nagy sétában a végén.
Mikor felnézett megdöbbenve fedezte fel Ginnyt, Ginny Weasleyt aki pont a folyosón haladt át és látszott az arcán, hogy neki is furcsa egy kicsit, hogy senki sincs itt most. Hannah leporolta magát egy kicsit és odalépett háztársához, aki egyelőre pár méterrel még előtte tartózkodott.*

- Szia Ginny! - köszönt oda a lánynak, akivel beszélt már párszor, de még nem ismert igazán. Gondolta it a megfelelő alkalom, persze csak akkor ha nincs valami halaszthatatlan dolga. Hannah remélte, hogy nincs - Merre tartassz? Van valami fontos dolgod vagy ráérsz egy kicsit? - kérdezte bizakodóan a lány felé fordulva egy kedves, jóindulatú, megszokott mosollyal az arcán.

[ Hannah ]

Halálra ettem magam. Most fogok kipukkadni, esküszöm. Nesze neked kviddics edzés. Azóta eszek ennyit. Na meg persze amióta Harry eltűnt. Lassan két hét telt ez azóta, hogy megkapta azt a bizonyos levelet a fiútól, és az további magyarázat nélkül felszívódott.
Még jó, hogy itt van neki a csapat, az edzések, meg a tanulnivaló az RBF-re, így nem tud állandóan ezzel foglalkozni. Ha elszúrom a vizsgákat anyáék megölnek az holtbiztos, Ron jönne az én megmondtam prédikációval, és akkor a többiekről ne is beszéljünk…
Bezzeg ha a felét tudnák annak, ami a felszín alatt leledzik, mindjárt más lenne a szitu, de nem fogom megadni azt az örömöt senkinek, hogy észrevegye. Persze akad, akinek elsőre feltűnik, de… na mindegy.

Jó lenne sétálni egyet valamerre. Kiterülni a fűbe, és gondolkozni. Ma már nem fogok tanulni, hulla vagyok, és ilyenkor felesleges erőltetni. A hajráig még úgy is van egy kis idő, nem fog összedőlni a világ, ha pihenek egy fél napot. Határozott léptekkel indultam meg az első emeleti folyosók irányába, hogy aztán majd elkeveredjek valamerre. Titkon azt reméltem, valaki ismerőssel is összefutok majd, hogy ne egyedül legyek, ám amint becsuktam magam mögött a lépcsőkre vezető ajtót, meglepve tapasztaltam, hogy egy árva lélek sem mozog errefelé, nemhogy ismerős. Persze, ha jobb idő van odakint, jó hogy alig lézengenek páran a kastélyban. Nem úgy, mint pár napja. Az egyik pillanatban még szépen sütött a nap, aztán elborult, és leszakadt az ég. Egyszerre volt vicces, és komor látvány az ablakból figyelni, a csurom víz diáksereget, ahogy befelé rohannak, mielőtt bármi kórság megtámadja Őket. Ő is járt már így edzés közben is, vagy csak úgy szimplán, nem egy kellemes dolog az biztos, pláne, ha a szél is felerősödik közben…

Mélázásából egy kedves hang billentette ki. Először kapkodnia kellett a fejét, hogy ki is szólította meg, aztán a mogyoróbarna íriszek megállapodtak Hannah-on. – Ööö… Helló. – mosolyodtam el, keresve sem találhattam volna jobb társaságot. A lány tipikus mosolygós személyiség volt, bár nem sokat beszélgettek, na nem baj, itt az ideje.
- Nem, épp most jöttem fel a Nagyteremből, enni voltam. – újabb félmosoly. – Furcsa, hogy alig lézengenek a folyosón, nem?- pillantottam körbe. Annak ezen szakaszán senki nem tartózkodott rajtunk kívül… Kitekintve nem volt olyan nagyon meglepő, ám a nagyteremben elég sokan voltak, olyanok akikről tudtam, hogy errefelé kellene jönniük, de valahogy mégsem futottunk össze.

- Nem, abszolúte ráérek, ma már nincs kedvem tanulni. - fordulok immáron teljesen a lány felé. Még jó, hogy jött, eggyel kevesebb lehetőség, hogy olyasvalakire gondoljak, aki talán meg sem érdemli azt. Vagy megérdemli, hiszen a lelke mélyén pont miatta tölt el több időt magányosan, vagy tanulva, mint eddig bármikor. Újra elvesztem a kérdéskörben, mely eltűnése óta foglalkoztatott. Miért, tűnt el? Talán Dumbledore utasította, mi az amiről nem beszélhet? Mikor jön vissza? És… mi lesz velünk… ?
Felpillantva nézek a lány szemeibe. Apró mosoly, amolyan egy cseppet elméláztam bocsi arckifejezéssel, majd karjaim magam elé fontam, és vártam, hogy mi sül ki majd ebből a találkozóból…

*Hannah számára kedvező volt a válasz, Ginnynek nem volt mára semmilyen elfoglaltsága. Amikor köszönt neki látta azt a szívélyes mosolyt az arcán, ami elárulta Hannahnak, hogy a lány nemcsak azért kezd vele társalgásba, mert ő az egyetlen a folyosón. Remélte nemcsak ő képzelődik és tényleg kedve is van a beszélgetés elkezdéséhez és hosszas folytatásához.*

- Remek, örülök, hogy nincs semmi programod! ? mondta vidáman a lányka a nála jópár évvel (na jó csak kettővel) idősebb egyetlen nőnemű Weasley-nek.

*Amíg azon agyalt milyen témát vessen fel elsőként, rá kellett jönnie, hogy nincs választása. A téma nem más lesz egy ideig még mint Ginny szomorúságának a tárgya, vagyis az ifjú Mr. Harry Potter. Mindenki hallott már a Roxfortban arról a Bizonyos Levélről melyet ő küldött ? sokak szerint már ? szerelmének. Ezek után elég nagy taplónak tűnhet minden tanuló szemében a srác. És a szegény, cserbenhagyott, összetört szívű lányon látszik, hogy próbálja elterelni a fiú iránta aggódását és dühét egyaránt. Próbál úgy tenni, mintha nem is történt volna köztük semmi és mintha nem is ismerné, de ez nem megy. Látszik rajta. Nagyon maga alatt van. Itt az ideje, hogy végre lelket öntsenek belé. Hannah pedig vállalkozott erre a szerepre. Ott segít, ahol csak tud. *

- Ginny? Ugye az előbb Harry miatt méláztál el, miatta aggódsz, ugye? Tudsz róla esetleg valamit? ? remélte nem érinti túl érzékenyen a lányt ez a kérdés és ha nem akkor a válasz után még folytatta ? Sejted esetleg, hogy miért ment el?

- Nem akarok tolakodónak tűnni? de elmesélnéd, hogy mi is volt köztetek? ? ez a dolog már nagyon érdekelte, de eddig semelyik ismerőse sem mert rákérdezni, itt volt az ideje, hátha megtud valami olyat is, amivel segíthet a kétségbeesett Ginnyn.

*Nagy együttérzést produkálva hallgatta végig azt a szomorú történetet, melyet Ginny (remélhetőleg) elmesélt neki. Igazán megható sztori, elmehetne egy szappanoperába is simán. Sajnos ez a való élet és itt nem olyan egyszerű a megoldása a dolgoknak, mint a filmekben és nem mindig Happy End. Szeretett volna segíteni, de még ki kellett gondolnia hogy hogyanis tegye. Nem volt egyszerű szituáció?*

[ Hannah ]

Ráérősen ballagtam valami nyugalmas helyet keresve, amikor belebotlottam Hannah-ba. A lány arcán ugyanaz a felháborító mosoly terült szét, amikor felfedeztük egymást, mint amit a klubhelyiségben is volt már alkalmam párszor megtapasztalni. Teljek közelségből azonban kissé másképp festett, vagy csak azért, mert félig nem is itt jártam lélekben?
Haragudtam Harry-re a Ron-nal való találkozás után meg főleg. Nem szerettem igazat adni a bátyámnak, de abban az egybe igaza volt, hogy felháborító a tény, hogy írt egy levelet, amibe belefoglalja, hogy ha visszajön, majd minden olyan lesz, mint azelőtt… Ez olyan… megalázó, főleg Tőle, hogy tudja mennyire érzékeny lehet egy lélek, bármennyire is nem mutatja. Mint ahogy én sem. Soha nem sírtam senki előtt, ahogy ezen túl sem fogok.

Félmosollyal pillantottam Hannah-ra, szegény, már biztos nem érti, miért gondolkoztam el. Vagyis persze tudja, hiszen az imént kérdezte meg. Csak…
- Ööö… Igen, de… - Egy sóhaj, majd mégegy. – Nem, nem tudok róla semmit. Csak annyit, mint mindenki más… Hogy eltűnt. – Reméltem, hogy a lány ne fogja félreérteni, de muszáj volt egy pillanatra elfordulnom. Gyűlölöm, ha gyengének látnak…Persze az igazságban az is benne rejlett, hogy nem tudtam, ki tud még a levélről. És… ez nem olyan dolog, amit csak úgy elmond az ember másnak. Valaki kihallgatott minket Ron-nal, amikor pár napja beszélgettünk… csak tudnám, hogy ki, Merlinre, megfojtanám, az holtbiztos…
Nyugalmat erőltetve az arcomra eresztettem meg egy félmosolyt.

- Hát… azt biztos tudod, hogy múlt félévben történt köztünk egy s más…Igazából ezt most nem részletezném elég sokan tudnak róla, vagyis Rólunk… - kezdtem bele kissé feszélyezve, hogy ezt most tényleg itt, és most kellene megbeszélni? A szavak után valami kapaszkodót keresve léptem ki oldalra, majd dőltem az ablaknak, és onnan folytattam némi pírral az arcomon. – Nem tudom, hallottad-e a pletykákat, a levélről. Nos.. én már hallottam szépeket, aminek persze fele sem igaz. A lényeg, hogy elment, de majd visszajön. Csak… valamit el kell intéznie, gondolom. – Nem akartam nagyon belemenni a dolgokba, ha esetleg mégis, akkor meg nem itt. Hannah válla felett elbámultam, és arra gondoltam, vajon Ő hol lehet most, mit csinálhat? És legfőképpen mikor szándékozik visszatolni magát a kastélyba? Mi lehetett az a halaszthatatlan dolog, ami miatt képes így eltűnni? Nem értem, egyszerűen nem, és nem...

Apró vállrándítással tekintettem vissza a lányra. Kissé elgondolkoztam már megint. Egy sóhaj, majd mégegy. Azért, rendes tőle, hogy megkérdezte, csak épp… nekem olyan kellemetlen erről beszélni. Mindenki ezzel nyaggat, mint valami lélekbelátó személyiség lennék, vagy nem tudom. De tényleg… Viszont, akkor is rendes dolog tőle. Egy pillanatig csak néztem a mosolygós arcot, aztán megszólaltam
- Te Hannah, ööö... nincs kedved valami nyugalmasabb helyet keresni?- tettem fel a tízmillió galleonos kérdést, csendben imádkozva, hogy ne értelmezze félre. Ha már pont Róla van szó, pont egy folyosón, ahol bármikor megjelenhet bárki, és újabb pletykaáradatot szülhet, nos inkább választok valami csendes, nyugodt helyet. Ez… túl zsúfolt egy hely. Igaz, hogy most nincs itt senki, de akkor is… Remélem, hogy vette a lapot, és kitalál valamit, hogy hova is mehetnénk, mert nekem most semmi ötletem, azon kívül, hogy ne itt… Kérdően néztem rá, és vártam, hogy mit lép…

//ezer bocs a késésért  ::)//

*Nos igen… látszott, hogy ha Harryről esett szó Ginny még elvarázsoltabban viselkedett mint az előbb. Folyamatosan kerülte Hannah tekintetét, valószínűleg azért mert kicsit zavarban volt, hogy ilyenekről faggatja. Nem volt túl szép, vagy udvarias dolog, de nagyon érdekes téma volt, melyről az összes Roxfortba járó (talán még a Mardekárosok is) többet és többet szerettek volna megtudni. Harry Potter igazi sztárnak számított az iskolában és eltűnése felettébb megrázó volt, de mint ahogy az mindenkinek feltűnt a kis Weasley leányzó viselte ezt a legrosszabbul. Ez furcsa is volt, főként azért mert Ron volt a „szökevény” legjobb barátja mégis barátnője - aki úgy tűnt már kedvese – szívére nehezedett emiatt nagyobb teher. Talán a fiúk nem olyan érzelgősek. Vagy talán az is megeshet, hogy a srác inkább a párnája alatt bőgi ki magát, így vezeti le a feszültséget. Ki tudja? Bár Ginny-n is az volt felfedezhető, hogy nem szereti másnak feltárni szíve legbelső fájdalmait és inkább ő is a párna megnyugtató vízelnyelőrendszerének pártfogoltja. Erős lány az biztos, de ilyen kemény megpróbáltatásokat nem mindenki bír ki, sőt az embernek muszáj valahol találnia egy olyan zugot vagy egy olyan társat akinek kiöntheti a lelkét. Ez így helyes. Hannah reméli Ginny is így tesz valakivel, különben ha Harry egyhamar még nem tér vissza a végén bele fog őrülni szegényke teljesen. Már most is látszik, hogy idegileg nagyon kivan…*

- Hát igen… eltűnt… gondolom, persze ez csak egy feltételezés, de látom rajtad, hogy neked fájhat ez a legjobban. Ron inkább dühben mutatja ki ezt a csalódást, de te teljesen el vagy bambulva a napok folyamán. Mondd, ugye Rá gondolsz? – kérdezte meg finoman Hannah, a lényegre a akart tapintani, nem pedig kerülgetni a forró kását. Remélte egy kicsit mesél még erről a dologról neki a lány, vagy legalább megosztja vele mik is járnak nap mint nap a fejében, és mit is jelent neki a szíve mélyén Harry eltűnése és annak a kellemetlen levélnek az érzelmi kihatása Ginny lelkére.

- Nos igen, hallottam egy s mást arról a „bizonyos” küldeményről. Nagyjából azt, hogy neekd lett címezve és azt írja benne: Most meg kell szakítanotok kettőtök viszonyát, de attól még szeret téged. Nagyjából ezt tudtam összerakni a terjengő hírekből. Nem tudom ebből mi igaz, de remélem nem sok, mert akkor elég rossz véleményem keletkezik Harry Potterről! – most várta egy kicsit azt, hogy elmondja neki Ginny mi az igaz abból amit hallott. Egy mondatára vár egy mondta választ, csupán ennyit, de nagyon kíváncsi.

*Griffendéles társa azt az ajánlatot tette, hogy keressenek másik, alkalmasabb helyet a beszélgetés további folytatására. Ez a folyosó valóban kicsikét visszhangos volt, a végén még tényleg valami pletykaáradatot indítanak meg ezzel a társalgással odakint. Jobb lesz máshova menni, Hannah törte a fejét, hogy vajon hova is…*

- Jó, támogatom a javaslatot. Húzódjunk egy kicsit arrébb. Mit szólnál a… - nagy gondolkozás – Ahhoz a… ott a Nyugati szárnyban van egy… egy kis udvar azzal az aranyos mohás szökőkúttal. Ott hátha van egy olyan zug, ahol nem figyelnek fürkésző tekintetek, kik csak az alkalomra árnak, hogy szemenszedett hazugságokat kürtölhessenek szét a suliban. Utálom az ilyet! – ha Ginnynek megfelelt az említett levegőzési lehetőség akkor Hannah folytatja még a beszélést egy kicsikét.

- Amikor már odaértünk és nyugodtan beszélgethetünk akkor elmondod nagyjából mit is tartalmazott az az egyensúlyfelborító levél. Úgy vettem észre azóta vagy főleg így kibukva. Nem tűnsz mostanában túl vidámnak… - ezzel a leszögezéssel csöndbe burkolózott a leányzó és várta kíváncsi kérdéseire az érdekesnek ígérkező válaszokat…

// ugyan, ugyan, no problemo  ;) //

[ Hannah ]

- Igen…
Csak néztem magam elé, és egy pillanatig nem tudtam, mit mondjak, vagy csináljak. Gyűlöltem az ilyen helyzeteket… Végül mégis bevallottam, kár lett volna tagadni.
Nagy vonalakban vázoltam Hannah-nak mi történt, amire teljesen úgy reagált, ahogy vártam. Már másnak is feltűnt, hogy el vagyok gondolkozva, ideje lenne visszatalálnom magamba. Csak ennek az egésznek lenne már vége! Na és az a levél… Nem is állnak olyan távol a pletykák a valóságtól. Valaki alaposan belehallgatott abba a beszélgetésbe…
A lány szavaira halovány mosoly kúszott az ajkaimra.
- Miközben beszéltél, épp azon tűnődtem, milyen jó, hogy a Roxfortban a falnak is füle van. Ez a rész igaz a pletykákból…- lehajtottam a fejem egy pillanatra, hogy még a másik se érezze kényelmetlenül magát, de pár másodperc alatt én is összeszedhessem a gondolataim.
- Sok embernek kell majd magyarázatot adnia, ha visszatéved. – tettem hozzá. Személyeket nem említettem, mindenki tudja, hogy Ron-nal elválaszthatatlanok, Hermionéval szintén, na és persze ott vannak a tanárok, igaz, szerintem Ők tudják, hova tűnt. Lehet, hogy hülyeség, de nagyon olyan érzésem van. És csak úgy mellékesen itt vagyok én is.

Újabb halovány mosoly, és feltettem a milliós kérdést. Ha már Róla beszélünk, legalább ne itt. Épp elég, hogy a múltkor kihallgatták a magánbeszélgetésem, egy folyosón még több lehetőség akad erre.
Összefontam a karjaim magam előtt, és így tekintettem a lányra. Ha mással nem, legalább ezzel próbáltam jelezni, hogy nem vele van bajom, hanem a hellyel, ahol épp vagyunk.
Épp nyitottam volna a szám, hogy javasoljak valamit, amikor megszólalt.
- Az tökéletes lenne. – bólintottam az ötletre. – Hidd el, nemcsak te utálod, ha vizslató szemek, és kihegyezett fülek vesznek körül. Amióta Harry eltűnt, már nem eggyel találkoztam. A levél meg… - nem fejeztem be a mondatot, bár a folytatás egyértelmű volt. A levél csak olaj volt a tűzre. Apró fejcsóválás, szinte csak magamnak. Néha nem értem az embereket, persze, lehet, hogy bennem van a hiba.

Egyenlőre nem mozdultam. Oldalra tekintve bámultam a kint szórakozó társaságokat, és arra gondoltam, bár egy lehetnék velük. Nem gondolni semmire, csak lenni bele a világba. Mélázásomból újfent háztársam szavai billentettek ki. Átfutott a fejemen, hogy talán direkt nem hagyja, hogy túl sokat rágódjak. Ha igen, nagyon kedves dolog tőle. Sőt, már eleve az, hogy megkérdezte, mi van velem.
Visszaemeltem rá íriszeim, és a görbület ismét megjelent a szám szélén. A levél most is nálam volt, a talárom zsebében. Önkéntelenül nyúltam érte, de nem vettem elő. Egy ujjal megérintettem a szélét, és karjaim ugyanúgy fűztem össze, akár az imént.
- Ha elérünk a kis udvarba, és nyugodtan tudunk beszélgetni, el... – szólaltam meg aztán. – Igazából… Na jó, tudod, milyen Ron. Ha nem, akkor hallottál már róla. Nem szeretem túlzottan hangoztatni az elméleteit, de most lehet, hogy igazat kell neki adnom. – folytattam fintorogva. Tényleg nem szeretem elismerni, ha egyezik a nézetünk, persze az mostanában sűrűn előfordul, amit magam is meglepve tapasztalok.

- Na menjünk. – sóhajtok fel, és ellököm magam az ablaktól. Ha Hannah is úgy gondolja, felőlem megindulhatunk a kis udvar felé, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni, vagy legalábbis remélem…

Nem lehet igaz. Nem lehet igaz! Teljesen idióta ötlet volt elvinni annak a pár kis sárvérűnek a kütyüjeit... szerszámait, vagy hogy a rohadt életbe nevezik őket... Élesek, szúrnak és normálisan meg se lehet őket fogni. Látszik rajtuk, hogy muglik találták ki őket, haszontalan, primitív vackok... Ráadásul fogalma sincs róla, hogy kell őket használni, bár nem hitte, hogy ez akadályozó tényező lehetne, elvégre amihez egy mugli ért, ahhoz ő, Draco Malfoy, tízszer jobban ért, és ez nem is vitás. Az imént meg, amikor épp a csavarbigyó nevű izét akarta kiszedni a hogyishívjákkal, és az megcsúszott és végigszántotta a kézfejét, az csak baleset volt, ami bárkivel megesik!
A kudarc mindenesetre elvette a kedvét a további próbálkozásoktól, ami hagyján, de még jól fel is dühítette, annyira, hogy a szerszámosládát egy az egyben a falhoz vágta - igaz, tulajdonképp egy szekrénynek csapódott neki (aminek a tetejéről ennek következtében majdnem lefordult egy ocsmány mellszobor, rajta egy hülye parókával meg valami giccses ócskasággal) -, és a szerszámok szanaszét repültek, annyira, hogy ember legyen a talpán, aki majd összeszedegeti őket. Talán ha még tudta volna a nevüket, begyűjtőbűbájjal könnyű dolga lett volna, de inkább nem kockáztatta meg, hogy a rumlis, poros, homályos Szükség Szobájában minden egyes tárgy nekirepüljön a parancsára.
Úgy vágta be maga után az ajtót, hogy azt várta volna, leglább döndüljön egy hatalmasat, akkorát, hogy a szemközti kép legalább megremegjen a falon, de nem, persze, hogy nem! Az ajtó már el is tűnt, mielőtt becsukódhatott volna.
Mi az franc van, ma semmi nem sikerül neki?!
A folyosókon való ámokfutása közben egyszer-egyszer kapkodva kötözőbűbájjal ellátott kezére pillant, olykor félretaszít valami elsősforma gyereket az útjából, és mindent összevetve úgy közlekedik, mint egy komplett őrült. Nem lát, nem hall, csak szentségel magában folyamatosan, és másra nem tud gondolni, mint a fájdalomra, ami nem is olyan nagy, viszont kellő koncentrálással dühítő mértékűvé lehet fokozni. Hát, Malfoynak ez sikerült.
Nagy lendülettel fordul be a sarkon, melyen túl végre átjuthat már a déli szárnyba, onnan meg csak a lépcsőn kell lemennie, hogy visszajusson a Mardekár klubhelyiségébe. Bele fogja vetni magát a kedvenc fotelébe és maga mellé keríti valamelyik kislányt és nem fogja érdekelni semmi és senki. Valahol le kell vezetni a feszültséget.
Ezen való morfondírozása közben észre sem veszi, hogy valaki ballag vele szemben. Szinte túl későn veszi észre, de az utolsó pillanatban sikerül kicsit odébblépnie, ettől függetlenül a válla nekiütközik a lánynak, amitől mind a ketten jó erős lökést kapnak.
Aljasul fordul meg, abban a reményben, hogy egy griffendéles vagy egy hugrabugos az, de amint felismeri az illetőt, rájön: mindig lehet rosszabb.
- Lestrange! - üdvözli kuzinját szívélyesen. - Mi van, nem tudsz az orrod elé nézni? Mit járkálsz itt ilyen holdkórosan?
Megáll, fél kezét (a sérültet) lazán a zsebébe süllyeszti, és ha esetleg a másik elesett volna, esze ágában sincs felsegíteni. Csak áll előtte fölényesen, és arra gondol, hogy a feszültséget máshogy is le lehet ám vezetni, nemcsak szexszel.

Az idő nem lehet borongósabb a hangulatomnál. Tegnapelőtt jelentette be Viki a reggelinél, hogy ma délután tarthatnánk egy edzést, erre elkezd esni! Persze, ez még nem jelenti azt, hogy elmarad. Az a gond, hogy ezen a ponton mindig megfordul a csapat azonnemű lelkesedése, amellyel az edzést várja, és az ellenkezőjébe csap át. Ugyanis olyan még a világéletben nem volt, hogy zuhogó esőben élvezhető vagy legalább tanulságos gyakorlatot tartson egy kviddicscsapat. Április... Nem hiába nevezik a bolondok hónapjnak. Szörnyű ez az időjárás. Egyik nap még gyönyörűen süt a nap, és az ember abban reménykedik, hogy ez már az abszolút tavaszt jelzi, mire másnap elkezd zuhogni. Pedig már egész héten tartott a jó idő. Pont a mai nap! Talán az önsajnálatom már ez, de csak a szerencsétlenségem számlájára tudom írni. A drága jó Fortunának sosem jutok eszébe? Nem, sosem. Ez tudatosul bennem, amikor reggel javíthatatlan külsővel a tükörbe nézek, és azt kívánom, bár metamorfmágus lennék, amikor a kis Creevey a klubban azzal dicsekszik, hogy talált egy galleont, és amikor elmegyek a folyosón a pöffeszkedő Malfoy mellett. És most még akkor is, amikor elered az eső.
Erőtlenül elmosolyodom, és becsapom könyvem fedelét. Mennyire lételememmé vált a mágusoknak e sportja! Pár évvel ezelőtt még sejtelmem sem volt, milyen érzés, amikor megmarkolod a seprű nyelét és a magasba röppenve élvezed, ahogy a hűs levegő az arcodba csap... Egyedülálló érzés. Nincs hozzá fogható a világon, és olyan erővel bír, amely a magas szintű vizsgákra való készülődés idején is tartja bennem a lelket. Akkor is, amikor mágiatörténeten kénytelen vagyok firkálgatás helyett pár értelmes szót írni a füzetembe, akkor is, amikor McGalagony újabb dolgozattal bővíti a házi feledat-gyűjteményem, és akkor is, amikor Flitwick professzornál úgy felgyűlik a gyakorolandó varázslataim széles repertoárja, hogy a jegyzetfüzetemben az már két oldalra rúg.
Hogy mi lehet ennek az érzésnek a neve?
Azt hiszem, szabadságnak nevezik.

Apró vízcseppek koppannak az ablakon. Az ütem, mellyel az üveget ostromolják, kedvenc dalaim ritmusát juttatják eszembe, amelyeket a Walpurgis Lányai koncerteken hallok. Kipp-kopp... Kipp-kipp-kipp-kopp... Walpurgis, ó, ki tudja, eljutok-e egyáltalán a koncertre? A szülői szigor gondolata, na meg a vizsgákon teljesítendő szint teszik számomra oly távolivá e célt. Pedig alig húsz mérföldnyire lesz innen... Szép álmok...
Csaknem elbóbiskoltam jobb kezemre támasztott fejjel. Lapos pislantások sorozata után kissé megrezgetem a fejem, hogy kiszállhasson íriszeimből az álom. Az egyébként használaton kívüli tanterem, amelyet ötöd- és hetedéves diákok hada úgy döntött, hogy kinevez leckeíró helységnek, tele volt vizsgákra készülő tanulókkal. Csendes sutyográsuk olyan alapzajként szolgált füleimnek, amely percek alatt képes volt álomra bódítani. Ehhez még társultak az esőcseppek koppanásának halk zajai...
De most már éberen pillantottam körül a teremben. Barátaim nagy része körmölésbe vagy jegyzetekbe temetkezett, így úgy láttam, ez lesz a legjobb alkalom a csendes megfutamodásra.
Egy kupacba rendeztem füzeteim és könyveim, majd őrzői munkában megedzett kacsóim közé kapva őket, halk léptekkel elindulok a kijárat felé.

Amint átlépem a küszöböt, és a fáklyákkal megvilágított folyosóra érek, felgyorsítom lépéseim, jóval zajosabbá válnak. Merre is tartasz, Anette? Az az igazság, hogy fogalmam sincs, merre indultam el. Az volt a lényeg, hogy szökjek az ötven ember lélegzeteitől fülledt teremből, ahol már levegőt venni is alig lehet, megmozgassam zsibbadt tagjaim. Ahogy kiérek egy szűkebb lépcsősorhoz, megcélozom a főépület felé vezető, lépcső utáni bal oldalra nyíló utat, hogy végre kinézhessek egy ablakon. A tágasabb, jóval világosabb folyosóra érve könyveim és ahhoz hasonló felesleges rakományom a legközelebb eső párkányra rakom, majd lábujjhegyre ágaskodva felpakolom könyökeim a tanszereim mellé. Egyetlen dolgot tudok megállapítani: az idő nem javul, így végülis kénytelen leszek szembenézni az esőben tartott kviddicsedzés gondolatával. Azért valamire mégiscsak jó volt ez a kis kitérő, azon kívül, hogy ráébresztett a rám váró megpróbáltatásokra: eszembe jutott, hogy fel akartam vinni a toronyba a cuccaim, hogy készülődhessek az edzésre. Ettől a gondolattól vezérelve sebesen megpördülök a tengelyem körül, nem is sejtve, hogy ezzel egy szerencsétlen mozdulatsort indítok útjának.

A könyökem lendületes csapására minden egyes füzetem és könyvem libasorban szánkázza végig a levegőt, hogy a folyosó közepén épp áthaladó alakot megsorozza ütéseivel. Tehetetlenségem tudatában, hogy már úgysem tudnám megakadályozni a történteket, arcom elé kapom tenyerem és olyan grimaszt vágok, mintha valami igen éles fogú lény csípott volna a lábujjamba.
- Bocs, bocs... nem akartam...

Szótlanul és magányosan róttam a folyosókat - ez nem volt túl gyakori manapság, lévén igyekeztem minden szabadidőmet kedvesemmel, de legalábbis Greggel vagy Vikivel tölteni. Végre értelmet leltem az életemben és rájöttem, hogy mi ellen tiltakoztam tulajdonképpen egész korábbi életem során. Rájöttem, ahogy arra is, hogy mekkora hülye barom voltam, hogy igy tettem. Ez is olyan, mint számtalan dolog az életben: az ember nem tudhatja mit is tartogat tulajdonképpen... addig, amig ki nem próbálja. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy kipróbáljam... és lám: előbb Greg, majd Amanda jóvoltából mégis belecsöppentem ebbe az egészbe... és már nem is vágytam másra, el sem tudtam képzelni az életem nélkülük, ezért töltöm velük minden szabad percemet. Utáltam egyedül lenni, mert...
... mert olyankor kisérteni kezdett a múlt. Az emlékek... egy olyan élet emlékei, amit végleg magam mögött akarok hagyni.
Amikor a barátaimmal voltam, akkor nem találtak utat a fejembe ezek a dolgok, mert egyszerűen nem fértek be a fejembe és a szivembe. Amikor velük voltam, akkor a világ úgy volt jó, ahogy van, - életemben először tapasztaltam meg ezt az érzést az oldalukon - de amikor egyedül voltam, akkor mégis megtaláltak ezek a gondolatok s visszaidézték a régi időket. Az üres élet emlékét. A boldogtalanságot, a magányt, a szenvedést. Yvette-et.
Lépteim lelassultak majd végül meg is szűntek s nekidőltem a kastély falának. Szinte gondolkodás nélkül gyújtottam rá egy cigire, pedig a lélekben is ottlettem volna, akkor ez nem történik meg, lévén már leszokófélben voltam a dohányról... de ezúttal a gondolataim valahol máshol, tetemes távolságban jártak a testemtől... ahogy az gyakran előfordult régebben. Mostanában szerencsére egyre ritkábban, de most igy történt.
Yvette. Hónapok teltek el az utolsó beszélgetésünk óta; de még az is hetekben számolandó, hogy mikor gondoltam rá utoljára. Tudok róla, hogy visszatért az iskolába, de furcsamód hidegen hagyott a tény, hogy újra ittvan... mint ahogy az is, hogy elég gyarkan kerültünk egy légtérbe a tanórák jóvoltából. Szinte rá sem néztem, ő sem rám; mintha nem is ismernénk egymást. És, ami azt illeti, ez igy volt jól. Megbeszéltük a problémákat, megoldottuk őket; mindenki ment tovább a maga útján. Nekem sikerült új életet kezdeni, s amennyire látszott, ő is változott kissé... és ennyi. Azóta már boldog vagyok, ő is éli az életét... de akkor miért jutott most eszembe ismét? Miért érzek ismét bűntudatot...? Hónapok teltek el azóta, hogy lezártam magamban ezt az egészet, a régi életemet... és akkor most miért? Mégis miért...?
Egy hirtelen mozdulattal ellöktem magam a faltól s mélyen leszivtam a füstöt az izzó cigaretta másik végén keresztül; de ezt már menet közben: gyors, már-már viharos léptekkel indultam el a folyosón, habár célom nem volt... mint ahogy a gondolataim sem voltak a helyükön és a higgadtságom is elveszett valamelyik sarkon. Ami azt illeti, eléggé felment bennem a pumpa... mint mindig, amikor csalódok magamban. Azt hittem, hogy vége. Azt hittem, hogy már a múlté... és erre kiderül, hogy mégsem, legalábbis nem teljesen. A pillanatnyilag elnyomás alatt álló józan eszemmel tudtam, hogy ez csak pillanatnyi és nem érdemes vele foglalkozni; a túlerőben lévő indulat pedig pont az ellenkezőjét mondta... tehát a gondolataim továbbra is a téma körül cikáztak; meg is lett belőle a baleset.
Hirtelen egy ütést éreztem jobbról, majd mégegyet és mégegyet. A régebben oly olajozott reflexeim ma már nem működtem olyan jól, mint annak idején, de az első három találat után sikerült kifordulni a tűzvonalból. Ezek után az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, az volt, hogy most úgy pofánverem az illetőt, aki ezt művelte, hogy háromszor megpattan a két fal között, mire feleszmél... de egy töredékmásodpercen belül rájöttem, hogy a jobb mutató- illetve középsőujjam között tartott cigaretta jelentősen megneheziti ezt a műveletet. Egy gyors mozdulattal ajkaim közé toltam a dohányt, majd egy kéz egy picit magasabbra emelkedett, ütésre lendülve... de végül a józan ész visszaért, ahogy mondani szokás; legalábbis annyi történt, hogy szemügyre vettem a földön heverő könyv- és füzetkupacot, majd  leendő ''áldozatomat'' és rövid úton rájöttem, hogy griffendéles; egy háztársamat pedig mégsem pofozhatom fel...!
Legalábbis már nem.
Elforditottam a fejemet s tekintetemet mereven a falra szegeztem. Mélylevegő, kifúj. Mélylevegő, kifúj.
- Semmi gond - erőltettem egy nagyon-nagyon halovány mosolyt az arcomra, mikor visszafordultam. - Valószinűleg inkább az én bambaságom okozta, mint te... én tartozom bocsánatkéréssel. - lehajoltam s elkezdtem felszedegetni az ott heverő könyveket és füzeteket, gondosan ügyelve arra, hogy hajam kellőképpen eltakarja arcvonásaimat. Sajnos nem tűnik el róluk olyan gyorsan a düh és a feszültség, mint kellene.

Hogyan is vettem volna észre, hogy a folyosón felséges személyemen kívül más is közlekedik? Nem, én hogyha egyszer elkezdek ábrándozni, vagy túllépem a valóságos világ kereteit és fantáziámba merülök, nos, soha sincs jó vége. Pedig lett volna időm megtanulni tizenhat hosszú kemény éven át. De ábrándozni olyan jó dolog... Bár, ez a mostani, hm, kicsit rendhagyóbb a többinél. Hiszen, a zuhogó esőben lefolyó kviddicsedzésről a bolond sem ábrándozik, és bár már igen sok mindenki bélyegzett meg ezzel a jelzővel, azért én vagyok olyan büszke természetű, hogy nem sorolom ebbe a kategóriába magam. Én most olyan fantáziaképet alkottam magamban, hogy amikor így itt kinézek az ablakon, hirtelen szemerkéléssé szelídül a vad vihar, a sötét felhők kivilágosodnak, majd pillanatok alatt eltűnnek, helyüket adva pár apró ártatlan bárányfelhőnek, s az égen, mely a nyár legszebb kék színét ölti magára, teljes pompájában, arany köntösében jelenik meg az izzó aranykorong, a nap... És már látom magam előtt, ahogy a gyönyörű időben röpködünk a pályán, és mindenki a teljes formáját hozza... Indulnod kéne lassan, hogy legyen időd készülődni... - szólal meg egy távolinak tetsző kis hang a fejemben, de alig veszek róla tudomást. Látom, ahogy Sue kapura dob a mardekárnak, ahogyan kivédem a zöldtaláros hajtó találatát, ám ekkor egy gurkó ront felém, szédítő iramban közeledik... Menj máár... Félrekapom a könyököm, hogy kilendüljek előle - illetve hogy beindítsam az indulást eredményező mozdulatsort -, majd a következő pillanatban elsötétül minden...

Puff. Puff. Puff.

Felocsúdva mindennemű elkalandozásomból kitisztul a kép, az ablakon kinézve a sötétkék ég és a tomboló vihar látványa tárul elém, majd szinte lassított filmként élem át, ahogy a hirtelen mozdulat, amelyet fantáziavilágomban a gurkó előli kitérésként képzeltem el, kecses egymásutánban löki le a könyveimet, amelyek épp a levegőt szelik. Hirtelen, rexflexszerű reagálásként, az arcom elé kapom mindkét tenyerem, és nagyon fájdalmas grimaszt vágva nézem végig, ahogy tanszereim nekilódulnak egy ismerős alaknak. Annak az alaknak, akinek a napját bizonyára az fogja elrontani, hogy rossz időben rossz helyen volt – azaz a közelemben. Ekkor hangzanak el bocsánatkérő szavaim, és közben elkezdem magam szidni, hogy micsoda idióta vagyok. Hiszen, miért nem tudtam úgy időzíteni, mint mondjuk amikor Crack megy el mögöttem? Hisz ez még csak nem is zöldtaláros... Ó, nem, ezt tudom ki, Damien, Damien Pulse, egy évvel feljebb jár, de a klubhelységben sokszor látom. Nos, régen keringtek róla... hm, rossz pletykák. És hát ha az ember elment mellette, láthatta, hogy a pletykák valószínűleg igazak... Igen, hallottam, hogy problémái voltak az alkohollal... Hírbe hozták Yvette Delacourral is... Mondjuk, ez még érthető, az után a lány után még mindig minden fiúfej hátrafordul a folyosón... ~ Nem vagyok irigy, nem vagyok irigy... ~ De jópár hónapja úgy tudom, megjavult. Illetve... a francba is, Maryvel jár, Maryvel, a mi terelőnkkel, csak ismerem már kicsit. Mármint Maryt. Biztos ő miatta... Hm, nem tudom, nem szoktam áskálódni igazából mások magánéletében... Szóval, mostanában már egy jóképű, mosolygós srácként láttam a folyosókon a fiút, nem úgy, mint egy szétesett whiskysbödönt. Szembetűnő változás, való igaz.

Így, visszatérve a reális világ talajára, egy törtmásodpercem volt rá, hogy felmérjem a helyzetet. Füzetek a földön, a fiú szájában cigi, és lendül a karja... Héé, itt valami nem stimmel! Csak nem akar odavágni?! A szívem kihagyott egy dobbanást. Ha Damien odasóz, akkor biztos kirepülök az ablakon... Kezeim már rég lazán lógnak mellettem, de most magam elé kapom őket, hogy lehetséges esetben kivédjem a támadást. Hátrabotorkálok pár lépést, automatikusan felvéve a legkisebb ajánlott távolságot egy olyantól, aki üt. Aki téged üt.
- Bocsii...– nyöszörgöm rémülten. Szerencsére a mozdulat hamar félbemarad, de még mindig nem lélegzem fel. A fiú gyorsan elfordul, valószínűleg lenyugodni. Hosszú másodpercekig döbbenten pislogok Damien hátára, aztán, nyelve egyet, felbátorodva előrelépek. Bár tudom, hogy a fiú már nem az, aki volt, biztosra vettem, hogy abban a dühtől lángoló tekintetben, amelybe az előbb egy röpke pillanatig néztem, a régi énjét láttam visszatükröződni.
- Nem, nem, én löktem le őket. Nem tartozol bocsánatkéréssel. – válaszoltam végül halk, rekedt hangon, gondosan kerülve a tekintetét, miután visszafordult felém. Mégis mi a fene volt ez?! Biztos csak egész nap ideges... Tisztára, mint Bishoppal. Szerencsére ebből még egyelőre nem lett verekedés. Egész más lenne egy Damien-féle izomtoronnyal bunyózni, mint a „na-most-teszem-magam“ cingár Prefi Benivel. Na jó, csak az elején volt fontoskodó. De akkor nagyon.

Óvatosan, remegő tagokkal guggolok le, hogy segítsek összeszedni szétszóródott könyveimet. Nem igaz, hogy mindig olyankor botlok bele valakibe, amikor nagyon ideges. Vagy olyankor botlik belém valaki, amikor nagyon ideges vagyok.

- Na és merre tartottál, amikor szerencsétlenségedre összefutottál ügyetlen személyemmel? Én épp a toronyba indultam. – szólaltam meg csevegő hangon, direkt azt színlelve, mintha nem történt volna semmi különös. Mintha csak véletlenül belerepítettem volna Damien gyomrába pár könyvet, és most mosolyogva szedegetnénk össze. Nem, nem akarok rákérdezni, miért ilyen ideges, mert semmiképp sem akarnék belőle kiprovokálni még egy hasonló... hm... megnyilvánulást. Köszönöm, a stadionban így is ide-oda fog dobálni a szél, meg nem fogok látni semmit, és ha monoklitól káprázna a szemem, az semmi esetre sem jelentené a helyzet javulását. Amikor a könyveket körülbelül egy toronyba rendezzük, megfogom a rakást és áthelyezem a párkányra. Összecsapva kezeim megfordulok és émelyítő mosolyt villantok a fiúra. Irtó hülyén érzem magam, komolyan, és erre a gondolatra leolvad ajkaimról a vigyor. Kinézek gyorsan az ablakon... ~ De én megkérdezem, mi baja! Nem, nem merem. De annyira kíváncsi vagyok... Na meg olyan rossz így ránézni. Pedig már alapból agyilag nullának gondolhat, hiszen, egy eggyel lejjebb járó lány belédob pár könyvet, aztán jóhogynem az időjárásról kezd el csevegni... ~

- Öhh... – kezdtem bele óvatosan. Igazából még nem tudtam, mit fogok mondani, éppen fogalmaztam a mondandómat és gyúrogattam olyanra, hogy ne legyen tolakodó. Közben dúlt bennem a háború, hogy inkább mondok valami hülyeséget a kviddicsről... De győzött bennem a rosszabbik énem. – Ha azt... szeretném kérdezni, hogy... mi nyomja a lelkedet, számíthatok a válaszodra? – fejeztem be lassan, alaposan mérlegelve minden szót. A mondat végére fordultam csak vissza, és kíváncsisággal kevert aggódással néztem a fiú szemeibe. Igen. Aggódtam magamért.

Habár csak egy pillanatig láttam a lány arcát, miközben félreforditottam a fejemet, a félelem mind az arcán, mind a hangjában szinte tapintható volt... és bekövetkezett a lehetetlen: az alapból is borongós kedvmutatóm még lejebb ereszkedett s már-már megütötte azt a szintet, amikor egyetlen célszerű dolgot érdemes tenni velem: elkerülni. Jó messzire. És... ennek ellenére tudtam, hogy most nem rohanhatok el és zárkózhatok magamba arra az időre, mig kitisztulnak belőlem ezek az érzések, hiszen ehhez az új, humánusabb arculatomhoz legkevésbé sem passzolt volna, ha halálra ijesztem egy háztársamat, utána pedig egyszerűen itthagyom a folyosón. Nem... ezúttal maradnom kell, legalább egy rövid ideig. Aztán majd meglátjuk.
Tekintetem a kastélyfalat ostromolta, miközben próbáltam rendet tenni a fejemben legalább annyira, hogy szalonképes és emberi viselkedést tudjak produkálni. Első körben ismét magamat szidtam, természetesen: már megint sikerült összehoznom egy tökéletes bemutatkozást, megint elvesztettem az irányitást a cselekedeteim fölött, már megint a düh irányitott... de miért? Miért ragad el újra meg újra a feszültség mikor már azt hittem, hogy sikerült véget vetnem ennek az életformának? Már nem napról napra, óráról órára élek, már van értelme annak, hogy létezem... és sokszor mégsem sikerült tartani a normát, ahogy apám szokta volt mondani. Újra és újra elragad a harag, a düh; újra és újra visszakacsint a múlt. Egyszerűen szánalmas, ahogy próbálkozom, próbálkozom... de semmi látható eredménye nincs. Legalábbis majdnem semmi.
A másodpercek gyorsan pörögtek s lassan ideje volt visszafordulnom: már igy is pont eléggé nevetségessé tehettem magam, nem volt szükség ennek fokozására. Kivettem a cigit a számból, elnyomtam a falon s elhajitottam egy sötét sarokba, be egy lovagi páncél mögé, majd felöltöttem azt a halovány majdnem-mosolyt, ami pillanatnyilag képességeim maximumát jelentette s visszafordultam a lány felé. Már első pillantásra leritt róla, hogy sikerült alaposan ráijesztenem: a bűntudatom ezzel még magasabbra szökött, szinte hullámként söpört végig rajtam. Ahogy a rettegő szempárba néztem, hirtelen számos emlékkép villant fel lelki szemeim előtt, hasonló esetek... ahol a végkifejlet egészen más volt, mint ami itt valószinűsithető. Ahol vér folyt. Ahol az ártatlanok sikolyai betöltötték a termet, a környéket, a fejeket... egyszerűen mindent. A sikolyok, a fájdalom pörölyként csaptak le rám ebben a pillanatban... de nem hagyhattam, hogy felülkerekedjenek rajtam. Ezúttal nem. Most nem.
Lehajoltam, hogy… hát igazából két szándék vezérelt. Az egyik, a nyilvánvaló: hogy összeszedjem a szanaszét hullott könyveket és füzeteket, ismét takaros kupacba rendezve… a másik már ködösebb: hogy elrejtsem arckifejezésemet a lány elől, nem akarván mégjobban ráijeszteni. Ha arcom a szokásos sémát követte (márpedig miért ne tette volna…?), akkor jelen pillanatban is rángatózik néhány izom a szemem sarkában és az arcomra van irva a feszültség… ezt pedig el akartam rejteni előle, szegény már igy is halálra rémült. Lassan, komótosan pakolgattam a tanszereket, amihez hamarosan ő is csatlakozott… s kezének enyhe remegése még feljebb strófolta bennem a bűntudat érzését, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Ennyire megrémült volna…? Egy lopott pillantás az arcára megadta a választ: igen, legalábbis valószinűleg. Nagyszerű… ez már megint a te formád, öregem.
Lassan minden egy helyre került ismét… vagy akár úgy is mondhatnánk, elfogytak az okok s indokok, immár muszáj volt felnéznem. Nem mondom, tartottam egy picit a dologtól. Rövid életem során elég sokszor fordult elő az, hogy megbántottam valakit, valakiket, de a bocsánatkérések ennél jóval kevesebbet jegyeztek, olyan nulla körüli értéket… persze nem egészen nulla, de még arra kerekitenénk. Lényeg a lényeg, nem volt egyszerű a helyzet számomra, hiszen… hát na, nem nagyon volt alkalmam gyakorolni eme tevékenységet. De tudtam, hogy most muszáj megtennem… ha másért nem, akkor az elmúlt néhány hónapban kialakult jófiú-image kedvéért… bár, lehet hogy ez is csak kifogás. Lehet, hogy egyszerűen nem voltam képes itthagyni ilyen állapotban… nem tudom. És ha én nem, akkor más sem.
Halogattam, amig tudtam. Tényleg. De végül nem maradt más választásom, mint felegyenesedni s a lány szemébe nézni. Csak remélni mertem, hogy a riasztó kifejezés már lemállott a vonásaimról és ha nem is a vidám, de legalább a semleges pofámat sikerült felerőszakolni… persze, biztos nem lehettem semmiben, hiszen még mindig nem telt el túl sok idő. Jobbanmondva még mindig nem telt el elég idő. De nem volt több…

- Ööö… - hangzott fel a tartalmas hozzászólás. Igazából már nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek, sőt, biztam benne, hogy még pár kedves szót is sikerül kierőszakolnom odabentről… de simán keresztülhúzta a számitásaimat azzal, hogy ő szólalt meg elsőként… ahogyan megszólalt, azzal meg csak rontott a helyzeten. Arcán, hangjában nyoma sem volt az iménti rettegésnek; sokkal inkább a találkozásunk elején látott önmagát idézte. Egy pillanatig a meglepetés köde vonta blokád alá az agyamat, de végül egy kis fáziskéséssel eljutott a tudatomig a kérdésének és mondandójának lényege. – Én csak…  - …lézengtem itt, mint a japán turista Londonban. Na persze. – … izé, én is. – fejeztem be a mondatot. Hát elég idióta lett, de sokkal kevésbé, mint az első verzió. Ez van.
Eme gondolatmenetet néhány pillanatig egy másik követte, de végül arra jutottam: ez a hirtelen változás nem teszi semmissé a korábbi félelmet s ijedtséget… egyszóval a bocsánatkérésnek mindenképp meg kell történni. Úgyis rámfér a gyakorlás…
- Figyelj… - kezdtem lassan, majd tétován közelebb léptem hozzá s szinte félénken megérintettem a karját. – Ne haragudj azért az előző kis… malőrért… nem volt szándékos. Nem akartalak megijeszteni… egyszerűen rossz napom van és ez általában igy… - elaharaptam a mondatot. Az egésznek az lett volna a lényege, hogy a) megnyugodjon egy kicsit; b) ne higgyen valami dühöngő őrültnek… hát az utóbbit akár le is huzhatjuk ezzel a kijelentéssel. Hozod a formád, Pulse… tényleg. – Szóval semmi személyes vagy ilyesmi, egyszerűen rosszkor találkozunk.
Mondandóm végén hátráltam egy lépést, megszakitva ezzel a testi kontaktust is s legszivesebben megfordultam és elrohantam volna… de lám, az egyik fentebbi kijelentésemmel áthúztam ezt a lehetőséget. Most kénytelen leszek vele tartani a toronyig és semmitmondó, lehetetlen témákról beszélgetni…  és hát én meg a semmitmondó témák, az pont nem egy jó párositás. De ha ez, akkor…
A meglepettség ezúttal az arcomra is kiült, ebben biztos vagyok. Nem hittem volna, hogy felteszi ezt a kérdést… legalábbis az előző látványos rémülete után biztosan nem. Szerintem tudja, hogy Amandával vagyok, hiszen… hát a Griffendélben talán mindenki tudja, feltűnhetett nekik a szembetűnő változásom. De akkor…? Mit gondol, ha a szerelmemnek nem mondom el, akkor majd neki igen…?
Egy mosoly kúszott az arcomra. Nem az a halovány álmosoly, nem is olyan telipofás ragyogás; jellegzetes félmosolyom villant fel.
- Miért is ne…? – morogtam csak úgy magam elé, majd ismét felpillantottam a lány szemeibe, közben azon morfondirozva, hogy még a nevét sem tudom. – Hát… leginkább a múlt. Valamennyit tudhatsz róla, belőle… ha másból nem, de az eddigi életstilusomból biztosan le tudtál szűrni pár dolgot. Lehet, hogy egó, de nem hinném hogy nem ismersz legalább néhány történetet… - szemeimben pajkos fény csillant fel. Nem, nem voltam büszke a múltamra… de elégedettséggel töltött el, hogy minden második diák tudott rólam valamit. Régebben az is, hogy minden második diák tartott tőlem… de ez már a múlt. – Már más vagyok… azt hiszem. De kisért, állandóan megtalál… és ilyenkor jobb a magány. Most is ezt kerestem, de pont sikerült belefutnom valakibe.
Hát… ez igy elég ködös. Nem volt az én stilusom ez a fajta beszéd; ez a mondani valamit, ami leginkább semmi… hát na, elég szánalmas varriációja az ajaklebegtetésnek. És… most mégis. Ha tovább faggat, valószinűleg kaphat konkrétabbat is, de… valamiért igy esett jól most.
Ez van.

Hát igen. A Roxfortban nem valami elterjedt fegyver az ököl, de aki muglikkal körülvéve nő fel, látott már pár puszta kézzel, majd esetleg lábbal lebonyolított viadalt. Hát igen, Whiting Bay-ben a városka menő srácai gyakran kapnak össze ilyen-olyan apróságokon, vagy komolyabb dolgokon is, hiszen a muglik között is, ahogy a varázslók világában is, mindig alaposan elkülönül a szegény és a gazdag réteg. Konfliktusok vannak itt is, ott is, bár az itteni kicsit veszélyesebbnek mondható, hiszen agresszivitásában jóval meghaladja az ottaniakat. Néhány gyermeteg verekedés serdülő srácok között és vérre menő háború – hát, van különbség. De miért is filozofálok itt ilyen tőlem annyira távol álló dolgokról? (Vagy annyira nem is áll távol?...) Hm. A Roxfortban az ember pálcát ránt, ha valami nem tetszik. Na, mondjuk nálam ez a reflex még nem fejlődött ki, mert sokszor van úgy, hogy haragban állok a pálcával. De az iskola nagy része az én tudásszintem fölött áll, ők valószínűleg nem szoktak veszekedni a pálcájukkal, amikor rosszul sül el egy bűbáj. Mondjuk a pálcám nekem sem gyakran szól vissza, de az már igazán másodlagos. Ökölharcot még talán nem is láttam az iskolában. Párbajt? Na, azt már igen! És ezzel a hosszú filozófialánccal arra akartam kilyukadni gondolataim között, hogy a pofon a Roxfortban olyan ritka, mint a mágikus színezés nélküli fehér holló. Hogy ne döbbennék le, amikor a folyosón hirtelen majdnem kapok egyet?

Damien már percek óta nem úgy néz ki, mint aki akár csak gondol arra, hogy mégiscsak odasózhatott volna. Éreztem, ahogy a feszültség még vibrál a szavaiban, de az már szerintem nem nekem szólt, hanem saját magának. Bizony, ez nem valami nagy megszokott viselkedés, bár ha az ember arra gondol, hogy Damien Pulse áll előtte, aki elől még egy éve szinte menekültek a diákok, hm, annyira nem meglepő a dolog. Persze tartom a véleményem, hogy ha valaki mással ejtem meg ugyanezt, kanárivá változtat, mielőtt azt mondanám: „gól“. Ha ezt az eshetőséget is a mérlegemre veszem, akkor kifejezetten jól jártam Damiennel, főleg, mivel egy hajam szála se görbült. Igen, erről az oldaláról nézve a dolgokat könnyebb lazán elmosolyodnom.
Na persze, ez még csak egy gyengébb verzió, de nem akarok egy hirtelen változással, radikális százvattos vigyorral ráijeszteni Damienre. Már így is úgy látom, nincs valami jó napja. Nem ismer, nem várhatom el, hogy elképedés nélkül tűrje a hülyeségeimet. Pedig arra a mostani helyzetben igazán a legkevesebb szükség van, hogy pár váratlan megnyilvánulás miatt még ő maga rettenjen meg attól, akit majdnem pofonvágott. Nem, nem, megértő leszek. Legalábbis megpróbálok lenni. Elvégre... én kalamajkáltam össze ezt az egész szituációt! Erre még ő akar bocsánatot kérni. Hát, ahogy így vizsgálgatom és méregetem a véleményeimet és tapasztalataimat, Damien nem csak kinézetben és erőben, de lelkileg is az undok Benjamin ellentéte. Ez félig kifejezetten örömmel, félig halvány félelemmel tölt el.

Igazán igyekszem most már vidám és természetes lenni. Kár, hogy nem vagyok jó színész és a ledöbbenés első pillanataiban nem tudtam olyan tökéletesen megjátszanom magam. Persze, most már nincs szükség színjátékra, őszinte megkönnyebbüléssel dobom le a párkányra a könyvtoronyt. Csevegő hangú felszólalásom után persze a falba verném a fejem, dehát mindig hasonlóan reagálok, ha feszültnek látok egy helyzetet. Kimutatom, mennyire nem vagyok épeszű. Erre mindenki kiröhög. De feloldódik a hangulat, nem? Bár, lehet, hogy ebben a szituációban most másféle módszert kellett volna alkalmaznom. Sebaj, nem gátlásaimról vagyok híres, és nem tagadhatom meg a saját nevem és hírnevem! Megingó magabiztossággal ugyan, de kitartóan mosolyogva pásztázom a fiú arcát. Viszont akármennyire vagyok merész és minden lében kanál, nem mondom, hogy nem rezeltem be egy kicsit, amikor a fiú megszólalt.

Karba fontam kezeim, és oldalra billentett fejjel vártam, hogy mi következik. Közben szüntelenül mosolyogtam, pillantgattam körbe és pislogtam a griffendéles torony irányába, így a fél kastélyon keresztül. Persze nem kellett tartanom semmitől, Damien ugyanolyan „öö“-kkel meg „izé“-kkel tűzdelt mondatot nyögött ki, mint én szoktam, amikor hirtelen belecsöppenek valamibe, és elsőre még nem tudom magam kivágni belőle. Amint ezt a rám is kifejezetten jellemző vonást felfedezem a fiúban, felbugyborékol bennem a buzgó rokonszenv. Na jó, azért attól nem kell tartani, hogy megalapítom vele a NeJuSz Klubot, azaz a Nem Jutsz Szóhoz Egyesületet. Azért ennyire nem vagyok elvetemült. Egyelőre legalábbis biztosan.
- Az... szuper! – bólogattam, híven utánozva a lelkes Anyt. Széles mozdulatot írva le, lazán leeresztem magam mellé karjaim, majd megpördülök a tengelyem körül, hogy vágjak egy grimaszt az ablaknak. Persze utána gyorsan megigazgatom a könyvrakást, hogy értelmet nyerjen a mozdulat. Ahogy mögöttem újra megszólal Damien, hogy „figyelj“, gyorsan visszafordulok, egyik tenyeremmel nekitámaszkodom a párkánynak és elkezdem pásztázni a cipőm orrát. Ilyen pózba rakom magam, amikor figyelek, de egy csúnya pillantást suttyomban küldök a fiú keze irányába, amellyel az előbb majdnem megismerkedtem közelebbről. A tőlem egy bő fejjel magasabb háztársam arcára emelem végül a tekintetem, és megeresztek egy suta mosolyt.

Igen, gondoltam, hogy valami hasonló jön. Tudtam én, hogy csak ideges! Hogyne lenne az. Rossz napja van. Persze én ennek a tüneteit már elsőre felismerem, volt már dolgom a helyzettel.
- Ooh, ugyan, semmiség. – legyintettem. - Tudod, amikor én voltam ideges és belémbotlottak, bunyó lett belőle. – tettem még hozzá kajánul, de úgy döntöttem, a részletektől megkímélem a fiút. Tudom, hogy nagy a szám, de nem kéne minden apróságot kikotyogni... Utólag mindig hülyén érzem magam, az az igazság. Még szerencse, hogy tizenhat év alatt sikerült megbékélnem a hasonló helyzettel. Amúgy nagyon remélem, hogy ez vigasztaló volt, de ha nem, végülis az se baj.

Ekkor félpercnyi intenzív önviaskodás után rákérdeztem, mi nyomja a fiú lelkét. A reakció olyan volt, amilyet abszolút nem vártam. Arra gondoltam, hogy Damien majd fölényesen vagy lenézően, esetleg szenvtelenül annyit mond: „te ezt úgysem értheted“, vagy minden őszinteség nélkül rávágja, hogy „á, semmi“. Ehhez képest, amikor kimondtam az ártatlan kérdést, a fiú arcára legelőször is kiült a tökéletes meglepetés. Most mit csodálkozik ennyire? Néznem kellett volna, mint egy kuglibábu és csevegni az időjárásról? Az annyira semmitmondó és fantáziátlan lett volna. A túl merész kérdések általában mindig az én számból hangzanak el, és ezt a fonalat nem akarom elveszteni. Ha nem felel, nem felel, nem dől össze a ház. Olyankor nem nyomja a lelkem, hogy nem próbáltam meg. (Te jó ég, én még most is a saját lelkem miatt aggódom?...-.-)
Szinte biztos voltam benne, hogy egy ilyen kérdésre nem kapok választ. Túl személyes, én pedig épp csak összefutottam a sráccal. Az ilyesmit az ember csak a legjobb barátjával osztja meg, sőt, néha még azzal sem. Biztos vagyok benne, hogy Damiennek volna kinek kibeszélni a bajait, hiszen vannak nagyon jó barátai. Viszont a kibeszélné őket, akkor nem futottam volna vele össze ilyen állapotban, ilyen vérmérséklettel és feszültséggel...
Nem, egyáltalán nem számítottam arra, hogy kapok választ. Jóformán csak azért kérdeztem, mert gyötrött a dolog, és az én lelkemen már az is könnyít, ha csak a kérdést kiadom magamból. Úgy legalább könnyebb beletörődni, hogy a felelet nem tartozik rám. Na meg azért is, hogy legalább egy normális kérdés törje meg a csendet, ne egy agyatlan diskurzus a zuhogó esőről.

Ám a fiúnak megint sikerült meglepnie: ahelyett, hogy elütte volna a dolgot, belefogott a válaszba. Azt hiszem, az én arcomra meg ekkor ült ki a tökéletes meglepetés. Igyekeztem gyorsan letakarítani a képemről, hogy teret adhasson a kíváncsi arckifejezésemnek. Nem kis örömömre időközben a fiú arcára is kiült egy félmosoly, amelyet mindenképp biztató jelnek véltem.
- Dehogynem ismerek – dörmögtem az orrom alatt, a távoli folyosó végét fürkészve. Gyorsan vetettem egy pillantást a fiúra, és amint tudatosult bennem, hogy ezt talán ő is hallotta, lekaptam a tekintetem a cipőm orrára. Többet nem szakítottam meg a monológját, és gondosan ügyeltem, hogy elkerüljem a zöld szemek pillantását. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy Damien finoman megnyomta az utolsó szót. Talán akaratlanul, talán szándékosan. Az utolsó két mondata szokatlanul élesen csengett ott a fülemben. …és ilyenkor jobb a magány. Most is ezt kerestem, de pont sikerült belefutnom _valakibe_.

- Öö... ha magányra vágysz, én... már itt sem vagyok! – szólaltam meg remegő hangon. Gyorsan megfordultam, és kapkodva megpróbálkoztam azzal, ami lehetetlennek tűnt: a kezembe pakolni a rengeteg nehéz könyvet. – Tényleg... örültem... meg minden... – hadartam közben zavartan. Sajnos úgy terveztem, hogy az indulásom gyors lesz és pergős, és mire a fiú feleszmél, már a folyosó közepén járok, csakhát, a könyvtornyot mozgatni nem olyan könnyű. Megismételni pedig azt a látványos bravúrt, amivel egész társalgásunk apropóját okoztam, semmiképpen sem akartam. Igazából pedig szívesen faggattam volna még... Talán valahol azt reméltem, hogy visszahív vagy valami... Úgy tűnik, az ósdi kötetek oszlopa megmakacsolta magát. Hogy is van az a varázsige, amivel úgy lehet levegőben röptetni tárgyakat?... Valami loco... Kétségkívüli, hogy _így_ már nem volt valami jó a helyzet. Végülis megtehetném, hogy megkérdezem Damient, vagy megkérem, hogy segítsen, de azt már valahogy a tökéletes lebőgéssel társítottam volna. Tovább folytattam tehát vacakolásomat a tanszereimmel, és továbbra is ádáz küzdelmet vívtam, hogy a karjaimba tornászhassam az ingadozó tornyot.

-// Harry-nek//-

Ütemes lépteimet lágy szellő kísérte, ami itt-ott belekapott rakoncátlanul vállamra omló fekete tincseimbe. Más esetben céltalan bolyonganék az ódon kastély jól ismert falai között. De nem. Most nem. A napközbe tágas napfényben fürdő folyosó népes sergének nyoma sem volt. Egy teremtett lélek, ha sok, de most még annyi sem volt itt. A hatalmas ablakok üvegén még be-beszűrődött a nyugvó nap fénye. Kimérten odasétáltam az egyik párkányhoz és szórakozottan figyeltem a vörös pírba burkolózó égitestet, míg lustán alá nem bukott.
Avatatlan szemek számára egy átlagos érmét húztam elő zsebem mélyéről. Igaz most nem változtak rajta a számok, mégis jelentőségteljesen szorítottam markomba. Fontos volt számomra a DS. Talán fontosabb, mint legtöbbünknek, hisz nekem nem a kalandvágy és még csak nem is a kíváncsiság volt az, ami miatt beálltam. Korántsem. A szívem vitt oda, az kötelez a harcra. És ugyan ez vezetett ide is ezen az órán. Harryt vártam.
Nem késett hisz szürkületet beszéltünk meg, és épp hogy csak eltűnt a nap a rengeteg fái között. Mostanság nem nagyon találkoztam vele négyszemközt, talán a Főnixszálláson töltött nyaram keretei között beszéltünk utoljára érdemleges dolgokról. De most muszáj volt. Hosszú idő után újra jelentkeztek a látomásaim és más nem érthetett meg. Vikivel már rég nem tudtam ilyesmiről beszélni. De Harry más volt. Ő szintén szenvedett hasonló vízióktól.
Látomások… Fel derengett pár momentum és a bevillanó képek következtében az eddig párkányon nyugvó kezemen megfeszültek az inak, és a vékony finom újjak erővel ráfonódtak a fa aprólékosan kidolgozott ívére. Ha a relativitás határai engednék, valószínű, hogy akkor és ott abból a fából víz fakadt volna. De így csak az ujjaim fehéredtek el a görcsös szorítástól.
Kiskorom óta küzdök hasonló álmokkal és azok nyomán kísértő képekkel, és meg tanultam őket kezelni. Mély levegőt vettem, és sajgó kezem lassan a farmarom zsebébe csúsztattam, és vártam az érkezőt.


// Most meghazudtoltam magam, a terjedelmet illetően hisz ez elég rövidre sikeredett, de valahogy nekem így lett kerek egésssz. :D//

Már megint kivel hozott össze a sors...?
Ez a lány, ha nagyon enyhén szeretnénk fogalmazni, akkor is furcsa volt, az erősebb változó pedig kivülesik a szalonképesség határain, méghozzá nem kevéssel. Részéről az emberi normákat követő viselkedés ott lezárult, hogy megilyedt a felé lendülő kéztől... ami pedig ezek után következett, az felért magával a káosszal, de legalábbis az abszolút kiszámithatatlansággal. Hirtelen hangulat- és témaváltások, követhetetlen mimika és szóáradat... bah, ez kellett nekem még most ma. Amikor az ember a pokolra kivánja a világot, akkor az visszavág. Igy vagy úgy, de kirója a kijáró büntetést... és az előzetes felmérések alapján én most kaptam meg. Előbb, mint várható volt... és súlyosabbat, mint ami várható volt. Fejldőne az isteni intézmény...? Nem, nem valószinű; inkább csak a balszerencse. A felsőbb hatalom tevékenységei és fejlődési tendenciája még mindig csak nulla alatti számmal mérhető.
Node vissza a jelenbe, avagy mégsem annyira... szóval adott egy lány, akinek tulajdonképpen még a nevét sem tudom; adott egy idióta szituáció, ami majdnem elvéresedett... és adott a végkifejlet, miszerint itt állunk egymással szemben és ahelyett, hogy valami semmitmondó témáról beszélgetnénk, olyan dolgokat közlök vele, amikről még Greg és Amanda sem igazán tudnak. Persze, valami halovány fogalmuk lehet róla, de semmi konkrét... és azért elég groteszk, hogy valamit, amit a szerelmemnek és a barátomnak nem mondook el, azt pont egy vadidegen személy elé tárom, még ha nem is teljes valójában. Bár... ha jobban belegondolok, az efféle kapcsolatépités nem is áll annyira távol tőlem. Először Greg, de ő inkább kényszerből... bár az jól sült el, tény. Később Viki... hát ő azóta már a múlté, legalábbis az a valója, akit megismertem... s végül Amanda; ezt a kapcsolatot nem kell tovább ragozni. Lehet, hogy ez valamilyen morbid, tudatalatti kényszer nálam? Végülis... de miért pont ő?
Ez már megválaszolhatóbb kérdés, legalábbis teória van rá. Annak ellenére, hogy furcsa, kiszámithatatlan, zavarba hozó és egy kissé zakkantnak tűnik… mégsem az ellenszenv, sokkal inkább a szimpátia volt a domináns érzés bennem. Furcsa, hiszen… hát mondjuk ki őszitén: eddigi életem folyamán soha nem kedveltem az ilyen és ehhez hasonló bohócokat, sőt… s most, ebben a depressziós pillanatomban mégis nemhogy nem zavartam el e faj eme jeles képviselőjét, de még pozitiv érzéseket is viseltem az irányában! Hát Damien, te sem vagy már a régi… bár tény, nem is akarsz az lenni. Jobb ez igy… De lényeg a lényeg: pillanatnyilag egyszerűen élveztem a társaságát, aztán majd meglátjuk mit hoz a holnap vagy a pár perc múlva.
Igazából nem hittem volna, hogy egyáltalán reagál erre a röhejes mondatra, amiről süt, hog az imént lett kitalálva, de ismét melepett, mert megtette… sőt, mondhatjuk hogy duplán megtette: még az enyémnél is gyengébb választ produkált, miközben olyan idiótán bólogatott, hogy ettől a gesztustól máskor biztosan a szőr is felállt volna a hátamon, mint ahogy a megpördülős manővertől is, amiről nem lehetett eldönteni hogy céltalan volt-e vagy sem… de az alapján, amit eddig láttam belőle, nagyjából biztosra vettem az első varriációt. Persze, a könyveket meg kellett igazitani – már túl stabilan álltak a párkányon, valóban.
- Csak nem egy hozzám hasonló…? – az egész mondat nem volt több suttogásnál és végig sem lett mondva: nem akartam megbántani. De lényeg a lényegben, a bocsánatkérés megtörtént… könnyebb volt mint legutóbb s az eredmény is pozitv; mi többet akarhatna egy magamfajta amatőr? Hát igen, ha más nem is, de a lottó varázsvlágbeli megfelelőjének a megnyerése illetve a halálig tartó boldogság fel lett volna tüntetve… de azért maradjunk a realitás határain belül, azaz: elégedjünk meg azzal, ami van… esetünkben nem más, mint egy sikertelen pofon, egy sikeres bocsánatkérés… és úgy általában, a vért elkerülő kijövetel ebből a szituból. Csupa pozitiv tényező.
Látszott rajta, hogy meglepődött… hát igen, a rólam terjengő hirek és pletykák alapján nem arra lehetett kövekteztetni, hogy most hirtelen kitárom a lelkem kapuját s folyóként fog kirobogni belőle az összes gebasz, ami nyomja… pedig pont ez történt, még ha csak nagy vonalakban is. A monológom közepén elhangzó félmondat egy pillanatra megállitotta a szófolyamot s kiteljesitette a vigyort a képemen, de utána további megszakitások és váratlan események nélkül folytatódott. Csak akkor döbbentem rá a hibámra, mikor már kimondtam az utolsó szót… illetve még akkor sem, csak a lány reakiciója volt az, ami egyáltalán előcsalta belőlem azt a gondolatot, hogy itt bizony valami nem stimmel. Kellett pár tizedmásodperc, mire rájöttem, hogy mi lehetett az oka ennek a hirtelen témaváltásnak; egy újabb töredékszekudom alatt elküldtem magam érte a jó oda meg még azon is túlra… utána pedig valami olyasmit produkáltam, amivel magamat is megleptem. Legalábbis ez volt az első gondolat… utána már helyesnek tartottam. Mind mindent, amit valaha elkövettem.
- Hé, várj, nem úgy gondoltam… - kezdtem tétován s tettem felé egy lépést, szemeimmel először a hátát bámulva… majd e tekintet feljebb emelkedett a hirtelen megingó könyvkupacra. – Ne te, ne! – tört ki belőlem önkéntelenül a nem éppen modern neveltetésem, ahogy két gyors lépéssel mellette termettem s felnyúltam,  megállitva ezzel a könyvekből épitett plafonkarcoló vészes kilengését és ennek az esetleges következményeit. Ha ez valakinek a fejére dőlne, igy ránézésre elég súlyos problémákat okozhatott volna odabent…
… ha még lehet ennél nagyobbat, fordult meg a fejemben oldalra pillantva.
Amikor a könyvkupac ismét bombabiztosan meredezett az ég felé, eltávolodtam tőle egy lépéssel… s ez pont egyel volt kevesebb annál, mint amennyit a mentőakció berkein belül megtettem felé. Hogy miért…? Hát ez egy érdekes kérdés, leginkább magam sem tudom. Ami biztos, hogy a fentebbi kijelentésemmel sikerült megbántanom, mégha akaratlanul is… nem mondom, hogy nem volt benne egy fikarcnyi negativizmus sem, de inkább ugratás jelleggel került bele, mint halál komoly, sértő célzattal. Félreértette… habár itt joggal jöhetne a kérdés, hogy ő értette félre vagy én adtam elő rosszul? Ez sem fog kiderülni soha, lévén más fültanú nem nagyon akadt a közelben… de talán nem is számit annyira. Sőt, teljesen lényegtelen. A helyzet mérlege tehát… még jóformán túl sem léptem az előző bocsánatkérés sikere feletti örömömön, már jöhet is a következő. Ezaz Pulse, ez vagy te. Hamisithatatlan, utánozhatatlan.
- Hé, ne szivd mellre, csak ugrattalak… - ezúttal lazábbra vettem a figurát, meguntam a hivatalos hangvételű baromkodást. Bizonyos tekintetben a bizalmamba fogadtam őt s ezen a ponton túl valahogy nem fűlött a fogam ahhoz, hogy eldaráljak egy ’’neharagudjhogymegbántottalak nemvoltszándékos’’ –szerű sablonszöveget, hanem inkább a közvetelenebb hangnemet és szóhasználatot részesitettem előnyben. A gondolatok megint későn érték utól a tetteket: ha nem mugli-születésű, akkor kicsi az esélye, hogy megérti a mondat lényegét és innentől nem vehettem biztosra semmit, lévén a származásáról pedig semmit nem tudok. – Tényleg csak vicc volt, semmi több. Nem eszek embert, bármilyen gyakran hallani is ilyen pletykákat…  – megpróbáltam kedvesen elmosolyodni eme gyenge poén-kisérleten, de belső szemlélőként nem tudhatom, hogy annak a bizonyos határvonalnak az őszinte avagy az erőltetett felére sikerült beesnem; természetesen reméltem, hogy az előbbi… viszont a ’’poén’’ minőségéből kiindulva valószinűleg nem. Hát mindegy; ez van, ennyi jutott, legyen elég.
Igazából újra megleptem magamat, vagyis inkább az érzéseim leptek meg engem. A nyakamat… hát azt talán nem, de feltenném az egyik olyan végtagomat, amiből kettő van, hogy alapesetben halálosan unszimpatikus lett volna nekem a lány ezzel az idióta stilusával, a kiszámithatatlanságával és főként a mindenlébenkanálságával… s most valahogy mégsem. Sőt. Amikor le akart lépni, akkor az első gondolatom egy kategorikus ’’nem’’ volt, de végül ezt nem kellett szóvá tennem, mert a könyvkupac levette a nyakamról a hurkot s sikerült maradásra birnom, egyenlőre. És ez örömmel töltött el.
A gondolataim sebesen cikáztak, természetesen a miértet keresték, illetve arra a választ. Ami… hát nem első pillantásra, de mondjuk harmadikra leszűrhető volt, hogy ez a lány simán el tudna varázsolni, ha hagynám neki; ugyanakkor az is, hogy nem fogom megtenni. Boldog vagyok Amandával s nincs szükségem senki másra… de mondhatnék akár semmit is, gondolván a konfliktushelyzetekre. Most minden olyan szép, olyan idilli… tehát ez a lehetőség kilőve. Akkor vajon miért ragaszkodom a társaságához? Miért nem hagytam hogy elmenjen, mitöbb, miért nem küldtem már el régen a bánatba…? Jó kérdések ezek és fontosak is lennének, de sajnos beleesnek a ’’kettőt és könnyebbet’’ kategóriába, azaz nincs rájuk válasz. Legalábbis én nem tudom.
- Nahátakkor… - szólaltam meg a röpke szünet végeztével. Arcomra ismét kiült a félmosoly; ez már rosszat, de legalábbis kellemetlent sejtetett… - Kezdjük ott, ahol kellett volna. – ismét egy töredékmásodpercnyi hatásszünet, majd váratlanül előrelépek s kezet nyújtok felé.
- Szia, Damien vagyok.

A Nagyteremben elköltött igencsak kiadós vacsorát követően a trió oszlopos tagja úgy döntött, kicsit visszavonul a szobájába, és magányosan tölti azokat az órákat, amelyek alatt Ron Prefektusi teendőit végzi Hermionéval egyetemben, és talán kézen fogva is. Micsoda remek álca, csak érthetetlen, miért is teszik tulajdonképpen. Mindenki számára annyira egyértelmű a kettejük között lévő megfoghatatlan valami, mint az, hogy a Gringottsban koboldok dolgoznak, vagy az, hogy a Fúriafűz darabokra zúzta a Weasley család elvarázsolt autóját évekkel ezelőtt.

Merengéséből aztán éppen barátja zökkentette ki azzal, hogy egy olyan embereset ütött a vállába ökölbe szorított kezekkel. A fejet támasztó kéz kimozdult a helyéről, amely miatt Harry feje kicsit megzuhant. Természetesen a reflexek azért tartották azt a pillanatnyi kiesést követően, de meglepő volt a dolog. A bal váll pedig igencsak megsajdult.
- Persze, igen!
Válaszolta, mintha tudta volna, hogy asztaltársai eleddig miről is beszéltek…pedig fogalma sem volt róla. Elmerengett, az utóbbi időben egyre többször…de ez most a jobbik eset volt, főleg, hogy barátairól elmélkedett. Napok óta nem tört rá az a furcsa érzés, mintha valaki turkálna az emlékei között. Olyankor mindig megfeszültek az izmai, látni lehetett rajta, hogy erőlködik, mintha küzdene valami ellen, amiről nem is tud. Nyakának erei kidagadnak, és elkapja valami borongós, vad hangulat. Azokban a percekben soha nem önmaga, és mégis. Képes az apró dolgokból is nagyot faragni, és ami a legszörnyűbb, ha a éppen egy erősebb valami tör rá, akkor még a barátaival sem rest vitatkozni, esetlegesen megbántva őket faképnél hagyni, minden szó nélkül. Tudja, hogy rettenetes, amit tesz…de egyszerűen nem tud tenni ellene, ott és akkor nem. Kell pár pillanat, perc, amíg kitisztulnak a gondolatai, mire tudja, hogy újra egyedül van odabent.

Az asztalnál mellette ülők fura tekintetéből tudta, hogy az adott válasz nem volt éppen megfelelő, tehát nem trafált bele, amibe az esetek nyolcvan százalékában igen. Erőltetett mosollyal hordozta végig tekintetét a többieken, majd a táskájára pillantva szólalt meg.
- Akkor odafent, takarodónál!
Felkapta a cókmókot, majd még egy mosolyt küldött Mio és Ron felé, jelezvén, nincs semmi baj, csak kicsit fáradt.
- Sziasztok!
Köszönt el bátorítva őket, mert látta az aggódó tekinteteket a szemekben…aztán megindult a hálók felé.




Ahogyan a Griff villámhomlokú tagja kifordult a folyosón, egy papírrepülő lebegett elé, majd hajtogatódott szét, és hullott a már kitartott tenyerébe. Először meglepődötten tekintett körbe a folyosón, vajon kitől érkezhetett. Vajon Malfoy és csürhe brigádja rajzolt neki ismét valami nevetséges, és nem utolsó sorban gyerekes dolgot, avagy valami másról van szó. Minthogy a közel öt, tíz perces fixírozást követően nem lelt rá a Mardekár pribékjeire, megemelte a meglehetősen gyűrött papírost, majd rávetette a tekintetét. Írás, egy levél, amelyben Amanda kéri, hogy találkozzanak, most…fontos, kiemelve és aláhúzva.

Összegyűrve galacsinná a levelet dugta azt talárja zsebébe, majd indult meg az írott helyszínre, hogy megtudja, a lány, akivel már olyan régen beszélt, vajon mit is szeretne tőle. Egy DS tagról volt szó, ráadásul egy olyanról, aki igencsak tehetségesnek mutatkozott, mi több, volt jó pár olyan varázslat a tarsolyában, amellyel alkalomadtán majd segítheti a többieket.

A folyosók végtelen labirintusában történő bóklászás nem tartott túlzottan sokáig…ráfordult arra a szakaszra, ahol háztársának lennie kellett. Harry megtorpant, noha jó pár lépés választotta el őket egymástól, az rögtön észrevehető volt Amanda tartásából, és arcának vonásaiból, hogy feszült, valami nincs rendben Vele. Mély sóhaj hagyta el az ajkakat, ő is sokszor érzi így magát. Megindult, lassú léptekkel…odaérvén ledobta a vállán henyélő táskát a földre, majd ülepét az egyik ablak párkányának vetve tekintett először Amandára, és utána a földre. Nem akarta bántani azzal, hogy méregeti, amikor ilyen frusztrált állapotban van.
- Szia!
Köszöntötte csendesen, majd ezt követően emelte meg ismét tekintetét…de csak annyira, hogy a Griffendéles kezeiben megpillanthassa a pénzérmét.
- Tudok segíteni, látom valami nyomja a lelked.
Noha látta…érezte is…megfogták az ilyen érzések, egyszerűen csak tudta, ha valakivel gond van a közelében…

-// Harry//-

Ismételt mély lélegzet hagyja el tünékeny halovány páraként ajkaimat. Próbáltam gondolataim örvénylő tengere közül száműzni azokat, amiknek akkor nem volt helye. De mondhatni hiába. Kémleletem az ablakon túl elterülő világot, de nem volt az igazi. Nem ugyanazt láttam, mint rég. Valahogy idegennek tűnt mióta Vikivel kapcsolatos kétes gondolatok uralják elmémet. Bizarr, mert ő volt az egyetlen eddig, akire vakon rábíztam volna magam. De most… Most hamarabb mennék Malfoyal kettesbe a rengetek fái közé. Főként azért mert Dracot gond és lelkiismeret-furdalás nélkül kiátkoznám a birtokról, de vele ellentétben Vikire képtelen lennék pálcát emelni kivétel, ha nyomós okot ad rá.

Tekintetem hiába meredt kifelé, a szemem sarkából észleltem egy alak közeledtét. Talán az iménti gondolatok hatására, talán csak ösztönből, de annyi biztos, hogy villám gyorsan fordultam a közeledő felé és az eddig farmerem zsebében nyugvó jobbommal megmarkoltam, de elő nem vettem a benne rejlő pálcámat. És szükség sem volt rá… csak Harry közeledett. Halovány megkönnyebbült mosoly húzódott alig láthatóan ajkaim szegletére.
Reméltem nem látta az előtte pár perccel játszódott jelenetet. Gyűlöltem, ha valaki sebezhetőnek lát. De halk köszönése és kimért mozdulatai egyértelműen a másik irányba döntötte a mérleg serpenyőjét. Észrevette, hogy feszült és ideges vagyok… látott, de már mindegy tulajdon képen ezért hívtam ide.

- Szia! * Köszöntem a tőlem megszokott határozottsággal, de sokkal inkább kedvesen, mint tárgyilagosan.* Nem szegezte rám a tekintetét, és bár nem mondtam nagyon hálás voltam érte. Adott lehetőséget arra, hogy összeszedjem magam és ezt kihasználva visszazökkentem szokásos mivoltomba és magamat meg nem szégyenítve beszélni kezdtem.
- Bocs, hogy csak így rögtönzötten levéllel üzentem, de valahogy nem volt kedvem a többiek előtt magyarázkodni, hogy miért is ilyen fontos most veled beszélnem. * Magyaráztam egy huncut fél mosollyal, ami egyenlő volt azzal, hogy eme kastély sokat látott falai között soha semmi nem marad titokban.*
Éreztem, hogy meg akadt a szeme a kezemben nyugvó érmén, így hófehér keskeny ujjaim között játszani kezdtem, vele, mint egy palástolva az igazi okot, amiért előkerült megszokott helyéről a nadrágom zsebéből. Az álcázottan megszokottnak tűnő mozdulat sor után nemes egyszerűséggel eltettem. Egy jelentéktelen apróság csupán, a jelen helyzetben és nem erről szerettem volna beszélni. Miután átvetette lábait a párkányon, én is követtem példáját. Még egy utolsó pillantás a tavasz nyomait hirdető fákra és az őket fokozatosan bekebelező sötétségre majd hátamat a falnak támasztva egy könnyen mozdulattal felszökkentem az ablakba Harry mellé. Bár végtagjaimat nem vettem át a párkányon lévén nem lett volna túl nőies mégis jobban érzetem magam így vele egy szinten.
Csend… egy cseppnyi jóleső töretlen csend… és kivételes módon ő törte meg. Eme pillanat alatt újra magam elé meredtem, de ez a szempillantás elég volt arra, hogy csak egy foszlányt fogjak csak fel a fiú kérdéséből.
- Mi- Micsoda? * Kérdeztem újabb ezúttal zavarodott mosollyal, de valahogy éreztem, hogy a lelki állapotom és a tőlem meg nem szokott viselkedésem sajátos egyvelegével lehetett kapcsolatos a kérdés. Így gyorsan rá vágtam*
- Nincs semmi baj. Illetve baj az éppen akad… Mostanság túl sokat gondolkodok és töprengek. Na, de most nem rólam van szó, Akad nálam fontosabb is.

A köszöntést követően a fiatal fiú próbált nem odafigyelni a lányra, legalábbis nem fixírozni őt ebben az állapotában. Senki sem szereti azt, ha kizökken a napi körforgásból, vagy éppen csak rosszabb a hangulata a szokottnál, és akkor ezt még tetézve nézegetik is. Kihívó tud lenni, és csak jobban felhergeli az amúgy is pezsgő kedvtelenséget, szítja az ébredező agresszivitást. Ez afféle íratlan szabály, amelyet sokan megfogadnak, míg mások nagy ívből elmennek mellette…de…a békesség jegyében jobb ilyenkor másféle bámulni, vagy úgy tenni, mintha valahol éppen megakadt volna az ember szeme, mintha valami érdekességet látna, amelytől egyszerűen nem tud elszakadni. Persze gyatra indok, és gyakran átlátható, mégis…a másik valószínűleg rájön a turpiszságra, de jól tud esni az a pár pillanat, és kellően elegendő a gondolatok, a lélek, és az arcvonások rendezésére. Harry ennek fényében jobbára a lábát bambulta, az éjfekete lábbelijén valamiféle mocsokfoltot keresve. Az évszakból fakadóan ez nem volt elképzelhetetlen, így csak remélni tudta, nem bukik le a másik előtt. Mégis, amikor Amanda megszólalt…a hangszín…sejtetni engedte, hogy háztársa egyértelműen rájött a dologra. De nem baj, a szándék a fontos, és benne megvolt. A kivitelezéssel még akadt probléma, de olykor bejön, olykor pedig nem…nem sikerülhet mindenkinek minden az életben.

A köszöntés hangszíne meglepte a fiút, így akarva, akaratlan, de feltekintett, és íriszeit a lányéba fúrva meredt előre. Amanda ahogyan mindig, most is határozott hangon szólalt meg, annak ellenére, ahogyan percekkel ezelőtt még festett, kissé elgyötörten. Igen, a lány erős jellem volt, Harry sokszor elmerengett rajta, hogy talán valamiféle különórákat kellene vennie Tőle…mostanában rá is rájár a rúd, nem ártana egy jó nevelő, aki megmutatja, hogyan kell minden körülmény között erősnek mutatkozni. Elmosolyodott az ezen irányú gondolatain, persze csak haloványan, a szája szegletében jelent meg egy apró görbület. Emiatt az előtte ülő hihette azt is, hogy az Üdvöske örömmel fogadja, hogy egy ilyen erős nő is a DS tagja…elkelnek a jó és határozott emberek, mert sokaknak sokat kell még tanulniuk…de, ezért vannak, és ezért alakultak meg, hogy segíthessenek egymásnak.

Gondolataiból aztán háztársának élcelődős megjegyzése rántotta vissza, mely szerint azért küldött levelet, hogy minél kevesebben tudjanak a találkozásukról. Természetesen, ahogyan az a Roxfort falain belül lenni szokott, ez jobbára azt jelentette, hogy már mindenki tud a kettejük külön beszélgetéséről. Mi több, páran talán már azt is tudják, mi történt, mintha megesett volna a dolog, és már régen véget ért volna.

Aztán megérkezett a kérdésre adott válasz is, amiben szintén nem kellett csalódni. Amanda elterelte magáról a szót, és sejtelmesen előrevetítette, hogy itt valami nagy van kialakulóban. Nem mintha az ő problémája hátrébbvaló lett volna bárminél is…de azzal, amit mondott, és ahogyan tette, felkeltette a fiú érdeklődését. Harry összeszűkítette a szemeit, majd jelezvén kíváncsiságát, ellökte törzsét az ablak szegélyétől. Előre dőlve, két kezével a lábai között támaszkodva a párkányon hajolt közelebb a lányhoz. Az igazat megvallva nem tudta, miért is tette ezt, de valahogyan adta magát a mozdulatsor.
- Fontosabb?
Tette fel csendesen a kérdést, miközben a támaszkodó kezeknek köszönhetően hangyányit előrébb kúszott. Persze nem annyira, hogy az már zavarba ejtőn közel legyen…ez még az egészséges kíváncsiság határát súrolta. Hirtelen minden más gondolat elreppent a fejéből, és csak arra tudott összpontosítani, amit az előtte ülő mondani akart a számára…

|| Damien


- Nem? Vagyis izé... tényleg? ? bukott ki belőlem a kérdés és kissé bambán, valamint nem kevésbé elképedve fordítottam tekintetem a fiú arcába. Mindenféle mozdulatom és gondolatom megszakadt, s egy hosszúnak tűnő másodpercig csak néztem a fiú barna íriszeibe. Szép szemei vannak, ezt mindenképpen meg kellett állapítanom magamban. A könyvrakást viszont már csak félig tartotta a kőpárkány, félig már az én gyenge kacsóimat terhelte, és bizony korántsem volt pihekönnyű. Már éreztem, ahogy a vészesen ingadozó könyvrakás legalsó kötetéről kezdenek lassan lecsúszni az ujjaim, de valamiféle erős kéz ekkor belenyúlt a képbe, és a tornyot nyomatékosan visszatolta a helyére. Funkciójukat vesztett kezeimet először idegesen meglóbálom magam mellett, majd a vízszintesen megtartott, lazán ökölbe szorított jobb kezemre könyökölve balommal nekiállok igazgatni a hanyagul megkötött kendőt a nyakamban. Nem, nem, ez nagyon... durcás. Duzzogós. Nem, ez nem jó. Gyorsan leteszem a kezeim, és kissé összehúzva magam, újabban egy gyengébb kiadású vigyorral próbálkozom meg. Az olyan, amit nem lehet elrontani. Ami mindig bejön.

Most valamit félreértettem volna? Nem mintha nem történne meg, mert elég gyakori dolog, tekintve, hogy az agykapacitásom épphogy megüti az átlagosnak mondható szintet. De ez most igazán nem valószínű! Amikor az ember elkezdi taglalni, hogy mennyire vágyott a magányra, de most mégis le kellett állnia cseverészni egy alig ismert diáktársával, akkor az nyilvánvaló utalás arra, hogy húzzon már el a búsba. Legalábbis eddigi tapasztalataim ezt mutatják, hiszen van dolgom hasonló helyzetekkel. Igen, sokat küldenek el a fenébe, de az én örök naiv és jóságos természetem nem tud haragot tartani. Hiszen nem haragudtam volna én meg Damienre, csak világosan mondja meg, hogy menjek már a dolgomra. Most nem tudom, mit kell megjátszani az udvarias fiatalembert... Bár, igaz, hm, biztos már úgy betréningezte az új személyiségét, hogy kezdi túlzásba vinni. Pedig nálam igazán nem muszáj. Jobban értem én a paraszti beszédet.
Nagy meglepetésemre a következő felszólalása viszont kifejezetten kimerítette az előbb támasztott igényeim. Hé, bátya, olyan laza vagy, hogy menten szétesel...

- Szörnyű humorod van! ? Húzom el a szám, mutatóujjammal vádlón a fiú mellkasára bökve. Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Így utólag nézve, tényleg mennyire nyilvánvaló, hogy csak ugratott! Szörnyen hiszékeny vagyok. Vagy csak idegileg kikészült? Esetleg túlságosan pihent? Hm. És ez mind a vizsgák körüli felhajtás miatt van. (Igen, ezt is ráfogom. Mint minden apróságot az utóbbi hetekben.) Normál körülmények között persze rögtön visszavágtam volna, de komolyan nem fog az agyam mostanában.
- Pedig simán kinézem belőled, hogy embert eszel ? vigyorodtam el szélesen. Teljesen igaz, ahogy így összekuporodva álltam a fiútól alig két apró lépésnyire, és néztem fel az arcára... magasnak és erősnek tűnt. Viszont a dolognak másik oldala is volt... ? Mármint... úgy értem, olyan... nagy vagy. ? Mutogattam hevesen fölfelé. A régen róla terjesztett pletykák ? nem szeretném, ha azt hinné, hogy azok alapján ítélem meg, vagy olyasmi. Igaz, hogy alapjában heves és agresszív természetének egy szikráját épp az előbb tapasztalhattam meg, az utána következő perceket pozitívként is lehetne értékelni. És végülis, nem ütött meg! Na jó, meg akart. De akkor sem azért gondolom róla, hogy emberevő, mert gonosz vagy ilyesmi. Csak... tényleg nagy. Nagy. Pedig én igazán a magasabb lányok közé tartozom.

- Nahátakkor?... ? nyöszörödtem el, amikor azzal az idegesítően vonzó félmosolyával előreküldte a kellemetlen percek hírnökét. Ez már eleve nem jól kezdődik. Vigyorom balsejtő grimaszba fordul, de a ?kezdjük ott, ahol kellett volna? kijelentésre szabályosan elképedek. Any, ne vágj ilyen idióta képet... Mi ez?
Még váratlanabbul ér, amikor Damien előrelép. Ezzel a távolság közöttünk igazán arra a minimumra csökken, amikor még a fiú éppencsakhogy kívül van az intim szférámból.
A köszönésre az első igazán őszinte mosoly kúszik ajkaimra.
- Heló, Any vagyok. ? fogadom el a felém nyújtott kezet, és kezdem magam igazán otthonosan érezni. Egyre szélesedik a mosolyom, és egészen vigyorrá alakul. Ez már nagyon feelinges, és én is ellazultam. Semmi akadálya, hogy egy baráti ölelés erejéig a fiú nyakába boruljak.
Nos, ez a szolid gesztus kicsit lelkesre sikerül, és olyan energikusan ugrok Damiennek, hogy nem csodálkoznék rajta, ha hátraesnénk. De ez esetben a fiú masszív állóképességére bízom magam, és végülis az ő testi épségét is. Hiszen, csak megtart. ^^

A két félmondat és a döbbent - talán ijedt? - arckifejezés nyilvánvalóvá tette, hogy meghallotta a privát kis megjegyzésemet... de hogy miként értelmezhette, azon nem volt időm elgondolkodni: az ominózus könyvkupac beleszólt a gondolatmenetbe s ennek nyomán sürgetőbb teendőm is akadt, mintsemhogy belevessem magam egy ehhez hasonlóan szövevényes gondolatmenetbe. Gondoljunk csak bele, mivan ha eltévedek? Az a rakás könyv mind... áh, inkább ne menjünk bele a horrorisztikus részletekbe. Lényeg a lényegben: a gravitáció ezúttal gyengébben muzsikált, mint Einstein meg az alma esetében s a baleset elmaradt. Hála istennek, teszem hozzá: másse hiányozna, minthogy nekem kelljen felmosni a padlóról újdonsült... minek nevezhetném?
Magam sem tudom.
És nem vagyok biztos benne, hogy végig akarok menni ezen a gondolatmeneten.

Egy rövid bambulás, egy csorba ösvény a fejbeli dolgok között; mindez nem számit az időnek, ami csak telik s telik: már másodpercek teltek el, mire egyáltalán felfogtam, hogy egyenesen a lány szemeibe mered a tekintetem, méghozzá meglehetősen közelről... sőt, zavaróan közelről. No nemmintha engem zavart volna, nem vagyok egy szivbajos alak, de Névtelenke szemmel láthatóan zavarban és talán egy kicsit paprikás hangulatban is volt... bár ennek az okát csak találgathattam. Az egyik lehetőség az volt, hogy a kettőnk közti csekély távolság zavarja; a másik az, hogy kénytelen volt elfogadni a segitségemet; a harmadik pedig az, hogy a dühének egyáltalán nincs köze a jelenlegi szituációhoz. Az eddig látottak alapján ez tűnt a legvalószinűbbnek, viszont nem kecsegtetett túl sok lehetőséggel, már ami a hangulat oldását illeti, szóval kénytelen voltam más alapokra hagyatkozni.
- Remélem bóknak vetted, ezt most annak szántam... - húzódtak mosolyra ajkaim, miközben óvatosan arrébb húzódtam egy fél lépéssel, ezzel ki is szűrve az első két lehetőséget. Úgyfest a szerencse a pártomra állt, mivel a feszültség... hát eltűnni ugyan nem, de valamelyest enyhülni látszott, amikor Névtelenke végül elmosolyodott.

És még a harmatos poén is célbatalált. Bár elsőre felsülni látszott a dolog s már felkészültem önmagam mentegetésére, de végül a leányzó felnevetett s ezzel a feszültség utolsó morzsái is kiröppentek a csukott ablakon. A mentőötlet végül beválni látszott: a közvetlenebb, barátságosabb hangnem megváltotta a világot, de legalábbis a pillanatnyi helyzetet. És Isten látá, hogy ez jó. Gondolom. Szerintem az.
Szavait hallva mosoly kúszott arcomra, gondolván hogy ezt is poénként közli, de... de az utána következő szavadkozás valahogy kérdésessé tenné az egészet s ennek nyomán szemöldököm magasra emelkedik, kérdő kifejezést kölcsönözve még mindg mosolygó vonásaimnak. Egy dolog, hogy én meg a nagyság az két külön fogalom - bár tényleges, hogy hozzá képest minden irányban teljesült eme kritérium -, de egy másik az egész helyzet groteszksége. Én meg az emberevés...? Azért mindennek van határa, álljon már meg a gyászmenet...
... de végül én sem álltam meg nevetés nélkül. Annak ellenére, hogy az a lelkesedés, amivel bizonygatni próbálta, hogy mekkora naaaaagy vagyok, eléggé nevetséges volt, a kacaj mégsem gúnyos, sokkal inkább tiszta s szivből jövő volt. Nevetséges volt, igen, de ugyanakkor... ugyanakkor aranyos s lehetetlenül ártatlan is egyben. Névtelenke vagy burokban az eddigi életét, vagy valami hihetetlenül csodálatos élőlény, hogy sikerült megőriznie eme tulajdonságát ebben a kegyetlen világban... de igazából nem számitott. Tekintetemmel megpróbáltam elkapni az övét s egy félreérthetetlen pillantással a tudtára adni, ha esetleg kételyei merültek volna fel ezzel kapcsolatban, hogy nem akartam kigúnyolni.

A félmosoly kiteljesedett a reakcióját látva, de éppencsak annyira, hogy a helyzet még megőrizze (bal)sejtelmességét. A tekintetem végigsiklott rajta, ahogy akaratlanul is összehúzödott s kettő az egyben meglepetés várt rám. Nem hittem volna, hogy az emberekre még mindig ilyen hatást tudok gyakorolni... azt pedig még kevésbé, hogy Névtelenke ilyen egyszerűen védekezésre kényszerithető. Legtöbbször olyan, mint egy tornádó: mindent visz maga körül... s lám, van egy másik arculata is... kellemes felfedezés. Ez a tulajdonság... olyan emberi. Sokkal inkább, mint a többi, amit eddig láttam tőle.
Érdekes volt lekövetni, ahogy az arckifejezése számos változáson ment keresztül néhány másodperc alatt: ijedtből meglepett, majd döbbent, aztán hitetlen s végül örömteli. Mind-mind emberi tulajdonságok. Hihetetlen.
Egy lelkes kézfogás, majd a lány vigyora egyre-egyre szélesedik... s a meglepetés csak azután következett, hogy a tornádó újra életre kelt s tombolni kezdett: ezúttal egy ölelés képében... ami inkább indult egy jóféle touch down-nak, mint annak ami végül lett. Ha egy kicsivel kevésbké lettem volna szerencsés, mint amilyen abban a pillanatban voltam, akkor biztosan nemtudom megtartani, de még igyis majdnem sikerült pofára esni... ám szerencsére a fizika ismét alulmaradt velem szemben: sem a gravitáció, sem a lendület nem tudott felboritani... csak egy kicsit megingatni.
Igazából... hálát adhatok a felsőbb hatalomnak, hogy ebben a pillanatban nem láthatta az arcomat, ugyanis a kifejezés, ami rajta ült amikor szinte öntudatlanul átkaroltam a vállát valószinűleg felért azzal, amit a degenerált majomember vághat, mikor elrepül fölötte egy helikopter. Nem vagyok az a tipusú fickó, akit könnyű meglepni, de Névtelenkének... akarom mondani, Anynek... ez már sokadizben sikerült s ezutóbbi volt a legdurvább mindközül. Lehet, hogy az én világnézetem a sánta, de szerintem nemszokás egy vadidegent csak úgy átölelni, sőt... Aztán kitudja, lehet hogy... Nem. Nem akarok elindulni ezen az ösvényen...
Arcvonásaim szépen lassan rendeződtek; amig ez be nem teljesedett, addig az ölelés is maradt... még akkor is, ha megpróbált kibontakozni belőle. Végül, mikor ismét a réginek éreztem a pofám zománcát, eleresztettem ''foglyomat'' s rávillantottam jellemző félmosolyaim egyikét.
- Szóval Any, eh ? És mondcsak Any... gyakoriak nálad az ilyen kitörések? - tettem fel a kérdést egyértelműen csipkelődő hangnemben, ugyanakkor nyilvánvalóan nem sértő szándékkal. Igazából fogalmam sincs, hogy hová fog vezetni ez a találkozás...
... de legalább Névtelenke nevet kapott.

                   :: Damien


Nem, kérem. Én ártatlan vagyok! És ezt mindenki tudja. Csak ők úgy mondják: naiv. De én tudom: ártatlan.
Mert én kérem nem vagyok rossz! Pedig sokan mondják rám. Mondjuk a tanárok.
Meg lusta, hülye, visszapofázó, meg ?fogja már be a száját, Miss Awenmore?.
És kíváncsi.
Ooh, azt nagyon.
Az ember sok mindenre kíváncsi, nem igaz? Főleg, amíg még fejlődőben van. Amíg még gyerek. Amíg még iskolás.
Mint én.
Na és tessék, erre is azt mondják, hogy rossz tulajdonság, pedig kifejezetten pozitív!
Ha a felnőtt embereket akarnám erről meggyőzni, akkor most az jönne, hogy ha a tanár nem lenne kíváncsi a tanuló tudására, akkor nem lenne iskolaügy.
Hiszen ha az ember kíváncsi, kérdez. És kérdezni, oh az nagyon jó dolog!
A kérdések fontosságáról az ember egy teljesen átlagos lányának életében regényeket tudnék beszélni! De most inkább, szokásommal ellentétben, visszafogom magam. És ezért oda is írok a magam kis képzeletbeli fejlődés-táblájához egy plusz pontot. Hisz micsoda kuriózum! És még ez is eljött. Vissza tudom fogni magam. És most tagadja meg az ember, hogy létezik a Mikulás! Egyszer még eljön, és talán fog létezni. Nem vonható kérdőre.
Visszakanyarodnék. Kíváncsinak lenni mértékkel jó dolog. És akkor teljesül ki, ha az ember arra a dologra, ami felütötte benne a kíváncsiség nemes érzését, rá is kérdez.
De rá mer-e kérdezni?
Hm.
Kifejezetten kíváncsi lennék, mi játszódik le most Damien fejében. A pimasz fejű ártatlan lelkem nekem, amiatt viszont nem merek rákérdezni. Az olyan bunkó dolog!
Általában pedig jól viselem a bunkó és társai jelzőket. Mert teljesen hozzá vagyok szokva, és ha nagyon vidám kedvemben vagyok, akkor még mélységesen meg is szoktam őket érteni. Hisz olyankor igazuk van. Az igazságot nem szoktam tagadni. Kifigurázni kényelmesebb.
Lételemem, hogy bolondot csinálok magamból. Néha észre se veszem, annyira természetes.
Most azonban nem megy.
Illetve, eddig ment. Így utólag tudatosítottam, máris mekkora bolondot csináltam magamból úgy, hogy észre se vettem. És kifejezetten rosszul reagálok erre a felismerésre valahogy. Ilyen jelenséget még nem tapasztaltam: éreztem, ahogy egy gyenge pír árnyalat kúszik arcom bőrére. És mosolygok. És közben ölelnek.
Hol a vigyor, hol a végeláthatatlan beszédáradat?
Szörnyű. Tisztára átzüllök egy közönséges diáklánnyá.
De nem, nem. Ahogy lassan tudatosítom, hogy a fiú valahogy természetellenesen megnyújtja a mozdulatsort, ráadásul az egész nagyon színjátékossá válik, felszalad az egyik szemöldököm. Ehhez kisvártatva csatlakozik egy félvigyor, és wáhh, mindjárt jobban érzem magam.

Ahogy Damien végre hajlandó elengedni, egy felvont szemöldökű vigyorral felkutatom a tekintetét, és jelzem, hogy furának tűnt a dolog. Azért ugyanis, mert a sikeres palástoló akciónak köszönhetően a meglepetés egy szikráját sem sikerül elkapnom a fiú arcán, és hát amiről az ember nem tud, amiatt nem fáj a foga. Nekem pedig aztán eszembe sem jut, hogy esetleg valami szinte vadidegen diáktársam egyenesen meglepődik, amikor bemutatkozáskor semmiből semmi a nyakába ugrok. Ugyan, kérem! Hisz ez nálam természetes. Talán a közelebbi ismerőseim, akik már bizony sokat tapasztaltak ilyen téren, között szoktam meg, hogy ilyen érzéseket ne keressek mások arcán. Szerintem ők már akkor sem lepődnének meg, ha robbantósdiznék a fejükön. Szegény páráim nekem.
A fiú érdekes arckifejezései fölött tehát szépen elsikva, fülig érő szájjal felkönyökölök a párkányra, és csillogó szemekkel gondolkodom el a kérdésen.
- Hát... igen. Igen! ? a kezdeti bizonytalanság hamar átcsap nevető kijelentésbe. Hiszen... ezt nem lehet tagadni. Mellettem még nem panaszkodtak unalomra. Viszont a tudakozás csipkelődő éle sem kerüli ám el a figyelmem, de hát ha már ilyen szépen elütöttem a dolgot, mert elütöttem, ugyanis biztos vagyok benne, hogy a fiú nem ezt a választ várta eredetileg, hm... illik tovább húznom. Hadd szítsam csak a vérét, hehe.
- És ez még csak egy szelídebbik. ? húzódtak ajkaim széles vigyorra. ? De majd te is megtapasztalod... Mert most már a baráti körömbe tartozol. ? Miközben e szavakat kiejtem, elrugaszkodva a párkánytól, szépen körbejárom a fiút, hogy a másik oldalon, szintén a párkányban kapaszkodjak meg ismét. ? És most már neked is a nyakadon fogok lógni. ?
Egy szemét vigyor, és kiélvezem a reakciót. Hihetetlen, hogy nem is veszem észre, micsoda gyermeki kijelentések csusszannak ki ajkaim közül.
Ártatlanok.

A könyvkupac felé kalandozik el a pillantásom. Lassan ideje lenne indulni talán! Hiszen kviddicsedzés lesz, és még pihennem kell, elkészülődni, és persze aztán felszegett fejjel rohanni ki a zuhogó esőbe... brr. Eegyelőre még minden lelkifurdalás nélkül fecsérlem drága perceimet a társalgásra egy friss barátomra... És, hm, be kell vallanom, hogy pillanatnyilag sokkal jobban élvezem, mint pusztán magának a seprűlovaglásnak akár a gondolatát is.
És az bizony nagy dolog.

(( Elnézést ezért a zagyvaságért. -.-" ))

Annyira... abszurd ez az egész.
Van ember, aki gondolta volna a találkozás kezdetén, a majdnem elcsattant pofon és a gyilkos könyvkupac tevékenységeinek közepette, hogy ez az egész végül itt fog kikötni? Van gondolkó lény, aki kitalálta volna mindennek az elején, hogy ez a két ember - mely kettőből talán egyik sem volt teljesen az - végül egymás karjai között fog kikötni? Valószinűleg nincs, kivéve azokat az értelmi fogyatékosokat és üldözési mániában szenvedőket, akiknek nincs jobb dolguk, mint összeesküvés-elméleteket és a lehető leglehetetlenebb dolgokat kiagyalni. S lám, mégis mi történik... talán erre mondják, hogy a Sors útjai kifürkészhetetlenek, mindig a maguk köreit róják és lehetetlen előre látni őket. Talán ezt hivják isteni akaratnak, a sátán hatalmának, Ré ajándékának... meg még kitudjahány kitalált szerencsétlenségnek.
Kár, hogy egyik ilyen maszlagban sem hiszek. Kár, mert ez egy újabb gondolatmenethez vezet, amiről már most tudom, hogy a végső állomása... olyan lesz, ahova nem biztos hogy el szeretnék jutni. Olyan, ami ismét felkavarhatja körülöttek az élet tavának alsó sárrétegét, zavarossá téve a vizet s ezzel a gondolatokat, homályossá a nézőpontokat, ingataggá az elveket és érzéseket. Talán igy van megirva, kár hogy nincs aki leirja. Mégis... lehet, elképzelhető, hogy igy jobb lesz. Lehet, hogy ez a kiút számomra az útvesztőből, amibe bekerültem, lehet hogy ez a fény az alagút végén... de csak a legvégén fog kiderülni, hogy napfény vagy metró. És akkor már késő lesz visszakozni. Kockáztatni, megéri-e? Feltenni mindent egy vonatra, vállalni a lehetséges következményeit? Talán igen, talán nem.
S lám, az élet vize már zavaros. Sokkal zavarosabb, mint az egészséges egy hozzám hasonló, egyszeri embernek.

Az ölelés végül felbomlott s nem kerülte el a figyelmemet az Any arcán ülő enyhe, de árulkodó pir... mint ahogy a ragadozómosoly sem. Volt pár pillanatom átgondolni a dolgokat, ameddig ő megválaszolta a kérdést s ebben a pillanatban leginkább... a bizonytalanság jellemzett. Na ez az, ami furcsa. Egyrészt abszolút nem volt jellemző rám, másrészt utáltam is az érzést, de most... most nem tudtam elűzni. Megvolt a támadási felület, amire máskor gond és gondolkodás nélkül lecsaptam volna néhány vaskos tréfa, sértés, beszólás, akármi segitségével... de most valahogy mégse. Még pár pillanat s sikerült bevallanom magamnak azt, amit hangosan semmiféleképpen nem tettem volna meg: megfogott az ártatlansága és egyszerűen nem volt szivem pár iztelen tréfával letörölni az arcáról a mosolyt... még akkor se, ha az pillanatnyilag a végzetemet, de legalábbis kellemetlen perceket üzent. Na ez meg a másik... mikor hozott rám bizonytalanságot egy ehhez hasonló vigyor utoljára? Segitek: nem mostanában... de ez most mégis. Az eddigiek alapján megismert jelleméhez valahogy nem nagyon passzolt ez a mozzanat.
Egy szó mint száz, ez a képlet túl összetett.
Egyenlőre.

- Ah... - szakadt ki ajkaim közül a sóhaj-horkantás a lelkes helyeslés hallatán s kisebb nehézségek árán elfojtottam egy feltörni készülő mosolyt. Igen, ez már sokkal jobban passzolt a korábbiakhoz... de az a sejtelmes mosoly még mindig ott ült az ajkain. Mire készül, mi lesz velem?... Vélhetően semmi komoly, de nála valahogy nem tudtam teljesen biztos lenni ebben. Túl... túl... túl idegen volt számomra a viselkedése. Ismeretlen. Azt pedig gyűlölöm, legalább annyira, mint sok minden mást. Összeszűkült szemekkel figyeltem, mint lépett közelebb s közelebb, majd körbe körülöttem. Amig tehettem, csak a szememmel követtem, utána a fejem is utánafordult de végül már nem tehettem mást, mint utána fordultam s ismét szemben álltunk egymással. Szavai... igazából teljesen ellentétes érzésekkel töltöttek el. Egyfelől zeneként csengtek füleimben, hiszen... vajon mi a legjobb kifogás?... hiszen az embernek mindig szüksége van barátokra, másrészt viszont ezek a kitörések, ez a viselkedés... csak egyszer kell elkapnia rossz napomon, hogy beüssön a katasztrófa. Illetve kérszer, hiszen most megúszta.
- Hát ez nagyszerű... - jegyeztem meg könnyed hangnemben mosollyal az ajkaimon - Csak vigyázz... az ember máshol is tud lógni, nemcsak a másik nyakán. - hangnememből érezhető volt, hogy poénra ismét poénra igyekeztem venni a figurát, de mindezt megtoldottam még egy kacsintással is, csak a biztonság kedvéért. - Bár igazából... még talán nem volt ember, aki úgymond a nyakamon lógott volna... legalább megtapasztalom, milyen érzés ez. Tudod, a legtöbbnek nem volt hozzá bátorsága... - tekintetem elkalandozott s mintha a távolba révedt volna, de erről szó sem volt; titkon a lányt figyelte. - Nem is értem miért... - majd hirtelen, egy fejmozdulattal is megtoldva odakaptam a tekintetem s rávillantottam egy olyan mosolyt, mely ritkán volt megfigyelhető rajtam: egy őszinte, melegséget sugárzó mosoly, amiben nyoma sem volt gúnynak vagy a szavaimat átitató ironiának; bármily hihetetlen, egy egyszerű, boldog mosoly telepedett arcomra... s szerintem még úgy is nyilvánvalóvá tett minden érzésemet ezzel az üggyel kapcsolatban, hogy nem tartott tovább néhány másodpercnél.
- De biztos vagyok benne, hogy nem volt rá okuk. - tetten hozzá egy ksi hatásszünet után. - S abban is, hogy gyümölcsöző kapcsolatnak nézünk elébe.

      [ Damien


A horkantásra csak még jobban kiszélesedik a vigyorom. Hát igen, drága Damien, ezt meg kell szokni! Mellettem már csak ilyen az élet. És micsoda szerencséd van, hogy ebben a ronda, depressziót keltő időben találkoztál velem! Mint fény a fatartóban, mondták már nekem ezt is. Igaz, ironikusan, dehát mintha nem nézném mindennek a pozitív oldalát. Hisz mondhatták volna kedvesen is, és akkor kész dicséret. Ooh, akik már összefutottak velem hasonló szerencsétlen helyzetben, már rég tudják és alaposan megjegyezték, hogy én már csak ilyen maradok. És élvezem. És úgy is kezelnek. Persze, tudok én néha komoly is lenni, de az nem olyan jó, nem olyan szórakoztató! Legalábbis számomra. A körülöttem élők bizonyára sokkal jobban viselnék, ha komoly lennék, mert olyankor nem beszélek és nem vigyorgok ? mégpedig pont eme két tevékenységemmel szoktam ám mások agyára menni. Nem is értem miért! Hiszen én annyira jóindulatból szoktam beszélni. Ráadásul olyan világosan, hogy bármki kiolthatja a lámpákat, amikor én megszólalok.
Na jó, nem mindig. Amikor én vagyok ideges, és más kezd el velem kötözködni, akkor abból verekedés lesz. Ennek kitűnő példája a fúriafűzi sztori. Persze az sem végződött haraggal, és hát végtére is minden jó, ha a vége jó, de le sem tagadhatnám, mekkora élvezettel ütöttem akkor a fiút. De most inkább lapozzunk. Ha más ideges, és ő kezd el velem kötözködni, akkor abból még nincs gond, mert angyalian értek hozzá, hogyan pumpáljam fel a vérnyomását az illetőnek a maximumra, és mégis az utolsó előtti pillanatban meg tudjak futamodni. Igen, specialitás! De ez ritkán fordul elő. Nem vagyok én kárörvendő típus, ohó. De ha valaki gonosz velem, azzal én is gonosz vagyok. Ez az őserdő primitív lényeinek is ugyanúgy alapszabálya, és természeténél fogva rögződik az emberbe.

De ettől még ártatlan vagyok. Mindeddig a pillanatig, amikor túlvagyok egy szerencsés baleseten, egy szerencsétlen pofozási szándékon és egy mindkét jelzőt vegyítő és magába foglaló barátkozáson! Igaz, ezt még nem tudhatom, és a felelősséget szíves örömest áthárítom a jövőre. Ez az egész találkozás nagyon regényes. Bár való igaz, addig jó, amíg pozitív irányba regényes. Ugyanis hogyha azt vesszük, hogy egy véletlen ütéssorozattól és egy majdnem-pofontól eljutottunk az ölelésig és a vidám csevejig, akkor nagyon pozitívan regényes a történet. Ha mondjuk a majdnem-pofon helyett kielégítésképpen Damien megajándékozott volna egy Mikulás-ajándék veréssel, és csak a gyengélkedőn ébredtem volna fel, akkor kifejezetten negatív irányba lenne regényes. De az az egy dolog, amit nyugodt szívvel állíthatok, hogy bárhogyan is végződött volna a találkozás, mindenképpen szépirodalmi műbe illő.

A kacsintással megtoldott válaszra elnevetem magam, és közben már el is kezdem a kezembe pakolászni a párkányon pihenő könyvrakást. A többé-kevésbé stabil, épp csak egész láthatatlanul imbolygó kisebb toronyt csakhamar a karmaim közé kaparintom, és a folytatást már új barátom felé fordulva hallgatom.
- Majd lesz, Damien, majd lesz... - vigyorodom el pajkosan. Amikor a fiú tekintete elkalandozik, próbálok vetni pár óvatos pillantást arra, amerre az ő íriszeit fordulni látom, követni a tekintetét, de inkább gyorsan visszanézek rá, hogy teljes tartalmi hosszában láthassam azt az őszinte mosolyt, amivel megajándékoz. Igen, és pont ez az a pillanat, amikor azok a barna szemek bizalmat keltenek bennem, melegséget és biztonságot sugároznak. És nagyon kellemes érzést keltenek az emberben. Ezt a mosolyt órákig el tudtam volna nézni! Sajnos pár másodperc után eltűnt, én pedig a kezemben tartott könyvek felé fordítom a pillantásom. Eszembe jut a kint kitartóan zuhogó eső, és a rám váró megpróbáltatások az edzésen. Bizony, nagyon hamar tovatűnik minden jó érzés.
- Igen, bizonyára - felelem kissé üres tekintettel, még mindig a legfelső kötet borítójára meredve. De egy pillanat se kell hozzá, hogy észrevegyem magam, és gyorsan rávillantsak a fiúra egy bujkáló mosolyt. Teszek két tétova lépést, ezzel ellépve az ablaktól és meg is kerülve a fiút. Kinyújtva a nyakam még ránézek egyszer a párkányra, hogy otthagytam-e valamit, majd amolyan elégedett bólintással veszem tudomásul, hogy nem.
- Na, nekem most szaladnom kell. - jegyzem meg sóhajtva és kissé búsan. Elég csak egy pillantást vetnem az ablak irányába, hogy tökéletesen libabőrös legyek.
- Szia! - a fiúra nézve egy utolsó búcsúzó-köszönő mosolyra húzódnak ajkaim.
Elfordulva egy mély sóhaj tör ki belőlem, és a könyvrakást cipelve felgyorsítom lépteim, hogy aztán elvesszek a kastély folyosóinak útevsztőiben.

[ Luna]


Kissé hűvösebb napra ébredtek a kastély lakói. Az ilyen időben hajlamos arra az ember, hogy kényelmesen elaludja magát. Pontosabban átaludja a fél napot, ahogyan most Bastian is tette. Rendkívül nagy szerencséjére utal, hogy hétvége van, és nem valami hétközi nap, hiszen akkor megnézhetné magát. Híres arról, hogy mindenhonnan elkésik, azonban most nem kell sietnie sehová sem. A szoba melegéből, a folyosó barátságtalan környezetében találja magát. Nem éppen a legmelegebb öltözetben, de mire is számított volna? Hidegre egy tavaszi napon? Maximum hűvösre, de inkább kifejezetten hideg van. Megrázkódik, s összébb húzza magán cipzáras pulóverét, amit valójában sokkal egyszerűbb lenne összecipzárazni. Miért is választaná az egyszerűbb utat, nem igaz? Tehát, egy piros nadrágban, szürke cipzáras pulóverben és szintén szürke tornacipőben indul neki mai útjának, aminek célpontja nem más, mint a nagyterem, ahol végre magához veheti ebédjét, ami valójában reggeliként szolgál számára. Zsebre tett kézzel, bolondosan fütyörészve szedi egymás után hosszú lábait, miközben hunyorítva figyeli a mellette elhaladókat. Látja az arckifejezéseket, amiket van, hogy megmosolyog, s akad olyan tekintet is, ami elől inkább elmenekülne a világból. Jó annak, aki tudja befolyásolni a gondolkodásmódját, és fel tud hagyni azzal, hogy mindenkinek meg akar felelni. Nagy részét már sikerült besöpörnie az ágy alá, ahol már így is rengeteg piszok van, ezért azok kilökik onnan azt a kevés részét minden egyes lélek-rendrakásban, ezért újra és újra felbukkan a fiú viselkedésében. Nyakát most is egy piros sál takarja el a nagy nyilvánosság elől, ahogyan azt már megszokhatták tőle. A dallam, amit dúdol, egyedi kreáció. Hallatszik rajta? nem jó értelemben. Eléggé hamiskás, de ah neki jól esik, akkor csinálja csak. Számolgatja a padló kockáit, miközben próbál ugyanazokra lépni, amikre mindig is szokott. Szeme előtt megvillan az összes kocka, amire lépnie kell. A megszokás nagy úr. Bastian esetében pedig olyan méreteket ölt néha ? inkább elég gyakran -, hogy az más embernek már a nem normális kategóriába tartozik.

Hosszú ez a folyosó. Nagyon hosszú. Észre sem veszi, hogy már tíz egész perce sétálgat, hiszen annyira el van foglalva azzal, hogy a videó-játékszerűen kirajzolódó padlódarabokra tegye tornacipőjét. De hirtelen megtorpan. Mintha egy falba ütközött volna, úgy lép vissza egyet, majd jobbra fordítja fejét, és kinéz a mellette lévő ablakon. Lassan már egész testével odaforul, aztán egy hatalmas lépéssel már ott is terem az ablakban. Tenyerével támaszkodik meg az ablakpárkányon, miközben lábát hátrébb tolja úgy, hogyha valaki, erre járó nem figyelne, akkor simán felbukna benne. Reméljük, hogy a figyelmetlen diákok ma nincsenek többségben, ezért nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy miféle csapdát épített a folyosó, ezen részére. Ajkát harapdálva csodálja a tájat, amit most eső áztat, amerre csak a szem ellát. Most kelt fel, de érzi, ahogyan sötétkék szemeire hatalmas súlyok nehezednek, végül lecsukódnak. Állva bóbiskolt el egy pillanatra, akár egy ló, de sosem zavartatta magát.

A szemei előtt csodás tájat lát. A birtokot, amit eddig próbált szeme ügyére venni. Azonban az eső lassan elmossa, mint egy festményt, amin még nincsen teljesen megszáradva a festék, és valami bolond rálocsol a kerti slaggal. Ez azon nyomban felébreszti. Megrázza a fejét, majd nagyot sóhajtva vizsgálja tovább a tájat. Kedve lenne kimenni, sétálni egyet, hiszen imádja az esőt? azonban a villám és mennydörgés már nem áll annyira közel a szívéhez. Egy-egy dörejnél összerázkódik, aztán felhagy végre a veszélyes pózban való álldogálással, s felül az ablakba. Nekidől az egyik oldalán az ablak szegélyének, a másiknál, pedig lábával támaszkodik, hogy még véletlenül se zúgjon ki onnan. Továbbra is halkan dudorászik, ami minden egyes dörgésnél felhangosodik. Igen, ez most az a bizonyos dudorászás, amit akkor hallhatunk tőle, hogy félelem fogja el valamitől.

Sebastian

Áprilisra mondják, hogy bolondos, most mégis a május az amely a tegnapi verőfényes napsütés után, hűvös szürke reggellel köszönti az ébredő világot. Igaz, már jócskán elmúlt a reggel, de a diák sereg nagy része még csak most kászálódik ki az ágyból, talán egyedül korgó hasuk miatt, hisz a hétvége a lustálkodás időszaka. Luna nem ilyen. Ő szeret korán már talpon lenni, és még a reggeli harmatos fűben sétálgatni, meglesve néhány mágikus élőlényt.
A keleti szárny folyosóján, amit jelenleg nem világít be a nap fénye és csak a szürke felhőkből szakadó eső kopogása tesz egy kicsit élettelibbé, fel-fellebben egy szőke hajkorona, ahogy gazdája néha pördül egyet-egyet, ahogy kedve tartja. Kezében barna táskáját tartja két kézzel maga előtt, melyben jelenleg nem tankönyvek tanyáznak, hanem különböző magok találtak otthonra, míg nem Luna ki nem szórta őket a parkban.
Világoskék tornacipő van a bal lábán, de jobbjára, már egy sárgát húzott, nem szándékosan volt rajta felemás cipő, csak éppen reggel nem találta egyiknek sem a párját. Biztos megint a nargik játszadoznak vele. Kék farmer hatású vászon nadrág van rajta, mely szinte a lány térdéig fel van ázva, pulóver gyanánt, pedig egy zöldnek nem nevezhető pöttyös ruhadarabot visel. Semmi nem illik össze rajta, de mit is várunk az iskola Lüke Lovegoodjától? Ő már csak ilyen, de őt nem érdekli. Boldog a saját kicsi világában és tavaly óta, már barátai is vannak, ennél többet nem is kívánhatna.
Furcsa zene üti meg a fülét, dallamocska mely igazán felkelti az érdeklődését és egyből a hang után kezd kutakodni. Nem kell sokáig mennie és felleli a dudorászó évfolyamtársát az egyik ablakban ücsörögve. Ismeri a fiút, Sebastiannak hívják és Griffendéles, a múltkori Griffendél kontra Hollóhát meccsen ott szurkoltak szinte egymás mellett, csak akkor két külön rajongó táborba tartoztak, hisz Luna barátai hiába oroszlánok, mégis csak a saját házának illik szurkolnia az embernek, persze Lunát az ilyesfajta dolgok nem érdekelték így mikor akármelyik csapat küldött is gólt, ugyanúgy örült.
- Szia! ? köszönt rá a fiúra és ő is belekezdett az éneklésbe.
Tetszett neki a dallam, és ezt így akarta társa tudtára adni, közben pedig egy újabb hangos dörgés csendült fel, de Luna sose félt a vihartól.

[ Lunával ]

Azonban arra a kérdésre, hogy Sebastian szereti-e a vihart, látható és hallható válasszal szolgálhatok. Ez a nap nem az, amikor vígan szökdécsel odakinn, miközben mindenki abszolút marhának nézi. Így sem tekintenek rá másképpen, az igaz. De most nem tudják a furcsa viselkedésre fogni ellenszenvüket. Persze ő már megbarátkozott ezzel a helyzettel, a következő jelmondattal retinájára írva: ?Irigyek, mert ők megsavanyodnak a sivár hétköznapjaikban.? És ezen elvéhez nagyon is ragaszkodik. A ragaszkodás nagyon sokféle módon jelenik meg nála. Minden egyes? minden legkisebb, legjelentéktelenebb dolog fogja meg a leginkább őt a tárgyai többségében. No, nem csak tárgyakhoz tud ragaszkodni, és nem minden esetben jelentéktelenek ezek a dolgok, de az általánosítás gonosz manója engem is megszállhatott, habár sosem szokott hasonló gondolat előmászni pennámból. Lábait még mindig szorosan húzza kissé behorpadt mellkasához, miközben dúdolása egyáltalán nem szűnik meg létezni. Kellemetlen helyzet ez egy olyan ember számára, akinek a vihar maga a rémálom. Mély sóhajok hagyják el ajkait, miközben egy újabb kép szökik a szeme elé. Lelassítja az arca előtt hulló esőcseppeket, s mindegyikbe egy ismerőst képzel bele. Felnagyítja őket gondolataiban, és úgy látja, mintha mindegyik kis burokba egy ismerőse lenne bezárva. Kutyamód fordítja el fejét a másik irányba, miközben egy olyan esőcseppet lát zuhanni a szeme előtt, amiben Kevin van bezárva. Ujja hegyén persze szétloccsan, azonban ő ugyanúgy látja benne az aprócska barátot.

- Szevasz, öreg. ? mosolyog bolondosan magában, miközben végül számára is kezd eltűnni a srác alakja. Érdekes, hogy milyen lehetetlen dolgokat képes beleképzelni egy-egy dologba. Már sok olyan helyzet volt, amikor nem éppen hasznára vált az élénk fantáziája. Pedig ő biztos volt benne, hogy egy kentaurt látott a Cardiff mellett elterülő erdőben. De hiába magyarázta ezt az egyik arra járó öregasszonynak, az csak csibésznek titulálta őt, és hazavonszolta a szüleihez, akiknek minden nap szembe kellett nézniük azzal, hogy a drága Sebastian már kezd kezelhetetlen lenni. Persze ez sosem volt így. Jó gyerek volt? a maga módján. A bolondozás volt az élete akkoriban ? s ez még most is igen élénken él benne -, de senkinek nem ártott vele. Biztosan irigykedtek, hogy ő mennyire felhőtlenül tud játszadozni. Semmivel és senkivel nem foglalkozva, egy saját kis birodalmat képzelt el magának, ahol a maga ura lehet. Egy olyan világot, ahol minden alkalmazkodik az ő érdekes, olykor már furcsa elképzeléseihez.
Újabb esőcsepp hullik el szemei előtt, ugyanúgy lelassítva, mint az eddigiek. Ebben egy szőke lány van. Egy hatalmas szemű szőkeség, akinek szinte már hangját is hallja a fejében. Halványan elmosolyodik, majd elengedi őt. Mély sóhaj hagyja el ajkait, majd megfordul a folyosó irányába, hiszen mintha halk dúdolást hallana maga mögül.

Nem tévedett. Úgy néz ki, hogy a lány, akit még imént az esőcsepp burkába száműzött előbbi gondolatában, ott áll mögötte, és halkan dúdolja a dalt, amit Bastian komponált az imént fejében. Nagyot nyel, majd széles mosoly szökik az arcára. Egyetlen egy ember sem tudja zavarba hozni, azonban amikor Luna a közelében van? mintha minden megállna egy pillanatra, megfagyna, és csak Bastian lángolna a rengeteg hideg ?jégcsapember? között. Ajkába harap, majd végre az ő, vékony ajkai közül is kiszökik néhány szó.
- Szia Luna! ? bámul kissé hitetlenül a lányra, akivel furcsamód, még nem is beszélgettek olyan sokat.
- Régen láttalak? - a szótlanság csak ilyenkor jelenik meg nála, de bizonyára hamar elmúlik majd.

Nem felel, csak nézi az esőt hatalmas kék szemeivel. Elkápráztatta a látvány, amit a legördülő patakocskák sokasága keltett életre. Mintha egy új dallam születésénél lehetne jelen, ahogy a cseppek minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy minél erősebben csapódjanak az ablakhoz kopogásukkal létrehozva egy dalocskát.
- Nézd csak! - szólal meg - Ott vagyunk mindketten. - És ujjával az egyik lassan folyó nagyobbacska cseppre mutat az ablak közepén.
Szája mosolyra húzódik, ahogy végigkíséri évfolyamtársa és saját maga közös víztükrét. Ritkán beszél a fiúval, pedig szinte minden órán együtt vannak, és most mégis itt van mellette, és egy közös pontot fedez fel az életükben. Mintha egy pár lennének, egy vízbuborékban éldegélő párocska.
- Mintha minket figyelnének. – Észre sem veszi, hogy az előző gondolatmenetét folytatja immáron hangosan, de ez a lány már csak ilyen. 
Luna mindig is álomvilágban élt, egy világban, melyben mindenki boldogabb, mint a valóságban. De ugyanakkor nagyon jól tudja, mi folyik körülötte. És talán jobban átlátja a dolgokat, mint az bárki is sejthetné.
Egy mese jut eszébe. Egy régi mese, amit még anyukája mesélt neki, mikor kicsi volt. Régen volt már az, de a mai napig emlékszik rá, és ezért szereti nagyon az esőt. A mese egy kicsi lányról szólt, akit senki nem vett komolyan, mert az emberek azt hitték, hogy csak a hatalmas fantáziája játszadozik vele, pedig a leányzó szimplán csak képes volt meglátni, amit mások nem. Ilyen volt a vízcseppek tükrén át látható világ is. Abban az országban minden csodaszép volt és mindenki szerette a másikat, de csak az igazán kiváltságosak léphették át a kapuját.
A lenszőke hajú hollóhátas nagyon jól tudta, hogy ez csak egy mese, de ugyanakkor azt sem tagadhatta, hogy azokban a cseppekben tényleg egy másik világ tárulhat az ember szeme elé, csak oda kellett figyelnie.
- Valóban. Tényleg régen találkoztunk – tér vissza Luna a való világba.
Gyakran csinált ilyeneket. Néha elkalandozott, megszűnt körülötte minden, de mégis érzékelte az eseményeket. Hallotta Sebastian minden egyes szavát, sőt a hitetlenséget is látta a szemében, mikor ráköszönt. Kedvelte a fiút, de nem igazán volt az a barátkozós fajta. Egy éve, hogy barátokra lelt, és őértük mindent megtenne. Egy képet is festett róluk a szobájában. De hiába volt kedves és közvetlen, általában, csak kinevették az emberek, és hiába nem foglalkozott velük, barátokra nem tudott sokáig lelni. Sebastian pedig, hiába volt számára szimpatikus, nem kereste a társaságát.

Mintha megszűnne a vihar, mintha minden abbamaradt volna. Hogyha létezik hős szerelmes, akkor jó lenne, hogyha megtaníthatná a fiút arra, hogy hogyan is kell ilyen helyzetekben beszélgetni egy lánnyal. Persze nagyon tudja ám mondani a magáét, azonban meg kell hagyni, hogy elég rengeteg diák küldi el melegebb éghajlatra, amint kiejti a száján az első öt, eléggé összetett mondatot, amik nagyrészt már elvesznek akkor a gondolatmenetben, amikor a fiú a mondat közepénél tart. Érdekes a szóhasználata. Édesanyjától és anyai nagyanyjától eleget hallhatta, hogy beszéljen érthetően, mert a végén még meg fogja járni egyszer az iskolában. Sosem akarták, hogy más legyen, mint aki valójában, de azért ? meg kell hagyni ? van némi kivetnivaló a fiú felfogásában, beszédstílusában, öltözködési stílusában. Feltűnő. Nagyon is, ami persze annyira nem is rossz a varázslóvilágban, azonban ő nem ennek a világnak a szülöttje. Apja génjeit örökölte bizonyára, hiszen ő egyszerű, mugli családból származik. Nem veti el a varázsvilág dolgait, de jobbnak látja, ha távol marad a furcsa, süveges emberektől. Nem tudni, hogy miért, hiszen imádja a változatosságot ? gyönyörködtet. Szeret megújulni, és szereti azt mutatni, hogy ő jóval különlegesebb, mint mások. Igen, feltűnő. Ismét erre a szóra térek vissza, mert tényleg ez az, amit elsőnek megállapít róla az ember. Csak ücsörög, majd letekint a cipőjére. Nézegeti ?szmájlis? cipőfűzőjét, s megállapítja, hogy máshogy kéne befűznie a cipőjét. Ez nem jó, túl átlagos. Össze-vissza kéne, mintha csukott szemmel tűzte volna a lyukakba a nevetségesen gyermeteg cipőfűzőt.
Elmosolyodik gondolatán, majd kis idő múltán újra a lányra szegezi szemeit.

- Hogy érzed magad? Sok a tanulnivaló, mi? ? kérdi mosolyogva, bele-belebólogatva a mondatába, mintha már válaszolna is a saját kérdésére. Szeretné tudni, hogy mi van a lánnyal, ám ilyenkor mintha megállna a világ, s ezzel együtt ő maga is azok közé kerül, akiket magával ragadott ez a megállított állapot. Ajkát kezdi harapdálni, majd feláll, és a helyét kínálja Lunának. Ebben csak az a vicces, hogy úgy tesz, mintha ez egy olyan igazán lovagias gesztus lenne, hiszen a szeretett lánynak adja át az eddig általa melegített, szerény helyet. Bután mosolyog, s várja, hogy a lány mit is fog majd lépni, közben persze újra szólásra nyitja vékony ajkait, mivel nem bírja ki, hogy ne beszélgessen Lunával. A végén a nagy csend miatt hagyja helyben őt.
- Azt hiszem, hogy ma nem megyek ki sétálni. ? néz szeme sarkából a zuhatagra, s az általa beborított tájra.
- Még nem tudom, hogy mit csinálok délután. ? mintha lett volna ilyen kérdés.
Mondjuk, valóban nagy dilemmában van, hogy mégis mit kezdjen magával a délután hátralévő részében. Mélyet sóhaj, majd megrázza a fejét. Jobb lenne már végre felébredni, hiszen még mindig nem a tipikus Sebastian-viselkedés figyelhető meg a fiún. Ha a lány itt marad, akkor persze ez még változhat...

Joanna

Lashawn a napi sétáját rótta, amikor bárhova eljuthatott. Így jutott most el ide. A folyosón egy-két diák lézengett. Természetesen egyiküket sem ismerte név szerint, csak látásból. Ez így van rendjén egy hetedéves roxforti diáknál. Sok diákot ismer név szerint és még többet látásból. De volt egy álma. Még több emberrel ismertséget kötni, hogy a későbbiekben jó kapcsolatokkal rendelkezzen és jobb munkát kaphasson. Már, ha nem lesz jobb munkája, azonban ő auror vagy valami hasonló szeretett volna lenni kellettek az ismerősök. Meg a saját tudása, amit csak önmaga tud és tudott megszerezni. Főleg úgy, hogy ez most a Ravasz éve, ami igen rossz volt számára. A tanárok sok házit adtak fel, többet kellett tanulnia és sokat gyakorolnia. Most inkább nem gondolt a tanulásra, mert így is eleget gondol rá. Ehelyett szép lányokat keresett a szemével, akikkel megismerkedhetett volna. Esetleg valami sráccal ismertségbe kerülni, akikkel jó barátok lehetnének. Per pillanat teljesen mindegy volt Lashawn számára, hogy kivel találkozik. Csak találkozzon valakivel.

Szobámban

Végigsiettem a folyosón. Ismét önelégülten és idegesen, mit azt már megszoktam. Aki most hozzámszól, azt kinyírom!... Leértem az alagsori klubhelységbe, beléptem a zöldes fényekkel átitatott szobába. Vagy négyen felém fordították tekintetüket, majd ismét belemélyedtek az elfoglaltságaikba.
Elindultam a lányok körlete felé. A szobámban gyorsan átfutottam a tankönyveket... Megvan! A naplómat kerestem... Már elegem van az emberekből... Ebédnél hallottam, mikor a lányok - a szobatársaim - arról vitatkoztak, hogy mikor lopjanak el... valamit. Mivel olvasásról, lemásolásról is beszéltek, úgy éreztem, a naplóm nincs biztosnásagban. Lehet, hogy csak elmés képzelgés, de jobb félni mint megijedni. Teszek rá ártásokat, és visszaraktam a táskámba, melyre riasztó bűbájt tettem.
Na jó, most már minden rendben...

Első emeleten

Úgy ézem, ki kell mennem a szabadba. Nem bírom már a sulit. Kész, vége... ennyi már éppen elég volt. Komolyan, ha lenne seprűm, mostg addig repülnék az égnek, míg már nem hatna Dumbledore bűbája, és akkor éltűnnék innen örökre... De ez csak álom.
A folyosó végén, megpillantottam egy ismerős arcot. Lishawn! Végre, egy értelmes ember!

Joanna

Ahogy jobban szemügyre vette a folyosót észre vette Joannát. A lányt talán a mágitörténet óráról ismeri, de ez nem biztos, hogy így van. Eddig körülbelül két-három szót váltottak az elmúlt több, mint hat év alatt. Bárhonnan is ismeri eddig itt az ideje, hogy bepótolja a lemaradást és beszéljen vele. Esetleg felszedje. Integetett a lánynak köszönésképpen, majd elindult feléje.
- Üdv! - köszönt a lánynak. - Hogy vagy? Hogy-hogy erre?
Mivel mellette állt jobban szemügyre tudta venni a lány arcát, ami nem valami vidám belsőt sejtetett. Nem tudta, hogy most rá mérges-e a lány vagy valaki másra, de nem akart illetlen lenni. Végül egy rövidke mérlegelés után, mégiscsak rákérdezett, mert nem szeretett kétségek között élni.
- Valaki megbántott? - kérdezte a lányt. - Tudok segíteni?

Tudom hogy teljességgel hihetetlennek tűnik a tény, de járok órára. Bizony. Ráadásként kínos pontossággal korábban is érkezem a kezdeteknél. Ennyit a léhűtőségemről. Nem mintha nagyon foglalkoznék vele, de úgy tűnik minél idősebb leszek annál inkább és tovább üt szöget a fejembe a közvélemény pusmogása. Elvonatkoztatva attól hogy nem érdekelnek a pletykák.
Igaz, az is elég nagyképűségnek tűnhet, hogy azt képzelem rólam, Marcus Montgomery -ről pusmognak miközben e nemes és ódon falak között köztünk járnak nálamnál sokkal nagyobb és fontosabb célokkal megáldott emberek is. Bár tény, világéletemben egy egoista p*cs voltam, tehát akár még feltételezhetem is, hogy beszélnek rólam.
Az ablak mellett állok, a falnak támaszkodva, vállamon a táskámmal, kezemben jegyzetek. Bele is merülhetnék az olvasásukba, még sem teszem. Nincs hozzá kedvem, meg az agyam amúgy sem ott járna, akkor meg minek erőlködjek. Itt még rágyújtani sem tudok, ami igencsak frusztrálja az idegeimet, de sebaj.
Figyelem elterelésnek nézem inkább a folyosón csoportokba verődve folydogáló diákok özönét. Most minden kifejezetten idillinek, mi több békésnek hat, holott azért a helyzet korántsem túl fényes és ha nagyon költői és Trelawney-s akarok lenni, akkor azt mondanám a jövő oly bizonytalan.
Viccet félretéve akármilyen flúgos is a vénspinkó vannak jó meglátásai.
Hol is tartottam? Ja igen. Bámulom a tömeget, nikotinra vágyom és filozofálgatok.
Hogy milyen cseszettül egy jó nap ez is...

Egyensúlyozva a könyvekkel, remélve, hogy egyik sem kíván pont most leesni, sétált előre. Persze nem látott ki egyik mögül sem, s igazság szerint lassan már nem is nagyon tudta, hogy merre jár. Csak annyi maradt meg neki, mint szent cél, avagy elérendő küldetés, hogy jusson el a klubhelyiségig. Ott majd mindent levághat a földre. Ha nincs ott senki sem persze. Öhm… Vajon reménykedhet ebben? Nos, egyelőre ezt igazán végig sem akarta gondolni. Próbálta kerülgetni az embereket, néhol egy bátortalan elnézésttel törni utat magának, s véletlenül sem tudomást venni arról az apró, ám nem elhanyagolható tényről, hogy valószínűleg már megint rajta nevetnek. Kész szerencse, hogy az a sok könyv jól takarta az arcát. Különben még azt is látniuk kellett volna ahogy teljesen elvörösödött az arca, s lassacskán a sírás rémével kell megküzdenie. Pedig ő igazán nem akart ennyi könyvet cipelni magával! Bőven elég volt az ami a táskájában meglapult. Csak a tanárnő mondta azt, hogy ezeket mind el kéne olvasni. S rákérdezett ártatlanul, mert úgy hitte, igen sok ideje lesz rá, hogy mikor, s melyiket vigye el előbb. S a válasz mi volt? Egy hónap múlva, s mindet. Ekkor kicsit azért jojózott egyet a szeme. Egyébként sem állt a tanulós piedesztájának az élén, nade…ennyit?! Ezt még egy okos tanuló sem tudta volna megcsinálni! Gondolta ő. Nem tudni, hogy erről a véleményéről az „okosok” miképp is vélekedtek volna. Nos… Hősiesen haladt. Ennyi biztos.
Egyik láb a másik után, és… Nos, felvette a bátyja talárját. Igen, ez egy nagyon hülye ötlet volt. DE, erre is megvolt a maga elképzelhetetlen magyarázata. Ugyanis, miután ő mindig jól tanult, s azt mondta, hogy ezen ruhadarabban tette le a jó kis vizsgáit, az ötlött a fejébe, hogy akkor talán neki is szerencsét hozhat. A bátyja három fejjel magasabb nála. Ezért, a ruhadarab, engedelmeskedve a természet törvényeinek, hisz nem lebegett-lobogott, miután már nem sietett sehova sem, nem is tudott volna, köré fonódott, s ő, rálépve a szélére, egy újabb törvényszerűséget mutatott meg a tisztelt egybegyűlteknek. Előre vágódva, természetesen egy sikkantással is megoldva a dolgot, mert miért ne, repültek szanaszét az értékes darabok a folyosón, s terült el, mint egy nagyobb, vörös paca, arccal a földnek, szétnyújtott kezekkel, reménykedve abban az egyben, hogy a pálcája nem tört össze. Az író megjegyezné halkan, hogy nem, mert McGalagony irodájában felejtette. Pontosabban ott pottyant ki a túlméretezett ruhadarabból.
Felhorzsolta a könyökeit, az állán szerzett karcolásról nem is beszélve, eléggé fájt a kis buksó, de a legrosszabb..,. Nem-nem, nem akarta azt hallgatni, hogy miképp is nevetnek körülötte. Vagyis, inkább próbálta kizárni a tudatából az egészet. Pedig megszokhatta volna már. Ehhez mérten, viszonylagos gyorsasággal tápászkodva fel, megtámaszkodva kis kacsóival a kövezeten, törölte meg a szemeit, melyek persze könnybe lábadtak azonnal. S miután nem is tudott volna jó varázslatot a gyors összeszedésre, bár sejtette az elejét, s a végét, kézzel kezdte el gyűjtögetni a nemes darabokat, mik itt meg ott is felbukkantak.  

Nem is tudom hogy s miért, de úgy látom ehhez az életmódhoz -már mint a varázsvilágban való léthez- egyeseknél alapkövetelmény, hogy a lehető legrosszabb formájukat hozzák.
Mit értek rossz forma alatt? Mondjuk azt, hogy a két ballábas elengedhetetlen az életükben. Először egy vörös üstököt láttam kikandikálni a millió és egy könyv mögül, s már valahol ott éreztem a vég közeledtét mikor a tekintetem tovább vándorolt a lány alakja körül gonoszul tekergő talárra. Hát igen. Vannak akik nem gyengén veszélyesek a saját testi épségükre. Bár álmomban sem gondoltam volna hogy ennyire.
Újabb villanással később már csak repülő könyveket láttam és zuhanó vörösséget. Mindezt olyan rövid időn belül, hogy le a kalappal az előtt aki végig pontosan látta a történéseket.
Tény, nem rohantam oda hozzá és nem igyekeztem segíteni neki. De mikor nagy nehezen úgy ahogy elkezdte összekaparni magát, akkor azt hiszem előfurakodott a segítőkészebb énem.
Ezt gyorsan az öregedés számlájára írtam. Sóhajtottam egy nagyot és a táskám és jegyzeteim az ablakpárkányra helyezve odaléptem hozzá.
Elég szánalmasan festett szerencsétlen, nem beszélve a köröttünk felhangzó éles és hars nevetésekről. Újfent elkönyveltem, hogy még sem lehetek annyira borzasztó ember. Ezekhez képest. Letérdeltem a lány mellé.

-Hé.-nos jó, azért nem mondom hogy tökéletes kapcsolatteremtő lennék, de azért próbálkozom.-Minden oké?-kérdem meg miközben besegítek a könyvek ismételt felhalmozásába.
Egyiket pakolom a másikra, közben a kislány arcára pillantok. Istenem, istenem, csak most kegyelmezz nekem és tartsd kordában a rekeszizmomat. Gyorsan el is kapom a tekintetem a felhorzsolt és picit puffadt képen. Eszméletlen mennyire nincs önkontrollom ilyen téren. Belegondolva semmilyen téren. Egy erre haladó csorda arrébb rugdal egy-két könyvet. Azok után eredek, majd visszatérve a "vadászatból" és magamba szippantva némi önuralmat ismét a lányra figyelek.

-Hogy érzed magad? Lekísérjelek a gyengélkedőbe?-teszem fel a szememben leglogikusabbnak tetsző kérdést.-Vagy a klubhelységedhez?-igyekszem kulturáltan kommunikálni és lehetőleg megelőzni azt, hogy a lány elbőgje magát.
Az lenne csak a hab a tortán. Azzal egy időre elfoglalhatná az első emelet bénája trónját. Nem túl kellemes poszt.

~ Nem sírok, nem sírok, nem sírok… ~ - ismételgette a megszokott mantrát, miközben egyre erősebben préselte össze az ajkait. Nem tudni miért, de ilyenkor általában kicsit megnyugodott. Mintha az erős, teljesen más dologra való koncentrálás feledtette volna a belé hasító fájdalmat. Mely nem csak a test, hanem a lélek sajátja is. Mert persze kívülről nézve nagyon vicces volt, hogy ilyen kis szerencsétlen. Alacsony, kusza, vörös hajzatú, nagy kék szemű lányka, aki az árnyékától is megijed. Olyan könnyen kihasználható, sebezhető kis bugris, ki… várjunk. Mely ház tagja is? Remegő kezével koldva a talár csatját, mely így nehéz darabként hullott alá a lábaira, megvillant mellkasán a házának jelképe. Griffendél. Érdekes. Bár mindegy is, Marcuson kívül nem biztos, hogy sokan észrevették. Ha egyáltalán ő felfigyelt az ilyen kis semmiségekre. Szóval, füle mögé csapva a rakoncátlan tincseket, mely az ő esetében nem sokat segített, a földön térdelve, viszonylag összekapart könyvek közt gubbasztott. Kis manó a csodavárosban. Hát nem szép? Vagy… más ötlött a fejedbe?
Nem gondolta volna, hogy bárki is segíteni fog neki. Oké, azért a lányok odajöttek hozzá. Ezért a mély bariton valahogy sehogysem tetszett a kis fülecskéinek. Csak remélni tudta, hogy nem ugratás céljából ereszkedett az ő „szintjére”. Felemelve a kis fejet, nagyokat pislogva, öntudatlanul is ökölbe zárultak ujjai, a térdein pihentetve a kezeket. Igen, a paranoiás gondolat persze átfutott az agyán, nade amikor megkérdezte, hogy hogy van, már azonnal úgy hitte, hogy nála rendesebb, s segítőkészebb angyal nem is létezik a földön. Mert ki más kérdezte volna meg ezt így? Igen, már megint túl sokat képzelt egy emberről. Aki, ki tudja mily vonásokkal rendelkezve, tán csak unalomból segít a kisebbnek. Vagy mégis szorult belé némi empátia.

Jó nagyokat pislogott, mire szélesen elmosolyodott.  Az alakítás nem volt tökéletes, hisz felszisszent a megmoccanó sebekre, de azért nem akarta azt mutatni, hogy valami nagyon nagy baj történt volna. Végülis, ez majd mindennapos volt nála. Már eész hozzászokott.

- Mindjárt megoldom! Pont ma tanultuk azt a… - felemelve a talárt, kutatva a belső zsebekben, mert valóban úgy hitte, hogy megoldhatja a dolgot, szakadtak el a kék lélektükröt Marcustól. Keres, kutat, emelget, a könyv alá is bekukkantott. De a pálcája sehogy sem akart előkeveredni.
Más boszorkányok, vagy varázslók most nagyon megérmülnének. Hisz mit kezdhetnének a pálcájuk nélkül? Az egész elképzelhetelennek, s egy horrorisztikus élménynek tűnt, mely csak a legrosszabb álmokban tűnt fel. Ő meg… Mondhatni egy vállrándítással elintézve a dolgot, hisz a varázslatai nyomán is kisebb káoszok születnek, nyugodtan ejtette le a nehéz ruhadarabot a földre. Amolyan, no, nem baj, nincs meg. Majd csak lesz valami életérzéssel megfűszerezve a dolgot. Pedig még csak nem is volt sárvérű. Felpillantva Marcusra, újabb vattos vigyorral fogadva a könyvet, némi vörhenyeséggel megfűszerezve a dolgot, hisz majd állandó momentum volt nála a vörösség, vette el az átnyújtott darabot.

- Jól vagyok… És azt mondta a nővér, hogy legalább két hétig látni sem akar. Szóval… Nem hinném, hogy visszamehetnék. – grimaszolva egyet, mit megint csak a szisszenés, s kézmozdulat követett, ért az állához, lebigyesztett ajkakkal konstatálva, hogy valószínűleg az sokáig fog látszani, s fájni is. Egyelőre nem tudta eldönteni, hogy melyik a rosszabb. A kezét az ölébe ejtve, a másikat fikszírozva, ami rossz szokása volt, s emiatt is sokszor bajba került, szólalt meg. Pontosabban nyíltak szólásra az ajkak, de végülis elnyelte magában azt a megjegyzést, hogy valahonnan olyan ismerős. Mintha a barátnői mutogattak volna rá kuncogva, valamiről beszélve. Sajnos épp egy érdekes tartóoszlopot próbált lerajzolni, szóval a felét sem hallotta a társalgásnak. De nem lett volna egy jó indítása a párbeszédnek az a kis megjegyzés, hogy rólad hallottam dolgokat. Milyen dolgokat? Jah, hát nem figyeltem, mert azért annyira nem izgat a téma. De azért köszönöm, hogy segítesz…! Hát igen. Színt váltva, vagyis mélyülve a pirosság, zavartan igazgatta a haját, s pislogott körbe. Hát az már nem is játszott közre, hogy a folyosó közepén térdepel, beburkolózva a talárba, kis halmokkal megrakva. Ah… Szinte fel sem vette. Teljesen nyugodtan folytatta a társalgás menetét. A többiek úgyis kitudták kerülni. Ha akarták persze.

- Kirké vagyok. Vagyis, szóval, nem az a híres boszorkány, hanem…. Ehm… Róla neveztek el. – elfordítva a fejét, a nagy magyarázkodás végett kicsit lesütve a pilláit, rakta az egyik kisebb kupacot a másik kisebb kupacra. Ezzel is mutatva, ő azért dolgozik az ügyön. Mármint azon, hogy felállhasson, s haladhasson a sétával.

- Köszönöm! Mármint… Tudod… A könyvet, és… öhm… - zavartan keresve a szavakat, mert nem akarta bőlére ereszteni a monológot, újra csak idegesen markolt bele a talár anyagába, s szorította össze az ajkait. Durcás gyerek aki, keresi, nem találja, akarja a játékot. Nem, nem is! Olyan aki erősen gondolkozik! Többek között talán ezért sem szokták komolyan venni. Nos… Hát igen. De legalább még csak az olyan dolgok közelébe sem kerül. Akkor már tényleg nem tudná, hogy mit csináljon.    

A folyosó teljesen kihalt miközben sietős lépteim zaja veri fel azt a mély csöndet, amelyet még egy légy zümmögése sem. De mivel én itt vagyok, s bár jóval halkabban járok, mint bárki más, mégis… Mert a csend oly illékony, mint azok az álmok, amelyek este osonnak be az ablakon, hogy vagy édes pihenést adjanak, vagy szenvedélyt és fájdalmat. S talán mindennek zavarnia kellene, de… én már nem foglalkozom ilyen aprócska dolgokkal, mint az álom vagy az a nesztelen világ, amelybe gonosz módon oly hirtelenséggel léptem be, s törtem darabokká.
Nem. Határozottan nem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy mások mit mondanak, vagy gondolnak. Pedig talán kellene. Talán érne valamit, ha figyelmet szentelnék rá, és… de nem. Tudom hogy nem. S ennek az egyetlen oka az a legutóbbi beszélgetés, amely… nos nem volt teljesen feszültségmentes. Akkor még úgy gondoltam, megváltozhatom. Segíthetek másokon, ahogy mások nekem, de… rájöttem tévedtem. És ehhez senki sem kellett, csakis… Ben.

Meglehet ő mellettem áll. Meglehet rá számíthatom. De ő csak egy a sok közül. Talán annyira kivételes, amennyire én az vagyok. Igen, letettem az egészről. Mindenről. Nem leszek más. Senki kedvéért sem. Még Benért sem. Yvette Delacour maradok. Örökké.
S felszegem a fejem, miközben szőke hajtincseim meglebbennek az újabb és újabb határozott lépemkor. Mert minden lépés egy hullám, s minden hullám egy elhagyott darab belőlem, ami betölti a teret, de visszatalál hozzám. Teljes a kör, csak valahol belül nem. Ahogy sosem volt úgy sosem lesz.
Egyszerűbb viszont nem ezen rágódnom. A belső hibák túl nagy listát képeznek, s nekem nincs kedvem az önsanyargató kínzáshoz, csak azért, mert mások ezt várnák el. Hiszen ha meg akarsz változni, jobbá akarsz válni, akkor… akkor először fel kell mérned a benned lévő hiányokat. S ezeket kipótolni. Fel kell mérned a kárt, amelyet okozol minden lépéseddel, s ezeket kijavítani. Ami közel sem egyszerű. És közel sem hálás dolog. Eredmény pedig… nehezen születik.

Célszerűbb a figyelmemet a számmisztika teremben felejtett könyvemre összpontosítani. Így legalább nem az önmarcangolás tetőpontja következik pár percen belül, hanem Yolanda néma szidalmazása, amiért már megint elfelejtett mindent. Így adjon kölcsön az ember bárkinek is bármit. Tőle még a házimanók egyike is megehetné, az se érdekelné. De persze neki ez nem érték. Annál inkább a tanár úr, akinek minden egyes szavát lesi, sőt, még ott is hagyja a könyvem hátul a sarokban, hogy… miért is? Néha komolyan azt hiszem, szándékos az egész. De amennyire csélcsap és amennyire jól ismerem, tudom… egyszerűen csak ilyen. Lassacskán pedig már kezdem megszokni. Habár lényegébe sosem lehet. A hülyeség ugyanis határtalan.
És egy mély sóhaj kíséretében nyitok be a tanterem ajtaján, hogy a bent lévő padok közt végigsietve az utolsó egyikében, ahol a testvérem ücsörgött és unatkozott egész órán, keresni kezdjem a könyvet. A földön nyitva heverő kötet látványa oly annyira elszomorít és feldühít, hogy ajkaimat vékony vonallá préselem, s megpróbálom megállni, hogy ne szegény Merlinhez fohászkodva kiáltsak fel hirtelen. Inkább lenyúlok, s felemelem a csöppet meggyűrődött lapú tankönyvet, amelyben pár odavetett jegyzet is éktelenkedik. Remek. Yolanda már megint alkotott.
S az eddig lenyelt düh, hirtelen a felszínre tör, habár kívülről semmi sem látszik, mindössze talán annyi, hogy a megszokottnál is merevebb vagyok s szigorúbb az arcom. Belül viszont fortyogok, mint egy vulkán. Mert mégis ilyet hogy lehet tenni?

Amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan távozom is, de mögöttem az ajtó hangosan csapódik. Ez a zaj az egyetlen hangos dörej, amely végigzeng a folyosón, még a lépteimet is elnyomva, s mintegy hirdetve azt is, hogy senki ne merészeljen a közelembe jönni. A könyvet úgy szorítom magamhoz, mint ahogy egy haldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszárba, s már magamban eldöntöm, kiosztom végérvényesen Yolandát ettől a felettébb… rossz szokásáról.
Ez persze közel sem lesz annyira könnyű menet, mint ahogyan bárki is elképzeli vagy gondolja, de a mai délutánt rááldozom erre a bűbájtan gyakorlás helyett.
S a kék szikrázó tekintetem szinte ölne, ha tudna, miközben befordulok a folyosó végén, míg a kanyarban majdhogynem ütközök. Csak egy hajszál híja a sikeres manőverezés. De ez… ez már csak olaj a tűzre.

„A bölcs öreg Hollóhátban / Éles elmék várnak. / Kiknek a tanulás kaland, / Oda azok járnak.”
A fiatal szőke Hollóhátas leányzó mindig is szeretett tanulni. Szerette mikor hatalmába kerítették a könyvek csodálatos világa, a sok újabbnál újabb élmény és tudás, amik bennük rejlett. Hisz a világ számtalan olyan dolgot tartalmaz, amiről a legtöbb varázslónak még csak fogalma sem lehet, de Luna szerette volna ezeket megismerni, szerette felfedezni a világot.
- Jól vagyok, köszönöm – válaszolta Sebastiannak – Igen. De nem félek a vizsgáktól. Biztos nem lesz olyan szörnyű az RBF, ahogy a tanárok mondják. Szerintem csak ijesztgetnek minket.
Figyeli, ahogy évfolyamtára egy könnyed mozdulattal feláll eddig bitorolt helyéről és meglepetten tapasztalja, hogy az, mint egy gáláns lovag helyét kínálja. Neki. Nem volt hozzá szokva az effajta kedveskedésekhez. Még mindig sokszor új volt neki, ha valaki kedvesen szólt hozzá, pedig lassan már ideje lett volna hozzá szoknia, mert olyan barátokat tudhatott maga körül, akik az életüket adnák érte, ahogy ő is értük.
Hálás mosollyal foglal helyet, de úgy, hogy a fiú is mellé tudjon ülni.
- Leülsz? – kérdi teljesen természetességgel.
Sosem szokott zavarba jönni. Nem az a fajta. Ő szinte a természet szülöttje, azt teszi, amihez kedve van és nem tette tönkre és nem is fogja soha, ez a számító világ, ami körül veszi. Az ő élete nem hétköznapi, nem olyan, mint mások látják, hanem annál sokkal csodálatosabb és szabadabb.
- Szerintem igazán élvezetes sétálni az esőben – jegyzi meg Sebastian kijelentését követően – Szeretem, mikor az esőcseppek csiklandoznak.
Ez volt ő. Luna, vagy, ahogy csúfolták Lüke Lovegood. Míg mások, kihasználva mágikus mivoltukat, bűbájt használtak az ilyen időjárásban, Luna szerette, ha elázik. Élvezte.
- Ha akarod, lemehetünk és járhatunk egy eső táncot? – tette fel megint csak játszi természetességgel a kérdést, amitől valószínűleg a legtöbben zavarba jöttek volna, de ő nem.

Adogatom a könyveket, hallgatom a kicsit, néha arrébb csúszok, hogy kikerüljön egy-egy elhaladó diák vagy szellem. Igyekszem nem felhúzott szemöldökkel és hatalmas kérdőjellel az arcomon figyelni, ugyanis úgy érzem, hogy Kirké egy kicsit szétszórt. Komolyan aggódom amiatt, hogy esetleg súlyosabban beüthette a fejét, semmint azt ő gondolta. Mert amekkorát zuhant, minden megeshet. Olyan kis hugrabugosnak tűnik.
De nem az. Mennyire hogy nem az. Tekintetem az arcáról a jelvényére esik. Griffendél. Nahát, nem hittem volna.
-A begyűjtőbűbájt?-próbálom kisegíteni és elmosolyodom.

Várom, hogy megtalálja a pálcáját és elvégezze a varázslatot. Csak várok és várok. Egy vállrándítást látok csupán a részéről. Nincs meg a pálcája? Nem is ideges, hogy nem találja? Néha mintha csak Dundust látnám. Piciben, ő sem nagyon hordja magánál. Felelőtlen dolog. Ezt közölném is a Picurival, de aztán inkább még sem teszem. Elég nagy szívás neki ez az elvágódás is.
-Lehet hogy jól érzed magad, de az nem egyenlő azzal, hogy jól is vagy.-jegyzem meg.-Mi?!
Mi az hogy két hétig meg se lássa a nővér? Nem hiszem el, hogy Madame Pomfray ezt mondaná. Vagyis, persze, mondhatja. De akkor azt nem hiszem el, hogy Kirké ekkora szerencsétlenség. Na jó, elhiszem. Mi több, kezdem gyanítani, hogy mennyire is visszatérő vendége a gyengélkedőnek. De ezzel így van körülbelül az iskola 50%-a. Túl sok bénaság jár kel a folyosókon.

-Szia Kirké.-biccentek a bemutatkozására.-Marcus.-mondom meg a saját nevem.
Nem akarok rosszmájú lenni, de amikor a nevét kaphatta a kicsike, akkor a szülei még nagyon bizakodóak lehettek. Azóta vajon hányszor fordult meg a fejükben, hogy jobb lett volna, ha nem tesznek ekkora terhet a gyerekre és elnevezik szimplán Julcsinak? Biztos jó párszor. Na, nem ismerem a szüleit. Lehet, hogy kifejezetten imádják az ő kisbabájukat és elnézik a bénázásait. Közben a lányka ismételten zavarban krákog és köszöngeti a könyveket.
-Nincs mit.-vonom meg most én a vállam.
Nem haltam bele abba, hogy összekapkodtam neki pár könyvet. Mondanám azt, hogy szívesen, meg máskor is. De egyikünk se akarja már ugyanezt a szitut lejátszani. Igazán kellemetlen lenne. Kirké szemszögéből tuti. Én meg úgy döntöttem, hogy innenstől a hős megmentő szerepében tetszelgek.
El ne hidd. Fiam, el ne hidd. Előbb iszok bürköt.

-Tényleg segítek eljutni a klubhelységedig.-ajánlom fel még egyszer és utoljára.
Majd a talárjára nézek.
-Ezt a veszedelmet meg lecserélhetnéd. Életveszélyes.-inkább a talárt nevezem életveszélyesnek, mint a kislányt.
Bár tény, a talárja és ő mint kombináció...őt kéne alkalmaznia Voldemortnak, nem halálfalókat.

   Tudom, hogy a gondnokot segítik az iskola szabályai, de hol vannak azok a szabályok, amik a diákokat támogatják? Segítség, komolyan mondom.
   Kicsit úgy érzem most magam, mint másodikos koromban, amikor hajtóvadászatokon vettem részt. Ja igen, én voltam az odújából kirázott róka. Bármennyire szomorú a gondolat, erre azért egy sietős mosoly söpör át az arcomon; én, mint üldözött vad, ez egész jó sztori lehetne.
   Azonban a következő fordulónál hatalmas robaj rázza meg a folyosót. Jaj, úgy tudtam, hogy megint bekerítenek.. az egész azzal a hülye rajzzal kezdődött.

   A Nagyterembe is magammal cipeltem a mappámat, hiszen ott a skiccek szinte adják magukat. Emberek táplálkozás közben. Mintha csak egy szafarin lennék, és valóban, a rajzaim talán egy picikét túlzóak is lettek. Pechemre hátul még nincs szemem, így nem láthattam, hogy pár mardekáros a vállam fölött átpillantva kikémlelte a műveket.. és cseppet sem voltak elragadtatva, mikor a dúló hiénakutyákban felismerték a társaikat. Rég volt már részem olyan grabancrángatásban, amit ezután kaptam, és tényleg csak a saját bénaságomnak köszönhetem az egérutat. Ahogy kiráncigáltak a padból, a koordinálatlan kapálózásommal levertem vagy öt teli kupát az asztalról, és a hirtelen támadt hangzavar annyira megzavarta őket, hogy képes voltam az időt kihasználva elmenekülni. Bár már futás közben láttam, hogy nem lesz könnyű dolgom az ajtóban strázsáló Frics miatt. Próbáltam belevegyülni egy kifelé haladó ötödikes csoportba, és meglepetésemre a manőver bevált. Így viszont három mardekárossal és Friccsel a nyomomban még mindig nem érzem, hogy fel kéne lélegeznem.

   Szóval jogosan ráz ki a libabőr, amikor egy fél perccel később is cseng a kihalt folyosó az előbbi csapódástól. Szinte látom a jelenetet; most végigfésülik a termeket utánam, tehát nincs más dolgom, mint elérni a klubhelyiséget. Oda már igazán nem jöhetnek utánam. Viszont nem maradhatok ott örökre. Szent szar, mint alsóban!

   Rendben, nem vagyok egy nagy futó, de nem hittem volna, hogy olyan távol áll a szervezetemtől egy kis megerőltetés, hogy futás közben éles dörömbölést halljak a fülemben, mintha csak felszökött volna a szívem egy emeletet. A testem nyűgjeivel mit sem törődve szedem a lábamat, és Merlinre mondom, ha nem takarékoskodnék a levegővel, felordítottam volna a látomásra. Amint befordultam a folyosó kiszögellésénél, Yv egyszerre ragyogó és veszélyesen sötét alakja jelent meg előttem. Pár másodpercig farkasszemet nézünk egymással, miközben helyrerakom magamban a dolgot. Nem őrültem meg teljesen, Yvette nem holmi asztrális kivetülésként áll itt előttem, hanem igenis hús-vér valójában. Nahát, milyen fagyosan széppé teszi az arcát, amikor ilyen keményen néz.. hé! A véla erő körbefonta az agyamat, és szinte kifacsarta belőle az előbbi rémképeket, meg az okot, amiért úgy sietek.

   - Öh.. helló, Yvette – nyögöm ki végre a szárnyaszegett kis köszöntésemet, mert illedelmes gyerek vagyok, és nem átallom megragadni a lány vállait, s visszatessékelni őt a kiugró mögé, ahol a nyílt folyosón nem vagyunk szem előtt. Remélem, nem a harmadik világháborúnak gyújtottam alá a megmozdulással. Villámként cikázott át az agyamon, hogy esetleg rosszat tennék Yvnek, ha a nyakára csődítenék egy csomó mardekáros barmot, a perverz gondnokkal fűszerezve. Persze benne van a nagy gondoskodásban az a kellemetlen előérzet is, hogy a lány szeme láttára vasalna ki az ellenség, és ez a gondolat valahogy cseppet sem könnyít a lelkemen.
   - Figyelj, nem biztos, hogy erre kéne továbbmenned – hadarom cseppet sem meggyőzően, és kilesek a hátam mögé. Egyelőre sehol senki.

Már nyitnám a szám, hogy lehordjam mindennek azt az idiótát, aki majdnem belém szaladt. Mert nem számít hogy én sem figyeltem, lehetne, bárki is az, sokkal körültekintőbb, ha már én nem vagyok, mert az én gondolataim Yolanda körül forognak. Hát hol máshol is!
Így egyértelműen a másikat hibáztatom bárki is legyen az, s magamban már meg is vannak a csípős szavak, amikkel kiosztom az idegent.
Csakhogy amint helyreáll a világ s visszabillen eredeti állásába, nekem pedig sikerül álló helyzetben maradnom, és a másik diákra fókuszálnom a szavak elhagynak. Mert már nemcsak egy elmosódott csík az idegen, hanem egyértelműen Ben Bishop alakját veszi fel.
Az egyértelműen zaklatott Benjamin Bishop alakját. Sőt… szinte még a hangját is… mert Benjamin hangján köszön rám csöppet izgatottan, amit nem tudok mire vélni. De még lehetőségem sincs magyarázatot kérni se a viselkedésére, se arra hogy hogyan is merészelt majdnem felbuktatni.

De mintha mindez nem lenne elég, még meg is ragadja a vállaimat s elkezd irányítani, mint egy játékbabát. Vagy mint a bugyuta mugli kisfiúk a játékautójukat. Hát Merlinre, mi vagyok én?!!!
A dühtől szinte alig látok valamit, amely hullámokban önt el. Arcom lángol a méregtől, a szégyentől, mindentől.
- HOGY MERÉSZELSZ HOZZÁM ÉRNI? – üvöltök, fel se fogom hova kerültem, csak mikor végre megállít. Akkor jut el a tudatomig, hogy a kiugró mögötti részben találom magam megint Benjamin bűntudatos arcával szemben.
- MI A FENE VOLT EZ? Miért NE mennék arra? –
Sziszegem a fogaim közül. Tekintetem szikrákat szór, ha tudnék, simán megölném vele, de hát nincs ilyen szerencséje, azaz pontosabban nekem nincs ilyen szerencsém.
Nekem csak a méltatlankodás jut. De abból bőven kijár. Mutatóujjammal vádlón a mellkasát böködöm, miközben a tincseim össze-vissza repkednek, ami jól kifejezi a lelkemben dűlő vihart.

- Te csak NE parancsolgass nekem Bishop! Nem vagy te az anyám! Még a végén elveted a sulykot… -
És a jóindulatomat… De persze ezt már nem teszem hozzá. Nem szükséges.
Talán nem kellene belegondolnom, mit akar itt épp velem csinálni. Talán nem kellene, mert túl sok régi emlék felidézése történne meg pár perc alatt, és akkor a háztársam jó pár része megsínylené mindezt. Elhitetem magammal, hogy jó nyomós oka van arra, hogy ezt tette velem… azaz hogy visszatuszkolt ide, a folyosó eme kihalt szakaszára, mint valami ötévest.
Vagyis, ajánlom neki, hogy jó nyomós oka legyen! Különben nem állok jót magamért.

- Mi van, mitől ijedtél meg ennyire? Rosszabb vagy mint Mrs. Norris mikor valaki elkapja a grabancát… talán csak megint a barátnőid elől menekülsz? -
Vonom fel egyik szép ívű szemöldököm szarkasztikusan, miközben kezeim összefűzöm magam előtt még mindig használva a könyveket pajzsként. Ha esetleg Bishop valami mást is forgatna a fejében. Mert akkor tökéletes fegyvernek is elmegy, bár sajnálnám az tény. A rózsafa pálcám minden esetben készenlétben. Habár remélhetőleg csak nem lesz rá szükség… elvégre ő Ben… Beni… az én Mr. Tudálékos Ben Bishopom… aki sose viselkedett még így. Sose volt még ennyire… idióta.
- Köszönöm én nem akarok részt venni a te kis játékaidban… -
Határozottan lépek előre, miközben a fél kezemmel elengedem a könyveket, s utat török magamnak, ha tetszik neki, ha nem. Mert nem akarok itt maradni, nem akarom, hogy a saját sületlen kis dolgaiba belerángasson. Amúgy is dolgom van. El kell számolnom az édes testvéremmel. Sürgősen, szóval semmiképp sem érek rá Benjamin pillanatkitörésein elmélkedni. Most nem.
Épp ezért nem érdekel Bishop. Nem érdekel a nyávogása. Semmi se.
Most dühös vagyok. Nagyon dühös. Sokkal dühösebb…
De a vörösség talán már eltűnt az arcomról. A szégyen pírja, amelyben Ben részesített. De nem baj, majd ő is megkapja a magáét. Az egyetlen merlinadta szerencséje hogy senki se volt itt rajtunk kívül… legjobb tudomásom szerint… Ennyi, semmi több.
S egy mély lélegzettel állapítom meg a mai nap folyamán újra; ez a mai megint nem az én napom.

   Hasztalan emelgetem mutatóujjamat a szám elé, kérlelő, könyörgő arckifejezéssel megtoldva az egyértelműen csendre intő mozdulatot. Yvette, mi a bánatért ordítozol, mindenképp meg akarsz veretni? Bal kezem ismét elindul a lány válla felé, de nem érintem meg őt, mert a felháborodott rikácsolás még a fülemben cseng, sőt, még tesz egy-két fordulót az üres folyosószakaszon is, kéretlen visszhangot verve, amire pont nincs szükségem. Télen még nem volt baja azzal, ha hozzáértem, most meg mintha a sátán közelítene felé, avagy gonosz leprától oszló kezem bűnnel illetné hófehér bőrét.
   El kellene számolnom a közelmúltban történt eseményekkel. Lehet, hogy fel sem tűnt nekem, és úgy bántottam meg valamivel őt.. az rettentő kínos lenne, tekintve, hogy elviekben sikerült megbékélnünk egymással. Én meg azóta is mindenhova cipelem magammal a békezálogba kapott mappát. Talán ha.. hű, nekem is illett volna adnom valamit, valami jelképeset a barátságunk megpecsételésére, vagy mi a szösz?
   - Hé, hé, hé, nyugi – próbálom csitítani, amiről jól tudom, hogy felesleges, mint nyáron a síléc, Yvet ez inkább csak tovább tüzeli. Mikor már csak szűri a szavakat a fogai között, kissé alábbhagy a szemem rángatózása; ezt már talán nem hallják meg egy mérföldről üldözőim. Bár most még választhatok is – vagy a mardekáros csürhe, vagy a jégsárkány szaggat cafatokra.

   - Nem azt mondtam, hogy nem mehetsz arra, csak.. csak jobb ötletnek tartom, ha mondjuk… a káhá felé mennénk tovább. Tudod, mint jó háztársak. – diplomatikusan terelgetem szavaimmal, ahelyett, hogy bevallanám, legszívesebben minden férfiasságot nélkülözően kiszaladnék a világból.
   Idegesen megint hátrakémlelek, és még mindig sehol senki, de az a kis kérdés, ami visszakormányozza az arcomat menetirányba, egészen váratlanul ér. Először csak nézek bután, teljesen megszégyenítve a címert a szívem fölött, aztán ellenállhatatlan vigyorra görbül a szám, mély mosolyráncokat vésve az arcom két oldalára. Hát mégsem ment el Yv humorérzéke, roppantmód jól szórakozik rajtam. Oh, mint régen.
   - Ez jó volt, határozottan jó – bólogatok elismerően, sőt, majdnem meg is tapsolom, de ekkor ajtócsapódás hangja söpör végig a folyosón. Rögtön megtalál megint a nyugtalanság, de már nem merem kidugni a fejem a fal takarásából. Yvette Delacourra meg persze pont most jön rá a bizalmatlankodás és a női szeszély, amikor megmakacsolva magát úgy dönt, lefokoz egy kupac kutyaszar szintjére, és egyszerűen kikerül. Én meg vagyok olyan hülye, hogy arasznyit arrébb lépve megint elvágjam az útját.
   - Komolyan nem kéne arra menned – kérem utoljára visszafojtott levegővel, és igyekszem állni a fagyos tekintetét, ami valószínűleg a jutalmam a fontoskodásért.

   Az egy dolog, hogy én állandó célpontja vagyok a csúnya, rossz fiúknak, hiszen kinek ne támadna kedve egy isteneset behúzni a szerencsétlen lúzernek, de sajnos azt is tudom, hogy Yven is szívesen köszörülik a nyelvüket. Pláne, ha kettőnket együtt látnak..
   Kérdés, hogy miért is nem tudom kibökni a lánynak a miértet. Most kezdjem el mesélni, milyen nagyszerű kalandom volt a Nagyteremben, milyen bravúrosan haragítottam magamra egy csapat kígyót, aztán a gondnokot, és hogy mindüket elvezettem idáig? Kötve hiszem, hogy ettől megenyhül a lány, és azonnal megértőbb lesz. Ha nem bízik bennem, és inkább szemberohan a vészjóslóan közeledő léptekkel, hát kénytelen leszek menteni a bőrömet, és továbbrohanni a biztos klubhelyiség felé.
   Vagy Yv után szaladni, a hiénakutyák elé.

Céltalanul sétált a folyosón.
Alig néhány perce, hogy feljött a klubhelyiségből. Egyszerűen képtelen volt tovább tanulni. Nézte, nézte a könyvet, de amikor lapozásra került a sor, nem tudta visszaidézni az előző oldalt. Régóta nyughatatlan volt már, de korántsem a vizsgák miatt.
A NagyÚr visszatérése, az apja ’munkája’, és az otthoni, családi célozgatások megmásíthatatlanul a mindennapjaiba furakodtak. Ha akarta se tudta volna kizárni őket a fejéből. Elég volt, ha a klubhelységben ücsörgött, vagy bárhol, bármelyik évfolyamtársát látta, akivel úgymond azonos körben mozogtak. Addig azonban, amíg nem döntött se ellene, se mellette, nem volt hajlandó olyan dolgokba belemenni, amelyek nemcsak ideig-óráig tartottak, hanem – akár egy barátság – hosszútávra szóltak.
A talár anyaga finoman ölelte körül a törékeny lánytestet, és úgy suhant utána némán, mintha a tulajdonosa megbűvölte volna. A puha bársonyruha az előírt roxforti viseletet takarta, a nadrágot a nyárra való tekintettel régóta a szoknya váltotta fel. Az ing, és a nyakkendő ugyanúgy megmaradt, de már nem volt szüksége a pulóverre. Így, késő délután a talár bőven megfelelt a célnak: ha tovább marad kint, se fázzon meg.
Összezavarodott. Az utóbbi időben Vikitria, aztán Damien… Mintha Merlin direkt kinézte volna magának puszta unaloműzés gyanánt. De fogalmazhatna úgy is, hogy: „ Laetitia Morrison – Ááá… nagyon érdekes. Nagyon-nagyon érdekes. Helyes. Akkor most te leszel a soros.”
A harag szerteáradt a testében, mégis képes volt megőrizni a nyugalmát, és ugyanolyan nyugodt léptekkel menni, mint azelőtt. Mindössze egyetlen mély sóhajt engedélyezett magának.
űMindenki hülyének nézné, ha most hirtelen rohanni kezdene minden előjel nélkül. Vagy legalábbis úgy festene, mint egy hisztis liba. Még a háta is borsózott a gondolattól.
Ha volt valami, amit kivételesen utált az iskola falai között, azok a nyavalygó lányok voltak, akik bolhából elefántot gyártottak, és megállás nélkül locsogtak a lehető legérdektelenebb témákról. Amint hozzáért valaki a kisujjukhoz, vagy ők maguk apróbb tárgyakhoz, menten fennhangon sóhajtoztak, és hatalmas fájdalmakról panaszkodtak, ha épp nem sírtak.
Gyűlölte, ha valakit sírni lát. A lehető legsebezhetőbb pont.
Számára a sírás egy dolgot jelentett: egy gyenge jellemet. Az, aki képest lépten-nyomon elsírnia magát a lehető legkisebb apróságokon is, arról inkább nem nyilatkozna. Hátrafűzte a szeme előtt táncoló mélybarna tincsét, és elhaladtában még vetett egy utolsó pillantást az Őt bámuló sárgacímeres lányra.
Amikor belépett a folyosó ezen szakaszára, már akkor érezte a kíváncsi tekintetet a hátában, de nem foglalkozott vele. Vannak, akiket léptem nyomon megbámulják, vagy figyelemmel kísérik minden mozdulatát, bizonyos embereknek. Őt soha nem zavarta, ha kíváncsi tekintetek övezik. Az már annál inkább, ha a kérdések nem maradnak kimondatlanul.
Nem érdekelte, hogy ki látja, és ki nem, amikor hátranyúlt a tarkójához, hogy finoman megnyomja. Már megint sikerült elfeküdnie abban a bő négy órában, amit képes volt pihenéssel tölteni. A kialvatlanság nyomai azonban a napnak erre a szakára már rég eltűntek a szeme alól. Számára ez volt az ébredés ideje.
Halovány mosoly kúszott ajkai szegletébe, kilépett, és valami puhának ütközve megtántorodott.
- Jesszusom, nem látsz a… - csattant fel dühösen, miközben a pillantása felfelé vándorolt az öltözéken. Az íriszekhez érve egy fintor jelent meg a szája sarkában. – …szemedtől?- fejezte be a szemrehányást.
Ha egy kicsit nagyobb lendülettel indul meg, most a földön feküdne. És ha ez bekövetkezne, na akkor igazán paprikás hangulatban lenne. Felsóhajtott, és hűvösen nézett a fiúra. Fogalma sem volt, kibe botlott, valami rémlett, mintha látta volna már valahol, de hogy hol, és mikor?...  Nagyon remélte, hogy Merlin nem valami fajankót hajított az útjába, akivel veszekedhet órákon át, ki volt a hibás.

Milyen évszak van van? Délelőtt, vagy délután? Meleg vagy hideg? Ez a lagymatag, semmilyen idő lelombozza az embert, tényleg nem lehet megállapítani... elvileg nyár, de a tengerkék eget most borús fátyol fedi, a fák törzse pedig egy enyhe vihartól iszamós, ami nem is rég vonult el, az utószele még eljátszadozik a kisebb bokrokkal, fácskákkal, a nagyobbakat viszont már nem képes megszárítani, így nedvesek maradnak. Néhány fénypászma még át-át hatol néha a ködös homályon, alig van ereje, hogy a földet is nyaldossa, mire lejut oda az életkedvét vesztett kezdemény, csak annyira van ereje, hogy a kis vízcseppeket , amik a levelek szélére kiültek, átjárva megcsillogtassa, fénnyel töltse fel, meleget viszont nem juttat hozzájuk. Apró lámpákként világítanak a vizes fűszálak, majd lassan, de kialszanak ahogy a levegő fülledt melegének köszönhetően apránként, de mégis távozik róluk az üdítő nedvesség, aminek egy részét ők már hamarabb magukévá tették. Így viszont hamar köd száll fölé, a nagy víztömeg megindul az enyhe szellők áramlatának pályáján, hogy újra bekerüljön a végtelen körforgásba. Tipikus Angliai időjárás, megszoktuk, de nincs kedvünk vizesek lenni, néhány óra, és minden felszárad, a felhők elvonulnak, és mintha meg sem történt volna, de addig is: be vagyunk zárva.

Sejtelmes komolysággal, tekintélyt sugárzó fellépéssel vonulunk végig a folyosón, hogy mindenki "megcsodálhasson" minket. Hogy puszta erőfitogtatás ez, vagy valódi fenyegetés, mindenki maga dönti el, de a legtöbben csak arrébb vonulnak, amikor rájuk kerül a sor, hogy kikerüljenek a tömegben és nem gondolkodnak ilyesmiken, hisz így a legegyszerűbb, ellenkezés és konfliktus nélkül... Mint a kiskirályok... holott, hol vagyunk mi ahhoz? Szomorú hogy egyes dolgok hová fajultak, meddig korcsosultak a társadalmi rétegek... egy világ, ahol már csak efféle -másoktól alázatot követelő- kasztban lehetsz valaki... keserű valóság. Hogy hogy beszélhetek így magamról? Hisz ez csak egy előjogok megkövetelte maszk, származás és a mardekár címere által kívánt etikett, amibe muszáj beletörődni, ha kiábrándultál is, de követned kell, vagy elvesztél...

Egy boltíves ablakhoz vezetett az utunk, néhány perce teljesen belemerültem a folyosó bágyadt homályába, Ralph és Cathy hangos nevetése törte meg a bennem uralkodó csendet.
-Tiszta hülye vagy, valami kis harmadikos lehetett! -bökte oldalba Cathy, talán némi sajnálattal, visszanézve arra a kissrácra, akit Ralph előbb borított fel ... teljesen "véletlenül". Én csak ünneprontóan hallgatok, nincs most kedvem szórakozni az ilyesmiken, csak egy kényszeredett mosolyra telik, de lassan leesik, hogy valamiféle íratlan szabály szerint rajtam lesz a sor... Arcomra némileg már kiül a feszültség és idegesség falfehér színe... inkább előre sietek, miközben a nyakkendőm egyébként is hibátlan kötésének tökéletesítésével babrálok, hogy ezzel is lekössem magam kicsit... Mégis mit tehetnék? Szórjak átkot vagy...

// Csak neked, csak most...  :P I like the way you move //

A mellkasomon enyhe nyomást érzek, valakivel kellemetlenül összetalálkozom... talán kicsit... túlságosan is belemerültem a talárom igazgatásába, így sikerült ez a kis találkozó. Nézzük kibe is sikerült belebotlanom. Lassan mérem végig: fényesen csillogó felületű, fekete női cipellő, egy könnyed bársonyszoknya, ami egy szépen vasalt ingben folytatódik, végül pedig egy nyakkendő ékesíti a látványt, de nem is ez olyan elragadó, mint inkább a szemek, amikkel találkozom. A kék íriszek most dühösen merednek rám, mégis, a vérszegényen fehérlő arcra az élénkpiros vonalban húzódó apró ajkak cáfolnak rá, és így együtt, ez túlságosan fogságba ejt, hogy reagálni tudjak, nem szabadulok az aláhulló, selymes érintésű barna hajtincsektől, amik egy pillanatra érintettek. Aztán a lány elrontva a pillanat szépségét rivall rám, és eszmélek fel, hogy mi is történt. A halk, bennem lassított felvételként lejátszódott folyamat most sokadjára gyorsul, és a folyosó hangos kavalkádja zúdul rám ismét: a felismerés hol is vagyok, és miért. Zavartan ráncolom össze a homlokom, majd pillantásom lesiklik a lányról vissza a többiekre, elfordulva felőle egy pillanatra: Ralph kitörő örömmel mutogatja nekem hüvelykujját, az öklét rázva, és még valamit magyaráz is, nagy artikulálva, hogy távolról leolvashassam a szájáról, de nem nagyon érdekel. Ezek szerint elég nagyot koccanhattunk, bár én nem fájlalom semmim, egy ilyen filigrán testnek eshetett ez sokkal rosszabbul is. Zavarba esve állom el a Ralph felé nyíló látóteret, bár elég későn eszmélek rá, hogy olyan ez az egész, mintha direkt őt szemeltem/szemeltük volna ki, hogy aztán így rontsak rá... remek...Pillanatok elteltével is csak szótlanul állok, mint egy idióta, akaratlanul is sikerült pont egy lánnyal kezdenem aki ráadásul fiatalabbnak is tűnik...
-Már... bocs, de te robogtál úgy a folyosón, mint valami szellem... -vágom a fejéhez, bár tudom, hogy nem tett semmi rosszat azzal, hogy ártatlanul kullogott a folyosón.
-Bár így sincs sok különbség, GhostLady... -jegyzem meg gonoszan, bár csöppet sem őszintén, hisz egy szellemmel semmiképp nem hoznék összefüggésbe egy ilyen szűzies teremtést.

Pont ez hiányzott még a napjából. Ahelyett, hogy az szépen eltelne úgy, ahogy telnie kellene, már megint van valami. Miközben szemei megálltak a kígyós címeren valamelyest megnyugszik, de legalább ugyanannyira felgyorsult a szívverése.
Pont egy mardekárosba kellett belefutnia?
Egy részről jobb, hiszen, egy háztárssal talán könnyebb egyezkedni feltéve, ha nem egy öntelt alak, másrészt azt kívánta inkább egy hugrabugos állna a fiú helyén. A zöldszegélyesekkel nem olyan könnyű közös nevezőre jutni, míg egy másik házból való, inkább félreállna az útjából, és minden menne tovább a régi kerékvágásban. Hülyeség, vagy nem a házak közt feszülő ellentét, azért a jellembéli különbségek gyakran kiütköznek. Persze, ettől függetlenül ugyanúgy előfordulhat, hogy valaki felülemelkedik a szabályokon, és később bebizonyítja, hogy a süveg rossz házba osztotta.
Ő, ha először nem is annyira, de most, ezekben az időkben árnyalatnyi „kedvességgel” gondolt a kopott fejfedőre, amiért közéjük küldte. Másra sem vágyott jobban, minthogy ha végigsétál valahol, és nem figyel az orra elé, még akkor is kikerüljék. Markedárosként könnyű dolga volt.
Eddig.
Miután elhagyta az ajkait a harag első hullámainak előjele, továbbra is morcosan nézte a vele szemben állót. Miért kellett ennek pont erre sétálgatnia? Nem szólt egy szót sem, csak figyelte a másik reakcióit.
- Homlokráncolás… jellemző. Még a végén rám fogja, hogy én vagyok a hibás. – gondolja epésen. A fintor továbbra sem hervadt le a szája szegletéből, egyetlen vonása sem rezdült meg addig a pontig, amíg a vele szemben álló ahelyett, hogy sűrű elnézések közepette továbbálljon, hátrafordul a barátai felé. Oldalra sem kellett dőlnie, hogy lássa a haverját, aki a hüvelykujját mutogatja, és az öklét rázta. Azt már nem sikerült leolvasnia, mit tátog, mert a fiú elállta a látóteret. Lényegtelen tett, úgyis meg fogja tudni, mi volt az a kis incidens. Mert tudni akarta, ha már egyszer róla van szó.
Ajkait összecsücsörítve várta a magyarázatot. Magyarázatot, amiben nemcsak egymillió bocsánatkérés, de kimerítő képet ad arról, amint az imént látott. Ha kicsit is ironikus akarna lenni, még rásüthetné, hogy direkt csinálta. Elvégre Ő nem látott semmit, ennyi erővel a fiú pont az útjába állhatott… méghozzá szándékosan.
 A bocsánatkérés egyre késett, de érkezett helyette más. Letolás.
Ha képes lenne átváltozni valami állattá, most biztos miszlikbe tépné ezért a húzásért. Méghogy Ő robogott?! A finom ujjak ökölbe szorulva fonódtak össze a mellkasa előtt. A döbbenet első pillanatait azonban újabbak tetézték.
GhostLady.
Ezért minimum meg fogja fojtani. Minimum. És akkor még tisztán jól járt.
A szája önkéntelenül nyílik, végig sem gondolja, mit mond, csak előtörnek belőle a szavak.
- Talán, ha figyeltél volna, mi zajlik előtted, kikerülhettél volna. Másodszor ha robogtam volna, most a földön feküdnék, és Te már nem állnál. Vagy legalábbis nem egyenesen. – tette hozzá kihívóan. Természetesen esze ágában sem volt pálcát rántani, de még egy megjegyzés, és nem biztos, hogy kontrollálni tudja magát. A srác érdekében az a legjobb, ha inkább otthagyja, a magáéban meg az, hogy legalább egy kis adag vizet a nyakába átkozik, és csak utána sétál el a tett helyszínéről.
A kék íriszek dühösen villantak meg. A megjegyzésről még nem esett szó. Félrebiccentette a fejét, tekintetét a fiúéba fúrta, végül megszólalt. Hűvösen, lassan, és tagoltan, hogy a másiknak leessen a tantusz. Ezt igazán nem kellett volna.
- Minek neveztél az előbb?
Számára teljesen mindegy volt, felette, vagy alatta jár-e a fiú. Őt senki nem nevezheti így büntetlenül. Senki.
- Nem mellesleg mi volt ez a kis közjáték az előbb? – int a fejével az ajtó felé. A kérdés után elégedetten pillant fel. Majdhogynem leolvasható az arcától a következő ki nem mondott mondat: Kezdhetsz magyarázkodni KisSzívem…

A vasvilla szempár még mindig élesen rám szegeződik, mintha ölni akarna a pillantásával, a folyosó mintha hirtelen hadszíntérré változna, és a kis koccanásunk véresen komoly incidens képét ölti fel... ekkora hajcihő mindezért. A választ természetesen megint a talár rejti magában: az aranyos kis cipő,  könnyeden fodrozódó bársonyszoknya, a gonddal vasalt, patyolatfehér ing, ez az ártatlan, vétlen küllem mind egy angyali lánykát testesít meg, mégis ott az a jelkép, ami a zöld nyakkendőn díszeleg, a Mardekár címere, és ezek a zöldes, sötét árnyalatok: az előző kép semmivé vált. Oh, így már egyből más a helyzet, egy „kedves” háztársam... Biztos vagyok, hogy más esetben, ha mondjuk egy Griffendélessel futottam volna össze, még ő kért volna bocsánatot nagy habogva, így viszont kissé nehezebb dolgom van, ám sokkal izgalmasabb. Ez kicsit felpezsdíti majd az unott délutánomat: A szavai igazi indulattal teli áradatként zúdulnak rám, én pedig állom a megmérettetést, titkon nagyon is tetszik.
A kényelmetlen feszengésem nyomban alábbhagy. Szemem szinte felcsillan és kurta mosoly terül el az arcomon. A heves rivallás közepette megpróbálok közbe szólni, a szám résnyire nyílik, de bánnám, ha most szakítanám félbe: jól áll neki ez a fékevesztett lobbanékonyság.

A folyosón felerősödik a zsivaj. Már alig halljuk a saját hangunkat. Egy csorda vonul végig a tágas, de ehhez már kevés befogadóképességű folyosón. Elsősök, vagy kisebbek egy csoportja. Megpróbálnak átvágni, de pont középen állunk, és csak én láthatom őket, mivel újdonsült haragosom mögül érkeznek, valószínűleg véget értek az órák, vagy ilyesmi, de elfogyhatatlanul jön az utánpótlás, és elég nehezen szambáznak el mellettünk, mivel épp középen állunk, és amilyen ragaszkodóan ezek egymás karjába kapaszkodnak, nem fognak kettéválni, az egyszer biztos.
-Látod most sem figyelsz -rázom meg a fejem rosszallóan- úgy mászkálsz itt mint egy holdkóros... -vágom a fejéhez színtelenül, bár némi szórakozottsággal kerekedik mosoly az arcomon aztán a mellkasa előtt felsorakozott ujjacskákat, a kézfejét elkapva húzom magammal könnyedén a falig, ahol már nem álljuk senki útját. A légies test szinte siklik utánam, még ha ellenkezik is, döcögve képes csak kifejteni ellenállását, a visszatartó léptek hamar erejüket vesztenék, bár a felötlött gondolattal egyetemben történő cselekvés nem is adott volna elég időt, hogy a lány bármiféle ellenállást fejthessen ki meglepődöttségében.

Tekintetem közben ráesik a mögöttem nem messze mulató Ralphra, akit nem volt nehéz kiszúrni, hisz úgy nevet, mint aki egy fazék bolondgombát kebelezett volna be, bár a nélkül is dőzsöl benne a sok hülyeség... jobbnak látom ha innen is tovább állunk, mert ha így folytatja, begyűjt nekem valami szép monoklit, az által hogy felhergeli ezt az heves kis amazont... Akár egy sakkbábút, terelgetem tovább a folyosón, finoman, de elég határozottan, hogy velem tartson, bár ha netalán mégis behúzná a teljes kéziféket, azért nem venném a hátamra, hogy úgy menjek tovább vele...
-Ó hogy ő? Örül, hogy nem esett bajod! -felelem komoly ábrázattal, majd újra visszasandítok egy pillanatra régi bűntársamra, és odakiáltom: -Semmi baja, jól van!
A kis megjátszással fűszerezett „füllentésemet” egy visszafojtott nevetéssel nyugtázom, bár nyíltan látszik, és nyilvánvaló is, hogy a lehetetlenbe gázoltam, ami Ralph öröméről szóló „mesét” illeti.
A folyosó egy csendesebb zugába érkeztünk, itt már nincs üvöltő gyerekcsorda, egymással civakodó diákok, nem is kiabálnak az eladó iskolaújságot hirdetve...
-Szóval mielőtt elátkoznál, nekem esnél, kikarmolnál vagy ilyesmi... sajnálom... Ms.  hogyishívnak? -tekintek rá kíváncsiságtól izzó szemekkel, bár koránt sem érdekel annyira, mégis jobban esne tudni, kivel töltöttem el ezt a néhány roppant felemelő percet.
-...ééés ha esetleg elárulnád, a Ghostlady elfelejtve rendben? -teszem hozzá „kecsegtetően”, de addig is: -Ghostlady … -suttogom egy kaján mosollyal megismételve.

Szinte nevetséges már-már ahogyan Ben terelget maga előtt, mint egy ostoba, segítségre és pátyolgatásra szoruló kétévest, olyan csüngő és féltő aggodalommal, amely minden normális szülőnél előjön az első gyermek nevelése során. Ösztönösen húzódom el tőle, mert bár senki sem jár erre, mégis nagyon is idiótán hathat ez a szituáció... Benjamin szavairól nem is beszélve, amelyek egyenesen felháborítóak.
Mert mi az, hogy nem tartja jó ötletnek? Tudtommal nem vette még át sem Dumbledore sem a Mágiaügyi Miniszter de még Draco Malfoy kiskirály helyét... mellesleg közülük jobb is ha mindegyik békén hagy. Viszont Ben bátorságát nem tudom mire vélni. Mert egy dolog hogy kimondja a véleményét, ami alapvetően nem is lenne probléma... de egészen más már, mikor valakire rá is erőlteti azt. Főleg ha az a valaki én vagyok.
- Jó háztársak? Merline, Ben, mi ütött beléd? Mindig is tudtam hogy nem vagy teljesen normális, de... - inkább nem fejezem be. Talán azért is mert őt sértem meg, és mert bennem is összeomlik valami...
Valami... aminek nem kellene...

Persze tudom, most ezek után jön egy Bishop-féle poén, amit talán a körülmények tesznek elviselhetővé, vagy csak azért tűnik ilyennek, mert az utóbbi időben viszonylag gyakran kerültem a fiú társaságába. S noha nem számoljuk a klubhelységben töltött unalmas órákat, még így is szám időt futottunk be leginkább talán azért mert egymásra vagyunk utalva.
Mert Yolanda sosem ér rá mostanában. És mintha Bennek sem lenne olyan sok fontos tennivalója...
Na de mégis, ez a viselkedés kihoz a béketűrésemből. Nem kicsit.
- Persze jó háztársak, mi? Maholnap meg már a leckét is meg akarod írni helyettem... vagy a tiédet sózod rám... - morgom az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz hogy ő is megértse, persze csak ha akarja. Noha vagy egy olyan érzésem, figyelmen kívül veszi ezt a fajta aprócska megjegyzésem.
- Ah, ez megnyugtat... örülök ha tetszett... pedig ugyanolyan ócska poén volt, mint a tieid...-
Igen, sokan mondták már hogy szakértője vagyok a közelemben lévő emberek elkergetéséhez. Hogy néha rosszabb vagyok, mint egy kés, amit megforgatnak a szívedben.
Hát akkor Bishop miért van még mindig itt?

Na persze, elállja az utat és ismét hadoválni kezd, hogy nekem nem jó a folyosó ama része. Csak tudnám miért...
Meglehet a Weasley ikrek vállalatának egyik ócska kellékét szórták szanaszét a kis bugyuta elsősök, na de hát nem vagyok én egy kvibli Friccs, hogy ne tudjam megoldani a feladatot...
Troll is csak Potter tiszteletére lett rendelve, sárkányt meg csak nem eresztenek be, habár ha Hagridon múlna...
Igazán nem értem... Talán Benjamin süllyedt egy futóféreg érzelmi szintjére és a bolhából is elefántot csinál, vagy...
- Szerintem pedig nekem éppen arra kell mennem... -
Hangomban az erőteljes nyomaték talán meggyőzi a fiút, jobb ha engedékenyebb és nem egy anyámasszonykatonája...
- Jobb ha nem állsz az utamba... - közlöm vele egy sötét pillantás kíséretében, és megpróbálok még egyszer elmenni mellette... persze most már erőszakosabban.

- Tudod, nem én vagyok az, aki még a saját árnyékomtól is megijedek... mindig is sejtettem, hogy szánalmas tudsz lenni Ben, na de hogy ennyire...
Már-már őszintén elcsodálkoznék, de erre nem sok időm akad, mert erőteljes léptek ütik meg a fülem, amelyek sietősen hangzanak fel.
Talán valami tanár kergeti Bent? Netalántán Friccset haragította magára?
Igazából talán nem is kellene tudnom, nem kellene beleártanom magam a dolgába, mint ahogy mindig és ahogyan eddig se tettem, de... a kíváncsiság legyőz.
Szúrós tekintettel meredek rá, és most nem tűrök mellébeszélést.
- Na mondd, most mit műveltél? Ki kerget? Bárki is az, biztos nyomós oka van, ne add az ártatlant... néha rosszabb vagy, mint egy ötéves taknyos kölyök, jobb, ha tudod... -
Egyetlen mély levegő... és várom hogy kibökje.
Érzem, nem lesz felemelő élmény.

Meg sem lepődött, hogy a szavai semmit sem értek. Semmit ezen a Merlinadta világon.
De miért? Miért nem képes felfogni, hogy hibázott, aztán menjen mindenki a dolgára? Az ismeretlen a lányokat hajkurászni, Ő meg tovább sétálgatni.
Előre számított rá, hogy egy zöld szegélyest nem lesz olyan könnyű meggyőzni a maga igazáról, de a mosoly már tényleg sok volt. Pont erre kellett tévednie a hülye haverjával…
Miközben beszélt, feltűnt neki, hogy félbe szeretnék szakítani. Egyszer, kétszer, háromszor.
Még a végén megelégszik ennyivel. Ha nem nevezte volna Ghostladynek. Az ütközést még talán. Ki-ki elmormol egy bocsánatot, de ezt nem tudja elnézni egy legyintéssel.
Ahhoz túlságosan büszke.
Az eleddig szinte néptelen folyosó hirtelen zsivajjal telítődött meg. Morcosan sóhajtott fel. Nem lehet igaz, hogy a Roxfortban mostanság nincs egyetlen olyan hely sem, ahol nem kell attól tartania – teljesen mindegy, mikor keveredik oda – hogy találkozik valakivel. Akár ismeri, akár nem.
A fiú végre beszélni kezdett. Alig hallotta, amit mondott, de a lényeget sikerült kihámoznia belőle.
Ez sem egy bocsánatkérés volt.
Pont abban a percben fordult hátra, amikor a kézfeje elvállt a mellkasától. A másik karja támaszát vesztve hullott le a törzse mellé. A törékeny lánytest a pillanat töredéke alatt siklott a fal mellé. Dühösen nézte az elvonuló gyereksereget. Ki kézen fogva, ki kapaszkodva, ki ölelkezve. Éppen csak az illemet nem tanulták még meg.
- Idióta. – gondolta magában, és a fiúra tekintett. – Csak azért, mert ezek nem vasaltak ki, hálálkodni még nem fogok. – jelentette ki hangosan. – Mellesleg, ha feltűnt volna, hátul nincsenek szemeim. De azért köszönöm. – biccentett komoran. Hadd lássa a másik, belé legalább szorult némi illem, és hiába makacs, öntelt, mégis képes beismerni, ha nincs igaza, vagy tartozik valakinek valamivel. Jelen esetben egy köszönömmel, amiért elcibálta az útból.
Elfordult, így nem láthatta, hogy az ismeretlen a haverja felé néz, aki épp úgy fest, minta súlyos nevetőgörcsben szenvedne. Újabb taszítást érzett magán, de valamiért hagyta, hogy vezessék, ahelyett, hogy kitépte volna a kezét, és csapot-papot otthagyva elsétálna. Még ha nem is mutatta, valahol mélyen mosolygott a helyzet képtelenségén.
Elfintorodott a törött lábú magyarázatra. - Te tényleg ennyire hülyének nézel? – gondolta. Még hogy nem esett baja. Na persze…
Szótlanul lépkedett a fiú mellett. Igazból nem is értette, miért nem hagyja ott a fenében. Talán ennyire naiv, hogy azt hitte, mégis elnézést fog kérni? Egyáltalán hova terelgeti? Mielőtt Ő maga torpant volna meg, ismeretlen kalauza megállt egy csendesebb részlegen.
Nocsak.. nocsak.. nocsak.. Mégis ismeri azt a szót, hogy sajnálom. A nevét illető kérdésre nem felelt azonnal. Szinte a nyelvén volt az aprócska, gyerekes „muszáj?”.
- Laetitia Morrison. - sóhajtott fel. – És nem áll szándékomban megátkozni, neked esni, vagy kikarmolni. De ne tudd be annak, hogy kedvellek. Csupán nem rántok mindenért pálcát. Viszont lennél olyan szíves, és elengednéd a kezem Mr. … ? – kérdezte kissé felvont szemöldökkel. Ha már Ő is elárulta a nevét, illik visszakérdezni. Még akkor is, ha épp egy kicsit dühös volt a viselőjére.
Ha a fiú nem engedte el önszántából, akkor a lány finoman, de határozottan elrántotta a kacsóját.
A Ghostlady-t illető megoldásra azonnal mélyvörös árnyalatot kapott az arca.
Égtelen dühbe gurult. Észre sem vette a borzongást, ami a suttogás hatására futott végig rajta. A szája elnyílt, de az arca komoly maradt. Kétszer kellett nekiveselkednie, mire a döbbenet után szóhoz tudott jutni.
- Nem, nincs elfelejtve! – csattant fel. - Legalábbis nem ilyen könnyedén. – A karok újra összefonódtak a talár előtt, és a kék szemek szikrákat hánytak. Lépett egy aprót hátra, hogy kikerüljön a fiú tízcentis körzetéből, és felpillantott a szemeibe...

// Alá pedig a mai kedvencem :P (http://www.youtube.com/watch?v=http://www.youtube.com/watch?v=$1#) //

Ami először átsiklik rajtam, hogy ez nem egy hagyományos angol név. De még csak be sem tudnám sorolni, valami ritkaság lehet, afféle kiváltságos különcség... A gyerekek általában hamar megtanulják a nevüket, majd erre építkezve be tudnak mutatkozni, szükségük lehet rá bárhol... de egy ilyen nevet, melyik gyerek tudna egykönnyen megjegyezni, hisz... még kimondani is nehéz! Amilyen bonyolult ez a név, bizonyára épp olyannyira kiismerhetetlen a viselője is. Neve akár egy szépen csengő nyelvi játék, talán hallanom kéne még egyszer, hogy berögzüljön... A nevek nagy részét általában könnyű szerrel, minden gond nélkül megjegyzem első hallásra, de ez valahogy kifogott rajtam. Még sosem hallottam... persze nem a családnevét.
Nem bírom ki, hogy ne osszam meg vele hirtelen jött gondolatom, és bár kétlem, hogy örülni fog neki, egy pofon már csak megkoronázná találkozásunk pezsdítő hangulatát. Halkan, talán kissé pofátlanul nevetem el magam, és hamar meg is osztom mi a „nevetség tárgya”.
-Bocsáss meg, csak... mi ihlette a szüleid, hogy ilyen nyelvtörővel illettek? -sziszegem szórakozottan mint egy kígyó, és szolidan kivillantva fogam fehérjét mosolyodom el.
-Muszáj lesz kitalálnod valamit, különben maradunk az általam kreáltnál, amit úgy vettem észre nem kedvelsz túlságosan... -lépek utána portyázva, arcátlanul a privát szférájába gázolva, nem törődve a távolsággal, a testi közelséggel...
-Mr. Fitzroy hölgyem... -lépek elé alássan színpadias stílusban, majd hogy azért ne törjön bele a nyelve ebbe a nem is tudom honnan származó, de nehézkes kiejtésű névbe, amit egyébként is csak a helyzet kedvéért vetettem előre, hát hamar hozzáteszem: -Neked csak Gary! De másnak így nem szabad! -suttogom a fülébe persze ismét a levegőbe beszélve, s ahogy kérte, kacsói kicsúsznak ujjaim szorítása közül. Fehér bőrén még ott mutatkoznak fogásom vörös nyomai amelyeket hamar elnyel a fehérség...

Most már nem menekülsz..., akkor is meg tudom ki ez a lány, meg fogom ismerni közelebbről is. Nem szabadul meg tőlem egykönnyen! Most körüljárom, oldalról, hátulról, minden profilból vetek rá egy pillantást. Nem kétség milyen vér csörgedezik az ereiben, hisz ez a finom, kimért mozgás, a tartása, az elegancia a megjelenésében, ez a beszéd, a fennköltség mind sugározza ezt a nemesi származást... egy törékeny úrilány, kit most vérig sértettem, s most újra a kegyeibe kell férkőznöm. Ha akarnám, biztos vagyok benne, hogy néhány szép szóval, egyszerű, hétköznapi udvariassággal elcsavarhatnám a fejét, de abban nem lenne semmi felemelő! Ez vadászat! A vadászat pedig nem egy mindent eldöntő, pontos, az állat szívét megcélzó lövésről szól! A nyomok követése, az üldözés, a préda kimerítése, megsebzése, majd a végső kegyelemdöfés!

Aztán pedig a finom falat az asztalra kerül..., Indiszkrét, és tolakodó vagyok, amivel talán nem jutok előrébb, hisz csak fölhergelem... De pont ez a cél! Minél hosszabb úton járjuk végig a vad útját, annál nagyobb kaland elébe nézünk! Ígéretes fogás, szinte érzem a számban, ahogy az ínyenc, képzeletbeli falatokra összefut a számban a nyál. Egy könnyed kör után torpanok meg ismét áldozatom mellett, s vizenyős tekintettel meredek rá: úgy elkapnám már! A nyak gyengéd vonalain vonul végig a pillantásom, újra végigmérve formás állát és arcának... festőien … komor vonásait. Igen... ezek az érzéki ajkak rég nem éltek már meg igazi, szívből jövő mosolyt. A homlokán húzódó halvány redők pedig a csalódottság, s zavar jeleit mutatják. Miből fakad ez a gyengeség?
-Ohhh, milyen szomorú! -fakadok ki csodálattal. -Jól áll neked, ez a szürkeség! -teszem hozzá eltűnődve, s azért bátorkodom felvetni:
-Viszont... kár erre a melankóliára pazarolni ezt a szép arcot... vagy talán, neked ez a stílusod? Akkor nem bántalak! -mosolygok rá kétszínűen, s talán a szavak bántók lehetnek, kezdheti megszokni ezt a gátlástalan őszinteséget...

Karba font kézzel nézett fel rá. Várt…
A válaszát várva hol a mennyezetet nézte, hol a fiút, hol pedig a szemeit forgatta.
Azon gondolkozott, hogy lassan taktikát kellene változtatnia, annak érdekében, hogy végre maga mögött tudhassa az egész keleti szárnyat mardekárostól. Unta, de feleannyira sem, mint mutatta. A kívácsiság pedig ok mindennel jár.
Az ujjai a szorításban elfehérednek, amint meghallotta a halk nevetést. Mielőtt azonban rákérdezhetne, mi a kacagás tárgya, megkapta.
Az első gondolata az volt, hogy most fogja képen törölni.
Az még elviselhető volt, hogy Ghostladynek nevezte, de ez már nem csak Őt magát, hanem a szüleit is belekeverte. A nevét pedig az apjától kapta, aki mindennél fontosabb volt neki…
Eloldotta a mellkasa előtt húzódó karokat, hátralendítette a kézfejét, és ha nem állították meg, akkor is, öt centire az arcától irányt változtatott.
- Remélem, tudod, hogy megérdemelnéd… - mondja mély, nyugodt hangon. – Eszem ágában sincs kitalálni valami mást. Igaz, hogy a Laetitiának jobban örülnék, de lassan kezdem megszokni a modorod. – tette hozzá néhány másodperccel később. Ennek az egónak ez talán betett egy kicsit, titkon legalábbis ezt remélte. Más fordulatot vettek, és felcsillant a szeme.
Úgy határozott, nem hagyja magát olyan könnyen felhúzni, mint eddig. Talán ha észreveszik az érdektelenséget, gyorsabban szabadulhat az útjából. Vagy ha sikerült kihoznia a sodrából legalább azt az örömöt nem adja meg neki, hogy lássa.
Hogy a tervét nyomatékosítsa magában, lépett egyet hátra, de a fiú könnyedén követte. Elfintorodott. Általában az volt a tapasztalata, ha másból nem, ebből azért képesek érteni a férfiak. A családi, vagy bármilyen más bálokon, ha hátralépett, felfogták, hogy túlságosan közel állnak. Egy része… De Ő? Hát Ő egy teljesen más kategória volt.
Fitzroy…  A családnév ismerősen csengett. Összehúzott szemekkel gondolkozott l, talán láthatta e a kúriában valamelyik bál alkalmával? Maszkabál, rendezvény, lassan már azt sem tudta, melyiken volt ott, és melyiken nem. Egyetlenre volt képtelen elmenni, teljesen mindegy, mi volt az ára.
Gary…  A füle lassan kezdett hozzászokni a suttogással járó forró levegőhöz. Halvány mosoly telepedett meg a szája szélén. – Ah, milyen kis édes! – tekintett rá a szeme sarkából. – Milyen kár, hogy nem mondhatom: Neked csak Lett, - mert nem vagy a puszipajtásom. – a végére elkomorodott a negédesen induló hang, bár az utolsó szón ott marad a hangsúly.
Ahogy félrenézett, a fiú hirtelen eltűnt mellőle. Utána kapta a fejét, és döbbent-meredten ismerte fel a méregetést a szemeiben. Ahogy az minden oldalról alaposan megszemlélte, kérdően nézett rá. Ugyan nem mondta ki, de ha Gary rápillantott a szemeire, kiolvashatta belőlük, mennyire nem értette, miért csinálja ezt vele.
Nem volt hozzászokva, hogy mások tekintete végiglejtsen mindenén, de mégsem hozta zavarba. pontosan tudta, hogy legalább el kellene vörösödnie, ahogy normális helyzetben minden lány tenné. De Ő nem volt akárki. Ugyanazzal a komoly arccal pislogott, mint eleddig.
Sértések. Újabbak, és újabbak.
Megállta a fintort, a pofont, és a kiabálást. Minek zengjen tőle egy egész folyosó? Még a végén szégyent hoz a házára, és küldhetik büntetőmunkára. Az pedig nem hiányozna neki.
Ez a fiú komolyabban teszi próbára a türelmét, mint eddig senki. Azt lesheti, hogy felhergelni magát.
Inkább játszani akar…
Azt akarta, hogy összezavarodjon a másik. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Kiismerhetetlen, mint mindig. Pontosan úgy, ahogy annak lennie kellett. Elvégre mi abban az élvezet, ha pár mondatból leszűrhetőek a gyengeségei, vagy a hibái?
- Látom még nem tűnt fel: Olyan vagyok, amilyennek akarom, hogy lássanak.– lépett hozzá sugárzó mosollyal az ajkain. – Azt hogy kedves legyek ki kell érdemelni...Gary... – kuncogott halkan. A név elhangzása előtt közelebb hajolt, és azt a fiú fülébe suttogta. Elhajoltában újra kuncogni kezdett, mit nem adna érte, ha most gondolatolvasó lehetne...

Mint egy feltüzelt, vadóc kisoroszlán, aki csak most kezdi megízlelni az élet ízét, most fedezi fel a kínálkozó lehetőségeket, s már nem hagyja magát, ha a nagyobbak zrikálják: visszaharap, s már nem csak a hangja nagy, fesztelen mordul rá a többire, hangjában ott a fenyegetés, pillantása pedig metsző. Kiáll ellened, bármelyik pillanatban rád vetheti magát. A szinte súlytalan kézfej amelyet előbb még belefelejtkezve tartottam ujjaim szorítása közt, most arcom felé lejt veszélyes táncot. Mit el lehet érni néhány szúrós szóval, egy kis incselkedéssel, bár nála elég sokat húztam a húrt, és ez tetszik! Nem egy mindennapi lány, aki könnyeket fakaszt, majd elrohan, vagy hisztizve neked esik. Kezdem úgy érezni, hogy titkol valamit, s tervez! Mint egy üldözött vad, ki most észre vett, tudja, hogy a nyomában járok. Túl akar járni rajtam, vissza akar vágni, cselt sző, majd egy gyenge pillanatomban, mikor nem is számítok rá, rám támad, felül kerekedik, átveszi az irányítást! A roxfort egy igazi ékköve szaladt velem szembe, s most már nem hagyhatom veszni, kell nekem! Többet nem adódik ilyen lehetőségem, most kell élnem vele, begyűjtenem, akár egy trófeát!

A fejem kis szögben elfordítom, fél szemmel pedig hunyorgok, talán még össze is rezzenek, fogaim egymáshoz szorulnak, állkapcsom megfeszül. Nem mondom, hogy nem számítottam rá, mégis olyan vehemens lendülettel indultak meg felém azok az éteri ujjacskák, hogy „féltettem” az arcom. Micsoda indulatok törtek fel! Mikor már azt hittem megrettent, s elveszett, akkor volt a legerősebb, ez a ma született bárány küllem pedig csúnyán megtévesztett. Mégsem érzek semmit. Szemem újra tágra nyílik, majd a néhány pillanatig bent tartott levegőt egy nagy sóhajjal fújom ki, és veszek újra magamhoz frisset, megtöltve a mellkasomat. Látom ahogy a keze leereszkedik mellé, majd égető szavai tudatosítják, hogy simán kaphattam volna... de „megkegyelmezett”. Milyen kegyes hozzám... szóval megkímélt egy pofontól. Legyek e én is ilyen kíméletes? Neeem, az nem az én stílusom! Nem könyvelem el kudarcnak, csak tovább kell puhítani, „betörni” és megszelídíteni.

-Édes? -mint egy kis soviniszta, pillantok rá kurtán, s egy meglepett mosoly vonul végig az arcomon. Koránt sem őszinte...  Felmerül bennem a kérdés: ~Akkor most fordult a kocka? Ő játszik velem? Még csak néhány perc telhetett el. Talán öt, vagy tíz, -nem figyeltem- de amióta „összetalálkoztunk”, már azt hittem egy ilyen bájos lány megvető pillantásánál, és érdes szavainál többet nem kapok, és most mégis... először az a majdnem pofon, most meg ez a hirtelen változás... elvesztettem volna a fonalat? Tényleg élvezi, amit eddig ÉN élveztem? Ez a bennem kerekedett zavar hamar kiül az arcomra is. Most csak figyelem, ahogy rácáfol előbbi kijelentésemre: szép mosoly terül el az arcán, ami közvetlen nekem szól, felém röppen. Hasonlóképp teszek, de már sokkal fanyarabbul... Alábecsültem! Hozzám lép, a fülembe kuncog, jól mulat. Szavai jól eső meleg fuvallatként jutnak el a fülembe: Gary.
-Oh, szóval így akarsz megtéveszteni? -teszem fel a kérdést, bár inkább költői volt, hisz gyakorlatilag már sikerült is neki olyan képet adnia magáról, ami teljesen félrevezetett. -Te kis primadonna... Kezdek ám félni tőled... -teszem hozzá félszeg mosollyal a lábujjhegyétől végigmérve, miközben néhány rövid lépéssel hátrálok ki, és magadó képpel pislantok rá újra, egy angyali mosollyal.
-Na és... hogy lehetnék a „puszipajtásod”? Tudod, megtetszett ez a név... Lett... igazán könnyed! -közben újra mögé férkőzöm, nem foglalkozom vele, hogy talán zavarja, az ilyesmivel sosem törődtem.
-Ja és persze... -vágok közbe mielőtt válaszolhatna- ne felejtsd el, hogy kvittek vagyunk, hisz becsaptál, nem igaz? Játszunk tiszta lapokkal, én pedig kivívom azt a „kedvességet”, rendben? -pillantok le rá, a válla felett. Egy pillanatra újra magával ragadnak a harmatfehér bőrön elfekvő barna tincsek, s csak úgy nézem, üveges tekintettel.

Elégedetten szemléli, ahogy Gary arca megkeményedik, és várja azt a pofont, amivel egy ideje már elég erősen játszadozik. Csak el ne fogyjon a türelme. Elvégre mindenkinek véges. Ő pedig már bizonyította, hogy alaposan felhasználta a készletét…
Az utolsó utáni pillanatban téríti el a kezét, és jót kuncog a fiú arckifejezésén. Eleddig azt hitte, hogy nála a labda. Mekkorát tévedett! Valahogy azt az érzést kelti benne, hozzá hasonlóval még nem volt dolga. Szinte biztosra venné, hogy bármelyik lányba futott eddig, az félájultan rogyott a karjaiba. Na ez az, amit Tőle nem fog megkapni. Ahhoz bőven kell még pedáloznia, hogy férfiszámba vegye.
A zavar első jelei. Úgy tűnik, mégis el tudja érni, azt amit akar. Ez legalább egy jó jel a továbbiakra nézve. Ne csak Ő érezze hülyén magát…
Legszívesebben a padlóra feküdne, és onnan röhögne, de valami visszatartja. Egyetlen tény, az hogy aranyvérű. és mint mardekáros aranyvérű, ilyet nem engedhet meg magának. majd a hálóban kikacaghatja magát kedvére. Most nem. Most nem szabad, azzal elárulná magát.
-Ejnye. –szólal meg cukormázasan. – Még a végén azt hiszem, hogy összezavartalak. – kuncogja el a mondandója végét. Apró kis csipkelődéssel fűszerezi meg az újonnan kialakult helyzetet. A helyzetet, ahol már nem tudja megkülönböztetni ki játszik, és ki az áldozat.
Egyszerűen képtelen abbahagyni ezt a hirtelen jött változással járó viselkedést. Sem a kuncogást, ami a kitörni készülő nevetését próbálja alábombázni.
- Megtéveszteni? –kérdez vissza tettetett érthetetlenséggel. – Ó nem Gary. Én nyílt vagyok. Persze.. neked ezt honnan kellene tudnod... – tekint félre, majd újra vissza a fiú szemeibe. A be nem fejezett mondatnak szokásához híven többféle jelentést adhatnak. Az már a másikon múlik, hogy értelmezi a lány szavait. Kacéran, lenézően, vagy kijelentően. Szereti ezt a kiismerhetetlenséget. Nem, nem szereti, lassan már imádja is.
Kezd egyre jobban belejönni az új szerepébe, akár egy színésznő a próbák alatt. A különbség csupán annyi, hogy ez élesben megy próba nélkül. De sebaj. Mindig van lehetőség korrigálni a hibákat.
A vállához érinti az arcát, amikor alulról felfelé végigmérik. A hosszú, hullámos barna tincsek gyakorlottan omlanak a megfelelő helyekre. Nem mintha olyan sokat csinálta volna, de túlságosan is benne van a szerepben, hogy ez átjöjjön rajta. Legalábbis remélte.
- Puszipajtások? Hmm … - a mennyezet felé tekint, színlelve, hogy gondolkozik, majd megfordul, hogy az időközben a háta mögé ért Garyvel ismét szembenézzen. Olyan az egész helyzet. mintha játszanának egymással. Vajon mi lesz ennek a játéknak a vége? –Még nem tudom. Azt nem csak úgy osztogatják ám. – hajol közel hozzá egy kacsintás mellett. – Talán van valami ötleted? – lép ki mellé, hogy mögé kerekedjen. Tisztára, mintha táncot lejtenének egymásnak.
A fekete cipő alig ad hangot, miközben háttal a fiú hátának megtorpan, és újra kuncogni kezd. Az üveges tekintetek azt sugallják, a másik talán, mint Nő is észrevette, de lehet, hogy csak téved?
Nem árt tudni, hogy a játék még érdekesebb legyen. Azért, hogy tudatosan tegyen, vagy ne tegyen meg valamit.
Neki kell ez a fiú.
Teljesen mindegy, hogy miért vagy hogyan, de a magáénak akarja. Legalábbis egy ideig biztosan. Hogy meddig az Garyn áll, olyan szempontból, mi az a pont, ami után untatja. Hiszen, ha megunja, már nincs benne semmi érdekes, kihajíthatja a szemetesbe, mint a használt árut.
A valódi érzelmektől egyelőre nagyon messze van. Egyelőre… Ő csak egy a sok közül, akit képes ugyanúgy elbájolni, ahogy a többiekkel tette a bálon, hiszen férfi a Merlinadta.
- Már így is túl kedves vagyok hozzád, látod arcon sem csaptalak, mikor megérdemelted volna. – mosolygott angyalian kivillantva hibátlan fogait. A szemeibe élet költözött a hűvösség mellé, az arca pedig kezdett egyre kevésbé hasonlítani egy hófehér maszkra.
Ha Gary hagyta, elé lépett, kis szögben megdöntötte a testét, csak hogy épp hozzáérjen a háta a fiúhoz, és a fejét hátrahajtva a fülébe suttogta: - Ne légy telhetetlen, a végén még itt hagylak Gary…

Igazi ellentámadás záporoz. Rohamként ér az egész. Próbálok magamhoz térni, s megérteni mi motoszkál a fejében, vajon mit tervez, mi van még a tarsolyában, de hogy őszinte legyek: ezek után elképzelésem sincs! Igazi kis hárpia, vadabb mint hittem: színészi, játékos, kiszámíthatatlan. Nagy hátrányba kerültem. Míg frusztráltam, ő szépen tervezett, majd a megfelelő pillanatban visszavágott. Nem is hittem volna, hogy egy ilyen kis testben ennyi erő és lélekjelenlét összpontosulhat. Sugárzik, magabiztos, nyeregben érzi magát, látszik hogy elemében van. Hmm... és a legjobb, hogy még nem is tudja, hogy nem fogok ilyen könnyen lemondani a vezetői szerepről. Ha azt hitte, kijátszhat egy Fitzroyt, kénye kedvére, hát akkor nagyot tévedett, s fájdalmas csalódás fogja érni, amikor rájön, hogy a kis tervében ott lapult a hiba mind végig, s pont ezt használtam fel ellene! Talán elfelejtette, hogy az embert akkor érik a legnagyobb meglepetések, amikor már azt hinné, nyert játszma, vitte a prímet. Most rajtam a sor, hogy kicsit „eljátszadozzam” vele.

A meglepettség gombócát hamar lenyelem a torkomról, s ércesen köhintek egyet. Arcomra felsőbbrendű mosoly ül ki: Ki játszik kivel? Bár tetszik ez a kéjes pillantás, mégsem hagyom, hogy kicsússzon ujjaim közül az irányítás. Ahogy mondta: „ki kell érdemelni”. Köztudott, hogy a csatát az nyeri meg, aki ellenfelére tudja kényszeríteni saját a harcmodorát. A felfedezése igazán leleményes, de majd meglátjuk mit szól hozzá, ha a szabályai nem csak rám vonatkoznak! Büszkén könyveli el magában, hogy összezavart, de nem hagyom meg ebben a tudatban...
-Csak szeretnéd! -replikázom, s úgy villantom ki fogam fehérjét, mintha felfalni készülném. A fehér, rendezett sorokon át pedig egy ravasz „hah”-t préselek ki!
-Hmm.... néhány perce még csak egy törékeny porcelánbaba voltál... mi történhetett? -tűnődöm el eltöprengő hangon, szemforgatva, ahogy emlékezetébe idézem, milyen kis esetlenül állt ott előttem, amikor a fejéhez vágtam azt a sok csúnya dolgot....
-Nyílt? Nyíltan ármánykodó! -nevetem el magam, szinte dicsérően, csodálattal, s valóban, ritka az ilyen ellenfél, meg kell becsülni. Másrészt pedig hadd higgye, hogy a kedvemre tesz, bár nem áll távol az igazságtól. Ahogy pillantásom végigfut rajta, fejét elfordítja, hajtincsei pedig utána rebbenve úsznak tovább a levegőben, s hullanak alá ismét. Kezdem úgy érezni, hogy direkt csinálja, szinte beveti ellenem természet adta bájait, s ezzel akar rajtam gyenge pontot találni, ami sikerül is neki, hisz ki az aki meg tudná állni, hogy ne ragadjon le egy ilyen festői pillanaton.
-Csak tudod, az őszinteség és a nyíltság nem egy dolog ám, édes... -fuvolázom immár mögé kerülve, s tartom magam ez eddigi társalgási formánkhoz, csak finoman a fülébe suttogom a dolgokat. Léptem, hát most ő van soron. Kíváncsian várom, mit használ fel ellenem.

Szembefordul velem, tekintete szinte szikrázó, fondorlatos, bujkál ott valami! Kérdésem mintha egy percig is elgondolkodtatná, mereng, szinte dévaj mosolyra húzódnak ajkaim, úgy várom a reakcióját, ami valószínűleg hasonlóan mesterkélt lesz az előbbiekhez. Egész jól elszórakoztatjuk egymást, ahhoz képet, hogy néhány perce még egymásnak estünk volna, és bár az is jó móka,  mégis kellemesebb ily módon incselkednünk egymással.
A folyosó közben szinte kiürült, a diákok csapatai mind az udvarra rajzottak, így gyakorlatilag a folyosó csak a mi játszóterünk.
Szinte meg sem várom a mondata végét, utolsó szavait belé fojtva fordítok egyet rajta, s most újra érvényesül a fölényem, úgy passzírozom finoman a falnak, s egész közel férkőzök hozzá, kihasználva ezt a meghitten csendes, nyugodt közeget bár az sem zavarna, ha egy sereg nézelődő sorakozna fel, hogy a kis „táncunk” szemtanúja legyen. Egész messzire merészkedem, ha már ő is ilyen gyors váltással tréfált meg: fogságba esett, most talán majd kétségbe esik, esetleg újra tombol egy kicsit. Mindegyik reakciójának megvan a maga szépsége, ennél jobban pedig úgysem érhet nagyobb meglepetés. Egész közel hajolok hozzá, miközben a falnál tartom, s ajkaim szinte érintik az övének puha „párnácskáit”. Csak egy csipetnyi ízelítő:
-Oh, nem-nem, most a te szabályaid szerint játszunk, te szabod a feltételeket!
-Már késő elmenekülni! -süvöltöm ajkai közé baljósan, de koránt sem olyan ijesztő a helyzet, mint hangom sugallja, ez is csak egy szerep.
-Na és mondd, sok... puszipajtásod van? -ujjaimmal közben az övéi után keresgélek. Felsőkarjától simítom lefelé hosszan, ami mint egy útmutató, vezet engem, amíg el nem érem a kézfejét, s ujjait az enyémek közé zárom, fogságba estek ők is, akár ez a törékeny test, itt előttem.

Még soha életében nem szórakozott ilyen jól. Feleannyira sem, mint amikor másokkal csinálták ugyanezt a nyári szünetben, és negyed annyira sem, amint amikor semmi erotika nem volt a dologban.
Ez a fiú, egészen más, mint a többiek…
Fordulatos, magabiztos, kiismerhetetlen, és szeret játszani, ahogy Ő is. Kár, hogy előbb utóbb  meg fogja unni, ha nem tesz valamit az ügy érdekében.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy Garynek feltűnt, mennyire változó a hangulata. Csak magánk köszönheti, hogy a lány ezen arcát képes volt előhozni a semmiből. Egyes-egyedül csak magának, amiért játékba kezdett. Titkon legszívesebben megdicsérné. Nem soknak sikerült eddig, és ilyen hamar. Persze, tény, hogy mint minden más, ez is helyzetfüggő. A helyzet pedig megkívánja a tetteket. Azokat a mozdulatokat, suttogásokat, melyek megfűszerezik, végül megadják a tökéletes ízt, hogy a végén már vágyakozzon az érintés után, de az is rajta múljon, hogyan tovább.
Ahogy várta, jön a tagadás, a tiltakozás, nem Garyt képtelenség összezavarni. Egy fenét. Csak könnyebb letagadni, mint bevallani. Amíg meg volt sértődve, eszébe sem jutott, mennyi mindent rejthet magában egy ártatlan koccanás, most pedig úgy köröznek egymás előtt, mögött, mintha ezzel is csak leplezni próbálnák elfojtott vágyaik.
- Ó, igazán? – biggyed le a szája széle csak azért, hogy utána újra ragyogó mosolyba szökkenhessen.  – Ez igazán elszomorító Gary… - mormolja tettetett szomorúsággal hangjában. – Téged nem lehet meglepni semmivel? – mereszt nagy szemeket a fiúra, és reméli, hogy elérte a kellő hatást, amire várt. Azt szeretné, hogy újra közel lépjen hozzá. Közelebb, mint valaha…
- Törékeny porcelánbaba? – kuncog fel halkan. – Hát nem érted Kedves? Olyan vagyok, amilyennek akarom, hogy láss… - susogja.
Ha nem nevetné el magát a fiú, még megsértődne a szavain.
Nyíltan ármánykodó. Tehát sikerült felismernie a lényeget. Azt hogy azt, és úgy csinál, ahogy akar. csak sajnos nem mindenkivel sikerül megetetnie, amit előre kifőzött. A fiúban pont ez tetszik. Képtelenség betörni, egyszerűen nem hagyja magát. Képtelenség… Még soha nem vonzották ennyire a képtelen helyzetek, vagy tervek. Vagy így, vagy úgy, de meg akarja szerezni. Mindegy, hogy mi az ára. Később majd változtat rajta, ha nem tetszik neki. Most azonban csak egyetlen dolog tölti ki a makacs fejét a játékokon kívül: Neki kell ez a fiú.
Kénytelen hát bevetni a jól bevált trükköt. Amikor a fiú pillantása megindul felfelé, a kellő ponton a vállához érinti a sötétbarna hajzuhatagot. Élvezettel nézi, ahogy megakadnak az íriszei rajta.
- Édes? – tekint Gary szemeibe forrón. –Mióta vagyok neked Édes? – simítja a füle mögé az egyik elszabadult hullámost tincsét. – Ó, igen – mosolyodik el szélesen. – De még mennyire, hogy az. Te például mit vallanál be nyíltan? – kérdezi szemtelenül.
Félrepillant, és elégedetten nézi, ahogy az utolsó kisdiák is eltűnik a folyosó ezen szakaszáról. Utána csak a csend marad, a csend, a nyugalom, és Ők ketten. Milyen romantikus…
Vagy inkább érzéki, ahogy a falhoz passzírozzák. Sikerült meglepnie, mindenre számított, csak erre nem. De nem baj, neki így is jó. Innen is ugyanolyan jó a játék, mint máshonnan. Sőt…
Mélyen beszívja a levegőt, amikor Gary olyan közel hajol hozzá, hogy az ajkaik szinte találkoznak.
A csillogó kék szemek most lobognak akár a tűz, amit nemrég szítottak fel.
- Az én szabályaim szerint? – kuncog folyamatosan. Egyszerűen nem tudja megállni. – Mi lenne, ha félretennénk a szabályokat, és azt tennénk, amit akarunk? – hajol előre, akár az imént a fiú. A szája kaján mosolyra húzódik. Pontosan tudja, mennyire kétértelműek a szavai. Ennek ellenére eszében sincs visszaszívni őket. – Vagy mondjuk... – fordítja félre a fejét. – Játszhatunk a Tieid szerint is. – felhívás keringőre. Pontosan az. És nem bánja meg. Egy cseppet sem. De benne rejlik az utalás, ha nem tetszik neki, itt hagyja.
- Menekülni? – kérdez vissza lágyan, miközben visszafordul, így az ajkai, majdhogynem súrolják a fiú arcát. – Ki beszél itt menekülésről?
Megborzong, amikor Gary ujjai elindulnak a felkarján, végül összekapcsolódnak a sajátjaival. Egy röpke pillanatig megfordul a fejében, hogy nem hagyja, aztán mégsem húzza el.
A kérdésére nem válaszol. Túl mély ahhoz, hogy csak úgy megmondja, mi a véleménye azokról az idiótákról, akik eddig megpróbálták elcsábítani.
- Gyerekek. – szólal meg mégis. Próbál megfordulni a fiú karjai között, de hamar rá kell jönnie, hogy nem tud. Rendben. Akkor szemtől szemben folytatja tovább a játékot. Ha van még mit folytatni, és nem csúszott át az irányítás teljesen a másik oldalra. – Nincs bennük semmi élvezet, semmi fantázia… - suttogja az utolsó szót.  – Na és neked? Gondolom a padlót kaparják utánad a nők. – kérdez vissza szemérmetlenül. De azért a végére elneveti magát. Nyilvánvaló hogy ez alól Ő kivételt képez. Legalábbis a külvilág felé mutatott kép ezt adja róla…

//Bár nem tudom passzol e alá én ezt hallgattam (http://www.metacafe.com/watch/yt-mbN9DZI6WJw/hollywood_undead_no_5_music_video/) a megírása közben. :P//

Álom vagy valóság?
Leginkább egyik sem! Valamiféle köztes állapot, afféle illúzió, vagy délibáb, amivel leginkább jellemezhetjük, ezt a nem mindennapi helyzetet... Ki gondolta volna, hogy pont ezen a napon, egy ilyen általános, hétköznapi délután, mikor „unalom a köbön”, pottyan az ölembe a Roxfort főnyereménye. Egyáltalán hogy lehet, hogy ez alatt a sok év alatt egyszer sem vettem észre, hisz olyan közel volt, végig itt, az orrom előtt, talán elmentünk egymás mellett, érintettük egymást, ügyet sem vetve a másikra, most meg... ha akarnának sem tudnának leválasztani róla, állok itt előtte, fogságba ejtve, nem eresztem! Le sem tagadhatná, hogy nem élvezi épp olyannyira, mint én, hisz az a virgonc mosoly, ez a vágyakozó tekintet mindent elárul, s már már kacérkodom a gondolattal, hogy itt és most megteszem amire már valószínűleg azóta várok, mióta összekoccantunk, ám akkor mégiscsak egy fejezet zárulna le, a legizgalmasabb rész! Húznám, ahogy csak tudom, mégis annyira vágyom a pillanat beteljesülésére, hogy ez a kettő megférhetetlen kavalkádként csap össze bennem, és én már rég tudom, melyik fog győzedelmeskedni.

Aztán mégis habozom. Mi van ha ez egy újabb cselszövés? Ha a kis fúria így akar megfűzni, s újra kijátszani, átverni, és csak szórakozik velem, úgy ahogy én tettem vele. Ez is csak egy visszavágó.  Aztán rájövök, hogy már késő ezen gondolkozni, hisz ha akarnék se tudnék leállni, beletáncoltam, és túl vagyok már azon a határon, hogy itt abbahagyjam, képtelen lennék, valami delejes vonzerő késztet rá: tegyem meg, hogy másé ne lehessen, csakis az enyém! Ha aztán mégis az előző teóriám válik be, hát akkor biztos, hogy egy életre megjegyzi a nevem, erről kezeskedem! Nem adom jelét, hogy bármi hátsó szándékot sejtenék, én is sok csúnya gondolattal élek, nem épp olyanokkal, amiket bárkivel szívesen megosztanék, de hát az efféle sötét vágyak mindenki fejében ott lapulnak. Valaki elfojtja őket, más pedig szeret utat engedni a motoszkáló késztetésnek. Az hiszem én a második kategóriába tartozom!

Egy sanda mosolyt villantok rá, miközben nevetve rázom meg a fejem.
-Véredben van a színészkedés, mondták már? -pillantok rá újból lihegve, levegőt gyűjtve magamhoz: lesz rá szükségem belőle bőven.
-Jó … -adom fel. -Bevallom. Szemernyit sikerült rámijesztened! Kísértetiesek a hangulatváltozásaid! -adom alá a lovat, ösztönzöm, hogy csinálja még. Jobban belegondolva ettől olyan egyedi ő: mintha állandóan viselné a báli maszkot, elrejtené arcvonásait, mimikáját, érzéseit, az apró részleteket, amik nagyon is sokat jelentenek, ám amikor lehull a lepel, az est legangyalibb -vagy épp legördögibb?- teremtése kap szárnyakat, szinte földöntúli bájjal játszadozik el veled, s sosem tudhatod, mi a célja igazából, egy újabb maszkot öltött, vagy ez tényleg a valóság volna? Játékra hív, és te belemész, nem foglalkozol a következményekkel, vagy hogy mi lesz ez után, hisz az élet is csak egy (véres) játék! Sosem tudhatod mivel kínál, ilyen lehetőséged pedig biztos nem adódik többet!
Immár nem csak méregetem, s úgy járom körbe, mintha egy vásznon akarnám megeleveníteni, és ahhoz keresném a megfelelő szöget, ő meg állja a portrét. A levegő felhevül, szinte szikrázik, érezni a feszültséget, vihar kerekedik. Egymásra pillantunk, s próbáljuk kilesni egymás íriszeiből vajon mi következik, ki teszi meg a következő lépést, mi lesz a reakció.
Egy domináns lépéssel taszítom a falnak, váratlanul, hevesen, habozás nélkül. Minél több érzelmet, gondolatot mozgatok meg benne, annál nagyobb horderejű a kis akcióm, amivel már nem megkörnyékezem, felmérem, portyázom: ez egy komoly „támadás” volt, egy mindent eldöntő csapás. Fogságba esett, rajtam múlik, mi lesz a sorsa. Ha jól forgatja a lapokat, talán nem esik bántódása, de addig is, semmi sem biztos. Persze ezek a szabályok mind csak egy fiktív kalandjáték részei, amit mi találtuk ki! Röpke negyed óra elég volt ahhoz, hogy a világ legszórakoztatóbb játékát mi találjuk fel! Szabadalmaztatni kéne... komolyan!
-Hogy mióta vagy édes? -nevetek fel halkan, ajkai közelében. -Azt hiszem nem sok kellett, hogy rájöjjek, könnyen adtad magad... -mélyülök el az elmúlt perceken tűnődve, s magamnak sem kell sok időt hagynom, hogy rájöjjek mekkorát füllentettem. Azért jó, ha ebbe a tudatba ringatom, nekem biztos jó! Szám szélét hivalkodóan nyalom végig. Ez ütős volt.
Ujjaimmal összefonott éteri kacsóját most magasabbra emelem, a hideg falon végigcsúsztatva. Tekintetem mélyen tengerkék íriszeibe fúrom, de ő kihívóan kitér pillantásom elől, magasba emelkedő kézfeje irányába. Ebben a kiállásban akár egy szobor, domborít a fal mellett. Valamin még jobban megakad a tekintete, kiismertem már annyira, hogy tudom, ezek az elégedettség jelei.
Végre visszafordul felém, le sem vettem róla a szemem, valahogy nem sikerült...

„Ha minden szabályt betartasz, minden jóból kimaradsz.”
Anarchia! Ezt szeretem benne! Hisz miért kellenének nekünk szabályok! Igaza van, itt és most, azt csinálunk amit csak akarunk. Egy lélek sem, magunk vagyunk, mintha a folyosó csak nekünk tartaná fenn ezt az állapotot. Kaján mosolya épp úgy átragad rám is, jobban kis sem tudnám fejezni, mennyire egyetértek ezzel, így a választ nem is tartom fontosnak, viszont a kertelésből kezd elegem lenni: sokáig türtőztettem magam. Túl sokáig. Aztán mégis kapok választási lehetőséget: vessük el a szabályokat, vagy játszunk az általam alkottak szerint? Fair ez így? Kit érdekel, mikor gyakorlatilag most adta a kezembe magát, azt tehetek vele, amit csak akarok! Egyre nő bennem a feszültség, tombol bennem, én pedig csak türelmesen várakozok, s minden energiám a legmegfelelőbb pillanatra tartogatom!

Szavai szinte csengnek a fülemben, a hangja kellemes, simogató, így halkan pedig... beleborzongok, amit már leplezni sem tudok, és nem is akarok hisz miért tenném.
~Gyerekek.~ Jól ismerem az érzést. A legtöbb fiatal lány ábrándozva várja a szőke herceget, szemük előtt egy képzeletbeli, rózsaszín világ lebeg, amiben minden jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jók pedig győzedelmeskednek. Holott az élet nem ér véget ilyen könnyen!
Felötlik bennem valami, egy pillanatra vonásaim komollyá válnak, majd gondolatmenetem végét egy színes mosollyal pecsételem meg. Megkísérlem teljesíteni azt a „Keringős” felkérést. Ő kérdezte, mit vállalnék be... hát most megmutatom!
Egész elkalandozom, erre az egyre összpontosítok, majd minden gátlást levetkőzve kezdek a dologba:
-Te, figyelj... -tekintek vissza rá egy huncut mosollyal, s már előre felkeltem benne a kíváncsiságot- ki akarok próbálni valamit, amihez rád lesz szükségem! -kézfejét közben leengedem, majd eleresztem, s tenyerem kimért mozdulattal az arcához emelem. Mintha törékeny lenne, óvatosan simítom végig a hófehér, selymes bőrfelületet: elragadó.
Lassan pár milliméter választ el tőle, ajkaiba újra forró levegővel öntök színt, kissé ferde szögben, majd az enyémeket résnyire nyitva forrasztom rá az övéire: egy óvatos, lassú csók. Egy? Ha nem ellenkezik: Kettő... egy hevesebb, majd egy egyre fokozódó, jó hosszú harmadik... még mindig tart, a levegő lassan elfogy..., majd elszakadok tőle, ám továbbra sem engedem hosszú pórázra.
-Próbálj meg lepipálni, édes... -vetek rá kihívó pillantást, sugározva felé: Úgysem fog menni.

- Ezt bóknak vettem! – kacag fel dallamos hangon. Színészet? A kisujjában van. Hát még nem tanulta meg a saját példáján, mennyire könnyű eljátszania, hogy már nem bír a vérével, forr, és forr, amíg meg nem kapja azt, amit annyira szeretne?
De vajon tényleg csak eljátssza?
Nem esett bele abba a hibába, hogy játék közben túl sokat engedett, és túl sokat adott magából? Mi van, ha rég úgy táncol, ahogyan Gary fütyül, és nincs menekvés a karjai közül. Delejesen pillant rá, próbálja kiüríteni az agyát, hogy olvasni tudjon a szemeiben. Tudni akarja, olcsó kis játék, vagy sikerült megfognia valamivel? És ha sikerült, addig tart, amíg a lány akarja?
Játékos, gyengéd, férfias, erőszakos, mi kellene ennél több?
Ó nem, mire gondolt már megint. Ezt nem szabad játszani. Ilyet nem. A férfiak mind hazugok, és csak egyetlen dolgot akarnak. Ha sikerül megszerezniük álmaik nőjét, minél hamarabb ágyba vinni. Ő aztán nem lesz könnyű préda. Arról tenni fog. Még akkor is, ha nagy árat kell fizetnie érte.
Félrepillant, mielőtt a szeme árulkodóan megvillanna. A kis játékuk során a másiknak épp elég ideje volt kiismernie. Nem kellene sok ész, hogy kitalálja, mire gondolhat.
Helyette a szerepére koncentrál.
A szerepre, amely egyre kevésbé tűnik annak, inkább valami félelmetesen kialakuló valaminek. Jobb lesz vigyáznia magára. Ha nem figyel oda, csúnyán ráfaraghat. Gary túl jóképű ahhoz, hogy ne ájuljon bele a karjaiba az első lány, aki szembejön vele. Ha egyáltalán azt szereti…
Vajon csak azért ment bele a kis szerepjátékukba, mert nehezebb megszerezni, mint egy átlagos lányt, vagy azért, mert valamivel sikerült megfognia, és magához láncolnia?
De neki nem egy csókra kell a fiú. Azt akarja, hogy az övé legyen, és senki másé. Azt akarja, hogy ez a feszültség ami kettejük közt motoszkál, ne tűnjön el egy csók hatására.
Az örökké túl nagy szó lenne. És hamis. Ki tudja, lehet, hogy ha megkapja, amiért megdolgozott meg is unja. Kár ezen agyalnia, amikor annyira élvezi a játékot… Még magának is alig képes bevallani, mennyire nehezére esik türtőztetnie magát. Pedig olyan könnyű lenne, csak szimplán előre hajolni, és megtenni, amit az ösztönei súgnak. Csak azért, hogy végre célba érjen, és lecsitítsa forrongó vérét.
- Még a végén megsajnállak Gary… - hajol közel hozzá, hogy a fiú nevét ismét suttoghassa. Imádja ezt a részét a játéknak. Annyira érzéki, annyira szenvedélyes. – És ha sajnálni kezdelek, akkor gonosz leszek! – kacsint rá kacéran. Képtelen visszafogni magát, és valahol talán nem is akarja.
Minden, amit eddig tett, nem szorult megbánásra, és ha újrakezdhetné, valószínűleg ugyanígy csinálná, csak már korábban váltott volna a rosszabbik énjére. Elvégre minden nőnek van egyfajta vadmacska szerűn titkolt része, amit csak elő kell csalogatni, hogy előtörjön belőle az ami Laetitiából még csak kezdeget előmerészkedni.
Nem szabad siettetnie semmit, azzal csak azt hitetné el, hogy lassan nem tudja hova húzni, halasztani a dolgot, legszívesebben a falhoz szorítaná, és lecsókolná…
De megelőzték.
Cseppet sem mutatja, mennyire kedvére való a dolog, és a helyzet maga. Pontosan így képzelte el, és lám, úgy tűnik, ma minden kívánsága valóra válik. Vajon a legutolsó is beteljesedik előbb-utóbb?
Leplezetlenül felkuncog, ezzel is próbálja megtéveszteni a másikat, hogy az még véletlenül se tudja, mi minden jár abban a konok mardekáros agyban. Ha elárulná magát, oda az egész varázsa a játéknak, azt pedig egyelőre nem akarja. De nem ám!
Muszáj rákérdeznie arra, mióta édes. Tudni akarja, mire számítson, hányadán állnak ahhoz, hogy ha a fiú nem, hát akkor Ő megtegye azt a bizonyos lépést.
A válasz meglepi ugyan, de cseppet sem húzza fel magát rajta. Inkább kitör belőle egy fékevesztett nevetés. A megkönnyebbülés, és a meglepetés palástoltságának érdekében, no és persze azért mert halálosan viccesnek tartja a kijelentést. Még hogy Ő könnyen adta volna magát? Ezt Gary sem gondolhatta komolyan.
Kacagásának okát csak egy perc után hajlandó elárulni, közben gondosan tanulmányozza a másik arcát.
- Ugyan Kedves, ezt te sem gondolhattad komolyan. – mormolja szelíden – Ha könnyen adnám magam, rég nem itt tartanánk. – mosolyodik el, miközben félrebiccenti a fejét. Kezd egyre jobban belejönni az aranyvérű kis primadonna szerepébe, és egy percig sem titkolja, mennyire élvezi. Tyana biztos büszke lenne rá, ha látná, a többiekről nem is beszélve. Ilyen trófeát begyűjteni, egészen felemelő érzés. Keresve sem találhatna a Roxfortban jobb partnert, akivel ezt a játékot végig tudja vinni. Ezt pedig minden bizonnyal már bebizonyította Garynek.
Újabb nevetéshullám rázza meg a törékeny testet, a gondolatra, ha a fiúnak nem kellene, már rég itt hagyta volna. Ha pedig trófeákra vágyik, ahogy most Ő rá, kölcsönösen sikerült átverniük a másikat. Legalábbis ezt reméli, nem pedig azt, amit a háztársa mondott neki. Mindenesetre, egy kis óvatosság soha nem árt, ha nem tudja, milyen vizekre merészkedik.
Szemrebbenés nélkül nézi végig, ahogy megnyalja a szája szélét. Már a nyelvén van a kérdés, mi szerint most provokálja –e, amikor a kézfeje magasabbra emelkedik, és végigcsúszik a hűvös falon.
Elfordítja a fejét, ebben a pillanatban képtelen lenne ránézni. Maga a mozdulatban annyi erotika rejlik, amennyit, már nem tudna eltitkolni azzal, ha a szemébe nézne közben.
Ennek ellenére mégis olyan elégedettség költözik belé, amely minden bizonnyal meglátszik a porcelán arcon, vagy ha ott nem is, az íriszei elárulhatják.
Feltálalta magát. A kezébe adta a szabályokat.
Kíváncsian lesi, mit kezd majd ezzel a hirtelen jött engedményezéssel, arra pedig még jobban, vajon sikerült e végre kihasználnia az utolsó tartalékait is türelemből.
Elég a tekintetét figyelnie, hogy rájöjjön: győzött.
Gary fogja megtenni azt a bizonyos lépést. Rá van írva az arcára, tagadni sem tudná, mennyire elege van a lefutott körökből.
Forrón pillant az íriszeibe, amikor érzi, hogy a hangjától megborzongott a fiú. Leplezetlenül elmosolyodik, kivillantva fehér fogait, és megnyalja az alsó ajkát. Csak hogy tudatosítsa a fiúban, neki is fogyóban van a türelme, de nem annyira, hogy ne tudja még nyújtani a pillanatot. Túl édes ahhoz, hogy rögtön ajtóstul rontsanak a házba, amikor annyi lehetőségük lenne még..
Amikor azonban megszólal, érzi, hogy nincs tovább. Vissza sem kell kérdeznie, hogy Gary mire gondolt, mert megérzi a fiú tenyerét az arcán. Vesz egy mély levegőt, hogy felkészüljön arra, amire felkészülni lehetetlen, de azóta várta, hogy táncba kezdtek percekkel ezelőtt…
Az első még óvatos, lágy, és tapogatózó, hagyja, hogy legyen második, végül harmadik is…
Felnéz, és a szemében ott az elégedettség egy apró szikrája. Mégis meg kell játszania magát. Mert a lány nem éri be ennyivel. Ennél többet akar.
Sokkal többet…
Kifújja a maradék levegőjét, a mellkasa folyamatosan emelkedik, és süllyed. Már most tudja, hogy nagyon nehéz lesz elhitetnie Garyvel, amire készül. De egy próbát megér.
- Lepipálni? Ó Gary… - susogja kacéran. – Tudod ezt te jobban is… - teszi hozzá szemtelenül, és ha a fiú hagyja, magához rántja, egy szenvedélyes csókra. Egyetlenre, amelybe belesűríti minden nőiségét, és vadságát.
A lába eközben saját életet élve, emelkedik, és Gary sípcsontjához ér... Laetitia szemtelenül felkuncog a tette után, és elhúzza a fejét. A szemei fényesen csillognak a folyosó félhomályában. Felteszi a kérdést, amivel muszáj tovább vinnie a játékot. Nem akar itt megállni, pontosan tudja, hogy lehet még fokozni.
- Segítsek összeszedni magad?... - mosolyog angyalian.

Kész kis háborút vívunk egymással, átvitt érdelemben nagyon is hadakozunk ,s hol az egyik, hol pedig a másik kerekedik felül. Ez a játékunk mozgatórugója, az alapelv, ami a tüzet szítja bennünk. Kihívások elé állítani a másikat. Feladatokat adni. Mindennek ellenére ez nagyon is komoly! Mindketten tudjuk, hogy hosszan elnyúló „viadalunk” kockázatokat rejt magában, veszélyt is jelenthet: Mi lesz az után, hogy kielégítettük egymás elvárásait, a vágyat, ami ezt a tüzes kergetőzést élteti. Lágy keringőnk vad versengésbe csap át, szinte üldözzük egymást a körökkel, minden menet egy újabb egy próbatétel! Próbáljuk jobban kiismerni egymást, hisz az alapszabály: Ismerned kell az „ellenfeled”. Csak így tudhatod, mire számíts: Ez mindössze csak egy jó móka, egy délutáni kis „kikapcsolódás”? Esetleg több, mint a többi, egyszerű, érzéketlen, felületes futó kaland, csupán testi vonzalmon?

Már rég megvan, amit kezdetben akartam. Megkaptam, eljátszadoztam vele kedvem szerint. Talán itt az a pont ahol választanom kéne. Szedjem tovább az „áldozatokat”, akár egy sorozatgyilkos, vagy váljak egy kiérdemesült kaszanovává. Nem túl kecsegtető a kettő közül választani. Lett szemében ég az olthatatlan vágy, s minden mozdulata sugallja mit akar elérni, ezt még a legjobb színész sem tudná eljátszani, maximum túljátszani és akkor hitelét vesztené... Ezt nem lehet tettetni! Túl sokat árult el magáról. Ez a mosoly, a dallamos kacaj, arcának minden vonásáról lerí hogy tetszik neki az alárendelt szerep, hogy áldozat lehet, az én elejtett prédám, hogy irányíthatom, és az én szabályaim érvényesülnek. Ha megadom neki amit akar, gyakorlatilag a nélkül kerekedtem felé, hogy irányítottam volna, hisz épp ezt szerette volna elérni, és csak egy játékszer voltam, egy eszköz. Ilyen könnyű dolga nem lesz.

Még mindig úgy magasodok fölé, akár egy kiéhezett oroszlán az elesett gazellára, belemélyesztem karmaim, s fogságban tartom. Szorosan hozzám simul, én pedig érezni akarom az illatát, megízlelni az ízét. Nem bírok vele betelni. Tisztában van az adottságaival, s mégis úgy merészkedett egy „ragadozó” közelébe. Akkor sem menekült,  amikor lehetősége adódott rá... Igazán bátor, de vajon képes lesz megbirkózni a feladattal? El tudja érni, hogy ne csak egy legyen a sok közül?
-Gonosz? Csak rajta, ne fojtsd el a rosszabbik éned. -villantok rá lefegyverző mosolyt.
Igen, talán hibába esett, amikor ilyen szelíd bárány képében tetszelgett! Hiszen tudom, hogy ennél többet is ki tudok hozni belőle. Elértem, hogy sóvárogjon minden érintés után. Ha talán megvonnám tőle...? Ha többre kényszeríteném... ha tudatosítanám vele, hogy még többre vágyom, hogy ennyi nem elég. Nem szép dolog, sőt egyenesen gonosz... mintha egy mohó éhezőtől vonnám meg a táplálékot, s tudatosítanám vele, hogy ennyi volt, kapott egy csipetnyit, érezhette a mennyei ízt, de nincs tovább, s csak súlyosbítottam a szenvedésén.


...és még csak nem is tudja, mire vállalkozott, amikor velem kezdett játékba. Nem tudja milyen, amikor sosem elég, mindig valami új kell. Az elvárások magasak... Tovább fűtöm, fokozom tehát a köztünk lévő pezsgést, szítom a tüzet, egyre vehemensebb energiákat vetek be... csak azért, hogy a végén még nagyobb „szenvedést” okozzak, pusztán játékból! Ezt a részt még nem ismerheti, nem tudhatja, mire készülök ellene, hogy mit akarok bevetni, és elérni ezzel, hogy csak egy újabb csapdába kényszerítem, látni akarom hogy reagál, miként lép túl a helyzeten. Aztán majd meglátjuk... ha szépen megoldja, megkapja, ami jár neki. Egy csók, kettő, majd egy harmadik.
Még saját magamnak is nehéz a tervem megvalósítása, túl nehéz... ezek a puha, nedves ajak, kis párnácskák, alig tudok elszakadni... Aztán ez a forró pillantás, ezek a mélykék, íriszek... akár az óceán mélységébe néznék, olyan megfejtendő titkot, mondanivalót rejt, mintha a puszta tekintetével beszélne, elmondaná mit akar.
-Oh, de kis telhetetlen valaki... -mosolyodom el, de nincs is rá sok időm. A taláromba markolva ránt magához, szinte levegővételnyi időt se hagy, csak egy kis szusz marad bennem, ami egy halk nyögésre elegendő. Újra egy forró csókban válunk egyé. Egy hosszú, kimerítő csók, és bár bánnám, ha véget érne ez a pillanat, mégis... lába mellém emelkedik, nem bírom megállni, hogy ne érintsem, gyengéden s lassan simítom végig a combját, miközben egy széles mosolyban szakadok el tőle, s hevesen zihálok, még mindig szinte súrolom az ajkait, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve játékosan harapok az alsóba. Másik kezem közben a immár a csípőjéről vándorol lentebbi területekre.

Egyszerűen lehetetlennek érzem... nem tudom megtenni, hogy most hagyjam abba, ne folytassam tovább, de mégis egy minden eddiginél nagyobb kihívás lenne, egy gonosz, idegtépő szórakozás...
-Ah... -engedem el fogaim közül a vékony, puha bőrréteget, de rájövök, hogy nehéz lesz megszólalni a megdöbbenéstől. Kezdetnek nem is rossz, hisz épp valami ilyesmire vártam. Bizonyította, hogy nem valami „szende szűz”, aki még egy csóktól is megretten, és vége... Alakul!
Fejem az övének támasztom, s úgy suttogom ajkai közé még mindig lihegve. Nehezen találom a szavakat, ritka az ilyen... mindig van valami helyzethez illő ütős megjegyzésem, most mégis csak hallgatok hosszú ideig. Belegondolok még egyszer az elmúlt pillanatokba, újra megborzongok. Muszáj még egyszer... nem tudom itt befejezni. Bennem legalább akkora tűz lobog, olyan érzések dolgoznak, mint benne. Jól látszik rajtam, hogy megszűnt számomra minden, csak Ő van, nem tudok másra gondolni jelenleg, a hangok is mintha eltompultak volna, csak a lélegzetvétele cseng a fülembe szaporán.
-Mindenkivel eljátszod ezt? -vigyorodom el szélesen, és egy csíntalan nevetést préselek ki a fogaim közül.
Újra „nekiesek”, meg sem várom a választ, egy vad csókkal vágok vissza, miközben erősen a combjába markolok, várom hogy valamiféle nyögést csikarjak ki belőle, igazán szép lenne...
Aztán érzem: ez lesz a megfelelő pillanat, a legjobb, hogy egy új fejezetet nyissak, s emeljem a tétet. Amilyen gyorsan támadtam neki, úgy térek ki most előle, és dőlök el mellette a falnak. Egy jól eső nevetésben török ki, majd csúszok le egészen a földig. Otthagytam, rá se pillantok, és mintha imitálnám: mindent megkaptam amit akartam.
-Remélem élvezted... -pillantok fel rá végre, még mindig megrendülve, mintha még mindig a hatása alatt lennék ennek az egésznek, de valami hűvös is keveredik a pillantásomba: Köszi mindent.

Fogalma sincs, ki fog győzni ebben a csatában.
Fogalma sincs, de egyelőre nem is akar vele foglalkozni. Majd, ha arra kerül a sor. Most élvezi a játékot. Azt a játékot, amire lassan öt éve várt.
Mosolyog.
Mert a magabiztosságát semmi sem törheti le. Semmi, és senki, még Gary sem. Teljesen mindegy, hogy forgatja a kártyáit. Eddig szinte minden úgy történt, ahogy akarta, és lám, most úgy fest, minden kívánságát képes kipasszírozni belőle. Vagy legalábbis ezt próbálja elhitetni magával, hogy minél tökéletesebb legyen a szerep, amit játszik. A szerep, amit igazából játszani kényszerül, de egyre jobban élvezi.
A varázslótársadalom sokadik csodája, amit megkaparintani készül. De nem egy röpke alkalomra, vagy csókra, Ő nem éri be ennyivel. De nem ám. Azonban ezt esze ágában sincs szóvá tenni, vagy bármilyen más módon Gary tudtára hozni. Neeem. Ahhoz túl agyafúrt, és aljas, hogy ilyen egyszerűen nyilatkozzon olyasmiről, ami eredetileg egy futó kalandnak indult, aztán pedig ide vezetett. Ide, ahonnan, még magának is alig akarja bevallani, hogy talán nincs visszaút. De nincs ám, csak éppen ezt akkor, amikor indult az egész, valahogy kifelejtette a számításból. Na de nem baj, mindent lehet menteni, még az utolsó pillanatban is. nem olyan fából faragták, aki ha akar valamit, ne szerezze meg, teljesen mindegy, milyen árat kell érte fizetnie. Egy ilyen eset pedig még azt is megéri, amit eleddig elképzelni sem tudott. Mindenesetre nyugtatta az a tudat, hogy olyan még nem fordult elő vele, hogy ne Ő győzedelmeskedett volna. Vagy ha mégis, hát ügyesen titkolta.
Pontosan tudta, hogy minden egyes rejtett, és tudatos képességére szüksége lesz, ha meg akarja zabolázni a casanovát, akit alig pár perce ismer, de mégis, az első pillanatoktól kezdve játszik a gondolattal, milyen tökéletesen mutatna mellette.
Ő, aki megszerezte, és betörte a forrongó vérével, és olyan ügyesen az ujjai köré csavarta, hogy ha van hely e világon, ahonnan nincs menekvés, sem most, sem a későbbiek során. Az isten szerelmére, hát mégiscsak egy nő, akinek megvannak a maga praktikái, és persze a tökéletes példa, akitől mindent el lehet lesni.
Tyana… A siker ízért érezte a szájában, ha a lányra gondolt. Ha sikerülne elérnie azt, amit akar, biztosan nem hagyná szó nélkül. Sőt. Talán még büszke is lenne rá, amiért képes volt a szinte lehetetlenre. Na de majd meglátja, hogyan alakulnak a dolgok. Még a végén kiderül, hogy tulajdonképp óriási tévedésben szenved, és pontosan úgy táncol, ahogy a fiú fütyül.
Egy pillanatig nem vette komolyan ezt a lehetőséget, pedig ezzel is számolnia kell, méghozzá komolyan. Ezalatt a kis idő alatt kiismerte már annyira, ha megszerzi azt amit akar, könnyedén túllép, és a lány nem marad más, mint egy újabb strigula a falán. Azt pedig nem engedheti meg magának. Már így is sok van a rovásán, talán ezzel valamicskét enyhíthet a helyzetén. Az már a másiktól is függ, hogy mennyire.
- Ugyan, hol maradna a játék, ha egyből gonoszkodni kezdenék? Ahogy a kedvességem azt is ki kell érdemelni ám! – kérdez vissza mosollyal az ajkain, és az utolsó szónál kacsint egyet. – Nem szeretem az unalmas dolgokat, az pedig lerombolná a kedvenc képem… - nem fejezte be a mondatot, de talán Gary is sejtheti, egy jelző a vége. Méghozzá egy cseppet sem szép jelző.
Túl sokáig merészkedett. Ha akarna, sem tudna tovább menekülni, ugyanis a falhozz passzírozva nemes egyszerűséggel nem tud.
Mégis tetszik neki a helyzet, bár jobban szeretné, ha egy kicsit késleltetnék azt a bizonyos pillanatot, amikor végre megkaphatják, amit akarnak. Mert hogy Gary is ki van „éhezve” az nyilvánvaló. Már akkor nyilvánvaló volt, amikor még ártatlanul a fülébe sugdosott ezt-azt, hogy felébressze az alvó oroszlánt, és megtapasztalhassa, milyen az, amikor támad, és nincs menekvés.
Menekülni? Ha őszinte magához, amit mellesleg túlontúl ritkán tesz, be kellene végre vallania, hogy jobb lenne. Vagy rosszabb. De előbb meg akarja tapasztalni, mi várható. Meg akarja tudni, érdemes volt-e kijátszania magát? Érdemes volt-e az idejét pazarolnia?
A fiú maga ad választ a kérdéseivel.
Forró csókok, de még mindig hiányzik valami. Csak egy kicsit kell törnie a fejét, hogy rájöjjön, mi okozza a hiányérzetet. A mély érzelmek. Számára egyelőre csupán a hitelen jött fellángolás tehet az egészről, arról pedig fogalma sincs, a másik hogy vélekedik róla. Talán jobb is mielőtt újra előtör belőle a fúria. Bár, ezzel talán Gary is tisztában van. Vagy ha nem, hát megtapasztalja, csak azért, hogy ne feledje soha, ki az a Laetitia Morrison. Mert ha átverik, nem fog visszariadni semmitől a bosszú érdekében. Semmitől, és senkitől. Nem mellesleg sokan mondták már, hogy Merlin óvjon egy lány haragjától. Na de minek ennyire előreszaladnia. Ha ügyesen játszik emiatt aztán nem kell aggodalmaskodnia.
Nem éri be ennyivel. Esze ágában sincs megtenni, kimondani, mennyire jó volt, mennyivel jobb volt, mint azokkal a kis idiótákkal, akik azt sem tudják, mi az, hogy szenvedély, vagy csók. Adnia kell alá a lovat, hogy Ő is játsszon tovább.
Ilyen könnyen nem menekülhet…
A telhetetlenségét firtatják, amikor még szélesebb mosoly szalad végig rajta. Válaszolni azonban már képtelen, mert a szája kissé túl elfoglalt az ilyesmihez. A lába már egyáltalán nem. Az szépen teszi a dolgát úgy, ahogy egy rendes lányhoz illik.
Megfogni, és megtartani… Kénytelen magához rántani. Maradandó élményt akar.
Vadul csókol, amíg el nem fogy minden levegő a tüdejéből. Ez a fiú teljesen kifárasztja a maga szenvedélyével. A baj csupán ott kezdődik, hogy ezzel szemernyit sem sikerül csillapítania a forró vérét, pláne nem úgy, hogy a combját simogatják.
Nem tudja visszatartani a borzongást, még akkor sem, ha akár árulkodó lehet. Ezt akár újra, és újra el tudná viselni. De nem, most van az a pont, ahol türtőztetnie kell magát, mielőtt túl késő lesz, és levakarhatatlanul a fiúra tapad. Soha nem volt egy távozzsátán alkat, és nem is áll szándékában. Számára az alapvető szabály az élni, és az élni hagyni. persze ezalatt nem egy nyitott kapcsolatot ért, ahol a felek azt, és azzal csinálnak, amit, és ahol akarnak.
Fájdalmas elszakadás. Alig kap levegőt, de ahogy elnézi Gary is igencsak szaporán szedi a magáért. Amikor az alsó ajkát cibálják meg, játékosan elmosolyodik, de a tekintete azt sugallja, nem árt vigyázni vele, szökős a kislány! Főleg akkor, ha a vele csókolózó Úriember keze másmilyen tájékokra téved, mint amit Ő engedélyezett.
Finoman utána nyúl, tettetett véletlenséggel hozzáér a fiú mellkasához, hasfalához, és végül az ujjait az övéi közé csúsztatja.
- Mondtam már, én nem vagyok gyors kör.– szűri a fogai között a mondandóját ügyelve arra, hogy kellő játék, és komolyság. A kérdést elengedi a füle mellett. Minek felesleges dolgokra pazarolnia a drága idejét?
Nekiesnek. Nincs más választása, mint hiszti nélkül hagynia magát. Pedig mennyire menekülne már a ketrecből, amibe hirtelenjében belezárták.
Felsóhajt, amikor újra a combján van a másik keze. Kiszakad belőle, de mégsem olyan, mint egy kéjes nyögés. Nem, az nem erre a helyzetre van tartogatva, és ki tudja, talán nem is Garynek? Elmosolyodik. Már megint hazudni akar magának. De nem sikerül.
A csók olyan gyorsan marad abba, mint ahogy elkezdődött. Elfojt egy méltatlan fintorgást, és halkan kuncogni kezd, amikor a fiú lefelé csúszik a falon.
Hát ennyire hülyének nézel?
Kuncogása leplezetlen nevetésbe szalad át, ahogy meghallja a másik szavait.
Élvezni? Te lennél az utolsó, akinek bevallanám – egyelőre. Ám a hideg pillantás egy pillanatra elbizonytalanítja. A tengerkék írszek hűvösen villognak, végül harsány kacagásba kezd. Tetteti, hogy most jutott el minden az agyába, méghozzá úgy, hogy meg is értse.
- Élvezni? – pillant a lábára – Mondjuk. De… ha jobban elgondolkozom, valami hiányzott belőle. – biccenti félre a fejét, miközben leguggol a földön ülőre. Finoman végigsimít a fiú arca élén, ha hagyja, végül feláll.
- Még mindig nem értem, miért nem adod bele magad teljesen. – pillant fel a plafonra. Tudja, hogy ennek ütnie kell. Egyetlen célja van vele. Az hogy Garyből kihozza a lehető legszenvedélyesebb énjét. Az, hogy tovább játszhasson vele. Nem akarja, hogy ennyi legyen, még nem...

Nem teljesen értem mi történik. Nem sok ilyen van, épp ezért még magamnak is nehezen vallom be. Általában én szoktam elcsavarni mások fejét. Most mégis én égek csillapíthatatlan lázban. Tudatom teljesen elhomályosul, akár egy extázis... csak, ez most nem afféle bódító öntudatlanság! Nagyon is magamnál vagyok. Nem lehet semmihez sem hasonlítani, milyen érzés ez. Körül lehet írni, de pontosan meghatározni, és szavakba önteni lehetetlen. Talán... mint egy évek óta éhező vámpír, aki eddig csak alátok vérén vegetált, s most ott áll előtte egy húsvér női test, egy szűzies teremtés, vérző sebbel. Szem sem kell hozzá, hogy meghatározza melyik az a pont, ahonnan a legjobb lehetősége nyílik a lakmározásra, s sebészi pontossággal veti rá magát a nyaki ütőérre. Érzékei felerősödnek, és elnyomhatatlanul tombol benne a vadász ösztön. Hosszú évek során egyetlen lány sem volt képes akár ennek a közelébe is kerülni... mert ez már nem csak testi vonzódás, tudatunk legmélyén mindketten többet és többet akarunk kapni a másiktól. Nagyon is szükségünk van a másikra!

Zsákmányom talpa nesztelenül indul el. Finom érzékenységgel emelkedik a magasba a csókkal egyetemben. Mintha nem is önszántából húzta volna el az orrom előtt ezt a kívánatos mézes madzagot, és csak ez a csók váltotta ki belőle, hogy mindent bevessen. Egy pillanatra magamba feledkezem, mintha a magasba emelkednék, és fél méterrel a föld felett lebegnék. Egy pillanatra a szemem is lehunyom, hogy ez az egész még valóságosabbnak tűnjön, de mégis van, aminek most még jobban tudok örülni. Egy kínálkozó lehetőség, hogy még több területet fedezzek fel, s járjak be. Talán nem egy tudatos ötlettől vezérelve kaptam efféle kihagyhatatlan lehetőséget, akkor sem aggódom ilyesmin, egyből élek vele. És talán észre sem vettem volna, hogy ez a formás idom itt emelkedik mellettem, ha nem simul szorosan derekamhoz, mintha csak be akarna cserkészni. Fél szemmel pillantok oldalra, miközben szinte automatikusan hódítom meg ezt a részt is. Oldalról simítom végig, majd alulról támasztom meg, így már innen sem menekül. Ekkor némi kételyt, talán egy kis leplezett félelmet, szégyenlősséget, ösztönszerű szemérmet fedezek fel a szemében, ami csak hab a tortán, pont ettől olyan érzéki számomra ez a pillanat, s tudom, hogy ez később olyan pont lesz, amivel érdemes lesz tovább játszadozni.

Egy ilyen gyönyörű teremtés biztos nem a földön fogant! Végig az jár a fejemben, miért nem csaptam le rá hamarabb. Hol bujkált eddig? Hisz annyi sok emberen gázoltam már keresztül, oly sok gyűlölködő tekintet mered rám a folyosón... Bár a legtöbb lány, akik hamar elestek a szememben, csak lesütött fejjel vonulnak el mellettem tudomást sem véve rólam, megpróbálnak elfelejteni, de tudom, hogy nem fog menni nekik. Ha visszapillantanék biztos vagyok benne, hogy találkoznék a tekintetükkel. Épp ezért könnyen tudok szelektálni azok közül, akik még nem tapasztalták meg milyen ha egy Fitzroy teszi őket próbára. Talán hallottak történeteket, vonzónak találják a dolgot, kecsegtető számukra, és némi félszel, de belevágnak a dologba. Őt ez eddig mégsem láttam soha szembe jönni. Egy órán se volt ott. Ezentúl bárhol is jár, egy mozdulatát sem tudom majd figyelmen kívül hagyni. Minden apró mozzanat, akár egy lélegzetvétel is láncként köt majd hozzá, és nem engedi, hogy levegyem róla a szemem. Mert kell nekem, azt akarom hogy csak az enyém legyen! Mégis alig tudok róla valamit. Veszély és kockázat.

Elég volt már a sok beszédből, itt a tettek többet elárulnak. Ujjai közben a mellkasomon játszadoznak el. Útra kelnek lefelé, majd keserű véget ér a felfedezőútjuk. Az enyémek után sietnek, amik azóta egy egész más helyen törnek utat maguknak. Megragadják őket majd jó messzire kerülnek a hőn áhított területtől. Hmm... tehát mégis lapul ott  valami kis gátlás és határokba ütköztem! „Nem gyors kör” Hát ez jó! Cinikusan nevetem el magam. Előbb még úgy ragadott magával, hogy egy szusszanatnyi időt sem hagyott, most meg nyafog, mint egy megszeppent kislány, aki épp most rettent meg egy határozottabb érintéstől. Egy csókkal látom helyesnek elhallgattatni, miközben fesztelenül folyamodom egy újabb vakmerő kísérletre. A combjába markolok, és a szoknya csábító határait feszegetem. Egy felemás, egykedvű sóhaj, csöppet sem kéjes, inkább csak némi bosszús fújtatás érződik rajta, megint messzire merészkedtem. Próbálkozhat, de úgysem hiszem el. Ugyan úgy vágyakozik ez után, akár én, csak nem meri bevallani.

Ekkor elszakadok tőle, úgy, ahogy mesterien elterveztem. Úri kedvem szerint. Tökéletesnek tűnik az egész, megdönthetetlen. Ülök a földön, lábamat felhúzom, kezemet összekulcsolva támasztom meg rajtuk, s csak úgy onnan villantok Lettyre egy önelégült mosolyt, imitálva hogy jót szórakoztam, kitomboltam magam. Csak egy segédeszköz volt mindehhez. Az arcán azonban még mindig töretlen mosoly díszeleg, nem hatja meg, sőt, bele sem gondol, hogy talán ennyi volt, és viszlát. Csak nevet, mintha jól szórakoztatná az egész. A mosolyom egyre hervadtabbá válik. Színtelen somolygásba csap át. Jó, most már tényleg egyre jobban összezavar. Mi motoszkál a fejében, mit gondolhat ilyenkor? Kedélyes közvetlenséggel vágja a fejemhez végre a véleményét. Leguggol mellém, kezét az arcomhoz emeli, és lágyan vezeti végig ujjait az arcomon. Megrendülök. Eltemetem magam. Ilyen nincs! A következő mondata még nagyobb lavina. Fanyarul húzom el a számat. Ez már túl megy minden játékon! Úgy tudatosul bennem a kihívása, mint egy hadüzenet, de mégis tétovázom: Vesztettem, ha nem állok ellen? Hihetetlen, hogy mi mindenre képes... eléri hogy sóvárogjak utána, hogy kapkodjak, akár egy fuldokló levegő után! De ha még magasabbra akarja lökni a hintát, hát legyen, rajtam ne múljon, és aztán ne legyen panasz, ha ki akar szállni, már túl késő lesz!

Nem ragaszkodom csökönyösen a tervemhez, rugalmas vagyok és feltalálom magam. Épp ettől vagyok olyan kiszámíthatatlan. A távolban egy „idilli” hely tűnik a szemembe. Egy pad. Két, az ablakokat egymástól elválasztó monolit közé bepászítva. Felette egy ablak. Messze van, de nem túlságosan. Közel a bejárati csarnok kapujához. Többen mászkálnak arrafelé, elég forgalmas hely, a padot mégsem foglalta el még senki. Hirtelen ötletem támad... mi lenne ha... sötéten mosolyodom el, miközben erőt szedek és feltápászkodom a földről. Először csak egy metsző pillantást vetek a lány felé, majd domináns, tekintélyt parancsoló kiállásban indulok el az irányába, gyorsuló léptekkel. Arcom nem tükröz semmilyen érzelmet, szememből viszont valami megadásra kényszerítő, felsőbbrendű csillogás tűnik ki. Mintha tényleg üldözőbe venném, iramodom utána. Muszáj hátrálnia, ha nem teszi, hát én ragadom magammal, nincs sok választási lehetősége, legalábbis amíg a kiszemelt helyhez érünk. Baljósan nyúlok be a talárom zsebébe és talán még ijesztőbb, amikor feltűnik a pálcám, miközben a lány gyönge testét egy látszólag nem túl óvatos mozdulattal lököm az ülőalkalmatosságra. Ez talán majd meghozza a kedvét!

-Voltál már te igazi veszélyben? Amikor csak egy hajszálon múlott az életed? -suttogom elvetemülten. Megtámaszkodom a padon, s úgy hajlok fölé egész közel, érintve az arcát. A pálcát a nyakának szegezem, mélyen a bőrébe mélyesztve, és szinte remeg a kezemben, mintha tényleg valami ronda dologra készülnék, s valami gyilkos átok motoszkálna a fejemben, amit bármelyik pillanatban ki akarnék mondani. Mit is mondott? Nem adom bele magam teljesen? Csodálattal szemlélem, ahogy elterül a padon, és kiszolgáltatottan hever a pálcámra nyársalva, várva a végítéletre. Zilál, a mellkasa  fel-le jár szaporán, levegőért kapkod. Most azonban nem engedem, hogy a látvány megbabonázzon és ezzel nyerjen időt. Nem gondolkodom, lépek, amilyen gyorsan csak tudok. Ha nem ellenkezik újra egy csókkal testesítem meg minden gondolatom, s ez úttal már a nyelvem sem hagyom tétlenül. Több heves, hosszú csók. Én döntöm el mikor hagyom levegőhöz jutni és mikor nem. A pálca hegyét még mindig élesen a torkának szegezem, ám mégis lazítok rajta jelezve: Ha ilyen jól viselkedik majd, nem esik bántódása. Hosszú idő után tudom csak otthagyni a nedves, puha ajkakat, de nem azért mert beteltem velük, arról szó sincs, csupán most valami mást akarok kipróbálni. Még mindig, mintha a pálcával késztetném engedelmességre. A „fegyvert” most  arrébb csúsztatom, hogy legyen helyem, s ha továbbra sem ütközök akadályba, áttérek a nyakára és ott folytatom, amit az ajkainál abbahagytam. Hosszan, és vadul kóstolgatom, és a fogamat is merem használni!
-Szóval nem szereted az unalmas dolgokat... -tűnődöm el visszanyerve a lélegzetem. Tartok egy kis szünetet, ismét felé hajolok, látni akarom a szemét, az arcát, tudni milyen hatást sikerült rá gyakorolnom..
-Segítsek összeszedni magad? -ismétlem meg egy korábbi mondatát nyájasan.

Rossz érzése volt. Nagyon rossz, de ezt mindenképp a végsőkig takargatni akarta.
A bent motoszkáló kisördög már egy ideje azt sugdosta a fülébe, hogy nem lesz ez így jó, nem lesz ez így jó, ki fogja húzni a gyufát, hát tessék, most megkapta.
Mindent vissza, annak rendje, és módja szerint, méghozzá kamatostul.
Kellett neki játszadoznia. De miért pont olyan emberrel, akivel már az elején tudhatta volna, hogy nem kéne. De nem ám. Meghozta az eredményét, hogy a kislány a gyufához nyúlt.
Ha rossz, csúnya lánynak adja ki magát, előbb utóbb fűbe harap – Murphy törvényei szerint. Na de hogy ennyire?
Hápogott a döbbenettől.
Mindenre kész volt, mindenre számított, csak erre nem. Ebből vajon hogy fog kikeveredni? Nem. Az még hagyján, ha sértetlenül kikeveredik, na de hogy élve, és nem áldozat szerepében, arra egyre kevesebb esélyt látott.
Bármennyire is fájt bevallania magának, fordult a kocka, ha egyáltalán az Ő kezében volt eddig az irányítás. Ha… Milliónyi ha. Mi van akkor, ha egészen idáig abban a hitben volt, hogy Ő mozgatja a gyeplőt, és másik úgy táncol, vagy játszik, ahogyan Laetitia fütyül. Mi van, ha már rég beleesett az összes létező hibába, amit a fiú állított neki orv csapdaként?
Menten felrobban a dühtől, de kíváncsi. Annyira kíváncsi, hogy bármit megadna érte, ha tudná, mi járhat Gary fejében, és mi lesz a kis találkozójuk végkimenetele. Bármit.
Azt akarta, hogy elkönyvelhesse az áldozatai közé, Tyához akart rohanni, dicsekedni, hogy megvolt neki a Roxfort csődöre, erre tessék, kiszolgáltatottá vált. A háztársa kezében van addig, amíg képtelen összehozni valami értelmes, és ütős visszavágót.
Mégis, élvezettel nézte, ahogy a másik felsőbbrendű mosolya mozzanatonként hervad le a finom arcról. Belenevet, muszáj, hogy a nem létező látszatot is fent tartsa. Ha már az aranyvérű kis primadonna szerepét választotta, nincs más választása, végig kell játszania. Nincs mese, a valódi ütközés, még csak most fog kezdődni. Eleddig olyan volt, mintha összeeresztették volna őket valami ősrégi küzdőterembe, és eddig csak a kóstolgatás ment volna, ám a harc még csak most kezdődik. A harc, amiben esze ágában sem volt alulmaradnia, ahogy eddig sem.
A bökkenő csak ott kezdődött, hogy ilyen helyzetbe még soha eddigi élete folyamán nem került. Ha volt is mindig mindenre kész válasza, várható megmozdulása, most dobhatja ki a tudását az ablakon, vagy lehetőleg az első kukába, és a szabálykönyvet is miszlikbe tépve.
Szabályok.. Már rég megszegte az összeset. És mi jár a szabályszegő kis fruskáknak?
Büntetés…
Halál nyugodt arccal tűri, hogy a padig taszigálják. Újabb fordulat, amit kár volt nem belekalkuláni, de hárt mikor gondolt Ő olyat, hogy Gary könnyedén fog játszani az Ő szabályai szerint? Nem, a fiú teljesen úgy viselkedik, mintha kész hadüzenetként fogná fel a szavait, pedig Ő csak még többet akart. Többet? Megkapta. Azonban már most megfogadta, hogy csak azért sem fog úgy reagálni, mint amikor ütköztek. Talán vissza tudja szerezni a labdát. Talán? Mikor ne sikerült volna bármi is, amit eltervezett?
Visszafojtja a kuncogását, és igyekszik a lehető leghiggadtabb maszkot felvenni, amikor a padra kényszerítik. A fejében ott motoszkál az egyetlen mondat, amivel tudja, hogy sokáig nem húzhatja a nyugodtságát.
Amikor rálökik a padra, képtelen arra, hogy ne mosolyodjon el. A mosollyal azt akarja sugallani a fiúnak, hogy pontosan ezt a reakciót várta, miközben alaposan sikerült ráijeszteni. Hát még amikor a pálcát a nyakához szegezik.
- Még a végén félni kezdek tőled Gary.. – mormolja félhangosan, úgy hogy a másik is hallja a szavait, melyekben inkább a kételkedés, mint a valódi félelem próbál tükröződni. – Na és most mi a terved velem? – teszi hozzá egy pillanattal később. A hófehér arcon nem látszódik félelem, eltökéltség viszont annál inkább.
Amikor Gary szája az övére forr, halkan felkuncog. Hát mégis elérte, amit akart. Újabb csókot kapott, és még csak kérnie sem kellett. Újabb győzelem ebben a kis csatában…
Hevesen, már-már vadul csókol vissza, időként egy picit ráharapva a fiú nyelvére vagy az alsó ajkára. Levegőt megtanult időközben venni, a mellkasa ütemesen süllyed le, és fel. Még mindig nincs vége, és szemtelenül hosszú. Újra elmosolyodik, csak hogy még jobban alábombázhassa a fiú öntudatát, vagy hogy még nagyobb szenvedélyt, erőszakot hozzon ki belőle.
Már nem takarja, mennyire ínyére van a dolog, hogy az alárendelt szerepét visszaosztották rá, de az elfogadásba némi makacsság is keveredik.
Már nem fél. Egyáltalán nem fél, és ezt igyekszik a másik tudtára adni, a lehető legaljasabb módon. Amikor a háztársa a nyakát célozza meg a fogaival, visszaharap a nyakába, vigyázva azonban, hogy foltot ne ejtsen azon. Majd két kézzel megtaszítja a művelet után, és ha Gary nem kapaszkodik jót mosolyog, amikor sikerül lelöknie magáról.
- Nem mondták, hogy ennek nem a folyosón van a helye? Nem óhajtok büntetőmunkára menni veled, de nem részletezném, miért nem. – kuncog. Már megint. Mert ha a fiú is úgy érti, ahogy kell, hamar rájöhet, hogy a büntetőmunkából nem lesz semmi, más viszont annál inkább. Persze, ha Laetitiának olyan kedve van. A zöldszegélyes még nem ismeri a hangulatváltásait. ideje, hogy picit megtapasztalhassa, kivel is áll szemben.
Ha hagyják, ha nem, megpróbál feltápászkodni a padról. Ha sikerül, ha nem, morcosan tesz egy megjegyzést az imént lezajlottakra. – Különben is milyen dolog már lenyomni a padra?  - kérdezi nyájasan. A hangjában nyoma sincs a hisztinek, csak apró morcolásnak, amiért a pad törte a derekát.
- Nem, gyűlölöm az unalmas dolgokat. Szeretem a veszélyt, vagy a huncutságot… - kacag fel csilingelve. – Köszönöm, jól vagyok. Egyedül is menni fog az, ami neked nem sikerült… - teszi hozzá, és kacsint a végén. Ebből is látszik, mennyire szeret játszani a tűzzel. Ha az iménti húzása után ezt kapta, mi lesz a következő meglepetés?...

Hát igen, a tűz nem gyerekjáték, és főleg nem egy ilyen törékeny teremtés kezébe való aki belefeledkezik a láng csodás játékába, megbűvöli és nem ereszti a gyufaszálat, ami a kezére ég viszont, becsapta, és csak azért lobogott neki, hogy aztán őt is elkaphassa... Egy ilyen kis lángocska is tud olyan fájdalmakat okozni, hogy nem lesz kedvünk újra gyönyörködni benne. Hmm... De vajon én is ilyen lennék? Neeem. Szó sincs róla. Sokkal rosszabb, és veszélyesebb, mint egy vétlen kis gyufaszál! Az csak megéget, alig marad helye, hamar elalszik, és vége. Én nem végzek ilyen felületes munkát. Én nagyon is mély nyomokat hagyok! Egy olyan játék, aminek nehezen lehet csak jó vége. Nem lehet megtanulni, vagy kiismerni. Jolly Joker.

És ez a kis gyufaszál most rossz helyre esett, óriási futótüzet okozva. Így vette most üldözőbe felbujtóját. Igen, talán megőrültem, hogy efféle agyament játékokat űzök, az őrület határán, kergetőzve egy lánnyal, akit alig ismerek, csak egy név lebeg a szemem előtt: Laetitia. Ez is rengeteget jelent. Ez az olthatatlan győzni akarás, a mesterkélt játékosság, a kiismerhetetlenség, a színészi fondorlatosság, és testének minden porcikája, ami rabjául ejtett, ebbe az egyetlen szóba, ebbe a névbe sűrítve. Hátborzongató, de ilyen is van. Most már tudom, miért borította el az agyam ez az átláthatatlan vörös köd. Megfordult a fejemben, hogy talán nem tudom legyőzni. Ez a kis törékeny, alabástrom test fogott ki rajtam, és sokak, erősebbek és nálam hatalmasabbak sem bírtak annyira erővel, hogy igazi vérre menő játszmában taszítsanak le az élet sakktáblájáról a sötétségbe. Erre egy ilyen „komolytalan” kéjsóvár viaskodásban, az én térfelemen vernek meg.

Szinte számítottam rá, hogy tovább palástolja magát, inkább a büszke megdicsőülést választja: nem talált elég jónak. Sőt, hiányzott belőle valami. Közben persze meg van győződve róla, hogy nála senki sem csinálná jobban. Ó, és milyen jól tudja. De imádom, hogy ilyen nehéz vallomásra bírni. Van egy olyan érzésem hogy elismerő szavak sosem fogják elhagyni az ajkait. Ahhoz túlságosan izzik benne ez az aranyvérű fennköltség. Viszont léteznek még módszerek... Folyamodhatok olyan eszközökhöz, amiket még biztosan nem ismer. Igazi tűzben égek, amikor egy új tervvel utána iramodom és bár hideg vérrel állja, igaz valóját már rég félelem öntötte el, érzem rajta, ahogy a karjánál vezetem, hogy ez is csak egy lepel, egy nagyon alapos álca. Újra a kezemben érzem a dolgokat, nem tudja mit akarok tenni vele, vagy mire készülök. Komoly tettek ezek, vagy csak egy újabb menet, egy kör? Nem árulok el semmit, igyekszem rideg, és kemény maradni, mintha most tényleg ártani akarnék. Egy fenséges mozdulattal a padra lököm. Most kiszolgáltatottabb mint bármikor.

-Ha csak most kezdesz félni, az nagy hiba... -cöcögöm és nem átallok egy kicsit a pálcával is eljátszadozni, miközben mással foglalatoskodom. -Terv? Ne nevettess... -simulok hozzá közelebb. -Nem tervezek, csak csinálom! Így izgalmasabb, nemde? -térek vissza hozzá egy rideg mosollyal, miután a nyaka környékén szívtam magamba a bőrének illatát, amit immár élénkpiros pír öntött el. De még mielőtt szóra nyithatná a száját, mutatóujjammal csitítom, majd egy csókkal hallgattatom el teljesen, de tudom, hogy ez nem lesz elég, hogy lenyűgözzem. Ez csak csillapítja a szomjúságát, de nem oltja el, úgy ahogy az enyémet sem. Újabb felderítéseket teszek, mint egy szonda, pásztázom át. Miközben a nyakának bársonyos bőrfelületét érintem, a pálcával merészebb felfedezéseket teszek, s a nyakától lefelé húzva vágok át a mellkasán, elérem a hasát, majd ott állapodok meg a kezemmel. Nem csak ez foglal le. A nyakamba mélyedő fogak meleg borzongással öntenek el, szinte belefeledkezem, hol is vagyunk, és mit csinálunk. Hát igen... ez nem egy olyan mindennapos, megszokott dolog a folyosón, ami mindenki figyelmen kívül hagy. Merész vállalkozás. Végül Lae vet véget a játszmának. Váratlanul tol el magától hevesen, amire egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, de hamar sikerül is visszanyernem. Nem ráz le ilyen könnyen...
-Nem is tudtam, hogy így berezelsz egy kis büntetőmunkától. Nyuszi... -sziszegem incselkedve, bár értem, mi áll szavai hátterében, amire csak egy élvhajhász mosollyal vágok vissza sugározva, hogy az inkább lenne jutalom, mint büntetés, s újra nekiveselkednék, ám mielőtt megtehetném tér ki előlem, és áll fel.

Az előbb megtartott egyensúlyom most szertefoszlik, s a talaj kicsúszik alólam. Az egyetlen kapaszkodóm Lae marad, hát most pimaszul rántom magammal, és míg én egy tompa puffanással érek a kemény, hideg kőpadlóra, Ő puhára esik, és könnyen megússza.
-Leamortizálsz! -rikkanok fel halkan, bosszús hangon, miközben a könyökömet dörzsölgetem, s szórakozottan kuncogom el magam Lettyn, akit sikerült magammal sodornom, és most rajtam hever. Ezek után talán megérti, ha nem engedem feltápászkodni. Én húztam magam után, de miatta sikerült ilyen szépen lezúgnom a padról. Fordítok egyet a könnyű habtesten, hogy most én kerüljek kényelmesebb pozícióba, na meg hogy ne hagyjak egérutat neki.
-Csak jobb volt a padon, nem? -vigyorgok rá kurtán, az előbbi kérdésére válaszolva. A szegény kis úrilányka háta nincs ilyen durva felülethez szokva. A padló valóban nincs bársonnyal bélelve....
-Na és mit gondolsz Lett... ez a helyzet elég veszélyes és huncut, vagy menjünk tovább? -bazsalyogok rá, miközben tekintetem köröttünk vezetem körbe: A kicsik talán nem tudják mit művelünk, néhányan csak elképedve pislognak, egyesek nevetgélnek, de még néhány megvető tekintet is feltűnik. Vegyes a nézőközönség, tanároknak viszont nyoma sincs.
-Mert ugye... neked „hiányzott” valami. -folytatom őt idézve talán kissé szarkasztikusan.
Könnyed kacsóit most felette szögezem a talajnak, úgy nézek le rá felülről. Hosszabb hajtincseim előre lógnak, így pillantok el közöttük körbe a folyosón.

Megborzong, ahogy a pálca önálló életre kel, és vándorolni kezd. Ez már sok neki, nagyon sok…
A régóta elfojtott vágyak, a rideg, tartózkodó magatartás, és az a tény maga, hogy ebben a játékban nem tudja, ki fog győztesen kikerülni felhevíti a szunnyadó tüzet.
Mielőtt észbe kapna a teste ívbe feszül,. majd elernyedve hullik vissza a pad durva felületére. Legszívesebben a fogait csikorgatná, de tudja, hogy azzal elárulná magát. Leleplezné, onnan pedig nem lenne visszaút. Gary nem az a fajta ember, aki megtorlás nélkül hagyná, hogy hülyét csináljon belőle. De vajon csak ezért hagyja azt, amit vagy más is megbújik a tudatalattijában?
Egy pillanatra eljátszik a gondolattal, hogy mégiscsak pofon vágja, de aztán ezt is elveti, mint oly sok minden mást.
Nem érti. Egyszerűen képtelen felfogni, mi történik vele. Ez a nap is, ez a játék is teljesen szokványosnak indult, de valamikor, valahol már rég letért a megszokottnak rémlő útról. A lány pedig képtelen lenne megmondani, hogy mikor. Ahogy azt sem, helyesen cselekedett-e, vagy lenne még mit tanulnia másoktól…
Muszáj eltolnia magától. Muszáj, még akkor is, ha inkább magára húzná, mert szerepben van. És ezt a szerepet végig akarja játszani, bármi legyen is a vége. Egy percig sem gondolt arra, hogy a többi lányhoz hasonlóan Ő is elbukhat, és belehabarodhat a játszótársába. Nem. Az okos lányok szakítanak, mielőtt őket hagyják el, és Laetitia pontosan ilyen volt. Időben lépett, mielőtt Ő járt volna rosszul.
Egyetlen helyzetből nem sikerült kimentenie magát, de az már rég nem érdekelte. csak az, hogy neki kell ez a srác. Senki másnak, csak magának akarja, legalább addig, amíg mindketten ide járnak a Roxfortba. Maga elé idézte a megszégyenülhetett lányok képzelt képeit, és ádázul elmosolyodott. Ő, a győztes, akinek a fején a korona díszeleg, mellette pedig a megszerezhetetlen fiú. Tökéletes kép. Szinte látja a fotót kettejükről. A zöldszegélyes háztárs kissé megdöntött tartásban, Laetitia karjai pedig úgy fonják körbe, hogy minden szegletéről ugyanaz olvasható le: Az enyém vagy!
Természetesen az első nekiveselkedésének semmi eredménye nem lett. Gary ugyanolyan magabiztosan magasodott fölé, ahogy eddig is. Sőt, a büntetőmunkás megjegyzését is képes megérteni.
Felcsillannak a szemei, és szélesen elmosolyodik. Egy kezén képtelen lenne megszámolni, hányféle becézés hagyta el ajkaikat az elmúlt meghatározhatatlan idő során. Kár, hogy Ő egyet sem gondol komolyan.
- Ha-ha-ha. – forgatja a szemeit. – Cseppet sem arról van szó, hogy félnék… Én nem félek Gary… - susogja kétértelműen, ezúttal azonban a fiúra hagyja a jelentéseket. Értse, ahogy akarja. Most nincs kedve utalgatni.
Újra megpróbálja lefejteni magáról a háztársat, ezúttal sikeresen. Halkan kuncog fel, ahogy a győzelem ízét érzi a szájában, ám a kuncogás abban a minutumban el is hal, ahogy felfedezi, hogy ő a kapaszkodó.
Tehetetlenül fordul le a padról, és köt ki egyenesen a fiún. Csilingelve felnevet a helyzet komikumán, ahogy az előbb Ő volt alul, most Gary hátát nyomhatja a padlózat. A mellkasára támaszkodva tartja magát, és eltűri a szemébe, no meg a másik nyakára lógó hullámos fürtjeit.
- Boccs. Ha lesz időm, megsajnállak. – vigyorog még mindig pimaszul. Eszében sincs felkelni ebből a helyzetből. Mi több így sokkal korrektebbnek találja az esélyeket. Eddig Ő volt elnyomva, ideje, hogy Gary is megtapasztalja, milyen, ha a kiszolgáltatott szerepébe kerül.
 Fordítanak egyet rajta, mire méltatlankodva felnyög. Már épp kezdte volna élvezni is a helyzetet, amikor bumm, vége szakad.
- Ez nem ér. – sziszegi árnyalatnyi dühvel a hangjában. Már megint a nullával egyenlőek a menekülési lehetőségei. Azt pedig nem szereti, ha nem Ő irányíthat. Sőt. Egyenesen utálja, de ha ezt a szerepet adják vissza rá, eljátssza. Felelősséget azonban nem vállal a későbbiekért. De nem ám!
Egy hirtelen ötlettől vezérelve hozzá simul, és kéjesen megnyalja az ajkait. Nem titkolt szándéka egy újabb csók begyűjtése. Hogy Garynek jó napja legyen, ezúttal Ő forrasztja össze ajkaikat, miközben karjait a fiú nyaka köré fonja. A háta mögül halk léptek zaja üti meg a fülét, de cseppet sem érdekli. Amíg persze nem tanár az illető. A bámészkodók pedig.. ideje felfedezniük, hogy az élet néha igenis habos torta tud lenni, ha az ember a megfelelő játékot, a megfelelő emberrel játssza. Márpedig Ő most épp azt teszi, ebben pedig senki, és semmi nem akadályozhatja meg.
- Ha az igazat kellene mondanom, ki kell ábrándítsalak. A padló nem töri az oldalam, míg a pad… - simította ki a szeme elől a tincseit.
Ezerszer megfogadta már, hogy levágatja, csak egy kicsit, de valahányszor eltervezte, valami, vagy valaki mindig közbejött, aki emlékeztette rá, miért is jó hátközépig érő hajjal szaladgálni, arról nem is beszélve, milyen jól el lehet vele játszani, például egy hasonló helyzetben.
- Lett? Jéé, te megtanultad a nevem! - mosolyodott el kajánul. - Veszélyes? – ismétli utána álmélkodva. –  Ez neked veszélyes? Még a huncutot aláírom, de ezt? – fújja ki bosszúsan a levegőt, majd elmosolyodik. – Attól függ, mit ajánlasz fel Gary…
A karjai maguktól emelkednek, és szegeződnek felette a földre. Félrebiccenti a fejét, és újabb ívbe feszül, majd megpróbálkozik egy átfordítási kísérlettel. A jobb lábát Garyébe akasztva lök egyet magán, és ha jól számolt, megint sikerült fölé keverednie.
- Így mindjárt jobb. – magyarázza kedélyesen, miközben visszaigazgatja a virgácsát a megfelelő helyre, mintegy "véletlenül" végigsimítva a fiúén. – Hoppá! – szólal meg tettetett meglepetéssel, és szemtelenül kuncogni kezd. Lassan már megszokhatja a másik az állandó mosolyát, amit szívesen cserélt el a hiszti, és a harag helyére…

Semmi sem húzható a végtelenségig, mindennek vége szakad egyszer, ám nem mindegy hogy hogyan. A végkimenetel torkollhat keserűségbe, de érthet szép véget is. Talán ettől félünk a legjobban... Hogy fog végződni...? A végtelenségig húzzuk, hogy a legtöbbet kihozzuk egymásból, minden erőnket latba vetve feszülünk egymásnak, mint két elválaszthatatlan, de ellentétes erő. A befejezés nincs megírva... de csak idő kérdése, mikor jön el a pillanat. Nem tudjuk mi fog történni akkor, vagy mire kell számítsunk, de ez a sejtelmes kiszámíthatatlanság az, ami mindkettőnket arra sarkal, hogy vigyük tovább ezt a kis történetet, fedjünk fel az új fejezeteket, amik megannyi új titkot tárnak föl előttünk, ám legalább annyi veszélyt is hordoznak magukban. Ezekkel most mit sem törődünk, megzabolázhatatlanul pislogunk egymást íriszeibe. Ezek a pillanatok, ez a hely, sőt minden körülöttünk csakis a miénk! Más nem számít, kit érdekel mi lesz később? Ezt most kell kihasználni!

Mocskos kis gondolatok... mármint... bármit... bármit az ég világon megtehetnék vele, itt és most! Néhány súlyosabbat azonnal elvetek, ahogy felötlik bennem, néhányat pedig fontolóra veszek, méregetem a lehetőségeket. Előttem hever, a kezeim közt, fogságban, védtelen, elesett... Szempillái vágyakozóan rebbennek meg felém, arcán egy huncut mosoly tör utat magának legyőzve minden lappangó kétséget. Hófehér bőrét vörös pír ékesíti. Rendezett hajkoronája most zilált fodrokban terül szét a hideg kőpadlón. Gondosan igazgatott talárja is több helyen gyűrött már, vagy elcsúszott. Néhány helyen a falról és a földről felszedett port is magával ragadta. A szépen kötött nyakkendő meglazulva gyűrődött fel. Mellkasa gyorsan emelkedik, majd süllyed, akár a hullámzó tenger, ahogy zihálva pótolja az elvesztett levegőt...  És pont ebben a kiszolgáltatott állapotban a legérzékibb... mert... mint aki nincs tisztában vele, hogy halál vár rá, és nem retteg, ő sem tudja elképzelni, mikre lennék még képes vele. Mit tudnék tenni, egy ilyen törékeny testtel... Talán hibát követett el, amikor velem kelt versenyre, ez egy olyan zsákutca, ahonnét nincs visszaút. Korábban még talán lett volna némi esélye a menekülésre, de ahhoz már túl sok „sebet” ejtettem rajta, hogy ilyen könnyen eleresszem. Tudja vajon, milyen fenevad kezére adta magát? Egy gyámoltalan kismacska, a vérre szomjazó farkas szemében. Egy olyan áhítatos alkalom, aminek minden pillanata szent...

-Most minden ér! Talán nem tetszik? -nevetek fel incselkedően, a lány fölé hajolva, de még tisztes távolságból, s csak úgy bazsalyogok rá, emlékeztetve: Te akartad, nem?... Szó sincs róla, hogy nem vágynék rá, hogy egy kicsit ő legyen nyeregben, de annak nem most van itt az ideje... Sok minden vár még rá, mielőtt megkaphatná ezt a szerepet, s még ha időlegesen sikerül is magának meghódítania, nem élvezheti sokáig a pozícióját, előbb ki kell érdemelnie.
Elmém egy részét újra hatalmába keríti, mint a tengeri nimfák akik csodás hangjukkal csábítanak el, neki is megvannak a saját, talán még a varázslatos Szirének hatalmát is felülmúló módszerei:
Testével az enyémhez simul, és már tudom, hogy készül valamire. Ez a kéjsóvár pillantás mindent előrejelez: ajkait izgatóan járja végig játékos nyelvével, én pedig szabad útra engedem kezeit, hagyom, hogy lassan a nyakam köré fonódjanak és magához rántsanak a csók pillanatában, amely akárhányszor beteljesül, mintha mindig egyre nagyobb és nagyobb vágyakozásokat keltene: több kell ennél! Egy kéjes mosolyban szakadok el tőle, mindig meg tud lepni valamivel. Ujjaim közben zavartalanul futtatom végig az oldalán lefelé újabb részeket bejárva... mindent ismerni akarok!
-Hát rendben, ha neked így kényelmes... És még csak nem is tudod, te milyen kényelmes vagy. Jó puha és meleg. A padló viszont hideg és kemény... -magyarázom ahogy arcomon egy felsőbbrendű mosoly ömlik el.
-Bizony, kiváltságos vagy, általában nincs szükségem nevekre! -mosolygok rá lefegyverzően, s hangsúlyomból valami sejtelem válik ki, de még magam sem tudom ez mit jelent. Talán azt, hogy kissé messzebbre merészkedtem mint terveztem és az üldözött vad már nem csak egyszerű vacsora a szememben...
-Szóval lehet egy ajánlatom? -mosolyodok el hűvösen, s már nyílik is a szám, hogy szóljak, de megrökönyödöm egy pillanatra, hogy jobban átgondoljam most mit szeretnék kapni tőle... Előtte viszont tudnom kell valamit:
-Meddig mersz elmenni?

Áhítattal tölt el minden mozdulata, és ezt jól fel is használja ellenem. Tudja, hogy ezzel ügyesen kijátszhat, s még magasba emelkedő kacsóit figyelem, amik felette terülnek el, észre sem veszem miben mesterkedik. Akasztják a hóhért! A csípőjén pihenő kezemmel érzem, ahogy a lába mellém emelkedik, majd egy mozdulattal penderít le magáról, de nem azért, hogy megszökjön előlem, most ő veti rám magát mint oroszlán az áldozatára. Tud ő vad is lenni! A gyámoltalan kiscica csak álca!
-Bátor vagy kislány... -berzenkedek csípősen, persze tetszik, hogy végre a sarkára állt, és újra küzdhetek vele kicsit. Egyszerűen felülkerekedhetnék rajta, hogy visszacsináljak mindent, de miért tenném? Épp annyira élvezem mint ő, s hagyom kicsit, had öntse el az elégedettség.
-Hmmm... szóval így állunk! Én elkényeztetlek te pedig csúful letámadsz! -vigyorgok elismerően, mintha csodálnám ezt a versenyszellemet. Óvatosan megpróbálok magam mögé tekinteni, de csak a szemem sarkából látok néhány dolgot. A pálcám messze gurult, és mintha egy olyan eszközt vesztettem volna el ami eddig a biztonságot nyújtotta, amivel eddig kordában tartottam a vadállatot, most én vagyok kiszolgáltatva neki mint játékszer... Ujjaim a tarkóm mögött kulcsolom össze nyugodtan, arcomon pedig egy várakozó mosoly terül el, ami egyre inkább kiszélesedik, ahogy megfogalmazódik bennem, mit is fogok most tenni.
-Szóval az ajánlatom... -ülök fel félig, kezeimmel magam mögött megtámaszkodva. Eltűnődve pillantok fel a mennyezetre, majd egy komoly pillantással ismét Lettyn állapodom meg és tekintetem mélyen fúrom kék lélektürkeibe.
-Nem sokaknak teszek ilyen ajánlatot, bár nem hiszem, hogy lenne hozzá elég merszed... -vezetem fel eszmefuttatásom kezdetét.
-Ha hallani akarod, valamivel nagyon, de nagyon le kell nyűgöznöd! -pillantok rá megigézően, néhány kacér pillantással, majd egy jóleső sóhajjal dőlök ismét hátra, és önelégülten vigyorgok a plafonnak.

- Utállak. – mosolyog.
Koránt sem gondolja komolyan, hisz széles szájgörbülete is alácáfol a komor szóra. Dehogy utálja. Szó sincs arról. De muszáj volt kimondani. Muszáj, mert kíváncsi arra, kap-e az arpó kijelentésre valami reakciót. Az emberek –eddigi tapasztalatai alapján – elképednek, nem pedig visszamosolyognak, ha valaki azt mondja nekik játékosan, hogy utálja. Vajon Gary is közéjük tartozik, vagy inkább felkacag? Kis szösszenetnyi dolog, de mégis egy fokkal közelebb kerül ahhoz, hogy megismerhesse. Talán kevésbé érik meglepetések. Legalábbis reméli. Még akkor is, ha szereti a meglepetéseket.
Néhány nappal ezelőtt, még csak nem is álmodta, hogy egyszeriben ilyen helyzetbe kerül-kényszerül, és most tessék. Rajta fekszik egy háztársa, aki ráadásul egyelőre nem is olyan idióta, mint a többi, akivel eddig találkozott. Ha mindketten a Mardekár házát öregbítik, hogyhogy eddig még nem látta? Hova tudott elbújni a maga öt évén keresztül, amíg ide járt? Hiszen, eddig sem nézett ki másképp…
Megcsókolja.
Hevesen, és játékosan. A csókjaik olyanok neki, mint valami kábítószer. Egyre többet, és többet akar, képtelen beérni ennyivel. De arra még várnia kell. Megfogadta, hogy nem lesz gyors kör, még akkor sem, ha belegebed. Nem. Nem engedheti meg magának, hogy teljesen odaadja mindenét, ami van. Semmi biztosíték nincs rá, hogy Gary nem fogja otthagyni, amint megkapja, amiért oly szépen küzd. Küzd? Ugyan már… Mindketten ugyanazt akarják, azzal a különbséggel, hogy Laetitiának esze ágában sincs újabb strigulának lenni a falon, az emlékeiben, akárhol, akárhova is temeti el a megkapott lányokat. Ezúttal hagyja, hogy ujjai szabadon vándoroljanak. Ha nem tetszik majd megállítja. Majd.
- Gondolom, erre teljesen mindegy, mint mondok, ha tetszik, ha nem, ez van. Igaz? – kérdez vissza kérdésre. Persze, hogy nincs ínyére, hogy Ő legyen alul, de most ezt a szerepet osztották rá, El kell játszania, ahogy azt is, hogy a csók az csók, az érintés, az érintés, az érzelmek pedig egy teljesen más tészta. Nem. Ha valamit nem engedhet meg magának, az az, hogy belehabarodjon. Egész egyszerűen azért, mert nem szabad. Mert Gary nem az a srác, akivel komolyan lehetne tervezni.  Legalábbis ennek semmi jelét nem adta. Majd ha tesz olyan megnyilvánulást, ráér azon gondolkozni, hogy engedjen-e, vagy sem. Addig inkább élvezi a játékot, amíg tart…
- Kiváltságos? Hm… Ez tetszik. Hány lánynak mondtad ezt eddig? – kérdezi kertelés nélkül. Na és persze csupa kíváncsiságból. Igazán érdekli, hány nőszemély hullott el eddig. Addig amíg vele nem találkozott. A legtöbbjük biztosan az első pár percben. Valahol mélyen érzi, hogy vele sem lenne más a helyzet, ha nem lenne olyan, amilyen.
Ajánlat?
- Ajánlat? – visszhangozza próbálván leutánozni a fiú hangszerkezetét. – Mondtam már, hogy attól függ. Nem szeretek csak úgy vaktában menni, de ha ez a kívánságod, talán meggondolom.[/b] – elképzelhetőnek tartja, hogy a fiú nem pontosan ezt a választ várta, de nem fog első szóra igazat mondani. De nem ám. Mi van, ha valami olyat akar, amit a lány nem? Garyből kinézi. Nem tudja mire számíthat, és ezzel a sráccal jobb ha letisztázzák a játékszabályokat, mielőtt késő. Késő? Már rég az, csak nem vette észre. Szinte mindenben benne lenne, de ezt egyelőre esze ágában sincs a másik tudtára hozni. Bizalmatlansága eddig is az egekben szárnyalt, miért változtatná meg egyetlen háztárs?
Eszébe jutott egy kellemetlen emlék a tóparton, és összerándult. Fúj. Garynek nem kell tudnia, hogy nem véletlenül habozik. Nem. Gondoljon csak azt, amit akar. Egyet kivéve: azt, hogy félne…
Elégedetten kerekedik felül, bár egy kissé letaglózta, hogy semmi ellenállás. Pedig mennyit lehetett volna eljátszani, amíg el nem döntik, most ki van felül, és alul. Hát jó, végtére is, a fiún ülni kényelmesebb, mint a padlón feküdni. Ahogy Ő mondta, sokkal, de sokkal puhább, és melegebb is.
Neki aztán édes mindegy. Amíg úgy mennek a dolgok, ahogy megfelelnek neki. Ellenkező esetben úgyis kiugrik a hintából, és Gary csinálhat, amit akar…
- Kislány? – vonja fel a szemöldökét. – Amikor utoljára kislányoztak, az illető elköszönt néhány fogától. – teszi hozzá angyali mosollyal a vonásain. Nem. Ő nem fenyegetett. Elrondítani egy ilyen arcot? Nem, az nem illene hozzá. Sőt. Azt sem kell tudnia, hogy anno ott, és akkor az nem a saját keze műve volt.
Fiúk, naivak, és szerencsétlenek. Bármelyiket meg tudná fűzni, hogy erőszakhoz folyamodjon. De az unalmas lenne, és ezerszer eljátszott. Itt az új vizeken pontosan a régi dolgaitól szabadulhat meg. Ha akarja.
- Cserélj értelmező szótárt Édes. Hol van itt kényeztetés? Lelöktél a padra, magaddal rántottál a földre, és még Te nyafogsz? – duruzsolja alig pár centire a fiú ajkaitól.
Tökéletes színészi alakítás. Mi több pompás. A kényeztetés nála egészen mást jelent. Nem mintha nem élvezte volna, amit eddig műveltek, de pontosan tudja, hogy lehet még ezt is fokozni, csak rajtuk áll, hogyan…
Követi a háztárs tekintetét, és a szeme megállapodik annak kartávolságon kívüli pálcáján. Angyalokat megszégyenítő mosollyal az arcán pillant vissza. Egyik kezével átkarolja Gary nyakát, és mintha suttogni akarna a fülébe, a fejét elmozdítja, és előredönti. Eközben a másik kezével kioldja a pálcáját rejtő kapcsot, óvatosan előhúzza, és ahogy a fiú füléhez ér, elsuttogja a varázsigét.
- Invito pálca…- leheli érzékien, és ha jól csinálta a zöldszegélyes varázseszköze a kinyújtott tenyerén landol.
A pillanat töredéke alatt ül egyenesbe, az alatta heverő nyaki ütőeréhez szorítja, és még mindig édesen mosolyog. Vár. Nem szól egy szót sem, előbb időt hagy, hogy a másik megeméssze a történteket.
- Kissé ismerős helyzet nem? – bazsalyog rá szemtelenül. – Na és mondd csak, mivel tudnálak lenyűgözni? – teszi fel a költőinek is beillő kérdést. Majd, ha Gary nem akadályozza meg továbbra sem, a saját pálcáját elteszi, és visszanyomja Őt a padlózatra. Bal lábát ismét a fiúéba fűzi, és a fejét az ellentétes irányba áthelyezve, épphogy érintve a mardekáros ajkait, a másik füle felé közelít. Amint eléri a megfelelő pontot, előbb egy apró csókot lehel a nyakára, majd megszólal bársonyos, kegyetlen, és szenvedélytől izzó hangon. Úgy, ahogy minden élő férfi beleborzongana, ha hallaná.
- Még mindig azt feltételezed, hogy félek Gary?
Hirtelen ül fel, leporolja a talárját, megigazgatja a ruháját, és a nyakkendőjét, majd vékony ujjai közt játszani kezd a fadarabbal.
- Hol is tartottunk? Mit mondtál? – tettet értetlenséget. Önelégült mosolya továbbra sem hagy alább. Reméli, hogy kellő meglepetést okozott játszótársának…

-Neeem! Azt hittem szeretsz! -drámázok siránkozóan, eltorzult vonásokkal, talán kissé szarkasztikusan, hogy bekapcsolódjak ebbe a kis szerepjátékba, majd jóízűen kuncogok el magamban a dolgon. Szavaimban semmi komolyság, mind csak színészi játék, amihez igen jól értek, akárcsak partnerem... Elnyomóan magasodok fölé, mint egy éhező ragadozó, de őt nem érdekli, milyen meggondolatlan szavak hagyják el a száját, eszelősen vakmerő ami könnyen az életébe kerülhet...
-Szóval ezért vagy olyan kis agresszív amikor csókolsz... -meredek a szemeibe felismerő csillogással.- Nos ebben az esetben nem bánom, ha utálsz, utálj csak! -mosolyodom el kajánul, majd amikor újra mohón esünk egymásnak, elképzelem hogy ebbe a csókba minden „gyűlöletét” beleönti, tomboló hurrikánként ragad magával. Imádom, hogy ilyen módom adja tudtomra, mennyire „nem szeret”, így hát én is megmutatom én mennyire „ki nem állhatom” és a csók közben szinte felfalom. Bár néhány perccel ezelőtt, még én is pálcával estem neki, hogy „megkínozzam”, ezek után nem meglepőek ezek a szavak, tudjuk igazából mit jelentenek, és milyen célt szolgálnak...
Gondolkodóan szakadok el a lánytól, s valódi kíváncsisággal szemlélem elégedett mosolyát.
-Mi lenne, ha még ennél is jobban utálnál? Mit tennél velem akkor...? -mosolygok rá vágyakozó kíváncsisággal, miközben a kezem egyre olyan területek felé vándorol, amiknek érintését eddig nem szívlelték túlságosan, de hát nem ez a cél? Hogy minél vehemensebb indulatokat szítsak, látni akarom az arcán az ellenkezést, az ellenállást, amit egy csókkal elfojthatok mielőtt szólhatna, mint egy kiskaput nyitva ezzel ezekre a részekre is, amin át szépen besurranhatok, hogy kiéljem magam. Vajon elég felkészült hozzám, vagy még mindig nem ismer eléggé? Hát persze, hogy nem, hisz engem sosem lehet eléggé ismerni... vaktában tapogatózik.

Hogy mennyi lányt áltattam már komolytalan dicséretekkel?
-Őszintén? Már nem tartom számon, eleinte talán még tudtam, de most képtelen vagyok összeszámolni! -válaszolom zavarba ejtő nyugodtsággal, ahogy arcomon egy kegyetlen mosoly ömlik el, s pillantásom mélyre hatolóan tudatosítja, mennyi tapasztalatot szereztem már ez által.
-Bááár... -folytatom zavartalan higgadtsággal, ahogy továbbra is pimaszul közel merészkedem a lány ajkaihoz, még ilyen félreérthetően csípős szavak után is... - a legtöbb csak üres szó volt. Szóval értem, hogy miért merül fel benned: Ez mitől lenne akkor más? -szavaim a kérdés végén suttogásban halnak el, s néhány pillanat sejtelmes csenddel növelem a hatást, amit igyekszem kiváltani. A kezem kimérten indítom útra most egy egész más irányba, óvatosan érintve a lány arcát. Néhány ujjvégemmel érzéki lassúsággal járom végig puha ajkainak nedves vonalát. Vizenyős tekintettel ragadok le saját mozzanatom meghittségén, de nem akarok teljesen álomba merülni, s még mielőtt magával ragad a másik világ, kiábrándulok s felébredve kapom el a kezem, újra én vagyok: -De talán mégis csak üres szavak voltak, döntsd el te! -vigyorgom rá gonoszan. Ez az érintés talán többet árult el, mint azt terveztem. De nem tudhatja, mit is gondolok valójában. Sosem elég, ha csak sejtesz valamit, de nincs rá bizonyítékod...

Kegyetlen öröm lesz úrrá rajtam. Érzékeim felfokozódnak a lány szavainak hallatán, olyan mézédesen csengnek a fülembe, szinte hívogatnak... megannyi kívánságom lenne! El sem hinné, mennyi mindent tudnék vele megtenni! Hamarosan a saját bőrén érezheti, a saját szemével tapasztalhatja, milyen átélni, mikor a gyilkos tépőfogak a nyakára záródnak, hogy az összes életet kiszipolyozzák belőle. Ez még csak ártatlan tépődés, a gyilkos játszma még csak most veszi kezdetét... Izgatottságom reszelős lihegésben tetszik ki, arcomon pedig egy vicsorszerű mosoly kap helyet. Egyre élethűbb képet ölt a vadállatias maszk, ahogy ez a forróság felbuzog bennem, és nem tudom megállítani. Ha ennek utat engedek felperzsel, és talán valami nagyon csúnya dolog fog történni... aztán mégis felrévedek, még épp időben, ahogy a hátamra huppanok, és Letty rajtam köt ki. Egy elgyötört fintorban játszom meg magam, mennyire nincs ínyemre a húzása, hogy megzavart aztán csalódottságom villanásszerűen vált hivalkodó elégedettségbe. Ez a helyzet is épp oly kellemes bár kedvemre valóbb, ha úri kedvem szerint az én kezemben van a gyeplő. Nézzük ő mit kezd velem ha ő van a nyeregben...
-Szóval te ilyen verekedős lány vagy? -hüledezem tettetett rémültséggel, de hitetlenkedő vigyorom hamar elárulja, hogy csöppnyit sem hiszek a kis meséjének. Nem tudom elképzelni, hogy ezek a törékeny kacsók valaha is ártottak valakinek...
-Én úgy vettem észre, neked kicsit más harcmodorod van, kislány... -cukkolom tovább negédes hangon, kihangsúlyozva új becenevét amire örülök, hogy így ráleltem. Nem érzek semmi fenyegetést. Ez az én világom, én vagyok a porondmester. Úgy ugrálnak, ahogy én fütyülök! Nincs okom aggodalomra. Nem tett olyat ami miatt kétségeim támadtak volna.

Közelebb hajol, ajkaimon érzem szusszanásnyi leheletét, és már várom, hogy mindent egy kábító csókkal bosszul meg. Ajkai kinyílnak, az enyémek is követik őket, aztán mégsem a hőn áhított pillanat jön el. Mosolyom mégis törhetetlen, szeretem amikor így beszél. Fuvolázó hangja mindig meleg vágyakozással tölt el, és kihívást állít elém, hogy türtőztessem magam, tartogassam későbbre a finom falatot...
-Tény, hogy nem pesztráltalak túlságosan... Az nem az én stílusom -fintorgok megvetően -De még így is finom voltam nem gondolod?
Következő mozdulatai komoly érdeklődést keltenek bennem. Ismerem már annyira, hogy ki tudom olvasni a megmozdulásaiból mikor készül valami turpisságra, igazán leleményes, sokszor lépre csalt már a csábos módszereivel. Most vajon mire készül? Kezét a nyakam köré fonja, miközben  a másikkal cselt sző ellenem. Közelebb hajol és mézesmázosan suttogja el a lefegyverző varázsszót. Ajkaim elismerő mosolyra görbülnek, ahogy összeáll benne a kép: most én kerülök a korábbi helyzetbe, s a pálca mélyen hatol a nyakamba. A belém fojtott levegőt egy reszketeg sóhajjal lihegem ki. A pálca is követi nyakam mozgását, s ahogy visszanyerem lélegzetem, megszívva magam friss levegővel, a pálca továbbra is mélyen türemkedik a torkomba. A mosolyom amit magamnak tartogattam megfagyasztom, s komoly vonásokat léptetek a helyébe. Kissé felülök, hogy kövessem Letty vonalát, nem érdekel, hogy a pálca továbbra is élesen vág a nyakamba.
-Csúnya dolog a saját pálcámmal letámadni, ehhez még senkinek sem volt bátorsága... -vetek rá metsző pillantást egy sötét mosollyal- Illetve volt néhány vállalkozó szellemű, de szegények mind rondán kikaptak! -mesélem gyászosan, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolok lassan, baljósan, már már felülök, és úgy nézek farkasszemet vele, ő pedig hátrálni kényszerül, pihekönnyű testével nem is nagyon tudna sok ellenállást kifejteni. Ólomsúllyal sem lehetne visszatartani.
-Szóval elég aggasztóak a kilátásaid, szívi... -a pálca mind végig ott vár a nyakamnál, fenyegetően, de meg sem próbálom elvenni, úgy gondolom nincs elég bátorsága használni ellenem, itt ő van veszélyben, nem én!
A kérdése hallatán harsányan nevetek fel.
-Én mondjam meg mivel nyűgözz le? Miért könnyíteném meg a dolgodat?
Határozottságot sugárzó tekintetem elszakad az övétől, és karcsú testén, idomain vonul végig míg szabad tenyerét elkapom, és ujjait az enyémekkel kulcsolom össze egy ijesztően markáns szorításban. Másik kezem a derekára csúsztatom, és lassan hátradöntöm, hogy ismét én uralkodhassak felette.
-Kissé ismerős helyzet nem? -ismétlem meg szavait pimaszul és most az eddigieknél is követelőbben szorítom a padlózatnak. Hevülettől lázasan lihegek a finom ajkak közé, és lassan megnyalom a szám szélét. A pálca továbbra sem zavartat túlságosan.
-De talán mégis segíthetek, hogy rájöjj mivel kápráztathatsz el... -szavaim remegő suttogása izgatottságomat tükrözi, a végén pedig váratlan hirtelenséggel csókolom le, szünet nélkül hosszan elnyúló, változatos módszerekkel, miközben holmi „ártatlan” célzásként, de gonosz mosollyal, kezem óvatosan a nyakához emelkedik, majd az ing legfelső gombja kiold...

- Cöh. – mosolyodik el a lány – Hol élsz Te? Szeretni? – teszi hozzá halkan kuncogva.
Elégedetten nyugtázza magban, hogy Gary ismét bebizonyította, nem egy idióta, sőőt, még viccelni is lehet vele. Ez már egy jó pont nála, de édeskevés ahhoz, hogy az a valami is megmozduljon benne. Valami? Micsoda egy buta kis megnevezés. Szerelem, mély érzelmek. De az aki még soha nem volt igazán belehabarodva valakibe, annak ez túl súlyos szó ahhoz, hogy ilyen megnevezést alkalmazzon.
- Agresszív? – méltatlankodik egy oktávval magasabb hangon, végül nevetésben tör ki. – Én, meg az agresszivitás.. Kissé el vagy tévedve Édes… - mosolyog továbbra is angyalian.
Már rég nem érdekli, hogy mi lesz a végkimenetele ennek a dolognak. Egyetlen tény, amiben rendíthetetlenül biztos, és az Ő maga. Amíg képes ellenállni a belső késztetésnek, hogy engedje szabadjára magát, de úgy igazán, és teljesen, addig tökéletes biztonságban van attól, hogy egy újabb trófea legyen a megszégyenítettek polcán. Márpedig ereje teljében van, amit nem lesz könnyű alábombázni. Könnyű? Mintha vele bárkinek is könnyű dolga lenne. Hiszen.. egy csók még nem a világ vége, de az, hogy megkapják, az már sértené az öntudatát. azt pedig senki, és semmi nem bánthatja csak úgy. De nem áám.
- Mit tennék Veled? – kérdez vissza, majd lehunyja a szemét, mintha gondolkozna. – Hmm. Talán semmit. – mondja halálos komolysággal, de a szája sarkában ott bujkál egy apró kis görbület, mely épp az állításának az ellenkezőjét hivatott jelezni. – Talán semmit, talán mindent. – javítja ki automatikusan magát egy fél pillanattal később.
Hatásszünetek. Ezek kellenek a legjobban ahhoz, hogy lássa a reakciókat. Mindegy, hogy a szeme, a szája, a vonásai, vagy a mozdulatai. Minden kis apró rész árulkodó lehet. Minden…
Nem lepi meg a válasz, amit a fiú ad az elesettekről. Cseppet sem. Pontosan erre számított, hiszen úgy viselkedik, hogy egy gyengébb jellem már rég elesett volna neki. Réges-rég, talán az első csók előtt. De nem, Ő nem lesz újabb áldozat. Még akkor sem, ha belegebed. Nem szabad.
A kegyetlen mosoly csak megerősíti ebben. Mélyeket lélegzik, de nem azért hogy megnyugodjon, csupán az öntudatát akarja teljes mértékben visszanyerni. Egy perccel később már ugyanolyan olvashatatlan az arca, mint annak előtte.
- Te egy javíthatatlan nőcsábász vagy. –jelenti ki somolyogva. Szemmel láthatóan egy cseppet sem hatotta meg sem a komorság, sem az, hogy talán Ő lehet a következő a listán. A mondat második fele azonban a torkára forr a csendben, szemei kikerekednek a mozdulat során, és értetlen arccal mered a fiúra. Az arcához csak akkor nyúl az ember gyereke, ha nem feltétlenül egy körre szeretnék elvinni. Ez az Ő neveltetésében, tapasztalatában egy irreális dolog. Mint megcsókolni egy utcalányt, akit a hetedik sarkon vettek fel, mindössze egyetlen célra.
Nem. Nem gondolhat erre, nem lehet hogy megforduljon a fejében, hogy talán mégsem egy újabb kis játék lenne. Nem szabad, mert menthetetlenül elveszik. De mégis, az ahogy elkapja az ujjait, olyan megfoghatatlan, olyan más…
A pillanat töredéke alatt csúszik vissza a nyugalom álcája rá. Nem láthatja meg a gondolatait. A szemében kihuny a kíváncsi csillogás, és az ajkai ugyanúgy záródnak össze, ahogy az előbb kinyíltak.
Nem reagál a felszólításra. Nincs mit eldönteni. Talán ideje lenne kiugrani a hintából, amíg nem késő. A baj csak ott kezdődik, hogy ezt csak az agya akarja. A teste nem.
Kissé összehúzott szemekkel méregeti a másikat, ahogy szavaira gyorsabban szedi a levegőt, mosolya pedig vicsorszerűvé válik. Mielőtt azonban megijedne, inkább újra ráül. Ezzel is elterelődnek messzire, olyan helyekre kalandozó gondolatai, amelyeknek soha nem szabad napvilágra kerülniük. Soha.
A kislányt fogszorítva engedi el a füle mellett. Csak azért is.
Arca megkeményedik, a nyugalmasságot most egy kegyetlen kifejezés veszi át. Ideje finoman a tudtára hoznia, hogy nem egy szende kislány, aki fél mindentől és mindenkitől. Épp ellenkezőleg. Kihasználja a kapott lehetőségeit, még akkor is, ha a legaljasabb eszközöket kell felhasználnia.
Eszébe jut a kis diáktársa, és az ígérete. Tanár még Garyt is rá tudná venni, hogy nevelje meg kicsit a kölyköt. Egy diadalittas mosoly suhan át rajta, minő élvezet lenne, ha a klubhelyiségbe menet összefutnának vele…
- Ki mondta, hogy én voltam az elkövető? – kérdezi széles mosollyal az ajkain. –Szerinted bemocskolnám a kezem holmi idióták miatt? – igen. Az úrinő, aki mással végezteti el a piszkos munkát, Ő a háttérben maradva neveti végig a fejleményeket. Kíváncsian pislog a fiúra, sokat adna érte, ha tudná, ebben a percben mi járhat a fejébe. Milyen hatást válthatott ki a másikban. Arra, hogy kissé megijedt, a legkevesebb lehetőséget látta, de ha jobban meggondolja, még az is megeshet, hogy Gary észbe kap: Ha átveri, megnézheti magát.
- Unalmas lennél, ha kiszámíthatóvá válnának a tetteid. Hol maradna a szórakozás? Mindazonáltal én szeretem, ha kényeztetnek Gary… - szólal meg dallamos hangján még mindig alig pár centire a fiú fülétől.
Aztán támad. Olyan gyorsan, amennyire csak tud, mielőtt komoly slamasztikába keverné saját magát, már ha eddig nem ül amúgy is nyakig benne. Mint egy kobra, amikor lecsap, kaparintja meg az árválkodó pálcát, és szegezi a zöldszegélyes nyakához. Furcsamód nem fél. Kívülről legalábbis. Elvégre az ember nem szereti, ha a saját pálcáját szegezik rá.
Ezzel persze a mardekáros sincs másképp. Laetitia, ha nem mutatja, de valahol mélyen komolyan vette a burkolt célzást. Jelen pillanatban nem tart attól, hogy bármi baja is esne, de ki tudja mire nem képes. A szép szóból mégsem ért, inkább incselkedni kezd.
- Már megint bántani akaaarsz. – siránkozik mosolyogva. – És még én vagyok az agresszív. – nyújt nyelvet a végén.
Aztán elnémul. A szíve felgyorsul, ahogy ujjaik összefűződnek, a pálca kiesik a másikból. Tudja, hogy nem szabad, de nem ellenkezik, amikor visszadöntik a fölre. A haja párnaként terül el körülötte, néhány szabad tincs a nyakára lógva hever. Nem söpri le, nem foglalkozik vele. A szabad kezét Gary nyaka köré fonja, és mélyen a szemébe néz.
Minden lelassul..
Látja, ahogy a fiú is szaporábban lélegzik. Látja, ahogy megnyalja az ajakait, és érzi, hogy mit tervez a fejében. Hallja, ahogy remeg a hangja, és megborzong. A hűvös végigfut a testén, és libabőrös lesz.
Elkésett, nincs menekvés. És talán már nem is akar többé…
A csók újabb remegéshullámot indít el rajta. Eszeveszettül csókol vissza, a nyelvét sem hagyja ki a jóból. Felfedez, és játszik, miközben azt kívánja, bárcsak tudna gondolatot olvasni. Bárcsak nem egy újabb díszt akarna faragni belőle. Felsóhajt, ajkait egy halk nyögés hagyja el.
Aztán érzi az ujjakat, ahogy a nyakához szegeződnek, és kioldják az inge legfelső gombját.
NEM!
Hirtelen józanodik ki, és a karjával, amivel eddig átfonta a fiú nyakát, most a hátáról indulva, a körmeit enyhén rányomva a mellkasára csúsztatja, és tolni kezdi felfelé.
- Eressz el. – szólal meg cseppet sem komoly hangon. – Nem leszek újabb trófea! – teszi hozzá dacosabban, alaposan megnyomva az utolsó szót, majd szavait meghazudtolva lábát Gary lábai közé fűzi, a padlóra szegezett kezével feltolja magát egy kisebb ívbe, magához húzza a nyakkendőjénél fogva, aztán visszahuppan a padlózatra, és megcsókolja…

Egy kéjes sóhaj, egy sóvárgó pillantás, minden apró, finom mozdulat számtalan dolgot mesél, ha ismered a másik testét. De én nem ismerem az övét, legalábbis nem eléggé. Ennyi idő nem elég, nála nem. Másnál bőven, de nála más a helyzet. Talán napokba telne, még valóban feltérképezném mire, hogyan reagál. Több erő és szenvedély rejtőzik ebben a törékeny testben, mint hittem volna. És most csak úgy a semmiből az ölembe pottyant. Azt kezdek vele amit akarok. Nem egy menetre kell, mintha egy hullámvasútra ülnék, ami magasra röpít, le majd fel, és a végén kiszállok, és annyi volt... Ki fogom sajátítani, hogy csak én használhassam, akkor és úgy ahogy kedvem tartja. Egyszer gyorsan, máskor lassan, könnyeden, és csak akkor szállok ki, ha már meguntam... Ha megunom...
Most én szabom a feltételeket, és könnyű szerrel megtehetném, hogy semmibe veszem az érzéseit, csak magammal törődök. Már az is nagy szó, hogy ki tudott magának vívni egy kis „kényeztetést”. Ezt nem mindenki tudja nálam elérni. Csakis magammal törődök, és hogy mások mit gondolnak, az mit sem számít... de Lettynél ennél kicsit komplikáltabb a helyzet. Meg kell fejteni. Idő kérdése, és rátapintok a gyenge pontjára. Micsoda kihívás! Megtörni a benne ágáló vad oroszlánt. Látni ahogy a kezeim közt elvérzik, és végre feladja az ellenem folytatott gátfutást. Őt is megkaptam és kihasználtam. Erre viszont még várni kell... Most hadd higgye, hogy betört egy vad csődört, és most olyan szelíd, hogy a tenyeréből habzsol. Ebbe a hitbe ringatom, és tovább alakítok. Mindig is jól ment mást adni, mint aki vagyok. Talán ezért vagyok olyan kiismerhetetlen?

Talán mindent, talán semmit.
Biztos hogy ő dönti el? Szegényt nagyon megtéveszthettem, lassan kezdem sajnálni, hogy ennyire eltévedt, de ő akarta folytatni, ő akart egyre agresszívebb, veszélyesebb módszereket. Tetszik a magabiztossága, hogy még mindig milyen kis naiv és elképzelése sincs, hogy ki vagyok, mit akarok vele tenni. Nagy hiba, hogy nem ismer eléggé. Bátor kislány. Vajon tetszeni fog neki, ami az út végén várja?
-Biztos, hogy mindent meg tudnál adni? -kétkedően húzom el a számat, érdeklődve szemlélem tovább, mintha gondolkodnék- Nem tudod mire vágyom, talán nem is vagy alkalmas...
Ridegen morajló, rekedtes hangommal ellentétben zavarba ejtő nyájassággal pislogok rá, arcom viruló vörös árnyalatot ölt. Egész kimelegedtem. Az iskolai egyenruhát nem épp ilyen célokra találták ki. A nyakkendő hurokként szorít, az ing sem túl kényelmes. Nem is sokáig kell már viselnem, és neki sem, bár már ez a rövid bársonyszoknya sem sok mindentől tart vissza, ez a felső némileg zavaró, sőt egyre jobban idegesít, le akarom tépni!
-Javíthatatlan! -ismétlem meg a szavait félhangosan, egy egyetértő mosollyal.
-Akár csak te! -egészítem ki semmitmondóan, de jól tudja, hogy pont azokra az erényeire célzok, amiért mások csak egy megvető pillantással illetnék. Egy kiállhatatlan kis primadonna. Szajha, egy kis lotyó, mikor milyen szerepet játszik, bármit magára tud ölteni!

Ujjaim játékával messzemenő gondolatokat keltek benne. Szeretek tudatosan mások érzéseivel játszadozni, de ez most nem szándékos volt. Kék íriszei mögött mélyen kutatok, próbálok rájönni mit ébresztek benne, de nincs könnyű dolgom, mint azokkal, akik egyből elolvadnak, és kanállal kell őket összekapargatni a földről. Nehéz bármilyen érzést, bármi gyengeséget felfedezni, holmi játék az egész, semmi komoly... legalábbis ez a látszat. Mindegy is, hisz sosem törődöm az ilyesmivel. Csak egy kaland, testi vonzalom, semmi több... semmi több.
Hagyom hogy ő ágaskodjon fölém. Én pedig matadorkén szórakozok kicsit a bikával, mint aki hagyja, had mulasson a nézőközönség, fölhergeli az állatot, magára uszítja, de végül úgyis nyakon döfi.

-Átkozottul élvezem, amikor bánthatlak! -suttogom a fülébe gonoszan. Ajkaimmal visszafelé végigsimítom selymes arcát, majd puha, rózsaszín ajakinál állapodok meg. Hallom ahogy kiesik a kezéből a pálca, több éles koppanással megpattan, majd megáll mellettem. Fejem óvatosan oldalra biccentem, ajkaim elégedett mosolyra görbülnek. Kihasználom, hogy elkövette ezt a csúnya hibát.
-Úgy látom sikerült jobb belátásra térned! -fordulok vissza hozzá szépen csengő hangon.
-Hmm... Mihez kezdjek most veled, ez után a csúnya próbálkozás után? -egy dölyfös mosollyal pillantok rajta végig, arcom az övéhez simul, mélyen szívom magamba alabástrom bőrének illatát. Most az enyém, nem tehet semmit, alárendelt... A szám már teljesen kiszáradt, olyan rég nem éreztem a nedves ajkait az enyémeken, pedig csak egy perce volt talán, hogy megcsókoltam és mégis... Nyelvemmel lassan járom végig először az alsó, majd felső ajkamat, és már-már vallásos áhítattal szemlélem az övéit, amik érzékien vékony, rózsaszín vonalban húzódnak, résnyire egymástól. Hallom a lélegzetét ami a kis nyíláson távozik, ahogy zihál, és szívverése felgyorsul, de ez már csak rajta érzem. Bőre továbbra is hamvas, hófehér, csak az arca vörösödött el, és ajkai piroslanak.

Hosszan csókolom, és ahogy ő is visszacsókol, egyre vadabbá válik minden érintés. Az apró szünetekben fogammal az ajkait cibálom, harapdálom, néha durvábban mint kéne, de ő sem rest, hogy egy egy csók közben a nyelvével nyűgözzön le, mélyen kutatunk egymás után.
Felnyög. Nem úgy mint az előtt. Kéjesen, érzékien, izgatóan. Kajánul elmosolyodom, ahogy elszakadok tőle, végre ki tudtam belőle csikarni, amire oly rég vágytam. Kioldom az ing első gombját, tovább csókolom, nem hagyom abba... Érzem ahogy a lány megfeszül, de ez még nem jelent semmit. Karmait mint egy macska engedi ki, és vezeti végig a hátamon... ez még jó! Tetszik, igazán érzéki. A mellkasomra tér, körmeit belemélyeszti, majd kiábrándítóan tol el magától, épp egy csók közepén. Arcomra zavarodottság ül ki, magyarázatot várva ráncolom össze a homlokom, és egy  rideg pillantásban jelzem, mennyire nem tetszik, hogy így félbeszakított. Félbe mert szakítani...
Mielőtt bármit is válaszolhatnék a nyakkendőmnél fogva magához húz, és ott folytatja, ahol abbahagytuk, mintha mi sem történt volna... Vonakodva, némi kényszerrel viszonozok, de egy elégedetlen fintorban gyorsan el is szakadok tőle és vádlóan esik rá a tekintetem, mintha valami nagyon szörnyű hibát követett volna el. Metsző pillantásom ijesztően sötét, arcom hamuszürkére vált. Két oldalt fenyegetően markolok az ingébe, dermesztően rántom magamhoz, felemelve a földről. Az anyag vészjóslóan reccsen, néhány gomb kipattan a helyéről, és elgurul a padlón.
-Egyre többet hibázol...! -tromfolom le durván. Elfelejtette, hogy itt most én irányítok, ő ruházott fel ezzel a hatalommal, ő akarta az alárendelt szerepet- Egy csókot bárkitől kaphatok, ha akarom, de nem kellenek többre...! -bukik ki belőlem elfúló, rekedtes hangon, miközben fagyos komolysággal szemlélem az arcát, és nézek a szemeibe- De... nálad nem fogom ennyivel beérni! -suttogom sejtelmesen, magam előtt, baljós fogságba ejtve.

- Á, most kellene annak a résznek következnie, hogy térdre esek előtted, és könyörgöm, hogy tégy velem, amit csak akarsz, bármit megadok, csak ne dobj el magadtól? – kérdezi csípősen félrebiccentett fejjel, és dühtől villogó szemekkel.
Őt nem becsmérelheti senki.
- Mert ez esetben ki kell, hogy ábrándítsalak. Én nem vagyok olyan, mint a többi kis hülye, aki eszét veszti egyetlen pillantástól. – folytatja szemtelenül.
Nem, Garynek fogalma sincs, hogy kivel találkozott össze. Halvány lila fogalma sincs, kivel áll szemben. Pechjére azonban még a képébe sem vághatja. Eleddig egyetlen bálon sem látta, így nem valószínű, hogy egy körben mozognának. Aztán ki tudja…
Mindenesetre az óvatosság semmi esetre sem fog megártani.
Tovább húzza a szálakat. Igazán nincs ínyére, hogy pont egy nőcsábásszal hozza össze a sors, hiszen a gyeplő könnyen átkerülhet a kezéből, és a végén észre sem veszi, és egy lett a sok közül.
Na neeem, ezt nem engedheti meg magának. Az még odáig teljesen rendben van, hogy meg akarja kaparintani a fiút. Az is, ha úgy alakulnak a dolgaik, talán még képes lenne mélyebb érzelmeket is táplálni.
Talán. Addig azonban még elég sok mindennek el kell telnie, vagy meg kell történnie ahhoz, hogy beadja a derekát. De nem feltétlenül pont az, amit Gary ma szépen elképzelt magának.
- Én? Ugyan mégis miben? – kérdez vissza feleslegesen, mert pontosan tudja, hogy a fiú a színészi képességeire utalt ezzel. Mégis húzza az időt.
Húzni akarja, mert semmi kedve belemenni valami olyasmibe, amit később megbánhat.
Ám ekkor, szinte kimarad egy ütem a szívéből, egy sóhaj a többi közül, egy lélegzetvételnyi idő, amely valami olyasmit juttat eszébe, amit nem lenne szabad. Elvégre mi van, ha csatlakozik a Nagyúrhoz, és el kell hagynia mindenkit? Nem, egyszerűen képtelenség, hogy bármi mély érzelmet is táplálni kezdjen bárki iránt is, hiszen most nemcsak Garyről van szó…
Barátok, társak, bárki, aki egyszer közel került hozzá, talán pont Őt kell majd megölnie első körben? És mi van, ha nem teszi meg? Meghalna helyette? Egyáltalán képes lenne bárkiért is meghalni? A válasza két szó csupán: nem tudja.
Talán nem kellene hagynia, hogy a pálca kiessen a kezéből. De már mindegy. Hallja, ahogy koppan egyet-kettőt, majd elgurul. A sajátja nála van, ha baj van, tud védekezni. vagy ha nem, hát marad a jó öreg mugli módszer. Az ágyékon térdelés. Amíg a célszemély csillagokat lát, legalább el tudja húzni a csíkot. Persze, most alapvetően nem a háztársára gondolt, ha meg is tenné, se tudna nagyon messze futni, de jobb a békesség. Ennyit a biztoságot adó házról. Két perc sem telne bele, és Garyt csak a megbűvölt lépcső tudná visszatartani. Még jó, hogy legalább az van.
Élvezi, ha bánthatja? Persze, ezt eddig is tudta. Hiszen nem lehetett nem észrevenni a mosolyt, ami kiült az arcára, valahányszor kissé idegesebben, vagy morcosabban reagált.
Kis híján elhagyja a száját a megjegyzés, milyen aberrált nézetei vannak, aztán meggondolja magát. Mindent annyira komolyan vesz mostanában. Lazíts Letty, lazíts…
- Nem is tudom – mosolyog gonoszan. – Mondjuk, elengedhetnél?– veti fel, bár már most tudja, hogy ez lehetetlen. Evidens, hogy nem gondolta komolyan, de a kérdés kikívánkozott, és a lazítás első szabálya, hogy mindig mondja ki, amire gondol. – Legszívesebben a fantáziádra bíznám, de ennyi agresszivitás után félek tőled. – teszi még hozzá a hatás kedvéért. Nehogy már Gary azt higgye, hogy halálosan komolyan szabadulni akarna. Neem, sőt egész ínyére van a dolog, leszámítva, hogy már megint Ő került alulra. Na de sebaj. Egyszer úgyis győzni fog, ha nem most, akkor máskor.
Visszacsókolja.
Mint egy alkoholista, vagy valami drogos, akinek minden érzéki érintés egy egy újabb adagot jelent, de soha nem juttatja el oda, ahová kívánkozik. Egyre többet, és többet akar, még akkor is, ha magának már képtelen lenne bevallani. Még átsuhan az agyán egy megjegyzés, de az ajkait harapdálva fél pillanaton belül nem tud visszaemlékezni rá.
Aztán vége szakad a lazításnak.
Megfeszül, és ellenállhatatlan erővel tolja el magától. Nem, ez az a pont, ahova nem akart eljutni. Ez az a hely, ahol ezt nem kellene folytatni. Már megbánta, hogy kieresztette a pálcát az ujjai közül. Ha nem máskor, hát most alaposan megbánta. Bár, tény, ami tény, őt biztosan nem zavarná. Inkább még jobban felizgatná.
Komolyan figyeli, ahogy a fiú vonásain a zavarodottság kerül felülre, de késő. Az agyának nem engedelmeskedik a teste. Megrántja a nyakkendőjét, és magához húzza.
A csók azonban teljesen más, mint a többi. Még le sem hunyja a szemét, amikor vége szakad.
Kis híján felsikít, ahogy hallja a finom anyag szakadását, hang nem hagyja el az ajkait, csupán elnyílik a szája a meglepetéstől.. Hátrahúzza a fejét, és összeszorítja pilláit. Ha valamikor, hát most komolyan megijedt.
Karjai maguktól hullanak le, és borulnak a vállaira. Szerencsére csak a két ujja szakadt el, nagyobb baja nem esett –még. Ha a talárt magára kanyarítja, az egészből nem látszik majd semmi.
- Megőrültél? – fordul vissza. Nem hőköl hátra a fagyos íriszekről. Épp ellenkezőleg. Az eddig finom, és nőies vonások most megkeményednek. Nem az inget sajnálja, van helyette ezer másik, hanem magát a tettet. Azt hogy meg merte fogni úgy, hogy az eltépődjön.
Tudta jól, hogy erős, de azt nem, hogy ennyire. De ha tüzes vasat nyomnának le a torkán, sem vallaná be, hogy kis híján felsikított, ahogy az anyag reccsenését hallotta.
- Még hogy hibázom? Nem fogok úgy ugrálni, ahogy Te fütyülsz Gary… Ha most megkapsz, mi a biztosíték arra, hogy nem leszek újabb strigula? Semmi, igaz?- hajol közel hozzá. - Felőlem azt csinálsz a többivel, amit akarsz, de nálam csak annyit érsz el, amennyit én megengedek. – susogja a füle mellett hűvösen, aztán fogaival óvatosan érinti a fülcimpát. Rózsaszín ajkaival a nyakon át kúszik vissza az arcra, hogy a szemébe nézhessen. Ezúttal nem mosolyog.. Egy szemernyi kis ajakgörbület sem bújik el a szája sarkában. Ezt halálosan komolyan gondolja. Vagy legalábbis azt a látszatot akarja kelteni.
Újabb fadarab a tűzre. Újabb, és újabb. Nincs megállás. Az érintései elárulják.
Visszasírta a játék elejét. Azt, amikor naivan azt hitte, hogy a fiú más mint a többi ütődött. Visszasírta a táncukat, a játékot. Ez már harc, nem valami gyermeteg idegtépés.
Harc, amiben csak úgy tud győzni, ha újabb és újabb csókokat adhat, és kap. Csókot, és nem mást. A baj csak ott kezdődik, hogy Gary az Ő számára már nem egy olcsó kis játékszer… Ez pedig nagy hiba. Igazi hiba…

Folytatás: Üres tanterem (http://www.roxfort.co.cc/index.php?topic=737.msg27814#msg27814)

   - Jó-jó, persze, tudom, nem vagyok normális, de ettől függetlenül még megfogadhatnád a tanácsomat – legyintek felé türelmetlenül, hiszen a rossz kritika szinte csak úgy lepereg rólam. De most komolyan, egy olyan ember, mint aki én is vagyok, hogy is venné a szívére, ha a barátai őrültnek titulálják? Nem, kérem, ha minden apróságon fennakadnék, már rég nem lenne senki, aki szóba állna velem. Nem hogy az iskola eminens vélája!
   - Oké, rendben, vettem a célzást, egyáltalán nincs jó kedved, front van, női ügyek, talán még McGalagony is több leckét adott fel a szokásosnál – és még sorolhatnám a tippjeimet, miért is ilyen szörnyen cinikus ma Yvette, de nem hiszem, hogy elég védelmet képeznének ezek után is magam elé emelt kezeim. Talán az éhező gyermek tekintet meglágyítja a boszi a szívét, bár azzal már úgyis próbálkoztam. Fogalmam sincs, mivel bőszíthettem fel ennyire. És hogy mitől lett hirtelen ilyen bizalmatlan az irányomban. Álmomban kifecsegtem volna az összes rám bízott titkát? Akkor ugyan egész éjjel meg sem mukkantam, az biztos.
   - Miért ellenkezel velem állandóan? – fakadok ki végül hasztalan, inkább elgyötört hangon, mintsem haragosan, ahogy azt ez a drága lány teszi. – Én csak.. csak megkértelek, hogy ne menj…  
   De már késő, Yvette úgy robog el mellettem, ahogy azt Piton tudná csak utánozni, és utánakapnék én, de mégsem próbálkozom tovább. Kiérzem a hangjából, hogy az utolsó szálakat pendítem, mielőtt elszabadulna a hisztéria, pedig én csak jót akarok. Nem jó úton igyekeztem volt megvalósítani ártatlan szándékaimat?
   Ám az is lehet, hogy mégis elgondolkodtattam. Mintha lassítana a tempóján, mintha mégis áldozna rám egy fél perc figyelmet, épp csak annyit, amiben még egyszer jól leteremthet, és megvillanthatja felém viperatekintetét. Csak nehogy késő legyen – rohanvást jönnek felénk a vendettára felesküdött mardekárosaink.
   - Hidd el, Yvette Delacour, ebben a pillanatban nem én vagyok itt egyedül szánalmas alak  – artikulálom érthető halkan, mert már kezd egy kicsit elegem lenni a királylány kapcája szerepből. Én itt minden erőmmel védeni próbálom – noha elég sajátos a módszerem, ezt elismerem –, tőle meg a folyamatos gyalázkodást nyelem. Kissé kibillent a barátság-mérleg.
   - Elintéztem, hogy magamra vonjam az összes idióta mardekáros figyelmét, elintéztem, hogy Friccs is utánam fusson, de tudod, csak puszta szórakozásból, hiszen olyan régen menekültem vasvillák és tüzes bunkósbotok elől  – epés beszédem közben Yv elé lépek ismét, de ez szinte önkéntelen mozdulat, a vita némileg elnyomta bennem a túlélési ösztönt. Olyan szívesen belepillantanék ilyenkor a zavaros gondolatai közé, hogy kiderítsem, vajon tényleg ennyire szőke lenne az iskola egyik éltanuló diákja?
   - Csak annyit akartam mondani, hogy ne menj a folyosón abba az irányba, mert…  

   - Hé, fiúk, itt van a kis lúzer!
   A három mardekáros egymást beérve fékez le előttünk a beugrónál, így már semmi értelme a futásnak. Csodálatos, íme, Yvette, az ok, amiért hozzád mertem szólni.
   - Nézzétek már! Bishop, mióta van neked csajod? – röhögnek össze, mert nyilván azt hiszik, amire gondoltam, hogy hinni fognak – Felolvasztottad a frigid félember szívét, te lovag?
   - Hagyjátok már – motyogom oda rekedtes hangon, bár gondolatban sokkal határozottabbnak tűnt ez a két szó, mint hangosan kimondva. De ők mégis csak hárman vannak…
   - Na mi van, cica, megsajnáltad a kis lúzert? – Yv mellé tekeredik az egyik srác, akinek emlékeim szerint Florian Peacock a neve, vagy Fanny Pollock, de elnézve a lüktető eret a homlokán, inkább az elsőre szavazok. – Nem kell hozzá öt perc, és a gyomrod kifordul majd a látványától, már ha eddig nem tette volna meg.
   Vicceskedik a vezérnek tűnő majom, és ha Yvnek van esze, nem ránt pálcát most. Látom ugyanis, hogy Peacocknak a keze gyanúsan görbül a zsebe felé, a társairól nem is beszélve. Már az érkezésük pillanata óta a hátam közepébe fúródik az egyikőjük pálcája. Nem sokszor kívántam még ennyire Friccs, vagy a loncsos macskája látványát.

Mikor volt az, mikor én valaha is megfogadtam más tanácsát? És miért most kéri, sőt... már-már követeli ezt tőlem Benjamin. Egyszerűen nem bírom ezt felfogni és megérteni.
Hisz ő ismer... ismer... elvileg. Vagy mégse? Mégse fér bele abba a kis csökönyös fejébe, hogy engem nem lehet irányítani és hogy... igenis a saját fejem után megyek?
Pedig már azt hittem ennyit teljes mértékben sikerült felfognia hat teljes éven át, míg mi együtt koptattuk az iskolapadokat. Most minden reménység az utolsó egy évre tevődött át... no de hogyan is bízzak a sikerben, ha a hat teljes egész kerek év hiábavaló volt?
Mert az volt, legalábbis most nagyon úgy tűnik. S ennek függvényében megpróbálom lenyelni a dühömet, míg a fiú magyaráz. Ahogy mindig is teszi.

Persze úgysem tudom szó nélkül hagyni. Sosem tudtam, és Ben ebben valahogy szakértő. Kihozni a másik végsőkig elrejtett énjét. Belőlem a... hárpiát?
Végeredményben azt hiszem ez a tökéletes jelző, habár kinek hogy tetszik.
- Én nem... - kezdeném a másik hirtelen jött kiborulására, de persze belém fojtja a szót, aminek következtében összehúzva a tekintetem hallgatom tovább magamban dohogva.
Mert még hogy én, pont én sosem hallgatok rá. Nos... valójában igaz ez, de sosem mondhatta, hogy nem hallgatom meg. Kérve kéretlen megkapom a tanácsát, és annyira nem vagyok degradált hogy ne fogjam fel. Végül is ez egy szabad világ, nem vagyok köteles el is fogadni!
Mégis úgy érzem, a világ legnagyobb bűneként könyveli el magában s egyenes sértésnek veszi.
Férfiak!
Jellemző...

Hidd el, Yvette Delacour, ebben a pillanatban nem én vagyok itt egyedül szánalmas alak...
Elfordulok. Látványosan, a tökéletes eleganciával és sértődöttséggel.
Még hogy én SZÁNALMAS! Ugyan már! No persze kedvem lenne pár csípős választ adni a megjegyzésére, mégsem teszem. Nem, nem és nem.
Ez kellően elég nagy törés volt ahhoz, hogy jó darabig szóba se álljak Bishoppal, de hogy még csak a tíz méteres körzetét is elkerüljem. S talán ezt ő maga is sejti mert rögvest újra felveszi a témát, a magyarázkodást, amely oly esetlenül megy, hogy aztán végül mégiscsak utat engedjen nekem, mert nem tűrök ellenállást.
S ennyi épp elég, hisz megjön minden probléma forrása.
A Mardekárosok díszes társasága.

A gúnyolódó szavak, amelyekkel főleg Benjamint illetik, nem hatnak meg. Még az sem, amit rám vagy épp nekem címezve nyögnek. Valahogy az iskola szánalmas alja népe nem tud érdekelni, de még csak egy fikarcnyi együttérzést sem kiváltani.
Unalmasak. Szánalmasak. Idegesítőek.
Leginkább az utolsóval van gond. És látom, Benit is épp ez zavarja. Mert ha egyszer rád szállnak... örök téma maradsz köztük.
Most sincs ez másképp. S ilyenkor szívesen előszedném Malfoyt, mint a mardekár kiskirályát, hogy nevelje meg ezt a söpredéket. De ugyan... lehet rá egyáltalán hatni?
Még akkor sem érzek késztetést védekezésre, mikor az egyikük felém araszolva túl közel is jön, sőt... egyenesen hozzám beszél.
Talán a stílusa, vagy az a tudat, hogy ennek nem lesz jó vége... nem is tudom mi, de nem hagyja, hogy válasz nélkül hagyjam a szavait. Még akkor sem ha viszonylag finoman próbálom a tudtára adni nemtetszésemet és utálatomat.

- Mi lenne Peacock, ha te és a drága barátaid visszakotródnátok a helyetekre, mondjuk... Malfoy lábához és ott csorgatnátok a nyálatok, nem az én arcomba? Csúnya lenne, ha épp most jönne erre Friccs vagy netalántán McGalagony professzor, akit történetesen épp az olvasóteremből láttam kifelé jönni. Ugye te se szeretnél büntetőmunkát vagy netalántán pontlevonást...?
Még a végén teljesen lenulláznátok magatokat és az elég kellemetlen lenne...-
A lehető legkevesebb éllel a hangomban vágom a fiú képébe a szavakat, noha nem sikerül annyira tökéletesre, mint terveztem. Ám egész jól sikerült. S talán eléri a kívánt hatást...
Remélhetőleg eltűnnek gyorsan a minket körülvevő csoport tagjai. Mert elég csak Friccs, vagy McGalagony, a tekintély sokat számít. S noha meglehet McGalagony mindössze egy órával ezelőtt járt erre, remélhetőleg nem ad okot a kevés agysejttel rendelkező társainknak, hogy megerőltetve magukat, gondolkodóba essenek...

   A pálca hegye megvonaglik a hátamban, ahogy a tagbaszakadt srác orrhangon felvihog. Cseppet sem kellemes érzés, de moccanni sem tudok. És nem segít a helyzeten, hogy Yvette csak adja a mardekárosok alá a lovat, tovább bosszantja őket. Hát sosem tanul ez a lány?
   Nekem volt alkalmam kitapasztalni egy s mást; például tudom azt is, hogy amikor túlerővel szemben állok, gyakorlatilag védelem nélkül (mert ugyan a legnagyobb őrültség lenne most pálcát szegezni viszont), inkább adjak hálát az égnek, hogy a támadóim nem emberi hússal táplálkoznak. Már ha tényleg nem a húsomra fáj a foguk.

   - Hogyne, csúnya lenne. De egy magadfajta kevély vélának mi nem lenne az? – Peacock hetykén nekitámasztja hátát a falnak, és süt róla, hogy hatalmas vezérnek tartja magát. – Komolyan, pontlevonás? Szerinted ez a legrosszabb, ami fenyegethet minket?
   Visszataszítóan nyájas nevetésétől kiráz a hideg. Ezzel egy időben viszont érzem, ahogy a hátam mögött posztoló nehézagyú kirántja a zsebemből a pálcámat, és kötelességtudóan Peacock felé dobja. A fiú macskaügyességgel kap a tárgy után a levegőben, szórakozásképp párszor megforgatja az ujjai között, majd látszólag találomra kilő egy tarolóátkot a semmibe. Zavarodottan nézek a mellettem elsuhanó bűbájos csóva után, ami egyenesen egy márvány mellszobor közepébe fúrja magát. Az öreg tudóst ábrázoló kőportré egy pár könnyed pillanatig szilajul állja a rontást, épp addig, míg elönt belül valami lanyha megnyugvásféle, aztán egy pergő reccsenéssel egyszerűen kettéválik. A férfi jobb válla a posztamenssel együtt jobbra, a feje pedig balra hanyatlik az állványról, egyetlen hangos puffanással betörve a padlócsempét is.
   - Hoppá!
   A három mardekáros elégedetten felnevet, de korántsem tetszik úgy, hogy a szekálásnak véget kívánnának vetni. Önkéntelenül is teszek egy lépést a pálcám felé, fogalmam sincs, mit remélek, de az őrzővédő hiéna már meg is ragadja a karomat, és kíméletlenül hátracsavarja. Erőtlen tiltakozásnak szánt nyikkanás hagyja el a számat, de hamar észbe kapok. Nem fogok itt üvöltözni Yvette előtt.
   - Ejnye, Delacour, mit rendetlenkedik a barátod? Az a szobor már legalább kétszáz éve sértetlenül állt a helyén! – Rókavigyorát Yvre villantja a srác, és hirtelen megértem, mire megy ki a játék.
   - Yvette, bármit is mondjanak vagy tegyenek, ne támadj rájuk! Ezt akarja elérni, de ne…
   Jó nagy tasli fojtja belém a szót, és a tarkómat elönti a langyos bizsergés. Ezek szerint beletrafáltam. Kérlek, Yvette, legyen eszed, ahogy mindig, és hallgass arra. Ha nem szállunk be a parádézásukba, úgyis ráunnak, és maguktól elkotródnak.

   - Odass, Florian, a lúzer firkái – kiált fel váratlanul az eddig némán reherésző tag, Braeden Lanford, akit jól ismerek negyedikes süvölvény koromból. Ő törte be egyszer az orromat a seprűjével. Esküdözött a tanároknak, hogy baleset volt.
   Lanford habozás nélkül lehajol a táskámhoz, ami a lábam mellett hever már jó ég tudja, mióta. Nem is emlékszem, mikor ejtettem le a földre. Pechemre a táska szemtelenül nyitott szájjal tátog a közönsége felé, felfedve a Mappát a takarásából. Jaj, csak azt ne! Az összes rajzom, az összes vázlatom, a terveim, a papírra vetett életem hever abban a füzetben. Többek között az az ostoba kép, amit a mardekárosokról készítettem alig egy félórája.
   Lanford mit sem törődve a kétségbeesett nyüszítésemmel felcsapja a Mappát, és hidegen végigpörgeti ujjai között a lapokat. Ha egy paraszthajszállal butább lenne ez a fiú, akár le is olvashatnám az arcáról a véleményét.. így azonban nem tudhatom, hogy életképesnek ítéli-e a füzet tartalmát, vagy szívfájdalom nélkül tönkretenné az egész gyűjteményt.
   Amint az utolsó rajzhoz ér, felszikrázik a szeme. Megtalálta a hiénás karikatúrát. Gúnyosan felhorkant, és belemarkol a papírlapba. A Mappa megadóan enged a gravitációnak, de az a bizonyos oldal mindvégig Lanford görcsös szorításában vergődik. Szó szerint vergődik – mintha szabadulni próbálna, ám minden egyes mozdulatával önnön magát tördeli, gyűri, szaggatja apró darabokká. Hogy csak úgy sajdul bele a szívem a haláltusájába.
   - Szuper – vigyorog rám Braeden Lanford, és épphogy dicsfény nem derengi körbe az alakját, olyan földöntúli elégedettség sugárzik róla. – Na és a csaj? – várakozó tekintete rólam Yvre vándorol. – Elég tiszteletlen.
   - Az, de van annyi esze, hogy ne tegyen meggondolatlanságot – hallom Peacock behízelgő hangját, és most az egyszer kívánom, hogy igaza legyen. – Hiszen a folyosón szigorúan tilos párbajba bocsátkozni.
   Hogy a kórság törje ketté, ezt előre kitervelte! Yv bármikor elátkozhatná ezeket az alakokat, de ő húzná a rövidebbet. Túlerőben is vannak, és egyértelműen nem szándékoznak támadni. Sakk-matt.

...pontlevonás? Szerinted ez a legrosszabb, ami fenyegethet minket? ...
Igen. És nem. Persze ha azt hozzátenném, hogy kevésbé nyílt területen még azt a bizonyosságát is levarázsolnám a helyéről, amire szintén oly büszke mint a nagy pofájára, akkor több mint valószínű nekem ugrana. Kár, hogy ennyien vannak. És még nagyobb kár hogyha ennyivel még el is tudnék bánni, jönne a többi. Mert ezek olyanok, mint a gomba.
Sóhaj. Komolyan mondom feladom... mi értelme itt szenvedni egy csapat degenerált idióta tyúkeszű marhával? És ebbe részben Ben is beletartozik, mivel nem volt hajlandó elmondani mi, azaz ki elől rohan. Szóval ő éppannyira megérdemeli ezt a jelzőt, mint a majmok, akik fogva tartják, ha nem jobban.
De ezen már kár keseregni.

Figyelem, ahogy a pálca suhog a nagy tohonya kézben, majd egy kósza átok eltalálja a kőfejet, amely készséggel kettéválva adja meg magát. Ezt is majd a mi nyakunkba varrják, de... ebből annyi hasznunk van, hogy Friccs nemsokára befut. Ergo, Peacock és díszes társasága hacsak nem igyekszik legalább akkora pácba kerül mint mi fogunk. De nem... ennyire még ők sem lehetnek lecsökkent agyfunkcióval ellátva...
- Ezt vele beszéld meg... - vetem oda, mikor Ben-t hibáztatják. - Én mosom kezeim. -
És ezzel nekem is arcom szögletében mosoly bújik meg. Gonoszkás mosoly.
- De tény, ezzel magad alatt vágtad a fát... habár valószínű nem féltek hogy a trófeatermet kell kipucolnotok... no persze hamar végeztek... sokan vagytok... -
Nézek körbe jelentőségteljesen. Habár meglehet, nem fogják fel miről is beszélek. Ha pedig így van, akkor már meg sem lepődöm. Mindössze Benjaminra sandítok, hátha az ő arcáról, amire általában minden rá van írva, ki lehet most is olvasni valamit.

Közben a mappa is előkerül, a lap pedig kiszakad. Rögvest felismerem, s égő vágy kerít a hatalmába, hogy eltörjem annak a tohonya behemótnak a koszos kezét, amelyik hozzá mert érni. Miért? Mert az a tőlem kapott mappa, ami... Ben abba rajzol?
Enyhe, de jóleső érzés a tudat, hát mégis hasznos az, amelyet adtam neki. És felháborító, hogy megszentségtelenítik azt... és részben Ben, mert a rajz épp a mardekár-csapatot ábrázolja, nem túl előnyös helyzetben.
Hah! Mi remek, egy tesztoszteron-vita kellős közepére kell nekem is keverednem.
Csöndesen fortyogok magamban, míg gyilkos tekintettel követem a mappa útját, majd a lapét. Végül újra a bandavezér szavai vonják magukra a figyelmem, s rögvest vissza is vágok teljesen ártatlan arccal.
- Ó igen, szigorúan tiltott. No lám, csak nem ismeritek a szabályzatot? Meg vagyok lepve... ! Azt hittem a mardekárosok csak a jogaikat ismerik, a kötelességeiket nem... De úgy látom van még mit tanulnotok... annál a pontnál biztos hiányoztatok mint az ábécé egyes betűinél is, hogy a lopás is szigorúan tiltott dolog... Ó lám, nem is tudtam hogy Bishop pálcája közkincs...! -
Gúnyolódok. Igen. Nem túl szerencsés. Tudom. De húzom az időt... és várom a csodát... ami csak eljön már egyszer...

   Már egy ideje lemondóan fixírozom a folyosó összejárkált, sárpettyes padlólapjait, és azon töröm a fejem, hogy mennyi méltóságom maradt volna, ha hagyom magam elfogatni Friccsel, mint hogy itt ökörködünk ezzel a csapat inkvizítorral. A büdös gondnok legalább nem tekeri ki tőből a karomat. Öhm.. elvileg.
   És persze csendben folytatnám is az életem szebb pillanatai után való siránkozást, ha nem kapom fel önkéntelenül is a fejemet Yv közönyös válaszára. Hogy micsimimicsoda?! Mossa kezeit? Az igen… egy végső rúgás az önbecsülésemnek, és totális kiütés. Ezt még a mardekárosok sem tudják felülmúlni. Az a gazsággal átitatott mosoly az angyali arcon meg csak a korona mindennek a tetejébe. Ezzel ügyesen összezavart a lány, és hiába néz rám, nem tudom, most mit is gondolhatnék róla.

   - Felvágták a nyelved, félember, de azt tanácsolom, előbb próbálj meg gondolkodni, mielőtt megszólalsz – sziszegi kéjes elégedettséggel Peacock, mintha csak provokálni akarná Yvet. Valószínűleg ez is a szándéka. Pedig a lány nem olyan forrófejű, mint a testvére, ezt tudniuk kell nekik is, és nem megy bele egy ilyen átlátszó játékba. Legalábbis nagyon remélem. Bár rajtam már az se segítene. Most, hogy tudom, mennyit érek Yvette-nek, igazából mindegy is az egész. Csak magát ne sodorja bajba miattam. De csak azért, hogy később ne kelljen ezt is a fejemre olvasnia, illetve hozzácsapnia a szerencsétlen balfék jelzőt a nevem elé. Habár ennyi már nem oszt, nem szoroz.
   Ismét felpillantok a kis epizódra, és látom, Peacock már nyitná is a száját a folytatáshoz, de a torkára forr a szó. Ugyanakkor érzem, hogy a kezem egyre lehetetlenebb helyzetben feszül hátra, és a satuszerű szorítás is kifejezetten ellenemre van. Mondhatnám, ordítani tudnék a fájdalomtól, ha nem fülelnék ugyanúgy, ahogy a többiek. Léptek közelednek, ismét, titokzatos lééééptek, hogy én mennyire unom már ezt! Miért nem tudnak az emberek váratlanul betoppanni, hogy még meglepődni se legyen időnk.
   - Ajaj, hölgyeim, most nagy gondban vagytok! Itt jön a hóhérotok. Jó szórakozást! – bazsalyog öntelten az a nyalka ficsúr, Peacock, és mielőtt fellélegezhetnék a kezembe áramló hűvös megkönnyebbüléstől, az egyik baromarc a képembe vigyorog, és nagy lendületet vesz.
   Aztán egy pillanatra elsötétül a világ, és az arcomon érzem a padló hidegét.

   A következőket a földön tekeregve követem végig; Frics közelít az egyik irányból, a három mardekáros stílusosan távozik a másik irányba. Yvet nem látom innen, talán ő is elpályázott. Uh, a számban érzem az ebédem maradékát, de undorító!
   Kénytelen vagyok nagyot nyelni, majd valahogy térdre küzdeni magamat. Fricsnek – akármilyen szerény képességű ember is – nem telik sok idejébe felmérni a helyzetet. Magányos talapzat, körülötte a ripityára tört portré darabjai, és egy szánalmasan kuporgó alak – pálcával a kezében. Észre sem vettem, mikor nyomták vissza a kezembe a szilfát, bizonyára közvetlen azelőtt, hogy teljes erőből gyomorszájon vágtak. Elég fájdalmas volt ahhoz, hogy egy röpke időre minden másról megfeledkezzek.
   - Mit műveltél, átokfajzat?! Van fogalmad róla, mi jár ezért? Az iskola tulajdonának rongálása… nem, ez, ez… műkincs volt! – vajon ismeri egyáltalán a műkincs szó jelentését? Kétlem. – Ez már akkor is itt állt, amikor még pajkos gondolat sem voltál! – De ehhez miért kell feltétlenül ordítania is? Nem vagyok süket… bár már nem sok híja van – Pótolhatatlan, annyi pénzed meg nincsen, hogy kárpótold az iskolát a vandálkodásod miatt! – Ugyan már, egy vacak márvány mellszobor volt, még azt se lehetett tudni, kit ábrázol – Ezért olyat kapsz, te, te kis vérszívó! Kicsapatlak az iskolából!
   - De nem én tettem ezt…
   - Hát persze, magától borult le! Na eriggyél’, pár órácska lent a karcerben, és te kéred majd, hogy rúgjanak ki innét.
   - MIVAN?! Héhéhé, ne már, nem tehetek semmiről, ez összeesküvés, ne nyúljon hozzám – hiába kapálózom, vagy ordítok ki a fejemből úgy, ahogy ez a vén perverz is teszi, nem ér semmit. Frics a talárom nyakába akaszkodott, és egyszerűen nem tudom lerázni magamról. Mondhatok neki bármit, már eldöntötte, hogy emberáldozattal hódol még ma este az alvilág sötét démonainak. Ez az abszolút szívás, és tessék! Tényleg az egész balhét a nyakamba varrják. Hát ebbe bele kell hülyülni…

Arcomon széles, nyugodt mosoly terül el, miközben az idióta mardekáros az arcomba vágja goromba megjegyzéseit.
- Ó, talán nem nekem kellene elkezdenek gondolkodni... én tudom mik a tetteim következményei...-
Elégedetten pillantok oldalra, túl Benjaminon, túl a többieken, egyenesen a folyosó vége felé, ahol többen is elkezdenek gyülekezni a nagy robaj hangjának jóvoltából.
És igen, ezt nyilvánvalóan ők is érzik. A vesztüket. És mit tesz ilyenkor egy seregnyi patkány? Elhagyja a süllyedő hajót...
Hát persze...

Kelletlenül nézek a távozó sereg után, akik végre megunták a fogvatartásunkat, de azért még egy utolsót adnak Bennek, aki így a földön fekve találja magát egy percnyi esés után...
S bár tudom, nekem is mennem kellene, minél messzebb innen egy rossz emlékként elkönyvelni az egészet... mégis, Ben földön fekvő, nagy nehezen feltápászkodó látványa marasztal.
Merlinre, még a végén tényleg én teszek jeget a lilulni készülő arcára, akárcsak egy dráma hős női főszereplője...
Morogva bár, de mégsem hagyom hát magára, s leginkább önmagamra haragszom, miközben odalépek, a kezem nyújtom felé, s segítek neki felállni, miközben a zsivaj elviselhetetlen lesz, amint a kitóduló diákok, mind miket bámulva kezdik el kitalálni, vajon mi és hogyan is történhetett addig, míg ők az unalmas óráik valamelyikén kuksoltak, s nem ezt az izgalmas párbajt nézhették.
Persze ha tudná bárki is az igazat, ami nem oly rég lezajlódott, biztos nem ácsorogna itt tágra nyílt szájjal bámulva.
De még a tömeg sem ment meg attól, aki legelsőként érkezik felelősségre vonni minket...

Frics hangja olyan idegesítő hogy rá szívesebben szórnék egy hátráltató ártást, mint Peackokra vagy Malfoyra, ami azért nagy szó, ám meglepő módon nem engem vesz elő nagy hirtelen, hanem rögvest az imbolygó és szédelgő Bishop a célpontja, aki... nos valljuk be a szánalmasabbnál is szánalmasabb látványt mutat.
Meglehet épp ezért nem bírom megállni hogy közbe ne vágjak a szóáradatnak, amit rá, vagyis ránk zúdít, érzékletesen ismertetve a ripityára tört mellszobor korát...
- Azért ne túlozzunk, még Ön se volt pajkos gondolatban, mikor ez a szobor itt állt. -
S ez a diákok körében persze hangos nevetést csal elő, az én arcomra meg egy csöppnyi halovány mosolyt, ami szinte észre sem vehető. Közben előszeretettel kiélvezheti mindenki a gondnok elsápadását és dadogását pár pillanat erejéig, hogy aztán paprikapiros arccal kezdjen el újra visszavágni, ha hagynám. De nem hagyom.
- De ne aggódjon Frics, minden probléma nagyon könnyen orvosolható... persze... nem feltétlen a maga számára...-
Becsmérlő tekintetem, amely mindössze egy másodpercig firtatja, még inkább megszégyenítő, és már sajnálom ezt a szerencsétlen kviblit, akinek mindenki csak borsot tör az orra alá. Én viszont annyival lerovom a tartozásom, hogy helyrehozom, amit helyre kell.

- Reparo!
Szegezem neki a pálcám a szobornak, amely szépen összeáll ismét egyetlen gyönyörű darabbá, akárcsak a széttört csempe is. S amint a mellszobor újra a helyén van, egy halk keserű sóhajjal fordulok szembe a gondnokkal, akit valószínű nem lehet ennyivel lekenyerezni.
- Hagyja Bishopot... végül is nem történt helyrehozhatatlan kár... a következő alkalommal ígérem nem leszek itt, és elkaphatja... -
Ezennel tüntetőleg megfordulok, hajam lágyan lebben meg s a véla gének jóvoltából minden férfi, aki szokás szerint a közelemben van elhal a vágytól, csakhogy még egy percnél tovább bámulhasson.
Én pedig a tekintetek kereszttüzében vonulok el Ben mellett, s mindössze egyetlen jelentőségteljes pillantásra méltatom, amely többet mondd el, mint amit talán kellene. De se többet, se kevesebbet...

                     (http://i1027.photobucket.com/albums/y336/hollamika/beni/yvette03.png)


   Azt hiszem, Yvette már a lehetetlenségig összezavart. Nem most, vagyis nem csak ezúttal. Ezt csinálja, mióta visszatért a betegállományból. Nem, előtte is ezt tette… hát jó, mióta ismerem, csak abban mesterkedik, hogy végleg kikészítsen. De minő öröm, most végre sikerült neki. Végleg.
   Az ütésbe belekönnyezett a szemem, de még így, a jótékony fátylon keresztül is láttam, hogy Yv itt maradt nyomorúságosan kuporgó valóm mellett, sőt, még a kezét is felém nyújtotta, hogy.. miért is? Ugyan már, segíteni akar? Hagyjuk ezt, elegem van. Betelt a pohár. Alig hallhatón felmordulok, és a saját, reszketeg kezeimre támaszkodom. Nem kell senkinek a segítsége, legfőképp az Övé nem.
   - A kor csak nemesíti ezt a remekművet, buta kislány! Na hess az utamból, mielőtt téged is elviszlek magammal – üti meg a fülemet az értelmetlen szópárbaj, bár addig nem igazán foglalkozom semmivel, míg meg nem rángatják a taláromat. Dühös pillantással szúrom keresztül a sérült járólapokat, mintha csak a törésvonalak mentén akarnám szétfeszíteni az egész folyosót. Nyíljon meg a pokol, és nyeljen el mindenkit, MINDENKIT! Itt egy tiszta gondolat, egy rendes ember nincs már; győzött a szennyes valóság.
   Mielőtt teljesen felegyenesednék, fájó kezemet nyújtom a földön heverő füzetemért… aztán visszadobom a romok tetejére. Ennyi. Majd megtalálja valaki, akinek ha tetszenek a rajzaim, akkor megtartja, ha nem, hát kidobja helyettem az egészet.  

   Egészen idáig fel sem tűnt, hogy a folyosót ellepték a kíváncsiskodók, akik most bámész szemekkel vizslatják a terepet, azon tanakodnak, vajon mi történhetett itt, ki a csata győztese – mert a vesztes bizony nem kérdéses –, és hogy van-e olyan szerencséjük, hogy tanúi legyenek a folytatásnak is. Márpedig mázlijuk van, a csodálatos véla megint jó helyen volt, jó időben, és most beviszi az utolsó döféseket a gonosz gondnoknak, majd mellékesen egy mozdulattal rendbe hoz mindent, amit az elmúlt csata maga után hagyott volna örök mementóként. Cseppet sem bagatellizálja el a helyzetemet, ááá… soha nem fogom neki megköszönni.

És amit még távozta előtt Frics elé vet, megszilárdítja a bennem kavargó indulatokat. Hagyja Bishopot, csak így, nyeglén elénk…
   - Az önteltséged nem ismer határokat – megszökött gondolat, amit az orrom alatt mormogok, de azt se bánom én, ha meghallja a lány. Mit érdekel engem, én is csak ennyit érek számára. Hogy lehettem egyáltalán akkora barom, hogy ennél többet higgyek! Hogy valaha is másként tekintett rám a Véla, mint egy szutykos rongyra, amitől a finom, tiszta kezet is óvja az ember. Krisztusom, hiszen mindvégig igaza volt! Tényleg szánni való alak vagyok.

   Sötét pillantással válaszolok Yvette-ére, értse, ahogy akarja. Nekem már megfejteni sincs kedvem a titokzatos jelzéseit és álságos törődését. Sőt mi több, örülök, hogy Frics karmai közé kerültem végül, így legalább elvonja valami a figyelmemet a fertőző gondolataimtól.
   - Nekem te ne mondd meg… te kis süldőlány, te… – a szerencsétlen gondnok összezavarodott a hirtelen eseményektől, az összegyűlő sokaságtól, a nyilvános megaláztatástól, és hogy voltaképp eltűnt minden bizonyítéka, melyek alapján szigorú büntetésre ítélhetne engem. – Tudom jól, hogy mit műveltetek, és ne higgyétek, hogy ennyivel megússzátok! – nyomatékosítva szavait, derekasan megrázza az ingem nyakát. Amíg levegőhöz jutok, nem érdekel a dolog. Rezignáltan tűröm. – Te velem jössz! Egy álló hónapig vakarod a mocskot a tíz körmöddel vacsora helyett a kastély egész területén!

   Tán megalázták némileg a vén pedellust, de azért mégis azt mondhatja, hogy jobb lábbal kelt fel. Ilyen jó kapása rég volt már, és most kiélheti az összes gyűlöletét, amit a diákokkal szemben érzett öröktől fogva. Tőlem…
   Azt kívánom, bár jobban fájna a kifeszített karom, bár a gyomrom után fordultam volna az ütés után, bár tört volna be a fejem a kemény márványzaton…