1980 nyarán születtem, illetve annak a végén. Ekkor találkoztam először azzal a személlyel, aki az egyik legnagyobb szerepet játszott abban, hogy olyanná váljak, amilyen most vagyok. Igaz, hogy mindössze hat évig tudott csak elhalmozni szeretetével, de az maga volt az örökkévalóság számomra. Vagy legalábbis azt hittem, hogy örökkévalóság volt/lesz. „Tökéletes” kisgyerek voltam, aki mindig mosolygott, sírt ha elesett, megkergette a macskákat és képes volt a szüleinek a legabszurdabb meséket kitalálni mindenféléről amit kicsiny buksijában el tudott képzelni.
Ez a gyerek mindössze hat évig élt. Egészen addig a napig, amíg nem találkozott az élet keserű igazságtalanságával és erős realitásával.
Hat éves voltam mikor az édesanyám meghalt, egy rák nevű betegség vitte el. Tulajdonképp ő volt a legjobb barátnőm is egyben és hozzá kötődtem a leginkább. Apám inkább olyan volt, mint egy óriás, akit feltétlenül tisztelni kell és aki megvédi a családunkat és szeret minket. Egy erős ember volt, aki mindig mosolygott és mindent meg tudott oldani.
- Miért?! Csinálj valami! Hozd vissza! – ütlegeltem apám lábát teljes erőmből, miután édesanyám kilehelte a lelkét a halálos ágyán. Egyszerűen nem tudtam elfogadni az elvesztésének a tényét, nem akartam elfogadni, hogy soha többet nem lesz velem már.
- Nem tehetek semmit. – az édesapám csak ezt a három szót tudta kipréselni magából, letérdelt hozzám és átölelt. Hallottam, hogy sír, láttam, hogy az egész teste remeg. A nagy és erős védelmező, most gyenge volt és összetört. Egyszerűen, amit képtelen voltam elképzelni, most valósággá vált. Még a könnyeim is elapadtak e dolog hatására és azt sem tudtam mi tévő legyek. Azt hiszem ennek hatására alakult ki bennem az a bizonyos törés, mely mostani énemet kialakította.
Ezt követően csak ritkán szólaltam meg. Ezt leginkább a közvetlen környezetem vette észre, hisz relatíve kevesebbet társalogtam, mint azelőtt. Elmaradtak hosszú fantáziadús mesélések, és a panaszkodások arról, hogy a macskák a tetőre szaladtak fel. Mindezek helyett csupán azzal töltöttem az időmet, hogy nagyjából édesapám körül tevékenykedtem. Úgy döntöttem, hogy megvédem attól, hogy megint olyan állapotba kerüljön, mint azon a napon, így igyekeztem elhalmozni a szeretetemmel. Aztán egyszer mesélni kezdett. Mesélni olyan dolgokról, amit az idáig csak mesének, bolondos hóbortnak hittem. Mágiáról, varázslatról. Eleinte csak azt hittem, hogy engem akar ezzel felvidítani, de idővel rájöttem, hogy minden szava igaz. Főleg akkor, mikor a két nagybátyám eljött részvétet nyilvánítani. Nem csak kinézetben tértek el a többi embertől, de jellemileg is. Sokkalta másabbak voltak, különlegesek. Aztán megértettem, hogy kétféle ember létezik a földön. A mágusok és a muglik. Az apám és a nagybátyáim az előbbibe tartoztak. Édesanyám pedig az utóbbiba. Viszont én ezt cseppet sem bántam. Úgy szerettem édesanyámat, ahogy volt.
A nagy áttörés tizenegy éves koromban kopogtatott be az életem ajtaján egy levél formájában. Felvételt nyertem a Roxfortba.
Természetesen már hallottam az iskoláról, hisz mindkét nagybátyám eldicsekedett vele, hogy ott fejezték be a tanulmányaikat, meg az apám is megemlítette, hogy ő is ott tanulta ki a mágus lét alapjait.
Számomra pedig ez maga volt a kapcsolat a mágia világával. Az apám is hasonlóképp érezte, de ugyanakkor eldöntötte, hogy ő, ahogy tud, megszakít minden kapcsolatot ezzel a világgal. Persze én vagyok az egyetlen szál, ami még mindig kapcsolatban tartja ezzel a világgal. Azt hiszem egyetlen egyszer kérdeztem rá ennek a miértjére. A válasza számomra igazán meglepő volt. Elvesztette a hitét és a reményét a mágiában, vagyis inkább úgy döntött, hogy rám ruházza át, hisz valamelyest magát hibáztatta azért, hogy bár mágus, de nem tudott semmit tenni azért, hogy édesanyámat megmentse.
Viszont ezt nem rögtön ütötte nyeregbe, így ő volt, aki megmutatta nekem az azt a helyet ahol minden olyan dolgot vettünk, ami szükséges volt ahhoz, hogy elkezdhessem az iskolát. Itt kaptam meg a saját varázspálcámat, valamint itt találkoztam Xerxés-szel is. Vicces egy macska volt, hisz már az első pillanattól kezdve összebarátkoztam vele, valamint valamilyen furcsa oknál kifolyólag folyton tüsszentett, hogyha az orrához értem. Persze ezt az apám is megpróbálta, de rá csak bamba képpel nézett a macska én pedig nevettem. Számomra komikus helyzet volt. Aztán következett a búcsúzás, hisz az édesapám nem jöhetett velem a Roxfortba.
Az odautazás zökkenőmentesre sikeredett szerencsére. Egyedül akkor volt egy kis gondom, mikor a zsúrkocsinyi édességgel megjelent valaki, bár akkor is csak a macskámmal volt gondom, aki eltökélte, hogy megpróbál valamit elcsórni az édességek közül. Sikerült megállítanom és szabotálnom minden erre irányuló cselekvését, viszont ennek ő nem túlzottan örült. Nem is csodálom, de rendet és fegyelmet kell tanulnia, legalább addig, míg mellettem van.
A valódi álomvilág csak ezután kezdődött el számomra a hatalmas kastéllyal, a Teszlek Süveggel, a házamba való beosztással és a különböző érdekesebbnél érdekesebb tantárgyakkal. Persze volt, amivel így is meggyűlt a bajom. Ez a valami pedig a seprű meglovaglása volt. Egyszerűen túlságosan is vad volt számomra a seprő és eléggé meggyűlt vele a bajom. Gyakran fordultam le, vagy estem le róla. Mondhatni maga volt a képzeletbeli vadállat számomra, ami nem akart megszelídítődni. Az első év végén a vizsgaletétel után, még a kezemet is sikerült eltörnöm. Természetesen azon a nyáron semmit sem akartam látni, ami kicsit is hasonlított egy seprűre. Aztán lassan ebbe is belejöttem.
A következő különös tulajdonságom kicsivel később, a következő évben bukkant fel. Egy hétköznapi napnak indult, mint ahogy az ilyesmi indulni szokott, épp valamelyik órámra siettem, hogy lehetőleg ne késsek el, mikor egy verekedésnek, helyesbítek, verésnek a helyszíne mellett haladtam el. Az áldozat nem épp olyan fiúnak tűnt, aki ki tudna állni magáért, vagy úgy bármiért is. Pillanatok alatt történt minden, nem is emlékszem arra, hogy hogy hidaltam át a távolságot és hogy kerültem a védtelen fiú elé kitárt karokkal, csupán arra emlékszem, hogy ütést éreztem az arcomon. Ez a támadást indító két srácot is meglepte nem is kicsit. Én pedig csak szó nélkül tűrtem. Természetesen ennek hatására, meg hogy nem akartak megütni egy lányt, a támadók jobbnak látták eltűnni a helyszínről.
- Minden rendben? – érdeklődtem halkan, miután leguggoltam a földön ülő fiú mellé.
- Az arcod… - válaszolt a fiú egy helyeslő bólogatást követve.
- Akkor jó. Minden jót. – szedtem össze a cuccaimat, majd folytattam az utamat az órára. A késés miatt persze megkaptam a megfelelő büntetést, ráadásul az ápolónőt is fel kellett keresnem, hogy megvizsgáljon a korábban kapott ütéssel kapcsolatban. Bárki kérdezte semmit sem mondtam az esetről, csak kitaláltam valami reálisnak tűnő dolgot és meg volt oldva így a probléma. Ezt követően lassan gyűltek az ilyen esetek, bár a legtöbbször nem fajult verekedésig egyik eset sem. Pálcát mindössze csak egyszer kellett rántanom, nem is szeretek különösebben offenzíven előhuzakodni vele, akkor is mindössze védekezésre használtam. Valaki nagyon eltökélt volt azzal, hogy másnak sérülést okozzon. Támadásban sohasem volt valami kiemelkedő tehetségem, viszont szerencsére abban, hogy megvédjem magamat a rontásokkal szemben, már kicsivel több tehetségem volt.
Tanórák szinten volt pár, melyeket kiváltképp szerettem és úgy éreztem, hogy egy kevés tehetségem feltehetőleg van hozzá. Ezen órák közé tartozik a bájitaltan, a legendás lények gondozása, az asztronómia és az átváltozástan. A bájitalkészítés roppant nyugtatóan hatott számomra, mondhatni egy kellemes időtöltés. A legendás lények mindig is a tisztelet és a bámulat tárgyai voltak számomra, akár napokig is tudnék ülni és nézni őket, azt hiszem. Az asztronómiában az éjszakai égbolt szépsége és a csillagok és bolygok varázslatossága nyerte el a szimpátiámat. Azt, hogy miért is szeretem az átváltozástant, nem is igen tudom megfogalmazni. Egyszerűen kedvelem.
Persze egy idő után azért érni kezdtem én is, mind mentálisan, mind pedig fizikálisan. Ez utóbbit észre kellett vennem, hogy nem csak én vettem észre, de persze mégsem szúrhattam ki mindenki szemét, csak azért, mert nem tudtam olyan egyszerűen elfogadni a változást. Ugyanakkor ez abban sem befolyásolt, hogy folytassam defenzív tevékenységemet. Azt hiszem ezzel a dologgal folyton azt akartam, hogy olyan erős tudjak lenni, mind az édesapám általában, hisz anno mindig ő volt az, aki megvédte a családot mindentől.
Mentális érésemnek a jele az RBF vizsgákon való átmenetel volt. Szerencsére még azokból a tárgyakból is sikerült legalább egy elfogadhatót megcsinálni, amik annyira nem feküdtek a számomra. Ennél persze jóval nehezebb volt a hoppanálási jogosítvány megszerzése tizenhét évesen, sajnos csak a második nekifutásra sikeredett megszereznem, bár igaz, hogy az első után én magam sem adtam volna jogosítványt saját magamnak.
Most pedig itt vagyok, igyekszem megvédeni akit tudok, nem törődve a testi épségemmel. De hát én már csak egy ilyen kis hibbant lány vagyok, azt hiszem…