Austin Bennett

Austin Bennett

   Alapok

jelszó || ."Szótlanul tették meg az utat Roxmorts határáig."
teljes név || Austin Jackson Bennett
becenév || ne becézgess.
nem || férfi
születési hely, idő || London; 1980. június 26.
kor || 17
vér || arany
iskola || Roxfort
évfolyam || 6. - 7. évfolyam
szak || -

   A múlt

Gyerekkor

Anyám és apám soha nem szerették egymást. Családjuk döntése volt, hogy összeházasodjanak, és ők voltak olyan fukarok, hogy ezt feltétel nélkül követték is. A házasságuk első öt évében szó sem volt gyermekről, sőt, még az igényelt "együttlét" is elhanyagolttá vált, mindketten inkább mással bújtak ágyba. Így történhetett az eset, hogy anya teherbe esett, de nem apától. Várhatóan Tobiasnak elborult az agya, de mihelyst lenyugodott, megbeszélte Genevraval, hogy majd azt mondják a szüleiknek, tőle van a gyerek. A rokonok mikor meghallották az örömhírt, boldogan gratuláltak a leendő kis családnak, a szülés viszont meglepően sokáig tartott: a szülész már befejezte volna a műtétet, de anyának a fájdalmai nem akartak múlni, sőt, megint elkezdett ordítani és lassan még egy fej kibújt a rejtekhelyéről. Így történt az az eset, hogy a családban először születtek ikrek, s egyben így születtem meg én is. A rokonok mindenféle ajándékkal elhalmoztak engem és Rasmust, így a gyerekkorom majdnem hogy tökéletesnek mondható. Csakhogy ahogyan nőttem, egyre jobban kezdtem különbözni apámtól: és ez szemet szúrt a két perccel idősebb bátyámnak is. Ez még a legjobb családokban is előfordul, mondják sokan, és én naiv gyermek fejjel elhittem ezt a mamlaszt. Anyám arcvonalai tökéletesen tükröződtek Rasmuson, rajtam viszont semmi hasonlóságot nem lehetett felfedezni, kivéve a smaragdzöld szememet, amire nagyon büszke voltam, hisz ez az egyetlen olyan testrészem, amellyel egyformának számíthattunk.
Nem túl sok barát vett körül, azonban mindig volt kivel játszanom, hisz Genervaék naponta vártak vendéget a házhoz, mégis úgy vettem észre, hogy a gyerekeket csak hurcolják magukkal, mint egy poggyászt és lerakják mellénk, hogy mi ellegyünk velük. Világ életemben önző voltam és irigy, ellentétben bátyámmal, aki folyton a másik érdekeit nézte. Ahogyan nőttünk, úgy keveredtünk egyre több vitába, verekedésbe, gyűlölködésbe. Apa végképp nem értette a helyzetet, hogy mégis kivel feküdhetett le a felesége, aki ennyire jószívű lehetett, hogy a mostohafiából egy griffendéles növendéket csinált. Hiába próbálta megváltoztatni, soha nem volt vevő rá. A 12. szülinapunkat soha nem fogom elfelejteni: Zivataros időjárás köszöntött be reggel, miután apa elment dolgozni és anya otthon maradt velünk. Épp készültünk elfújni egyszerre a felállított tizenkét gyertyát, de a hang hatása hamarabb utol ért, minthogy kiengedhettük volna a beszívott levegőt. Az ajtón rettenetes erősséggel kopogtak. Anya kisurrant az előszobán át vezető ajtóhoz, ahol valaki zaklatottan kérdezte, hogy hol vannak a "fiúk". Összenéztünk az éppen fasírtban lévő bátyámmal, az ő szeme előrelátható bajt sugárzott, míg én éreztem a hátamon, hogy libabőrös lett. Hátrébb húzódtam, pontosan úgy, hogy takarásba legyek az ismeretlennek és először Rasmust szúrja ki...elvégre én vagyok a fiatalabb, tessék megvédeni!
Nem várt percek sokasága tárult elém. Genevra reszketeg hangja arra kérte a kísértetiesen rám hasonlító egyént, hogy menjen el, mert mindjárt jön haza Tobias. Ekkor ordított el a szépen vasalt öltönyben levő férfi egy mondatot, amitől körbe-körbe futkározni kezdtek a gondolatok a fejemben. "Ők a fiaim!..." Több szót nem hallottam, mert az agyamban lévő gondolatok elnyomták a környezet hangját. Ezért nem hasonlít egyikünk sem apára! De hát akkor hogyan? Miért? A könnyek ömleni kezdtek a szememből, a padlón kiterített bársony szőnyeget kezdtem fojtogatni, másképp nem tudtam kifejezni, most hogyan is érzek. Némán figyelték a halk zokogásomat, se szó se beszéd, apánk távozott és izomzatának köszönhetően úgy bevágta az ajtót, hogy az egész földszint beremegett tőle.
Anya megesketett minket, hogy ne szóljunk erről senkinek sem, ez a mi családi "szennyesünk". Később megértettem mindent, miután Tobias hazaért és Genevra beszélni kezdett vele, bár nem tudom miért hagyták tompítóbűbáj nélkül az emeletet...talán azt akarták, hogy tisztában legyünk ezzel, de féltke a szemünkbe mondani.
A kulcsszó Voldemort. A nagyapánktól visszamenően mindenki halálfalóvá vált, s félő, hogy ha Tobias nem tudja teljesíteni Voldemort kérését - miszerint két jól kiképzett erős férfiút kér a hadseregébe a Bennett ágról - kiirtanának minket. Már jó régen tudtam arról, hogy tisztelik őt, de azt nem tudtam, hogy ennyire belefolynak az ő tevékenységeibe. Szerencse, hogy Rasmus ezt nem hallotta, amilyenkis szent még elszökne itthonról.
Rá három nappal megkaptuk a Roxforti várva várt levelünket. A bátyám majd'kiugrott a bőréből, úgy örült neki, én csupán tisztelettudóan felemeltem a fejem, igyekeztem tizenkét éves létemre aranyvérűhöz méltóan viselkedni. Az íriszem megkeményedett az elmúlt napok információitól, így úgy festhettem ki, mint egy varázsló, aki soha nem adhatja fel, de inkább arra törekedtem volna, hogy a gyűlölet minden szikráját rávessem apámra. Ő a hibás.
A Londonban induló gőzjárgányra felszálltunk, s meg sem álltunk Roxfortig.

Roxfortos évek

Unalmas hely volt a Varázslóképző. Mindenhonnan és mindnekiből áradt a boldogság, még Rasmusból is. Egyszerűen nem tudtam felfogni, mégis hogy tud ennyire vigyorogni és röhögcsélni, miközben rájött arra, hogy az apja nem az, aki...Nem érdekelt, vagyis próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne. Egyre kevesebb időt töltöttem vele, és csökkent azoknak a létszáma is, akik összekevertek minket. Könnyű volt megállapítani ki a bátty és ki az öccs: én egyfolytában mardekárosokkal lógtam, ő pedig a vörös ház lakóival. Anyáéknak egyetlen levelet sem írtam, nem éreztem fontosnak, természetesen tőlük érkeztek a levelek, de már felbontani se volt kedvem őket. Néha ezt egy két háztársnak sikerült kiszúrnia, de mindig felhoztam valami ürügyet, hogy a sárvérűek társaságában nem lenne túl jó mutogatni apám kézírását, még a végén elindulnak a betűk és azok ölik meg őket. Nevetést kaptam válaszként, volt, hogy én is tudtam mosolyogni. Túlnyomó részt mindig olyanok vettek körül, akik kibeszéltek, de azok megkapták a maguk büntetését: sosem tántorodtam vissza a verekedéstől, bármennyire is undorodom tőle. A szünidők rettenetesen lassan teltek, és megfordult bennem a sorrend: a Roxfort az otthonom, a családi kúria csak a pénzügyi hátteret és a tiszteletet nyújtotta számomra. Én voltam az a fiú, aki ha kinyögött valamit, pár nap múlva meg is kapta. Láttam Tobiason és anyámon is, hogy igyekeznek kárpótolni azért, amit okoztak nekem, de úgy érzem, ezt soha nem fogom nekik elnézni.
Az órákon odafigyeltem, de nem úgy, mint ahogyan azt bárki is elképzelné: én azt tartom fontosnak, ami a jövőmet fogj határozni. Furcsa: azóta, hogy tudom, Halálfaló lesz belőlem, csakis a bájitaltan és a sötét varázslatok, illedve a kivédésük érdekel. Párbaj szinten is mindig felcsigázódom, ahányszor szóba kerül: imádom feszegetni a határaimat és próbára tenni a másikat. A varázsige, ahogyan elhagyja a szádat és pálcáddal az ellenfél valamely testrészére célzol, miután az célba talál és erőtlenül rogy a földre...Felemelő érzés. A három főbenjáró átok az, amely mindig csengett az agyamban, mikor a folyosón végigvonulok: az egyikre cruciatus, a másikra imperius, a harmadikra a halálos átkot, de mindig volt és van is annyi önkontrollom, hogy ezt megálljam. Azt mondják, azokból lesz jó Halálfaló, akik még arra is képesek lennének, hogy a saját szüleit is megöljék: Én ilyen vagyok.
Negyedéves lehettem, mikor először megtetszett egy lány: önálló akaratú, harcias, vad. Sokáig járt a nyakamra, s én az ál-"húzzmárinnen" tekintetemmel mindig a szívébe loptam magam. Meg akarta tudni a titkaimat, azt a valakit, akit én annyira rejtegetek magamban. Képes volt ezért megcsókolni is, de én nem voltam olyan ostoba, hogy eláruljam neki a családunk titkait, erre persze mindig hisztit kaptam és azt a kérdést vágta a fejemhez nap mint nap, hogy "így még is hogy akarok én előrehaladni a kapcsolatunkban?" Nekem voltak ötleteim, amire természetesen egy 15 éves lány nemmel válaszolt. Mit is gondoltam, még én sem vagyok túl érett hozzá, de ez a felvetés még több izgalmat szült benne és még jobban az életem részévé vált. Egyre kevesebbet beszélgettünk, úgy éreztem kerül engem, de nem tudtam annyira szeretni, hogy ez érdekelt volna, s a későbbeik során ki sem derült, hogy utálna. Valószínűleg megunt.
Tökéletesen emlékszem arra a napra, amikor a sebhelyes és a bandája lebukott a Voldemort elleni "seregükkel". Akkor döntöttük el Garyvel, hogy mi is szervezni fogunk Dumbledore ellen egy kisebb csoportot, hogy lássák, a Roxfort nem olyan korcsokkal van tele, akik azt a szerencsétlen szakállas mitugrászt részesítik előnyben. Így alakult meg a VS: Voldemort Serege.
így teltek az évek és én így nőttem fel, megszilárdult szívvel, kegyetlenül a világ elé állok, s így kiáltok: Voldemort mindörökké!

   Jellem

Magamról csak annyit tudok mondani, hogy magabiztos, jóképű és szerény is vagyok. Habár én nem tudok mást állítani, esti vándorlásom során hallottam egy kis beszámolót akkori barátomtól: "...Hihetetlen egyéniség. Azt gondolnád a kinézetétől fogva, hogy nagyképű és öntelt, mégis tudod legbelül, hogy ez nem így van és igyekszel arra törekedni, hogy kiadja neked valódi jellemét. Egyik éjszaka sikerült elcsípnem, miközben rajolzta az éjszakai csendéletet. Elképesztő, milyen művészi hajlama van, amit valamiért elnyom, mintha csak a családi egyensúlyt szeretné megtartani azzal, hogy úgy viselkedik, mint a szülei, pedig ő közel sem olyan." Ekkor léptem oda és ordítottam le a fejéről a haját, hogy mégis mit képzel magáról, aztán elrángattam a lépcsőkhöz és megfenyegettem őt, hogyha még egyszer mondani mer valamit rólam valakinek, azt is bánni fogja, hogy megszületett. Azóta nagy ívben kerüli még a keresztnevem kezdőbetűjét is.
A szemembe mondták már, hogy mennyire erőszakos és szadista vagyok, pedig csak a felgyülemlett energiafelesleget dolgozom le magamról... Akár így, akár úgy. Flegma stílusom még a hozzám közel állókat is összezavarja, hisz néha velük is úgy bánok, mint egy ronggyal, amit én Tobiasra fogok, hiszen ő váltotta ki belőlem ezt a valakit, aki most vagyok: mosoly nélküli, rideg személy. Kedvelt állapot számomra, ha a középpontban én helyezkedek el, tudok és szeretek is irányítani.

   Apróságok

mindig ||
- Voldemort
- Pénz
- Hatalom
- Igényesség
- Holt Dumbledore :]
- Fekete mágia
soha ||
- Hisztizés
- Magány
- Érzelgés
- Kudarc
- Nagyzolás
dementorok || Semmi extra, csupán dermesztő hideget érzek és megmagyarázhatatlan félelmet
mumus || Ikertestvérem
Edevis tükre || Hatalom - alig várom, hogy apám nyomdokaiba léphessek
titkok ||
- Imádok rajzolni
- Utálom apámat, csak azért lakok még mindig vele egy házban, hogy az öröksége az enyém lehessen

rossz szokás ||
- Ha ideges vagyok vagy netalántán rossz dolog történik, általában káromkodom.
- A körmöm melletti bőrt rágom

   A család

apa || Tobias Bennett; 45; aranyvérű
anya || Genevra Torrin; 43; aranyvérű
testvérek || Rasmus Bennett ; 17
családi állapot || egyedülállok. egyelőre.
állatok || Raven

Családtörténet ||
Az őseim gazdag családból származnak. Ők voltak azok, akiket születésüktől fogva úgy neveltek, hogy egyszer majd össze fognak házasodni. Sem apámnak, sem anyámnak nem adtak esélyt arra, hogy sárvérűbe vagy akár mugliba beleszeressen, ha megtették volna, a családi örökség az idősebb testvérre szállt volna, mindkettőnél, ők pedig az utcán találták volna magukat.

   Külsőségek

magasság || 180 cm
tömeg || 74 kg
szemszín || zöld
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetőjel || Bal kezemen a családunk jelképével ellátott gyűrű ékeskedik, ami - mondhatni - nem mindennapi darab.
kinézet || Hogy barátom szavaival éljek: " Lenéző, de egyben nyájas vagy. A mardekáros csajok döglenek érted, te viszont észre sem veszed! Nem vagy te véletlenül szemüveges? Nem igaz, hogy nem veszed észre, te idióta! Mikor végigvonulsz a folyosón és meglátják a gyűrűdet eltátják a szájukat vagy inkább nyelnek egyet, de nem néznek rád... érthető miért. Teljesen átlagos testalkatod van, kicsi izommal megpaskolva. Ne is álmodj arról, hogy valamelyik lány csak azért rádkattan, mert helyes vagy. Nekik a pénzed kell!"
egészségi állapot || megvagyok, kösz

   A tudás

varázslói ismeretek || Kedvenc tantárgyam (ha lenne is ilyen) az átokszórás, de mivel a Roxfort nem bővelkedik ilyennel, maradok a Sötét Varázslatok (Kivédése) tantárgynál. A bájitaltan se semmi, ha kitanulod az alapokat, bárki a kezedből eszik: ezért foglalja el ez a második helyet a ranglétrán. A többi tantárgy nem igazán izgat, a lényeg, hogy átmenjek belőlük. Ha mégsem sikerülne...pénz beszél.
felvett tantárgyak ||
Legendás Lények Gondozása, Rúnaismeret
mugli képzettségek || nincs
pálca típusa || 13 hüvelyk, Mahagóni, sárkányszívizomhúr
különlegesség || Ha a fulladásig ellátott anyagi háttér különlegességnek számít, nos, én különleges vagyok.

   Szerepjáték-példa

(Saját regényből kivágott részlet.)

Nem szeretem ha az emberek hülyének néznek. Valamilyen oknál fogva mindig sikerül kivennem az igazságot és a hazugságot egy számomra már jól ismert ember szeméből vagy épp viselkedéséből. Itt van ez az ember, akinek már "komoly" kapcsolata van (bár tudom hogy csak azért tartotta meg, mert a mellei labda nagyságúak - ráadásul természetesek): Az arcán láttam, hogy valamit kérni akar tőlem, még amikor bekopogtatott...Nem tudom mi lehet az, de ha igaz, nemsokára meg fogom hallani, hiszen ő nem olyan ember, aki ne vágná oda a tényeket az ember elé.
Miután sikerült totálisan megsemmisíteni a szálat, eszembe jutottak a középiskolás évek, amikor ugyanezt megtettem vele és ő elkezdett velem sipítozni. Tökéletesen emlékszem ugyanakkor arra is, hogy körülbelül fél percig csengett a fülem. Elengedhetetlen mosoly húzódott az arcomra a vicces múlt megemlékezéseként, majd a zöldbe mélyedő szemekbe néztem, amiket már oly sokszor láttam.
- Szerény, mint mindig.
Jegyeztem meg neki, majd ujjammal az oldalába böktem. Tudom, hogy utálja, de szinte már csak megszokásból is csinálom neki és lehet, hogy olykor kitör belőle az üvöltés, de megéri az a pár perc süvítés a szélben. Hátraarc, láttam, hogy a lift jelen pillanatban a földszinten tartózkodott, így felhívtam ide, mivel nem fogom hagyni, hogy valamelyikőnk is 9 emeletet szaladgáljon a lépcsőn.
- Mit csináltál már megint a titkároddal? Korbáccsal kényszertítetted, hogy húzzon magára egy bőr ruhát?
Amilyen perverz, simán kinézem belőle. Na meg, hogy csakis ő kért férfi titkárt az egész cégnél... De a legjobb barátomról eszemben sincs pletykálni, még nem említette, hogy történt volna valami, akkor addig várok, amíg el nem mondja. Vagy akár rá is kérdezhetek, nem?
- Viccen kívül - Tüntetem el a mosolyt az arcomról, s szövegelek neki, míg én magam után húzom. - Ugye nem csináltál vele semmit?
Hallgattam. Féltem tőle, hogy esetleg egy kollega még itt ólálkodhat és épp medvés-málnásat játszanak az egyik mellékhelyiségben. 8 év elegendő volt arra, hogy kiismerje miben vagyok jó és miben rossz. Az emberek jellemzése a jó kategóriába sorolható volt, viszont hiába voltam vele tisztában, hogy olykor igazat mondok, jól esett, hogy elismeri a "tehetségemet". A szemeimet valamiféle homályos réteg lepte be, mikor visszakérdezett. Nem sírtam, még nem is könnyeztem, de a szándék bennem volt, még a gondolattól is.
- Én...
S ekkor kilépett Ő. Teljesen más volt, mint amilyen az előbb. A titkárnő ruha lekerült róla, a haja stílusa, az öltözéke általánossá vált...De nekem így is tündökölt. Kényelmetlenül éreztem magam, de nem állhattam csak úgy, valamit tennem kellett...Így odaléptem hozzá és kiszedtem a hajából azt a valami, ami még pár tincset felfogott. Némán dolgoztam, nem tűrtem volna el, ha nemet mond. Én akartam először kimondani, de ő tette meg.
Cimborám kijelentésére szúrós pillantásommal lényemet eleresztettem és seggberúgtam vele. A pólóba beszorult tincseket is mind kiszedegettem, majd a fülébe súgtam két rövid szót:
"Én is."
Meglepődtem a találékonysága miatt - bár nem kellett volna, mindig is túltengett benne az ötletelés -, felegyenesedtem, elléptem a lánytól, aki belevéste magát a szívembe, s hátrapillantva válaszoltam:
- Szívesen.

   Egyéb
-