Ültem a szobában, és a tehetetlenség szürke ködébe merültem. Az ágy szélén, pizsamában gubbasztva, térdeimet átölelve bámultam magam elé, az íróasztal tetején fekvő koszorúra. Azokból a virágokból kötöttem, amit a ház körül találtam. Ez volt az egyetlen dolog, amit ideérkezésem óta tenni tudtam, de azóta…
Csak hiányt éreztem. Hiányzott a reggeli. Hiányzott az a néhány kedves szó, amivel nap elején fogadott. Hiányzott a törődés, a gondoskodás. Hiányzott, hogy ha hazaírok bármit kérvén, ő azonnal megoldja a válaszban. De ezek csak önző dolgok voltak. Igazából a személye hiányzott. Sajnálat és düh fogott el. Kivetítettem arra a rohadt ruhára, ami az ajtón lógott, és amivel nem boldogultam, de igazából az egész a helyzetnek szólt. Alfred nyilván ilyen halált is képzelt el magának, amilyen nagylelkű ember volt, de én akkor is értelmetlennek tartottam a halálát. De ez az érzés még olyan erős volt, hogy nem is tudtam igazán helyrerakni magamban, nem hogy bármit kezdhettem volna vele.
Aztán meg jött Volkova. Nem is bántam, hogy Davidnek nézve ugattam le, mert ha közli, hogy ő az, tán rávágom az orrára az ajtót. Nagyon dühös voltam rá is. Főleg, mert ahogy egy pillantással rájött minden bajomra, és helyre is hozta azokat, eszembe juttatta, hogy felnéztem rá. Hogy milyen közel engedtem magamhoz… De az lett, ami ilyenkor mindenki esetében lenni szokott. Itthagyott. És tessék. Most már Alfredre is haragudtam. Ő is itt hagyott. Miért nem tudta őket úgy megmenteni, hogy közben nem hal meg? MIÉRT?
A farkasnő megpaskolta a vállam, ami egyszerre háborított fel, de oldott is rajtam valahogy. Az a fajta gesztus volt, ami kicsit megnógat, de egyben ad is hozzá energiát. Jó lenne jóban lenni. Jó lenne, ha visszatekernénk az időt két évvel, és azon a ponton nem változtatni semmit soha többé. De meg kéne már szoknom, hogy igenis minden mindig változik, és ha nem vagyok résen, vagy nem küzdök húsz körmöm szakadtáig, akkor bizony nem a számomra jó irányba.
Volkova kiment, anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz. Nehezen sóhajtottam, mert a vállamon éreztem ezt a rengeteg súlyt, és sötéten pislogtam utána, a kezemben maradt szempillaspirállal. Egyszer talán megmondom neki, hogy azt azért nem nagyon bánom, hogy nem halt meg.
Ahogy magamra húztam a ruhát, feltűnt, hogy most már jó illata van, és szépen, tisztán áll. A sminkemet is helyre hoztam. A szemembe tóduló tolakodó könnyeknek hála le is teszteltem. Az íróasztalra támaszkodtam, a kicsiny, de azért szépen összeválogatott koszorú fölé. Önző dolog volt ez is, de legalább tehettem valami kézzelfoghatót. Egy porszemnyi dolog ugyan, jelentéktelen, de a tehetetlenséget kicsit csökkentette. Néztem rajta a fekete szalagot, és közben azon vágyódtam, bár lehetne csinálni még valamit.
Újabb sóhaj, de ez most dühösebb fújásnak is beillett. Ezzel vettem rá a fejemben lévő listára Zharkov átkozott nevét. Persze, Cartwright nagy eséllyel beelőz majd abban, hogy levadássza, de újabb apróságképp rajtam is segített a gondolat, hogy a feketelistámon tudhatom.
Felnyaláboltam a koszorút, és megszaporáztam a lépteimet. Dave szobája előtt elsietve beugattam neki, csak úgy piszkálódásból. Persze tudom, hogy rám vártak, mert szarakodtam, de ne érezze már, hogy nagyoskodhat…
Betoppannék a nappaliba, de inkább nem teszem. Meglapulok az ajtófélfának dőlve csendben, és inkább rájuk se nézek, hanem ahelyett az átkozott új festményt bámulom sötéten.
Nincs kedvem megzavarni őket, meg nincs is kedvem hozzájuk. Apára is haragszom, még akkor is, ha meg is értem, miért jöttek össze újra. Bár a pontos sztorit nem is ismerem. Nem is szóltak róla... Talán Cartwright még mindig gyereknek néz. Gondolom, ne is kérdezzem, mi az a papír, amit a csaj szorongat, de majd ellopom és akkor megtudom. A nő meg nem érdekel. Csakis Alfred és kicsit Chris miatt vagyok itt, egyáltalán.
Dave nem sokkal utánam fut be, őt aztán nem hozza zavarba a másik kettő nagyjelenete. Ahogy rámnéz, összehúzott szemekkel válaszolok a pofavágására. De legalább megsürgeti a dolgokat.
- Minden készen áll, ha gondoljátok.
Megszorítom a koszorút, szinte belekapaszkodom. Valaki hiányzik, mégis így vagyunk teljes létszámban, és más már nem érkezik. Hiába várom. Csak a koszorú maradt, ami kézzel fogható, legszívesebben el is bújnék a mélyzöld levelek és friss virágok közé.
A nő összeszedi magát, ahogy észrevesz minket, gondolom rohadt önérzetes, de a sápadt képére így is rá van írva, mennyire megrendült. Pedig neki nincs joga hozzá. Ha elment, most mit sápítozik. De ő is Cartwrightra néz kérdőn, s amíg azok eldöntik, mehetünk-e, Dave mellé surranok, hogy csak ő hallja a halk szavakat, amiket a virágok felett elsuttogtam szemrehányón.
- Mintha elfelejtettél volna megírni valamit.
Cartwright szomorúságát sosem zavarnám meg, de Dave, az más. Utál, amióta idekerültem. Pedig egy darabog próbáltam vele kedves lenni. De az az énem már régen gyengélkedett. És azt hiszem, talán a mai nappal halt meg, gondolatban Alfrednak adom, hogy ne legyen magányos a sírban.
A sír… Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy odamegyünk most, és túlesünk ezen. Sose voltam még temetésen, és úgy éreztem, most ott van a súlya minden veszteségnek, ami korábban ért. Már pedig abból sok volt. Szóval makacsul húztam ki magam, hogy ahogy szoktam, most is megbirkózzak ezzel szép csendben, egyedül.
 

Vannak pillanatok, amikor egyszerűen nehéz továbbmenni. Ez is egy olyan volt. Próbáltam a rutinokba kapaszkodni - de most remegett a kezem, ahogy a rúzsomért nyúltam. Kis híján elejtettem a parfümös üveget, a ruha hátán a cipzár még varázslattal is nehézkesen siklott fel. Ráfoghatnám a sérülésre is, de az nem fájt annyira, mint a sok gyász… Az, amelyiken osztoztunk a többiekkel, meg az, amelyiket megtartottam magamnak.
Alfred nélkül semmi sem volt ugyanaz - mégis, minden úgy volt, mint eddig, és ez a kettősség is nagyon zavart. A környezet nem változott, csak a por nőtt lassacskán az alapos kezek munkája nélkül. A reggelin is mindenkinek túl kellett esni, csak épp nem együtt ültünk le, hanem jövet-menet ejtettük meg, s nem tartalmas szendvicsből állt most, csak leginkább keserű kávéból, sietős, száraz falatból, és füstből.
Nehéz továbbmenni - de muszáj. A tükörbe nézve mélyet sóhajtottam, és erőt véve magamon beleléptem a magassarkúba. A folyosóra lépve már egész nagy lendületet gyűjtöttem, elindultam a nappali felé, s a fejemben már az járt, hogy hogyan fogom tartani maga, s ugyanakkor hogyan leszek ebben a nehéz időben Christopher támasza. De szitkozódás ütötte meg a fülem, aztán egy hangos koppanás, mintha valaki elhajított volna egy botot. Aztán csend.
Megálltam fülelni, Mirabella szobája előtt, s egyben gondolkodni. Felemeltem a kezem, hogy a kilincsért nyúljak, aztán leengedtem, de végülis elszántam magam, és bekopogtam. Rezignált, a szokottnál vékonykább hang szólt ki válaszul.
- David, ha megint azzal jössz, hogy elkésünk, én esküszöm…
Inkább benyitottam, megkímélve mindkettőnket a lehetséges kimenetelek taglalásától.
- Csak én vagyok.
Olyan némaság borult a szobára, hogy a fülem szinte sípolt tőle. De a látvány így is elmondta, amit tudnom kellett. A kislány az íróasztalának támaszkodva, keresztbe font karokkal méregetett engem sötéten. Még mindig pizsamában, sminkje elfolyva, a pálcája a sarokban, az egyébként csinos fekete ruhája pedig gyűrötten, és fehér szőrszálaktól csúfítva lógott egy vállfán. Mira biztosan megpróbálta rendbe szedni, de azt a varázslatot, amit Alfred tudott, senki sem ismerheti. Úgy nézett rám, hogy abban minden benne volt, amit az imént még Davidnek szánt volna, de én csak álltam, és álltam a tekintetét szótlanul, és rájöttem, teljesen megértem őt. Erre a furcsa, szavak nélküli párbeszédre még biccentettem is egy aprót, aztán további magyarázat nélkül a kezembe vettem a pálcám, és a kabáthoz léptem, majd pár rutinos mozdulattal megbűvöltem. A fekete anyag engedelmesen kisimult, a fehér szálak fellibbentek, majd lassan vitorlázva a padlóra hullottak.
Egy lépést hátraléptem - óvatos mozdulattal, kímélve még magam - és megszemléltem az eredményt. Nem lett olyan, mintha Alfred csinálta volna, de megteszi talán. Aztán Mirára pillantottam, aki ugyanolyan sötéten méregetett. Szelíden, szomorúan mosolyogtam rá, aztán közelebb léptem hozzá, a pálcáját pedig a kezembe bűvöltem, aztán felé nyújtottam. Nem vette el, de nem hozott vele zavarba. Nehéz, de akkor is megyünk tovább. Letettem hát mellé az asztalra. Aztán a kistáskámba nyúlva elővettem egy szempillaspirált.
- Vízálló.
Még ennyit mondtam, aztán nagyon óvatosan meglapogattam a vállát. Az érintés hatására mintha picit kevésbé lett volna kőből… De ennél tovább nem mentem. Szépen magára hagytam a gondolataival. Már majdnem leértem a lépcsőn, mikor fentről hallottam a durcás és piszkálódó kiabálást, atán valami ajtón dörömbölést.
- Dave, hát mindig rád kell várni?!
Halvány, elnéző mosoly fut az arcomra, de nem hallgatódzom tovább, s a gesztus elhal, mire leérek. A nappaliba érve odalépek Chrishez. Nem is tudom, mit érzek. Egyszerre szeretném megölelni, és átvenni a vállát nyomó súlyból, közben pedig felgyújtani az átkozott magazinokat, amik mögötte tornyosulnak az asztalon.
A hamis mosolyt nem viszonzom, őszintén, de szomorúan nézek vele farkasszemet. Ismerem már annyira, hogy meg tudjam különböztetni, mi valódi, és mi színjáték - vagy legalábbis ebbe az álomképbe ringatom magam.
- Szerinted milyen lett?
Követem a pillantását, és a portrén merengek egy keveset.
- Hasonlít.
Enyhe bólintással felelek. Valóban ezt gondolom. Hasonlít. De nem ő. Inkább elfordulok a képtől, és olyasvalakin nyugtatom a tekintetem, aki igazi, és nem csak külsőre. Jól megtanultam, hogy tudjak különbséget tenni.
- Sajnálom Anna, de tényleg. Az… egészet. Nem kellett volna Dakotával foglalkoznom. És neked sem kellene ezzel az egésszel foglalkoznod…
A lapok felé mutat, de én szándékosan nem nézek oda.
- Nem is fogok. Ezek csak képek. A valóságnak csak egy-egy részletei, egyik se a lényeg. És arról, amit én rontottam el, egyébként sem készült kép.
Nagy sóhajjal zárom a választ, de ez lehetne akár azoknak a dolgoknak a szavak nélküli említése, amiket elszúrtam. Az, hogy őt nem tartottam eléggé a szemem előtt, többszörösen is szerepelhetne a képek között. Ahogy a másik tekintetébe fonom az enyém, az a gondolat fog el, hogy valószínűleg hasonlóan érzünk. Megenyhülve lépek hozzá közelebb, és finoman, megértőn végigsimítok a karján.
- Khm..., ezt Alfred írta. Úgy gondolom neked is el kellene olvasnod…
Elveszem a felém nyújtott papírt, és mélyülő meghatottsággal olvasom el. Ezek a sorok azok, amik igazából Alfredet jelentik nekem. A végletekig hűséges barátot, ezt a nagylelkű embert, aki nemcsak az életét adta Cartwrightért és értem, de még halálán túl is gondoskodva törődik velünk. Elfutja a könny a szemem, a papírt muszáj két kézbe fognom, és magamhoz szorítanom, de abba kapaszkodni nem elég, így finoman Christophernek dőlök. De dőlhet ő is nekem, nem is tudom, csak azt, hogy kimondja, amit gondolok.
- Semmi nem ugyanolyan itt már nélküle.
- Nem.
Helyeslek a tiltakozásra, amikor újra találok szavakat, de hát ez egy ilyen nap lesz. Újra kell itt tanulnunk az életet nélküle. Chris érintése tart egyben, megnyugtat, és segít, hogy én is képes legyek őt támogatni, ha kell. Felnézek rá, szomorúan, párásan, és a szeme körüli csibészes mosoly-ráncokba felejtkezem. Újabb mély levegő.
- De megoldjuk. Érte is. Hisz neki köszönhetjük… - teszem hozzá, legalábbis próbálom, de a hangom elcsuklana, hát még azelőtt elhallgatok, és csak nézem a másikat, hátha a szememből ki tudja olvasni, amit szavakkal nem tudok már befejezni.