Cornelia Wilson

CORNELIA WILSON

   Alapok

jelszó || "A Doxy márpedig egy védett állat!"
teljes név || Cornelia Wilson
becenév || Cornie, Lia
nem || nő
születési hely, idő || London; 1981. 09. 14.
kor || 16
vér || félvér
iskola || Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola
évfolyam || ötödik

   A múlt

Gyerekkor

Egészen kiskorom óta abban a tudatban voltam, hogy egy szép napon szüleim nyomdokába lépve a Roxfort diákja leszek. Éppen ezért, mióta csak az eszemet tudtam csodáltam anyut és aput, ahogy varázspálcáikkal főzik meg az ebédet, takarítanak, kitisztítják a koszos ruhákat vagy épp újabb és újabb baglyot engednek be az ablakon, hogy aztán azok a megfelelő fizetség bezsebelése után továbbálljanak. Akárhogy kérleltem őket, sose engedték, hogy kipróbálhassan pálcájukat ("Kicsi vagy még ehhez, majd ha megjön a Roxforti leveled, megkapod a saját pálcádat!"). "De mégis mikor jön meg az a levél?!" kérdeztem folyton anyut, miközben sóvárogva figyeltem a mellettem elhaladó kisebb-nagyobb korú taláros diákokat, akik épp a Roxforti kellékeiket, tanszereiket szerezték be az Abszol úton. Ennek aztán az lett a vége, hogy anyu megfenyegetett, hogy ha nem leszek türelmesebb, legközelebb nem visz magával bevásárolni. Ezért sajnos nem tehettem mást, mint irigykedve figyeltem az érdekesebbnél érdekesebb dolgokat az Abszol út kirakataiban. Hisz már az is nagy öröm volt számomra, hogy - ha nem is ténylegesen, de egy kicsit - részese lehettem a varázslók világának azáltal, hogy közöttük járhattam. Aztán pár évvel később már nem csak a szemem által bizonyosodhattam meg a varázslat létezéséről, hanem - legnagyobb örömömre - megjelentek rajtam a varázsképesség első jelei. Olyan 7 éves lehettem, amikor is anyuval ismét elmentünk az Abszol útra bevásárolni. Miközben anyu a patikában összegyűjtögette a szükséges hozzávalókat, én a szomszédos ajándékbolt kirakatánál ácsorogtam. Már régóta kinéztem magamnak onnan egy miniatűr unikornis játékot, ami ugyanúgy mozgott és futkározott, akár egy igazi példány. Anyu azonban nem akarta megvenni nekem, mivel túl drága volt. Ámulattal figyeltem a gyöngyházfényű derengést, ami körülvette, gyémántként csillogó szarvát és gyönyörű hófehér sörényét, amely könnyedén és kecsesen lengett, mintha csak egy gyengéd szellő fújta volna - ami azért volt különös, mivel a bolton belül nem fújhatott a szél. Az egész varázslényben az tetszett a legjobban, hogy olyan tiszta, érintetlen, és én fájó szívvel néztem, hogy be van zárva abba a dobozkába. Bármit megtettem volna, hogy kiszabadítsam, hogy végre boldognak és szabadnak láthassam. Miközben ezen gondolkoztam, hihetetlen dolog történt: az unikornist foglyul ejtő doboz eltűnt és a kis állat vidáman nyerítve a két lábára állva hálálkozott nekem, amiért kiszabadíottam - mivel számomra is meglepő és elképesztő volt, de én engedtem szabadon. A kis állat odarohant hozzám az üveghez és vágyakozva kapargatta mellső patáival az ablakot. Ezt a boltvezető is észrevette, és megdöbbenve felkapta az unikornist, majd kijött hozzám az utcára. "Te szabadítottad ki ezt az unikornist?" kérdezte inkább csodálkozó, mint vádló hangnemben. Én csak elpirulva bólintottam egyet, hisz tudtam, nagy bajban vagyok. Ekkor észrevett minket anyukám, aki épp ebben a pillanatban lépett ki a szomszédos patikából. "Mi történt?" kérdezte aggódó pillantással. Mikor meglátta az eladót, kezében a kis unikornissal, és engem, aki szégyenkezve áll mellette, rögtön elfutotta a méreg, és épp készült leszidni engem ("Hogy voltál képes ellopni azt a játékot...?!") de ekkor az eladó felemelt kezével elcsitította és elmagyarázta neki a helyzetet. Miközben az eladó felvázolta a történteket, édesanyám haragja fokozatosan átment csodálkozásba, majd abból kitörő öröm lett, aminek következtében kiszóródott a kezében tartott zacskó tartalmának fele. "Jaj, kislányom, annyira büszke vagyok rád! Mostmár hivatalosan is kis boszorkány vagy!" mondta nekem könnybelábadt szemekkel, majd az eladó a megható pillanatot látva úgy döntött, nekem adja ajándékba a kis unikornist, annak örömére, hogy túl voltam az első varázslatomon. Önmagában az is hatalmas boldogsággal töltött el, hogy végre bebizonyosodott, hogy bennem is megvan a varázserő, de az, hogy megkaphattam a hónapok óta áhított kis unikornist, teljesen leírhatatlan volt számomra. Ezek után kevésbé idegesítettem anyuékat a Roxforti levél dologgal, mivel már biztosra tudtam, hogy ha eljön az ideje, megkapom.

   Roxfortos évek

Egy álmom vált valóra, amikor megkaptam a Roxforti levelemet. A kastély minden képzeletemet felülmúlta, pedig nem szenvedek hiányt képzelőerőben. Legalább fél évig tartott, mire sikerült megjegyeznem, hogy hányadik emeleten van a bűbájtanterem, hogy melyik folyosó vezet a csillagvizsgáló toronyhoz, és hogy melyik az a lépcsőfok, amelyiket érdemes átlépni, mert ha valaki erről megfeledkezett, könnyen foglyul ejthette a hiányzó lépcsőfok egészen addig, míg egy arra járó észre nem veszi és a segítségére nem siet – ami akár órákig is eltarthat, ha az illető kellően peches hozzá. Mielőtt még azt hinné az ember, hogy öt év után már a kisujjából rázza ki, mi merre található, azt kell, hogy mondjam, még ilyen sok idő után is képes újat mutatni nekem az öreg kastély. Többek között ezért is szeretem annyira. Sokan mondják, hogy utálnak órára járni, és hogy semmi értelmét nem látják a tanulásnak – én nem tartozom közéjük. Számomra a tudás egy olyan dolog, ami sosem lesz teljes, hisz akár életünk végéig fejleszthetjük, tanulhatunk újabb és újabb dolgokat. Én olyan vagyok, hogy ha teljesítenem kell egy feladatot, akkor – akár van kedvem hozzá, akár nincs – becsületesen dolgozom rajta addig, amíg nem tökéletesítem. De ha olyan feladatot kapok, aminek teljesítéséhez kedvem is van és ráadásul érdekel is a dolog, akkor a lehető legjobb formámat tudom hozni – ilyen számomra a tanulás. Kevés olyan tantárgy van, amiből ne „K” minősítést kaptam volna. A tananyagok gyors elsajátítását talán annak is köszönhetem, hogy egyik kedvenc elfoglaltságom az olvasás. Ebből kifolyólag nem csak az iskolai tankönyveket, de sok más érdekes könyvet is olvastam az iskolában, amikből szintén rengetek új dolgot tanultam.

Mindezek mellet a Roxfort számtalan érdekes dolgot tartogatott mindnyájunk számára. Talán a leg említésre méltóbb dolog az volt, hogy amikor a Roxfortba kerültem elsős diákként, egyből fülembe jutott a hír, miszerint a Griffendél soraiban van a híres Harry Potter. Természetesen ez az egész évfolyamom számára hihetetlen és szenzációs dolognak számított, hisz bátran állíthatom, hogy nem volt olyan varázsló vagy boszorkány korunkban, aki ne ismerte volna Harry Potter nevét. Bár tanáraink számtalanszor felhívták rá figyelmünket, hogy lehetőleg ne zaklassuk a fiú nyugalmát, mégis akadt sok diáktársam, akik fejvesztve keresgélték, hogy autogrammot kérjenek tőle. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett nehezemre „figyelmen kívül” hagynom őt saját nyugalma érdekében, de természetesen én egyszer sem mentem oda hozzá egy közös fotó erejéig vagy könyörögni, hogy írja alá valamelyik pergamendarabom. Enélkül is eleget hallottunk róla, hisz sokszor szerepelt az újságban, ráadásul másodéves koromban még a Trimágus Tusának is részese volt, ami azért elég nagy port kavart. Bár nem ismertem, nem tudtam, milyen a valódi személyisége, hisz nem voltam tagja szűk baráti körének, de mindig is úgy gondoltam, hogy nem élvezi a hírnevet. Többek között azért gondoltam így, mert nem látszott egy felfuvalkodott alaknak, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy híresség, sőt, ha nem tudtam volna, hogy ő Harry Potter, valószínűleg meg se tudtam volna különböztetni a többi Roxfortos diáktól.

Emellett nem csak szépben és jóban volt részese hírességként, hisz harmadikban már azt lehetett olvasni róla az újságokban, hogy „Harry Potter egy szélhámos”, amiért ország-világ előtt azt hazudta, hogy Tudjukki visszatért. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az iskola fele – vagy több, mint fele – hitt az újságban leírtaknak, és ismét mindenki Harryt vette célba. Persze csak azok voltak ennyire befolyásolhatóak, akiknek nem volt jobb elfoglaltságuk, és lusták voltak megdolgoztatni agytekervényeiket, ezért az egyszerűbb utat választották: vakon elhitték az eléjük tárulkozó magyarázatot arról, hogy Harry Potter feltűnési viszketegségben szenved, és ráadásul Dumbledore-t sem állították be jobbnak, hisz – talán ő volt az egyetlen, aki - hitt Harrynek. Bár ez egy igen súlyos és az egész varázslótársadalomra kiterjedő probléma volt, mégis sokan úgy gondolták, hogy minden a legnagyobb rendben, mert amíg nem mászkál Tudjukki az utcákon, addig nincs is semmi probléma. Talán, ha időben megjött volna az emberek esze, elkerülhető lett volna, amiben sajnos mindannyian benne vagyunk – a varázslók háborújában. Dumbledore meghalt, pedig a jó – Tudjukki ellenes – oldal számára ő volt az éltetőremény. Nyíltan kimondhatjuk, hogy mindez a minisztérium ostobaságának és strucc-stratégiájának köszönhető. Sajnos ezek a tények igen erős nyomást gyakoroltak tanulmányi életünkre is. Rájöttünk, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak annál, hogy megtanuljunk helyesen elültetni egy mandragórát, hogy képesek legyünk eltüntetni egy gyufásdobozt, vagy azon tanakodni, hogy melyik ház nyeri a kviddicskupát. A legnagyobb probléma az, hogy minderre túl későn jöttünk rá.

   Háború

A háború ideje alatt szüleim sokkal komorabbak és elővigyázatosabbak lettek. Szinte minden egyes perc aggódással telt, hisz egyáltalán nem volt biztos, hogy aznap este mindenki épen hazatér a biztonságot nyújtó otthonunkba.

   Jellem

Legfőbb tulajdonságaim: kedves, türelmes, jóakaró, becsületes, lelkiismeretes, segítőkész, de nem félek kinyilvánítani saját véleményem, és ki merek állni az igazam mellett (ha tényleg igazam van). Ha tévedek, legtöbb esetben belátom, és képes vagyok bocsánatot kérni. Szeretteim különösen sokat jelentenek nekem, mindennél fontosabb az ő biztonságuk, egészségük és nyugalmuk. Sajnos néha önfejű és hirtelenharagú is tudok lenni, de általában nem szegek szabályokat. Nehezen engedem közel magamhoz az embereket, nehezen bízok meg másokban, de ha egyszer valakinek sikerült beférkőznie a bizalmamba, onnantól kezdve képes vagyok önmagamat adni neki, bízni benne. Ha valaki eljátssza a bizalmam, nagyon nehezen bocsátok meg (csak abban az esetben, ha tényleg látom rajta, hogy megbánta, és képes megválzotni).

   Apróságok

mindig || könyvek, természet, barátok, lustálkodás, édességek
soha || pókok, koránkelés, ellenségeskedés, magány, kiközösítettség
dementorok || mikor meghalt a nagymamám
mumus || szeretteimnek baja esik
Edevis tükre || megtalálom életem szerelmét, akivel boldogan éljük le az életünket
százfűlé-főzet || színe: lila, íze: áfonya
titkok ||
• titokban szerelmes vagyok Oliver Gilbertbe, gyerekkori barátomba
• szeretek énekelni, ha egyedül vagyok (mások előtt nem merek)
• a naplómra rontást tettem arra az esetre, hogy ha illetéktelen akarná elolvasni az engedélyem nélkül
rossz szokás || sértődékeny, néhány esetben túl komoly vagyok

   A család

apa || Paul Wilson; 42; félvér
anya || Rose Wilson (leánykori neve: Rose Wright); 38; félvér
testvérek || nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok || nőstény macskabagoly, Hercegnő, tollazata karamellszínű

Családtörténet ||
Felmenőim között akadnak boszorkányok, varázslók, de még muglik is szép számmal. Szüleim varázslók, édesapám szülei is varázslók voltak, az anyai ágon lévő nagymamám is rendelkezett varázsképességgel, de a nagypapám mugli volt. Minket nem érdekel az aranyvérűségen alapuló megkülönböztetés. A háborúban a jók oldalán álltunk.

   Külsőségek

magasság || 164 cm
tömeg || 50 kg
szemszín || kék
hajszín || vörös
különleges ismertetőjel || nincs
kinézet || szeplős, átlagos alkat (se túl kövér, se túl vékony) első benyomás: szép, kedves, kissé visszafogott. A hajamat általában kivasalom és kibontva hordom, de szeretem lófarokba kötni. Leginkább nőiesebb, de szolidabb ruhákat hordok, ami kiemeli az alakom. Sminkelni nem nagyon szoktam, általában csak szemceruzát használok.
egészségi állapot || egészséges

   A tudás

varázslói ismeretek || Órán szeretek figyelni, főleg akkor, ha érdekel a téma. A tanárok szeretnek, mivel egész jó tanuló vagyok, és látják az igyekezetemet. A transzformációkat minden másnál hamarabb elsajátítom, ezért átváltoztatástanból vagyok a legjobb, de a legendás lények gondozása is könnyen leköti a figyelmem.
felvett tantárgyak || számmisztika, legendás lények gondozása
mugli képzettségek || nincs
pálca típusa || 9 és fél hüvelyk, rózsafa, magja unikornisszőr

   Szerepjáték-példa

Gyerekkorom évei az úgynevezett a "Roxforti levél-váró" hangulatban teltek. Amikor közeledtem a tizenkettedik születésnapomhoz (sajnos évvesztes vagyok, mivel szeptember 14-én születtem), ez az érzés egyre fokozódott bennem. Már réges-rég elmúltam 11, úgyhogy biztos voltam benne, hogy valamelyik reggel ott találom az asztalomon a levelemet. Mikor beköszöntött a nyár, nem múlt el úgy egy nap sem, hogy ne ültem volna az ablakom előtt az eget kémlelve egy közeledő bagoly után. Azonban a forró nyári napok csak teltek, a levél meg továbbra sem jött meg. A nyár nagy részét a nagyszüleimmel töltöttem, mivel anyunak rengeteg munkája volt a Szent Mungóban (gyógyítóként dolgozik), és apunak is sok elfoglaltsága akadt (aurorként dolgozik a minisztériumnak). Egy olyan helyen laktunk, ami távol van a mugliktól, és mugliriasztó varázzsal van körülvédve, hogy véletlenül se kószáljon arra fele egy mugli se. A közelben viszont lakott egy másik varázslócsalád, ahol élt egy nálam egy évvel fiatalabb fiú, Oliver Gilbert, akivel egész jó barátok lettünk az elmúlt 1-2 évben. Ő is a Roxforti levelét várta és legalább olyan izgatott volt, mint én. Egyik nap átjött hozzánk, és ismét elővettük az általunk legkedveltebb beszédtémát, a Roxfortot. Oliver elmondása szerint neki teljesen mindegy volt, melyik házba kerül, csak ne a Mardekárba. Én is hasonló állásponton voltam, mivel édesanyám a Hollóhátba, míg édesapám a Griffendélbe járt, és ha akartam volna, se tudtam volna megmondani, melyik illene hozzám jobban. Ezért szüleim nem is hangoztatták, szerintük melyik házba kerülök, mert nem akarták, hogy úgy érezzem, csalódást okozok nekik - és valójában én sem akartam választani közülük. Úgy gondoltam, majd a sors - vagyis inkább a Teszlek Süveg - eldönti, melyik ház való nekem.

Egy idő után kezdtem belefáradni hiábavaló várakozásomba a levél után, úgyhogy egyre több szabadidőmet töltöttem Oliverrel, meg igazából jobb is volt, mint ha egyedül kuporogtam volna a szobámban a levélre várva. Így rengeteget beszélhettünk a Roxfortról, a varázslókról és azt is megbeszéltük, hogy ha mindketten megkapjuk a levelet, együtt elmegyünk megvenni az iskolai cuccainkat - természetesen szüleink kíséretében. Anyuék bele is egyeztek, úgyhogy már csak a várva várt levélnek kellett volna megérkeznie. Szerencsére nem kellett a végtelenségig várni, mivel egy forró, júliusi reggelen elérkezett a pillanat, amire születésemtől kezdve vártam: épp a reggeliző asztalnál ültem, mikor hallottam, hogy valaki kopogtat az ablakon. Habozás nélkül felugrottam és az ablakhoz rohantam, hogy beengedjem a baglyot, ami azon nyomban a kezembe ejtette a Roxforti levelemet. Miután sikeresen elolvastam a levelet – az izgatottságtól alig bírtam olvasni -, gyorsan írtam egy levelet Olivernek, amiben megírtam a hírt, hogy megkaptam a levelet. Mint kiderült, neki se kellett sokáig várnia levelére, pár óra múlva megérkezett válasza, amiben leírta, ő is ma kapta meg. Ezek után nem volt más dolgunk, mint egyeztetni a szülőkkel, melyik nap lenne jó, ha ellátogatnánk az Abszol útra. A tervezett időpontot a következő hét szombatjára raktuk. Ez alkalommal az eddigieknél sokkal nagyobb örömmel és izgatottsággal léptem ki a Foltozott üstből a kis kanyargós utcára, amely ezúttal is dugig volt varázslókkal és boszorkányokkal. Boltról boltra járva szépen lassan beszereztük az összes könyvet, hozzávalót, kellékeket, ruhadarabokat, és végre valahára a saját pálcámat is megkaphattam (9 és fél hüvelyk, rugalmas, rózsafa unikornisszőrrel). Mikor minden szükséges dolgot beszereztünk, anyuék elvittek fagyizni bennünket, majd elvezettek minket egy kisállat kereskedésbe, és bejelentették: választhatok magamnak egy kisállatot, amit magammal vihetek a Roxfortba. Ennek nagyon megörültem, majd hosszas tépelődés után választottam magamnak egy gyönyörű karamellszín tollazatú macskabaglyot, akit Hercegnőnek neveztem el, mivel viselkedése egy igazi úrinőéhez méltó volt, nem habozott jelezni nemtetszését az emberek kezének csipkedésével, de amúgy egy nagyon szeretetteljes, kedves és hűséges állat. Oliver szülei is megajándékozták fiukat egy kisállattal, ő végül egy fülesbaglyot választott magának. Idő közben a nap hanyatlani kezdett, úgyhogy ideje volt hazatérnünk.

A nyár hátralévő idejében Oliver és én az újonnan beszerzett iskolai dolgainkat tanulmányoztuk, én – mivel szeretek olvasni – még néhány könyvembe is beleolvastam. Azután eljött a nyár utolsó hete. Én már egy héttel az utazás előtt bepakoltam iskolai ládámba, hogy aztán újra és újra elrendezgethessem benne a dolgaim. Hercegnőt kiengedtem kalitkájából, hogy az utolsó napokban hadd élvezze ki szabadságát. Nem is nagyon járt haza, este vadászott, nappal pedig leginkább aludni jött vissza. Végül aztán az az egy hét is eltelt. Szeptember elsején az ébresztő előtt fél órával felébredtem. Ezt azzal magyaráztam, hogy még mindig a gyomromban éreztem azt az izgatottságot, ami pár órája alig hagyott elaludni. Bár elég keveset aludtam – a megszokotthoz képest -, szinte egyből eltűnt szemeimből az álmosság. Még rengeteg idő volt az indulásig, mégis nyugtalanul nézegettem ládám tartalmát, hogy biztos nem hagytam-e ki semmit. Hercegnő szerencsére már hazaért, békésen aludt kalitkájában – tegnap este megkértem, hogy ma jöjjön haza korábban -, enyhe megnyugvást éreztem: legalább amiatt nem kellett izgulnom, hogy hazaér-e időben. Felöltöztem, gondosan bezártam a ládámat – kétszer is leellenőriztem, hogy rendesen le van-e csukva, majd leültem ágyam szélére és vártam, hisz még túl korán volt. Fél óra múlva aztán, mikor már hangokat hallottam kintről a konyhából, kiléptem a szobámból. Anyu reggelit készített, apu pedig a Reggeli Prófétát olvasta.
-   Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte mosolyogva apu.
-   Köszi, nem túl jól… mi a reggeli? – kérdeztem sóvárogva, hisz este az idegességtől még enni se tudtam, bár abban se voltam biztos, hogy most képes leszek-e letuszkolni pár falatot a torkomon.
-   A kedvenced: bundáskenyér – válaszolt mosolyogva anyu. - Csomagoltam neked néhányat az útra is, de raktam még ebédre pár szendvicset, remélem elég lesz – mondta anyu, miközben gyengéd puszit lehelt homlokomra, majd elém rakott egy halom bundáskenyeret.
-   Örülök, ha egyet meg bírok enni – nyögtem lemondóan, mikor az előttem lévő ételre néztem, de azért elvettem egy bundás kenyeret és enni kezdtem.
Apu nevetve letette az újságot az asztalra, majd ő is elvett egy bundáskenyeret.
-   Emlékszem, én is így izgultam azon a napon, mikor először utaztam Roxfortba – mondta nosztalgiázva. – Hidd el, tényleg nincs okod félni. Te még csak nem is úgy mész oda, hogy nem fogsz ismerni senkit, hisz ott lesz Oliver.
-   De mi lesz, ha nem egy házba kerülünk? – tettem fel a kérdést, ami már oly régóta nyomasztott.
-   Akkor sincs semmi gond, ugyanúgy találkozhattok, hisz mi is külön házba jártunk apáddal – mondta megnyugtatóan anya. Ettől kicsit oldódott a gyomromban lévő izgatottság, és a bundáskenyér is sokkal ízletesebbnek tűnt.
-   Végül is igaz… megint fölöslegesen aggodalmaskodok – mosolyodtam el saját ostobaságomon.
-   Egy kis izgalom azért sose árt, végül is ez tényleg egy nagy nap számodra – szólt jelentőségteljesen apu.
Miután megreggeliztünk, apu kiment előállni a kocsival, anyu pedig szépen sorjában a kezembe nyomta a becsomagolt szendvicseket.
-   Ezeket vidd ki a kocsiba, hátha útközben még szeretnél enni, én addig lehozom a cuccaidat.
Bár nem láttam sok esélyt arra, hogy ezután jobban megjön az étvágyam, ha eddig alig volt, azért kimentem a kocsihoz kezemben a szendvicshegyekkel. A feszültség, mely a reggeli közben kissé feloldódott, újra visszaült gyomromba, amint beszálltam a kocsi hátsó ülésébe. Pár perc múlva megjelent az ajtóban az iskolai ládám, mely a levegőben lebegett, majd nyomában Hercegnő és a ketrece – a bagoly kíváncsian nyújtogatta fejét -, végül anyu zárta a sort, aki pálcáját előreszegezve irányította a csomagot és a ketrecet. Apu kiszállt segíteni berakni a ládámat a csomagtartóba, majd miután anyuék beszálltak a kocsiba és Hercegnő ketrece is megtalálta helyét mellettem az ülésen, végre valahára elindultunk. Nem a főút felé vettük az irányt, hanem lekanyarodtunk egy földútra, ami Oliverék házához vezetett, mivel még nyáron megbeszéltük, hogy elvisszük Olivert a King’s Crossra. Pár perc múlva meg is érkeztünk a varázslócsalád háza elé. Amint megálltunk, a ház ajtaja szinte azon nyomban kitárult, és megjelent benne Oliver, nyomában szüleivel. A fiú adott még egy utolsó búcsúpuszit szüleinek, majd sebesen elindult felénk. Közben apukám kiszállt, majd köszönés után megfogta Oliver ládáját, hogy végül az enyém mellett landoljon a csomagtartóban.
-   Jó reggelt, Mrs Wilson! – köszöntötte anyukámat Oliver, majd beült mellém a hátsó ülésre és lerakta maga mellé baglya ketrecét is. Még így is kényelmesen elfértünk, hála a belsőtér tágító bűbájnak. – Szia! – köszönt nekem vidáman. – Tök jó, hogy ilyen sok hely van itt! Legalább Füles ketrece is kényelmesen elfér!
-   Füles?! – kérdeztem csodálkozva. – Így hívják a baglyod?
-   Igen, hisz olyan szép bolyhos füle van, hogy úgy éreztem, ki kell hangsúlyoznom ezt az adottságát – válaszolt vigyorogva.
Kénytelen voltam én is elvigyorodni.
-   Milyen találó név egy fülesbagolynak! – szóltam, mire mindnyájan elnevettük magunkat.
-   Na akkor indulhatunk? – szólt hátra apu, aki most szállt vissza a kocsiba.
Mivel senkinek semmi kifogása nem volt az indulás ellen, végre megkezdtük utazásunkat a King’s Cross felé. Az utazás már jóval kellemesebb hangulatban telt. Oliver elővett egy doboz mindenízű drazsét, amit még a legutóbbi Abszol úti kiruccanásunkkor vett, majd azzal szórakoztunk, ki találja meg a lehető legundorítóbb ízű darabot.
-   Fúúj… inkább nem mondom, milyen íze van – szólt, miután kiköpködte szájából azt a gyanús barna darabot, amelyiket egyikünk sem mert megenni.
Közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy Oliver nyerte ezt a játszmát, mivel nem volt merszünk tovább próbálkozni a drazsékkal.
Tíz perc múlva sikeresen leparkoltunk a King’s Cross-hoz közel, majd a 9 és ¾-ig vágány felé vettük az irányt. Bár már teljes mértékben hozzá voltam szokva a varázslatos dolgokhoz, mégis kissé aggályaim támadtak affelől, hogy teljes erőből nekirohanjak egy tömör kőfalnak. De végül aggodalmam ismét alaptalannak bizonyult, mivel a fal eltűnt, mielőtt beleütközhettem volna, és mire észbe kaptam, már ott álltam az ifjú boszorkányokkal és varázslókkal teli vágányon közvetlen a Roxfort Expressz mellett. Hátranéztem, és pont akkor láttam felbukkanni a falból előjövő Olivert. Ő gyorsan rám mosolygott, majd mellém tolta csomagjait.
-   Hihetetlen, hogy itt vagyunk… milyen sokan vannak! – szólt ámélkodva Oliver leendő iskolatársainkat kémlelve.
Egy perc sem telt el, mire anyu és apu szintén csatlakoztak hozzánk.
-   Gyertek, segítünk felpakolni a cuccaitokat a vonatra – szólt apu, majd pálcáját megsuhintva a levegőbe emelte Oliver ládáját és Füles kalitkáját. Anyu ugyanígy tett az én cuccaimmal. Követtük őket fel a vonatra, majd a legelső üres fülkébe letelepedtünk.
-   Vigyázzatok magatokra – szólt elérzékenyülve anyu, majd megölelt. Közbe apu kezet rázott Oliverrel, sok sikert kívánva neki tanulmányaihoz. Majd szerepcsere következett, apu engem ölelt meg és Olivert anyu támadta le ölelésével.
-   Bármi gond van, írj nekünk! – szólt immár a peronról anyu. Perceken belül indult a vonat, ezért le kellett szállniuk. Nemsokára az indulást jelző vonatfütty is elhangzott, majd a vonat csigalassúsággal megindult. Anyuék még sokáig integettek nekünk, majd végül a vonat felvette utazási sebességét, és a peron végleg eltűnt a szemünk elől.

   Egyéb

avialany|| Chanelle Lindell