Roxfort RPG

          Szerencsére idővel sikerült felülkerekednem azon az érzésen, ami még az első hatodéves SVK órán kerített hatalmába, és pont ezért már nem úgy tekintek a sorsszerű találkozásunkra, mint akkor. Nem mondom, ehhez el kellett telnie ennek az időnek, és kellett hozzá Jonathan segítsége is, valamint az elhatározásom, amit a mostani hétvégével kapcsolatban tettem, csak még rá kell jönnöm, hogyan fogom megvalósítani.
          Nem is tart olyan sokáig, Minerva gyakorlatilag a kezembe adja a megoldás kulcsát egy fel nem tett, csak felmerült kérdésre. Hallom, ahogy koppan a feje, de ez már csak a végszava annak, hogy elaludt. Tudtam, és mást talán felébresztettem volna, vele valamiért nem tudtam megtenni. Ennek félek az lesz a következménye, hogy kivételezéssel vádolnak, de nem, azzal mégsem.
          - Ms. Balmoral, remélem kialudta magát most, mert sok szeretettel várom majd szombaton hatra az irodámba egy egész éjszakás büntetőmunkára. Amennyiben ügyelnie kéne, elintézem, hogy felmentést kapjon alóla. És kérem, kényelmes ruhában jöjjön.


          Ennyiben is maradunk egészen szombatig. Addig elő kellett készülnöm, hiszen az a büntetőmunka csak álca lesz, de pont megfelelő álca. Egész éjszakára bezárkózunk a szobámba, így senki sem fogja észrevenni, hogy nem is vagyunk a kastélyban. Remélem, hogy senki sem, illetve majd azt kell valahogy megtudni, hogyan alakul a visszatérésünk. De az pedig sok mindentől függ.
          Mindent, illetve majdnem mindent bevásároltam addigra, sokkal többször hagytam el a kastélyt, mint előtte összesen, még a roxmortsi hétvégét is beleszámolva, de legalább otthon minden tökéletes. Bár, az órát el akartam rakni a helyéről már feleslegesnek tartottam, hiszen tud róla, hogy ott van. Elérkezik az időpont, mikor már mindenre készen állok, csak az érkezése a kérdéses. És bár azon az órán, miután kimondtam a büntetőmunka szót, láttam a szemében a kíváncsiságot, főleg, miután rólam nem lehetett levakarni a mosolygást, és a megkereséseire se válaszoltam, remélem most sokkal nagyobb lesz a megkönnyebbülés, amit láthatok rajta, mint akkor.
          Izgatott vagyok? Le se tagadhatnám, hogy így van. Ha sikerül a terveimet megvalósítani, akkor az iskolakezdés óta először lehetünk kettesben úgy, hogy nem kell tartani a kíváncsi szemektől, a hátunk mögött összesúgóktól és a kollégáim rosszallásától sem. Most minden jó lesz, mert mindennek jónak kell lennie, csak arra kell figyelnem, hogy senki se lásson meg minket majd otthon. És akkor eljön az idő, komoly, felelősségteljes tanárként ülök az asztalom mögött, mintha tényleg büntetőmunkára hívtam volna.
          - Tessék, fáradjon be, Ms. Balmoral.  – Amint becsukódik mögötte az ajtó, kiadom a következő utasítást. – Vetkőzzön!
          Nem adom jelét annak, hogy csak tréfálnék, felállok az asztalomtól, odasétálok hozzá, mélyen beszívom az illatát, olyan régen éreztem már úgy, hogy nem keveredett mással. Elmosolyodom, mikor becsúsztatom a lyukba a kulcsomat, és bezárom az ajtót, majd biztonság kedvéért még teszek rá egy ajtózáró bűbájt is, és egy figyelmeztetést, hogy senkinek se jusson eszébe
          - Így már biztos, hogy nem lesz olyan, aki ránk nyitna. Elég csak a talárt levenned, ne nézz már így rám. Ott nem lesz rá szükséged, ahova megyünk.
          A kandallóhoz lépek és bemondom a már általa is ismert címet. A kezem felé nyújtom, hogy magammal invitáljam.
          - Ez a hétvége csak a miénk lesz, senki sem fog megzavarni.

          Nem tagadom, szórakoztat, hogy azt hiszi, tényleg büntetés miatt van itt, de belátom, ez így is van jól. Az álcám működik, és ha el is mondta valakinek, aki nem jár az órára, még kevésbé lesz feltűnő ez az időpont. Van néhány tippem, hogy mit lehet csinálni szombaton este büntetőmunkában. Mondjuk a takarítás pont nincs közöttük, nem is tudom, honnan vette.
          - Biztos vagyok benne, hogy a súrolási technikád is jó, de jelenleg nem vagyok rá kíváncsi. Bár, a trófeák között megnéznélek. Kíváncsi vagyok ott van-e az, amit… - Hirtelen ránézek, kacsintok egyet és elmosolyodom. – Azt majd egy másik alkalommal árulom el.
          Nem igazán akarom húzni az időt és őt magát azzal, hogy nem árulok el előre semmit, de úgy gondolom, hogy amíg a lakásban nem leszünk, addig felesleges is előre lelőnöm a poénokat. Örülök neki, hogy megfogja a kezem és végül együtt utazunk haza. De a haza valóban azt a lakást jelenti, amit eddig és ezután is lakni fogok, vagy a haza mást jelent már? Akkor jövök erre rá, mikor megérzem az ölelését, és tudom, hogy el sem akarom engedni.
          - Nos, tényleg tetten értél, elraboltalak a kastélyból, bár nem lehet igazi rablásnak hívni, hiszen önként jöttél velem. És a büntetésed is mindjárt részletezem, mert azért nem úszhatod meg, hogy elaludtál az órámon, de felejtsd el a takarítást, nevetséges ötlet.
          Legalábbis most, mert máskor osztottam már ki ilyen büntetést. De akkor ideje… nem még egy kicsit muszáj így állnom, de tényleg csak egy kicsit, mivel még be kell fejeznem az előkészületeket, aztán amíg írja a büntetését, addig megcsinálom a vacsit.
          - Bízom benne, hogy nem árulsz majd el McGalagony professzornak. Számítok rád.  – Elengedem, majd elvezetem a konyha felé.  – Csak kicsit… - De megtorpanok.  – Augusztusban teljes valójában láttad a lakást, igaz? És az sem tűnt fel, hogy nem stimmel valami?
          Kicsit muszáj elgondolkodnom ezen, hiszen ez elég nyilvánvaló egy boszorkánynak, aki fel tudja mérni, hogy mekkora lehet a tér kintről és bentről. De nem is feszegetem tovább a témát, inkább csak viszem tovább a konyha felé, ahol előveszek egy poharat, majd elé teszek néhány üveges italt.
          - Onnan jutott eszembe, hogy szerettem volna kettesben lenni veled, és nem feltétlenül úgy, hogy attól kelljen félnem, bármelyik pillanatban ránk törhetnek. És most nem Leonra gondolok, mielőtt még megvádolnál vele.
          Alaposan megnézem magamnak a hozzávalókat, kiveszem az asztalra őket, de mielőtt nekiállnék, megfogom a kezét, mélyen a szemébe nézek, majd elvezetem a dolgozószobám felé, ahol az asztalon már várják a régi könyveim, egy pergamen, penna és tinta.
          - Az a büntetésed, hogy tetszőleges témáról, akár tanultad már, akár nem írsz nekem egy 20 hüvelykes dolgozatot, amíg elkészülök a vacsorával. És vigyázz a könyveimre, már legalább harminc évesek, szétesik néhány helyen.
          Utánanéztem annak a menünek, amit Demetrius ajánlott nekem, és meg kell mondjam, nagyon felháborított az ajánlata. Szerencséje van, hogy akkor ott még nem tudtam erről. Leülök az asztal szélére, és onnan nézek rá.
          - Remélem nem baj, de a főzést és a sütést nem tudtam itt hagyni, és hidegen vagy újramelegítve sem az igazi. De ha akarsz, és végeztél már a büntetéseddel, akkor segíthetsz is. És Mimi, örülök neki, hogy eljöttél, tényleg. Hiányoztál már, hiába láttalak minden nap, az nem ugyanaz az érzés volt.
          Felállok az asztalról, és egyedül hagyom a dolgozattal, amíg én előkészítem a salátát, a csirkét, a krumplit, a fűszereket és a süteményhez a… a… átnézem a szekrényeket, csapkodok össze-vissza az ajtóval, de sehol sem találom. A fene, hogy felejthettem el a legfontosabb hozzávalót? Nincs mit tenni, kénytelen leszek tenni egy sétát, pedig nem akartam, hogy meglássanak. Visszamegyek a dolgozóba, majd az ajtófélfának támaszkodva megállok.
          - Van kedved egy kis sétához? Valamit elfelejtettem venni, és nélkülözhetetlen hozzávaló lenne. Persze, megértem, ha inkább a dolgozattal foglalkoznál.
          Tudom, hogy nem, de őt megmutatni a városban még veszélyesebb, mintha engem kapnak a muglik lencsevégre. Nem hiszem, hogy elkerülné bárkinek is a figyelmét a jelenléte, akár a saját családjáról van szó, akár a varázsvilágról. Akkor aztán megnézhetném magam, ha ez a kis kiruccanás a családja számára kiderülne. Várok a döntésére, bár, úgyis tudom mi lesz az. Nem marad egyedül itt, történjék bármi a jövőben.

          El kell ismernem, igaza van. Ha akkor rákérdezett volna a lakásra, akkor talán most nem itt lennénk. Vagy ki tudja, hogy mi következett volna akkor már be, de az biztos, hogy elkerültük volna a nagy meglepődést az első órán. És az még biztosabb, hogy megkíméltem volna magam még néhány kényelmetlenségtől. De nem, nekem erre szükségem volt, ez is tette eddig és ezután is olyan különlegessé a kapcsolatunkat.
          - Megkérhetnélek rá, hogy ne fesd az ördögöt a falra?
          Elmosolyodom, ugyanakkor kiráz a hideg a név hallatán. Biztos vagyok benne, ha ez a fülébe jut, akkor… Oké, szerintem csak egy beszélgetés lenne a vége. Még mindig kényelmetlenül érzem magam, ha az óra szóba kerül, pedig tud róla, és nem zavarja. Vagy talán az zavar, hogy… Nem biztos nem szólja el még csak véletlenül sem magát Leonnak. A konyhában kiteszem elé az üvegeket, és bevallom, örülök neki, hogy a narancslevet választja. Én elveszek egy gyömbért, majd miközben belekortyolok, hallgatom véleményét.
          - Mimi, sohasem kérnélek rá, hogy Leonnal szembe állj a kedvemért, akkor is, ha nem értesz velem egyet. Az pedig teljesen természetes, hogy van véleményed és ki is állsz mellette.
          A dolgozat tulajdonképpen két célt szolgál, amiből az egyik csupán a büntetés. Szeretném kicsit lekötni, és kíváncsi vagyok mi a véleménye erről az egészről. Kettesben könnyebben megbeszélhetjük a dolgot, ha úgy adódik, de biztos nem fogom felhasználni ezt a hétvégét arra, hogy tanítsak neki valamit, amit egyébként is megtanult már.
          - Ki mondta, hogy van benne logika? Ez a feladat és kész. Ha pedig találsz valamelyik könyvben az abszint fogyasztás veszélyeiről egy fejezetet, akkor arról is írhatsz, ha akarsz. De mínusz pontot ér, ha nem tudom elolvasni.
          Mosolygok, miközben egyedül hagyom. Előveszem a sajtos, sonkás csirkemellhez az alapanyagokat, de rájövök, hogy ugyan van itthon bazsalikom, nem lesz elég. Erre nem is gondoltam, hogy meg kéne nézni. Mellé levendulás fekete rizst szeretnék csinálni, amihez viszont minden van itthon. Akkor már csak a desszertet kell átnéznem. A bounty kehelyhez viszont kell vennem tejszínt. A bazsalikom nélkül még tudnék főzni, de a tejszín alapfelszerelés.
          Valahogy sejtettem, hogy majd a szabadulást választja a büntetés helyett, de remélem tisztában van vele, hogy ettől még nem úszta meg.
          - Nem lesz baj, ha nem viselkedünk feltűnően. Úgy értem, nem varázsolunk. Itt mindenki tud mindenről, de senkit sem érdekel, amíg pletykálni nem lehet vele. Te pedig előbb nézel ki a lányomnak, mint a barátomnak vagy a szeretőmnek. Egyébként is, azt mondod, hogy az én szerencsém nagyobb a te balszerencsédnél, akkor kísértsük meg Fortunát újra.  – Elvezetlek az ablakhoz, rámutatok egy parkra és azon túl egy három háztömbbel távolabbi háztetőre. – Oda megyünk, az nincs messze.
          És közben legalább látjuk is majd a parkot, a parkban a szökőkutat, a sárguló leveleket, mindent, ami az őszhöz tartozik. Talán még azt is megcsináljuk majd, ami miatt rendszerint gyereknek néznek az arra járók. Kicsit elkalandozok, így már csak a varázsigére figyelek fel, ami teljesen ismeretlen számomra, viszont a magyarázat után már minden világossá válik számomra.
          - Rendben, akkor siessünk. Hozom a tárcám az ajtóban találkozunk.
          Ezt legalább olyan meggyőződéssel mondom, mintha egy kastély lenne az én negyedik emeleti lakásom helyén. Beugrok a konyhába, majd megállok az ajtóban, és hopp, abban a pillanatban kopognak is. Kérdőn nézek Mimire, nem tudhatja senki, hogy itthon vagyok, főleg, hogy valakivel vagyok itthon.
          - Menj be a konyhába, azonnal végzek – suttogom.
          Kinyitom az ajtót, és szembe néz velem az az idős néni, aki már odaígérte nekem a lánya kezét. Szerencsére semmi komoly, csak hallotta a mászkálást a lakásban, és gondolta megnézi ki az. Felismerem a hazugságot, szerencsére. A lakásnak elég vastag falai vannak, biztos nem hallott semmit, inkább csak becsöngetett, mert akart valamit, és véletlenül itthon talált. És igazam van, mert el is mondja azonnal, hogy mennyire fél egyedül ezen az emeleten így, hogy nem vagyok itthon, mesél a lányáról, a vejéről és ha nem állítom le, akkor a kutyáról is. Kedvesen rá mosolygok, elküldöm, majd szó szerint kiszöktetem Mimit a lakásból, mert tudom, hogy most még figyelni fog egy darabig, de nincs rá időnk, hogy ezzel szórakozzunk.
          - Ne haragudj, nem számítottam rá, hogy benéz. Biztos akart valamit, csak azt nem tudom még, hogy mit. Viszont így számítok rá, hogy vendégünk lesz még az éjszaka.
          Egyébként tényleg aranyos néni, csak nagyon kotnyeles. De azonnal el is jön az én várva várt pillanatom, ahogy belépünk a parkba. Megfogom Mimi kezét, a legközelebbi avar kupachoz vezetem, ami nem messze van a bejárattól, és pont rálátni a szökőkútra, majd eldőlök és a leveleket kicsit szétszórva nevetek egy jót.
          - Tánc az esőben, huppanás az avarban. Még mindig mutatkozni akarsz velem? – mosolygok.
 

          Korkülönbség. Olyan érdekes szó, mindent elmond, és közben semmit sem. A korkülönbség csak egy szó, amit vagy érzel vagy nem, de mindenképpen magunknak kell eldönteni, hogy egyáltalán létezik vagy sem. És ez lehet az oka annak, amiért közted és közben folyamatosan felmerül. Még nem sikerült eldöntenem, hogy tényleg létezik vagy csak hivatkozom rá álcaként. Néha valóban úgy érzem, hogy nem számít, hiszen hasonló dolgokról tudunk beszélni, mintha az életem egy másik szelete, a lelkem egy másik darabkája lennél, ugyanakkor ott motoszkál bennem, hogy nem éltél meg annyit, vagy másként, és ez talán akadály lehet közöttünk.
          Először meg sem üti a fülem a kis megjegyzésed a kopogás után, majd mikor eljut a tudatomig, erősen vissza kell tartanom magam, hogy ne röhögjem ki a nénit szemtől-szembe. Aztán a kis lopakodás talán furcsa lehet, de majd elmagyarázom neked, hogy miért volt rá szükség, a többin pedig ráérek majd akkor gondolkodni, mikor már hazafelé tartunk.
          - Nem alszok vele, hidd el. A szomszédban van a lakása, miért kéne vele aludnom. – Úgy teszek, mintha komoly lenne, pedig nagyon nem az. El is nevetem magam, nem tudom kibírni. – Ő volt az a néni, akiről már meséltem. Aki feleségül akarta adni hozzám a lányát. Kell még mondanom valamit?
          Remélem nem, vagy ha mégis, akkor az a történet, de szerintem elmondtam neked. Főleg azért, mert túlságosan is felszínre tör gyermeki énem, és olyankor nagyon nehezen tudom visszarángatni magam a való életbe, a felnőtt létembe. Ha egy pszichológus látna, akkor nem tartana ép elméjűnek, gondolom, de nekem jó így.
          - Tudom, ne aggódj – mosolyodom el az avarban.
          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lep meg az, hogy követed a példámat, de akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglep. Ez is egy újabb bizonyítéka annak, hogy a korkülönbségünknek semmi köze ahhoz, hogy milyen a kapcsolatunk. Te legalább annyira felnőtt vagy, mint én, és én lehetek annyira gyerek, mint te.
          - Szeretem, hogy mind a négy évszaknak más illata van. Szerintem van az összesnek, és az összes közül az őszé a kedvencem.
          Azt hiszem, ezt nem is kell ecsetelnem innen az avarból felnézve rád. Ahogy közrefogod az arcom, dobban egyet a szívem. Újra ez az érzés, amit nem tudok hova tenni, összeilleszteni az eddigiekkel, és mikor az orrod az enyémhez ér, még egyet dobban a szívem. Beteg lennék? Nem, azt biztos nem, akkor máskor is jelentkeznének a tünetek. Egy pillanatra át is siklok a kérdésed felett, de aztán észbe kapok.
          - Szerintem… Nem tudom, de ha tippelnem kell, akkor tavasszal születtél, mondjuk márciusban. Eltaláltam?
          Annyiszor elvesztem már a szürkészöld szemeidben, hogy magam sem tudom kijutottam-e onnan. Megbabonáztál vele a templomban, azóta nem is engedtél el, és tudom, hogy a másik felemnek pont ilyennek kell lennie, különben nem ér semmit, különben ő nem is a másik felem. Újra dobban a szívem egyet, ahogy látom a hulló levelekben csodálatos mosolyod, amik visszaadják az életbe vetett hitem. Ijedten kapok utánad, de aztán felhúzol? Hogy bírod el a súlyom és a terheket, amiket magammal húzok? Hogy bírsz el egy gyilkost ilyen könnyedén?
          Elmosolyodom, ahogy követlek a libikókához. Először nem akarok ráülni, talán ezt veszed úgy, hogy habozok, pedig csak arról van szó, hogy az én súlyom többszöröse a tiédének, nemhogy egy gyerekének, de aztán mégis megteszem, és le is húzom mindjárt.
          - Sohasem voltam jó gyerek, ebben Leonnak igaza van. De mindig tudtam, mi az a határ, amit még megúszhatok ép bőrrel és csak afölött veszélyes.
          Vajon te ismered már ezt a határt? Vagy ez a határ nálad máshol van, mint nálam. Hirtelen hátrahőkölök, ahogy megjelensz előttem, de aztán ahogy megérzem a nyelved az ajkamon, az orromon, az megint egy olyan érzéssel tölt el, amit korábban nem tudtam a barátsággal összepárosítani. Utánad kapok, meg akarlak csókolni, de aztán úgy teszek, mintha csak megakadályoznám, hogy leessünk. És akármennyire is sajnálom, ez most visszaránt a felnőtt világba. Óvatosan állok fel a libikókáról.
          - Menjünk, a bűbáj hatása már nem tart sokáig.
          Kicsit körbenézek. Nem attól félek, hogy valaki meglátott, ebben az időszakban már nincsenek itt a gyerekek, viszont van egy olyan érzésem, mintha figyelnének. Távolról, valahonnan, ahol én már nem láthatom őt, de ő lát engem. Paranoia, máskor is éreztem már, ha kijöttem a Roxfort falai közül. A kisbolt nincs messze, hamar megveszem, amit kell, közben pedig folyamatosan téged nézlek, ezért az egyik polcot le is verem a kosárral.
           - Most mondd, ha szeretnél még valamit, vagy dupla adaggal kell majd enned a menüből. Apropó, tudod mi lesz a menü?
           Segítek visszapakolni a polcra az eladónak, bocsánatot kérek, majd a kasszához megyek és kifizetek mindent, amit vettünk. Majdnem mindent. Egy szív alakú marcipán desszert a zsebemben kötött ki, miután levertem a polcról, és mivel nem jöttek értem a rendőrök vagy a dolgozók, ezért biztos vagyok benne, hogy még nem jöttem ki a gyakorlatból, és sikerrel jártam. Kilépve az üzlethelyiségből, újra elfog az az érzés, mintha figyelnének, ezért megszaporázom lépteim, és inkább hazasietek. A lépcsőházba belépve, lenémítom a zacskó zörgését, a cipőnk nyikorgását. Majd a lakásban elmondom, miért is kell ennyire osonnunk, csak most jussunk be oda.

          Vajon az, hogy te téli születésű vagy, én pedig nyári az ellentéteket hangsúlyozza? Hiszen ez a két évszak pont ütközik egymásnak a hideg és fagyos tél, a meleg nyárral, és valahogy mégis kiegészítik egymást. Pont mint mi ketten. Nem is tudom, hogy sétáltam-e úgy egy barátommal, mintha szerelmesek lennénk. Az ujjaink egymásba fonódva, és mégis megnyugtató. Leon, hát persze. Inkább hazudnia kellett volna, mégis miből gondolod, hogy a nyár illik hozzám? A bohémságommal, a gyerekességemmel inkább a tavaszt vagy az őszt kéne felidéznem benned.
          Érzem, ahogy édesanyád említésére megmerevedik az arcom. Az a nő egy szörnyeteg, és remélem, soha nem találkozom vele. Nem akarok összetűzésbe kerülni vele vagy veled, ha esetleg úgy alakulna, hogy bántanám. Könnyebb a kisebbet bántani, de mit kezdene egy vele egykorúval? Egy képességeiben egyenlővel?
          - Nem, eddig nem hallottam – mondom még mindig kicsit hidegen.  – Gumicukrot? A gumicukor?
          Elnevetem magam, ez kellett ahhoz, hogy újra jó kedvem legyen, köszönöm neked. Viszont a kifejezés nagyon is érdekel. Miért jut eszedbe ilyen dolog. Miért akarsz még ennél is jobban megijeszteni? Hát, nem volt elég az, amit a nyár végén mondtál? Nincs időm ezen tovább gondolkodni, hiszen újra itt vagyunk a háznál, muszáj lesz ügyesnek lennünk, ahhoz pedig a figyelmemre is szükségünk lesz.
          - Nem akarlak megtömni, bár rád férne, amilyen csont és bőr vagy. Egyébként eddig jó, hús és kókusz is lesz benne, de majd várd ki csak a végét.
          A reggeli Párizsban. Az semmi sem volt ahhoz képest, ami most vár majd rád. De olyan furcsa ez az egész. Főztem már rengeteg emberre éttermekben, szállodákban, út széli gyorséttermekben, de ez most mégis más. Jobban akarok teljesíteni, miattad. Azt akarom, hogy tökéletes legyen, amit kapsz, azt akarom, hogy minden úgy legyen jó, ahogy annak lennie kell. És valahol kárpótolni is akarlak a büntetés miatt. Még akkor is, ha maga a büntetés tényleg jogos, de nem ezért hívtalak ide. Így viszont biztos vagyok benne, hogy hasznosan töltöd az idődet, és nem teszel még a felügyeletem mellett se kárt magadban, amíg a konyhában vagy velem.
          Megterítek, gyertyát is gyújtok, és bár a rosé lenne a megfelelő kísérő, egyelőre jobbnak látom, ha maradunk az üdítőnél, ezért leteszek a tányérodhoz még egy üveggel, amit ki is tölthetsz, akár a pohárba. Ahogy mondtam már talán neked, rengeteg emberre főztem, de ennyire lelkesen még sohasem dicsért meg senki, és még ha nem is eszel belőle többet egy falatnál, akkor is megérte, már ezért. Pont ezért nagy öröm számomra, hogy látlak enni, még akkor is, ha ez csak egy egyszeri alkalom lesz, tudom, hogy tényleg jól laktál.
          - Azért óvatosan, nem szeretném, hogy rosszul legyél. A feleséged?  – elmosolyodom.  – A feleséged nem leszek, ne haragudj, de annyiszor főzök rád, ahányszor csak akarod.  – Hatalmam lenne? Nem hiszem, hiszen… Vagy talán mégis, de nem szoktam visszaélni ezzel a hatalommal. – Mekkora hatalmam van szerinted?
          Visszaülök a helyemre, amíg mosogatsz. Igazán nem lett volna rá szükség, de ha már ennyire ragaszkodsz hozzá, nem szólok bele. Tudod, igazán szexi vagy abban a kötényben, ami rajtad van, de persze varázslattal könnyen megy, és még annak az egy eltört tányérnak sem számít, ami kicsúszott a kezedből. Végül úgyis a nappaliban kötünk ki, kicsit magamhoz ölellek, de nem teszek semmi olyan mozdulatot, amit félreérthetnél. Hiába vagyunk nagyon jó barátok a végén még lehetünk… Nem, azt nem szabad engednem, még akkor is, ha csak én gondolom a helyzetet félreérthetőnek. De mintha máris belevittem volna olyanba, amit eddig el akartam kerülni. Kérdőn nézek rá.
          - De… - Akadékoskodnék, de mosolyogva veszem le a segítségeddel a felsőmet, majd nyúlok a pólóért is, viszont a mosolyod látva megállok.  – Nem mondtad, hogy meddig vetkőzzek.
          Még szerencse, hogy nem kellett a pólómat is levenni, mert akkor látná, hogy kiráz a hideg, ahogy meghallom a csontjai ropogását. Kényelmesen helyezkedem el, és mikor megérzem a kezeid zongorázását magamon, még jobban megnyugszom. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy az illatod, az érintésed egy olyan helyre repítsen, ahol nyugalom van, boldogság és biztosan tudom, hogy senki sem bánthat. Még szavakkal vagy gondolatokkal sem.  Mennyivel jobb lenne, ha ezentúl ennyivel el tudnám intézni azokat a pontokat, amiket teherként vonok magam után.
          - Tényleg könnyű dolgozni rajtam? Ez talán azért van, mert bízom benned. Nem engedném másnak, hogy csak úgy a nyakamhoz érjen. Talán még meg találna fojtani, aminek nem igazán örülnék.
          A puszi után eltávolodok, és odafigyelek rád. Nem akarnád tudni, hogy mire gondolok, azok hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és főleg nem lenne jó, ha mindezekről még úgy szereznél tudomást, hogy úgy érzem, elveszthetem a barátságod. De érdekel a dolog, és nem azért az italért, ahogy gondolod, inkább azért, mert ettől még jobban megismerhetlek.
          - Rendben, benne vagyok ebben a játékban, de csak akkor, ha te is iszol.
          Elsétálok a pulton lévő ír whiskeyért, hozok két poharat és jeget is, majd leteszek egyet elé, egyet az én helyemhez és megtöltöm. Nem félek tőle, hogy baj lesz, Párizsban is jobban bírta az alkoholt, mint én.
          - Akkor halljam azt az első kérdést, gondolatot vagy mondatot  – fogok bele, miközben leülök vissza a helyemre. – És egy másik szabály. Csak őszintén. Akármit kérdezünk, mert én is kérdezek majd tőled, csak őszintén lehet rá válaszolni.
          Tudom, nem kérdés, tudom gondolatokat fogunk kitalálni, de ez akkor is úgy fog hangzani, mintha kérdezgetnénk egymást. A körülmények úgysem számítanak, annál inkább a gondolatok. Bár, én mondtam, hogy teljesen őszinték legyünk, vajon tényleg tudok veled ennyire őszinte lenni? Biztos vagyok benne, hogy annyira ismersz már, ha a szemembe nézel, mikor hazudok és mikor nem. De ha mégsem, akkor eljött az ideje, hogy megismerj.

          A házasság az valami olyan dolog, amiről még csak egyszer gondolkodtam el igazán komolyan, és ennyi elég is volt. Nem tartom magam arra alkalmasnak, hogy egy nőt élete vagy az én életem végéig boldoggá tegyek, nincs ilyen. Hacsak… lopva sandítok rád, hiszen már annyi mindent megváltoztattál bennem, a gondolataimban, talán ez sem lenne másként. De ha mégis így lenne, akkor sem adnám magam olyan könnyen, hiszen mikor felvettek a Roxfortba, akkor számoltam a lehetőséggel, hogy esetleg egy-egy idősebb, már felnőtt diákkal összejöhetek, amit viszont nem szeretnék, és pont ezért fogadtam meg, hogy sohasem kezdek ki velük és ha ők próbálnának meg egy ilyen helyzetbe keverni, azt is elutasítom. És most mégis itt vagy a kanapémon, mosolyogsz, önfeledten, csillognak a szemeid, és beleolvadok azokba az íriszekbe. Mi ez, ha nem a fogadalmam megszegése, de nem tehettem meg, hogy csak úgy eldoblak. Eldoblak azok után, amilyen életet mutattál nekem a nyáron; egy más világot.
          - Nem sértettél meg, sejtettem, hogy mire gondolhatsz, csak elgondolkodtattál. Amúgy is, ha kettőnk közül én lennék az, aki mos, főz, takarít, akkor jogosan kérhetnél meg, hogy legyek a feleséged, de azt hiszem, ez nem fog bekövetkezni. Nem vagyok férjnek való, és feleségnek még kevésbé.
          Igen, elnevetem a végét, mert inkább szánom poénnak, mint komoly dolognak, pedig valójában nagyon is komolyan gondolom. Még ha a fejed tetejére is állnál, még ha olyan dolog történne, ami miatt meggondolnám magam, mondjuk elvégzed az iskolát és már nem leszel a diákom, akkor sem tudnék magamra férjként gondolni. De várjunk csak? Miért is gondolkodok ezen pont veled kapcsolatban?
          - Ha inkább hatalomnak mondanád, nekem úgyis jó. Nem szoktam visszaélni vele. Ami pedig a tanítást és az unokabátyádat illeti… A tanítással pont ez volt a célom, és a másik… Arra még magam sem jöttem rá. Egyébként mi is ez a zsö ne szasz... valami? Mondtam már, úgy mondjad, hogy én is megértsem.
          Ha most nem ebben a testhelyzetben lennénk, akkor megcsiklandoználak, addig, amíg valamelyikünk levegőért nem kapkod a nevetéstől. És mi ez már megint? Ott, ahol az előbb még a kezed volt, most hideget érzek, mintha az a melegség, amit felém közvetítettél, eltűnne, és most csak a fagyos közeg marad, amiben nem akarok lenni.
          - Csak egy kicsit, de annyi mindennel a hátam mögött, ez még talán belefér. Hidd el, a sor az unokabátyáddal kezdődik, akinek látom néha a szemében, hogy a kiskanál víz és én jobb, ha hamar szoros barátságot kötünk. Ugyanakkor ez néha fordítva is igaz. – Ha most nem így állnánk… pardon ülnénk egymás közelében, arra gondolnék, hogy inkább le akarsz itatni. Elég sok olyan dolog van, ami államtitok. – Rendben, akkor legyen így. De remélem nem arra játszol, hogy leitass. Bár azt felesleges lenne, úgyis tisztában vagy vele, hogy mennyire bírom és mennyire nem.
          Tudom, hogy az abszint és a whiskey nem éppen vannak azonos szinten, már, ami az alkohol tartalmat illeti, de akkor sem lenne nehéz dolgod, ha sört innánk. Vannak amikről nem beszélek, még neked sem. Jobb az így, amíg azt hiszed, a kék szemű lovag vagyok, aki megmenteni szokta a bajbajutottakat. De akkor… még el se kezdtük a játékot, és már iszol? Te milyen titkokat rejtegethetsz? És igen, tényleg Párizs, de nem olyan értelemben, ahogy gondolod.
          - Ha tudni akarod, akkor nem félek tőled.  – Oké, ezzel letudva az első kérdés, a második viszont egy teljesen más kérdés, egy teljesen más okot feltételez. Veszek egy mély levegőt, a szemedbe nézek, és remélem, kielégítőnek találod majd a válaszom. – Már így is olyan dolgokat kaptam tőled, amit mástól nem, vagy nagyon régóta nem. Belelátsz a legféltettebb gondolataimba is, nem hiszem, hogy véletlenül tetted fel ezt a kérdést. Attól félek, hogy rájössz néhány titkomra, és elvesztelek. Attól félek, hogy valaki, akit végre megtaláltam majd megutál és újra magányos leszek, megkeseredett, rosszabb az unokabátyádnál is. Azt hiszem, ettől félek a legjobban… - Egy pillanatra elhallgatok, mert van még valami, amit nem mondtam el, és talán nem is lenne olyan jó, de őszinteségről beszélgettünk, akkor őszinték leszek. – Attól, hogy ha megismersz, megutálsz, és ha ez nem történik meg időben, akkor tönkreteszem az életed.
          Hát, igen, kimondtam azt, ami már Párizs óta nyomta a lelkem. Nem hittem volna, hogy ennyi kell hozzá, de hát ez is bekövetkezett, és ha már adott volt a lehetőség, akkor miért ne. Ha vége kell lennie valaminek, akkor legyen most vége, mielőtt még elkezdődött volna az a valami. Akkor gondolkodjunk a következő…. kérdésen.
          - Felvetés, olyat is lehet?  – mosolyodom el.  – Félni és akarni ugyebár két külön dolog. Félni lehet az akarástól és lehet akarni a félelmet, ez attól függ, hogy ki milyen beállítottságú és mi a félelem illetve az akarás tárgya. Mondjuk én nagyon ki akarok Leonnal békülni, ugyanakkor már félek is tőle, hogy mi lenne olyankor, akkor az melyik? Akarom a félelmet? A félelemtől félni, teljesen természetes. Akarni a félelmet azért természetes, mert azzal lehet legyőzni azt, amitől félünk. Nos, Ms. Balmoral, mi az amitől félsz, mi az amit akarsz és mi az, amit annyira akarsz, hogy már félsz is tőle? Valamint a véleményedre is kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban. A többiről majd beszéljünk később.
          Ketten együtt nagyon jó érveléseket szoktunk összehozni, ahogy a pubban is tettük, vagy utána hazafelé séta közben. Úgy tűnik a sors olyan labdát dobott, hogy most megint ez kerüljön elő ennek a játéknak a formájában.

          Csak hallgatom a szavait, és ezek elgondolkodtatnak engem is. Eddig volt két otthonom, jártam az országot és ez jó volt így. Nem kellett semmitől sem félnem, nem voltak anyagi gondjaim, nem volt semmi, ami hiányzott volna. Nem, inkább már beletörődtem abba, hogy nem lesz családom, hogy a meglévő már kitagadott és leírt, hogy sohasem fognak elfogadni, és akkor megjöttél te, aki ezt az egészet megváltoztatta, és azonnal oda akartam menni, ahol vagy, meg akartalak találni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy annyit kérdezősködtem azután melyik iskolába jársz. Nekem te lettél az otthonom. A Roxfortot se látom csupán iskolának, amíg tudom, hogy ott vagy.
          - Milyen hangok? Ne higgy azoknak a hangoknak, ha kérhetem.
          Nem hiszem, hogy megőrült volna, de az iskolában keringenek pletykák, rólad is, rólam is, mindenkiről, aki odajár, ez elkerülhetetlen egy akkora közösségben, mint a Roxfort. Elmosolyodom, főleg mikor a francia szó magyarázatát hallom. Így tekintesz rám? Tényleg így gondolod, annak ellenére, hogy teljesen másnak látom magam melletted? Kicsit meglágyulok Leon említésére. Vannak titkaim vele kapcsolatban, amiket sohasem árulnék el senkinek, talán csak neki, de ahhoz nagyon őszinte pillanatomban kéne lennem. De mivel te itt vagy, és összekötsz minket, nem fogok olyat tenni, ami számodra kellemetlen lenne. Még úgy sem, hogy néha elkerülhetetlen, hogy összetűzésbe kerüljünk egymással vele.
          - Talán nem szándékosan játszol rá, de nem félsz, hogy olyat tudsz meg, amit nem kéne megtudnod?
          Hogy mi annak az oka, hogy én félek ettől, az a következő kérdésed nyomán azonnal felszínre is bukik. Még akkor is, ha hevességeddel félbeszakítasz egy pillanatra. Az viszont meglep, ahogy reagálsz arra, amit mondtam. Önkéntelenül is a pohárért nyúlok, és amíg elmondod a gondolataidat, addig megiszom a tartalmát. Kicsit félre is nyelek, de remélem nem veszed észre. Vagy mégis? Látom a kezed felém kúszni, ezért gyorsan visszateszem a poharat az asztalra. Elmosolyodom, hiszen tényleg értem, hogy mire gondolsz és meg is könnyebbülök tőle. Látszik is rajtam?
          - Szerintem volt olyan, hogy a szabályok szerint játszottunk, de ha mindig ezt tennénk, akkor biztos nem ülnél most itt velem.
          És igen, újra visszatért ez az érzés, amit akkor éreztem ott a pub teraszán, mikor megismertelek. Nyíltan beszélgetni bármiről és bármikor valakivel, akit nem is ismersz még annyira, mégis olyan bizalom van közöttünk, amit mások csak hosszú hónapok után tudnak elérni. Mitől lettél ennyire bizonytalan? Ez csak játék, ami ugyan vet fel némi komolyságot, de akkor sem annyit, hogy ez miatt ennyire zavarban legyél. Vagy mégis?
          - Rendben, ha nem akarsz vál…
          De már folytatod is a dolgot, de akkor is meglep, hogy ennyi bátorítás kell a témához. Mármint remélem, hogy bátorítás különben egy olyan dologba nyúltam bele, amiről talán hallgatnom kellett volna. Még mindig élénken él bennem az a kép, amikor kinn a teraszon aludtunk és előtte a beszélgetés is. Azok a szavak túl súlyosak, hogy csak úgy el lehessen felejteni őket.
          - Igen, emlékszem rá, és… - Mikor látom, hogy már a harmadik pohár után nyúlsz, akkor a kezed után nyúlok, de elkések vele.  – Nem kell. Ha ennyire nem akarod, akkor nem kell elmondanod. Ez egy játék, ennyire nem fontos.
          De belekezdesz, és én döbbenten nézek rád, először azt sem tudom, hogy miről beszélünk úgy igazán, de aztán leesik. Én azt hittem, hogy valami sokkal komolyabb dologról lesz szó az alkoholos felvezetés előtt, és nem mondom, hogy ez nem az, de az mindenképpen igaz, hogy meglep. Leteszem az üveget, mivel éppen a poharamba töltök egy kis alkoholt, mikor hirtelen az ölembe ülsz. Olyan furcsa érzés, olyan más, kicsit olyan, mintha a kislányommal beszélgetnék, és… Remélem nem felvilágosítást akarsz kérni most tőlem, mert… Fülig vörösödöm, és tudom, hogy félreérthető lesz, de valahogy nem érdekel. Ha téged viszont igen, hogy mi váltotta ki ezt belőlem, akkor készséggel elmondom egy későbbi kör folyamán. Úgyse fogom ezt elfelejteni egy jó ideig.
          - Mimi, ez…
          Nem meglepő, hogy ilyen korban valaki még szűz. És talán ez is lenne a normális, de annyival hamarabb felnő mostanában az ember, főleg a háború után, miért pont ezzel lenne ez másként? Végiggondolom, amit mondtál, és rájövök, hogy talán te azt hiszed, hogy én leszek az a férfi, aki megront? Aki rávisz arra az útra, amitől félsz és mégis akarod? Nem, biztos lehetsz benne, hogy ez nem én leszek. Annyira leköt a mondandód, hogy észre se veszem a negyedik poharat, csak a koccanást hallom, és érzem a húzást. Szabad kezemmel még elkapok két párnát, amit odaadok neked, hogy ne a földön ülj. Az asztalt kicsit eltolom a közelünkből, de csak kéztávolságra, hiszen a szabály, mégiscsak szabály. Viszont ezek a kérdéseid már nem izzasztanak meg annyira, mint az előző. Mielőtt azonban válaszolnék, megkóstolom már azt a gumicukrot én is. Bekapok egy szemet és jöhet is a válasz.
          - Nem, még nem éltem át mással ilyet.  – Mire bekövetkezhetett volna, addigra a párom tapasztalt volt, és nem kellett bevezetnem a szex rejtelmeibe. Viszont annyira nem értem mire gondolsz, mikor a folytatásról beszélsz.  – Tudod, ha tudnék róla, hogy én vagyok az első, akkor megadnám neki a módját.  – Azt persze, nem árulom el neki, hogyan. – Nem tudom hogyan folytatódott volna a történetünk, és biztos vagyok benne, hogy sohasem fog kiderülni, de nekem tetszik, ahogy jelenleg alakul.
          Úgy érzem, hogy a kérdés és a téma felvetésének a lényege még csak most jön, és ahogy meghallom, közelebb húzlak magamhoz, fejedet a vállamnak támasztom, kezemet a válladra teszem, és simogatlak. Sohasem gondoltam volna, egyszer bekövetkezik majd az, hogy puszta kézzel akarjak megfojtani egy anyát, de Mimi esetében ez a helyzet.
          - Az anyád egy szörnyeteg.  – Tudom, hogy ezek kemény szavak, de most talán erre van szüksége. – És meg ne halljam még egyszer, hogy meghalsz idő előtt. Nem fogsz. Eddig megértettem, ha féltettél, azt hitted mugli vagyok, de már nem kell. Értem, hogy miért és mitől félsz, de nem kell. Az anyád téved, csupán a rosszindulat és a saját kudarca beszél belőle, de te nem az ő sorsát éled.
          Nem visz rá a lélek, hogy elengedjelek. Nem tudlak elengedni, meg akarlak menteni. Korábban azt gondoltam, hogy sohasem leszek hős, most mégis az akarok lenni. A te hősöd, csak a tiéd, mert megérdemled, sokkal jobban, mint ahogy gondolod.
          - Minerva, tudom, hogy a világ ijesztő, és azok alapján, amit eddig megtudtam édesanyádról, ő még ijesztőbbé tette, de hidd el, a világ szép is lehet, és ha akarod, akkor megmutatom neked, hogy mennyire.
          Nem most azonnal, azt nem tudnánk megtenni, hogy a világot járjuk, mikor neked még iskolában lenne a helyed, nekem pedig a katedrán, de ott lesz a nyár. Az egész nyár, hogy bebizonyítsam neked az igazamat. Persze, ha majd akarod. Viszont most nem teszek fel neki új kérdést, először szeretném megnyugtatni.
          - Akárki is lesz majd az, akivel végül megismered a szex csodáit, biztos vagyok benne, hogy a világ legszerencsésebb embere lesz. Eddig szenvedtél, érzem, ahogy ráteszed a fejed a vállamra, itt az ideje, hogy mostantól csak a jó dolgok érjenek el.

          Felkapom a fejem, hiszen egy olyan dolog csúszik ki a szádon, amiről nem gondoltam, hogy valaha előkerülhet és még vitaalapot is adhat.
          - Félni nem luxus. Nem beismerni, hogy félsz, az az igazán nagy luxus. A félelmünk tesz erősebbé minket. Nem az, amitől félsz, hanem maga a tudat, hogy félsz valamitől és mindent el fogsz követni azért, hogy megakadályozd annak bekövetkeztét.
          Sokáig éltem én is úgy, hogy azt hittem, nincs mit vesztenem. Nem érdekeltek a Tiltott Rengetegben tett séták, nem érdekelt, ha motorozás közben balesetet szenvedek, vagy párbajokban megsérülök. Annak ellenére, hogy tudtam, nem vagyok tökéletes párbajozó, mégis sokszor kötekedtem. Csak idővel jöttem rá, hogy még akkor is, ha az életem nem féltem, és úgy gondolom, hogy nincs vesztenivalóm, mégis van. A jövőm. A jövő, amiben most te is részese vagy. Mi lenne veled, ha én nem lennék? Akkor is lenne valaki, aki…
          - Már értem, mire gondolsz.  – Tehát nem lenne, valószínűleg. – És tudod… Én nem gondolom, hogy ez tényleg így lenne. Mármint, nem tudom, hogy mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt?  
          Kezdem úgy érezni, hogy ez a játék már túlnőtt azon, hogy megmaradjon játékként. Ez az életünk teljesen nyílt kitálalása, az érzéseinké, és én még nem vagyok felkészülve rá. Szerencsére eltereled erről a dologról a figyelmem, ezért majdnem leesett állal nézek rád. Hogy gondolkodhat egy angyal így saját magáról? Többször is nyitom a szám, de végül egyszer sem szólok közbe.
          - Igen, átéltem, átélem és biztos vagyok benne, hogy elkísér a síromig, de ettől még nem akarom megölni a családtagjaimat. És igen, pont azért mert olyannak látom már csak magam, amilyennek a testvéreim és az édesapám lefestett, már nem látom milyen lehetek valójában. Pontosítok. Eddig nem láttam milyen lehetek valójában, de megjöttél, és most már tudom, hogy az, aki addig a napig, amikor megismertelek, visszanézett rám a tükörben, nem én vagyok. Én az vagyok, aki most itt ül lenn melletted a földön.
          Hihetetlen, hogy most mennyire törékenynek érezlek, pedig talán sokkal erősebb vagy nálam. Mindazon átmenni, amin neked kellett, az én szenvedésem sehol sincs ahhoz képest. Vajon felérek valaha hozzád tapasztalat szempontjából? Visszakanyarodhatnék most a korkülönbséghez, de úgy gondolom, hogy felesleges. Más tapasztalataink vannak, amik miatt korán kellett felnőnünk. Viszont nagyokat hallgatok.
          - Nem akarlak hamis reményekbe kergetni, úgyis tudod, hogy mit engedhetsz meg magadnak és mit nem. És érzem, hogy addig egyébként sem adnád meg magad senkinek, amíg nem tisztáztad… amíg nem intézted a dolgaid az édesanyáddal.
          Hazudnék saját magamnak, ha azt mondanám, nem számítottam erre a kérdésre, és most nagyon össze kell szednem magam, hogy ne kelljen újra azt kibeszélni, amivel az egész játék kezdődött. Elengedlek, felállok és az üveget megfogva a teraszhoz sétálok. Kinyitom az ajtaját, meghúzom az üveget, veszek egy mély levegőt, aztán ahogy megfordulok bele is kezdek.
          - Igen, a háború alatt öltem embert. Varázslót és boszorkányt, és nem vagyok benne biztos, mivel nem mutattál semmit édesanyádról, de talán már vele is találkoztam. És… - iszok még egy kortyot. Ha már ennél a témánál tartunk, akkor… akkor képes lennék bűntárssá tenni téged? – És legyen ennyi elég. Háború volt, nem vagyok büszke rá.
Mintha egyszerre szabadulnék meg tonnás kövektől, hiszen eljött az ideje, hogy megtudd az igazat és mégse vagyok képes rá, hogy Leanderről is beszéljek, pedig akkor már régóta ismertél. Hogy meséljek Till látogatásáról. Közben másik köveket kapok, és ezek még nehezebbek, mint az előzőek. Meghúzom megint az üveget, neked pedig előveszek egy másikat, ebből már ne igyál, és jeget is hozok újat, mert ami itt van már elolvadt. Hagyok neked egy kis időt, hogy elmehess ha akarsz, de reménykedem benne, hogy mikor legközelebb visszatérek a nappaliba, még mindig ott leszel. Ha igen, akkor jöjjön a többi válasz, mert azok a kemény diók.
          - Nem ölnélek meg, nem tudsz olyat tenni, még akkor se, ha a saját életem múlik rajta…
          Nem, tévedek. Nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Hozzávágom a szekrényhez az üveget, és mérgesen nézek rád. Ennyire nem ártott meg az ital, pontosan tudom, hogy mit mondok… kiabálok, és te is tudhatod, mert a szemeim tiszták.
          - Felejtsd el ezt! Sohasem akarom látni a holttested! Nem akarom, hogy tovább rágódj ezen és legfőképp, azt akarom, hogy boldog légy!  – Felállok, idegesen kezdek járkálni a szobában. – Mindig van más lehetőség, az sohasem lesz választható megoldás, hogy megöllek.
          Nem, hogy voltál képes ilyen kérdéseket feltenni? Miért akarod összetörni azokat a reményeket bennem, amiket eddig adtál? Miért akarod már most elvenni tőlem a boldogságot ezekkel a kérdésekkel? Nem értelek, Mimi. Nem… Én… Elküldenélek, de ha azt teszem, magam ellen cselekszem. Odaugrok hozzád és szorosan megölellek. Ennél többet most úgy sem tehetek. Pedig… Pedig…

          Úgy szeretnélek megérteni, miközben tudom, hogy sohasem foglak, mivel én nem azokat éltem át, amiket te is. Nekem más vágyaim vannak, mint neked, és van olyan közöttük, amiről biztosan tudom, hogy sohasem fognak megvalósulni. Szinte belém marnak mégis szavaid a félelemről, és tudom, körbe tudnánk még táncolni ezt a témát néhányszor, és fogjuk is még, hiszen küldetésed van, ez rég kiderült már számomra, és össze se nehéz rakni számomra, hogy ki vagy mi lehet az, aki miatt úgy érzed van, vesztenivalód. Most meg kéne ígérnem, hogy nem teszek olyat, amivel veszélybe sodrom magam vagy téged? Nem vagyok az a típus, aki ezt olyan könnyen megtenné. Az ígéretek másra valók.
          - Tudod, úgy érzem a mágia nem csak úgy jár át minket, hogy akaratunk szerint használhassuk. A mágia egy olyan részével van dolgunk, amire utalsz a „Hétköznapi mágia” alatt, amit csak nagyon kevesen értenek, tudnak és senki sem lát. Találkoztam már előtted is ezzel, de az nem volt ennyire mély.
          Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül jutunk el mindig ehhez a témához. Szörnyetegnek lenni sok szempontból lehet. De az mindig csak egy szempont, és ahogy én próbállak meggyőzni róla, hogy nem vagy az, úgy te is próbálod ugyanezt tenni velem. Egyszer biztos belátjuk majd, amit most nem tudunk, hogy mind a ketten azok vagyunk, miközben egyikünk sem, és csupán magunk tesszük azzá magunkat.
          - Sohasem fogok belenyugodni abba, amit akarsz. Sohasem fogom azt mondani, hogy menj és nyugtasd meg a lelked azzal a tettel, amire készülsz, és tudom, hogy a te érdekedben az lenne a legjobb, ha nem mutatkoznánk együtt, vagy nem mondanék olyat, amivel hamis reményekbe kergethetlek, és legfőképp azért nem fogom ezt megtenni, mert ezzel csak ártanék neked.
         
          Mérges vagyok, és ezt ha akarnám se tudnám letagadni. Az egy dolog, hogy gyilkosságról beszélünk, a halálról, de hogy vagy képes egy ilyen kéréssel felém fordulni? És igazából nem is a kérdés miatt vagyok mérges, hanem azért, mert te ezt olyan komolyan gondoltad, mint én a ma esti vacsorát. A beáramló hideg levegő sem elég ahhoz, hogy hirtelen keletkezett haragom eltűntesse, lassan lehűtse, ezért csak nézek rád és a kezedben tartott pohárra, amíg összeszedem a gondolataim a kitörésem egy következő szakaszához. Nem, ezúttal nem érdekelnek a kérdéseid, a felvetéseid. Nem érdekel, hogy milyen a kapcsolatunk, ha te azt végig akarod csinálni, akkor… Akkor… Miért nem tudlak elengedni? Mi ez a mardosó kín, amit már maga a gondolat okoz, hogy elveszthetlek, bármilyen formában? Nem lehet, ezt nem hagyhatom. A közelséged megnyugtat, ahogy átölellek, ahogy érezlek a közelemben, ahogy tudom, hogy bár véges ez a pillanat, most még végtelennek hat.
          - Igen, létezem. Csak miattad és neked létezem. Mimi, tudom, hogy néha hihetetlen dolgokat teszünk, de ez csak számunkra azok, mások számára hétköznapi dolgok. De én tudom, hogy nekünk sohasem lesz az.
          Csak pár pillanattal korábban nyekkentem a terasz ajtajánál, és máris érzem, hogy ez nem volt éppen a legjobb ötlet. Eddig is be kellett volna csukni a másik felét, és most, hogy itt állok, érzem is, de a közelséged meggyőz arról, hogy még várhatunk vele egy kicsit, egyáltalán nem annyira fontos az a dolog. Főleg aztán, hogy ilyen közel vagy hozzám, és ez a szó… a templomban is pont ezt éreztem, de akkor meg tudtam állni, akkor volt, ami megállítson, de most nincs. Lassan kezdek lépkedni oldalra, mintha ki akarnék bújni az ölelésedből, pedig csak arról van szó, hogy segítséget keresek, ami oldaná egy kicsit ezt a pillanatot. De előbb…
          - Én is akarlak.
          Ennyi volt, nem bírom tovább. Egyik kezemmel lassan elengedem a csípőd, hogy az arcéleden végigsimítva megtámasszam a fejed, néhány tincsed kihullik ujjaim között. Másik kezemmel közelebb húzlak magamhoz, majd a fenekeden pihentetem, a homlokom elválik a tiédtől, de az ajkam egybeforr a tiéddel. Érzem, a nemrég ivott alkohol szagát és ízét, igyekszem nem úgy viselkedni, amitől megijedhetsz, hiszen emlékszem, hogy miről beszélgettünk pár perccel korábban, és… Abbahagyom a csókot, akármennyire is akarnám folytatni. Homlokomat újra a tiédnek támasztom.
          - Sajnálom, nem akarok semmi olyat tenni, amire még nem vagy felkészülve.
          El vagyok veszve a tekintetedben, mint oly sokszor. Elengedem a fejed, valami megoldás után tapogatok, ami végül a zenelejátszóm lesz. Jó, kezdetnek jó lesz, ha kicsit megváltoztatom az alaphangulatot. Elfelejtettem, hogy korábban mit hallgattam, így most megszólal egy érzelmektől és szenvedélytől fűtött   tangó  (https://www.youtube.com/watch?v=C3cE6utiZEo). Mintha a sors tudná, vagy tudta volna, hogy mire van szükségünk. Elmosolyodom, majd megfogom a kezed.
          - Nem esik az eső, de ez is egy tánc. Nekem adod?
          Még nem esik az eső, de persze ez nem jelent semmit. Tudom, hogy ennyivel nem terelhetem el a témát, de legalább nem hagyja egyikünket sem belesüllyedni abba, amit tettünk, amit tettem, és ahova kifuthatott volna még a dolog.

          Mint zenében a dob, ahogy beindul, úgy indul be az én szívem egy része. Hallom az egyenletes dübörgést, és tudom, hogy ismerem már ezt az érzést, csak olyan mélyre temettem el magamban, hogy már azt hittem eltűnt, meghalt és soha többé nem fogom tudni viszontlátni, viszont érezni, és akkor most egy pillanat elég ahhoz, hogy egy talán tévedés újra felszínre hozza. De elég is ennyi ahhoz, hogy örökre meg is maradjon?
          - Miért kell mindig értelmes dolgot mondani? Néha az értelmes dolgok értelmetlenebbek. Szerintem pedig volt olyan, csupán a köd átalakul nem sötétséggé és nem is fénnyé, ezért az emberek nem vették észre. A köd akkor eltűnik, és valami sokkal szebb, sokkal jobb dolog marad a helyén, amit nehéz felismerni.
          Balszerencse? Variáns? Akármi is vagy, én téged akarlak, és ez immár nem kérdés számomra. Egyébként is, nem hiszem, hogy ezek a dolgok befolyással lennének ránk. Ránk, akik eddig is átéltek olyanokat, amikbe mások talán már belebuktak volna. Pont ezért vagy talán más miatt vezérel az ösztönöm egy olyan irányba, aminek a jelentését és a következményét még fel sem fogom igazán. Édes ajkad, ahogy összetapad az enyémmel, és érzem a reszketésed, miközben elveszek először a tekintetedben, de aztán lehunyom a szemem, kicsit hevesebben csókollak, de még így is igyekszem odafigyelni rád.
          Aztán megérzem azt a dobbanást, ami teljes testemben felráz, mintha egy földrengés szaladna végig rajtam. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy magamhoz térjek a csókból, és elszakadjak tőled. A zene sincs segítségemre, de harcolok ellene, ahogy csak tudok. Közben folyamatosan hallom a dobogást, mintha ezer ló közeledne felé, vagy egy gyorsvonat robogna folyamatosan és minél közelebb érne, annál gyorsabban falná fel a közöttünk lévő távolságot. Ahogy újra hozzáérek a homlokodhoz, nem tudom eldönteni, hogy a tiéd olyan forró vagy az enyém lángol úgy, akár a gyorsvonat fa tüzelésű kazánja.
          - Örülök. Tényleg… én nem szeretnék olyat tenni, amit te nem szeretnél, és…
          És mit szépítsem a dolgot? Megcsókoltam az egyik diákom, pedig azt mondtam, hogy soha nem lesz kapcsolatom velük, és igen, mondhatok én bármit, kereshetek kifogásokat, attól még tény marad, hogy megtörtént. De te vajon hogyan érzel? Ugyan belefogok a táncba, de mintha csak egy báb lennél a karjaimban. A táncunknak szenvedélyesnek kéne lennie, de ez… ez minden csak az nem, ami nekem is köszönhető. Mégis mit vártam mikor azt hittem, hogy ez majd megold mindent? A kérdésem is, mintha nem is tőlem származna, hanem valahonnan távolról jönne, egy másik ember mondaná. A kezdő válasza is legalább ilyen távolról érkezik, amin pedig már nem is vagyok meglepődve.
          - Ad Finem Fidelis?
          Csak megismétlem a kérdésed. Tudom, emlékszem rá, mikor erről hallottam először, és fogalmam se volt róla, hogy mit jelent, de aztán utána jártam. Nem kevés időmbe került, és rájöttem, hogy ez sokkal összetettebb jelentéssel bír, mint maga a fordítás. Megfogom a kezed, az ágyhoz vezetlek és leültetlek rá. Szeretném nyugodtan átgondolni ezt az egészet, mielőtt válaszolnék neked. Az ágy másik végébe ülök le, és nem csak téged látlak bábnak ebben a pillanatban, akit úgy rángatlak, ahogy akarlak, hanem saját magamat is, akit valaki más rángat úgy, ahogy akar.
          - Ad Finem Fidelis. Örökké hűséges leszek hozzád és a kapcsolatunkhoz. Sajnálom, hogy így alakult, én azt hittem… én nem tudom mit hittem… én…
          Én akarlak téged, de nem lehet. Barátok vagyunk, és… és mégis, ez más érzés. Ez már más, mint amit Kean iránt érzek, vagy Elsa iránt, vagy bárki más iránt, akit barátomnak… Nem, Keanen kívül nincs más, akit igazán a barátomnak nevezhetnék. Hazudjak neked? Nem sajnálom, ami történt, és nem is értem, miért érzem ilyen nyomorultul magam. Igen, a diákom vagy, nem szabadott volna megtörténni, de erre már akkor ott a templomban is nagy esély volt, pedig akkor még teljesen más volt közöttünk a viszony. Vagy mégsem? Mi változott? Miért változott?
          - Mimi, jól vagy?
          Tudom, hülye kérdés, de én el tudom mondani, hogy nem vagyok jól, és ezt felkavarodó gyomrom is jelzi nekem, valamint egyre jobban remegő kezem. Határozottan nem vagyok jól. Mi lesz most? A kapcsolatunk ugyan kibírja a gyilkosságot, amit én már elkövettem, te pedig el akarod követni, de ezt kibírja vajon? Ez egy teljesen más jellegű próba.
          - Mi lenne a másik kérdésed?
          Akármi is az, úgy érzem, sorsdöntő lesz.

          Kapcsolat. Vajon mikor azt mondtam, hogy a kapcsolatunkhoz leszek hű, akkor az a helyes, amire gondoltam? Barátokként is lehetek hűséges a kapcsolatunkhoz, mégis kicsit úgy érzem, hogy ez már túlnőtt rajtam, és közben mégsem, mert pontosan nem tudom, hogy mire számítsak, de azt tudom, hogy mit akarok.
          - Mimi, barátok vagyunk. Ehhez a kapcsolathoz is lehet hűségesnek lenni. Saját magadhoz annak lenni… ha magadhoz az vagy, akkor hozzám is? Akkor valamilyen formában már a kapcsolatunkhoz vagy az, és…
          Elhallgatok, mert bár hűséges vagyok a barátaimhoz, ez másféle hűség, mint amit most Minerva felé érzek. Éreztem már szerelmet, érzek barátságot, de ezt még nem éreztem ilyen erősen. Hűséges akarok lenni hozzá, akármi is történjen. És nem könnyíti meg a dolgomat azzal, hogy itt van, ilyen közel hozzám. Azzal, hogy hozzám ér, és érzem meleg bőrét, tapintásának lágyságát, és vágyom rá, mikor már nem érzem az arcomon az érintését.
          Eldőlök, hagyom, hogy még közelebb kerülj hozzám, de úgy helyezkedsz, hogy még legyen egy kevés távolság közöttünk, és így hirtelen mozdulatot se tudok tenni, mert lelöknélek az ágyról. Azért szerencse, hogy ekkora ez az ágy, mert másként nem tudnánk kivitelezni ezt. És legalább hozzászokok ahhoz, hogy ma nem az ágyamban alszom, hanem itt.
          - Ne mondj ilyet, érted! Nem fogsz meghalni, és örökre itt leszel mellettem. Együtt öregszünk meg, majd megyünk csocsózni, vagy biliárdozni, és kikészítjük Keant a mugli dolgokkal, ha addig Elsának nem sikerül.
          Egyre biztosabb vagyok benne, hogy kétségbeesés az, amit érzek, mikor ilyeneket mondasz, és hiába is próbálom tagadni, ezt az érzést már felismerem. Számtalanszor volt már benne részem. A kétségbeesés legalább olyan hatással van rám, mint a félelem. Próbálok megoldások után kutatni, és addig nem is nyugszom, amíg meg nem találom, vagy már bele nem bukok. Valószínűleg itt az utóbbi fog bekövetkezni, és csak ő a megmondhatója, hogy mikor.
          - Nem érdekel, ha nem táncolunk többé az esőben. Nem érdekel, ha többé nem foghatom a kezed, mert elválaszt az élet egymástól minket. Engem csak az érdekel, hogy élj és boldog legyél, amíg be nem töltöd a kétszázadik életéved.
          Az első kérdésed után, kicsit tartok a másodiktól, de jöjjön akármi, én akkor is megpróbálok őszinte lenni veled. Még akkor is, ha magamban másként gondolom, mást kéne mondanom, de legyen az, akármi, biztos nem fogsz csalódni bennem, hiszen ezen már túl vagyunk. A legnagyobb bűneim egyikét már bevallottam neked.
          - Igen, emlékszem rá. Hogyan is felejthetném el azt a beszélgetést?
          Elmosolyodom, de ezt te már nem látod. A kezem a tiédbe kulcsolom, másikkal magamhoz ölellek. Tagadhatom még magamnak, ameddig akarom, de ez már túlnőtt azon a dolgon, hogy barátok vagyunk. Ez… Mennyire erős köteléknek kell lennie ahhoz, hogy egy ilyen erős barátságot lehessen kimondani. Fel is kapom a fejem a szóhasználatra, de nem teszem szóvá. Miért ne hívhatnál édesemnek?
          - Megígérem, hogy megpróbálok életben maradni addig, amíg eldöntöd, hogy udvaroljak-e neked.
          Az értelme lehet ugyanaz a kettőnek, de a megfogalmazás más, és nem véletlenül. Azon túl, hogy tanár vagyok, akinek az egyik feladata az oktatás mellett, hogy védje a diákokat. Ha be kell menni a Tiltott Rengetegbe valaki után, mert felelőtlen volt, akkor bemegyek. Ha meg kell küzdeni az édesanyáddal, hogy életben maradj, akkor megküzdök.
          - Ígérj meg nekem te is valamit. Nem kérem, hogy szólj, ha anyád felbukkan, nem tennéd. Nem kérem, hogy ne hősködj egyedül, mert megtennéd. Én csak azt kérem, hogy akármit is tervez ellenünk az idő, akárhogy is próbálja meg elvenni tőlünk a közösen tölthető perceket, mindig azt tedd, amiről azt gondolod, hogy helyes.
          Azt hiszem, sikerült megint össze-vissza beszélnem, de ez annak köszönhető, hogy meg akarok veled ígértetni valamit, amit nem ígérnél meg. Megszorítom a vállad, adok egy puszit a fejed tetejére. Olyan jó békés így minden, bárcsak így maradna minden örökre. Lehunyom a szemem, figyelem, ahogy egyenletesen veszed a levegőt.
          - Ha holnap elvennének tőlem, ha reggel mire felébredek és nem vagy itt, akkor is megérte ez az éjszaka. És még bele se mentünk igazán, bár eredeti terveimtől már eltávolodtunk annyira, hogy innen már nem tudunk visszatérni hozzá.
          A lakás már teljesen áthűlt, be kéne csukni az ajtót. Kibújok mellőled, és odalépek a terasz ajtóhoz, de ott megint megérzem azt, mintha figyelnének. Kilépek a teraszra, de a sötétben nem látok semmit. Meg aztán a negyedik emeleten vagyunk, itt nem figyelhet senki. Visszamegyek, becsukom az ajtót, és lekapcsolom a zenét. Újra magamhoz ölellek. Az idő… Csak az idő a megmondhatója, hogy mennyi időt tudunk még biztonságban egymás oldalán tölteni.

          Ahogy derűre jöhet ború, úgy borúra jöhet derű. Hogy a másodikra is képes vagyok ilyen rövid idő alatt, azt csak neked köszönhetem. Itt vagy mellettem, és ezt már senki sem tudja elvenni tőlem. De azt vajon tudod, hogy elsősorban az ígéreteddel dobod fel a kedvem, és ezt még egy puszival jutalmazom. Még akkor is, ha csak a megnyugtatásomra mondod, hogy nem fogsz meghalni. Még akkor is, ha tudom, ennek be kell előbb-utóbb következnie, de remélem inkább utóbb, mint előbb. Tudod, azt azért nem gondoltam, hogy majd pont Keannel foglak meggyőzni arról, hogy változtass a döntéseden.
          - Tényleg? – elnevetem magam. – Látod, nem is vagy te olyan balszerencsés. Vagy talán a jósló tehetséged jobb, mint amilyennek beállítod? De remélem majd minden kívánságod így fog teljesülni, mint ez.
          Azért remélem, hogy nem minden kívánságod fog teljesülni. Bár, valaminek véget vetni még mindig jobb, mint egész életünkben attól rettegni, de akkor sem akarom, hogy… Elmosolyodom, mert tudom, hogy úgysem fog bekövetkezni, még akkor is, ha most rettegsz tőle. De miért is gondolkodok én ezen? Ez egyelőre egy nem kézzel fogható probléma számomra, és mivel nem ismerem édesanyád, talán… Hogy? Felkapom a fejem, mert ez végre egy olyan mondat, egy olyan változás, amire egészen eddig vártam.
          - Köszönöm.
          Úgy érzem, nem kell ennél többet mondanom. A megkönnyebbülésem, a szikla, ami legördül a lelkemről, eléggé árulkodó ahhoz, hogy tudd, mennyire sokat jelent ez most nekem. Szinte érzem és látom a jövőt, ahol bejárjuk az országot, jókat szórakozunk, és… elfintorodom.
          - Griffendéles? Nem, soha. Miután a bátyáim sorban Mardekárosok voltak, tudtam, hogy én is odamegyek. Mikor beosztottak még nem tudtam miért, azt hittem miattuk. Aztán az első évem végén jöttem rá, hogy mit akarok, onnantól pedig úgy élem az életem, még akkor is, ha most nem látszik. De az legyen titok egyelőre, rendben? A hősködést pedig te váltod csak ki belőlem. Nem azt mondom, hogy gyáván megfutamodom, de rendszerint nem is állok le egyedül egy sárkánnyal párbajozni.
          És a sárkány alatt nem feltétlenül a hús-vér, létező fajtára gondolok. Azok alapján, amit Keantől hallottam, Elsával sem érdemes összeveszni. Nagyon hálás vagyok azért, hogy így gondolod, még akkor is, ha nekem nagyon is furcsa az a csók, és hogy egyáltalán elcsattant. De ha szerinted ez jól van így, akkor nem fog tovább zavarni, viszont ügyelek majd rá, hogy többet ne forduljon elő.
          - Örülök neki, hogy így érzed, de szeretném, ha többet nem fordulna elő. Nem mindenki gondolkodik úgy, mint te. A legkisebb esélyét sem szeretném megadni arra, hogy esetleg hátrányod származzon a kapcsolatunkból.
          Miután becsukom az ajtót, és elmúlik a rossz érzésem is, feléd fordulok, és el is mosolyodom. Tudod, hogy nem hiszek a jóslásban, és most azzal akarsz elkápráztatni? Nehezebb dolgod lesz, mint Leonnak, de azért leülök az asztal másik oldalára és a tenyerem tolom feléd. Selymes bőröd hozzáér az én durva kezemhez, kicsit olyan, mintha egy nagyon ronda dolgot akarnál nagyon szép papírba rejteni. Figyelmesen, végig mosolyogva hallgatlak, és igazán örülök annak, hogy nem fogok hippogriffek által meghalni.
          - Tudod, tényleg nagy tehetség vagy. Eddig a legnagyobb félelmem az volt, hogy egy hippogriff csorda miatt fogok meghalni, de most már, hogy tudom az igazságot… Köszönöm – sóhajtok egy mélyet, mintha tényleg megkönnyebbülnék. – Nem is értem, hogy miért vagy úgy oda, Willow-nak sincs csillaga. Legfeljebb mikor összecsapunk, nem látunk majd csillagokat.
          Figyelem a varázslatot, ami kicsit közelebb hoz hozzád, és bár nem értem mi haszna van, legalább szép és betölti a teret. Nem értem az egészet, de hát nem is kell mindent érteni. Szép, és azt látni, hogy mennyire boldoggá tesz téged ez a kis bolondozás, engem is boldoggá tesz. Mikor közelebb jössz, a szívem megint dobban egyet. Igen, megbeszéltük, hogy nem számít, hogy ez másként számít, de akkor sem tudom megállítani a testem. Kapok a kezed után, királynőként akarlak kényeztetni, de aztán én kapom azt a csókot. Kicsit meg is szeppenek, de nem tudom miért.
          - Akkor legalább annyi van, mint nekem. Egyszer próbálkoztam csak vele, és láthatóan még élek és Leon is, szóval… Mindegy.  – Elveszem a kezem, de továbbra is az asztalon pihentetem. – Még mindig akarsz játszani? Már minden titkom…
          Figyelem a ködfelhőt, ami hirtelen telepszik ránk, és máris sokkal jobb színben, pontosabban rózsaszínben látom a világot. Elmosolyodom, megkerülöm az asztalt, és kezedet az ölembe veszem. Többször végigsimítok a belső felén, majd felemelem és adok bele egy puszit.
          - Nos, az én ítéletem alapján, a kéz tulajdonosa, eléri majd a legnagyobb vágyát, közben megtapasztalja ugyan a poklot, ami ebben az esetben bármi lehet, hogy aztán a mennyországba kerüljön. Rengeteg barát fogja körbevenni, és kitartani mellette a végsőkig.
          Ezekhez a szavakhoz igazából nem is kell jóstehetségnek lennie senkinek. Mi másra vágyna bárki ember fia, mint ezekre. Az asztalon lévő üveg felé nyúlok. Ha még áll a játék, akkor ne hagyjuk üresen a poharainkat. Töltök mind a kettőbe, az enyémet meg is emelem, de nem hagyom, hogy tiéd legyen a folytatás.
          - Azt hiszem, már minden lényeges pontot kibeszéltünk, ami velem kapcsolatos. Legalábbis így érzem, most te jössz, de ez nem kérdés lesz, hanem kérés. Mesélj édesanyádról!
          Nem tudom, egy ilyen nőt lehet-e az édesanyjának nevezni, de jelenleg én még így gondolok rá. Te hogy gondolsz rá? Gyilkosként, anyaként, vadként vagy esetleg van még valami, amiről nem beszéltél eddig? Szeretném tudni, kitől félsz ennyire, és ha kell, akkor ténylegesen is felkészülni a találkozásra.

          - Ha nagyon akarnám, akkor talán meg tudnám kérni McGalagony professzort, hogy avasson bele eme remek előadásba. De ne aggódj, nem fogok, és hiszek neked. Leon… Mondta, hogy mit gondolok a képességéről? Akkor azt is tudod, hogy nem hiszek benne, de a te kedvedért megválaszolom. Ha tényleg elvitte az összes jóstehetségét a családodnak, akkor nem csak a te generációdét, hanem legalább négy generációra visszamenőleg. Bár, ha neked megfelel az alkohol egy olyan titokzatossággal szemben, akkor jó. Az alkoholnak köszönhetően is lehet látomásod.
          Nem tagadtam sohasem, hogy mit gondolok a képességéről, és tudom, hogy azóta rengeteg idő telt el, mégsem tudok megbarátkozni vele, még akkor sem, ha valamennyire már sikerült elfogadnom. Valamennyire, de nem teljesen. Olyan nem létezik, amiről ő próbál meggyőzni. Viszont, ha tudom, hogy merre megy ki a süveges kérdésed, akkor lehet, hogy inkább nem megyek bele, de legyen. Felveszem a kesztyűt, és ha kell elviszem a végsőkig az érveimet, a meggyőződésem és mindent.
          - Nem gondolom, hogy csak ezek a tulajdonságok jellemeznek egy-egy házba járó személyt, de ezek azok a tulajdonságok, amik kiemelkednek egy személy jellemében. Kean is ravasz mégis Hollóhátas lett, pedig az egész családja Mardekáros volt. Honnan tudod, hogy a számításaim nem voltak önmagukban őrültségek? A kettő nem zárja ki egymást, igaz?  – Nem gondoltam, hogy egyszer kimondok majd egy ehhez hasonlót, mint a mostaniak. – A bátyáim tipikus Mardekárosok. Részben hasonlítok csak rájuk, de ne ítéld el őket a hozzám való viszonyuk alapján. Az egy teljesen más eset. A maguk nemében jó emberek, és mindannyian céltudatosak… voltak. El is érték, amit akartak, és boldogok.
          Talán nem mindenben hasonlítok a bátyáimra, de nagyon sok közös vonásunk van. Mint az egymás gyű… Nem, ha annyira gyűlölném őket, akkor nem járnék Gretához, és nem bosszulnám meg a halálukat. De ez csak egy dolog, és a kivétel mindig erősíti a szabályt, és… Kicsit belemerülök a gondolataimba, ezért későn veszem észre, hogy közeledsz felém, és másodszor is elcsattan az a csók. Miért csinálod ezt velem? Felpattanok a pohárral a kezembe, és eltávolodok, hogy többet ne tudj ilyet tenni. A testemtől félnék, és azért nem akarok veled lenni? Nem, ez… ez teljesen más.
          - Annyit elárulok, hogy tévedsz. Nem a testem az, amitől félek, de az ok maradjon meg nekem.
          Megiszom a pohár tartalmát, és töltök még egy pohárral, azt is megiszom félig. Tényleg nem akarok beszélni róla, és bár elég idő telt el két pohár között, érzem, hogy kezd megütni. Még nem vészesen, de eléggé. Letelepedek az egyik babzsákfotelra, és onnan figyelek rád. Legyen csak tiéd a kanapé, nekem így is jó. De ha nem a test, és nem ő maga, akkor mitől félek valójában vele kapcsolatban? Az ígéretem, hogy nem kavarok diákkal? A korkülönbség, amiről már tudom, hogy nem számít? Leon… Nem, ő biztosan nem. Vagy… Nem, élvezem a civakodásunkat, de nem fog vissza. Tudom már mi az oka. A félelem a boldogságtól. Mennyi ideig hallgattam, hogy az nekem nem jár, már én is elhittem, és úgy tűnik túlságosan is belém ivódott.
          - Sohasem tudhatod, hogy milyen veszély leselkedik rád a Tiltott Rengetegben – mondom még kicsit az iménti felismerés hatása alatt. – Dementorok… persze. Willow?  – Megrázom magam, hogy vissza tudjak térni. – Nos, Willow itt ül előtted. Nem egy híres isten vagy félisten, nincs szuperképessége, azt hiszem, de azért megérdemelne néhány csillagot ott fenn, úgyis annyi van, nem?
          Elmosolyodom. Csak vigasztalni akartam, nem gondoltam, hogy ekkora kavarodás lesz belőle, de valahol jogos a kérdése. Miért is kéne egy Willow-nak a csillagok között lennie, ha a fentebb emlegetett tulajdonságok közül egyikkel sem bír? Vagy talán van ott egy Willow valahol, csak még nem tudunk róla. Máshonnan talán másként látszik az égbolt, valahol van hely nekem is.
          - Körítés, az minek? A jóslástan a kis lábujjamban van.  – Mosolygok még mindig. – Sohasem jártam jóslástanra, szóval lehetséges, hogy egy csiszolatlan gyémánt vagyok. Tudod, amit még nem fedeztek fel, de már diákként is haszontalannak tartottam azt a tantárgyat.
          Hogy ennek van-e köze más dolgokhoz, amik ezzel kapcsolatosak, azt nem tudom, de érdekes meglátás. Diákként? Leon vajon mit mesélhetett rólam?
          - Tényleg ennyire kíváncsi vagy rá? Nos, első évemben nagyon rossz voltam. Verekedtem, majdnem minden héten büntetőmunkán vagy a gyengélkedőn voltam. Aztán az év vége felé javult a helyzet. Elkezdtem tanulni, néha egész nap ki se mozdultam a könyvtárból. Ez úgy két… nem három évig tartott. Onnantól már okosan és ügyesen szegtem szabályt, nem buktam le egyszer sem, pedig… Pedig nem csak az az egy eset volt, amire Leon gondolom hivatkozik, mikor rólam beszél. Maradjunk annyiban, hogy háború volt, és én kijártam Roxmortsba nem törődve a kint folyó eseményekkel.
          Azt hiszem, ennyi elég is lesz ahhoz, hogy megismerjen diákként és rájöjjön, hogy milyen lehettem. Nem ahhoz még nem elég, hogy rájöjjön, milyen lehettem, de elég jó képet kaphat hozzá kezdésként. Nem hiszem, hogy Leon annyira rosszakat mondana rólam, tartom annyira egyenesnek, hogy nem ferdíti el az igazságot, a történteket, csak a saját szemszögéből adja el. Ami valahol majdnem ugyanaz, de mégsem. Hogy ezért terelem el ennyire élesen a témát vagy más miatt, nem tudom, de szeretném jobban megismerni az édesanyját, Kean talán tud segíteni, de… De ahhoz többet kéne tudnom. Beleiszok a kezemben lévő pohárba, ami ezzel ki is ürül, viszont nem töltöm újra. Csak ülök a helyemen, hallgatom, hogy mit mesél, és a végén elnevetem magam, elég jóízűen és hangosan.
          - Oké, értettem. Nem akarsz róla beszélni, és nem is kérdezek róla többet, majd felhozod te, ha akarod. Különösebb oka nincs, csak kicsit többet akartam volna tudni róla.
          Most viszont felállok, és töltök neki is, és magamnak is. Nincs már sok az üvegben, de még van néhány a konyhában, és valamelyik szekrényben is azt hiszem. Visszaülök a babzsák fotelembe, aztán igyekszem ilyen távolról a szemébe nézni. Láttam már olyan aranyvérűeket, akik az én mércém szerint rosszak voltak, vagy más mércéje szerint voltak rosszak, de egyikről sem lehetett éppen elmondani, hogy így viszonyulna a világhoz. Megkomolyodok, bár a téma nem éppen kívánja meg ezt.
          - Elég sokat tudsz már a múltamról, és tudni szeretném, te kíváncsi vagy-e még valamire ezzel kapcsolatban, illetve mi a véleményed. Nagyon eltér attól, amit eddig hallottál vagy tapasztaltál?
          Még mindig a társadalmi elvárásokon vagyok rajta, holott azt hittem már rég ledobtam ezt a láncot. De nem, csak eltűnt, átalakult illetve már annyira a részemmé vált, hogy észre se veszem csak ilyenkor. Vajon láthatod majd, hogy milyen vagyok valójában?

          Hogy meddig bírom még annyira józanul, hogy emlékezzek is rá, mi történt, fogalmam sincs. Az abszintos tündérke után, már azon se lepődnék meg, ha a következő pohártól már fejre állnék, és reggel következne a képszakadás. De nem most, ez még biztos nem elég ahhoz.
          - Én is láttam a rohamát, de láttam másnál is. Bárki tud olyat produkálni, aki egy kicsit is többet tud rólam. Te is itt helyben, ha nagyon akarod.
          Nem mondom ki, ami még ezzel kapcsolatban bennem van. Ez az este nem erről szól, és nem is akarom elrontani semmi hasonlóval. Gyorsan el is kergetem a kellemetlen emlékeket, csak zavarnának a ma este folyamán.
          - Azt viszont elismerem, hogy megérdemli, hogy végre boldog legyen. Akármit is gondolok a képességéről, nem róla… - Ezt mindenképpen szerettem volna hozzátenni. – Tudod, nem is értem. Senki sem érdemel olyan életet, mint amire ő kárhoztatta magát. Most tudom miért nézel így rám, de nekem nincs képességem, egyszerűen így döntöttem és kész. Bol… Jól érzem magam így.
          Azt hiszem, elég lesz a hazugságból ma estére. Főleg, mivel ezzel majdnem elárultam azt, amitől félek, ami miatt nem merek közeledni hozzád.
          - Nem adom könnyen magam, ezt eltaláltad – mosolyodom el.  – De nem vagyok meggyőzhetetlen, csak idő, türelem és kitartás kell hozzá. Azt hiszem, vagy ravaszság, vagy egy olyan szép mosoly, mint a tiéd.
          Akárhogy is próbálom elterelni a témát a bátyáimról, úgy tűnik, hogy ez legalább annyira kínos rész lesz itt, mint az édesanyjáról szóló majd. Elkomorodok kicsit, iszok is egy kortyot, aztán még egyet, és végül az egész pohárral, majd még eggyel.
          - Hagyjuk a családomat, rendben? Nem a te dolgod, ahogy nekem sem sikerült ezt megértetnem velük, ahogy én sem tudtam mit kezdeni velük, neked még annyi beleszólásod sincs. A bátyám meg sem hallgatna, és… Mindegy. Tereljük más irányba ezt az estét, ha lehet.
          Nem, még mindig nem érzem úgy, hogy el kéne jönnie annak a pillanatnak, amikor lerészegedem. Főleg, mert egy olyan fontos kérdést akarok feltenni neked. De ezt akkor sem bírom ki, kell még egy pohárral innom, aminek köszönhetően ki is fogy az üveg. A konyhába botorkálok, már nem teljesen egyenes a járásom, egyszer neki is megyek az egyik ajtó félfájának, de épségben megérkezik a hűtőből a rum.
          - Iszok, látod. – Elég látványosan töltök neked, aztán magamnak is. – Igen, egyszer elárulom majd. Akkor mikor te elárulod, hogy udvarolhatok-e neked vagy sem.
          Azt hiszem, az pont megfelelő időpont lesz, hiszen a félelmem kapcsolódna ahhoz, mert el kéne hinnem, hogy lehetek boldog, és nem is kell félnem tőle.
          - A Tiltott Rengeteg sok mindenre nem alkalmas, és akkor hagyjuk is annyiban ezt a történetet. Bár, érdekelne, hogy honnan tudsz olyan dolgokról, mint a Rengetegben bujkáló dementorok mennyisége. Még mi sem tudjuk a pontos számukat vagy megbecsülni azt, hogy mennyien lehetnek.
          De akkor inkább iszok még egyet, és ez még mindig nem az a határ, ahol azt mondhatnám, hogy be vagyok rúgva… illetve talán már nagyon közel is járok hozzá.
          - Nekem csak kettő kell. Az a kettő, ami ott csillog a szemeidben, és azokat sem elvenni szeretném, csak örökre magaménak tudni, és örökké ott tartani.
          Hogy ennek köszönhetően vagy miért gondolod úgy, hogy mellettem a földön jobb, mint a kanapén, nem tudom, de most itt vagy, közel és ettől megnyugszom. De tényleg ettől nyugszom meg? Szorongatom a poharat a másik kezemben, annak ellenére, hogy üres. Kérdésed nyomán meg is remeg kicsit, de állom a tekinteted. Töltök a poharamba, felkészülve kérdésedre, bár számíthattam volna a tiédre, mikor feltettem a sajátom.
          - Én… - Hagyok egy kis szünetet, hogy összeszedjem a gondolataim. – Én… Még… - ahogy a szemembe nézel, nem tudom megállni a késztetést, adok a homlokodra egy puszit. – Még ugyanúgy látlak. Még szépnek, csillogónak, fiatalnak és szépnek.  Csak annyit… - iszok egyet, már nem kell hozzá a játék, megy ez anélkül is. – Bem. Básnak látlak. Nőnek. Gyönyörűnek, gondokkal teli… gyereknek.
          Lehajolok hozzád, és adok egy csókot. Egy rövidet, semmi nyelves, csak puszi az ajkaidra, de nem tudom megállni. Annyira teltek, annyira hívogatóak, annyira akarom őket. A csillagokat is a szemedben. De mi is volt a kérdés…. Ja, igen.
          - Erősebb lettél. Közelebb kerültél hozzám. Látod, fogod a kezem, és törékenyebb.
          Igen, most úgy fogok tenni, mint aki nem hallotta meg a hegedűt, mert tudom, hogy téged csak aggasztana, ha most… Nem, várj… Nem, mégse. Nem fogom szóvá tenni, inkább töltök még egy pohárral. Neked is töltök még egyet, azt hiszem, szükségünk lesz még rá.
          - Nem mész Dobrevhez. Hozzá én járok… beszélgetni. Most mentettem még a menthetetlent?
          Már nem számolom, hogy mennyi pohárnál járok, hogy mennyi kell még a részegedéshez, hogy hol tartunk a beszélgetésben. Azt hiszem, azt már nem is tudom teljes egészében követni. Lenézek rád, simogatom a hajad, adok rá egy puszit, de ez csak álca, mert érezni akarom az illatod, a létezésed, a reményem. Hogy mikor kerül az ujjam a szádhoz, nem tudom, ahogy azt sem tudnám megmagyarázni, hogy miért nem veszem el onnan. Nagyon jó helyen van ott, érzem. Mintha hazaért volna.
          - Mil, számtalanszor… szoksor megmondtam… ezt a beszédet nem értem.
          Ezt most csak gondoltam, vagy ki is mondtam. Nem tudom, csak azt, hogy az egyik pillanatban még mellettem vagy, a másikban pedig a nappalim közepén táncolsz, és forogsz, és nevetsz, és még mindig nem értem, hogy mit mondasz, és én rád akarnék szólni, de nem tudok felállni. Mi a… Ki a fene hozta ide ezt az izét, amiből nem tudok… Hé, mit keres itt ilyen hirtelen egy angyal?
          - Angyal, nem… értesz. És hova vitted Milt?
          Tudom, hogy itt vagy velem… az ölemben. Magamhoz húzlak, és annak ellenére, hogy még mindig nem értem egyetlen szavad sem, nem izgat, ha leanyázol, mert kezem a fenekedre téved. Na, hát nem akarom, hogy leess az ölemből.
          - Ezt már értem… érted? Boldog vagy? Az jó, most én is, és nem tudom meddig tart, de tudom, nem örökké. Nekem… nálam semmi nem tart örökké.
          Még szorosabbra foglak, de aztán rájövök, hogy menni kéne. Megpróbálok veled felállni, de az úgy nem megy. Megfogom a kezed, leültetlek a földre, de csöndre intelek azzal, hogy ujjamat a szád elé teszem, és mikor sikerül nagy nehezen felállnom úgy, hogy lecsúszok én is melléd a földre, majd onnan valahogy az asztal és a kanapé segítségével felállni, téged is felhúzlak, amitől én megint majdnem elesek. Hangosan nevetem ki magam a bénaságom miatt, aztán elindulok a háló felé.
          - Gyere, nem fog fájni, csak lefekszünk, jó? Holnapra elmúlik majd.

          Elgondolkodtatnak a szavaid. Mi van akkor, ha olyan dologgal találkozunk, amivel együtt születtünk? Van nekem is bőven ilyen, és erről tudsz is. Szóval, ezzel most igazán a lényem legmélyére céloztál és találtál is. Amúgy nem tudtam, hogy választani kell, mert akkor biztos én is megtettem volna. Bár, nem hiszem, hogy igazán tudnék választani bármilyen tulajdonság között. Igen könnyen be lehet skatulyázni valakit, amiből nehéz kiszabadulni, mégis úgy gondolom, hogy ez most a legkevésbé sem számít. Csak egy ember volt, akinek a skatulyájából szerettem volna kiszabadulni, de azokba a próbálkozásokba most belefáradtam egy kicsit. Egyelőre… egyelőre nem akarok tovább harcolni.
          Főleg mert nem is tudok jelenleg másra gondolni, csak az ujjamra, ami a szádban van, és nem tudom, hogyan és miért került oda. De szemmel láthatóan téged ez nem zavar, és a testem válaszreakciójából arra is rájövök, hogy engem sem zavar különösebben a kérdések ellenére sem.
          - Miután az Aszka… Alkat… Azkabanból elküldték őket, céltalanul kóboroltak. Ahhoz képest most legalább egy helyben vannak. A Tiltotott Rem… Rend... Rengeteg vonzza a varázslényeket, így logikus, hogy őket is, de… - kicsit megállok gondolkodni. – De ettől még nyugtalanító, hogy ott vannak, de ez a Misz… Mint… Minszter… Minisztérium dolga. Az enyém, hogy titeket tanítsalak és megvédjelek velük szembe… tőlük.
          Kezd összegabalyodni a nyelvem, de szerencsére ez még nem vészes. Viszont ezt leküzdendő iszok még egy pohárral. Ha már lúd, akkor legyen kövér. Így is látlak, és így is csodálatosan szép vagy. Kezemmel az arcodhoz nyúlok, és végigsimítok rajta.
          - Megnézném a csillagok. Megnézné’ a világot.
          A még egy nagyon jó szó, és tudom, hogy ezzel most téged nem boldogítottalak, akkor sem tudlak másként látni, mint ahogy szabad, és ahogy most látlak. Nőttél a szememben, nem is keveset, más lettél, de akkor is csak te vagy. A lány, aki elvarázsolt mikor még varázstalannak hittem.

          Fogalmam sincs, hogyan jutottam, hogyan jutottunk el az ágyhoz, de valahogy sikerült. Bár, tartom valószínűnek, hogy a falnak támaszkodás, az egyenes kigörbítése, és az egyensúlyozás libikókája segítettek a haladásban.
          - Valami olysmiféle lennék, vagy mi – mosolygok el.  – Bármit elmuszaltok, csak mondd, mi légyen az, drága Mil.
          És amiről én azt gondolom, hogy az egy szép és elegáns landolás az ágyon, valójában egy becsapódás, ezért az ágyrács huppan a földön. Nem csoda, már az iskolába indulás előtt rendbe kellett volna tennem, csak akkor ez elmaradt, most viszont mintha még ez sem tűnne fel, csak előveszem a pálcám aztán egy… nem azt… ez nem is a pálcám, hanem… hanem… mit tudom én mi az, csak félredobom.
          - Ájj! Ájj! Ájj!! Mi ez itt? Óviskola, hogy a lefekvéshez mese kelljen?
          De mintha meg sem hallottál volna, már mesélsz is. Mintha ez az egész csak az elmémben létezett volna. Kicsit elhelyezkedem, ami jelen esetben azt jelenti, hogy kimászok alólad, hogy neked is kényelmesebb legyen, aztán a karom a fejem alá teszem, párna helyett, de elrabolnak a szemeid, a történeted, és az ujjaid, ahogy rajtam sétálgatnak.
          - Csillagszemű Minnie!  – mondom csak úgy bele a vakéjszakába.  – Angyalom.
          Egyik kezem kicsúszik a fejem alól, és a karodat kezdi simogatni, ahogy az ujjaiddal egyre közelebb jössz az arcomhoz, én annál lejjebb csúsztatom a válladra, a derekadra.
          - Igazi hős az az őszike. Egy utat törő, aki nem fél senkitől és semmitől. De nem vakmerő kicsit és óvatlan?
          Mire eljutsz az ajkaimhoz, mire a felsőm lekerül rólam, az egyik kezemmel magamhoz húzlak a derekadnál, a másikkal az arcodat simogatom. Egy harang szólal meg bennem, hogy ezt nem lehet, de nem tudok elválni tőled. Még mikor engedsz levegőhöz jutni, akkor is vágyom rád, vágyom a folytatásra, és mindenre, amit megadhatsz nekem. A boldogságot, a mumust, amiről eddig azt hittem, hogy nem lehet.
          - Tudom, kérdesztél már, de igaz vagy?
          Nem hagylak válaszolni, újra az ajkadra tapasztom az enyémet, de csak szelíden, óvatosan, mintha egy hímes tojáson lépkednék. Kezemmel benyúlok a felsőd alá, másikkal… másikkal leforgatlak rólam, és most kicsit féloldalasan fekszek én rád. Szeretlek, de ezt a szót sohasem fogom kimondani neked, nem lehet. Nem engedhetem, hogy az élet elvegyen tőlem.

          Vannak álmok és vannak rémálmok. Ezen túl pedig van a valóság. Részegen eldönteni, hogy melyik az álom, melyik a rémálom és mi a valóság, szinte lehetetlen. Pont ezért, most sem tudom, hogy éppen hol is tartok ennek a három világnak a mezsgyéjén. Vajon most melyik irányba dőlök? Az álom felé? Ez a valóság? Akármelyik is, érzem a kezeim alatt tested melegségét. Jelenleg nem különösebben érdekel, hogy az az őz éppen boldog lesz-e vagy boldogtalan, de ha szerinted boldog, akkor az nagyon jó. Ahogy mondod, a boldogság fontos.
          - Az vok. Mindig is az voltam, csak hidd el és akko’ talán nekem is siker.
          Nem tudom, hogyan sikerül kibalettozni alólunk a takarót, de ez elgondolkodtat egy pillanatra. De tényleg csak egy pillanatra, hogy tudjam tovább folytatni a simogatásod, és a csókot. Eléggé meglep, hogy eltávolodsz, kapnék utánad, de gyorsabb vagy, mint én. Egy pillanattal később már nem is vagy a szobában. A hátamra fekszek az egyik kezemmel a fejemet fogom. Mi a fenét tettem? Miért? Kérdések hada rohamozza meg az elmém, és fogalmam sincs, hogyan fogom megválaszolni őket.
          Az oldalamra fordulok, a karom a fejem alatt tartva továbbra is, csak más pozícióban. Mi lesz még itt ebből? Mit is terveztem, mikor elhívtam ide? Vacsi, megvolt. Még több is… mer… mert… lassan elnyom az álom. Szerintem már nem fogsz visszajönni, és… és meg is értem. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy akármi is az, de magával rántson. Még valamennyire ébren vagyok, mikor besüllyed mellettem az ágy, átölelsz és remegsz. Érzem, hogy remegsz. A kezem lendül, közelebb húzlak magamhoz, és így már nyugodtan alszom el.
          Legalábbis egy időre, mert néhány perccel vagy talán órával később muszáj felkelnem. A lehető legóvatosabban kelek fel, úgy hogy ne ébresszelek fel. Még sötét van, és ahogy elhaladok a nappali mellett, látom az eltorlaszolt terasz ajtót, de fogalmam sincs, hogy mi történt, arra sem emlékszem, hogyan került oda a torlasz. Lekapcsolom a lámpát, minek következtében lefejelem a fürdő ajtaját. Az orromat fogdosva megyek be és kapcsolom fel a falitükörnél a lámpát. Nem tudom hogyan, mert ahhoz már be kellett jutnom mélyen a helyiségbe, de az ment.
          A dolgom elvégzése után visszamegyek a hálóba, de nem fekszem azonnal vissza melléd. Nézem ahogy pihensz, ahogy ott alszol, ahol én is szoktam. Elmosolyodom, érzem az arcizmaim mozgásából, csak azt nem tudom, hogy miért kínzom magam, talán nem szenvedtem már eleget? Talán nem mondták már meg elégszer, hogy sohasem lehetek boldog?

          Mindennek van eleje és vége. A rémálmoknak és az álmoknak is. Még a valóságnak is, hiszen egyszer megszületünk és a halállal vége is lesz. Ez az este akkor kezdődött igazán, mikor hazaértünk a boltból, és hogy mikor fog befejeződni azt nem tudom. Az biztos, hogy még mindig a hálószobám közepén állok az ágyam mellett, és azon gondolkodom alkoholmámoros pillanatomban, hogyan jutottam el idáig, és miért, és miért nem. És még néhány hasonlóan találó kérdés, aminek lényegében semmi értelme sincs, de legalább lefoglalja az elmém arról a látványról, ami az ágyamban fogad, és a gondolatokról, ami a benne fekvő lány körül járnak.
          Engedek keze csábításának. Megfogom, és úgy, kicsit botladozva fekszem le, majd azonnal a mellkasom köré is fonom, ha már a hátamat mutatom neked. De muszáj. Nem bízom magamban. Lehunyom a szemem, a gondolatok még mindig száguldoznak, mint egy autópályán, de ezúttal nem hozzák el a békét. Kicsit meg is feszülök, ahogy érzem hátamon az ajkait, és megfordulnék… látni akarlak, a szivárvány színben csillogó szemeid. Mire azonban a gondolatot tett is követhetné, lecsukódik a szemem, és alszom, mint, aki világát nem tudja.

          Legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, ami a fejembe költözik reggelre. Megfordulok, nem számítok rá, hogy itt alszol mellettem, abban a hitben vagyok, hogy terveimhez hűen egy másik ágyban alszol, vagy én, de nem együtt, és most mégis itt vagy. Lassan nyitom ki a szemem, szerencsére kinn tombol a vihar, ezért nem a világosság az, ami felébreszt a fejfájás mellett. A második fura dolog, ami feltűnik, hogy miért ölelsz. Mióta? Mi történt? Kibújok az ölelésből, hagylak még aludni, de csak nagyon lassan mozgok. Nem csak azért, hogy ne ébresszelek fel, inkább úgy érzem, hogy… Leszakadt az ágyrács? Felülök, alsónadrág szerencsére van rajtam, akkor nagy baj… félve nézek be a takaró alá, de azonnal meg is bánom. Hol vannak a ruháid? És… És… Az vér?
          Kipattanok az ágyból, ami a lehető legrosszabb választás volt részemről, de muszáj volt. Én… Te… Mi… Nem! Kibicegek a konyha felé, de ott szerencsétlen módon rálátok a nappalira, és szembe is tűnik az eltorlaszolt teraszajtó. Menekülni akartál? Bizonytalan vagyok. Én sohasem voltam erőszakos fajta, akármennyit is ittam, biztos vagyok benne, hogy meg tudtál volna állítani, ha akarsz. Töltök magamnak egy pohár vizet, de remegni kezd a kezem, két kézzel kell megfognom a poharat, hogy ne lötyögtessem ki a tartalmát. Felteszek egy kávét is főni, és a fürdőben magamhoz veszek valami ellenszert a fejfájásomra.
          Visszamegyek a hálóba hozzád, és végignézek rajtad. Megviselt vagy, nyilván az alkohol rád sem volt jó hatással, de mi történhetett még?
          - Nem, az nem lehet.
          Motyogom ugyan, de elég hangosan, ha nem alszol, akkor felébredhetsz rá. De mielőtt tényleg bekövetkezne ez, elmegyek a konyhába, érzem már kifőtt a kávé, és magamhoz veszek három bögrével. Le is nyelem az összeset, aztán felteszek még egy főzést, mert tudom, hogy kelleni fog. Erőlködöm… pánikban vagyok, mert nem emlékszem semmire az estéből, pedig muszáj. Valamire muszáj lesz, mert az nem lehet, hogy miután kiöntötted nekem olyan őszintén a lelked, én el is tiportalak.
          A konyhapultot támasztom, mikor lépteket hallok. A pálcám valahol a lakásban van, én még mindig csak az alsónadrágban, így jobb híján egy kést veszek magamhoz, ami valljuk be egy varázs használóval szemben édes kevés. De ha nem is varázshasználó, akkor is egy alsónadrágban lévő férfi a saját konyhájában egy késsel a kezében nem feltétlenül az a jelenet, amire bárki is számíthat.

          Döbbenten állok a konyhám közepén, ahogy eljut a tudatomig, hogy te állsz az ajtóban, én pedig egy kést tartok a kezemben. Mégis mitől félek? Arról nem is beszélve, hogy varázsló vagyok, ha egy másik varázsló vagy boszorkány jön be a lakásomba, akkor vajmi kevés esélyem van ellene egy késsel. Szóval, lényegében a legnagyobb marhaság, amit csinálok; teljesen jogos lenne, ha hangosan kiröhögnél, de látom rajtad, hogy annyira még nem ébredtél fel, még akkor sem, ha humorizálni már van erőd. Szó nélkül elrakom a kést, és a következő adag kávémhoz nyúlok, de kerülöm a közelséged.
          Láttam a vért, még ha akarnál se tudnál megnyugtatni azzal, hogy nem történt semmi. Mégis mi történhetett, ami miatt vérezni… bárhol. És aztán ott van még az a dolog is, ami szintén csak most jut el a tudatomig. Az egyik diákom előtt, még akkor is, ha a barátom, de alsónadrágban állok. Nincs mit magamra kapnom, nincs itt semmi, még egy konyharuha sem, de azért jó lenne tudni, hogy került le rólam a többi ruhám. Meddig is emlékszem az este történtekre?
          -  Nem… most nem mutatok semmi olyat, ami miatt be kéne csuknod a szemed. Baj? Csak az van.
          Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg neked a gondolataim anélkül, hogy megijesztenélek. Talán Párizsra kéne utalnom valahogy, abból megértenéd, de mi van akkor ha nem? Mi van, ha ezúttal tovább mentem, hiszen a csók is elcsattant, ami miatt még mindig bűntudatom van, nem kellett volna megtörténnie. Felnézek rád a bögrémből, és látom a karjaid, ahogy felém nyújtod. Mit kell megbeszélni? Miért? Mi történt? Biztos vagyok benne, hogy elsápadok. Tényleg nem tudsz olyat mondani, ami megnyugtató lenne a számomra?
          -  Mimi…
          Elindulok feléd, megállok melletted, leülök az egyik székre, így most alacsonyabb vagyok, és bár karjaim nyúlnának érted, hogy leültesselek az ölembe, tudom, hogy ezt már tényleg nem lehet. De akkor mégis mit?
          -  Ezúttal megtörtént? Sajnálom, nem akartam. Mármint nem tudom, hogy akartam-e. Remélem, nem bántottalak nagyon.
          Valahol a ’nem’ mellett szól az érv, mert még mindig itt vagy, és nem rohantál el. Pedig lett volna lehetőséged rá, innen azért nehezen értelek volna utol, ha becélzod a kandallót. De mi ez a ruha rajtad? Mármint ez a felső, majd adok neked valami kevésbé feltűnő inget, a véresben mégsem mehetsz vissza az iskolába.
          -  Miért nem állítottál meg? Nem akarlak megsérteni semmilyen szempontból.
          Nem, rád jobban vigyáznék még egy hímes tojásnál is. Túl értékes vagy a számomra, annyira, amit… nem, akit már nem is tudnék elengedni. Te már a részem vagy. Te már… Én már a részed vagyok, és remélem, ha voltam olyan hülye az éjszaka, hogy lefeküdtem veled, akkor vigyáz… Felpattanok a székről és óvszer vagy valami hasonló után kezdek kutatni először a hálóban, aztán a nappaliban. Kell lennie valahol. Muszáj!

          Félek, hogy mitől, azt legalább egy fél napig tudnám mondani neked anélkül, hogy bármikor meg kéne állnom, hogy összeszedjem a gondolataimat. És ezek többségével ugyan mindig is tisztában voltam, de egy nem elhanyagolható százalékát te adtad nekem. A megjelenésed, a mosolyod, a gyönyörű szemeid csillogása.
          - Nem, dehogy. Mármint, de igen. Közel akarok kerülni hozzád.
          Ha tudnád, hogy mennyire. Ha tudnád, hogy az egésznek az az oka, hogy talán túlságosan is közel kerültem hozzád, és most, hogy megbocsáthatatlan bűnt követtem el ellened, el kell majd engedjelek. Vajon ő mit fog majd hozzá szólni? Persze, biztos… Nem, most neki nincs itt a helye, most csak kettőnkre kell koncentrálnom, aztán majd utána rá. Mert majd a szemébe kell néznem. Kérdőn nézek rád. Min járhat most a fejed? Tudom, hogy nem valami bíztató, amit eddig tőlem kaptál, de hidd el, hogy lesz ez még másként. Legalábbis akkor, ha adsz nekem még esélyt, hogy valahogy jóvátegyem…
          - Ennyire rám van írva, hogy mire gondolok?
          Nem nehéz megmondani, hogy mire gondolok. Valami hasonló lehetett az arckifejezésem Párizsban is, és ha nem épp most könnyebbülnék meg olyan nagyon, hogy a földszintig lyukat üt a kő a padlóba, akkor még nevetnék is.
          - Nem akarlak bántani, sohasem tennék olyat, hogy megbánjalak. – Azért mégis megengedek magamnak egy kis mosolyt. – Csak az orrod? Tudod, tényleg bolond vagyok. A te bolondod, mivel csak te vagy képes rá, hogy többször is ugyanaz miatt érezzem rosszul magam, feleslegesen.
          Hogyan feltételezhetek magamról ilyet? Ez nagyon egyszerű. Annyira meg akarlak óvni magamtól, magadtól, a világtól, és annyira akarok vigyázni rád, hogy ha kell még saját magam is eltaszítanám tőled. Ezért félek annyira attól, hogy boldog leszek melletted, mert ha eltűnsz, akkor nem marad más csak az üresség. Azonnal meg is cáfolod azzal, hogy megölelsz. Újra eltűntettél egy szakadékot, pedig elég stabilan állt, még akkor is, ha sok helyen hiányos volt. Mozdul a karom, magamhoz szorítalak, ölellek olyan nagyon, ahogy csak tudlak, és egyáltalán nem áll szándékomban elengedni.
          - Én is akarlak – suttogom. – Bearanyozod a mindennapjaim.
          Bárcsak örökké tartana. Bárcsak minden ilyen könnyű lenne, mint ennek a félreértésnek a tisztázása. Mivel a fejed még mindig a mellkasomon pihen, hallhatod, ahogy a szívverésem felgyorsul egy kis időre. Ez jelzi azt az izgalmat, amit most érzek magamban. A felismerést, hogy talán…
          - Talán lehetek boldog. Te is lehetsz boldog, és nem szabad semmit sem megtagadnunk magunktól, ha ezt el akarjuk érni, és állandósítani akarjuk az életünkben, rendben?  – Gyengéden az állad alá nyúlok, azt akarom, hogy a szemembe nézz. – Bármikor szólhatsz, bármivel kapcsolatban, rendben? Megérdemled a boldogságot, és ha van olyan dolog, amivel megajándékozhatlak, akkor megteszem majd.
          Ezért olyan nehéz megtennem ezt, de muszáj elengedjelek, de lehajolok, és rád terítem a takarót. A fejedre is. Fel kell vennem valamit, és az a nadrágom, amivel idejöttem pont megfelelő lesz. Felhúzom a zoknimat is, aztán visszafekszem az ágyba.
          - Mi lenne, ha csak úgy feküdnénk itt még egy kicsit mielőtt visszamegyünk? Kérsz enni valamit? Esetleg adjak egy pólót, amibe át tudsz öltözni?
          Ahogy néztem az órát a konyhában, nem sok időnk van már a maradásra. Biztos fel fog tűnni pár embernek, hogy ez már nem csak egy egyszerű éjszakai büntetőmunka, vagy járőrözés. De addig is, kiélvezem a gondtalan közelséged.

          Miért van, hogy életünk során valakikkel jól kijövünk, míg másokkal egyáltalán nem? És most nem két idegenről beszélek, más országból, más kontinensről, más családból. Ugyanazon család két tagja, ugyanaz az ország és ugyanaz a kontinens. Akár azzal is magyarázhatnám, hogy nincs két egyforma ember, ami az egyiknek megfelel, a másiknak nem. De hogyan lehetséges, hogy amíg az egyik kedvel valamit bennem, addig a másik ugyanazt már utálja? A világ olyan megmagyarázhatatlan rejtélye ez számomra, ami még megfejtésre vár, és remélem hamar túl is leszek majd rajta. Akkor sokkal könnyebb lenne a környezetemben mindenkinek. De elsősorban nekem.
          - Ne aggódj, nagyon szép az orrod. És hidd el, mert a bolondok általában igazat mondanak.
           Azért lenne néhány észrevételem azzal kapcsolatban, hogyan sikerült és miért lefejelnie az ajtómat, de ezeket most meghagyom máskorra. Elrontanák a pillanatot. Magamhoz ölellek, még szorosabban, ha lehetne beolvasztanálak magamba, hogy örökké bűntelenül lehessünk egymás mellett. Most viszont ez még nem lehetséges, és amíg legalább az nem történhet meg, hogy nyíltan találkozzunk egymással, megelégszem csak ezekkel a lopott órákkal.
          - Mégis mit vártál? Az iskolában nem hívhatlak el minden este vacsorázni – háborodom fel kicsit, de semmi komolyság nincs a hangomban.  – A konyha pedig tiltott terület. Vedd úgy, hogy az egészségedért folytatott aggodalmam közepette még meg is büntetlek, amiért tiltott helyen jársz. Tudom, igazságtalan. De addig örülj, amíg nem azt adom parancsba a manóknak, hogy mindig legyen valamilyen étel a közeledben, extra adag a tányérodon az étkezéseknél, és hasonlók.
          Azt hiszem, ez nem fog bekövetkezni, de jobb, ha mindenre felkészül. Amúgy pedig ismer már eléggé ahhoz, hogy tudja, nem fogok olyat tenni, ami neki nem válik hasznára, vagy nem elég poénos.
          - Igen, azt mondom. Tudod, sokszor tettem olyat, és sokáig, amit valójában nem is akartam, ezért mikor a saját lábamra álltam, akkor rájöttem, hogy sokkal jobb buli azt tenni, amit akarsz.  – Igen, tudom, ez most egy kicsit kifordult magyarázat a dolognak, de akkor is így van. – Pontosan… Hogy?  – Nézek rád kérdőn. – Miért kéne bűntudatomnak lennie? Nincs bűntudatom, tényleg.
          Elmosolyodom, és adok egy puszit a homlokodra. Mindig meg foglak védeni, amennyire csak erőmből és tudásomból kitelik. Viszont nem tudom mivel cáfoltam meg magam. Talán tettem valamit, amivel ellentmondtam magamnak? Fura ez a helyzet, és nem tudom, hogy miként kéne viszonyulnom a helyzethez. Ha úgy, mintha nem is a diákom lennél, hanem egy nő, akit szeretek, akkor sokkal egyszerűbb lenne ez az egész történet. Sokkal egyszerűbb.
          - Óh, értem. Most nagyon félek ám tőled. Mi lesz velem, ha elkap valaki addig, amíg gubóban vagyok? Mi lesz akkor, ha az a valaki már itt is van, és pont az ölelésemre vadászik?  – Felhúzom a szemöldököm.  – Hallottam az incidensről. A többit pedig megtartom magamnak. Egyébként sem én vagyok a házvezetőd, hogy valamit tennem kéne a dolog ellen.
          Ugrok egyet a csípés hatására, de a fújást szinte meg sem érzem. Jól van, hát tudom, hogy nem bírok mindent a testem minden egyes pontján, de ha így lenne, akkor is ugranék egyet most a kedvedért, hogy jól szórakozz velem együtt. Tudod, hogy mennyire jól érzem magam melletted a felhőtlen pillanatainkban? Olyankor olyan gyerek lehetek, aki sohasem voltam, és sohasem lehettem soha. Fogva tartanak a szemeid, így kicsit mozgolódok csak, hogy ki tudd venni alólam a takaró egy részét.
          - Bunkit… - ismétlem utánad.  – És most ez is az. Gondolkodom…
          Rengeteg dolog van, amit a Roxfortban nem lehet elmondani, de még sok olyan dolog van, amit nem lehet elmondani neked sem. A bunkinak nincs varázshatalma. Most talán megvéd a zord külvilágtól, de attól nem tud megvédeni, hogy mi lesz akkor, ha itt mondok neked valamit, és utána kilépünk.
          - A bunkiban elhangzottak a bunkiban is maradnak?
          Érdeklődöm, mert nem ismerem az összes szabályt, és tényleg lenne valami, amit meg kéne beszélnünk. Tegnap este már nem voltam eléggé józan ahhoz, hogy megejtsük, de most igen. Az arcodhoz nyúlok, végigsimítok rajta.
          - Lenne valami, amit meg kéne beszélnünk, és szerintem sejted mire gondolok. A csókra.
          Sóhajtok egyet. Tudom, hogy innentől kezdve elindultam egy lejtőn, amiből nem fogok tudni jól kijönni, és emlékszem is rá, hogy valamennyire megbeszéltük ezt az este, de most muszáj újra elővennem, teljesen józanul.
          - Nem történhet meg újra. Tudom, hogy a kapcsolatunk sokkal szorosabb, mint egy átlagos baráti kapcsolat, de a csók számomra… Láttam már olyan embereket, családtagokat, akik így fejezik ki a szeretetüket, de ez nekem intim dolog, és egyszer rájössz, hogy igazam van. Tartogasd annak azokat a csodálatos emlékeket és érzéseket, amiket azzal tudsz adni a másiknak, aki ténylegesen meg is érdemli.
         Miután visszamegyünk az iskolába, ez az egész úgysem kerülhet a felszínre, mivel azzal nem csak a saját karrierem, hanem a te lehetőségeid is összezúzná. Leon pedig nem tudna olyan erőszakos és meggyőző lenni, hogy megmentsen. Ami ma este itt történt, az nem kerülhet ki a lakás falain kívülre. Ez már akkor eldőlt, mikor végül ténylegesen beléptél az irodámba.

          Csak egy sejtelmes mosolyt engedek meg magamnak a manós kérdésre. Nem akarom, hogy tudd, mennyit engedhetek meg magamnak tanárként, és mennyit már nem. Arra már biztos rájöttél, hogy összezavarsz majdnem minden kérdéseddel. Hogy tudnék bármennyire is tiszta fejjel gondolkodni, ha elveszed az eszem, és összezavarsz azzal a világlátásoddal, amit én nem tudok megérteni. Egyelőre nem.
          - Komolyan bűntudatosnak látszom, ha azt teszem, amit akarok? Hmm…
          Ha tudnád, hogy csak félig van igazad, akkor nem mondanád ezt. Sohasem éreztem bűntudatot azért, amit tettem. Sohasem volt gond az, hogy átgondoljam-e egy-egy cselekedetem, mert mindig tudtam, hogy mit akarok. Bűntudat? Nem, most sem azt láthatod rajtam, hanem a határozatlanságot, amivel feléd fordulok, mivel olyat akarok, amit nem lehet. Téged. Nem Leon miatt vagyok határozatlan, nem saját magam miatt. Mások miatt vagyok határozatlan. Mennyire fogadná el a környezetem a kapcsolatunkat? Mennyire fogadná el a te környezeted a kapcsolatunkat és legfőképp, te mennyire fogadnád el a kapcsolatunkat?
          - Nem, olyat nem csináltam, hogy betörtem más házak klubhelyiségébe, még csak prefektus sem voltam, de örülök neki, hogy senkinek sem esett bántódása.
          Bólintok egyet, így nyugodtabb szívvel kezdek bele a mondandómba. Érzem, hogy ennek mégsem itt és most lenne a helye, de akkor is muszáj tennem valamit azért, hogy tisztázzuk a helyzetet. És akkor tényleg igaz az, hogy megbeszéltük, csak olyan zavaros az akkori idő. Nem akarom, hogy bármi is kiderüljön ebből az éjszakából, mivel senkinek semmi köze hozzá, és amúgy sem értené meg igazán senki a köztünk lévő kapcsolatot. Legalábbis Greta és Leon is nagyon félreértik, pedig egyértelműen megmondtam, hogy nem úgy van, ahogy gondolják. Megkönnyebbülök, mikor megérted, hogy mit is szeretnék mondani neked, és örülök annak is, hogy nem kapkodod majd el a döntést, és tudod is mit akarsz elérni, megkapni. Ki akarom fejezni neked ezt, szavakkal, de megakadályozod, hogy bármit is mondhassak azzal, amire a legkevésbé számítok. Az előbb mondtam, hogy… de te így érzed, és akkor nem fogok ellenkezni, elvégre pont ezt akarod megmutatni nekem.
          Lehunyom a szemem, csak hagyom, hogy az idő tovaszálljon, hogy érezzem a közelséged. Még akkor sem nyitom ki a szemem, mikor már régen tovaszállt a pillanat, és már mellettem érezlek, de aztán eszembe juttatsz valamit.
          - Mi történhet még veled? Hogy megmaradj szép emléknek?  – hangomban felháborodás cseng.  – Megőrültél? Hogy mondhatsz ilyet? Megígérted!
          Legalábbis azt hiszem, megígérted, hogy életben maradsz addig, amíg meg nem tudod adni a választ arra, hogy udvaroljak-e vagy sem. Vagy valami ilyesmi volt. De biztos vagyok benne, hogy megígértél valamit, és ez most teljesen ellentmond annak. Kibújok a bunki adta fedezékből, és felkelek az ágyból.
          - Érzem, döntöttél. Sokkal több mindent eldöntöttél már, mint amit elárulsz nekem.
          Nem tudom, valaha meghallottad-e, amit ezzel kapcsolatban mondtam. Nem tudom, hogy ha meg is hallottad, ért valamit.
          - Azt akarod, hogy szép emlék legyél, de arra gondolsz, hogy a szép emlékek fájnak a legjobban? Ideje visszamennünk az iskolába. Ha előtte lezuhanyoznál, adok törölközőt.
          Átmegyek a nappaliba, elpakolok a terasz ajtajából, megkeresem a pálcámat, és ellebegtetem a koszos holmikat a konyhába. Majd később visszajövök, és elpakolok rendesen, most csak úgy ahogy látszatrendet csinálok. Ránézek az órára, amit Leontól hoztam el. Vajon egyszer megfordul majd, és elindul rendes irányban is, hogy gúnyosan mutassa a rohanó időt?

          Hogy milyen lettem volna prefektusként, nem tudom. Elképzelésem szerint valami olyasmi lennék, mint Minerva. Semmi jóra nem használnám fel a hatalmat, amit kaptam. Így is követtem el elég bűnt, ami miatt majdnem bajba is kerültem. És nem csak én. Leon esete nem az első vagy az utolsó volt, de igaz, hogy utána már sokkal óvatosabb voltam. Figyelmesen hallgatlak az ígéreteddel kapcsolatban. Igazából az a célom ezzel, hogy még egyszer megígérd. Hogy nyomatékosítsd magadban, amit mondasz, mert ellent mondasz saját magadnak. Ha szólsz nekem, amint megtudsz valamit, akkor máris biztos lehetsz benne, hogy túl fogod élni. Ez nem kérdés számomra, nem akarom, hogy számodra kérdés legyen. Mégis hogy mondjam el neked, hogy már a létezésed bánt, ha tudom, hogy fel kell készülnöm a halálodra. És ezt a tényt elég nyilvánvalóan közölted velem még hónapokkal ezelőtt, és most… akárhogy kerülgetjük, akárhogy szépítjük, mindig ez a vége. De nem fogsz meghalni, csak még nem hiszed el nekem. Nem fogom hagyni, hogy vége legyen, mikor úgy gondolod, hogy eljön az idő.
          - Van rá egy egész életem. És van rá egy egész életem, hogy ha még nem késő, akkor teljesítsem is őket.
          Szerintem nem csak a fürdés miatt kéne aggódnod. Ha egész éjszaka dolgoztattalak volna, akkor nem lenne ennyire kisimult az arcod, ennyire ragyogó a szemed, és biztos hulla fáradtan dőlnél be az ágyba. De ezt átgondolni már a te dolgod. Azért örülök neki, hogy nincs nálam semmi, mikor hirtelen megállsz előttem, mert eldobnám. Így csak fürkészem a tekinteted. Tudom, hogy a bunki alatt megkezdett beszélgetés… Nem, a hónapokkal ezelőtt megkezdett beszélgetés még nem ért véget, de hogyan lehetne mégis befejezni? Némán állom az ütéseidet, a mellkasom ennél nagyobbakat is kibírt már. Végül mikor már befejezed, nem teszek mást, csak magamhoz ölellek. Már tudom melyik a kedvenc helyed, egyenesen oda helyezem a fejed, ahogy tudom.
          - Tudom, én is.
          Remélem, hogy ennyi elég, de azért nem akarom, hogy esetleg félreértsd a gondolataim. Suttogva folytatom a megkezdett gondolatmenetemet.
          - És te látod, hogy mennyire meg akarok adni neked mindent, amire csak szükséged van? Amit nekem akarsz adni. Az időt? Az időt, amiről olyan könnyelműen lemondtál a javamra, de én tudom, hogy nélküled semmit sem érne az az idő. Még akkor sem, ha tudnám, hogy tőled kaptam. Mimi, nem kell mindig neked erősnek lenni helyettem.  – Lényegében még rosszul is esik ez a kijelentés, de most igazán nem ezen van a hangsúly. – Azt akarom, hogy értünk legyél erős. Én nem mondok le rólunk, csupán próbálom olyan mederben tartani a kapcsolatunkat, ami egyelőre elfogadható.
          Nem csak az iskolában; mindenhol. Kettőnkért csinálom, hogy egyikünk se sérüljön közben. Érted csinálom, hogy tudd, mindig melletted vagyok. A lopott pillanatokért, amiket innentől majd magunkénak akarunk tudni. Magam miatt csinálom, mert így is aggódok érted, ha nem lennék melletted, akkor ez csak rosszabb lenne. De ettől még véget kell vetni a pillanatoknak, így ennek is. Bár, örök életemre tudnálak ölelni, most mégis elengedlek.
          - Ne büntesd magad olyanért, amiről nem tehetsz. Emlékszel? Ezt te mondtad nekem. Akkor most fogadd meg ezt a tanácsot tőlem. Mimi – az arcod éléhez érek a jobb kezemmel – ha azt mondaná nekem most valaki, hogy bármit, bárkit és bárhol megkaphatok, én itt és most akarnálak csak téged. És nem csak itt, és nem csak most. Mindig.
          Nem bírom ki. Közel hajolok hozzád. Megszegem a saját szavam. Hazug vagyok, de ez már nem meglepő számomra. Még közelebb hajolok hozzád, a homlokunk, majd az orrunk összeér. Megcsókollak, szenvedélyesen. Ez már nem az a baráti csók, érezheted. Ez már a mindent elsöprő szenvedélyé, egy hurrikáné, ami bármin és bárkin átgázol azért, hogy elérje a célját. De pont úgy tűnik köddé ez a hurrikán majd, mint az én csókom nyomán bármi is bennem, amint átlépünk a kandallón majd. Mert nem láthatja meg senki más rajtad kívül azt a ragyogást a szememben, amivel a csók után a szemedbe nézek. Ez a ragyogás csak a tiéd. Vedd el, ragadd meg, és ne ereszd. Vidd magaddal bárhova, ahova csak akarod, és ha már nincs rá szükséged, akkor engedd el, hogy hazataláljon, és a gazdájával bejárva a világot újra megtaláljon téged.

          Valamiért elfog a szomorúság, mikor meghallom, hogy barátként tekintesz rám. De hát ez a normális, nem? Akkor mégis miért tépi ki ez a szó a szívem a helyéről? Végül elmosolyodom, de ezt nem látod az ölelés miatt, viszont tudom, hogy hallanád a hangomon, ha valami megváltozik.
          - Igen, barátok vagyunk.
          Jobb is így. Az érzéseim, a gondolataim a kapcsolatunkról maradjanak meg magamnak. Amilyen jövő felé tekintgetsz, csak plusz egy teher lenne a jelek szerint, ha itt most letérdelnék előtted, és mindent bevallanék. De valamit még megtehetek, és a csók az, ami szavak nélkül is el fogja mondani azt, amit én annyira nagyon akarok. Bizsergés fut rajtam végig, ahogy a kezed a hátamhoz ér. Talán megértetted, hogy mit is akartam? Biztosan, mert mikor én elválok tőled, akkor azonnal utánam is kapsz, és folytatjuk. Megszólalni? Esélytelen, hogy akár levegőt is vegyek olyan gyorsan történik minden. Én… Én ilyen csókokat csak azokkal szoktam váltani, akiket szerelemmel szeretek. Akiknek megadnék mindent. Te pont ilyen vagy, de neked mi vagyok most én? Még mindig csak a barátod, pont úgy, mint néhány pillanattal korábban? Igen, ez kell, hogy legyen. Végül mint minden, ez is véget ér, de nem tudok megmozdulni, a szemem is csukva tartom még egy pillanatig, hogy aztán a csillogó szemedbe nézzek. A szavaid nem is igazán érdekelnek, csak olyanok hagyják el a szád, amikről egyébként is tudtam, hogy be kell következniük.
          - Rendben… öhm… egy perc, felkapom az ingem.
          Visszamegyek a hálóba, körbenézek. Pont olyan, mint egy csatatér, de ideje indulni. Lassan dél lesz, és senki sem hiszi majd el, hogy tényleg csak büntetőmunkát csinált nálam az éjszaka. Felkapom az ingem menet közben a nappaliba, végül pedig megfogom a kezed és úgy lépünk be a kandallóba, hogy két pillanattal később az irodámban lépjünk ki belőle.
          - Csodálatos éjszaka volt, még akkor is, ha nem teljesen úgy alakult, ahogy azt elsőre elterveztem. Remélem, te is jól érezted magad – fordulok feléd az íróasztalomnak támaszkodva.
          Végül mégsem reggeliztünk, meg is kordul a gyomrom, de remélem nem hallod meg. A kávé és a fejfájás miatt elfelejtettem, utána pedig minden más elterelte a figyelmem. Minden olyan, ami sokkal fontosabb volt az étkezésnél. Azt hiszem, ha sokáig maradna így, akkor saját magamra is kéne állítani egy házimanót. Végül pedig elmosolyodom, mert eszembe jut egy nagyon is jelentéktelen dolog, bár elég bosszantó volt számodra, és még egy valami.
          - Otthon felejtettem a dolgozatodat, remélem most örülsz. Így ki tudja mikor fogom kijavítani majd, és… De persze, ha ragaszkodsz hozzá, visszamehetek érte most is.
          Hamiskásan mosolyodok el, aztán megérzek mást a zsebemben. Az alakjából azonnal rájövök, hogy mi az. A kezedért nyúlok, megfogom és magamhoz húzom, a szívemhez érintem, majd mikor elengedem, akkor belecsúsztatom azt a csokoládét, amit még a boltból szereztem meg.
          - Remélem eltaláltam az ízlésed csokoládé terén. Aztán nem elajándékozni majd.
          Tudom, már indulnod kéne, ezért magamhoz ölellek. Csodálatos éjszaka volt, tényleg, soha nem fogok kapni még egy ilyet mástól. Nem akarlak elengedni, de muszáj lesz, tudom. Végül meg is teszem, leülök az székembe, egy pillanatra lehunyom a szemem, mikor…

          Az unokabátyádnak mindig vannak kérdései, de erre már nem térek ki. Ebben a szituációban szerintem nem is kérdései lennének, hanem… Hanem egyenesen válaszai a nem létező helyzetről, de ezt már valahogy megszoktam, és ha sokáig maradsz az oldalamon, akkor jobb, ha te is megszokod ezt tőle. Sokáig? Fura szó, hiszen a barátság egy életre szól, az pedig nagyon is sokáig tart. Elmosolyodom a gondolatra, még akkor is, ha nem éppen ez az, amire vágyom veled kapcsolatban.
          - Melletted semmit sem tudok elunni. A terveim pedig sohasem pontosak, csak hozzávetőlegesek. De most áruld el, hogy akartál volna, mondjuk ka… nem, az nem jó. Mondjuk Monopolyzni, akármi is legyen az abban a részegségi állapotban, amiben mi voltunk? Szeretem, ahogy alakulnak a dolgaink. Annyira spontánok, és… őszinték.
          Nehezen engedlek el, nem azért, mert itt vagyunk az iskolában, hanem mert a szívem mindig veled lesz, és azt kitépni a helyéről mindig fájdalmas. De szerencsére mindig enyhíteni fog a fájdalmon, hogy láthatlak. Néha egy-egy lopott pillanat lehet a miénk. Az pedig továbbra sem érdekel, hogy ha alkalmanként is csupán, de tudunk majd néhány szót váltani. Egy pillanatra elgondolkodom az asztalnak támaszkodva. Vajon tudod, hogy a  testbeszédeddel elég sok mindent el tudsz nekem árulni?
          - Nem tudsz becsapni, nagyon is örülsz neki, hogy ott hagytam. De ne aggódj, egyszer sor kerül majd rá, hogy belenézzek. Miért pont karácsonykor? Nem éppen a dolgozatok javításával szeretném tölteni azt az időszakot.
          Még akkor sem, ha jelenleg úgy tűnik, hogy egyedül leszek. Keannél elég zűrös szokott lenni az ünnep, a családom… Nos, őket inkább kihagynám, szóval marad a már korábban eltervezett program. Viszont, ha tényleg annyira élvezetes, akkor biztos nem fogom megállni, hogy elolvassam.
          Nos, ami a csokoládét illeti, az csak úgy becsúszott, de ezt szerintem sejted, hiszen végig veled voltam. Láttad minden mozdulatom, még akkor is, ha néha kicsit gyorsak, mint a csoki esetében, de köszönöm, hogy nem kérdezel rá, és akadsz ki.
          - Akkor már legalább tudom, hogy mivel vehetlek le a lábadról.
          Elmosolyodom, de hamar lekókad a mosolyom, mikor elfordulsz az ajtó felé. Eszembe jut, hogy kulcsra zártam, és még a varázslat is rajta van. Mind a kettőt megoldom egy pálcamozdulattal, de nem akarok a székemben ülni, míg elmész, hiszen egyenlőek vagyunk. Hogy összetalálkozol-e valakivel az irodám előtt a folyosón, már nem fogom megtudni, mert a dörömbölés és az utána lévő hang egyértelművé teszi, hogy nem nézek könnyű percek elé. Mire azonban rád néznék, már a lábam előtt ülsz az asztalom alatt. Még szerencse, hogy a másik oldalról nem lehet belátni oda. Viszont a fejfájáscsillapító hatása kezd elmúlni, ami a legrosszabbkor következik be.
          - Gyere… be, Leon. Miben segíthetek?
          Elmosolyodom, ahogy megérzem a kezed a bokámon, és muszáj úgy tennem, mintha nem történt volna semmi, pedig láncoknak érzem most a puha és selymes testrészed. Bár sejtem, hogy Leon miért jött, úgy fogok tenni, mintha nem tudnám miről van szó. Legalábbis egy részéről.
          - Már elment. Elaludt az órámon, megbüntettem. Gondolom ezért törted rám az ajtóm vasárnap délben.
         Úgy teszek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, amit mondok, miközben tudom, hogy ott vagy a lábamnál, és nem kell sok hozzá hogy lebukjunk. Akkor pedig ezt a helyzetet sokkal nehezebben vagy sohasem fogom tudni kimagyarázni. Bármi mást sokkal könnyebben, de ezt nem. És most más miatt sincs kedvem vele beszélni. Tényleg mindig a legrosszabbkor talál rám? Lepillantok az asztal alá, a távolba révedsz, de mintha egy hamiskás mosoly suhanna át rajtad. Talán csak tévedek, de nem biztos. Igyekszem jól viselkedni, mert nem akarom, hogy ízelítőt kapj a kapcsolatunkból.
          - Kérsz esetleg egy teát? Kean volt olyan kedves és beszerezte nekem külföldről. Azt mondta nagyon egyedi, talán még nem is ittál ilyet. De ha nem haragszol, akkor én inkább kávéznák.
          Fel akarok kelni az asztaltól, hogy eltereljem a figyelmét onnan. A teázós asztal úgyis másik irányban van, ha ügyes vagy, akkor fel tudsz szökni a hálóba. De megéri kockáztatni? Most legalább eltakarlak valamennyire, és amíg itt vagyok, addig biztos nem lép majd az asztal mögé. Remélem.

          Mindig képes voltam olyan helyzetekbe keveredni, amiből nehezen tudtam kimenteni magam. Mindig képes voltam valamilyen módszerrel kimászni abból a helyzetből. Legtöbbször egy-két jobb horog vagy bal egyenes segített utamra, de volt példa pálcahasználatra is. Ez igaz, mindig. Mégis néha csak úgy sikerült, hogy hagytam alaposan ellátni a bajomat. Nem vagyok büszke rá, de saját hibájából tanul az ember, így én is tanultam belőle. Most mégis egy olyan helyzetbe sikerült belekeverned, amiből jelenleg sehogy sem tudnám kivágni magam, és ezen az sem segít, hogy fogamat összeszorítva muszáj kibírnom, hogy a bokám simogatod, és csókolgatsz. És nem csak azért, mert Leon itt van, hanem azért, mert tudom, hogy ha most lemennék hozzád a földre, akkor ott is fejeznénk be az éjszakát, és nem az ajtón keresztül távozva.
          - I-igen, már elment. – Kicsit feljebb ülök a széken, keresztbe teszem a lábam. Muszáj kizárnom valahogy téged, ami sikerül is a velem szemben álló segítségének köszönhetően, mivel testmozgása arra enged következtetni, hogy lényegében még bele se lendült ebbe a beszélgetésbe, pedig hagynia kéne az egészet. – Nos, takarítás. A konyhába vittem le, és kitakarította az egészet. A raktárakat is, ahol az élelmiszereket tárolják. Hogy miért nem tudtál róla, azt neked kellene tudni. Én elküldtem az üzenetet, a tanáriba tettem le az asztalodra. Talán elkerülte a figyelmed, és hanyagul kidobtad. A másik ok az lehet, hogy Minerva nem avat be minden apró dolgába. A házvezetője vagy és nem az apja.
          Nos, az az üzenet nem létezik. Mivel biztos voltam benne, hogy Mimi nem veszi komolyan ezt a büntetést, azt gondoltam, talán… De hibáztam. Más is hallotta, hogy büntetőmunkáról volt szó, az pedig csak kettőnkre tartozik, hogy ténylegesen miről is volt szó az éjszaka. Hátradőlök a székemben, így le tudok pillantani rád egy percre, de azonnal fel is nézek, mielőtt drága unokabátyád azt gondolja, rejtegetni valóm van előtte. Mondjuk jogosan, de muszáj elintéznem, hogy a lehető leghamarabb távozzon innen, hogy egy rövidebb úton tényleg odaérj a griffendél toronyba, ha esetleg elmenne ellenőrizni. Viszont, ha nem akar teázni, akkor nem akar teázni. Pedig tényleg nagyon finom, de ha ő nem megy, akkor én sem megyek. Pedig valamit muszáj lesz kitalálnom, hogy elmulasszam a fejfájásom.
          - Mégis hogyan? Lutece, most komolyan, mit csináltam? Minerva elaludt az órámon, megbüntettem érte, lenn voltunk egész éjszaka a konyhában. Bármelyik házimanó tanúsíthatja azok közül, akik szintén ott voltak velünk. Amúgy pedig, mivel népszerű, és többen figyelnek rá, akkor már meg kell úsznia mindent? Vagy azért kell megúsznia mindent, mert az unokabátyja a saját házának a házvezetője?
          El kell terelnem a figyelmét a házimanókról, legalább addig, amíg nem megyek le és intézkedek. Valamivel biztos meg tudom győzni a manókat, hogy szükség esetén álljanak ki mellettem. És valljuk be, hogy Leon kijelentései elég félreérthetőek, mivel jelenleg már nem egy diákért aggódik ennyire, hanem egy rokonáért. Ez pedig az ő szempontjából nem teljesen etikus. Nem mintha az én tettem olyan nagyon az lenne, de szerencsére ez az egész hármunk között fog maradni.
          - Maga most Minerva Balmoral miatt aggódik, mint diák, vagy Minerva Balmoral miatt, mint az unokahúga?  – Felállok, de nem lépek el az asztal mögül. – Ugye nem kell mondanom, hogy mi történne, ha az utóbbi helyzet állna fenn és annak híre kijutna ebből a helyiségből?
          Egy kisebb mosolyt sem engedek meg magamnak, hiszen ez nem győzelem, és az unokabátyád ellen nem is tudnék győzni. De ha sikerül legalább egy kicsit zavarba ejtenem, akkor már tényleg elmosolyodhatok. Addig is nem szakítom meg a szemkontaktust, kitartásban pedig elég jó vagyok.

          Ha valaki egyszer a múltamban azt mondta volna nekem, hogy lesz olyan helyzet, amikor inkább egy púpot kívánok a hátam közepére, akkor nem tiltakoztam volna ellene. Mindig is fel voltam készülve rá, és hogy néha visszatér hozzám ez a lehetőség, csak azt bizonyítja, hogy mindig van valaminél rosszabb. Legyen az csak egy bosszantó momentum, mikor rájössz, hogy otthon hagytad utazás előtt a fehérneműdet vagy elhervadt a virág mire odaértél a kiszemeltedhez. Tényleg, bármi lehet, és egyiket sem szabad lebecsülni. Leon jelenléte a Roxfortban olyan dolog, ami állandó éberségre szólít fel azon túl, hogy figyelek a diákokra és Rengetegben lévő lényekre. A felsőbb évesek meg tudnák védeni magukat, de a kisebbek még nem.
          Nem tudom melyik az a pont, mikor már nem figyelek arra, amit Leon mond. Csupán egy dolog érdekel, és az az, hogy minél előbb el kell jutnom a konyhába, ha már sikerült ilyen ostobaságot elkövetnem, de még mindig ez volt a legjobb ötletem, amit hirtelen elő tudtam kapni a kalapomból.
          - Természetesen, kérdezze csak meg őket – nyelek egy nagyot, de igyekszem leplezni. Azonnali lebukással ér fel a dolog.  – Amúgy pedig nem értem mi etikátlan lehet abban, hogy a diákommal beszélgetek. De mondok jobbat, a barátommal. Tudtommal semmi sem tiltja, hogy a barátommal beszéljek.
          Nem akarok jobban belemenni ebbe ma délben. Bőven elég ez a mostani helyzet, és hogy itt bújkálsz az asztalom alatt, nem éppen könnyíti meg a dolgom. Inkább visszavonulót fújok, amit Leon nem is vesz észre, mert kiviharzik az irodámból. Szerencsémre. Arra nem hagy időt, hogy elköszönjek tőle, vagy akár csak egy sok szerencsét kívánjak. Nem tudom, mi készíti ki mostanában, de láthatóan egyre rosszabb állapotban van, és biztos vagyok benne, hogy nekem ehhez semmi közöm. Ellépek az asztaltól, és ha már nem engeded, hogy segítsek, legalább egy pillanatig magamhoz ölellek.
          - McGalihoz?  – húzom fel a szemöldököm, majd pár pillanattal később már tiszta szívből nevetek is rajta. – Régen is hallottam már érdekes neveket vele kapcsolatban, és szerintem néhány meg is irigyelné ezt.
          Szótlanul nézem, ahogy elindulsz az ajtó felé. Leon… Leonnal a kapcsolatunk már sohasem lesz olyan, mint amilyennek indult pár pillanatig, és amit a látszat kedvéért képesek vagyunk ideig-óráig fenntartani.  De te, aki kettőnk között állsz, ezt nem tudhatod biztosra, és remélem mindig is csak elmondásokból fogod tudni. Még véletlenül sincs rá szükség, hogy egy merengőn keresztül tudomást szerezz az egészről. Elkapom a csókot, még mosolygok, amíg látod, de ahogy kilépsz a helyiségből, elkomorodok. No, nem a rám váró takarítás miatt, hanem mert tudom, megint egy olyan dologgal találtam szembe magam, amit nem fogok tudni olyan könnyen elengedni, csupán türtőztethetem magam. De a legközelebbi viszontlátásig is… A fenébe, a manók! Igyekszem a legkevésbé feltűnésmentesen és leggyorsabban lejutni a konyhába. Amennyire csak tudom, mentenem kell a menthetőt még mielőtt Leon odaérne.