D a k o t a


m u s i c

..Hey sorry, but you just got in my way
I promise honey, I can feel your pain
And maybe I enjoy it just a little bit
Does that make me insane?..

Nem is vártam mást tőle, mint visszavágást a drágalátos felmenője említésére. És míg más jó unoka biztosan védelmébe venné nívós családfáját addig ő lekezelően gúnyos ezzel kapcsolatban. Becsmérlő. Ez meglep. Az meg különösen hogy ő ezen őszintén jól szórakozik. Jól áll neki ha mosolyog, többet kellene ezt az arcát mutatnia a világ felé. Akkor talán szebb is lenne, na meg a halálos pillantása sem döfne mindenkit keresztül. Bár még fiatal, hánytatott sorsú de fiatal. Kis túlzással, akár a lányom lehetne.
Nem brínád azt idegekkel… vicceskedik Sophie is. Mulattatja talán Dakota jókedve, olybá tűnik ez ragadós, vagy csak élvezi ezt a fajta zabolátlan vad kisugárzást. Van ebben a csajban valami különleges, de nem tudnám megmagyarázni micsoda.
- Látom nem volt felhőtlen a családi viszony. De szomorú...
Búgom negédes mézes-mázosan a nő felé egy jó csipet cinizmussal. Mondjuk neki legalább ez adott volt, amiért hálás lehet. Nekem meg szerencsém, mert van mivel piszkálnom.
- Szívesen.
A rejtélyes kissé gúnyos mosoly, ami a korty pezsgő után ül arcára nem sok jót ígér, a kellemeskedésére pedig csak egy kíváncsi, vesébe látóan fürkésző pillantást adok. Hálásnak kell lennem talán, amiért engedte az előbbi mozdulatot? Már az úriemberkedésért is engedélyt kell kérni? Nála mondjuk biztosan és feltételezem sajnálja, hogy nincs itt a két srác mint annak idején, hogy levakarhassanak róla egyetlen csettintésre. Itt most kényszeredetten magának kell megoldania a szituációt. Talán ezért is furcsállom, hogy a fülembe búgott szó után nem húzódik el rögvest.
- Igen… Általában a jó hírnévhez nem párosul tolvaj életpályamodell. Szóval gyanítottam, hogy nem épp a jóság kitüntetéseire hajtasz a túlvilági létben. De a pletykákért odáig vagyok. Szajha már voltam párszor.
Pimasz vigyor ül ki képemre, ahogy a felénk villanó kamerába pillantok. Na igen, a lapok sok mindent hisznek és akarnak elhitetni sajnos a közelmúltban volt pár kellemetlen tapasztalatom. Nem kérdéses, hogy az itt készült képek közt is akad jó pár majd a holnapi a hasábokon, de most mindenki tudja kivel érkeztem. Még Dakota is.
- Gondolom roppant jól szórakoztál az új titulusodon. De mindketten tudjuk, hogy te ettől több vagy és komplett idióta aki ezt egyáltalán elhitte.
Egy ilyen akaratos nőszemély mint ő biztosan nem lenne képes belesimulni egy ilyen rangot adó kapcsolatba. Maximum ha szerelmes. Ha nagyon szerelmes.
- Nézzük, most mivel rukkolnak elő a lapok.
- Nem kell aggódnod, a firkászok ennyiből még nem fognak az én szajhámnak beállítani. Ahhoz kicsit több kell…
Kellemetlen kis él van a hangomban, amolyan kihívás-szerű de csak játszom a tűzzel, szarrá égetni magam nem igazán lenne tanácsos, így folytatom a mondatot.
- Érdekesebb alapot szolgáltat nekik most Anna… igazán sajnálom.
Biztos szar egy másik nő árnyékába kerülni, de inkább örülhet. Volt neki elég baja feltételezem a bulvárlapokkal megkímélem hát ezzel a kis szíveséggel. És ráadásul úgy, ahogy sose szoktam… ingyen. És hogy szavaimat véglegesítsem, el is engedem csinos kis kacsóját. Kapaszkodhat a pezsgőspoharába, az tökéletesen illik is ujjacskái közé.
- Amúgy…csóró gondolom nem lehetsz, ha volt elég pénzed ilyen csilli-villi szállodát nyitni. És mellé egy puccos bulit csinálni.
Szemérmes kis mosolyt villantok a kinyilatkoztatott sértésnek szánt bókra. A hangszínben érzem, hogy degradáló akar lenni de valahol tapintható a meglepettsége mellett talán valami egyfajta meglepettség, gondolom elkönyvelt magának valahogy és valamilyen módon s úgy fest talán nagyobbat nőttem a szemében semmint várta volna. Nem újdonság ez annyira számomra, jó páran nem látnak be a színfalaim mögé és jól is van ez így.
- Szóval… arra gondoltam, akár szerezhetnél egy másik követ. Vagy szerezhettél volna már réges-régen. És leszállhatnál az enyémről.
- Mi abban a móka akkor?
Szúrok vissza orrom alatt dörmögve, de ez nem akasztja meg őt.
- Ha már voltál olyan béna és elhagytad, akkor meg aztán pláne meg sem érdemled. Nekem meg úgy fest fel kell takarítanom utánad és megtalálni. Mert, nem, nincs nálam. És remélem ezt most sikerült jól leolvasnod a számról és felfognod ficsúrkám.
- Francba….! – káromkodom el magam és túrok a hajamba. Most már ideges leszek, mert ha csak időhúzásra megy és tényleg nincs a lánynál a kő totálisan feleslegesen kóstolgatjuk egymást. Ha a Szilánknak valóban lába kélt akkor kezdhetem a nyomozást előröl, ráadásul a konkurenciával karöltve, aki előttem lögyböli a pohara tartalmát. A feltámadó csalodottságból eredő dühöm elfeledteti korábbi fogadalmam, és társaságom mögött keresni kezdem Volkovát. Csak egy pillantása is elég azoknak a jeges kékeknek hogy lehűtsenek és nyugalomra intsenek, csakhogy… nem találom sehol. Szívem kihagy egy ritmusváltást mivel a csoroszlyákat sem találom semerre, akikkel ott hagytam, aztán megnyugtatom magam azzal hogy túlgondolom az egészet. Biztosan csak a mosdóba ment. Pár perc csak…
- Ha nincs nálad, csinoska, és nálam sincs… akkor jön a nagy kérdés. Kinél lehet? Te hagytad el, szóval mesélj de gyorsan, mert fájó tudom, de sajnos ez a ficsúr nem ér rád egész este. Kikkel találkoztál az elmúlt… hm.. mennyi is? Négy évben?
Mély levegőt veszek. Kivárok. Szemem néha Dakotáról a tömeget mustrálja. Hol van már Anna? Hol a picsában lehet?

D a k o t a


m u s i c

..Hey sorry, but you just got in my way
I promise honey, I can feel your pain
And maybe I enjoy it just a little bit
Does that make me insane?..

- Nem, nem untatott.
Nem pont erre a válaszra számítok tőle, így egy önelégült pimasz vigyor ül ki arcomra. Az a fajta, amit Anna imád, más meg, mondjuk Dakota, utál. Talán ezért is teszi hozzá az utolsó szócskát, hogy orvosolja a véletlenségből kinyilatkoztatott bókszerű elszólását vagy hogy letörölje a képemről a vigyort, csakhogy épp az ellentétét éri ezzel el. Ha most kap le minket egy fotós bizony címlapkép születne. Ám ez csak egy villanásnyi alkalmi lehetőség, mert a lány inkább hátrál hogy aztán egy útját keresztező pincér tálcájáról leakasszon egy pohárnyi aranyló pezsgőt.
Talán el kellene fognia az aggodalomnak, hogy ezt egyenesen nekem szánja ha valami rosszat mondok, de italt lopni itt nem bűn és talán még borogatni sem annyira ha a Szilánk a jutalom cserébe. Némileg azért bosszúsan figyelem a hátrafele manőverezését.
Pedig nem is harapsz… nagyot.
Cicceg Sophie is szórakozottan, mulattatja a lány zavara. De vajon zavar ez Dakota részéről? Olvastam róla az újságokban, és Walton is tett utalásokat mik történtek Amerikában. Nem befolyásolja őt túlzottan persze de ettől még szemmel tartja ezt a kis… lázongást vagy nevezze ki minek akarja. A pletykalapok meg az özvegy arcát is lehozták és ez az arc most az én tekintetem kerüli csak azért, hogy összeforrjon máséval. Mondjuk Volkováéval akire én szándékosan nem nézek. Minél hamarabb megoldom ezt a birtoklós háborút Bourgh-val annál hamarabb mehetek vissza Annához. És nem akarom hamis illúzióba kergetni, hogy feltekintve azt higgye gyorsan végzek, mert a jelek szerint…
– Szóval elhagytad a kövem. Te meg milyen kétbalkezes tolvaj vagy?
Nincs nevetés, nincs bájgödör helyette belőlem szalad ki egy lemondó sóhaj. Ha nem lenne ekkora tömeg még cinikusan a szemem a pafonra is szegezném vagy megforgatnám, de megállom ezt. Bosszant, mert nincs akkora zsivaj hogy ne hallotta volna utolsó mondatom pláne annyira közelről, valószínűleg csak nem akarta meghallani. Mert így gondolom egyszerűbb. Én vagyok a bűnbak ha elhagyta, hát hogyne.
- Te meg milyen kétbalkezes unoka vagy, aki elhagyja a nagyanyja drága kicsi kincsét? Csoda hogy nem kelt ki a sírjából!
Puffogok vissza szemrehányó pillantással, és összefonom magam előtt a karjaim.
Nem tudom a reakciómra villan fel mégis a mosolya vagy mert valami kósza – számomra biztosan nem túl kedvező – ötlet villan csinos kis fejecskéjében, de megjelenik és most a valóságban is szemügyre vehetem. Kár, hogy nem olyan közelről mint pár pillanattal ezelőtt volt... korábban is érkezhetett volna. Sebaj.
- Ha az emléket kinyerted belőle, akkor mégis miért keresed a Szilánkot ennyire? Mit tud az a fényes kő még mindig, hogy vállalod a barátnőd rosszalló tekintetével kísérve a beszélgetést velem.
A kérdésére mély levegőt veszek, a közeledésére furcsálló tekintettel felelek, a bökésre még inkább. A szemöldököm kissé megszalad a homlokom közepe felé és kihívóan meredek rá még a levegő is kiszalad belőlem. Anna említésére dupla okom van nem oda pillantani, nem akarom látni hogy aggódik vagy rosszabb esetben féltékeny. De miért is lenne? Nem volt sose ilyen típus és semmi okot nem is adok. Beszélgetni még azért szabad mással ugyebár.  Másrészt ha elpillantok felé, akkor érzem, szinte tudom azon nyomban sarkon is fordulok és hozzá rohanok. De a helyzet azt kívánja előbb itt érjek célt. Mihamarabb. És tudom mire játszik Dakota. Annyira áttetsző ez, mint a kristálytiszta víz melynek alján látod a homokot.
– Remélem nem félted a jó hírnevedet udvari körökben, mert erről bizony pletykálni fognak. Ha rajtam múlik, meg pláne. Ki vele! Miért kell a kövem? És, hogy a fenébe tudtad elhagyni?
Kezem szétfűzöm, a medál megvillan ennek hatására a nyakamban két inggomb között kezem pedig a lány hosszú, vékony böködős ujjára teszem. Kezembe veszem finom, kis kacsóját és ha hagyja magamhoz húzom. Nem durván még csak nem is váratlanul, de határozottan. Ha nem húzza ki kezét kezemből egy ártatlan, elegáns kis csókot lehelek kézfejére, mert egyrészt az estébe tökéletesen belefér, másrészt miért ne piszkáljam meg azt a parázsló tüzet? Tudom, hogy nem bír engem - miért is bírna? - de itt kénytelen elviselni. Én meg imádom, ha bosszanthatom még ha ez a Szilánkba is kerülhet. Azúrkékjeim az ő barna íriszeibe fúrom kutatón pimaszul.
- Mindent vagy semmit, nemde? Adjunk csak alapot annak a pletykának. Nincs jó hírnevem, amit féltenem kellene, de ezt te nagyon jól tudod. – közlöm cinkos vigyorral kézfején végigsimítva és egy pillanattal talán tovább is tartom fogva jobbomba. – Kérdésedre a válasz...átmeneti kölcsön lenne egy kedves ismerősömnek, aki igazi műértő a hazádban. Természetesen visszakapnád a lehető legrövidebb időn belül. Szóval, mondd csak, a kabátzsebedből melyik amerikai bank széfjébe vándorolt? Nincs se kedvem, se időm az összeset feltörni azon a kibaszott nagy kontinensen!
Színpadiasan pislogok egyet ártatlanul, és egy feszes udvarias mosollyal várom a csípős megjegyzést, ami remélhetőleg valamelyik amerikai páncélszekrény pontos helyét jelöli, elvégre feltételezhetően egy felbecsülhetetlen értéket csak nem a nappalijában tart.

A n n a


m u s i c

.. can't help but love you
Even though I try not to
I can't help but want you
I know that I'd die without you..

- Gyanús volt, az elejétől. A koktéltól lehet, hogy nem jöttem rá rögtön. De talán… Mikor hozzám ért.  
Első gondolatom az, hogy betiltom most azonnal azt a kurva Angyaltőrt. Mennyi gondot fog vajon még ez okozni nekünk ebben a kibaszott életben? Persze ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy ez a gyászom folyamatának egy jelentős állomása volt. Anna elengedésének elfogadása. Szóval egyszerűen nem szabad, nem lehet csak úgy lesöpörni arról a képzeletbeli asztalról. Az érintés meg… szinte remegek a dühtől ha csak arra gondolok, hogy mit tett vele ráadásul a szemem láttára. Nem lett volna szabad hagynom.
- Igen, akkor rájöttem. Utána megéreztem rajta a százfűlé illatát, de az már inkább csak megerősítés volt.
Bólintok, jelezve hogy tudomásul vettem és nem kell tovább ebben a kellemetlen emlékben maradnia. Illetve, én nem kívánok többet beszélni róla. Elegáns megoldás a százfűlé, de szerencsére nem túl tartós. Én mondjuk sose kellett hogy hozzá nyúljak, ami meglepő lehet de valahogy undorítónak tartom az alakváltás ilyesféle formáját.
Gyorsan tovább is lépünk az együtt élés gondolatára, amitől nem zárkózom el pusztán ledöbbent a hirtelen hippogriff gyorsaságra való kapcsolás a témát illetően. Elvégre kicsivel több mint egy hete vagyunk együtt, amiről eddig csak Alfred tudott, senki más. Az idő nagy részében inkább Camden-ben voltunk, részben mert a lokállal a Rosewood mellett ugyanúgy vannak/voltak elmaradt és bepótolandó feladatok, a gépezet se megy még olyan olajozottan, mint azt szeretném, illetve mert így biztos voltam abban, hogy senkivel nem fut össze Anna. Se Daviddel, se Mirabellával. Másrészt praktikus is volt, mert csak az orra előtt nem keresi az orosz maffia se azt, amit igazán magának akar ugyebár. És milyen eszményi egy hét volt… Igyekeztem amennyire csak lehetett besűríteni a munkát hosszú, fárasztó, tömény órákba és a lehető leghatékonyabbnak lenni, hogy az így felszabadult extra időt amint lehetőségem nyílt vele tölthessem. Ő pedig rettentő készséges és elfogadó volt, már ami a rabságot illeti és a lelkesedése – meglepetésemre- még ettől is intenzívebb, ami a megvetett ágynemű összegyűrését szorgalmazta.
- Zharkov is így hívott, mert hallotta tőled.
Mordulok egyet, egyrészt a név említése miatt, mert ez felér egy káromkodással Volkova szájából, másrészt mert volt képe annak a seggfejnek kihallgatnia, lemásolnia és utánoznia engem. Mosolyom le is lohad, mert már nem tartom annyira viccesnek annak ellenére, hogy imádom cukkolni ezzel Őt. Imádom, hogy bosszantja, pedig ha tudná, hogy soha senkitnek nem mondtam ezt sem… lehet jobban értékelné.
A dühöm azonban fájdalomba vált át, ahogy Anna Alfred-ra tereli a beszélgetés folyamának irányát. Gombócot érzek a torkomban, pláne mikor szavaimra válaszolva leigazolja, mennyire közel állt hozzá is.
Jó ember… hát igen. A jóság fogalma mindig vitatható de ha valaki megérdemelte ezt a jelzőt, akkor az ő volt. Anna tekintete az ágyneműt vizslatja és nekem is könnyebb nem rá nézni. Így annak ellenére, hogy az esetek többségében mindig keresem a tekintetét most pont hogy igyekszem messze kerülni. A félig teli vizespoháron, a komódon sorjázó gyógyszeres üvegek pihentetem inkább, mert egyszerűbb és kevésbé szívbe markolóbb látvány, mint Volkova könnytől csillogó pillantása.
- Ott kellett volna maradnom a közeledben. De az a lány…
A csendet a nő töri meg, és bár a szavak vontatottan érnek el hozzám csak megtalálnak. Értetlenül vonom össze szemöldököm, mély, gondterhelt barázda jelenik meg ennek hatására arcomon és most már kékjeim az Ő arcát kutatják.
- Lány? Milyen lány? – kérdezem zavartan, majd egyszer csak mint egy villámcsapás, beugrik. – Oh… vagy úgy! Dakotára gondolsz?
- Az sem számít, ha ő volt az, akivel Te…
Csend.
- Akivel… mi?
Megint értetlenkedek egy sort. Igaz aludtam, de talán nem eleget és még inkább nem jól. Bár a föld érintését meghálálta a derekam, mégiscsak Anna mellett alszom a legjobban a puha matrac ellenére, rémálmok nélkül.
- Teljesen mindegy.
Csodálom hogy nem hallja, mekkorát koppan bennem a felismerés ólomsúlyú köve a következő pillanatban. Rájövök hogy a féltékenység most érinti meg úgy igazán én pedig nem tehetek róla de felnevetek. Már a feltételezés is abszurd számomra, az pedig a hiúságom legyezi, hogy Anna konkurenciát látott benne. Bár ne az lett volna az ára, ami.
- Ezután nem üldöz el olyan könnyen el mellőled semmi és senki.
Kaján vigyorral arcomon húzódom még közelebb hozzá, most már csak centikre vagyok tőle.
- Hmm… az jó. Dakotával csak rövid partnerkapcsolatunk volt… - várok egy percet hogy félreértse még jobban a dolgot, majd hozzáteszem elégedett pimasz mosollyal. -… természetesen szigorúan üzleti. Semmi több. Hosszú évekkel ezelőtt találkoztam vele először egy aukción, Amerikában, és rábíztam valamit, ami az enyém. Nincs több köztünk, nem is volt. Sose lesz. Nem igazán az esetem, de imádom ha féltékeny vagy. Rohadt jól áll!
Vicceskedem szinte ajkaira nevetve majd finoman csókolom meg mert nem akarok több fájdalmat okozni neki egyetlen felesleges mozdulattal se, mint amit feltétlen muszáj elviselnie. Az idillt egy kétajtós szekrény megjelenése töri meg, aki úgy csörtet be a kórterembe, mint egy mugli búldózer, de még a fejét is le kell húznia az ajtókeretben.
- Segíthetünk… ?
Mérem fel Annától nagy nehezen elszakadva, szinte vonakodva, de csak centikre húzódok el tőle. Nem az ismeretlen testi méretei vagy az izmok sokasága döbbent meg és kezd el váratlan nyomasztani, még csak nem is az arckifejezése vagy a puszta jelenléte… hanem sokkal inkább a fejembe előtoluló név, ami erre az alakra tökéletesen ráillik az elbeszélések alapján. És a vonásai is rémlenek régről. És ha ez igaz, akkor benne vagyunk a pácban rendesen, mert az aurorok egyik legjobbikához van szerencsénk, akit érthetetlen okoból egész eddig sikerült elkerülnöm a hosszú évek alatt. És az bizony Edward Nott, személyesen.

A n n a


m u s i c

.. can't help but love you
Even though I try not to
I can't help but want you
I know that I'd die without you..

- Azt neked köszönhetem.
Érzem, ahogy Sophie somolyog a bújtatott elismerő bók hallatán és ez meglep. Oly annyira, hogy talán az arcomra is kiül az értetlenség.
- Azt IS.
Ahogy kihangsúlyozza az utolsó szócskát úgy változnak vonásaim és immár egy őszinte apró mosoly ül ki arcomra.
- Aligha. Csakis magadnak. Hihetetlen erős vagy és nem a farkas miatt. – nézek rá jelentőségteljesen, nehogy azt higgye emiatt a tényező miatt sikerült kicsusszannia az átok csapájából. - … nekem alig volt ebben szerepem.
Ha nem vesszük azt, hogy maximum erőt meríthetett belőlem, belőlünk de ennyi. Fizikálisan semmilyen eszköz nem állt rendelkezésemre, semmilyen ellenbűbáj, semmilyen bevált trükk. Ez az ő elméje, mondhatni az ő börtöne, amit maga kellett megvívjon. Csak ne érkeztem volna olyan későn… Bevillan a felduzzadt ajka, ami mostanra már teljesen lelohadt, és Alexej vad követelőző csókja. A féltékenység kígyóként tekeredik a szívem köré és szorongatja meg. Elbasztam, tudom jól.
- De ez nem fordulhat elő még egyszer.
- Hát, ebben a legteljesebb mértékig egyetértünk. – sóhajtok lemondóan, beleegyezően félig-meddig talán csalódottan de leginkább fáradtan. - … soha többé nem engedlek el. Már meg is kezdték a ház biztosítását, hogy esélye se legyen annak a patkánynak többet hasonlóra se…
Tétovázok egy pillanatig feltegyem-e a kérdést, ami tegnap óta nyomaszt, de végül csak nem tudom megállni és kicsúszik a számon.
- Mikor jöttél rá hogy nem én vagyok?
Már az elején? Vagy csak a közepén esetleg a legvégén? Nem kurvára mindegy már? A válasz; de. Lehet hiba, lehet illetlenség is ilyet kérdezni elvégre még lábadozik, alig van tudatánál, de ahogy itt ül és mocorogni kezd kellően élénknek látszik és nem is annyira gyámoltalan talán, mint azt hinné az ember.
- Mondtad, hogy bújjak el nálad, és ha sohasem jövök többé el, akkor arany életem lesz…
Keze a kezemben könyököm az ágya szélét támasztják, de most kissé előrébb dőlök mert módfelett érdekel mi lesz ennek a mondatnak a vége. Az aprócska szünet, amit közbeiktat, nem tudom miért jelentős. A mondanivalója súlyától? Vagy csak a helyzet komolyságától? A sebe fájdalmától, amit az iménti mozdulata okozott? Minek szól az a fintor amely átrendezi szép vonásait? Bármelyik eshetőség is áll fenn a felsoroltakból, némán kivárom a folytatást.
- … és, már biztos vagyok benne, hogy így is volna. De csak az arany része.
Szóval ez egy kurva nagy nem. Már majdnem elér a csalódottság első keserű hulláma, Anna  ellenben megakadályozza hogy maga alá temessen.
- Csak hogy én élni akarok. Veled. Nyugodtan.
A szívem két hangos dobbanással üt kissé hevesebben és ritmust váltva az utolsó szavakra. Ha nem egy kórházba lennénk és nem lenne az oldala összevarrva lehet felkapnám és már vinném is haza, csakhogy nem tehetem meg. Ehelyett tehát egy megkönnyebbült sóhaj szalad ki belőlem és ajkaimhoz emelem puha kézfejét hogy csókolt küldjek rá.
- Graden Lodge-ba? Nem túl korai még ez? Mindegy, nem fontos….
Hitetlenkedő pillantással kérdezek vissza. Én ugyan nem bánnám, ó de mennyire nem! Csakhogy a tegnapi kis incidens óta magam sem akarok jószerével ott lenni. Még az is megfordult a fejembe, hogy eladom az egészet a francba. De ha Anna ott van, ráadásul önszántából, akkor az megint más.
- De ahhoz Zharkovnak meg kell halnia. A többinek is, de azért, amit Alfreddel tett… Legközelebb nem hátráltató ártást érdemel, ha valamelyikünk pálcájának hegye elé kerül.
Biccentek helyeslően. Nem érdemel semmit az a féreg, így lelkiismeret furdallás nélkül ütöm ki, átkozom le vagy repítek golyót a fejébe ha eljön az idő. De az sajnálatos módon nem ma van. A többiek meg… az más tészta, de olybá tűnik lehet orvosolhatóbb terhet jelentenek Zharkov-nál.
- Már van egy-két ötletem, majd átbeszéljük őket, de ezekkel még ráérünk.
Megnyerő, bíztató mosolyt küldök felé, hogy ne aggodalmaskodjon ilyeneken, mert most máson van a prioritás. – Most az a fő, hogy mihamarabb felépülj, és elvihesselek innen a háziőrizetembe, bébi.
Tudom, hogy utálja ezt a jelzőt de nem érdekel. Huncot vigyorom is szavai törik le.
-  Annyira sajnálom…
Látom a szemeiben a fájdalmat és tudom mennyire őszinte. Hogy főként nekem szól, és bár képtelen vagyok kimutatni vagy mondani ezt de hálás vagyok ezért. Alfred nem csak barát volt, de szinte apám helyett apám vagy kora miatt inkább nagyapám. Hiányozni fog a bölcs csendessége, a precizitása akárcsak a ritka de annál hatásosabb agymosásai amik rám fértek mikor a legsötétebbeknek tűntek azok a bizonyos órák.
- Tudom. – bólintok megértően. - … de ne tedd, nem a te hibád. És ő elégedett lenne. Sose akart ágyban párnák között meghalni. Az túlontúl öreges lett volna neki…
Felkacagok keserédesen de halkan, mert a fülemben cseng a kioktató hangneme ahogy ezeket mondja, s az emlék hatására megint belefacsarodik a szívem.
- Nagyon szeretett téged.
Valami oknál fogva csendessé válik a hangom. Pedig nem akarom ezt a súlyt Annára helyezni sőt, pont hogy le akarnám venni róla amennyire csak lehet.
- Csináltatok egy portrét, mert a ház nem ugyanolyan nélküle.
Ezek totál felesleges információk, egyrészt mert látni fogja a végeredményt ha minden igaz, másrészt nem kértem a véleményét vagy az engedélyét. Mégis úgy érzem, fontos megosztanom vele. Talán a gyász miatt vagy mert… akarom, hogy tudjon mindenről is.