"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

Ahogy én tudtam, a humor nem tartozott a legnagyobb erényeim közé, de ha Mrs. Nott mégis viccesnek talált, annak persze örültem. Ha valamit bizonyított ez, azt biztosan, hogy a hölgy szerette a szarkazmust. Én meg felettébb kedveltem az olyan nőket, akik eszesek, határozottak, és maguk is szarkasztikusak. Bár olyan sűrűn nem találkoztam ilyen nővel, most itt termett egy velem szemben. Jól esett kiélvezni ezt a helyzetet... és a látványt... Ahogy a várakozót adta, hát nehéz volt visszafognom magam, hogy ne menjek oda és...
Volt valami nagyon boszorkányos ebben a nőben... valami ellenállhatatlan és... veszélyes. Az, hogy ennek ellenére a szülői házba invitáltam, lehet, hogy botor lépésnek tűnt részemről, de már nem volt mit tenni. Olyan volt ez, mint egy elfuserált varázslósakkjátszma. Amikor az ember hoz egy rossz döntést, aztán még egyet és még egyet, hogy helyrehozza a legelső fiaskót, és ezt addig folytatja, amíg már egy bábuja sem marad élve a mezőn. Ha így is volt, élvezettel játszottam ezt a játszmát Hopkirkkal, aki kellemes csalódásomra igent mondott a meghívásra. Persze közben azt sem felejtette el közölni velem, hogy ha valami nem jól sül el, az Azkabanba kerülhet az apám... a vagyonunknak meg lőttek. Bár tényleges vagyonról annyira nem beszélhettünk, hisz apám arra tette fel az életét, hogy a tudományos területen alkosson utánozhatatlant, ahelyett, hogy a Gringottsbéli széfünket gazdagítsa, semmi esetre sem örültem volna, ha örököségét lefoglalják és elhurcolják mindazt, amire a családunk nemzedékek óta mindent feltett.
- Ne aggódjon Miss Hopkirk! Az emlék már ma a birtokában lesz. Utána meg jöhet a kiérdemelt desszert - kacsintottam rá magabiztosan, és ebben bizony ténylegesen biztos voltam. Mindössze egy rövidke előkészületre volt szükség, és már át is nyújthattam neki az emléket.
Érdekes húzás volt, hogy azért, hogy megmentsem és elrejtsem az emlék gyűjteményt, most egy vadidegen Wizengamot-tagot készültem magammal vinni a tett színhelyére. Kicsit úgy éreztem magam, mintha az oroszlán barlangjába sétálnék be. Mindazonáltal bizsergésre adott okot ez a váratlan fordulat, így hát elismeréssel és izgatottsággal pillantottam a zöldesbarna zsarátnokokba, miközben az aktáért kaptam. Akaratlanul is szorosan magamhoz szorítottam aztán. Legalább ezt.
- Igenis, hölgyem. Csak Ön után - emeltem felé színpadiasan jobbomat, persze nem abból a célból, hogy megfogjam gyűrűs kezét, csak szimpla gesztus volt ez. Ahogy kiléptünk a folyosóra, felzárkóztam mellé, és olyan magabiztossággal, ahogy csak egy vérbeli csaló tenné, megosztottam vele utazásunk részleteit.
- Úgy vélem, a legegyszerűbb az volna, ha a minisztériumi kandallókat használnánk, hisz a mi kandallónk is rajta van a hopp hálózaton. Persze csak akkor, ha nem akarja, hogy utólag lekövessék az utazásunkat... Bár lehet, hogy Önnek errre is van kiskapuja - néztem rá kérdőn, majd híven követtem, bármilyen irányt is vett, hisz innentől ő diktált.
- Természetesen a hoppanálás is megfelel, bár ha jól tudom, ahhoz el kell hagynunk a Minisztérium területét - vetettem fel a másik opciót, igazából fogalmam sem volt, hogy működik itt a rendszer, nem sokszor jártam itt életemben, és mindig kandallón át érkeztem.

Ültem a szobában, és a tehetetlenség szürke ködébe merültem. Az ágy szélén, pizsamában gubbasztva, térdeimet átölelve bámultam magam elé, az íróasztal tetején fekvő koszorúra. Azokból a virágokból kötöttem, amit a ház körül találtam. Ez volt az egyetlen dolog, amit ideérkezésem óta tenni tudtam, de azóta…
Csak hiányt éreztem. Hiányzott a reggeli. Hiányzott az a néhány kedves szó, amivel nap elején fogadott. Hiányzott a törődés, a gondoskodás. Hiányzott, hogy ha hazaírok bármit kérvén, ő azonnal megoldja a válaszban. De ezek csak önző dolgok voltak. Igazából a személye hiányzott. Sajnálat és düh fogott el. Kivetítettem arra a rohadt ruhára, ami az ajtón lógott, és amivel nem boldogultam, de igazából az egész a helyzetnek szólt. Alfred nyilván ilyen halált is képzelt el magának, amilyen nagylelkű ember volt, de én akkor is értelmetlennek tartottam a halálát. De ez az érzés még olyan erős volt, hogy nem is tudtam igazán helyrerakni magamban, nem hogy bármit kezdhettem volna vele.
Aztán meg jött Volkova. Nem is bántam, hogy Davidnek nézve ugattam le, mert ha közli, hogy ő az, tán rávágom az orrára az ajtót. Nagyon dühös voltam rá is. Főleg, mert ahogy egy pillantással rájött minden bajomra, és helyre is hozta azokat, eszembe juttatta, hogy felnéztem rá. Hogy milyen közel engedtem magamhoz… De az lett, ami ilyenkor mindenki esetében lenni szokott. Itthagyott. És tessék. Most már Alfredre is haragudtam. Ő is itt hagyott. Miért nem tudta őket úgy megmenteni, hogy közben nem hal meg? MIÉRT?
A farkasnő megpaskolta a vállam, ami egyszerre háborított fel, de oldott is rajtam valahogy. Az a fajta gesztus volt, ami kicsit megnógat, de egyben ad is hozzá energiát. Jó lenne jóban lenni. Jó lenne, ha visszatekernénk az időt két évvel, és azon a ponton nem változtatni semmit soha többé. De meg kéne már szoknom, hogy igenis minden mindig változik, és ha nem vagyok résen, vagy nem küzdök húsz körmöm szakadtáig, akkor bizony nem a számomra jó irányba.
Volkova kiment, anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz. Nehezen sóhajtottam, mert a vállamon éreztem ezt a rengeteg súlyt, és sötéten pislogtam utána, a kezemben maradt szempillaspirállal. Egyszer talán megmondom neki, hogy azt azért nem nagyon bánom, hogy nem halt meg.
Ahogy magamra húztam a ruhát, feltűnt, hogy most már jó illata van, és szépen, tisztán áll. A sminkemet is helyre hoztam. A szemembe tóduló tolakodó könnyeknek hála le is teszteltem. Az íróasztalra támaszkodtam, a kicsiny, de azért szépen összeválogatott koszorú fölé. Önző dolog volt ez is, de legalább tehettem valami kézzelfoghatót. Egy porszemnyi dolog ugyan, jelentéktelen, de a tehetetlenséget kicsit csökkentette. Néztem rajta a fekete szalagot, és közben azon vágyódtam, bár lehetne csinálni még valamit.
Újabb sóhaj, de ez most dühösebb fújásnak is beillett. Ezzel vettem rá a fejemben lévő listára Zharkov átkozott nevét. Persze, Cartwright nagy eséllyel beelőz majd abban, hogy levadássza, de újabb apróságképp rajtam is segített a gondolat, hogy a feketelistámon tudhatom.
Felnyaláboltam a koszorút, és megszaporáztam a lépteimet. Dave szobája előtt elsietve beugattam neki, csak úgy piszkálódásból. Persze tudom, hogy rám vártak, mert szarakodtam, de ne érezze már, hogy nagyoskodhat…
Betoppannék a nappaliba, de inkább nem teszem. Meglapulok az ajtófélfának dőlve csendben, és inkább rájuk se nézek, hanem ahelyett az átkozott új festményt bámulom sötéten.
Nincs kedvem megzavarni őket, meg nincs is kedvem hozzájuk. Apára is haragszom, még akkor is, ha meg is értem, miért jöttek össze újra. Bár a pontos sztorit nem is ismerem. Nem is szóltak róla... Talán Cartwright még mindig gyereknek néz. Gondolom, ne is kérdezzem, mi az a papír, amit a csaj szorongat, de majd ellopom és akkor megtudom. A nő meg nem érdekel. Csakis Alfred és kicsit Chris miatt vagyok itt, egyáltalán.
Dave nem sokkal utánam fut be, őt aztán nem hozza zavarba a másik kettő nagyjelenete. Ahogy rámnéz, összehúzott szemekkel válaszolok a pofavágására. De legalább megsürgeti a dolgokat.
- Minden készen áll, ha gondoljátok.
Megszorítom a koszorút, szinte belekapaszkodom. Valaki hiányzik, mégis így vagyunk teljes létszámban, és más már nem érkezik. Hiába várom. Csak a koszorú maradt, ami kézzel fogható, legszívesebben el is bújnék a mélyzöld levelek és friss virágok közé.
A nő összeszedi magát, ahogy észrevesz minket, gondolom rohadt önérzetes, de a sápadt képére így is rá van írva, mennyire megrendült. Pedig neki nincs joga hozzá. Ha elment, most mit sápítozik. De ő is Cartwrightra néz kérdőn, s amíg azok eldöntik, mehetünk-e, Dave mellé surranok, hogy csak ő hallja a halk szavakat, amiket a virágok felett elsuttogtam szemrehányón.
- Mintha elfelejtettél volna megírni valamit.
Cartwright szomorúságát sosem zavarnám meg, de Dave, az más. Utál, amióta idekerültem. Pedig egy darabog próbáltam vele kedves lenni. De az az énem már régen gyengélkedett. És azt hiszem, talán a mai nappal halt meg, gondolatban Alfrednak adom, hogy ne legyen magányos a sírban.
A sír… Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy odamegyünk most, és túlesünk ezen. Sose voltam még temetésen, és úgy éreztem, most ott van a súlya minden veszteségnek, ami korábban ért. Már pedig abból sok volt. Szóval makacsul húztam ki magam, hogy ahogy szoktam, most is megbirkózzak ezzel szép csendben, egyedül.