Roxfort RPG

folytatás innen (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=3787.0)

*A hang, ahogy felcsattan eleven fájdalomként mar végig a fülemen keresztül a tudatomig, az ujjaim megrándulnak, ahogy pálca után kapnék és igen, vagyok már annyira bölcs, hogy megállítom a mozdulatot, a kezeim magam mellé eresztem, és csak a szememmel, tudatommal figyelem, érintem, tapintom, befogadom és összeborzadok tőle, egy lépést hátrálva, ahogy üvölt. Tombol, magából kikelve üvölt, pont, mint régen, pont, mint egy veszett sárkány, pont úgy, hogy maga sem hiszi el, amit mond. Legalábbis remélem, hogy nem hiszi el. Hátralépek egyet, amíg a holmimat a földre hányja, sápadok érzem, ahogy színtelenedik az arcom, nem fakulok világítósra, de azért erősen kerülget a rosszullét, miközben újabb lépést teszek visszakozó módban.*
-Brayden-*halk első próbálkozás, lehet, hogy az utolsó, mert még a végén rámtámad, hogy én csak ne szólítsam meg, ne érjek hozzá, ne, mert ő a tökéletes. Az. Egy tökéletes képlet, egy tökéletes veszély, egy tökéletes fenyegetés. Tökéletesen teszi, amit tesz, végrehajtja, amit akar, lépésről lépésre és mégis, minden, ami ebből kisülhet az csak vér lesz, fájdalom, kín, borzalom, félelem... de most még csak a harag. Nem kéne az útjába állnom. Csak kirohannék a folyosóra. Van elég szakképzett mágus, hogy lefogják. Csak segítséget kéne kérnem. Csak visszaidézni ezeket a hangokat, és máris nem lenne halálfaló, aki ne átkozná meg, hiszen az uruk, a Lord, aki maga a tökéletesség az erő...*
-Hallgass már!-*csattanok fel ijedt-élesen, amikor a hátam az ajtónak ér, innen indultunk, innen nem fogok kiengedni, a kastély nyakába szabadítani, ahol aztán elkapnák és bezárnák újra. Nem vagy normális Shannon, de ez nem újság.* -Azt látom, hogy teljesen el vagy szállva! Szerinted mi marad belőled, ha így az emberek szeme elé kerülsz? Semmi!-*kitágult pupillákkal meredek rá, bűvölöm, ahogy közelít, megállíthatatlanul, feltartóztathatatlanul, összezárom a szemem és félrerántom a fejem, ahogy odaér, a térdem megrogy, a hátam a fának feszítem, mintha megakadályozhatnám, hogy ha már egyszer megragadott, akkor letépjen onnan, mint egy faliszőnyeget. Egyszerű lenne elheverni az öltözékemből számomra vetett rongyos szemétkupacon, akárha én is egy kidobott, félbeszaggatott, kirojtozott, elkopott, kikopott, elfényesedett anyagcafat lennék, amire már nincs is szükség igazából. Beharapom a számat, hogy a zihálás csillapodjon, a karjára meredek,fókuszált, de homályos tekintettel, alighanem szét fogok robbanni a belső feszültségtől, amitől nem szabadulhatok olyan könnyen, ahogy ő, nekem nincs mit így hirtelen szétrobbanni.*
-Elég már-*mondom elhalón, megfogom a csuklóit, fintorogva, ahogy hosszú, kemény, erőszakos ujjai a vállcsontomra fognak, a józanító fájdalom, ha rajta nem is segít sokat, nekem káprázik a szemem tőle így hirtelen, alighanem elszoktam tőle. Áldott szép két év, amíg nem érinthetett akármilyen rossz, gonosz szándék.* -Legyen meg az igazad. De ettől még nem leszel sebezhetetlen és sérthetetlen-*a csuklója belső felére szorítom az ujjaim, próbálom elfordítani magamtól a kezét, megfeszítem magam, akárha le akarnék lökni valami rám nehezedő terhet, de most, hogy így közel van, sötét, masszív, nehéz tömeg, haragos, pusztító energiákkal teli.*
-Nyomatékosan kérlek, hogy ezt így ne folytasd-*olyan halkan mondom, amennyire csak telik, hogy még hallja, és valahogy eljusson az értelméig, bár nem jósolok sikeres karriert magamnak. Mély levegőt veszek, gyorsan, kapkodva nyúlok a szavak után, miközben a hüvelykujjam a kézfejére simítom, mintegy unszolva, hogy engedjen el, nem csinálok semmit, a bőrén, az idegein érezhet és érzékelhet, szemmel tarthat.*
-Sokat tudsz, sokat látsz, és pontosan tudod, hogy mi lehet a vége az ilyen gondolatokban. Brayden, egyedül kevés vagy ahhoz, hogy megváltsd a világot, és ha egyáltalán élni akarod az életed, amit megalkottál magadnak, akkor pontosan tudod, hogy ilyeneket nem mondhatsz. Nekem meg főleg nem-*úgy érzem az életemmel játszom, de talán ha fél, egy kicsit, akkor arra rá tudok játszani és inkább elmenekül, inkább lelép ebből a nyomorult országból.* -Azt mondod nem értelek meg. Lehet. Nem vagyunk egyformák, nem is leszünk, ezen nem tudsz változtatni. Azzal, hogy ezt mondod nekem, csak kiszolgáltatod magad annak, aki ártani akar neked, akár rajtam keresztül is. Mit akarsz akkor tőlem?-*mert tudni vágyom, miért jött és az nekem mennyire fog fájni. Aligha a családi összetartás, a látványom iránti leküzdhetetlen vágy hajtotta, inkább a bosszú, a harag. Állok elébe, de elég ebből a bizonytalanságból. Ha már egyszer idejött mondja, tegye de essünk túl rajta mielőbb.*

-Komolyan mindenféle ágról szakajtott, veszett-sárkány fattya gyerekre akarod bízni a piszkos munkát, amivel a terveid mindenképpen járnak? Ezek azért már nem olyan hülyék-*dühösen villan egyet a szemem, persze Brayden, alázz csak, még mindig gyerek vagyok valahol, tökéletlen, esetlen, de mindenekelőtt akkor is csak sértődékeny és nyűgös, fáj minden tagom, rosszul vagyok, félek, és ettől egyre agresszívebb leszek, aminek a következményeitől még jobban félek, mint magától az előzményétől és a kör bezárult. Nem fordítom el a fejem, bólintani se tudok, megmerevít talán a rémület.* -Főleg Lamartin nem az... miért nem rögtön Malfoy? Beletenyerelsz a legtisztább vérbe, ami akkor is világítani fog a kezeden, ha százszor, ezerszer mosod el, és ha egy ilyen családnak ártasz, akkor semmi, de semmi nem ment...-*elakadok a mondatban úgyis teljesen egyértelmű a folytatás, legalább annyira, mint amennyire átlát rajtam, zsigeri mélységben és pontosan annyira ural is, az utolsó halálverítékező kis részemig tudja, hogy mennyire mit érzek, megmért, kiértékelt annyiszor már...*
-Nem akarlak... de manipulálható vagyok-*zsarolható, kínozható, ellehetetlenítető, mindent meg lehet velem tenni, amit csak perverz elmék kitalálnak a másik elme megtörésére és nincs meg az a magabiztosságom, hogy tudjam és higgyem, nem fogom őt elárulni. Pedig vitathatatlan, magamtól soha nem lennék rá képes. Nem... biztosan nem, bár néha szeretném, ahogy megátkozni, megölni is. Ő a húsom, ő a vérem, ő a múltam, ami nélkül nincs jövő. Meredt szemekkel omlok a székbe, amit alámkínált, ha már egyszer megcsillantotta a varázsképességeit, és nem rajtam csattant az átok vége, lehet jobb is, ha csak engedek. Meg nekem is jobb. Hátrahajtom a fejem, mivel a hely kevés a fal siet megtámasztani azt a nehéz részt belőlem, lehunyom a szemem, nem látom, de hallom, amit mond, és ami még ennél is jellegzetesebb, érzem és belélegzem az auráját, a tudatát, a gondolatait.*
-Nem értem mit akarsz ezzel mondani. Fogalmazz egyszerűbben, hogy én is értsem-*valahogy magam alatt vágom a fát ezekkel a szavakkal, bár nem kértem ki magamnak a lehülyézést. Lehet tényleg nem vagyok elég nyitott gondolkodásban ahhoz, hogy értsem őt, csak éppen annyira vagyok ravasz és okos, hogy kiemelkedjem az emberek közül. De ez most teljesen mindegy, vele szemben kéne megállnom a magam lábán, de erre aligha lesz lehetőségem. Eltörpítem önmagam... látod testvérem, működik a nevelésed.* -Miért jó neked, hogy itt vagy?-*kérdezem még mindig lehunyt szemmel, hátravetett fejjel, a csapást várom a torkomra, a védtelen, kidagadt porcra, de semmi fizikai nem érkezik, csak a tudatomat cirógatja a hangjával. Rábámulok, hitetlenkedő félmosollyal szemlélem. Még soha nem láttam őt a szobámban, nem mintha ez alatt a másfél év alatt annyira idenőttem volna, de soha, még csak meg sem próbáltam ideképzelni őt egy székbe ücsörögve az asztal túloldalán. Leengedem a kezeim, tisztes távolságban az övéi mellett az asztalon, magam alá billentem a széken, kurta körmei, hosszú, erős ujjai, masszív, nagy keze láttán a hideg futkározik a hátamon, pedig nincs semmi baj. Inkább a szemébe nézek. A fortyogó kátrány sötétje és mélye még mindig biztonságosabb és vonzóbb, mint az elkalandozott gondolataim között keresve a választ a kérdésére.*
-Mert a mugliismeretet anélkül taníthatom, hogy el kéne számolnom vele, honnan tudom, amit tudok, hogyan és miként tettem szert arra a tudásra, valamint nem kell félnem attól, hogy óhatatlanul olyasmit mondok a fogékony elméknek, amiket én se akarok tudni, és szembeköpne érte a tükörképem-*nincs vád a hangomban, szelíden és higgadtan. Csak szelíden és higgadtan, a szám kiszárad, mint valami kamaszkölyöké.* -És Roxfortban kevéssé tolerálták volna azt a tudást, amit általatok nyertem...

*Előkapom a pálcám, hozzákoppintom az asztalhoz, megismétlem a kérését, térül-fordul a varázslat, ezernyi csodafonal a konyha és az egyedi irodák között és mágikus védelem ide vagy oda, a manók gondtalanul átpöccintik a saját bűverejükkel a védfalakon a rendelést, így Brayden ihat, Roxfortos bögréből, címerjeles porcelánból kávét, duplát, ahogy csak kívánja, amíg én szerényen a székbe ernyedek, eljátszva a hirtelen infarktus lassú, vontatott gondolatával. Majd eljön az ideje... majd eljön az ideje, hogy átadjon a kis barátainak, mit átadjon, meghívja őket, egy mókás, derűs, csapatépítő foglalkozásra...*
-Ezért tanuljam meg? Hogy ilyen lényegi információkat aztán csak az utolsó pillanatban közölhess?-*sziszegem dühösen, veszettül a hirtelen támadó agresszív gondolatoktól, ó hogyne, komplett terveim vannak arra, hogy lehetne valakit ártalmatlanná és életképtelenné tenni úgy, hogy közben tudatos maradjon, szenvedjen a rohadék. Én is lehetek feszült és ideges és rossz pillanatom is van, és ez éppen egy ilyen. Pálca... igen, a szőlővessző önmagában az összes bátorságom, ha lehet hinni  az érzékleteimnek. A kérdései csak egy hosszabb pillanatra szegeznek le, rámeredek, szinte hipnotikusan vonz a tekintete, érzelemmentessége derűnek tűnik, olyasminek, amivel mulat rajtam, esetleg szánakozik, persze én mindkettőt eltűröm, mert én egy ilyen remek, higgadt ember vagyok.*
-Brayden fogalmam sincs mit akarsz ezekkel a kérdésekkel-*miért akar hallani rólam? Mit akar tudni? Azt, hogy mennyire vagyok veszélyes? Nagyon és egyáltalán nem. Ezt pontosan tudja. Az ujjaim maguktól dobognak az asztal sima felületén, amit elénk pattintott, megvakargatom a felületét, aztán ráfeszítem az ujjbegyeim. Olvasható reakciók. Tökéletesen olvashatók. Rajta Shannon játszd meg magad, ebben vagy a legjobb. Senki nem tudja, hogy beteg vagy, senki nem tudja, hogy reszketsz, senki nem sejti, hogy mire gondolsz, miért pont most hagy el az az átkozott anyai örökség, az az akarat, amivel annak adom el magam, aminek akarom, diplomatikusan megválasztva azt, hogy mit akarnak látni? Miért pont most, amikor jó lenne?*
-Szeretem. Mások nevében nem tudok nyilatkozni. Elvagyok vele. Nem érzem hülyének magam. Ennél jobb csak a nyári szünet-*lehunyom a szemem, ezt nem akartam mondani. Nyári szünet, szabadság, alkalmi munkák, állatok. Felpillantok, felpattanok.*
-Ó, hogyne lett volna. Sokan utálnak. Nem vagyok bájos, engedékeny tanár. Örülsz mi?-*hadd rezzenjek annyira gyorsan kerülöm meg az asztalt, hogy magam is meglepem vele és már mellette vagyok, a füléhez hajoltam mögüle, miközben a pálcát a kávéja mellé csaptam egy határozott mozdulattal. Ennyit a bátorságomról.* -A tanárok éppúgy, mint a diákok. Az afférok úgy gyűlnek, ahogy egyre bolondabb és elvakultabb emberek vesznek körbe a butaságukkal. De miért érdekelne ez?-*otthagyom az asztalnál, átszemlélem a ruhakupacot, hátha maradt benne valami használható, de a bátyám mindig is alapos volt. Túl alapos. Nem mintha sajnálnék néhány holmit. Visszafordulok felé, összefonom a karom a mellkasomon. Így jobb. Nem bámul, nem lát belém, nem kell attól félnem, hogy a szemem elárul persze csak addig, amíg meg nem fordul.*
-Azt akarod hallani, hogy unom magam? Hogy utálom a rámzárt falakat? Hogy a kastély a kúriára emlékeztet? Hogy fogalmam sincs megért-e ennyit az a kétes biztonságérzet, amiről most bebizonyosodott, hogy semmi nem ér ellened?-*firtatom most én. Nem kell válaszolnia. A kérdéseim maguk a válaszok az ő kérdésére, átkozott nyíltság, gyűlölt őszinteség.* -Akkor is szabad voltam-*konokul, mint egy gyerek.*

*Vérmes nyugalom. Nem rajtam érezhető, persze, dehogy. Ő nem dühöng, ő nem ugrik, ő nem kap kapva ezen a nagyszerű alkalmon, ami minden egyes pillanatával ingerlő és ingerkedő. Én vagyok a fekete nyúl a hómezőn és nem, nem értem miért nem nyúl le a keselyű értem, ha már egyszer az árnyéka ott van. Ez nem jó magatartás. Nem épületes gondolat. Elvégre... nem az a normális, ha az ember a másik torkának ugrik egy kis idegességtől nem? Lehet, hogy Braydennek kivételesen használt a börtön, elgondolkodott a tettein, a dementorok kiszippantották belőle azokat az életidegen részeket, amikről azt voltaképpen igazán nem tehet, hiszen csak örökölte. Túl sokat töprengek, mert mire a gondolat végére jutok már felkelt, így nincs időm oldalba nevetni magam a naivitásért, már rajtam is van, előttem, szokatlanul szelídek ezek a karmok, amiket egy vállrándítással próbálok lerázni. Mintha az olyan könnyű lenne.*
-Nem-*kimondtam, az arcába, gyenge hangon, meginogva attól a kecsegtető lehetőségtől, amit kétes biztonsággal, nyugodt, tiszta szavakkal képes elhitetni velem akárhogy. Kilépek hátra a keze alól, elfordulok. Letettem a pálcám, most a gyomromban dobbanó szív a torkomig ugrik a félsztől, holott éppen azt kívántam biztosítani, hogy még véletlenül se árthassak neki. Hát, nem is fogok. Nem kéne ennyire félnem...* -Magadat se tudod megvédeni tőle-*intek az állammal a karja felé, nem láttam, de tudom, érzem, hogy eladta magát, nem baj. Így helyes, sebet sebért.* -És nincs is szükségem rá. Megvagyok egyedül-*az ágy sarka mögé menekülök, legalább két lépés, mire ideérne, én addigra, ha nem bénulok oda megint hátrálhatok kettőt, aztán... aztán fal. Hátrasimítom a hajam a szememből, közel sem olyan precíz ez a mozdulat, mint az övé, de nekem nem is létkérdés, hogy szabályos legyen a megjelenésem, ha már egyszer kaotikus förtelmet fortyogtatok magamban. Ez se az a tipikusan megnyugtató gondolat.*
-Nem lenne praktikus-*vettem ellen, visszanyerem az uralmat a hangom felett, már nem kong benne az a gyerekes vágy, amelyik „márcsakazértsem” hajlandó elfogadni a lehetőséget. Megpróbálom meggyőzni. Merész vagyok.* -Nem bízom a rendszerben és kiszolgáltatottá tenne. Téged is, engem is. Nem is értek ahhoz, amit csinálsz-*nem mintha nem tudnám megtanulni újra és nagyon hamar, vagy bármit is felejtettem, koptam volna, de nem ez a lényeg. Hízelgőn dorombolják körbe a szavaim. Nem biztonságos, ez a kulcsszó. Nem fog olyan dolgot forszírozni, ami nem biztonságos, így is az egész világ úgyis őt akarja piszkálni, őt támadja. Nyíltan nézek a szemébe, visszalépek elé, csak annyira pillantok el, amíg odébbfordítom lábbal a használhatatlanná vált holmikat.*
-Ha én is ott lennék téged még jobban figyelnének. Mivel engem nem vonz a hatalom, nem is élnék vele, ha pedig nem úgy cselekszem, mint ők, azért téged fognak hibáztatni-*csendesen, okosan fűzöm egymás után a szavakat. Csak lassan. Érteni fogja. Értenie kell.* -Jobb, ha én itt vagyok, semleges, üres, nem érdekes, jellegtelen bosszúság a nagyobbak szemében-*nagyobbak... összeadva is kevés lenne a varázserejük ahhoz, hogy komoly kárt tegyenek bennem.* -Amíg nem adom el magam egyik oldalnak sem azt hihetik a befolyásolásod alatt állok-*miért, nem igaz?* -Brayden, ha én innen kikerülök, akkor potenciális veszélyforrás lennék. És nem is akarok elmenni, amíg ez a homály el nem tűnik az életből. Nem tudom te hogy vagy vele, sőt, lehet, hogy igazából nem is akarom tudni, de nem ragaszkodom a jelen állapotokhoz, és mivel még itt érzem magam a legjobban elhatárolva tőle, ezért egy tapodtat se közelítek a tűzhöz-*még vannak szavak a nyelvem hegyén, de visszanyelem őket, elhallgatom a további gondolatokat, csak szemlélem, mit reagál, mint tesz. Van egy elképzelésem rá, hogy mi lesz, de sok benne a luk. Egy biztos. Nem megyek vele. Lehetetlen.*

*Mélyülő csend, lassú levegők. Üresbe kongó szavak, így, visszatekintve feleslegesnek tűnnek. Utálom, amikor ezt csinálja. Gyerekes, makrancos hévvel utálom, ki nem állhatom. Lelökném egy lépcsőn, hátha akkor helyrerázódnának a gondolatai, és persze én lennék az első, aki hanyatt-homlok kerítene segítséget neki. Mert én ilyen vagyok. Tehetetlen, gyengécske, jellegtelen. Ahogy arra rávilágít, csendes dühvel formált első szavaival. Meg fog győzni. Meg tud győzni. Igaza van, az idősebbek örök igazsága, én meg, ahogy megállapítja, közli, kijelenti, tudatosítja velem, nem vagyok más, csak mások igazságának torz tükre. Csomót kötök a nyelvemre, makacsul hallgatok. Egyszer ebben az életben én is megtehetem, hadd érezze ő a saját hangját, a szavai közt kikerekedő súlyos, türelmetlen űröket, hangközöket, amik rátelepednek az ember vállára, a tudatába férkőznek, lelkiismeretet, félelmet, ijedtséget pattannak ki magukból, ahogy felszakadnak az „csevely” folytatását jelentő szavak erejétől, a visszafogott, lábujjhegyen kitartott üvöltéstől. Összerezzenek, összefonom a mellkasomon a karom, karjaim, amíg még megvan az összes, sötét szemébe nézek egyenesen. Nem kell félnem tőle, duruzsoló szellemhangon mondok ellent a saját, józan, kifinomult veszélyjelző ösztöneimnek.*
-Ezt tartod rólam, de mindezek függvényében sincs fogalmad róla, hogy igazából miben is vagyok kevesebb, mint a szerinted ideális-*igen, belezavarodok a mondat végére, de folytatást követel a hangsúlya a tekintete, a felbosszantott, lereszelt körmű kismacska-haragom.* -Nem élek szánalmas életet. Átlagos életet élek. Ez akármennyire is bosszant téged, akkor is egy szabadság-*bűvös szó, mert tudom, hogy bosszantja, apró, kártevő-öröm. Ezt a napot, ezt a hangulatot, ezt a pillanatot a hasonlatoknak dobtam, kezdenek vele, amit csak tudnak. Ellépek a faltól, tényleg, egészen elé, kihúzom magam, nem fogom felnőni hirtelen sem a köztünk levő fizikai, sem lelki különbségeket.* -Azt mondom, amit a környezet, mindenki, aki nem tartozik bele, amit a többség vall. Rosszabb. Nekem, személy szerint tökmindegy. De mivel neki rosszabb, ezért előbb-utóbb el fog múlni, mert van ellenállás, van háború, van akarat. A „messiások” megölhetőek, a kiválasztottak elpusztulnak, de attól még az igazi változások tömegfolyamatok eredményei. Te is tudod, hogy nem marad így-*elmúlik, mint egy rossz állom, minden véget ér egyszer, ami szép, legalábbis valakinek szép.* -De ha nem is, téged akkor se tűrnek meg sokáig. Tudod ugye?-*halkan, finoman kérdezem, miközben leszámolok a jövő félév terveivel. Ha eltűnnék, kinek hiányoznék? Lenne egy jó pár lukasóra majd minden évfolyamban, de aligha hullatnának könnyet értem. Nem sok nyomot hagytam. Így jó. Akkor se megyek sehova. Maradok. Keményen és elszántan ragaszkodok ehhez a helyhez, legalább az év végéig. Elvégre, amit elkezdünk, azt nem szabad csak úgy félbehagyni, ugye testvérkém? Ez pedig egy tőled tanult, örök igazság, visszavert bölcsesség, megcsillantom, lásd, ez sem kopott ki belőlem.*
-Szeretem ezt a szúnyog létet. Nem tudod elképzelni, hogy nem akarok többet? Pedig így van-*kemény, hűvös, még nekem is idegennek hat, kezelhetetlen, ellenálló. Nem kéne agresszívnek lennem, mert az agresszió csak agressziót szül, és ha én megemelem a hangom, akkor alighanem ő is feljogosítva érzi majd magát rá, hogy erőszakosabban véleményt formáljon, na és akkor mi lesz? Baj. Az lesz. Köhintek, megköszörülöm a torkom, annyira a nyelvem hegyén van, hogy akkor most kikísérem, ha nincs több mondanivalója, aztán rájövök, hogy nekem ehhez se idegem, se bátorságom. Alighanem elájulnék a feszültségtől, attól, ahogy utána levegőt vesz, elszívná az életem, energiám, ellenállásom. A lelkem.*
-Nem vonz, amit mutatnál. Szerintem két életre eleget láttam és tapasztaltam belőle-*soha nem mond egy őrültnek, hogy minek tartod, mert akkor visszacsap rád a dühe. Akkor mit mondhatnék neki? A testvérem. Nem gyűlölöm azért, amiért másokat a világból kipusztítanék, ez teszi a testvériséget, megtehet bármit és megtehet újra az idősebb jogán, csak nem most, nem itt, nem, amíg még elég összeszedett vagyok a gondolkodáshoz, amíg tudok védekezni a gondolat ellen. Az idő neki dolgozik.*
-Nem vagyok semmirekellő. A tevékenységem csak a te mércéd szerint nem ér semmit, némely ifjabb lelkek okulnak és tanulnak belőle. És igen-*élesen villan a tekintetem, ahogy nyíltan, egyenesen beismerem. Igaza van, a rossebb egye meg, IGAZA:* -Mentegetődzöm. Mert támadsz.

*Fárasztó és összezavaró, a szavak sorra erőszakot tesznek a tudatomon, keresik a helyüket, értelmet, jelentést próbálnak kutatni maguknak az emlékek között, és mivel nem találnak, fémszárnyú fecskeként cikáznak fel és alá, meg-megkarcolva a tudatom, égő, sajgó fájdalmukat csak zavarnak becézem. Egyszerűbb lenne passzívan csak el és befogadni, amit mond, bólintani, engedni. Elvégre, eddig is túléltem, bárhogy alakult is a kusza, furmányos, kibabrálós élet. Mi a fontosabb a túlélésnél? Mondjuk egy kis életélvezetet is el tudnék viselni.*
-Nem értjük egymást-*ahogy ordít halkul, satnyul, gyengül el a hangom, már én is csak alig ismerem fel benne a jellegzetes hangsúlyokat, a némi arronganciára valló, szándékosan kicsiszolt nem egészen tökéletes angolságot, akcentust, a jól ismert szavak, mondatok, fordulatok pedig teljesen kikoptak belőle, hiszen most gyerek vagyok, akit leoltottak, de bitangul, érzem is a törődést, nem pedig az a felnőttnek látszó objektum, aki tanít és tanul a diákoktól némi merészséget, pontosabban rám ragadt, mint a por, most meg nem tudom levakarni, ha akarom akkor sem. Lehunyom a szemem, ha nem látom nem bánt, nem lát, megsajnál... egy magányosan a földön heverő sárkánypikkelyt is előbb pátyolgatna, mint engem.*
-Érzek némi ellentmondást a szavaidban-*nem újdonság, hogyha az ember komplett őrültekkel társalog, akkor ez néha megesik, de nem szabad kimondani, nem állíthatom, nem kérdezhetem, az ilyeneknek nem mondjuk meg, hogy mik. Még a végén veszélyessé válnak, és agresszívvá, hiszen tudom, ó hogyne tudnám, amit most tesz, minden támadó, keményen hozzám vágott szó, mondat, gondolat csak fuvallomszerű simogatás ahhoz képest, amire igazából képes lenne, amit tehetne, amit, és ez a legelvetemültebb ebben az átkozott vérvonalban annyira szívesen is tenne.* -Fogalmam sincs róla, hogy mit akarsz ezek után. Istenek, emberek, fajjavítás, Brayden, ez nem kivitelezhető. Tervezni lehet nagyot, de nem lenne tanácsos megöletned magad valami belső kényszer miatt. Nem KELL továbbmenni! Nem lehet. Nincs tovább bizonyos helyzetekből, nem érdemes, kezdj valami MÁST ezzel a nyomorult élettel, ha már egyszer szabad vagy!

*Úgy érzem mintha túllőttem volna a célon, nem hallottam nesztelen lépteit, csak a forróságot érzem, ahogy elém ért, tiszta, üres illatát, nehéz, súlyos jelenlétét, mint egy lobogó fátyol, úgy borul rám hirtelen, égeti a bőröm, a gondolataim, felpillantok, sötét szemébe meredve gyakorlott táncpárosokat megszégyenítő összhangban lépek hátra, kitáguló pillákkal, emelkedő vérnyomással, a rémület, a félelem sűrű csomóba nedvesedik a bordáim között, a légszomj kábává sújt, de nem vétem el a lépést. Tudom mennyit lép előre, tudom melyik lábbal, érzem mennyit fog közelíteni, a fal oly közel és olyan hideg, tiszta, sötét sarok, semmi nyirok, semmi pókháló, illetlenül rendes hely, nem derogál, nem nyomorít.*
-Nem. Semmi szükségem erre-*a hangom elcsuklik a térdemmel együtt már a fájdalom puszta gondolatára, lehajtom a fejem, látom, ahogy a hajam puhán és sötéten eltakarja az arcom, azt, hogy levegő után kapkodok így is hallom, ó igen, kitörölhetetlen alapzaj, groteszk ritmus, ütni se lehetne szebbet.* -Nem teheted-*én hülye,  utolsó ostoba, szánni való, elrontott, tökéletlen, félbolond, kötözni való idióta! Késő menekülni, pálcám sincs, védtelenebb vagyok, mint egy mugli a varázslókkal szemben, lám az ember azzá válik, amit tanít, McGalagonyból macska lesz, Binnsből történelem lett, Hagrid vadállatok közt maga is vad lett, míg én? Én is történelem leszek, ha ez így halad, emlék, vagy csak egy szakadt, könyörgő, behódoló, behízelgő árva. A testvérem! Nem könyöröghetek az életemért éppen neki! Micsoda paradox, micsoda groteszk, kifordult világ ez, milyen élet! Rámeredve pislogni se merek, a félelem erőt ad, hogy ne essek össze, a pálcára szakítom a tekintetem erővel, visszanyelem a rémületet a torkomból, édes nyál, ragacsos, csúszós. Ismerjük egymást,  ő maga mondta, nem kell félnem tőle, túléltem már párszor, még akár ezerszer is túlélném, itt vagyok, létezem, megválogathatnám a szavaim, de nem tettem, döntést hoztam és rosszul tettem, az életben előbb-utóbb minden visszafordul magába, a kígyó is a saját farkába harap...
...minden bátorítás ellenére félhangos hörrenéssel kapok a csuklóira, ahogy a torkomra mar, védtelen erek, ugráló porcok, kifeszülő inak mind eltűnnek az ujjai alatt, ahogy hisztérikusan hátrarántom a fejem, mintha még lenne hova, a fal keményen és akaratosan koppantja vissza a koponyám.*
-Ne csináld!-*jajdulom, olyasmi el se hagyná a számat, hogy azért ne, mert FÁJ, mert ROSSZ!, hangsúlyozottan, hiszen tisztában van vele, pontosan tudja, pontosan látja, pontosan érzi, ahol a levegőt kapkodva vonaglik a torkom a kezében, eltapogatok a karján, fekete köpenyén a mellkasáig, megpróbálom letaszítani magamról. Biztos beteg! Nemrég még fogoly volt, nem lehet jó erőben. Reszkető pánik hullámzik a tudatomban, meg fog ölni, meg akar ölni. Ellököm, erőtlenül, lecsúszik a karom, még erre se vagyok képes*-...kérlek...-*szánandó nyöszörgésnek hat a hangom. Nem emelhetek kezet rá. Becsukom a szemem, ne is lássam tébolyult tekintetét, csatát vesztek az életösztönnel szemben, nem tiltakozom ellene, a szánalmas vergődést meghagyom egy másik alkalomra, amit talán meg se érek.* -...ha megölsz teljesen egyedül maradsz...-*reszelem kábán.*

*A fém fájdalma hideg, a bőré nedves és forró. Van, amelyik éget, van, ami csíp, van, ami harap, rozsda fényű, éhes csíkokat szab az ember bőrére és lelkére, csipkésen fogazott, kirojtozott sebeket és széleket. Kínba kötve egy éjszaka ugyanannyi, mint egy perc, tanulságos, lassú időrészlet, ami alig akar továbbállni, de ahogy vége, máris könnyű és jó róla megfeledkezni, mintha nem is lett volna. Csak egy óva intelem, egy bizonytalankodó feszültség marad, amit vagy betartok, vagy nem, és, ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem tartok be. Kimaradt az ismétlés, ha az élettől egy-két évig nem kapok csapást elfelejtem a leckét, ebben Braydennek teljesen és maradéktalanul igaza van. Hajlamos vagyok elfelejteni hol a helyem, honnan jöttem, mi vagyok és egy ideának élni, egy botor elképzelésnek, egy féligazságnak. Lemerülve a többiek közé, elbújva, elrejtve, kihasználva a nyüzsgésük keltette zajt, csendesen az árnyékukba lopódzva élni csak, ennyi a célom, ennyi az életem. Élni, bűbájos, varázslatos cél, élni, és nem alkotni, művelni, tenni valamit, célt keresni, megfelelni, kiszolgálni és megérteni a megérthetetlent. Merengő művelet, ami elviselhetővé teszi a sérelmet, süketté tesz a saját zihálásomra, a köhécselésre, amivel félrefordulva levegőt kortyolok levegőért nyafogó tüdőmbe, összenyalom, mint a macska a mancsát, ha szögbe lépett a szám, ahova a vér pezsegve áramlik, feldagadt, felszakad, iszonyodó sebnek azonban csak felülről tűnik, testileg csak ég, nem elviselhetetlen, csak kellemetlen. Megalázó, mint a nyakamban a rándulás, a torkomon a kéklő foltok, a fekete, sötét, széles hát, ami csak úgy hátat fordít, mintha egy neveletlen gyerek lennék a sarokban. A méltatlankodás hamar felemészti a fenyítés célját és értelmét hordozó óvatosságot, arra buzdít, hogy lökjem el magam, rohanjak utána egy hosszú lépéssel, fordítsam magam felé és ordítsam az arcába a magam igazságát, ami nem is igazság, legalábbis nem az enyém. Hallgatom. A falnál állva, aztán attól eltántorodva mégis megközelítem, de csak annyira, hogy mögötte rogyok az ágy szélére, nem dőlök el, csak a könyökömmel a térdemre támaszkodva bámulom a könyökét az asztalról, lassan bólintok, úgyse látja, súly a hangja, súly a gondolata, súly minden szava, ami jobban lenyom, és jobban fojtogat, mint az imént a keze.*
-Velem nem hitettek el semmit-*mindössze ez a gyenge, félmondatnyi erejű tiltakozás jön a nyelvemre, mielőtt eltakarnám a tenyereimmel az arcom, a fülem is befognám, hogy mentesüljek.* -Igen. Félek kimondani előtted. Tudod miért? Tudod hát. Nem vagy ugyanaz. A bátyám nem adja el magát szolgaságba holmi féktelen élvezetért, mások elveinek a nevében vagdalkozni, kínozni, ölni nem illene a saját elképzeléseibe. Nem hunyászkodna meg semmilyen nagyúrnak-*ennek ellenére nem fogom kitagadni, nem fogom folytatni a gondolatot se, nem, elszakad, ezer darabka gyöngyként gördül szét a bőröm alatt, elfolyik, elsimul a tudatomban, új hangoknak adja át a helyét, mintha megosztott lennék belülről, kitöltenének a vélemények és ellenvélemények, állítások és cáfolatok, zengzetek és szózatok, nyűgös erőszakkal túrok a hajamba, a bőrömön a kis szurkálást fel se véve húzom, mintha alapvetően élvezetemet lelném bármilyen, nem mások, hanem magam által gerjesztett fájdalmacskában.*

-Minket jobb, ha kordában tartanak. Nem kell, hogy egyéniségem és véleményem legyen. Veszélyes lennék, mert eltorzult a felfogásom és a látásmódom-*hála elsősorban neked, drága testvérem, a hátára emelem a pillantásom*-Alapigazságot, tények...-*addig jutok, hogy elismételjem, amit mondott, csak a dogma szó hiányzik a felsorolásból, mert aztán elszorul a torkom, és nem a lilult duzzanat az oka, ami finoman és aljasul nehezíti a nyelésem és még tapintatosan arra emlékeztet, hogy milyen kemény fogása is van a véremnek. Nem merem folytatni, elhal a nyelvemen a szó, bénít a tudat, a félelem. Igen, ismerős érzésként tapogat körbe a sötétje. Szemrehányás árad fekete alakjából, ahogy ott könyököl az asztalon, az én személyre szabott félelmem. Felnőttem már. Meg kell védenem magam. Mivel felnevelt, ezért erre képtelen vagyok. Paradox, de jól felismerhető, meghasonlító tudat.*
-...nem én vagyok, nem hiszem el... de tudom, hogy ez a normális. Ez az elfogadható. Ez a világrend, ami vissza fog állni-*suttogássá fajul a hangom, megköszörülöm a torkom a hangsúlytalan pont után. Megfelelhetnék még a többi kérdésére is, ha levegőhöz jutnék a saját magam szabta gátak között, de inkább továbblépek. Jobb félretolni a dolgot, jobb nem feszegetni a kényes témát, jobb nem az arcába vágni, hogy őrült, veszélyes, megszállott, mivel azzal magamat is minősítem.*
-Igen, próbálta. De amit ott láttam és hallottam nem erősített meg abban, hogy az a változás a jó változás, sőt. Inkább eltávolított-*némi undort hallok a hangomban, szerény lenézést, amit akár elismerésnek is vehetne. Engem akárki nem tud megfélemlíteni, sajnos, befolyásolni se, saját magamnak kell meghunyászkodnom a józan ész diktálta lépések szerint, ami annyira azért nem tesz jót az önbecsülésemnek, mintha csak visszavágnék, és menteném magam aztán a mágia adta eszközökkel, és tényleg jobb lennék. A tarkómra kulcsolom az ujjaim, lehunyom a szemem, rezignáltan felnézek aztán, ezzel csak időt adok magamnak, hogy mégis összegyűjtsek elég bátorságot. Annyit gyakoroltam a hallgatást, hogy már nem is tudok nyugodt állapotban véleményt formálni, ez csakis hisztérikus rohamban megy nekem, de most mintha bekábított volna a hatalma és a szavai. Nem, nem borzaszt, amit mond. Gyilkosság, vér, halál. Csonton vinnyogó penge, hasadó hús, csiszolatlan csuszamok a csicsogó testnedvekben, fémes-vasas vér, romlott hús édeskés bukéja, felszalagozott sötétség, izzó, tüzes zsarátnokfényű kegyetlenkedés összességében is Braydenhez tartoznak, nem tudnak már elborzasztót, újat mutatni. Sóhajtok, mégis folytatok, megvallom, bármi is következzen.*
-Professzor vagyok, mert tanítok. Azt, amit mondanak, mert ebben a rendszerben amit annyira védesz csak azt mondhatom, amit mások mondanak, az ő igazságaikat hangoztathatom. Tökmindegy kiét. Nem is érdekel. De nem kérheted rajtam számon, hogy nem fogalmazok saját vágyakat, ha egyszer te is olyan irányba húznál, ahol erre esélyem sincs, sőt. Nem megyek oda. Ettől nem leszek kevesebb. Ez az én álláspontom, ez lettem. Meg kell szoknod-*igazából nem kell, de keményen hangzik és elszántan. Határozottan és merészen. Lealkudhatatlannak és elhajlíthatatlannak, tölgykeménynek.*

*Fanatizmus az, amikor az ember felvállal bármit, a véleményét, álláspontját, képzelt helyét a világban. Megszállottság az, amikor a varázslónak határozott elképzelései vannak a dolgok működéséről, a saját helyéről és szerepéről a világban. Brayden megszállott. Tiszta sor. Én pedig szükségképpen csak fanatikus lehetek mellette. Hülyén meredek rá, a lehető legteljesebb értelmében, ahogy kikel magából, és újabb pusztító kört ró le a szobámban, beletiporva az amúgy is leamortizált textilneműkbe a földön, megtépve a szekrényt, keményfa, masszívnak látszott eddig, mögötte szűk sötétség, ami nem, nem nyeli el Braydent. Továbbmegy, értetlen csodálattal szemlélem, a szavai lassan szivárognak a tudatomba, ahogy ő is sűrűn tagolja őket, csak amíg őt a felindultság akadályozza a fogalmazásban, addig nekem csak értelmezési nehézségeim vannak, és az automatikus válaszok, a tiltakozó szavak olyan hirtelen tolulnak a nyelvemre, hogy egymásra halmozódva teljesen ellehetetlenítik a megszólalást. Összerezzenek, ahogy csattan a keze a köveken, mint a versenylovakra a pisztolydörrenés úgy hat ez a hang, csak engem nem késztet őrült rohanásra, inkább a gondolataim rugaszkodnak neki meggondolatlan sebesen.*
-Elég már! Mit művelsz?-*ahogy felrugaszkodom az ágyról a megvilágosodás is rám tör. Csak egy töredék pillanatig mérlegelem a hangulatot, az ízét a szavainak, a hangsúlyainak, aztán már ki is bököm*-Brayden, te félsz?-*és legfőképpen mitől. Én bármitől, ő viszont... Mi mástól vetkőzne ki ennyire magából, mi dúlná fel ilyképpen? Szép, naív hit, hogy a puszta látványom képes ilyen szélsőséges reakciók kiváltására, csak éppen nem különösebben meggyőző. Felé lépek, én egy ügyes mozdulattal megkerülöm a textiltetemeket, amikor is felém fordul, de olyan hirtelen, hogy a meglepetéstől csak hátrálni tudok, a menekülés pedig jobbára céltalan, főleg egy ilyen kis, zárt térben, ahol Brayden tetszés szerint változtatja a helyét és a helyzetét, mint egy fekete füst, egy pillanatnyi figyelemlankadás és már előttem van, izmok és idegek, csontok tömegévé materializálódik, folyton mozgásban, folyton erőben...
...fehérlő fájdalom, lerogyasztó kín, csend. A csend szubjektív. Csendnek érzem a fuldokló köhécselést, felhörgő lélegzeteket, a padlóra cseppenő vér koppanását, a maradék vérem dobolását a fülemben. Hogy is volt azzal a fanatizmussal? A tenyerem a kőpadlón éppen megtámasztom, megnyirkosodnak az ujjaim. Brayden lélegzése is csendes, békés, puha, ezt csak álmodom, csak álmodhatom. Fanatikusa vagyok az ő megszállottságának, fanatikusan ellenkezem, minek? Mi végre? Visszacsengenek a szavainak távoli visszhangjai, olyan szívesen támad nekem, ront rám, ijeszt meg, hogy automatikusan úgy veszem, erre nekem semmi szükségem nincs. Valóban nincs? Mi vagyok? Mivé lettem? Miért kell ezekre a kérdésekre így keresni a választ?*
-Nem tudom-*lehelem hátrafeszülő fejjel, megránduló szájjal, ahogy megemel a kényelmesen összecsuklott helyzetből, a szemem összehunyorítom, le is csukom szinte annyira, hogy torz, sötét folttá mosódik az alakja, sápadt oválissá az arca, égő lyukakká a szemei, a szája vérfolt, seb.* -Nem én teszem...-*rebegem engedékenyen, magam elé emelem a kezem, apró, rángó mozdulatokkal, csenevész, csökevényes védekezésképpen.* -...ők teszik... én csak nem tudok...-*tehetetlen mozdulattal engedem le a karom, összefonom a hasam előtt őket. *
-Eltűntél-*megszabadultam, felszabadultam, magamra maradtam. Kapkodni kezdek a szavakkal, mielőtt megint elborítja az agresszió, nem mintha megnyugodott volna, de a keserűsége tapintható, a kabátján keresztül párolog, a torkomra ül, elnehezíti a gondolataimat, megmérgezi az én józan eszemet.* -Tök egyedül maradtam... fogalmam sincs róla mi a helyes... de azért van némi elképzelésem... hogy mi az elfogadott...-*nagyot rándul a gyomrom, ahogy ezt mondom, nem szabad bőszítenem, nem szabad ellentmondanom... a szemébe nézek, arcára, a vonásait szemlélem felképelten, mint valami kamaszkölyök, megverten, mint valami tipikus áldozat, és értem. Hirtelen. Így nem lehet. Így soha nem is lehetett. Igaza van. Elfelejtettem a határaim. Nem tudok szembeszállni vele, amíg függök tőle.*
-Nem teszem. Többet nem. Engedj el.

*A tagadás bizonyítja a legjobban a tényt. Tehát igazam van. Eltölthetne a jóleső öröm a diadal végett, hiszen ebben az életben egyszer nekem is lehetett igazam, de inkább mellőzöm az effajta hívságokat. Az ágy oldalának dőlök, a térdem felhúzom, ahogy elhúzódik, tőlem, hátrarázom a szemembe lógó csapzott hajmaradékot, szinte érzem, ahogy a természetes szelekció braydeni formáját nem bíró hajszálaim leesnek a hátam mögött, és egyszerűen „kosz” lesz belőlük. Messze még az a pillanat, amikor tisztességesen meg tudok moccanni, kritikátlan örömmel szemlélem a visszakozást. A fenyegetettség árnyéka úgy fordul tovább rólam, mint az éjfélt kongató óra mutatója, fémes kattanása mindenféle megkönnyebbülés-varjakat zavar a levegőbe, megvadult gondolatok csaponganak körbe rojtosan. Tisztázni és rendezni kell őket. Majd. Még a testvért figyelem, Brayden, minden benyomás, tapasztalat növeli az életképességem. Akárhogy is, nem tegnap láttam utoljára, ennek jó-rossz mivoltán majd egy másik alkalommal talán elgondolkodok, most a tény az tény marad, változtunk. Ő is, bármily állhatatosan tagadja is, de a lényeg ugyanaz maradt. Veszélyes, instabil. Kegyetlen. Tébolygó. Alkotó. Gonosz. Nem gonosz. Nem rossz a szó kifejezett értelmében, bár ezzel még önmagammal se értek egyet, összeszorított fogakkal állom súlyos tekintetét, fekete fénnyel figyelnek a szemei.*
-Akkor nem-*gyenge, hazug mondat, visszavonni azt, amit egyszer már kérdeztem, állítottam. Hogyne félne. Különben mit keresne itt? Miért akarna magával vinni? Miért védeném meg? Összehúzott szemmel figyelem, ahogy eltávolodik a faltól, a gyengeség engem idéz, remegő mozdulatok, bénult, nehéz tagok, a zaklatottság vetett a torkára pányvát és az mozgatja a végtagjait, talán még a gondolatait is befolyásolja. Tudnom kellene. Ha csak becsukom a szemem, egy pillanatra is, amíg pihenek, látom magam előtt úgy, ahogy ismertem, de mégse értem egészen őt. Rá kell jönnöm, hogy mi, merre mozdítja, különben szomorú véget ér gyümölcsöző együttműködésünk, ez a pillanatnyi. Savanykás az íze a rádöbbenésnek, a tudatnak, hogy foglalkoznom kell vele. Nem csak én vagyok. Nem vagyok egyedül. Az én fajtámból ketten vagyunk, és egyik veszélyesebb, mint a másik. Mit nekem varázslóháború, a vér békeidőben is romlott vér marad.
Lassan veszek erőt magamon, talpra kényszerülök, legalább az ágyig, az ágy széléig megyek, lerogyok rá, kifújom magam egy hosszabb szusszanással, miután már ő is kétes kényelembe helyezte magát a széken, fürkészve rábámulok előregörnyedve a térdeimre, könyököm a csonton, az arcomra simítom az ujjaim, megkaparom a bőröm.*
-Bizonyítani? Mit? Mégis mivel?-*ismerős hévvel lobban a felháborodásom, köpni-nyelni nem bírok és ez közel sem a fizikai rongálás utóhatása. Kézháttal megtörlöm a számat, villogó éles pillantást vetek rá. Jólesne egy kávé. Vagy kettő.* -Én nem…-*adtam és adom el magam. Megállítom a mondatot, valami konszolidált folytatás helyett csak elhal a szó vége, csendesen belesimul a következő félmondat felvezető lélegzetébe, így lesznek folytonossá a széttagolt gondolatok.*
-Lehetetlenre ne kényszeríts-*óva intelem, bár inkább hangzik szelíd kérésnek, mint komoly kitételnek, mert mit tudnék tenni, ha mégis? Megmozdulok, felkelek. Jobb. Valamivel. Az arcom ég, az sokkal kellemetlenebb, kínzó, vádló szégyen, bosszúszomjas alázattól vörösödök, torokban kékülök… legalább menni fog a holnapi öltözékemhez. Hűség? Mi az? Mire jó? Nem ehető, nem fogható, már úgyis mindegy az én hűségemnek, elkopott, szitává használódott akkor, amikor szakítottam a családi hagyományokkal, kilyukadt, felszakadt, elkoszlott, meghasonlott önmagával és bedobta a törölközőt, lemondott rólam. Hűség. Bitang fontos. A bizalom alapja. Megfélemlítő gondolat, hogy Brayden bízni akarna bennem.*
-Mutasd a kezed-*szedem össze magam az ágy széléről és helyezkedem át az asztalhoz, szembe vele, kicsit mellé. Ilyen világi hívásokkal, mint roncsolt csontok, sérült szervecskék és roppant porcok talán el tudom terelni a figyelmét arról, hogy visszalendüljön a filozófiába, ahol óhatatlanul is súrlódni fogunk. Lehajtott fejjel nem pillantok rá inkább.*

-Rettegek-*öntudatlan pontosítok olyképpen, mintha magammal vitatkoznék egy üres éjjeli órán. Miért nem tudok aludni, mikor a kastély némává álmodja magát. Shannon félsz? Rettegek, remeg a kezem, ver a víz, égnek a lámpások, világosság, fény, tűz. Tűz, ami elemészt, felfal az megvéd attól, hogy valami másé legyek.* -Tőled, és bármilyen árnyéktól. Igazából akármitől, ami rossz időpillanatban fenyegetést gyakorol. Van mitől félnem. Te tudod a legjobban-*állom a pillantását, lélekben keményen, testbe gyengén. Még mindig nem érzem úgy, hogy meg tudnék állni vele szemben, kihúzott derékkal, egyenes háttal úgy, hogy nem nevetne ki, nem röhögne fel ő és az egész világ, hogy mennyire szánalmasan festek, mennyire gyenge is a próbálkozás, ennek ellenére nem adhatom alább. Olvad obszidiántekintetében ragadok, nem engedem, ne a félelmet, a meghunyászkodást lássa a mimikámon, a testbeszéden, hanem a harcot vele, az érzéssel, a küzdelmet. Nem engedem, ugyanakkor nem is próbálok belelátni. Nem kutatom a titkait, nem akarom kifürkészni, pálca nélkül képes se lennék rá, nekem magamtól kell rájönnöm arra, hogy mit akar, megfejtenem, értenem.
Meg kell őt értenem. Értenem kell ő. Nem ugyanaz a kettő és mégis szétvághatatlan a lényege. Egy lényeg, két forma.
A kezére vándorol a pillantásom, kihúzom magam, megfeszül a gyomromban a fájdalom, aztán eljegesíti a hideg borzadás, az asztalnak feszítem az ujjaim, és még egy gyámoltalan, gyenge pillanatig el is hiszem, hogy az egész egy.. vicc volt. Egy álom. Valamit nagyon félrehallottam, félreláttam, csak egy rossz álom, közel az ébredés, holott... én is rejtegetem magam, csak fáradt pillanataimban maradhat fedetlenül a bőröm és a saját billogom, mégis elhiszem, hogy ő meghagyta volna magán, láthatóan, hiszen nincs mitől tartania, hogy nincs ott semmi. Tiszta a karja, ép a lelke, mármint amennyire ép lehet az ő lelke, nem nyomott rá senki jelet. Nem lett belőle szolga, nem lett belőle végrehajtó. Nem lett belőle egy másik őrült ötlettartója, egy kehely, amit kiürít valaki, aztán félredob, annak amorf értékében egy pillanatig sem gyönyörködve, csakis a belső értékeket szomjazva. Szinte megemel a megkönnyebbülés, a vak hit, ez nem naivság. Ez a remény. Az akarat. A hit, hogy egyszer valami a kedvem szerint alakult volna, amit aztán az előrajzolódó kígyó fekete kacsaringója csavar körbe, és roppant össze, mint egy tojáshéjat. Felkarcolják a torkomat a széthulló szilánkok, megérdesíti a hangomat, megnedvesítik sós-fémes ízzel.*
-Ó bazd meg-*az arcom elé rántom a kezem, nem akarok odanézni, nem akarom látni, de már mindegy.  Fel  akarom ragadni a pálcám, amit korábban kézbe vett és használt, anélkül, hogy ez, mint általában a varázslóknál gyengébben vagy rosszabbul ment volna neki, felvenni és ugyanolyan természetesen átkozni meg, ahogyan ő él a rajtam gyakorolt hatalmával, amilyen könnyedén megtehet bármit. Könnyedén, hatékonyan.*
-Dehogynem, ne mondd, hogy nem!-*lecsapom a kezem az asztalra, szétvet a düh, a harag. A fájdalom. A szék megnyekken alattam, ahogy hátrarúgom, a fal keményen visszarúg, a kemény kő hidege a hátamon csattan, ahogy felszökkenek, mintha korábban nem is nyűgözött volna a fájdalom. Félrerúgom a széket, koppanjon, törjön a fa, az asztalra támaszkodok szemben vele. Remegnek a karjaim, lever a víz. El fogok ájulni, sugallja az agyamba toluló vértöbblet, és nem érdekel. NEM ÉRDEKEL! Az arcába ordítom szinte, aztán mást szól a szám, az legalább értelmet fog és ragad, gondolatot vezet.* -Amivel te tartozol, azzal tartozom én is. Eladtad magad, és ezzel eladtál engem is. Csak a test más, a vér ugyanaz.
*Egy vér, két test. Két tudat, egy irány. Két akarat, de egy hatalom.
Ő választja a sorsot, és az enyém is, a szemébe meredve most a választ keresem. Miért?! Miért ő a több és én a kevesebb, miért ő az árnyék, és én csak a bágyadt gyertyaláng, miért ő adja a választ én pedig csak a kérdéseket az életnek, ő miért tudja azt magabiztosan, amit én még csak nem is értek?! És ő... ő miért adhatja el magát, ha én nem?*
-Ennyire nem fontos a szabadság. Én se emelnék rád pálcát azért, hogy megszabaduljak-*most már nem. De soha nem volt végzetes semmi, amit tettem ellene, pedig csak úgy szabadulnék, csak úgy menekülnék.* -Saját magam ellen megyek, amikor nem öllek meg egy gyenge pillanatban, amikor pálca van nálam-*mar a keserűség, végigég a torkomon, savas düh, fojtó harag, kínzó féltékenység, hogy valaki ezt tehette, vele, aki olyan, mint én, akár én is lehetnék. Én is vagyok.* -Elvesztünk. Innen már nincs visszaút-*betakar a keserűség, megomlaszt a bizonyosság, sehova nem vezet út, csak a sötétbe, a mélybe, legalábbis neki más sehova, én pedig vele hanyatlok, mert egy Minticz életében nincs olyan, hogy tündöklés, akármilyen fényt és csodát lát ő, itt nincs csoda. Nem vagyunk tökéletesek. Nem vagyunk mások. Nem vagyunk... semmik. Lehunyom a szemem.* -Mit akarsz mit tegyek? A józan ész és a saját érdekem is ellentmond egymásnak, most pedig a túlélési esélyeim is elmúltak-*nem nézek fel, csinál amit akar, hideg elutasítás a torkomban. NEM ÉRDEKEL! Megkínoz, elmúlik, megöl? Manapság még az is. A fájdalom se rosszabb, mint ez a megrontó elkeseredés, szinte sóvárgok utána, akkor elmúlna minden gondom, amíg levegőért küzdök a saját szervezetem ellen, befogadható, érthető harc, tiszta szabályok, esélyt adó reménytelenség, ami megsokszorozza az erőt.
Méltatlan a feladás.
Rápillantok, töröttnek érzem a pillanatot. Csorbának, nem egésznek. Amikor benne kihal a tűz nem hagyhatnám én el magam.* -Mire vállalkoztál? Mit szolgálsz ezért-*az állammal a karja felé bökök undorral*-...cserébe?


 

Egyszer, nagyon régen ijedten menekült a kúria folyosóin. Nem lehetett több hét évesnél. Apja részeg volt. Részeg, és dühös. Idegesen nézegetett hátra, miközben apró lábait minél gyorsabb haladásra késztette. A támolygó férfi közben érthetetlen szitkokat kiabált románul és angolul vegyesen. Ébenfekete hajába belekapó menetszél a kis Shannon sírását hozta, akit anyja próbált nyugtatni. A hideg kőburkolat, a falon a csempe, az élettelen, kemény lépcsőkorlát teljesen összemosódott, mintha egy furcsa örvénybe került volna. Néha biztos volt benne, hogy már nincs alatta semmi, és el fog esni, nekimegy valaminek, de nem jött semmi csak a csodálkozás... Nem hallotta az egyre közeledő lépteket, a hangosodó üvöltést, nem látta a vastag, szőrös kezeket, amik fokozatosan kúsznak be perifériájába, mint valami otromba métely. És már elhitte, hogy mivel még mindig fut megmenekülhet, mikor izzadt tenyerek adtak neki hatalmas lendületet, hogy egy nagy könyvespolcon koppanjon. Arccal szállt neki a fának, orra eltört, vérzett és egész teste iszonyatosan fájt. Kábultan terült el a földön, de a félelem nem engedte, hogy mozdulatlan maradjon. Idegesen fordult hasra, hogy őrjöngő szülője akciójára fel legyen készülve. De az csak állt, és röhögött. Ordított valamit, aminek értelme elvesztek a kavargó szobában. Nem voltak helyén a bútorok, a fal, a plafon, a tető, az ablakok, az ajtók, a folyosók, a padló. SEMMI! Az öreg mozgása lassú volt, lassabb, mint amilyennek kéne. Talán az alkohol... Paff Gerincébe fájóan vágott bele egy könyv. Majd még egy... még egy... még egy... Értetlenül fordult hátra, hogy lássa mi is történik. Az orrából ömlő vér belefolyt szájába, ahogy fölnézett, majdnem megfullasztva magát. Köhögve, égő torokkal, szenvedéstől könnyes szemekkel ugyan, de még látta, ahogy az öreg fatákolmány rázuhan hat éves testére.
Akárcsak most. Nemrég összefolyt a tér, lenyelte saját magát az idő. Még így, a harmadik évtizedében is elhitte egy pillanatra a megváltás hazugságát. Felrémlett benne, valami furcsa harmónia, felrémlett benne egy saját világ, ahol nem ketten, hanem ezren tudják, hogy az evolúció még zajlik, és, hogy a teremtés pusztítással kezdődik, majd azzal is ér véget. Furcsa, tőle szokatlan vízió volt, de szokásos maradt a vége: kettétörte, darabokra szakította az elérkezett jelen, az elképzelt jövő vagy éppen a fájdalmas múlt. Könyvespolcként peregtek rá a szavak, mondatok, maga a jelentés, a tartalom. Összezúzták apró, gyermeki testét. Annyi év elteltével, ismét saját vére fogja megfullasztani.
Pattanásig feszült üveglap volt teste. Látásképtelen tekintete élettelenül meredt előre. Akárki megmondta volna, hogy egy finom kis érintés, lágy simogatás és az üveglap darabokra törik. Apró szilánkok töltik majd fel a szobát, esnek a ruhahalmok közé, ragadnak a szövetek bojtjai közé, hogy aztán valakibe beleállva még utoljára fájdalmat, szenvedést okozzanak. Nem sokat, hisz egy apró varázs, rövid bosszankodás, és az emlék is elveszik valami felfoghatatlanul nagy fertőben, ahol maga az üveglap is ott ül majd, együtt a hat éves kisfiúval, a felnőtt férfivel, és saját szilánkjaival is.  
Shannon dühöng. Mintha előbbi produkciójának erőtlenebb, de ezerszer őszintébb feldolgozását látná. Az izzadságtól csapzott hajszálak egymásba kapaszkodva lengenek a vehemens indulatoktól. A szék repül, a fa törik. Éles reccsenéssel találkozik a fallal. A bennragadt erő felszakítja a lábat, hogy kiszökjön a légbe, és még jobban nehezítse kettejük vállát. Egy jó tanár, oktató, mester már rég cselekedett volna. Egy jó tanár, már rég tudta volna mit kell tenni. Az idősebb Minticz e helyett némán ült, és próbálta befogadni, feldolgozni az eseményeket. Fogalma sem volt mit kellene éreznie. Haragot? Megvetést, netán szánalmat? Cserbenhagyottságot, hogy öccse sem támogatja? Örömöt, hogy először látja, hallja az elképzelt tökéletesség manifesztációját? A gondolatok, mint dagadt fecskék a gyenge villanydrótot, folyamatosan szorították földre a férfit. Fogyott a levegő, ment össze a tér. Döntenie kell, reagálnia. Példát statuálni. Vagy valami egészen mást, újat tennie, amihez régebben sosem folyamodott volna. Talán meggyengítette a börtön, talán kiszélesítette a spektrumát. Képtelen volt eldönteni, és az ötven százalék eltalálására csak annyi esélyt látott, amennyit hat évesen.

Fáradtan emelkedett fel a dühös performansz közben. Rutinmozdulatként igazította meg kabátját. Nem, mintha szüksége lett volna rá, csak hogy legyen mire fogni a reakció halogatását. Egy mély lélegzet az egész előtt... Kettő... Három... Nem játszhatja a végsőkig. Valamit tennie kell. És akármit tesz, vagy egyet lép előre, vagy kilométereket ugor hátra. A legborzasztóbb az egészben, hogy ezt csak akkor fogja átlátni, mikor már lehetetlen lesz változtatni az egészen.
- Mennyi volt a leghosszabb idő, amit dementorok között töltöttél? - hangja meglepően természetes. Nincs benne vád vagy harag. Kiürítette a saját magával való harc. - Borzalmasabb, mint amiket az elfogásom előtt éltél át. És mindvégig kering benned egy gondolat. Mert minden más eltűnik a sötétben, mindenkinek egyetlen egy gondolata marad, amibe kapaszkodik. Öngyilkosság általában, de nem mindig. A többségnek ez túl gyenge, törékeny, jelentéktelen... De nekem... Nekem erősebb volt, mint a mágia ami ebben az épületben él. - Nem lángol fel benne a kiválasztott-tudat, az hatalmas öröm amit akkor érez, amikor erről beszél. Pedig mentőöve nyilvánvaló volt: Shannon. Tudta, hogy valakinek meg kell védenie, tudta, hogy valakinek vezetnie kell, megmutatni, feltárni saját magát előtte. És ez csak ő lehet. Ennek neki kell lennie. Nem istenek mentették meg, hanem saját maga. Más nem is nagyon tudta volna, mivel istenek nem léteznek. Legalábbis még nem. - Ha megöltél volna... akkor azzal együtt saját magadra mondtad volna ki az Avada Kedavrát - az asztalon fekvő tiszafavessző, mintha rángott volna egy aprót a szóra. Talán csak képzelgés. - Nem azért maradtál életben, mert aranyvérű vagy. A Weasleyk sincsenek megtűrve pusztán e miatt... Én jártam közben a gyűléseken. Én mertem szót emelni érted maga Voldemort előtt, hogy ne öljenek meg, és rakjanak egy halálfalót a helyedbe... El se tudod képzelni milyen lehet megszólalni előtte... Milyen lehet az, akitől jobban rettegek, mint ahogy te tőlem... - hangja halkult, és komorult a mondat végére. Képtelen volt egyenesen tartani a fejét, és rézsútosan oldalra nézett. Bámulva az asztalt, a falat, de semmit sem látva. A számadásnak, a döntéshozatalnak azonban még nincsen vége. Tulajdonképpen el sem kezdődött igazán. Ez csak valami lagymatag felvezetés, időhúzás. Egy ponyvaregény szánalmas hangulatfokozója. - Nekem nincs visszautam. Valóban. Amíg él a rendszer, mindketten élni fogunk. De amint megbukik, márpedig meg fog. Önmagát emészti majd fel a félelem, a rettegés. Amint megbukik, én leszek a híd, amin átmész az új világba... És ott isten leszel... - mintha nem is saját önfeláldozását, hanem egy unalmas színjáték cselekményét mesélte volna el. Kivesztek beszédéből a tónusok, és tényszerű közléssé vált, a legfájdalmasabb felkiáltás is. Nem a közöny, hanem az okok elfogadása, megértése szólt belőle.
- Én készítem a tökéletes testet... - Még akart valamit mondani az előző gondolatmenethez. Le akarta zárni, befejezni a kört, hogy ne tudjon belőle kiszökni a szándékolt jelentés, és bemenni se legyen képes mindenféle hamis prófécia. De képtelen volt rá, immár sokadjára képtelen saját gondolatmenete utolsó láncszemeit összefűzni. Talán az már nem is az ő feladata... Talán túl gyenge hozzá...

*Beszélni és lélegezni nehéz, amikor a szavak és gondolatok, vádak, acsargás, dühös kitörések egymást szorítják ki a torkomból. Egymás elől, és persze előlem veszik el a lélegzetet, ahogy mindegyik kapva kap ezen a nagyszerű alkalmon, ezen az egyen, amikor én szólalok, amikor én támadok, amikor én képviselem a nagyobb erőt, a hazai terep varázsa helyett a pillanat szülte bátorság, elvégre nincs olyan terep, ahol én otthon vagyok, és ő nem, nincs olyan hely egyáltalán, ahol én otthon lennék... Elakadt szavakkal küszködök, amíg sötétségbe és hallgatásba burkolódzik, a tekintete üres, mi más is lehetne, számomra üres, olvashatatlan, rejtjelekkel telerótt, nem tudom megfejteni, mielőtt összeállnak a formák, egybekulcsolódnak a szárak és kirobban az átok, a düh, a harag, ami felfalja az én szánalmas kitörésemet, elemészti, megcsócsálja, eljátszik vele, mielőtt az egyet is nyikkanhatna. Törpének érzem magam, kicsinek és védtelennek, mégis mit érnek ezek az érzések azzal szemben, amit ő kivált belőlem, tompa keserűséget, vércsepp piros dühöt, acsargó, fekete haragot, jégfehér elszántságot. Csak azért is ki kell tartanom az álláspontom mellett, minél inkább megtorolja, annál inkább...
Mégis amikor feláll, lehajtom a fejem, úgyse leszek nála magasabb, a szemem résnyire összehúzom, feszültség vibrál a bőröm alatt, talán gyarló félelem is, húzódzkodás a fájdalomtól, tartás, bizonytalanság, állat ösztönök. Ezt teszi a testvéri viszony, nem leszek képes megvédeni magam. Üres fecsegéssel semmiképpen sem. Nem kell neki ellentmondanom, érteni fog, értenie kell. Nem ért. Persze. Mindenki a maga fájdalmát dédelgeti, dajkálja mindaddig, amíg az felcseperedik, fogai, karmai nőnek, akkor már nem szorul a dédelgetésre, magától is képes lesz megkapaszkodni húsba, csontba, idegekbe, józanságba, amit csak elér.*
-Nem múlatom az időt dementorokkal-*halkan válaszolok, miközben veszem a bátorságot, hogy felnézzek rá, de nem ülök le, nincs hova, készségesen kirúgtam magam alól a széket és már csak idő kérdése, hogy megránduljon a nyakam köré hurkolt kötél. Idő, ami késlekedik, pillanat, ami a pulzusszámot emeli, riadt kalitkába szorult életcsomó vergődését fokozza, fuldoklok önállóan, nem is kell szorítani. Megnyirkosít a félsz, csendes, nyugodt, mintha nem akarná megtorolni a méltatlan szavaim, békés, mint a hiúz, aminek meghúzták a bajszát, de lusta felkelni, hogy elpusztítsa a bosszantóját, de előbb-utóbb ez óhatatlanul be fog következni, ahogy mindig is, csak... csak megvárja, amíg a bánik megédesít, porhanyóssá tesz, a vérem felforrósodik, olyan hévvel kering, rohan végig az ereimen, hogy az már belülről fáj, cseppeket présel ki a számra csapott sebből, sós mementók.* -Nem tudod összehasonlítani!-*csattanok fel szűkölő hangon, felháborodás fűszerétől felmart torokkal.* -A dementor nem a testvéred! A dementor nem hiteget! A dementor elöli a gondolataidat, te nem tetted ugyanezt! A dementor mellett nincsenek vágyaid, nincsen örömöd, nem veszthetsz semmit! Fogalmam sincs milyen az-*elfullad a vége, elcsendesedik, mintha soha nem is lett volna az a kitörés, az a zajos tetőpont, az az ordenáré szólam. Idegenül égő tekintettel tartom fogva az övét, keresem, ragaszkodom hozzá, nézzen rám, ha hozzám beszél, ha engem vádol, cáfol, aláz, vadít, hogy legyen mit megtorolnia*-de nem hibáztathatsz engem, hogy ott voltál, és nem kisebbítheted a magad érdemeit az én személyre szabott elkárhozott életemben. Nincs mentséged. Nincs ...

*A szava, az átok. Szinte látom a zöld fényt, magam elé vizionalizálom a pusztulás képét, az érthetetlen elmúlást, azt az egyet mind közül, amelyik érthetetlen, felfoghatatlan, a sajátomat. Megrándulok, mint egy kezdő rohammal, eltántorodom az asztaltól, neki a falnak, hogy a keze nem fog pálcát nehezen jut el a tudatomig, nem kapaszkodik meg benne gyökeresen, csak az átok hangjai csendülnek csendesen, mégis erővel, ahogy varázslat volt a szavaiban, éreztem, pusztítás, rám is irányulhatott volna, rám is irányult talán, és vak szerencse, hogy nem volt pálca a kezében. A fogaim a sebbe marnak a számon, sós-fémes íz, gyomorkavaró lepedék a nyelvemen, élet a torkomban, élek még. Alig. Letörlöm a szám, lecsúszok a fal mellett, az utolsó kis izom is remeg a csontjaimra tapadva, ó ez nem egy rosszullét. Ez maga az életöröm. Mozog, amíg még megteheti. Lüktet a szív, oxigént sajtol ki a levegőből a tüdő, a hátamon a jeges veríték összecsókolózik a kövek hidegével, a tarkóm nekihajtom, sisteregnek a gondolatok, lágyan lengenek a dühödt lobbanások, puhán hajladozó tűznyelvekkel cirógat, miért? Élek. Boldogság. Fogalma sincs róla mennyire... mit tesz. Nem tudja mit tesz. Beszél hozzám, a szavait hallom, ó hogyne, nem mulasztanék el egyetlen fél pislantást se tőle és értem is, talán. Nem. Egyáltalán nem értem. Nem érthetem. Nem hihetem, nem mondhatja ezt, és már az utolsó szavai is a csöndbe fulladt, amikor én még emésztem amit mond, de nem kopik, nem esik szét darabjaiba, nem lesz  tört, egész az állítása, kikezdhetetlen, igazság. Miért tette az én felelősségemmé ezt a tudást? Nem akarom tudni. Nem akarom... nem... mert korlátolva lehet élni, halálra ítélve nem. Úgy élhetek, ha közben félek tőle és várom, hogy mikor sújt rám, de úgy nem, hogy azt várom, mikor sújtják... nem értem. Vérmaszatot kenek szét a kezemen és az arcomon, csodás látvány lehetnék egy éhes sárkány, mantikor, vámpír, vérfarkas számára, de ez a maszkírozás nem ad lehetőséget a professzori tisztségre, bár ahogy marja a bőröm ez az igazságok esszenciapárájától nyirkos levegő, könnyen lehet, hogy az a maszk és ez a természetes, vérbe forgatott fajzatok vagyunk egy jó nevű iskolában, halálfaló és tanárok között, fülek, kezek, szemek között, diákok, házimanók, felnőttek lélegzésétől neszező kőfalak között, mágiába burkoltan, amik összetartják az egészet.*
-Elég-*már rég nem szólt, sorakoztak az egymás után cseppentett pillanatok, mint porszemek egy makulátlan felületű asztalon, mint a fa erezetei ugyanott, megtörhetetlen rendben. Tökéletes pillanat volt, csend, kimerevedett perc, többet nem lesz ilyen. Bizonyára nem. Nem lesz, mert nem simulok a falak közé, idegen hangokat használok az angoltól, olyan rozsdásan és nehézkesen, mintha elfelejtettem volna, pedig az anyanyelvét nem felejti az ember, még akkor se, hogyha évekig nem használta, ha egyszer volt idő, amikor... volt. Elmúlt. De újra olyan idő van, amikor ketten vagyunk, szemlátomást, körülvéve, és alighanem ketten egész Skóciában, akik értjük a saját nyelvünket, még akkor is, hogyha egymást nem. Milyen kétes öröm, hogyha vele, Braydennel be is csempésztek volna egy idegen akaratot, egy idegen tudatot ide hozzám, az akkor se fog tudni felülemelkedni a nyelvi akadályokon, legyen bármilyen furmányos, találékony és hatalmas is, bár rendületlenül bízhatnék a védővarázslataimban, az igazság mindig kiábrándító, így nem teszem. Szavakat keresgélek ehelyett, leporolom őket, savanyú, kellemetlen, gyűlölt ízükkel mérgezem magam, önként és dalolva, mire nem képes az ember, ha egyszer rászánja magát.* -Ezt én így, ebben a formában nem tudom értékelni, felfogni, elfogadni-*nyílt kijelentés, amennyire csak lehet, a földön ülve bámulok fel rá, nem bánt.* -Nézz rám, ha azt akarod, hogy elhiggyem, mert amit állítasz képtelenség-*nem védhet. Képtelenség. LEHETETLEN. Rombol. Nem építhet rajtam, egyszerűen... nem.* -Miért tetted volna, mi célt szolgált volna, mire lett volna jó neked? Miért...-*falat, várat, bástyát, kastélyt, tornyot, hidat emelhetnék a miértekből, a saját értetlenségemből, amit aztán elégetek és az engedelmesen elhamvad, ha már néz, hideg tekintetét én nem állhatom sokáig, mégis muszáj, bár lehunyom a szemem, érzem, ha éget, tudom, ha rám figyel, manuálisan, nem csak a tudatával. Az ujjbegyemmel a számat cirógatom, a sebet, hamar meggyógyulna, akárcsak a torkomon a fojtó lüktetés, mégis a gyógyulás olyan csalóka jelenség. Rányitom a szemem, a világra, az igazságra, nem lehet elbújni.*
-Nem hagynám-*botladozik a nyelvem a szavakkal, mintha attól félne, hogy bár az én szám szól, a hátam mögül jönne a hang, múltidéző emlékek közül előlépne az árnya a félelmeimnek, bár Braydenhez képest még a Sötét Nagyúr is homályos előttem, egyedi jellemhiba.* -Ha elvinnél innen hátráltatnálak a munkádban. Ezt nem néznék el neked. Ha te közben jártál értem úgy tudom a legjobban meghálálni, ha nem vagyok a közeledben, nem rontom a híred-*hála. Milyen értelmetlen szó. Nem szorulna soha a hálámra. Ha úgy érzi adnom kell valamit el fogja venni, aligha tehetek ellene valamit. Mereven szemlélem, idegenül, sötétsége komor alakzatként magasodik, árnyéka és kiterjedése van, de megfoghatatlan, mert nem értem. Lenyelem a vérem. Kelj fel Shannon, nem ülhetsz örökké az árnyékba húzódva, nem ijedhetek a fal mellé. Mégsem moccanok, valahol elpárolgott a bátorságom.*
-Nem leszek-*nincs sorrend, nincs logika a válaszaimban. Nincs összetartó erő, nincs felépítménye a gondolataimnak. Összedőltem, mint egy kártyavár, a csekély értékű lapok elfedték a lényeget, néhány forma szembe villog, néhány, mint a menekülő sereg a hátát mutatja, a meghajlott, régebbi lapok betört sarokkal előmásztak a talapzatból, ahol elrejtőztek eddig és sérüléseiket villogtatják, óhatatlanul vonzva a további baleseteket.*

-...és nem megyek sehova, hagyd abba!-*ne csináld, nem akarom hallani, nem akarom mártírnak látni, nem akarom, hogy... lehunyom a szemem, mélyebb levegőt veszek, megpattanó rózsálló hörgők hörrennek bent, aztán elengedem az elhasznált, méregtől, feszültségtől elértéktelenedett levegőkortyot, mégsem lesz jobb, becsuklik a légzés, megbicsaklik ez az alapvető életfunkcióm is, sós párává olvad a keserűség, utat, forrást keres magának, csípi, marja, égeti a tekintetem, NE nézzen rám, ellentmondok önmagamnak, vörössé pattannak az erek a tekintetemben, érzem őket, ahogy a zöld gyűrű körül vörösbe borul a fehérség, a tisztaság, Shannon, gyerek vagy. Éretlen, ostoba. Bárki más veszteségére közönyös, de betegesen ragaszkodó valamihez, ami a saját szenvedésem, kínom, korlátom, láncom, menedékem is, kicsinyes, csökönyös birtokvágy, és már a veszteség puszta említésére is jövőtlen, csenevész, önnön elnyelt könnyeibe fulladó féreg lesz belőlem.*
-Nincs eldöntve a jövő. A tied sem. Nem csak tőled függ. Egy varázsló se pusztult még bele abba, mert úgy döntött feladja. Te se fogsz. Nem vitatkozom veled-*felesleges bármit is mondania, kinyitom a szemem, de nem nézek rá, ingerült mozdulattal letörlöm az arcom, felkelek, az elnehezültség alól. Oldalra nézek, mereven. Ugyanaz a hiba, mily nevetséges, hogy veszettül tagadnám, hogy bármi lehet jó és hasznos, ami hozzá köt, mégis le se tagadhatnám, hogy ott van a mozdulataimban, szavaimban, amivel ártatlan varázshasználókat kábítok, ő, akit megtagadok.*
-Mi van még, amit tudnom kell rólad?-*erőtlen a szó, a falnak támaszkodom, összefűzöm a karjaim a mellkasomon.* -Mit reméltél mit teszek? Magamat se tudom kivonni a hatalmad alól. Én...-*elhagyom a mondatot, legyintek. Nincs mit mondanom. Elfogytam, elégtem, mint a gyertya, mint a rohamoktól gyengülő test, csak gyorsabban.*

 

Talán először keverednek emberi tulajdonságok a beszélgetésbe, ami több volt, mint puszta szavak találkozása. Megmagyarázhatatlan metanyelvi jelentése volt, minden apró rezzenésnek, melyről talán még ők maguk sem tudtak, csak elfogadták, ahogy a szem is elfogadja a tájat, amit lát. Ebbe a fizikális dolgok felett álló képbe gyűrűzött bele az egyszerű, mocskos tulajdonság: az emberi természet. Brayden mélységesen megvetett minden földi gyarlóságát, holott materialista szellemiségben élte mindennapjait. Mégis vágyott az anyag börtönéből való kiszabadulásra, és ennek a vágynak egyetlen eredetet tudott találni: agya egy eldugott szeglete tudja, hogy van kiút, hogy le lehet törni a mindennapok bilincseit, felülemelkedve a mit sem sejtő birkatömegen, aminek szembetűnő hiányosságait elmondhatatlanul gyűlölte. Dühítette őt a mások tökéletlensége. Most is így kellett volna lennie. Felkapja a pálcáját és átkokkal torolja meg ezt a gusztustalan pillanatot, amivel öccse megfertőzte ezt az elrendelt találkozást. Példát kellene statuálnia, méghozzá olyan keményen, amire eddig még nem volt példa. Bele kell vésni vére koponyájába, mint dogmát, hogy megtanulja végre a dolgok lényegét, amit gyerekkoruk óta próbál átadni. És az elnök megannyi kudarcát most még ez is tetőzi. Mert mindig rá kell tenni egy lapáttal, többet mondani egy szóval. Egyszer se tudnák elhinni, hogy a világ problémái nem a sajátjaikból keletkeznek.

Dühönghetne, hogy ennyire banális gondok hálózzák  be a professzor testét, meggátolva ragyogó valójának legapróbb mozgását is. De most nem érez késztetést ennek a hibának a megtorlására. Megcsaltnak érzi magát egy kicsit. Hitéről lehullott néhány helyen a vakolat és ez gondolkodásra késztette. Van-e egyáltalán keresnivalója itt, ezzel az emberrel? Haszontalan... Csak magára kéne támaszkodnia, senkiben nem bízhat egy ilyen fontos feladatban. Csak hitegette magát, hogy ez az út közös, holott egyedül sétált eddig is, hát miért ne folytathatná ugyanígy? A merev hallgatás nem csak a másiknak volt válasz, hanem saját magának is. Erőtlenül hulltak alá értelme szakadékában a vádak, meg sem érintve elméje atmoszféráját. Meddő démonok szülnek csak ilyen szemeteket. Nem hagyhatja, hogy ráragadjon a világ kísértése. Nem hagyhatja, hogy hátralökjék az evolúció lépcsőfokától. Korlátnak kell lennie, korlátnak, ami nem engedi, hogy átbukjanak rajta, tartaroszi mélységekbe zuhanva. Korlátnak, ami kijelöli az utat, ami megmutatja, de kívül tartja a környezet ártásait. És ez a korlát (hogy ugorva se lehessen átmászni rajta) hirtelen felemelkedik  az asztaltól, hogy tisztes távolságban megállapodjon az utazó előtt, akinek szüksége van rá.
- Nem jössz sehova... - olvadt fém tekintete, hirtelen fullánkká szilárdult, ami úgy tűnt akár egy sárkány pikkelyeit is képes lett volna átdöfni. Pillantása több volt, mint metsző... Már előszele átdöfte Shannont, hogy aztán a penge csak átússzon a lyukon, és a falhoz szegezze az áldozatot. Rémisztőbbek voltak íriszei, mint eddig bármikor. Nem volt bennük harag, megvetés, lángoló düh, őrült zsenialitás... teljesen üres volt. Ebben az űrben kongott minden eddig elhangzott mondat, cselekvés. A sűrű feketében látni lehetett a csattanó pofont, a megfeszült kar suhanása mögötti jelentést. Azt akarta, hogy gondolja végig, értékelje át az összes közös emléküket ennek a pár mondatnak az értelmében. - Nem, valóban nem. - tudja, hogy itt most képtelen meggyőzni ennek a fontosságáról. Mást kell kitalálnia, mást talált ki. - Ne szakíts félbe... Most ne. - adja ki határozottan az utasítást, ami kivételesen nem beteg lelkének önző dirigálása. Ez a Brayden nem ugyanaz aki bement az Azkabanba. Veszélyesebb, sokkal veszélyesebb, mert józanabb lett. -  Azt fogod tanítani amit mondanak. Semmi mást. Lélektelenül lediktálod nekik az értelmetlen anyagot, aztán hagysz nekik szabad foglalkozást az óra végéig. Ha kérdeznek, akkor azt mondod, ez a tananyag,  ezt kell tudni. Nem teszel panaszt kollégáknak, pláne nem diákoknak. - alig érzékelhető szünetet tartott ugyan, de kettőjük számára elég egyértelmű volt. - Gyűlik benned az indulat, folyamatosan tölt föl a káros méreg, és akkor írsz nekem egy levelet, hogy jöjjek. Én jövök, te dühöngsz. Vagy akár minden szó nélkül megjelensz az irodámban, és dühöngsz. - száraz instrukciók mindenféle magyarázat nélkül. Nem lesz hajlandó ezután se többet mondani, ha esetleg szükség lenne rá. Egyelőre csak így kerülhetik el az idő előtti bukást. Örülni fognak, ha látják, hogy a báty pozitív ideológiát táplál testvérébe, aki végre nem lesz annyira fekete bárány a roxforti halálfalók szemében. ~Csak azt a rohadék Malfoyt kerüljük el.~
Még pár pillanatig tartja a kontaktust, aztán oldalra húzza a fejét. Felizzik bogara, és az egy helyre zárt érzelmek hisztérikus tömegként menekülnek bele csarnokvizébe, majd feloldódva letépik az arcot mereven tartó bilincseket is, hogy a hámsejtek a csontokon elfolyva lerajzolják a kétség lankáit. Fél. Fél, hogy így látják, még ha rokona is. Vagy talán pont azért, mert a rokona. Kezdi elveszíteni a fejét, ahogy fokozatosan sétál hátra a sápadtabb fények felé. Árnyékot szeretne, biztonságos sötét. Nyirkos falakat, mozdulatlan holttesteket... átkokat. Átkokat akar. Minden felszabadult rossz érzést keresztülvezetni egy halott sárkány szívizmán, hogy az prizmaként szórja szét. Savas esőként hulljon fájdalma a világra, és marjon ki belőle minden oda nem illőt. Ideges, remegős keze végigmarkolja zsebeit, de görcsben álló ujjai nem találták a keresett eszközt. Ez egy kis részét megnyugtatta, egy nagyobbat pedig elkeserítette. A bizonytalan léptek mégsem álltak meg. Déjà vu. Mégsem véletlenül rokonok, mégsem olyan gyenge és láthatatlan az, hogy ugyanazok a kromoszómák építik fel kettejüket. A falat akarja, érezni, hogy ott van mögötte a kő hidege, és megtartja széles hátát. Újra ugyanaz az emlék, újra ugyanaz az érzés... de nem. Ez alkalommal képtelen lett volna saját magát megmenteni a múlt béklyóitól, így a sorsa sietett segítségre: vállai nekifeszültek a tantermet elválasztó kőtömbnek, és erőt adtak, hogy kiegyenesítse lábát. Arca eltorzult vonásait is vasalni próbálta... Mindhiába. Meg kellene szólalnia. Kilépdelnie az árnyakból, és akkor majd a stressz, az adrenalin, hogy arany borjúként fog összeroppanni, ha az ifjabb így látja. Egy tárgy mozdulatlanságával sújtották teste folyamatai, és képtelen volt akármilyen értelmes gondolatot is követni.
- Mit akarsz... tudni rólam? - hangja csapzott volt, akár izzadt tincsei. Hiába a helyes szórend, rendezetlennek tetszettek a szavak. Nem itt van a helyük. Nem kéne átverekedniük magukat a sötéten, hanem közvetlenül a rebellis tanár előtt kéne magasodniuk, hogy esőként áztassák át szöveteit. - Brayden Matthew Minticz. Varázslényfelügyeleti Főosztály elnöke, halálfaló. A tökéletes test projekt vezetője, és egyedüli tagja. Állat-, és emberkísérleteket végzek. Olyan dolgokkal foglalkozok nap, mint nap ami felfoghatatlan lenne akármelyik varázslény szakértőnek. - új mondatra nyílt szája összecsapódott inkább. A fogak fájdalmasan koccantak, és talán ez a fájdalom ébresztette fel. Ellökte magát támaszától, és amíg  a lendület vitte tehetetlen testét, fokozatosan magasodott. Gerince törhetetlen tartóoszlopa lett a kinyújtott végtagoknak. Megfeszült nyaka enyhén feltartotta fejét, hogy ismét méltóságteljesen léphessen ki a formák birodalmából, a valóságéba. Ahol az érzékelést teljessé tették a fények, és a zöldek ismét végigpásztázhatták őt. Nincs gyűrődés ruháján, és mintha haja összevisszasága is természetes lenne. Magabiztos volt, mert újra megtalálta a... nem. Őt találta meg újra azkbani hite. Félig folyós, félig megszilárdult szemekkel nézett bele a másikéba. Nem szúrt, nem döfött. Látott. - Ez nem én vagyok. Én a testvéred vagyok, és semmi több.

*Egy hosszú pillanatig úgy érzem, hogy hiába a parancs, az utasítás, nem fogok tudni hallgatni, ellen kell vetnem, közbe kell szólnom, hogy nem tudom, nem lehet, nem akarom... aztán elmúlik a vágyam az ellenkezésre, elmúlik, elveszik a semmiben, értelmét veszti, jelentősége egyszerűen elhal abban a sötét űrben, amit Brayden tekintetében látok. Így mondhatni megkönnyíti a dolgom, mert elszakad a tiltakozás fonala, a szó, a figyelmemet leköti a kapaszkodás önmagamba, hogy ne nyelődjek el én is lényegemet tekintve abban a tekintetben, amit rám vet és amitől a hideg mászik a hátamon. Engedékenyen, lassan bólintok. Így lesz. Legyen hát. Ha erre vagyunk kárhoztatva, akkor mi a merlint tehetnék, mint engedek a külső nyomásnak. Rég tudom, hogy nem arról szól ez az egész, hogy jól mulassunk, hanem leginkább arról, hogy éljünk valahogy, kár lenne rontanom ezeket az esélyeket. Ha már egyszer ő hajlandó volt az életérdekemet képviselni az „övéi” között, akkor azt talán elvárhatja tőlem, és én is magamtól, hogy minimális hálát tanúsítva nem ellenkezem a határozással. Hova fajultam el a világgal együtt, képes vagyok egy ilyen ultimátumra egyszerűen csak rábólintani, mint egy engedelmes diák. Nem balhézok. Hallgatok. Többé-kevésbé eddig is ezt tettem, az elvárhatónál nagyobb önfegyelmet tanúsítva, leszámítva, hogy nem tettem úgy, mintha meggyőződésem lenne, hogy így helyes, hanem fokozottan hangsúlyoztam, hogy mindez csak azért van úgy, mert veszélyes lenne másként. Némiképpen irritáló lehetett, igen. Talán. Nem tudom. Nem látok a dolgok folyásába, ellentétben Braydennel, aki túlságosan is otthon van ebben a dologban, a komoly komorság, ami a szavaiban megáll, mint egy fal kételyt nem hagy, nincs szükség körítésre. El kell fogadni, hogy így van, így lesz, mert különben nincs tovább.
Kényelmetlen helyzet. Barátságtalan, viszolyogtató, csendesen megroskadt pillanat, ahogy figyelem, hogy próbál úrrá lenni egy olyan gyengeségen, amihez foghatót én is tapasztaltam, és elégtétel helyett szégyellős sajnálatot érzek csak, így inkább elfordulok. Felállítom a felborult széket, oldalra fordítom, a hátam a falnak vetve telepszek vissza rá, és amikor Brayden végre közelebb jön, csak akkor nézek rá. Így akarná? Érdekes, mióta igyekszem törleszkedni az ő akaratához? Nagyon fiatal és nagyon ártalmatlan voltam még, amikor utoljára arra gondoltam, hogy nem kéne ellenezni, amit csinál, hanem segíteni abban, hogy egy célt megvalósítson, és undorítónak tetszik a gondolat, hogy most, amikor voltaképpen minden rendszerességnek és igazságosságnak az ellenségeként dolgozik, most pártoljam a magam kétségkívül szerény, mondhatni jelképes módján. Vagy csak túlsággal is áthatott a szabadságeszmény, amitől a kastély szinte párállik, minden kolléga és minden diák szavai tettei, ötletei révén.*
-Semmi több?*mennyi remény fér egy kétszavas kérdésbe, mennyi egy felbámuló pillantásba, a szék fájára támaszkodva figyelem, ahogy kihúzza magát, és valahogy a tekintete is más, élénkebb, él, újra él azért, hogy csodáljam, tiszteljem, várjam tőle a választ, az iránymutatást, a támogatást. A bizonyosság ellen, hogy valamit nagyon elárulok, ha ezt teszek nem sok mindent tudok tenni, sokkal erőteljesebb az az ösztönös elégedettség, ami megnyugtat, mintegy belövi a tudatom valami kábasággal, hogy ez így van a legnagyobb rendben. A legnagyobb rendben. Bólintok. Ha semmi több, akkor semmi több. Minden más aggály, kétely mellékes, amíg kitart e-mellett az állítás mellett. Fanyarul megállapíthatom, mit meg nem adtam volna évekkel ezelőtt azért, ha ugyanezt kijelenti, ha mindössze erre definiálja magát, „csak” a testvéremnek és ugyanezzel a határozottsággal megnyugtatja azt a félelmet és iszonyt, ami arra késztetett, hogy fejvesztve elhagyjam a családi fészket. Elmúlt. Akár a pillanat.*

-Feltételezem, mint elnök, a feladataid közé amúgy sem tartozik a varázslények felügyelete, inkább a felhasználási lehetőségeik-*üresen, nyugodtan szól a hangom, semmi felesleges borzadás, legfeljebb a „tökéletes test” ellen lehetne bármi kifogásom és a cél ellen, de hagyjuk az ideológiát. Kár vesztegetni rá az időt, az életet.* -Tulajdonképpen semmiről nem akarok tudni, amiről nem érdemes-*megvonom a vállam, az arcát fürkészem*-Azt mondod nem lettél más, de azért eléggé előrehaladtál, ha ilyesmire képesnek találnak, és képes vagy-*elvégre még él. Ennél pedig mi sem lehet ékesebb bizonyítéka az ember képességeinek. Él, ép, egészséges, energikus, agresszív, ugyanakkor valahogy félelmetesen nyugodt is egy-egy pillanatnyi kilengést leszámítva céltudatos, és miután az ellenkezésembe ütközött most mintha úgy célt talált volna, úgy irányt. Sejtem, mi több, bizonyosságként érzem ezt, ahogy rám meredt, hosszan, határozottan, mindenféle kétely vagy bujkálás nélkül, visszavéve a tekintélyét, erejét, árnyékát, hatalmát. Jól van. Ha Brayden jól érzi magát, akkor voltaképpen nincs is mitől félnem, nem igaz? Csak nem szabad felbosszantani, nem kell ellenkezni vele. Minek is? Félrehajtom a fejem, fáradt, nehéz mozdulat, az idegi kimerültség átveszi a helyét mindenféle tiszta gondolatomnak. Még úgy is elaludnék, ha tehetném, hogy mondjuk közte és köztem nincs legalább egy fél szigetország, az se érdekelne, ha a kastélyban maradna, a szavai tompán zsonganak a tudatomban, egymás után vetik fel magukat, mint lesüllyedt test a tó mélyéről, hogy értelmet, elemzést nyerjenek, de túl sok az információ, az egymásnak ellentmondó inger, a zavar ahhoz, hogy értékeljem. A tudatában még réges rég nyílt hasadékból előmászó hagymázas lázképek a tökéletességről és minden másról, amiben rendíthetetlenül hisz és amit megkövetel összekeveredik a valóságos tények olyan sorozatával, minthogy ő segített rajtam, ennek ellenére viszont megütött.*
-Miért egyeztek bele, hogy életben hagyjanak?-*ezt még szükséges megkérdeznem a tisztánlátás kedvéért, bár a gondolat, ami vidám kis összeesküvéselméletként felvetődik bennem inkább hátborzongató, mint megismerésre csalogató.* -Neked úgysem lett volna más választásod, mint belépni a projecktbe. Mire kellek nekik? Vagy neked?-*mágia és vér. Nem sok variáció. Elszakadok a tekintetétől, az asztal lapjára simítom a kezem, a pálca mellé, a fényes felület olyan, mint mattra simogatták volna. Visszanézek rá, aztán megint el.* -Ha nem küldenek; kerestél volna?-*nem annyira gyakorlatias a kérdés, mint amennyire nem szentimentális, de már mindegy. Nem sokat számít a helyzetet tekintve, mégis információ.*

 

Tetszett neki a hallgatás. Merev, szigorú határok között mozgó, néma engedelmesség. Néma bár, de nem agyatlan. Ott voltak a becsukott száj mögött a dek, az érvek, egy egész vita tele az elme gyönyörű birtokainak kihasználásával. És akármennyire elragadónak tűnt ez a báj, tudta, hogy legalább ugyanannyira kényelmetlenné fog válni egy idő után. A gondolatokat nem lehet megölni, csak a gondolóval együtt. Ez pedig olyan megoldás, ami nem engedhető meg a szóban forgó körülmények között. Akkor mi legyen? Hogyan irtsuk ki a magot, amit ezek a söpredékek ültettek belé? Azzal, hogy mosolyognak, leülnek ötkor teázni és késsel-villával esznek már rögtön azt hiszik, hogy jobbak, és ettől a világ is jobb. Ők nem ölnek embereket, ők túl gyávák ahhoz, hogy egy ilyen döntést meghozzanak. Nincs meg bennük a kellő bátorság. Megmenteni valakit a haláltól talán figyelemre méltó tett, de megölni valakit mindig is bátrabb marad. Hisz az ember csak akkor lehet igazán önnön maga, mikor legyőzi az erkölcseit, azt a bonyolult és ostoba maszlagot, amit egy elmaradt világ elmaradt tagjai tápláltak belé. Le kell vetkőzni a gyerekkort, a fenyítéseket, a fejsimogatásokat és az összes félelmet az élvezetekkel együtt. És ha kibújt ebből a mesterséges bőrből, akkor észreveheti, hogy hirtelen milyen nagyra nőtt, és hogy az emberek mennyire undorítóak. Mondd, Shannon miért van az, hogy a bátyád már a bölcső fölötti plafont is ekképp szemlélte, te pedig oly sok év múltán még mindig önnön valód ellen küzdesz?
Semmi több. Nincs mit felelnie a kérdésre. Elmondta már előtte a választ. Talán kitörhetnének belőle azok a csökönyös, de kétségkívül elfojtott érzelmek, amik régóta lappanganak benne. Hogy mennyire fontos számára ez az egyetlen megmaradt családi kötelék, az, hogy van valaki aki képes megérteni az ő kifinomultságát, és, hogy ez a valaki mennyire fontos a világ jövője számára. Az arcába ordíthatná, undorító nyált fröcsögtetve mindenhova, amit nem merne letörölni, megmozdulni se merne. A halálfaló szinte látta az eseményt, hogy miképpen hajol egyre közelebb öccséhez, majdhogynem szellemként átmenve rajta. De ó nem. Ők nem szaladnának keresztül egymás sejtjein, hanem minden bizonnyal eggyé válnának, és beragyognák az egész szigetet, hogy azok a merlinverte, rohadék britek lássák, mi is a valódi tökéletesség, és mennyire szánalmasak voltak ezidáig. Elkapta a gondolat mámora, ezért egy pillanatra lehunyta a szemét. Épp csak annyira, hogy bogara feketeségében eltűnjön ez a boldog pillanat, hisz nincs helye a beszélgetésben ilyen leányálmoknak. A folyamat, ami zajlik közel sem ilyen könnyű. Két lábbal kell állni a földön, ahhoz, hogy fel tudjunk emelkedni róla.

- Ó nem. Az emberek születésüktől kezdve képesek azokra a dolgokra, amiket később az évek gyümölcsének tekintenek. Én is már harminc éve és három hónapja rendelkezek ezekkel a nagyszerű dolgokkal, csak eddig, pusztán félig volt kinyitva a szemem. - most határozottan teljesen nyitva van a szeme, szinte a szemhéjai is eltűntek, úgy bámul a szokásos kigúvadt, őrült tekintetével. Szeme fehérjében az apró erek, mintha soha meg nem állva örvénylenének, tekeregnének, hajlanának, de mégsem pattan el egyik sem. Vajon milyen színű lehet ez a kocsonyás egyveleg, ha vérben van? Sokkal valószínűbb a fekete a pirosnál. Sokkal valószínűbb. - Talán most sincs teljesen. Nem tudom. - folytatja az ijesztő hatásszünet után a régi rendezett mivoltjában. Csapzott rendezetlensége eltűnt azzal a mozdulattal, mikor ma már sokadjára hátrasimította a haját. Brayden a hirtelen metamorfózisok mestere. - De azt biztosan látom, hogy a tiéd nem csak csukva van, de szorosan összehúzva is. - semmi vicceskedés nincs ebben a metaforában. Metsző hangja már-már szemrehányó volt. Pengeként vágta át a hideg levegőt, hogy füstként telepedjen a másik arcára. Nem leste belső szörnye kíváncsian a reakciókat, hisz nem voltak lényegesek. Akármit is mond ma a professzor az mind teljesen lényegtelen. Az újév első napjának ajándéka az, hogy ő elhozza a jövő mézédes titkait, tudatja vele és hagyja ülepedni a dolgot, megtoldva néhány paranccsal ami feltétlenül szükséges a titkok valóra váltásához. Tiszta forgatókönyv, és rendkívül zseniális. Brayden meggyőződése, hogy egyelőre csak két embernek vannak ilyen gyönyörű ötletei, és az egyik természetesen saját maga, a másik pedig egyértelműen a Nagyúr. A Nagyúr aki valamit már megpillantott abból a tökéletességből ami ebből a román testvérpárból ragyog, de saját, elmaradt eszméi még korlátozzák a megértésében. És szerencsére korlátozni is fogják, ami pedig megadja a lehetőségét kettejük felemelkedésének. Elegáns ruhája alatt meddő kísérletet tesznek a még élő hámsejtek, hogy áttörjék az elhalt társaikból álló falat, az elnök észrevétlen végigborzong, ahogy mindig, ha szóba kerül az ember, akinek jelét a karján hordja.
- Mennyire naiv vagy. - okítás, amiben furcsamód ott cseng valami furcsa, empátiának is felfogható valami ami olyasmit sugall leginkább, hogy elnézem ugyan, de hogy lehetsz ennyire hülye?. Talán csak beképzelés. A tények azok, hogy vonásai cseppet sem változnak meg, mintha márványból faragták volna egész testét, ami csak néha, a belülről előtörő düh forrósága miatt olvad meg, és vesz fel egészen elképesztő formákat. - Nem voltak olyan helyzetben, hogy diktátumot erőszakoljanak rám. Hisz nekem még mindig maradt egy opcióm, ha nem teljesítik a feltételeket, és ők tudták, hogy szükség van rám. - nem fogja ki mondani úgy sem. Az nem elég nemes, és rendkívül patetikus lenne. Ő tudja magáról, hogy tökéletes és felsőbbrendű, és ez teljesen elég számára. Nincsen szüksége senki sajnálatára és együttérzésére. - Nekik nincs szükségük rád. -  elegánsan elengedi a másik kérdést. Hisz túl egyértelmű, és túlzottan fél kimondani. Pedig ezerszer megtette már. Beszélt róla a terrortól sokkos állapotban lévő áldozatainak róla, és hangosan ki is ordította néhány önkontroll vesztett állapotában az északi kúria hatalmas pincéjében. De ez a gondolatmenet nem fut át agyán. - Néhány kollégád havonta írásos jelentéseket küld nekem az apró tetteidről. Már egy ideje terveztem a látogatásod, pusztán most vált alkalmassá az időpont. - érzelem nélküli közlés, hidegebb, mint egy recepciós a Minisztériumban. De az, aki együtt nőtt fel vele (legalábbis egy darabig), kiérzi, mennyire fontos az a vonal ami meghúzódik ennek az aspergeresnek a szavai mögött. - Ne légy gyenge. Hová tűnt belőled a méltóság? A tartásod. Hogy ülsz azon a széken? Nagy szerencséd, hogy a diákjaid között nem így jársz. A vonásaid! Rendezetlenek és felkészületlenek, ahogy a hajad is csapzott, a ruhád pedig koszos és gyűrött. A megjelenésed nem méltó önmagadhoz. - Harag van a szavaiban. Nem ugyanaz, mint amit az előbb tanúsított, amikor megütötte. Ez egy sokkal enyhébb tónusa az érzésnek, de valaki ismeretlen számára rendkívül ijesztőnek tűnhet ez is. Aztán valami váratlan történt. Sóhajtott egy aprót. Elharapta a végét ugyan, de nyelvét már nem tudta megbénítani - Shannon... - kezdett volna bele valamibe, majd görcsösen összeszorított ajkakkal fordított hátat, és kezdett el előre sétálni, míg meg nem állította a fal. Egy darabig nem mozdult, és mintha támaszt keresve előre döntötte volna a fejét, hogy súlyát az utált intézményre rakja át. Hogy valóban meg is történt ez a furcsa aktus azt hátulról lehetetlen lett volna kitalálni, de Brayden erőt véve magán megfordult, és az előbbinél kevésbé határozott léptekkel sietett oda a székhez. Kihúzott háttal, és keresztbe tett lábbal foglalt helyet, hogy egy darabig csak jól hallhatóan lélegezhessen. Átható tekintete nem mart semmilyen élő  szövetet, hanem éppen lyukat ütött a falban, és a dermedt pozíció csak a második szónál változott meg, hogy mélyen, de nem ellenségesen öccse szemébe nézzen.
- Szükségem van rád.

*Másnak tűnik ez a világ, amikor valami olyan tükrön keresztül nézem, amelyik nem csak engem mutat, hanem mögöttem, körülöttem a világot, sőt, belőlem is inkább árnyakat jelenít meg önmagában, azokra fogékony, nem pedig a mutatott képre, a látványra, ami bárkinek olyan könnyedén elérhető és értelmezhető. Brayden szemébe meredni ilyen érzés, egy tükröt látok benne, túl azon, hogy voltaképpen a kígyó szeme, amelyik elnyelni készül, de előtte még mutat valamit, valami újszerűt, valami olyasmit, amit korábban soha nem láttam, vagy láttam és elfeledtem, ahogy azt mondja. Nem utalgat, nem, tisztán és nyíltan értem, érteni vélem a szándékait, a gondolatait, a mondatainak egyáltalán nem csapongó folytatásait, amiket nem azért hallgat el, mert nem volna érdekes, hanem mert értem. Értenem kell, vér a véremből, ismerem ezeket a gondolatok, születésem óta alkalmas voltam arra, hogy értsem őt, miért pont most ne sikerülne? Ennek ellenére nem hiszem, hogy különösebb értelemmel bámulok rá, csak azért nem tátott szájjal és döbbenten, mert egyszerűen nem merem még az állkapcsomat se megmozdítani, hallgatom, várok és hallgatok, a hatásszünetben lélegzem egyet, kicsit csak, pislogni se nagyon merek, amíg a végére nem ér, ki tudja mit tervez, mit gondol, tudnom kell…
Magamat se tudom követni, az obszidiántükörben ügyetlenül csúszkálok, jobbra és balra éppen olyan valószínűséggel botlom, mint előre vagy hátra, minden egyes megmozdulásom magában hordozhatná a teljes kudarcot, na ennek van már több esélye, mint a többinek, hiszen minden lefelé lejt. A gondolatok, az érzések, a félelmek, a remény, a hit, lefelé csúszik egy olyan pályán, amit én fektettem alá, Braydent, sötét, számonkérő, súlyos pillantását használva csúszdának ahhoz, hogy elveszítsem magamtól az összes olyan dolgot, ami rám vallhatna. Tükröződik, hiszen látom, ennek ellenére, a felismerés nem tesz boldoggá, ahogy még soha senkit nem tett átkozottul boldoggá, ha sejteni kezdte, hogy nincs igaza, de nemhogy igaza nincs, a jó út, amit maga elé tűzött éppen attól jó, mert nincs rajta semmi belőle. Belőlem. Shannonból. Shannon Alexiel Minticzből, az ifjabb Minticzből. Voltaképpen láthattam volna, hogy ez lesz a vége, nem illek senkihez és semmihez ezen a területen, ez a háború nem az én háborúm, ezek az oldalak-érdekek-erők és viszonyok nem az én kultúrám, nem sok közöm van hozzájuk azon túl, hogy szerencsétlenül ide kerültem, mégis olyképpen ragaszkodok… nem kell Braydennek ideológiailag meggyőznie, önmagamtól idegenedek el, távolodok el mindentől, azért ez nem egészen normális.*
-Csukva békésebb-*a hangom halk, éppen csak megcsuklik középen, nem volt ideje a szólásnak, a megszólalásnak, ellenvetésnek, de valahogy kikívánkozott, muszáj volt, értelmetlen. Akár mosolyoghatnék is a megfogalmazáson, annyira patetikus, filozófiai hunyt szemű alakokhoz hasonlítani magunkat, akiket aztán a látás, a tisztán és világosan látás tesz azzá, amik igazán vagyunk, de nem lenne helyénvaló egy meg nem értett gondolatiságot értékelnem ily módon. Lapítok csak a széken, amíg megkapom a válaszaim, egészen megroskat a tudat, így kimondva. Paranoia? Mintha nem egyszer kaptam volna meg a félév során, jéghideg veríték tapasztja a hátamhoz az inget, a megfigyeltség biztos tudata, szavak és gondolatok, amiket nem kellett volna, tettek, találkozások, emberek, diákok, akiket veszélyeztet az a tény, hogy én megfigyelt vagyok. Megnyalom a szám, összehúzom a szemem, nem hagyom, hogy a döbbenet, a félsz kilopakodjon a képemre, ahogy megtenné nagyon szívesen, hogy aztán megreszkető hangon faggassam arról, hogy mégis mit tud, mint hallott, mit mondtak és hogyan mondtad, de uralkodom rajta. Nem fontos. Nem számít. Már megtörtént. Mennyi dolog történt meg az én tudtom és ismeretem nélkül. Brayden eladta magát, olyképpen, mint egy képesség, egy hihetetlen hatalom, de mégis kontrol alatt tartható mágus, megfigyelt engem, miközben a minisztériumból másoknak is a szemét szúrtam, de valahogy, valahogy mégis addig egyensúlyozott ő tudatosan, én tudatlanul, hogy még élek. Rettenetes tudat, éhesen marja a gondolataim, hogy a hála, ösztönösen kifejeződve megmoccan bennem, Mardekáros múlt ellenére, vagy éppen azért, legnemesebbek közt másféle, mélyebb a becsület, kikerülhetetlen.*

-Mégis miket írhattak, ha szükségesnek érezted?-*kérdezem szárazon, némi balsejtelmem azért van a dologról, egyre több és több, és ahogy közelebb jön és leül újabb ötleteim támadnak, a következő szavai azonban nem igazolják ezeket. Annyira arcul üt a felcsattanása, hogy önkéntelen kihúzom magam, hátrafeszítem a vállam, mint órán, a hajammal úgysem tudok mit csinálni, de egy mozdulattal letörlöm az arcomról a vért, az államra száradt száraz kenet persze marad még, a fáradtságot, zavart, kételyt. Csak aztán jut eszembe apellálni, amikor már elfordult.*
-Ez nem befolyásolja a méltóságot!-*nagyon bátor vagy Shannon, amint elfordulnak rólad a lélektükrei, amik nem csak az ő lelkének, de a tiednek is a tükrei. Nagyon bátor, amint tudod, hogy hirtelen nincs mitől félni, nagyon ostoba, ha azt hiszem, hogy nem is lesz. Naiv és méltatlan. Ezeket akkor sem tűrhetem, csak úgy, még ha háborog is a lelkem, az óvatos, hogy ellentmondjak neki, még ha minden porcikámmal is próbálom a sértettséget és a gőgöt kiölni magamból, ami nem nevelés, hanem egyszerűen csak ego kérdése. Nekem pedig nem lenne rá okom, ha úgy viselkednék, ahogy elvárom magamtól, de arra is képtelen vagyok. Megfelelni valaminek, Brayden szemének kívánságának, a miniszter hódolatvágyának, a kollégák egyszerűségszeretetének. Nem sajnálom ezt, a felcsattanásából kiszivárgott düh a pórusaimban megül, újféle ritmust ad a szívdobbanásoknak a torkomban, az elképzeléseimnek, hogy hogyan tovább, és mégis, egy sóhajtól megomlik, mint egy kártyavár, hiába emelkedtem fel félig a székre, visszazuhanok, hitetlen zavarral bámulva Brayden hátára, aztán rá, ahogy jön, fel, aztán egyenesen rá, ahogy leül. (Három szóval roppantja össze a tiltakozás pillanatnyi dacból született bástyáit, ássa alá a félelem szülte álnokságtól fortyogó árkokat, borítja le a harag köveit, a szavakba rejthető indulatok tégláit és szaggatja szét a szabadság ábrándjából szőtt zászlót, hogy egy újat, egy másikat tűzzön a helyére, régi-új lobogót, ami figyelmeztet arra, amit ha nem tartok fontosnak, akkor akár beállhatok a fekete varázslók seregébe is, ha pedig mégis, akkor nincs értelme semmi tiltakozásnak: a hűség selyme.)*
-Igen?-*nyivákolós kis nyekkenés a torkomban, egy egésze másféle nyekkenés az, ahogy felkelek a székről, elfordulva, a fal felé, mint a rossz gyerek eltakarom az arcom, lehunyom a szemem, a szemhéjnak nyomódó ujjaim vörös lobbanásként kapnak helyet a tudatomban, mély levegőt veszek, de szerencsétlenül a falnak dőlésig jutok el, egy lépést se megyek odébb… nekivetem a hátam, ezért kár volt felállni. Erőtlennek érződik minden gondolat, szó.*
-Annyi mást mondhattál volna inkább-*egymásba kapaszkodnak a szavak, bizonytalanul lebegnek a levegőben, mégis a teljesség és folytonosság látszatát keltik attól, hogy mondatban állnak, attól, hogy hangsúly jajdul bennük, megtört, letört ellenállás mementója.* -Úgysincs más választásom-*félrepillantok róla, valahova az egyik sötét, de mostanra ronggyá szakadt talárom ujjára a földön. Legyen, hiszen mind a képesség, mint a lélek hozzá köt, nem hagy más választás a tudat, az elv, a gondolat sem.*

A testek könnyen törnek. Puszta fizika. Megfelelő körülmények és a megfelelő pont. Nem is kell nagy súly, akár pár kilogramm elég, hogy eltépje a szöveteket egymástól. A materialitásban csöndben nő a tér az atomok között, semmi különleges nem történik, pontosabban mondva a legtermészetesebb folyamat megy végbe. Felrepedezik a bőr, kiserken a vér, darabokra esik a hús, elszakadnak az izmok, majd legvégül hegyes véggé törnek a csontok közepei. Természetes, mert minden úgy viselkedik, ahogy kell, gyönyörű, mert látszik benne a struktúra tökéletessége. És mégis szánni valóvá, undorítóvá teszi ezt az ember. Vagy minek is nevezik? Lélek. Pátoszos álfogalmakba takarjuk a test ismeretlen működtető erőit, csak, hogy legyen mire fognunk a sikítást, a velőt rázó üvöltést, amikor szinte a gyomrunkból tör fel a félelem legőszintébb hangjai. Persze artikulálatlanul és érthetetlenül, amilyen a rettegés maga. Amorf lidércek az ágy alól, a sötét sarkokból, az ismeretlen ház ablakából. Ott vannak mindenhol és ellepik ingerekkel az idegeket. Vastag csomókban futnak az elektromos impulzusok és megkeserítik a nyálat, megnedvesítik a homlokot.
Nem veszed észre Shannon? Igaz is, sose akartad észrevenni a körülötted zajló világot. Mindig te voltál a céltalanul lebegő, ügyefogyott, aki túl égi és törékeny erre a világra. Elhitetted mindenkivel, pedig ugyanúgy ott állsz a bátyjád mellett, két lábbal a szilárd földön, bármennyire is irtózól tőle. Te is ugyannyira része vagy ennek a mozgó egésznek, ami halad, fejlődik és hiába minden álltatás sosem pihem. Ne csak a jogaidat akard, a felelősségeiddel is kezdj valamit. Úgyis úgy féled a halált, hogy ez a szép test tönkre megy egyszer. Nem csak mocskos lesz, hanem aszott és málló is. Pedig egy koponya is lehet annyira elragadó, mint az arcod.
- Van köze a méltósághoz. - kiegyenesedett. Ő, Brayden Matthew Minticz akinek csak akkor gömbölyödik a háta, ha varázslényeket boncol, vagy figyelmeztetőleg föléhajol a szerencsétlen prédának. A beszélgetésben mégis sokadjára kénytelen megtagadnia saját magát. El is gondolkozik egy pillanatra: milyen fura átlagos embernek lenni, tele gyengeséggel, és hibával. A tökéletességhez ily közel állók is mennyire tökéletlenek tudnak lenni esetenként. Öccsének még mindig háttal csitítja le rángatózó belsejét, majd megfordulva lágyan falja fel a köztük húzódó levegőt teste monumentalitása. - Ha nem mutatod meg a világnak ki vagy valójában, sosem leszel méltó arra amire születtél. Ezt mondd meg a diákjaidnak is, bár akár lehetne ez a Reggeli Próféta vezércikke egy hónapon keresztül, akkor sem értené egész Anglia, hogy milyen lenyűgöző erők teremtik és tartják fent a világot. - könnyed pengeként sikló hangja elmetszi az ellenállást. A nyers kioktatás dallamtalanul közöl valami megkérdőjelezhetetlen igazságnak hatót. Pont ezért kéne rácáfolni talán? És ha nem is sikerülne, kreálni egy irracionális, de erősen hitt ellenérvet, hogy legalább az emberek fejében éljen az, ami az igazságok világában megfoganni is képtelen. Az elfogadás sosem volt opció, amikor a valóságot tárgyalták. - Értsd meg végre, hogy tagadásod a legnagyobb bizonyíték szavaimra. Nem lehet csak létezni, ahogy arra te vágysz, de... - hangját nem fel-, hanem levitte, mintha titkot zárt volna egy borítékba. Rajta nem nehéz a pecsét, a viasz egyszerűen összezúzható, akár a címerek, nevek, rangok. Asztalon fekvő pálcájáért nyúlt, ami megérezve hordozója közelségét apró, súlyos fekete pamacsokat eregetett, majd (akár gazdája meleg ölén megnyugvó macska) szinte látni lehetett, ahogy belesimult durva tenyerébe. Egy rövid időre újból belenézett a zöld szempárba, majd állva a farkasszemezést helyére tette átokosztóját.
Nyugodt léptekkel sétált kabátja felé, majd a legkirályibb mozdulatokkal terítette magára az ébenszövetet, mintha ez az egész délután meg sem történt volna. Begyakorlott mozdulatokkal szöszteleníti ujjait, bár elgondolkodtató, hogy az ő ruháiban nem inkább életek tapadnak meg. Apró, elkárhozott sorsok. A rutinmozdulatok után teljesen ugyanúgy néz ki, mint amilyen az összekötő hídon volt. Vagy talán még ördögiebben az ártalan-fehér hópelyhek nélkül.
Nem köszön el, nem kíván sok szerencsét. Ígéretet kapott, és mindketten tudják, hogy bárminek is tűnik a jelen, a vitájuknak, az összeütközéseiknek még nincsen vége. Talán a ma is csak ernyedt előjáték volt, egy szemöldökösszehúzó fülszöveg.
Utolsó szemkontaktus, majd csak a hullámok maradnak, ahogy a becsapott tölgyfaajtó zengése végigborzolják az összeszaggatott ruhákat, megtépdesik a tapétát, és egy kicsit a tárgyak is beleremegnek.