Oldal nyomtatása - Tér a szökőkúttal

(https://i.pinimg.com/564x/86/6e/ab/866eab33f9518819349d0dfdb771d769.jpg)

feltámadó szélben
2001. augusztus 23.
Jaimie

Napok óta nem láttam Zarát. Azóta, hogy összekaptunk azon a családi vacsorán vasárnap. Valószínűleg nem tetszett neki, hogy apám még mindig a feleségemet emlegette… de hát kár lett volna legtagadni, hogy Amber mennyire hasonlít rá. Értettem én persze, hogy féltékeny… de egy kislánytól nem lehet elvenni az anyját, akkor sem ha már meghalt. Rendezhetünk jeleneteket, vitatkozhatunk rajta, de Ambernek mindig ugyanazt fogja jelenteni. Kell róla beszélnünk, mert legalább miatt fenn kell tartani az emlékét.
Morgósan indult hát ez a nap is. A kezemben ott volt a lista, hogy mi fogyott el az apotékában. Apám macskakaparását persze nehezen tudtam kivenni, így míg megérkeztem a Mágus tér közepén álló patikáig, hosszasan próbáltam kibetűzni a szavakat. „Zsálya… zálya…” – ismételgettem magamban az utolsó tételt. Hirtelen mintha valami érdekes dallammá vált volna fejben, kezdtem ellazulni. Eltűnt a keserű szájíz is, ami reggel óta ott ült. Eddig tanakodtam azon, hogy küldje-e virágot az indiai szépségnek vagy egyszerűen csak hagyjam tova siklani a dolgot. Próbálkoztam én a történtek óta, küldtem neki baglyot, de a hazugság nem volt a kenyerem… így nem mondtam neki azt sem, hogy többé nem esik szó a feleségemről. Ezt egyszerűen még a kedvéért sem tehettem meg.
Ezek az érzések eltűntek. Hirtelen már csak arra koncentráltam, hogy belökjem az üzlet ajtaját és míg várakozzak végig nézzem a papíron szereplő tételeket újra átnyálazzam. Hirtelen ötlettől vezérelve fordítottam meg mindössze a lapot, így szúrtam ki Elliot szépnek ható írását. Na persze ez megtévesztés volt, mert a betűkapcsolatait szinte lehetetlen volt kivenni. Természetesen megint Önhatalmúlag ráírt olyan dolgokat, amiket nem a patikában hasznosítanánk, csak neki kell otthonra. Hangosan fújtam ki a levegőt, majd odaléptem a pulthoz, hogy elkezdjem sorolni mi kell és kellettlenül hozzátegyem, amit a bátyám akart.
– Ennyi lesz? – kérdezte a patikus nő. – Szép kis lista. – Magyarázta, miközben elkezdte összeszedni a szárított növényeket és az Elliot által kért krémet. Hasonlót persze mi is csináltunk, de nem, neki egy vadidegen sebösszehúzó és fájdalomcsillapító kenőcse kellett.
– Egy kis mentolkristályt kérnék még– mondtam, tudván, hogy apám azt szereti. – Szeretem ezt a helyet, maguk az egyetlenek Londonban, akik még a hagyományos módszerekkel termesztik ezeket a növényeket. – Kezdtem bele és még hosszan elbeszélgettem a nővel a növényápolási szokásaikról. Nem kellett volna így elhúzni az időt, mert persze még beficcent ez-az abba a kosárba.
Jól megpakolva és egy plusz papírtasakkal léptem ki az ajtón. Nem láttam a pakktól persze merre vagy hogyan lépek, így mikor megfordultam beleütköztem valamibe… vagy valakibe… nem is tudtam felfogni hirtelen. Csak a hideget éreztem meg a mellkasom közepén, amitől azonnal össze is rezzentem.
– Mi a… – kezdtem némileg morcosan, majd hirtelen észbe kaptam, hogy már megint elővettem a reggeli hangulatomat. Persze az ember nem értékeli általában, ha egyenesen a mellkasába nyomódik a fagyi, pláne, hogy így augusztus végén már nincs is olyan meleg. De nem baj. Megpróbáltam a kedvesebb énemet elővenni, nem bebizonyítani, hogy Elliot O’Marával rokonságban állok. Így megköszörültem a torkomomat: – Semmi gond, tényleg… – kezdtem, de akkor hirtelen feltámadt a szél és a papírzacskóba kapott, ami ott volt a kezemben. Éreztem, hogy egyenesen ki akarja tépni onnan, így erősebben kapaszkodtam bele, de még így is kireppent jó néhány növény, az egyik egyenesen arcon találva a belém zuhanó lányt.

Feltámadó szélben

(https://i.pinimg.com/originals/d9/fc/2d/d9fc2d71e684c024ebf9eff6d2a1271f.gif)

Daniel
2001. augusztus 23.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/39/c7/96/39c79663ed3ce176c43bb6f0f7c1d2c6.jpg)

Már a vége felé közeledett a nyári szünet és itt volt az ideje, hogy beszerezzek még egy-két dolgot a következő tanévre. A könyveket már elintéztem, de még kellett azért egy-két új penna és pergamenek, meg ki tudja még milyen dolgokat találok? A tanévre való felkészülést mindig is egy rituálénak tartottam, ezért is nem jöhetett velem senki sem, csak kizökkentettek volna a nyugodt nézelődésből és vásárlásból.
Arról nem beszélve, hogy a vásárlás legalább elterelte a figyelmemet a levelekről. A rúnákat megfejtettem Florian segítségével, de a név továbbra is csak egy név volt. Freja Larsson mintha nem is létezett volna, vagy ha mégis, akkor valaki mindent eltűntetett róla. Könyvekben legalábbis nem lehetett rábukkanni és ez számomra azt jelentette, hogy egyszerűen elérhetetlen lesz számomra a megoldás. Miért akarná bárki is, hogy tudjam ezt a nevet? Megráztam a fejemet, nem akartam erre gondolni és akkor láttam meg a kis fagyis kocsit. Aranyos menta és rózsaszín csíkos volt, a fagyiknak mindenféle fantázianevet adtak és azt gondoltam, hogy ennél jobbkor nem is jelenhetett volna meg ez a kis kocsi.
Természetesen vettem egye fagyit, aminek a nevét sem tudtam megjegyezni, de nagyon finom volt. Már ameddig enni tudtam, mert csak velem fordulhat elő, hogy ilyenkor megyek neki valakinek és felfordulást okozok. Ahogy a magas férfira néztem láttam, hogy az inge elég fura színekben pompázik az olvadt fagyimnak köszönhetően.
– Mi a… –kezdte morcos hangon, miközben bánatosan figyeltem a fagyim sorsát a mellkasán. Úgy tűnik valaki nagyon nem szeretné, hogy el tudjam terelni a gondolataimat attól a névtől.
– Sajnálom, nem direkt ütköztem magának és… valahol biztosan ki tudják tisztítani a fagyi foltot –mondtam mentegetőzve. Természetesen ismertem a varázslatot, amivel el lehetne tűntetni, de a Roxforton kívül még mindig nem varázsolhatok. – Ne haragudjon, tényleg nem direkt csináltam, bár elég sokszor történnek velem ilyesmik –vallottam be idegesen nevetve, majd elővettem a táskámból egy kisebb kupac zsebkendőt, hogy odanyújtsam neki, hátha szeretné valamennyire letakarítani magáról a fagyit.
– Semmi gond, tényleg… –mondta és ahogy ránéztem annyira nem tűnt ijesztő embernek. Talán nem fog rám szórni semmilyen átkot. Nem tudtam mit mondjak, mert hirtelen feltámadt a szél és kifújta a kezemből a zsebkendőket is. Nem sokkal később pedig valami növény talált el, ráadásul szörnyen fájt, ami azért volt fura, mert egyetlen növény sem lehet ennyire erős. Vagyis eddig azt hittem.
– Ez meg mi volt? –kérdeztem, miközben a homlokomat masszíroztam ott, ahol eltalált a növény. A férfi felé fordultam megint, végül is az ő növényéről volt szó, de egyelőre csak a homlokom lüktető fájását fogtam fel, mertem remélni, hogy nem ez volt a rontás, azért cserébe, hogy összekentem az ingét fagyival.

(https://i.pinimg.com/564x/86/6e/ab/866eab33f9518819349d0dfdb771d769.jpg)

feltámadó szélben
2001. augusztus 23.
Jaimie

A magyarázkodásra elmosolyodtam. Valahogy azért sejtettem, hogy nem attól a fagyifolttól fogok kikészülni… hirtelen eszembe jutott a bátyám, aki bizonyára azonnal hisztirohamot kapna, hogy a szép selyemingébe ütközött a fagyi. Mikor lett ekkora piperkőc? Mikor 1998 őszén megláttam minden ruhája lyukas és mocskos volt.
– Tényleg semmi baj… – vettem át a zsebkendőt, hogy törölgetni kezdjem a ruhámat. – Csak egy kis fagyi. Egész kellemesen hideg, bár azért az a klasszikus nyári meleg sincs már, de jól esik mégis az embernek. Szóval tényleg ne aggódj rajta, ez meg sem kottyan. Legalább lesz mivel megnevettetni a vevőket ma. – Magyaráztam és magyaráztam, szokás szerint túl sokat. Ahogy erre rádöbbentem, éreztem, hogy kipirul az arcom és a fülem hegye is felveszi a szakállam színét. Remek… itt égetem magam egy tinilány előtt. Ez kellett még nekem mára – gondoltam röviden és kínos mosollyal fejeztem be a pulóverem dörzsölgetését.
Éppen ekkor támadt fel a szél. Néhány növényt egyenesen a lány felé sodort, mert persze nem jól fogtam össze a papírzsacskó száját… a következő pillanatban pedig látványosan egy jó adag virágpor is szállt felé a kínai bűzöskéből. Annak ugyanis élénkzöld, jól látható színe volt.
– Ó jaj! – léptem közelebb hozzá, hogy lesodorjam róla, de addigra már rikítózöldben pompázott a haja. – Jaj… jaj… – ismételgettem szerencsétlenül, ilyesmivel ugyanis nem találkoztam. A bűzöskét ugyanis nem, mint festékanyagot ismerik, az egy allergiára kiválóan alkalmazható szer fontos alapanyaga. Erre itt van a lány zöld hajjal. Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik.
– Ez meg mi volt? – kérdezte a homlokát masszírozgatva, mintha a feje is megfájdult volna tőle. Mondjuk egy pár növény tényleg fejbe találta, aminek lehet ilyen hatása, tehát az tuti nem a bűzöskétől volt. Megköszörültem a torkomat, de ahogy a hajához értem, nem éreztem a porszerű állagot… olyan volt, mintha beleolvadt volna, a haja része lenne.
– Mindjárt megoldom… csak egy kicsit zöld lett a hajad… szóval nem egy perverz, tapizós öregember vagyok. – Magyaráztam, továbbra is elpirulva. Még mindig nem tértem napirendre a túl sok pofázásom felett… nem tudom honnan jött ez a sok szöveg. A világnak tettem volna jobbat minden bizonnyal, ha még időben befogom. – Milyen színű is volt igazából? – Kérdeztem és közben letettem a csomagomat a lábaim mellé. Igyekeztem úgy megállítani, hogy éppen a lábszáramnak tudjon dőlni. Így a maradék alapanyag nem repült jó messze el legalább már.
Aztán előrángattam a varázspálcámat. A hajszínezés azért megy, még talán tartósabban is… egyszer Ambernek készítettem egy rózsaszín tincset. Egész jól sikerült, csak nagyon beleveszett a vörös hajkoronába és ezért sírva fakadt. Persze az egy gyerekzsúron volt, nem pedig ilyen éles helyzetben, így jobban is kezeltem. Egyrészt nem kaptam pánik-szófosást, másrészt nem éreztem úgy magam, mint egy bűnöző. Képtelen vagyok megérteni, mi olyan jó érzés ebben. És persze megint bátyó jutott eszembe, ahogy kegyetlenül vigyorog mások szerencsétlenségén… gyerekkorunk óta ilyen volt, én pedig hozhattam rendbe azt, amit tett.
– Csak a büdöske támadott meg. De biztosíthatlak róla, nem maradandó a hatása… viszont ha visszaszínezem a hajad az eredeti színére, akkor nem kell ilyen fejjel végig menned az utcán.

Feltámadó szélben

(https://i.pinimg.com/originals/d9/fc/2d/d9fc2d71e684c024ebf9eff6d2a1271f.gif)

Daniel
2001. augusztus 23.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/39/c7/96/39c79663ed3ce176c43bb6f0f7c1d2c6.jpg)

Nem tudtam egyelőre eldönteni, hogy ez a nap is azok közé a bizonyos katasztrofális napok közé esik-e. De igazság szerint miért is hittem, hogy bármi egyszerűbb lenne, mint máskor? Valahogy mindig bajba keverem magamat és habár a magas, vörös hajú nem tűnt haragosnak azért az események elég érdekes fordulatot vettek. A homlokom rettentően fájt, de nem ez volt az egyetlen ami furcsaságra adott volna okot.
– Mindjárt megoldom… csak egy kicsit zöld lett a hajad… szóval nem egy perverz, tapizós öregember vagyok. –magyarázott elpirulva a férfi, tehát kellemetlen helyzetben hoztam, amit a világért sem akartam volna. – Milyen színű is volt igazából? – kérdezte és már elő is vette a pálcáját.
– Zöld lett a hajam? –kérdeztem, talán egy kicsit túl rémülten. Nyilván semmi visszafordíthatatlan nem történt, de mégis pánikba estem. Legalább kék lett volna… de miért éppen zöld? Óvatosan megérintettem a tincseimet és próbáltam valamennyire a szemem elé húzni, hogy lássam a színt. Nem tudom, hogy melyik növény okozta ezt, ilyet még sosem láttam – valószínűleg gyógynövénytanból még nem jutottunk el az ilyen típusú növényekig.
– Csak a büdöske támadott meg. De biztosíthatlak róla, nem maradandó a hatása… viszont ha visszaszínezem a hajad az eredeti színére, akkor nem kell ilyen fejjel végig menned az utcán. – mondta a férfi és visszanéztem rá.
– És ha nem segít a visszaszínezés? –kérdeztem, nem voltam jártas az ilyesmiben, de mi van ha egy egyszerű hajszínező varázslattal ezt nem lehet megoldani? Mi lesz ha az év elején zöld hajjal kell visszamennem a Roxfortba? Ilyen is csak velem történhet…– Ezért vajon kirúghatnak a Roxfrotból? – kérdeztem és lesütöttem a szemeimet. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba estem és pánikolni kezdtem teljesen feleslegesen, de ma reggel mikor felkeltem nem egészen erre számítottam. Úgy értem miért készültem volna arra, hogy ma megtámad a felkavarodó szélben egy ismeretlen növény és zöldre színezi a hajamat pont a tanévkezdés előtt?
Visszanéztem a vörös férfira és bólintottam, hogy csináljon valamit, még egy átmeneti megoldás is jobb lehet a semminél végül is. Ennél rosszabb végül is már nem lehet, nem igaz?

(https://i.pinimg.com/564x/86/6e/ab/866eab33f9518819349d0dfdb771d769.jpg)

feltámadó szélben
2001. augusztus 23.
Jaimie

A fenébe a büdöskével – tépelődtem magamban, miközben a lány zöld haját figyeltem. Sosem történt velem és a hajszínezésben amúgy is legalább annyira voltam tehetséges, mint a bátyám. Talán egy kevésbé tartós, színben nagyjából hasonló alkotást tudnék produkálni.
– Zöld lett a hajam? – kérdezte annyira rémülten a lány, hogy én magam is kicsit beleborzongtam a dologba. Nem akartam, hogy megijedjen, hogy azt higgye ez visszafordíthatatlan. Majdnem biztos voltam benne, hogy csupán addig lesz zöld a haja, amíg a büdöske hatása tart. Ez más esetekben néhány óra volt.
Felemeltem a kezemet, hogy biztosítsam ura vagyok a helyzetnek. Azonban az arca nem egészen abba az irányba változott, amerre szerettem volna. Ijedtnek tűnt, olyannak, mint aki éppen pánikba esni készül… és az volt a baj, hogy én magam is egyre inkább így kezdtem érezni. Remegett a kezem, a szívem a torkomban dobogott… nem akartam elrontani egy kislány napját. Basszus, teljesen olyan kezdek lenni, mint Elliot.
– És ha nem segít a visszaszínezés? – Faggatott… majd jött az a kérdés, amitől még jobban rám tört a frász: – Ezért vajon kirúghatnak a Roxfrotból?
Jól van, Daniel, nyugodj le, mielőtt még elsírja magát! Magamra is hatnom kellett, mielőtt annyira ideges lettem volna, hogy a sebtében előkapott pálcámat egész egyszerűen leejtsem a földre. A másik zsebemből egy kis tükröt húztam ki, ami igazából egy játékbabához tartozott. Kivételesen örültem, hogy Amber oda rejtette el Steffi kicsi kincseit. Steffi a plüss macska ugyanis nagyon szeretett szépítekzni, így amikor Adával találkoztak közösen rendeztek a játékaiknak szépségápolós programot.
– Dehogy csapnak ki – válaszoltam, közben mély levegőt véve próbáltam magam felkészíteni az elkövetkezendő műveletre. Valahogy annak örültem azért, hogy legalább ezt nem a kamasz Ameberen játszom le majd elsőként… ő aztán egész életében utálná, ha ezt tettem volna a vörös kis tincseivel, ugyanis már kislány létére is nagyon büszke volt a hajára.
– Ezt fogd meg! – nyomtam a kezébe a játéktükröt. Reméltem, hogy magától is belenéz, nem kell nagyon noszogatni. De azért hozzá tettem: – Én varázsolok egy hajszínt és mondd el, mennyire állt közel az eredetihez, jó? Valami világos barna féle volt, ugye?
Egy részem tökéletesen akarta megoldani az ügyet, egy másik meg szeretett volna minél gyorsabban eltűnni innen. A patikában legalább nem ronthattam el semmit, az volt az én megszokott terepem lányhajak nélkül. Egy pöccintéssel sikerült valami szőkés… vagy barnás… vagy ki tudja milyen árnyalatot eltalálnom a fején. De mivel nem figyeltem rá úgy isten igazából korábban, fogalmam sem volt mennyire hasonlít az eredeti énjére ezzel a hajkoronával.
– Nos? Mi a véleményed? – kérdeztem és kicsit körbe jártam. A szín maga egész egyenletesnek tűnt. Ha az apja lennék, biztosan nem szúrtam volna ki a változást, hogy aztán szétrúgjam egy vörös, szakállas pasi seggét.

Feltámadó szélben

(https://i.pinimg.com/originals/d9/fc/2d/d9fc2d71e684c024ebf9eff6d2a1271f.gif)

Daniel
2001. augusztus 23.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/39/c7/96/39c79663ed3ce176c43bb6f0f7c1d2c6.jpg)

Nem akartam a frászt hozni a magas, vörös emberre, de fogalmam sem volt róla, hogy most mire számíthatok. Zöld a hajam, mert valami büdöske ilyen hatással van az ember hajára és hamarosan kezdődik a suli… miért hittem azt, hogy ez majd egy nyugodt nap lesz? Azt akartam, hogy nyugodt nap legyen, de ez nem jött össze. Különben most nem lenne zöld hajam nyilvánvalóan. Ma reggel csak egy nyugis napot akartam egyedül tölteni, szerettem volna pergament és tintákat venni, kikapcsolódni a magam módján, de most csak ideges voltam, hogy a zöld hajnak milyen következményei lehetnek.
– Dehogy csapnak ki – mondta gyorsan a férfi, én pedig csak szótlanul bólintottam. Hittem neki, nem igazán volt más választásom és egyébként kedvesnek tűnt. Azt hiszem kellemetlenül érezte magát, hogy elrontotta a napomat, de én is így éreztem, mert végül is én is elrontottam az ő napját.
– Ilyen hajjal akkor sem mehetek vissza –mondtam végül erőtlenül. Már a legrosszabb események játszódtak le a szemem előtt, például, hogy nem tudjuk ezt az egészet visszafordítani vagy csak félig sikerül és akkor félig zöld hajjal kell élnem ezentúl. Mennyi esélye van, hogy a büdöske furcsa hatása egyszer csak elmúlik? Megkérdezhettem volna, de nem volt rá idő, a magas ember mindent megtett, hogy segítsen rajtam. Talán majd kell vennem egy különleges sampont is a biztonság kedvéért.
– Ezt fogd meg! – mondta és a kezembe adott egy kis tükröt, ami úgy nézett ki, mintha valami játékféle lenne. Nem akartam megkérdezni, hogy miért hord magánál ilyesmit, talán nem is az övé volt, hanem valami kislányé, aki a rokona lehetett. – Én varázsolok egy hajszínt és mondd el, mennyire állt közel az eredetihez, jó? Valami világos barna féle volt, ugye?
– Olyasmi, olyan átlagos barna –bólintottam és a mini tükörben néztem a zöld tincseket. Sosem voltam oda a zöld színért, de a hajamon látni még szörnyűbb volt. De a férfi csinált valamit, ami talán visszafordította a zöldes árnyalatot, a hajam kezdett egészen barnának látszani.
– Nos? Mi a véleményed? – kérdezte és körbejárt, hogy megnézze a fürtjeimet.
– Azt hiszem kicsit világosabb, mint volt… de egyenletesnek tűnik. Ilyen fog maradni, ugye? –kérdeztem. A szín most legalább tényleg barának tűnt, azt meg talán senki sem fogja észrevenni, hogy egy picit világosabb barna most már a hajam. A lényeg, hogy ezzel a színnel már visszamehettem a Roxfortba nyugodtan, a zöld hajról meg rajtam és a magas, vörös férfin kívül senki sem fog tudni.

(https://i.pinimg.com/564x/86/6e/ab/866eab33f9518819349d0dfdb771d769.jpg)

feltámadó szélben
2001. augusztus 23.
Jaimie

Rosszabbul nem is indulhatott volna ez a nap. Ahogy a lány a kicsapásáról beszélt, én is eléggé kezdtem megijedni… vagyis hát sokkal inkább pánikba esni. Nagy nehezen lepakoltam a cuccokat, de kezem pontosan úgy remegett, mikor meg tudtam, hogy nem csak a feleségem, de anyám is életét vesztette a háborúban. Azóta nehezebben bírtam a stresszhelyzeteket, csak éppen próbáltam ezt titokban tartani. Kit érdekeltek az én gondjaim? Elliot állandóan a középpontban volt valami újabb hisztijével. Most éppen azzal, hogy tönkre ment a házassága… mit számított, hogy az én feleségem halott volt az új barátnőm meg nem áll velem szóba? Igazából semmi sem változott gyerekkorunk óta.
Megráztam a fejem és megpróbáltam Amber aprócska játék tükrére és a lány hajszínére koncentrálni. Már megtanultam régen, hogy hol van a helyem ebben az életben. Elliot után, jó hátul valami végtelen problémasor végén.
– Olyasmi, olyan átlagos barna – magyarázta a lány.
Koncentrálnom kellett. Nagyon erősen koncentrálnom, mert a pánik miatt még mindig remegtem egy kicsit és a gondolataim is folyton elkalandoztak. A tincsek szép lassan átváltottak egészen világos barnára. Nem tudtam, hogy ilyen volt-e előtte, de legalább természetesnek tűnt ebben a fényben. Nem láttam sehol sem zöld foltokat.
– Azt hiszem kicsit világosabb, mint volt… de egyenletesnek tűnik. Ilyen fog maradni, ugye? – kérdezte. Megköszörültem a torkomat. Nem akartam hazudni, ezért benyúltam a nadrágom zsebébe, hogy egy begyűrt szórólapot vegyek elő a Banyanyavalya és Mágusfene Apotékáról. Rajta volt a pontos cím, ahová kandallóval el lehetett jutni az ország bármelyik részéről kényelmesen.
– A büdöske hatása nem olyan hosszú, így remélhetőleg, mire megszűnik néhány órán belül a varázslat, a hajad az igazi színében fog pompázni. – Magyaráztam és a kezébe nyomtam a papírt. – Itt dolgozom este nyolcig. Ha esetleg visszatérne a zöld szín, akkor kérlek gyere el. Kandallóval bárhonnan megtudod közelíteni és ott vannak még olyan szerek, amikkel végső soron meg tudnám oldani másképp a hajvisszaszínezést.
Az órámra pillantottam, mert már lassan tényleg ott kellett volna lennem. Éppen elég volt, hogy apám Elliot miatt zsörtölődik állandóan, nem kellett volna, hogy még én is felbosszantsam a bájitalalapanyagok hiányával.
– Szóval… ha tényleg gond van, látogass meg… most viszont rohannom kell… – magyaráztam. – És tényleg! Tényleg bocsánat! – Tettem hozzá, majd szabályosan sietni kezdtem. Tudtam persze, hogy nyitásra már akkor sem érnék oda, ha menten hoppanálnék. De én a biztonságosabb utat választottam, nem szerettem volna Kínában kikötni a Szeszély miatt, így jobbnak láttam egy közeli kandalló keresni, csak a távolból intettem még egyet oda a lánynak.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

◊ s e a n ◊
don’t be afraid to walk alone;
don’t be afraid to like it.

(https://i.pinimg.com/564x/ad/f1/c7/adf1c7727cdf2e0c54daaa5706f1c9ca.jpg)

2002. november 5.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/31/35/ca/3135caaa9ac1052135701fe7ee9acccc.jpg)

Sean olyan volt, mint egy tornádó. Akárhányszor megjelent, végig söpört rajtam, romokat hagyva magaután. Egyszerre akartam és gyűlöltem, amiért neki csak egy játszótér vagyok. Szórakozás, semmi több. Én pedig kapaszkodtam volna belé, tartottam volna az ágyamban, de nem ment. Nem akart ott aludni, mintha arra már nem is lennék tényleg jó, hogy tovább gondolja a dolgokat. Freddie után nem lepett meg, hogy még egy férfinek nem kellek. Valamiért csak elűzni tudtam őket magam mellől. Ezért az utóbbi időben nem voltam igazán jól. Nehezen koncentráltam a munkámra és terepre sem nagyon mentem. Ki kellett volna pihennem ezt az egészet. Talán éppen emiatt is volt szükségem erre a szabadnapra.
Még kicsit álmosan fordultam ki kilenc órakor a Foltos Tappancs nevet viselő kávézóról. Korán keltem, mintha be kellett volna mennem a Minisztériumba. Csakhogy fáradtabb voltam, talán a testem képes volt egy éjszaka alatt elszokni a megterhelő munkától.
A kávé kicsit forró volt, de azért magamhoz vettem egy kortyot. Jót tett az őszi hidegben, ahogy kellemesen körbe ölelt ez melegség és kicsit égeti belülről a mellkasomat. Ám ahogy leeresztette a papírpoharat és a szökőkút felé indultam, összerezzentem. Láttam a magas, ismerős alakot, szinte az illatát is éreztem, pedig jó pár méteres távolságban volt.
Sean. Miért vagy rám ekkora hatással?
Nem akartam odamenni. Nagyon nem akartam, hogy újra azt tegye velem, amit eddig annyiszor... a lábaim mégis ösztönösen indultak meg. Jobb lett volna elfordulni és eltűnni, míg nem fog szagot. Végül félúton felé megálltam és csak onnan figyeltem. Egy részem abban reményedett, hogy odafordul és megpillant, egy másik meg nem akarta elkapni a pillantását még véletlenül sem.
A gyomrom égett és remegett a puszta gondolattól is, hogy most éppen hova tartunk, mi fog történni. Egyszerűen nem lett volna szabad belebonyolódnom. Elváltam. Az apám nem volt rám büszke... most pedig egy vérfarkas alkalmi szexpartnere voltam - amikor éppen úgy tartotta kedve. Csak el akartam tűnni.
Elmenekülni még a környékről is... de nem tettem. Ez volt a hiba, mert amint megszületett a döntés, hogy besétáljak valamelyik üzletbe, egy kisfiú rohant belém. A gyerek éppen egy galambot üldözött, aki aztán felreppent és elszállt a rémülettől. Én meg összerezzentem, kiborítottam a kávémat.
- Anya! - bömbölt a gyerek, mire egy ijedt boszorkány sietett oda.
- Ne haragudjon kérem... - Felkapta a gyermeket, magához ölelte, majd elsietett vele valamerre, mielőtt bármit is reagálhattam volna.

☾ The memories never end when gravity pulls you in☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-2-n-o-v-e-m-b-e-r-5.

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/b4/cd/a7/b4cda7914297bd14305923e88d627e4c.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/172971617/superthumb.jpg?t=1428689192)

nem akartam ezt. Nagyon nem. És mégis egyszerűen állandóan nála kötöttem ki, hogy még egy újabb bűnt véssek ezzel a testünkre. Utáltam magam emiatt, és biztos voltam benne, hogy idő kérdése, és Safi ki fog átkozni az életéből. Iagzából többet jelent nekem, mint valammi alkalmi szexpartner, amit persze ő bizonyára máshogy érzékel. Sokkal többet jelentett nekem, és még én sem értettem, hogy miért. DE azt tudom, hogy miért nem akartam a közelébe maradni. Vérfarkas vagyok, egy dög, aki bármikor robbanhat. Nem minden vérfarkas volt ugyan ilyan időszített bomba, mint én. Thomas túlséágosan közel sodort eg yolyan állapot felé, amitől mindig is rettegtem, amivé nem akartam válni, és minden erőmmel azon voltam amióta az azkabanban ültem, hogy megőrizzem a bennem bújdosó vadállatot, és ne hagyjam csak teliholdkor testet ölteni bennem. Félek, hogy ha beveszem azt a bájitalt ami megőrzi a tudatom, máskor fog kiszökni belőlem. És tudom, hogy nem lenne esélyem visszafordulni.
Nem akarom Safi holttestét látni, miután magamhoz térek.
Pedig ő telejsen elmossa belőlem Kate illatát, és a helyére az övé kerül, amitől teljesen megrészegülök. Midnig iygeskzem kerülni, de egyszerűen folyton megtalálom, akárhol is van. Mindtha valami mindig odahajtana hozzá, valami furcsa ösztön, valami furcsa erő.
Most is nem is értem miért kóválygok az őszi falevelekkel beborított téren, mintha bármi esélye lenne pont itt felbiukkanni. Vagy csak azért járok itt ilyen korán, mert ő biztos, hogy a minisztériumban van? Szinte teljesen érthetetlen gondolataim követik egyre másra a következőt. Beletúrok a hajamba, ahogy megállok a téren, és felpillantok az égre. A szél velem szemben fúj, hozva felém a büdös belváros füstös szagát, az emberekével együtt. Kicist összehúzom magamon a bőrdzsekimet, és a zsebembe csúsztatom a kezemet. Igazából én próbáltam nem üldözni őt. Más lányhoz elugrani Sohoban, de el se jutottunk a szexig, mert... Mert nem volt egyik sem Safi, nem volt az illatuk se jó, és... és egyszerűen csak nem akarom bevallani magamnak, mennyire a rabjává tett.
Aztán változik a szélirány, és megérzem az illatát. Szinte meg is fordulok a tengelyem körül, és látom, ahogy háttal nekem megy egy bolt felé. Nem kellene oda tartanom, de a lábam meglódul, és máris követem. Csak még egyszer hadd legyek vele. És tudom hogy ezután is örökké folytatni tudám ezt a gyötrő ördögi kört. hallom a hangokat, a madarat, és a nőt is a gyerekkel elszaladni, én pedig megállok Safi előtt. Nem szólalok meg, csak kiélvezem, hogy láthatom. Szánalmasan boldognak érzem magam, ahogy a közelemben van. Ha farkas alakban lennék a farkam is hülyén csóbválnám, mintha valami szánalmas kutya lennék. A tekintetem a csillogó szempárról a kávéfoltos ruhájára vándorol.
- Látom forrázó élményben volt részed - modnom egy kis mosollyal a számon, miközben rohadtul szánalmasnak és szerencsétlennek érzem magam. Úgy szólok hozzá, mintha nem hagytam volna ott egyedül minden egyes alkalommal.

Még éreztem magamon a kávé nedvességét, bár éppen csak egy kicsi foltot hagyott a kabátomon, de éppen elég zavaró volt a csuklóm körül, ahol a bőröm találkozott az anyaggal. Rohadtul nem akartam, hogy Sean észre vegyen, elég volt, hogy én látom őt és érzem még ebből az őrjítő távolságból is az illatát. Egyszerűen csak el akartam menekülni, mielőtt meglátott volna.
De meglátott.
Közelebb jött.
Éreztem, ahogy az illata valóssággá válik, ahogy ott lüktet előttem belőle minden aroma. Aztán felnéztem rá. Megpillantottam a zöld szempárt, ami már az első perctől kezdve túl nagy hatással volt rám és csak az jutott eszembe, hogy mennyire szeretném megcsókolni megint. Csakhogy ez azzal járt volna, hogy megint sebet ejt rajtam. Minden alkalommal ennek a tudatában engedtem közel magamhoz. Abban a percben, ahogy összesimultunk nem számított az egész. Egyszerűen nem volt fontos. Az pedig, hogy utána sírtam, már megszokott volt. Mindig elcseszett férfiakat szerettem.
– Látom forrázó élményben volt részed – mondta. Kicsit mosolygott hozzá, ami jól állt neki. Majdnem vissza is mosolyogtam, de aztán inkább nem tettem. Próbáltam megőrizni a méltóságomat.
– Csak egy kis kávé… és a gyerek amúgy is többet kapott belőle. – Csendesen beszéltem. Nem tudom miért, mintha kicsit szégyellném magam előtt. Talán így is volt… ki tudja. Elég megalázó volt, hogy minden egyes alkalommal kértem, hogy maradjon, ő meg egyszerűen csak elment. Nem számítottam neki kicsit sem. Lehet, hogy egy voltam a sok közül, akikkel az estéit töltötte… én pedig gyűlöltem ennek még csak a gondolatát is.
Nem lett volna szabad többet engednem neki. Nem lett volna szabad, de tudtam, hogy megint fogok. Túl gyenge voltam ellenállni neki.
– Vennem kell egy újat. – Közöltem az üres papírpohárra bámulva. Aztán csak álltam ott tovább vele szemben. Nem tudom miért, de volt valami erő, ami nem engedett el, ott tartott előtte. Mozdulni sem tudtam. – Szóval, ha megbocsátasz, akkor én most… – dünnyögtem és közben azon rimánkodtam, hogy ugyan induljak már el. Tegyek egy lépést előre. Ez az egy módja volt annak, hogy végre én legyek az erősebb.
Csakhogy nem voltam erősebb. Sean az egész megjelenésével túl nagy hatással volt rám. Safiya, mozdulj már meg! Próbáltam én magamra hatni, de még így is jó pár percbe került, hogy meginduljak és megpróbáljam kikerülni. Igazából egyszerre akartam elmenni mellette és reménykedtem benne, hogy megfogja a karomat, majd egész egyszerűen visszaránt maga mellé.
– Szia… – csendesen mondtam ki, ahogy léptem el tőle.

☾ The memories never end when gravity pulls you in☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-2-n-o-v-e-m-b-e-r-5.

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/b4/cd/a7/b4cda7914297bd14305923e88d627e4c.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/172971617/superthumb.jpg?t=1428689192)

Valahogy mindig összefutottunk. Nem is tudom, olyan szánalmasan béna volt az egész. Eltűntem mellőle, hogy aztán ismét megkeressem az illatát, hogy aztán ismét kövessem, hogy aztán ismét magamhoz ölelhessem, hogy aztán megint magam mögött hagyjam, amikor érezni kezdtem a bennem szunnyadó szörnyeteget. Nem akartam megmarni, nem akartam elpusztítani és mégis olyan kibazsottul gyenge voltam, hogy nem húztam el örökké az életébőll, hanem visszatérő voltam. Utáltam ezt, utáltam volna, hogy velem akarna lenni. nem voltam jobb a többi vérfarkasnál. Én is öltem fajtársakat is, nem jártam falkába, mert mindig csak összevesztem velük. A magányos farkasokat sneki sem fogadta be. Főleg hogy ha olyan rohadt irritálóak is voltak a furán családcentrikus hozzáállásukkal a jobb vérfarkaosk. Utáltam, hogy ezeket a köröket futtattam le magamban, minden egyes alkalommal, amikor vele találkoztam, mintha valami debil, ostoba kölyökkutya lettem volna, aki csak körbe-körbe szalad a saját farka után. A saját hasonlatomra még fel is morrantam.
A kávé illata kúszott közzénk a levegőbe, még éreztem rajta a kisfiú és az anyjának a nyomát is. Kellemes karamell és homok, meg virág illatuk volt, de még így is az orromba kúszott Safi illata, amit a kávé erőssége se tudott elnyomni. Vagy csak betegesen a rabja voltam és már mindenhova odaképzeltem? nem is értettem ezt, és talán nem is akartam. Egy hosszú pillanatra összefonódott a tekintetünk és én beleolvadtam a krémes pillantásba, miközben az emberek tovasuhanntak mellettünk, és lassan az eső is elkezdett haloványan szemerkélni. nem akartam elengedni ezt a pillantást, mert tudtam, hogy odalépnék, hogy megcsókoljam a puha ajkait, hogy újra magamhoz ölelhessem. Szinte betegesen féltem attól, hogy megharaphatom, hogy kirobban belőlem az én. Ha tehettem volna, megfogtam volna két kezemmel az illatát, és elástam volna, hogy ne jönjjön utánnam. De ismertem magamat, és biztos voltam benne, hogy utána két kezemmel kapartam volna elő megint. Rosszabb volt mint a drog.
Vajon mire gondolhatott most, hogy itt álltam előtte megint? Biztosan arra, hogy mennyire elbaszott vagyok.
– Csak egy kis kávé… és a gyerek amúgy is többet kapott belőle - jegyezte meg halkan, én meg csak bólintottam, ahogy a tekintetemmel ránéztem a kabátja ujjára. A kezét nézten, az ujjiat, amik köré akartam kulcsolni az enyémeket. És mégsem mozdultam. Csak álltunk csendesen a szemerkélő esőben.
- Ha több lenne rajtad szívesen megkóstolnám - forgattam meg helyette a szememet, persze tudthatta, hogy csak szakrasztikusan mondtam, de mégis. lehet lett volna benne némi igazság is.
- Vennem kell egy újat. Szóval, ha megbocsátasz, akkor én most… - dünnyögi az orra alá, én meg félre billentett fejjel figyelem. Tudom, hogy nem akar elmenni, és éppen anynira meg is akar mozdulni. Igazából én is el akartam menni. Azt hiszem. Nem akartam többször elhagyni, nem akartam többet bántani, és mégis minden egyes alkalom ugyan oda vezetett.
– Szia… - suttogta, én meg csak kifújtam a levegőt, és az kis párás pamacsként távozott az ajkaim közzül. Merlinre, hogy én ezt mennyire rohadtul meg fogom bánni.
- Ja, ja szia, már találkoztunk - pillantpottam rá jelentősségteljesen, majd mielőtt gondolkodhattam volna megfogtam az ujjiat. - Szóval hol akarsz magadnak kabátot venni? - kérdeztem. De legszívesebben csak elhoppanáltam volna vele, hogy megint eblemerüljek és elfelejtsem a bennem terjengő ködöt.

Furcsa volt ott állni vele szemben és azon gondolkodni, merre tartunk és mi ez az egész közöttünk. Sean számára csak egy játék voltam, de én akárhányszor megláttam a zöld szemeit úgy bizsergett bennem egy csomó érzés. Nem volt ez sehogy sem rendjén, mert gyűlöltem… gyűlöltem.
– Ha több lenne rajtad szívesen megkóstolnám – mondta. A szemét is megforgatta hozzá olyan Seanosan… és megint kezdte. Flörtölt, közelebb akart kerülni hozzám, én meg tudtam, hogy újra sérülök majd. Ez volt ő. Úgy játszott velem, mint más egy gitár húrjain. Ha erősen pengetett, én akkor is úgy daloltam, ahogyan szerette volna.
Menekülnöm kellett, hogy többé ne tudjon bántani engem. Nem akartam ,hogy hozzám érjen és megint elvegye, amit csak akart. De ahogy léptem el mellette, éreztem, hogy megérint.
– Ja, ja szia, már találkoztunk – kezdte megint, olyan Seanosan, ahogy utáltam, ha beszélt. Túl aranyos volt. Igen, aranyos, mégha ő ezt szíve szerint le is tagadta volna. Aztán megéreztem az ujjait az ujjaimon, olyan lágyan, hogy még meg is torpantam tőle. – Szóval hol akarsz magadnak kabátot venni?
A szemébe akartam kiabálni: miért akarsz fájdalmat okozni? Már elég férfi bántott, elég volt, hogy a férjemmel eltávolodtunk egymástól és más utat választott. Elég volt magamat egyszer selejtnek érezni, aki nem kell annak, akit a legjobban szeretett. Többet nem akarok elviselni, inkább lettem volna egyedül örökre.
– Sean… – Sóhajtottam egyet és elhúztam tőle a kezemet. Nagyon szerettem volna erős lenni, de attól csak dühösebb lettem, hogy nem sikerül… hogy a testem ne engedelmeskedik és azt akarja, hogy simítson végig rajta, miközben megint csak fájdalmat okozna.
A dühömet rajta akartam levezetni. A papírpohár alján maradt kávét egy lendítéssel az arcába küldtem. Nem érdekelt, hogy végig folyik rajta, meg hogy nagyjából mindenki minket néz… nem voltam úrinő, hogy ez megzavarjon. Az egész egyszerűen nem az én stílusom volt, ezt még Sean is tudta. Talán sejtette, hogy leátkozni is képes lettem volna a fejét.
– Miért csinálod velem ezt?! Menj el, Sean! Menj el! – kiabáltam. Meg tudtam volna ütni. Még sem tettem. Csak álltam és dühösen néztem a zöld szemekbe, a kávétól tocsogó arcra és nem tudom… valami kattant.
Odaléptem hozzá. Átkaroltam a nyakát és hosszan csókoltam, mintha nem is vitatkoztam volna vele korábban. Egyszerűen ilyen hatással volt rám… szinte tálcán kínáltam fel neki, hogy vegye el, amit el akar. Az úgysem zavarta, hogy én után összetörök.
Könnyed mozdulattal nyomtam az egyik épület falának és úgy szorongattam a bőrdzseki kabátjának a gallérját. Nem értettem, hogyan nem fázik ebben a vékony cuccban, de csókoltam és csókoltam. Csak ő lökhetett volna el, ha el akar…
– Szörnyű vagy… – súgtam az ajkai közé, kicsit remegve.

☾ The memories never end when gravity pulls you in☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-2-n-o-v-e-m-b-e-r-5.

☾ m y f u r ☽ (https://i.pinimg.com/564x/b4/cd/a7/b4cda7914297bd14305923e88d627e4c.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/172971617/superthumb.jpg?t=1428689192)

Nem volt nekem Safiya játék, egyszerűen csak féltem. Féltem a közelébe menni, féltem közelebb kerülni hozzá, féltem bármit is csinálni, és ez a félelem bénított le annyira, hogy mégis megváltást kerestem a csókjaiban, az ölelésében, és az illatában is. Bennem garázdálkodott valami rettenet hatalmas szörny és én nem akartam... Nem akartam, hogy egy alkalommal, amikor magamhoz térek, ott lássam az ő vérbe fagyott testét úgy, mint ahogy Kate-et is láttam. ELszorult az emléktől a szívem, mert a bennem lévő gyerek makacskodva kapaszkodott a fekete hajú, kék szemű lány emlékébe olyan eszeveszetten, mintha az is képes lenne eltűnni belőlem. És ez a félelem mart és fojtogatott, mert ez nem csak annak az elveszett kölyöknek a félelme volt, hanem az enyém is. Persze semmit sem mondtam el neki ebből, hiszen... meg se értené. Vagyis úgy nem, ahogy én érzem magam. Kibaszottul szánalmasan és szarul.
- Sean - Ahogy sóhajtva kimondja a nevem, kicsit még meg is borzongok, de valmai baljós előérzet kísért, és a tekintetem a kezére tapad, ami kicsúszik az enyém közzül, és értetlenül bámulok rá. Nem mintha nem szerettem volna vele megint összegabalyodni valahol, de inkább csak most szimplán szerettem volna benne fürdeni.
- Safi - sóhajtom én is, ahogy a tekintetem keresi az övét, de csak nő köztünk a távolság, én pedig valahogy... hiába akartam ezt, én nekem mégis megfájdul tőle a szívem. Szeretnék odamenni hozzá, hogy végre megpihenjek nála rendesen úgy, hogy nem hagyom el, de minig úgy érzem, ahold üldöz engem, és sosem lelhetek békére. Nem vagyok olyan, mint a legtöbb farkas, nem vaghyok olyan rohadt békés, mint amilyen talán Lupin is lehetett, túl nagy bennem az ellentét, és a fenevadat túl sok vér és gyilkosság hízlalta naggyá, és erőssé. Belegodnolni is rettenetes, hogy én is úgy végezhettem volna... Végezhetném most is, mint ahogy az a ferkassá összeolvadt ember abban az erdőben, ahol Seabestiannal voltam. Inkább csak meg akartam prizni önmagam, addig amíg kitartott az erőm.
A következő pillanatban összerezzentem, és éreztem, ahogy a kávé kesernyésen friss illata megtölti az orromat, miközben telejsen eláztatja az arcom és talán a ruhámra is cseppen belőle. Kikerekedett szemekkel nézem Safiyát, és valami elképesztő, tehetetlen dühöt érzek én is, ami végigszalad bennem. Összeszorítom az ajkaimat és miközben szinte hagoym, hogy telejsen nevettségessé tegyen - ilyenkor az emberek is úgyis engem hibáztatnak, hiszen engem locsoltak éppen pofán -. Ki szeretném én is adni a dühömet, miközben azzal kűzdök, hogy a bennem lévő, felhábordott farkas ne csapjon átt őrült gyilkossá, ahogy sétrtetten morog a mélységben, a kávé miatt. És talán örülhetek is hogy ennyivel megúszom, és nem repül a seggembe valami átok.
- Miért csinálod velem ezt?! Menj el, Sean! Menj el!
- Nem tudom! Nem tudok elmenni, nem megy! Egszerűen... túl nagy hatással vagy rám - csattanok fel, és el is hallgatok, mert... nem tudom nem akarom a fejéhez vágni, hogy úgysem értené meg. Akkor el kellene mesélnem neki.. és akkor csak megutálna. Az aktáimban láthatta a múltam egy részét, de azt mint T. intézte el. Az én bűneim talán még a leírtaknál is súlyosabbak voltak. De ahogy kiszaladnak beléőlem a szavak, Safiya a következő pillanatban hozzám lép és megölel, auz én szívem meg szinte hallhatóan erősebben kezd el dobogni. Visszaölelem, és az arcomat a hajába nyomom, miközben próbálom összeszedni a maradék erőmet.
– Szörnyű vagy… - sóhajtok, mert hát ezzel mégsem tudok veszekedni, de aztán halvány moslyra húzom a számat, miközben megfogom megint finoman a kezét, és húzni kezdem valamerre, valami kis kiugró mögé, hogy ott adjak neki egy kávés csókot.
- Én vagyok szörnyű? Te öntöttél le az előbb kávéval - forgatom meg a szememet és egy kis mosoly játszik az ajkaim szélén. Közelebb hajolok hozzá és még egyszer megcsókolom ha hagyja. - Most már mind a kettőnknek ráférne egy átöltözés - sóhajtok, és odapillantok a mellettünk nem messze lévő kukához, amiből ilyen-olyan cuccok lógnak ki. - Még szerencse, hogy enniy mindenből lehet válogatni - mondom gonoszul, de persze nem gondolom komolyan.

Egy pillanattal korábban gyűlöltem, aztán csókban forrtunk össze, mintha az lett volna a világ rendje. Engedtem a csábításnak, engedtem, hogy megint elvegyen és összetörjön… hogy megint eltaszítson magától. Talán az ilyen férfiak voltak a gyengéim, az ilyenek, akik nem tudtak igazán szeretni, csak elvenni és eldobni. Sean viszont még Freddie-hez képest is más volt. Sokkal mélyebb dolgokat váltott ki belőlem, a testem könnyen táncolt az ő ritmusa szerint. Marionett bábú voltam a karjai között.
Szörnyű. Ez a szó jutott eszembe róla. Talán azért, mert ahogy elhúzódott és a szemébe néztem, megint megborzongtam, felismerve, mi vár rám… és még csak ellen sem álltam. Úgy játszol velem Sean, ahogyan csak akarsz. Nézz rám, nézz rám és vedd észre, már neked adtam magam.
Engedtem magam odahúzni egy kis beugróba, ahol már nem akadtak bámészkodó kíváncsi szemek, sőt még az utcán is egészen meghitt volt, kettesben, egymáshoz simulni egy kapualjban.
– Én vagyok szörnyű? Te öntöttél le az előbb kávéval – forgatta meg a szemeit, én viszont csak az illatára figyeltem. Azt akartam élvezni, így mikor közelebb hajolt egy csókra, csak lehunytam a szememet. Hagytam és imádtam. – Most már mind a kettőnknek ráférne egy átöltözés – sóhajtott fel aztán.
Ahogy kinyitottam a szememet, láttam, hogy a legközelebbi kukára pillant, ahonnan mindenféle mocskos cuccok lógtak ki. – Még szerencse, hogy enniy mindenből lehet válogatni – jegyezte meg gonoszul. Nem tudta, hogy engem cseppet sem érdekel egy kis kávéfolt a ruhámon vagy éppen az övén. Az övén végképp nem. Talán azt hitte, én is olyan kiscsaj vagyok, aki elsírja magát, hacsak letörik a körme. Valójában már régen rájöhetett volna, mennyire nincs ez így.
A mellkasára tenyereltem és odanyomta a mellettünk lévő kapuhoz. A másik kezemmel az arcára simítottam, hogy magam felé fordítsam az arcát. A zöld szemekbe néztem, amik úgyis megsebeznek megint.
– Rám figyelj… – Suttogtam. A hüvelyujjam az ajkain cirógatott végig… miért imádtam ennyire? Volt közöttünk ez a lüktető valami, ami olyan erőteljesen dolgozott, hogy szinte már forrt. Vonzott egymáshoz és nem tudtam ellépni, inkább csak még jobban akartam.
Megint megcsókoltam. De most finoman, inkább csak egy puszi volt. Aztán még jobban hozzá simultam. Nem is tudom, csak akartam. Akartam őt testileg… lelkileg is, de arra ő maga nem volt felkészülve. Hiába akartam, el kellett fogadnom, hogy akármit is teszek, ő csak megsebezni fog újra és újra.
– Miért őrjítesz meg? – Leheltem az ajkaira és megint megpusziltam. Szép lassan végig csókoltam az arcát, az álla vonalát, a nyakát… közben az illata egészen megbolondított. Aztán már nem éreztem mást, csak azt az őrült bizsergést. Tovább kellett állnunk onnan a mocsokból, hogy kettesben lehessünk.
Belemarkoltam a ruhája anyagába, de közben nem húzódtam el csóktól. A szabad kezemmel a pálcámra markoltam és már hoppanáltam is szépen haza, a lakásomba, egyenesen az ágyra, hogy megint átadjam magam a szenvedélynek és Seannak.

Köszönöm a játékot.
A helyszín szabad.

◂run boy run▸

2003. március 6.
(https://i.pinimg.com/564x/88/ba/51/88ba51354cd9b4b2b526ab8b44ab1c8e.jpg)

◃g a b e▹

if you play small,
you stay small

style: something (https://i.pinimg.com/564x/8a/ad/bc/8aadbc70ac862fb09bb696446a2fbcc7.jpg) ║ zene: run boy run (https://www.youtube.com/watch?v=lmc21V-zBq0)

Mocskos napsütés, mintha kérte is volna bárki, hogy ilyen korán érkezzen meg a tavasz. Hunyorogva álltam a szökőkút mellett, kezemben a papírpohárba locsolt fekete kávéval és azon merengtem minek keltem fel ilyen korán. Persze tudtam, hogy miért tettem: Gabriel Zöldszem Milton őnagyságáért. Szabadnapos volt és akart egy darabot magának Elliot Fraser-O’Mara szerény személyéből. Nem bántam… mert miért is bántam volna? A szívem egy rég összetört darabja még az övé volt. A reggelek viszont egyre jobban megviseltek, mióta nem Aidennel dolgoztam mindennap az Aranyfogban.
Nehezemre esett felkelni, elmenni addig, ránézni Seanra… és közölni, hogy ma egy aranypéniszt lopok el egy perverz banyától… vagy valami mást. Nem számított, egyszerűen nehezemre esett motiváltnak maradni. Ezen pedig az sem segített, hogy Aiden rendszerint olyan alakokkal tárgyalt, akikkel nem kellett volna egyedül hagyni. Ja… és persze ott volt még az a kis szervezet is, akit maga köré gyűjtött, mindenféle bűnözőkből és azok rendszerint az orrom alá dörgölték, hogy végig ment rajtam a fél Zsebpiszok köz is. Ez alatt persze Cartwrightot értették… meg talán Sorent. Mással aligha volt dolgom ebből a koszfészekből.
Belekortyoltam a feketébe, ahogy Milton feltűnt végre a távolban. Nem sietettem elé, csak mogorván megvártam, míg egészen odaér elém. Aztán finoman átöleltem, de ez most nem sikerült a szokásos érzelmesre, talán azért, mert nem volt alapvetően jó hangulatom. Ezt persze lehetett volna orvosolni, leginkább egy kellemes lopással… ám Gabriel társaságában ez egy shopping túrára tudott volna redukálódni legfeljebb.
– Ah… ments meg a letargiától… – közöltem és a kezébe nyomtam a papírpoharat. Még drámázósan szenvedős arcot is vágtam, hogy lássa milyen kellemetlenül érezem magam a bőrömben. Na igen… nem aludtam éppen eleget, ez nyűgössé tett. De Gabe azért ismerte ezt az oldalamat, előtte nem kellett állandóan a kemény fiút játszanom.
Csak odanyomtam a fejem a mellkasához és nyafogtam. Ennyit igazán megérdemeltem ettől a kegyetlen naptól. A méretei szerencsére elegendőek voltak ahhoz, hogy a szemembe tűző napfényt is eltakarják, így még belé is kapaszkodtam, hogy ne tudjon eltávolodni.
– Vigyél el vásárolgatni… légysziii – kérleltem. Az sem érdekelt, hogy körülöttünk mindenki megbámul. Jó, értem én, hogy nézni kellet, mert én vagy Nat Forest ex-kínai szeretője vagy akármi… nem is számított már. Olyan régen volt, hogy az az élet nem tűnt többnek egy álomnál.
Belekapaszkodtam Gabriel karjába és egészen hozzá bújtam. Na igen a harmincötödik születésnapom sem tett éppen felnőtté. Dacos kölyök maradtam, aki nem tudott túlnőni magán és mintha a testem is ehhez idomult volna anyám varázslatának köszönhetően. Halovány ráncok jelentek meg az arcomon, de annyira láthatatlanok, hogy csak a tükörhöz közel hajolva vettem észre. Talán még van egy tíz-tizenöt évem mielőtt végleg átadom magam az öregedésnek. Büszkeséggel töltött el ez a tény, még ha nem is a genetika csodája volt, mégis erényként kezeltem.
Szépen vonszoltam magammal Gabriel Miltont a kirakatok irányába, hogy megnézzük a varázsdivat legújabb alkotásait. A legtöbb ruha itt olyan volt, mint egy műalkotás. Nehéz volt elképzelni, hogy valaki ilyesmiben járjon az utcán. Ezért maradtam én is a mugli divatnál.
– Lehet neked kéne vásárolnunk. Mindig ugyanolyan vagy. – közöltem, ahogy megpillantottam magunkat a kirakat tükröződésében.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/c1/cb/00/c1cb00f5d332cdc87a0f8db65b40af1f.jpg)

2003. március 6.
Run boy run

A mai napra muszáj volt szabadságot kivennem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd attól kell félnem, egy váratlan behívás következtében majd le kell mondanom a mai programot. De a mai programom mindennél fontosabb volt. Legalábbis, ami Elliotot érinti. Egy ideje már úgy érzem, hogy rendeződtek a soraink és valahogy megtaláltam az egyensúlyt is a munkám és a közötte töltött időben.
A Mágus téren találkozunk, és bár egy egyszerű napnak tűnik, azért Amont magammal viszem. Tudom, hogy őt kedveli a legjobban, és Agielen kívül ő ragaszkodik a legjobban Elliothoz. A kék kabátomat veszem fel, egy garbót mellé. Szerencsére ideje korán lett jó idő, ezért ez elégnek is bizonyul. Már messziről kiszúrom őt, ahogy a szökőkút mellett áll. Látszólag valami nem stimmel, de nem hiszem, hogy nagy baj lenne. Nem úgy tűnik, mintha menekülne, szóval jó eséllyel nagy bajt nem csinált.
- Ah… ments meg a letartgiától…
Azonnal a mellkasomba fúrja a fejét. Szóval nem tévedek sokat, amikor korábban arra gondolok, hogy valamilyen baj van.
- És mégis miként szeretnéd, hogy megmentselek a letargiától? Mert szerintem egy átokkal nem intézhetem el.
Nem hiszem, hogy egy kísértetjárta ház, vagy valamilyen más izgalmas esemény megfelelő lenne ehhez. Máskülönben pedig kicsit nehezen találom ki, hogy éppen mire van szüksége. De ha ad majd egy kis segítséget, akkor már könnyebben megoldom a helyzetet.
Vagy…
- Menjünk el megsétáltatni Amont. Tudok egy jó helyet, ami direkt a kutyák kiképzésére készült. Ő jól szórakozik és közben te is.
Aztán mintha ezt meg sem hallaná, már hallom is a kívánságát.
- Vigyél el vásárolgatni… légysziii.
Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, amit még akkor is érez, ha nem is hallja. Legalábbis így a mellkasomhoz lapulva. Valahogy a vásárlás soha nem volt az erősségem, szóval csak azt vettem meg magamnak, amit feltétlenül muszáj volt, és a legtöbb esetben vigyázok a holmimra. Az is sok ideig tartott, amíg találtam egy ugyanolyan kabátot, mint a korábbi is, amit elhagytam Oroszországban. Ez kényelmes, ismerem ahogy a mozdulataimra reagál, még akkor is, ha csak egy anyag, ruhadarab.
Hagyom, hogy belém karoljon és húzzon magával az üzletek felé. A kirakatoknál megállok, és elfintorodva nézem a kiállított darabokat.
- Lehet neked kéne vásárolnunk. Mindig ugyanolyan vagy.
- Nehogy valamelyik üzletbe megpróbálj berángatni. Ezek… Ezek… – újra elfintorodom, és inkább másik irányba nézek. Még véletlenül sem akarom, hogy azt higgye tetszenek. - De neked szívesen veszek ezekből néhány darabot, ha akarod.
Körbenézek a téren, talán találok valamit, ami eltereli a figyelmét ezekről a ruhákról. Már ha lehet ezeket ruhának nevezni.
- Mit szólnál, ha inkább elmennénk sütizni?

◂run boy run▸

2003. március 6.
(https://i.pinimg.com/564x/88/ba/51/88ba51354cd9b4b2b526ab8b44ab1c8e.jpg)

◃g a b e▹

if you play small,
you stay small

style: something (https://i.pinimg.com/564x/8a/ad/bc/8aadbc70ac862fb09bb696446a2fbcc7.jpg) ║ zene: run boy run (https://www.youtube.com/watch?v=lmc21V-zBq0)

Természetesen Milton összevissza beszélt. Nem lepett meg, általában nem látja át a problémákat… de hogy azt honnan vette, hogy a rossz kedvemet megoldja egy kutyasétáltatás, az jó kérdés volt. Mintha nem ismerne… tudta nagyon jól, milyen, amikor ki akadok. Akárhányszor szörnyű hangulatom volt az egész világra sötét felhők borultak és ha valakinek éppen virágos jókedve volt, hát gondoskodtam róla, hogy ne így legyen.
Úgy tettem, mintha nem érteném mit akar. Amon persze cuki, de a mai napra kevés volt a puszta jelenléte ahhoz, hogy feldobjon. Bár tény, hogy a négy kutyából ő volt a legnagyobb király, mégis csak a semmi és a minden istenéről kapta a nevét. Hátborzongatóan gyönyörű választás volt, de a kutyus most legfeljebb mellékesen javított egy kicsit az állapoton. Kicsit bocsánatkérően vakargattam meg a fejecskéjét, aztán szószerint Gabe-re vetettem magam, hogy meggyőzzem, inkább vásárolni menjünk a mai napon. Még oda is húztam az egyik kirakathoz, hogy megnézhessük a legfrissebb varázslódivatot. Hát nem egy Gucci, de azért lehetne vele mit kezdeni.
– Nehogy valamelyik üzletbe megpróbálj berángatni. Ezek… Ezek… – fordította el a fejét Milton, mintha a világ legnagyobb szörnyűségével szembesült volna. Persze csak a kirakat tükröződésében láttam ezt is meg. Nem volt kedvem a drámakirálynő énjét nagytotálban látni. – De neked szívesen veszek ezekből néhány darabot, ha akarod.
Persze megpróbált másfelé vonni, de visszahúztam finoman magamhoz. Tudtam, hogy az érintésemnek nem tud ellenállni… legalábbis addig nem, amíg nem talál maga mellé mást és a mi kis táncunk teljesen a végére nem ér. Nem tudtam elképzelni Gabe-et anélkül, hogy utánam loholjon, mintha én adtam volna célt a családja nélküli életébe… de ha valaki más lesz a cél, akkor nem hiszem, hogy valaha még találkozni fogunk. Most viszont a „hatalmamat” ki kellett használnom felette.
– Mit szólnál, ha inkább elmennénk sütizni?
– Shhh! – Fektettem a mutatóujjam az ajkaira. Megvártam míg megnyugszik és egyenesen a szemeimbe néz. – Bemegyünk a ruhaboltba. – Böktem a fejemmel a kirakatra, majd húztam befelé. Amon ügyesen leült az üzlet elé, pontosan tudva, hogy oda nem engedik be. Aztán már csukódott is mögöttünk az ajtó.
Bent egy közepes méretű üzlethelyiség volt, fényes, arany vállfákkal és persze szépen hajtogatott, tökéletesen gyűrődés mentes ruhákkal. Olyan kellemes, fás illat volt, mintha valaki enyhén férfiparfümmel fújta volna be ezt a helyet.
– Bízz bennem és cserébe nem kapsz kanári színű turbánt a fejedre… – közöltem halkan. Az eladók éppen valami köpcös bácsit próbáltak meg egy öltönybe bújtatni. Ezért volt időnk magunkba nézelődni. Egy sötétkék garbót fogtam meg, ami elképesztően puha volt és oda tartottam Gabe elé.
– Na… tök jól állna, kiemeli a szemed… – simítottam végig az anyagon úgy, hogy közben az ő mellkasát is érintsem. – Látod? Minőségi mégsem csicsás.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/c1/cb/00/c1cb00f5d332cdc87a0f8db65b40af1f.jpg)

2003. március 6.
Run boy run
16+

Remélem, ha létezik a pokol, akkor az ennél jobb hely lesz. Végignézve Ellioton, ma sehogy máshogy nem igazán tudom majd megnyugtatni, mint a vásárlás. Azért teszek néhány próbálkozást arra, hogy meggondolja magát, de szerintem ezek halva született ötletek lesznek majd végül. Hacsak nincs szerencsém és véletlenül bele nem trafálok valamibe.
És még csak véletlenül sem trafálok bele, ezért hamarosan egy kirakat előtt állok és nézem, ahogy a babán áll az a ruhának nevezett valami. Igazából nem tudom eldönteni, hogy a ruhákra nézve megalázó ennek a darabnak a kinézete és nevezése vagy fordítva, ez a darab kap dicséretet ezzel.
Ő pedig eléggé határozottan a tudtomra hozza, hogy mit szeretne. Megfogja a kezem, amivel megfeszíti a testem és mint egy gép fordulok vissza a kirakat felé. Ahogy megérzem a mutatóujját az ajkaimon, nyelek egyet. Oké, megfogott. Úgy néz ki mégis kipróbálom, hogy milyen a földi pokol.
- Bemegyünk a ruhaboltba.
- Menjünk.
Hagyom, hogy húzzon, de mielőtt belépnénk ránézek Amonra. Mintha segítséget kérnék a kutyától, de ő leül és nem mozdul az ajtóból. Bassza meg, még ez az utolsó mentsváram is cserben hagy. Most már nincs mit tennem, muszáj belemennem ebbe az egész vásárlásos játékba.
- Bízz bennem és cserébe nem kapsz kanári színű turbánt a fejedre…
Ha megnyugtatásként mondja, akkor éppen az ellenkezőjét éri el. Eléggé feszélyez ez a hely. A sok ruha, a szűk helyek. Ez cseppet sem hatékony ruhavásárlás. Nem olyan, mint ahogy én szoktam megtenni ezt. Ráadásul ez az illat… eléggé kellemes, de miért kell ettől szaglania az egész boltnak?
- Ugye tudod, hogyha vennél nekem egy kanári színű turbánt annak a ruhadarabnak két féle vége lehet 24 órán belül. Az egyik, hogy szétszedik a kutyák, a másik, hogy felgyújtom. Szóval jól gondold meg, hogy mit választasz.
Elég sok mindenre rá tud venni, de azért van egy határ, és ha ezt a határt átlépi, akkor gondolkodás és kegyelem nélkül tüntetem el a bizonyítékot. Némán, néha kicsit morogva lépkedek mellette, hogy aztán megálljunk egy polc előtt. Közben alaposan körbenézek a helyiségben. Szerencsére az eladók mással vannak elfoglalva, és innen még rálátni Amonra is. nem akarom, hogy valamilyen attrocitás érje, nem biztos, hogy mindenki jó néven veszi, hogy ott áll.
Hirtelen valami hozzám ér, ezért visszafordítom a figyelmem Elliotra.
- Na… tök jól állna, kiemeli a szemed… Látod? Minőségi mégsem csicsás.
Lenézek a hozzám érő ruhadarabhoz, és el kell ismernem, a színe az tényleg jó, és garbó, ami különösen tetszik. Megfogom az anyagát, és az ellen se lenne kifogásom. Hümmögök egy sort, majd átveszem tőle a darabot, és kicsit távolra tartom magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Jól van, ez ellen tényleg nincs kifogásom. Végeztünk? Mehetünk tovább?
Hatékonyság érdekében szeretnék minél előbb kimenni innen. A végén még tényleg vesz valami turbánt, még ha nem is kanári színűt.

◂run boy run▸

2003. március 6.
(https://i.pinimg.com/564x/88/ba/51/88ba51354cd9b4b2b526ab8b44ab1c8e.jpg)

◃g a b e▹

if you play small,
you stay small

style: something (https://i.pinimg.com/564x/8a/ad/bc/8aadbc70ac862fb09bb696446a2fbcc7.jpg) ║ zene: run boy run (https://www.youtube.com/watch?v=lmc21V-zBq0)

Ruhaboltba akartam menni Gabe-bel, mert amikor rosszkedvem volt, vásároltam. Megérdemeltem, hogy harmincöt évesen még több ruhám legyen és volt is pénzem, amit elköltsek. Bár tény, hogy Aiden nem valószínű, hogy értékelte volna, ha Gabe-re költöm a galleonokat. Még mindig nem kedvelte, azért amit abban az emlékben látott, amit apám adott neki. Engem nem rázott meg. Nem féltem Miltontól, mert valamikor pont azt szerettem benne, hogy olyan, amilyen. Akkor arra volt szükségem.
– Ugye tudod, hogyha vennél nekem egy kanári színű turbánt annak a ruhadarabnak két féle vége lehet 24 órán belül. Az egyik, hogy szétszedik a kutyák, a másik, hogy felgyújtom. Szóval jól gondold meg, hogy mit választasz.
Sóhajtottam egyet, megpróbálva elrejteni a vigyoromat. Pontosan tudtam, hogy a turbánra is rá tudnám venni, ha éppen arra lenne szükség… de nem akartam. Simán csak szerettem volna, ha megtanul lazítani anélkül, hogy a kutyákkal sétálgatnánk. Oké, az is aranyos, meg izgalmas, de néha más is kell. Talán tényleg csak arra vágytam, hogy Gabe ott legyen mellettem és a saját gondjaim helyett vele foglalkozzak.
– Ha annyira szeretném, úgyis felvennéd a turbánt… – vontam vállat. Ehelyett azonban a boltnak azon részére irányítottam, finoman a karjába kapaszkodva, ahol az egyszerűbb felsők és hétköznapibb ruhák kaptak helyet. A kezemben már ott is volt az a sötétkék garbó, ami annyira emlékeztetett az ő stílusára.
– Jól van, ez ellen tényleg nincs kifogásom. Végeztünk? Mehetünk tovább? – kérdezte, mintha valahova nagyon sietne, ehelyett a kezébe nyomtam a kék garbót és már húztam is magammal tovább a ruhák között. Meg sem érdemelte azt a mellkassimogatást, amivel jutalmaztam, mert hát persze, hogy az ellenállással volt elfoglalva a jutalomfalat helyett. Nem csoda, hogy a kutyáiba is azt nevelte bele, hogy nem ehetnek semmi finomat.
– Nyugi már, nagyfiú. – Közöltem egyszerűen és a vállának döntöttem a fejemet. Reméltem, hogy a közelségem egy kicsit elég lesz ahhoz, hogy ne vibráljon belőle ennyire erőteljesen a feszültség.
A következő részlegen ingek sorakoztak, szépen sorban egymás mögött. Még emlékeztem arra, amikor a hőn szeretett fehér ingeit pontosan így, gondosan gőzölve aggattam fel a hatalmas gardróbszekrényben a hálószobában. Ez is hiányzott a kapcsolatunkból valahogy… a furcsa meghittség. Legtöbbször csak szexeltünk, de az apró, közös pillanataink meglepően romantikusak tudtak lenni. Édes, titkos kis percek voltak azok.
– Ó, ez teljesen olyan, amilyenekben jársz. – Kaptam le egy egyszerűbb fehér inget, majd azt is elé tartottam. – De imádtam széttépni rajtad… – suttogtam oda, majd egy kacsintással azt is a kezébe adtam.
Minden olyan tökéletes volt végre. Én jól szórakoztam, Gabe egy egészen kicsit szenvedett… szóval kezdett a hangulatom is jobb lenni. Aztán megéreztem azt a nézést, valahol a hátam közepén és riadtan fordultam meg. A tekintetem egyenesen a kirakaton keresztül egy ismeretlen, csuklyás alakra vándorolt és már csak azt láttam, ahogy a pálcája végéből vörös fény villan, egyenesen felénk.
Gabe-et azonnal az egyik falhoz nyomta. Az átok nem talált, hanem valahol az üzletbe csapódott be. Hirtelene sikoltás és pánik vette át az addigi békés, vasárnapi hangulat helyét.
– Ez a támadás nekünk szólt…

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/c1/cb/00/c1cb00f5d332cdc87a0f8db65b40af1f.jpg)

2003. március 6.
Run boy run
16+

Azt hiszem, saját magammal toltam ki, mikor azt mondtam Elliotnak, hogy bármit megteszek neki csak kérnie kell. Mégis ki élne vissza egy ilyen lehetőséggel? Mondjuk, ki nem élne egy ilyen lehetőséggel? A különbség a két kérdés között a határvonal, amit vagy felállítunk magunknak vagy sem. Én pedig nem állítottam fel pedig tudnom kellett volna, hogy muszáj lenne. Most már mindegy, kerestem magamnak a bajt, most ki kell bírnom és ha lehet akkor a lehető legkevesebb morgással kell végig csinálnom a vásárlást. Még szerencse, hogy nem ezzel készültem születésnapjára, bár, még így is érdekesre sikeredett. Agiel eléggé meglepett az eltűnésével.
De most visszatérve a jelenre. Azért zokon veszem a turbános kijelentését, és mielőtt még félre értene, nem a turbánnal van bajom, hanem a színnel. Bassza meg, milyen perverzióval kell együtt élnie valakinek, hogy ilyen színeket vegyen fel?
- Ha annyira szeretném, úgyis felvennéd a turbánt…
Nos, azt hiszem, az én perverziómnak még nevet is lehet adni. Elliot. Tényleg felvenném, tudna olyat mondani vagy kérni, de az meg már megint más kérdés, hogy utána olyan gyorsan gyújtanám fel, hogy még csak meg se ragadjon az emlék a fejében.
Legalább a garbó tetszik, amit talál, és bár halvány reménysugár csupán csak az, hogy ezzel végeztünk is, azért rákérdezek. Muszáj. Ez annyira nem kényelmes. Itt minden szűk, nem átlátható, nincs menekülő út. Én a tágas tereket szeretem, nem véletlenül lakok ott, ahol. Szóval, mikor tovább visz még jobban a bolt belseje felé, az nagyon nem tetszik, de az azért megnyugtat, hogy jól érzi magát. Én meg majd csinálok valamit az érzékeimmel. Araszolok vele a sorok között, érzem, ahogy az izmaim ellazulnak.
- Ó, ez teljesen olyan, amilyenekben jársz. De imádtam széttépni rajtad…
- Akkor már tudom miért van annyi a házban szanaszét. Valahogy pótoltam korábban azokat a szakadtakat - mosolyodom el, amíg átveszem az inget. - Esetleg egy nadrágot is akarsz keresni, hogy teljes legyen a kollekció?
Ha már itt vagyunk, akkor ne állunk meg ennyinél. Meg aztán arra is kíváncsi vagyok, hogyha nem a megszokott holmikat nézi ki nekem, akkor mégis milyen ruhában képzelne el. Egyszer talán erőt veszek magamon és akkor megkérdezem tőle. Elhozhat megint ruhát venni. Persze turbán nélkül, és ha jót választ még fel is veszem.
A következő pillanatban viszont az auror ösztönöm jelez, valami készül, de itt a ruhák között nem igazán tudom felmérni a helyzetet, másrészt Elliot egy pillanat alatt a hozzánk legközelebb eső falhoz nyom.
- A picsába…
Eddig tartott a bevásárlás és a nyugodt délután. Eldobom a ruhákat a kezemből, és a pálcámért nyúlok.
- Ez a támadás nekünk szólt…
Gyorsan átgondolom a helyzetet, de csak egy út van, a bejárat. A hátsó részt nem hiszem, hogy használhatjuk. Ráadásul itt talán még sebesültek is vannak.
- Amon!
Igyekszem túl kiabálni a pánikolókat. Ellépek a faltól, majd szembenézek az ablak másik felén álló csuklyás alakkal. Biztos, hogy mi voltunk a célpont, de ezen belül is Elliot. Én lettem volna a járulékos veszteség. A kutya egy pillanat múlva szerencsére megjelenik mellettem, majd kiadom neki a parancsot, hogy próbálja meg lefoglalni a csuklyás alakot, amíg picit körbenézek. Látszólag senki sem sérült meg komolyabban, de nem lehetek biztos benne, ezért elküldöm a Mungóba a patrónusom. Legalább egy gyorsbeavatkozó csapat, vagy csak Metz jöjjön ide és próbálja megnézni őket.
- Te maradj itt, ezt most bízd rám! – fordulok Elliot felé.
Persze, tudom, hogy felesleges ez a kérés, ő is tudja, hogy ki állhat a háttérben, hacsak nem haragított még valakit magára a családján kívül. Az ablakon túl Amont keresem, de nem látom, ezért megindulok kifelé attól tartva, hogy talán történt vele valami. Jól kiképeztem, de az ellenfelet nem szabad soha lebecsülni.

◂run boy run▸

2003. március 6.
(https://i.pinimg.com/564x/88/ba/51/88ba51354cd9b4b2b526ab8b44ab1c8e.jpg)

◃g a b e▹

if you play small,
you stay small

style: something (https://i.pinimg.com/564x/8a/ad/bc/8aadbc70ac862fb09bb696446a2fbcc7.jpg) ║ zene: run boy run (https://www.youtube.com/watch?v=lmc21V-zBq0)

Gabriel Milton persze azt hitte, hogy majd direkt nevetséges cuccokba öltöztetem. Talán jól elszórakoztam volna vele, de azért némi ízlés szorult belém és tökéletesen tudtam, hogy nagypapás, egyetlen színskálára épülő öltözködése közel sem lesz olyan, amilyen ilyen testtel lehetne. Mert jó teste volt… sőt kijelenthetem, hogy a legjobb, amit valaha láttam.
– Akkor már tudom miért van annyi a házban szanaszét. Valahogy pótoltam korábban azokat a szakadtakat – vágta rá mosolyogva. Csak megforgattam a szemeimet. – Esetleg egy nadrágot is akarsz keresni, hogy teljes legyen a kollekció?
Már éppen válaszoltam volna, mikor megláttam a villanást. Ösztönösen toltam be Gabrielt a fedezékbe és szorítottam a falhoz. Végig sem gondoltam, milyen közel vagyunk most egymáshoz… csak az számított, hogy őt ne érje semmilyen támadás. Aztán újabb varázslat csapódott a fejem mellett a szemközti falba, én pedig egyenesen a mellkasába nyomtam az arcomat.
Nem dögölhetsz meg, O’Mara… – csendült bennem a hang. Annyira, de annyira igaza volt, mert még csak most kezdődött el az igazi életem, az igazi boldogságom. Meg akartam élni ezt nem csak abban a pillanatban, ami adatott, hanem évtizedeken át, míg elég öreg nem leszek.
– Amon! – Gabe mellettem kiabált, mire azonnal elhúzódtam. A pánikolás mellett már csak az hiányzott, hogy ő is kiszakítsa a dobhártyámat. Egyetlen morcos pillantást vetettem rá… nem tudva, hogy most a kutya kell neki, vagy aggódik érte. Az is tény, hogy nem úgy tűnt, mintha Amon lenne a célpont… úgy tűnt, hogy mi vagyunk azok. Sőt! Nem csak úgy tűnt.
Talán ez is valami idióta volt, akit a nővérem bérelt fel és nem fogta még fel, hogy nem akarok Rowle lenni. Még csak azt sem szerettem, hogy a nevem bekerült a családfába, nemhogy bármilyen módon közöm legyen hozzájuk. Nem kellett a vagyon és a befolyás. Én Elliot O’Mara akartam lenni, a tolvaj, akit kicsaptak a Roxfortból. Mindig is az voltam, még ha voltam olyan hülye is, hogy azt hittem, majd lesz egy új életem a Rowle-ok között, mert másképp nem tudtam boldog lenni. Aztán mégis csak megjött Aiden, még is csak megházasodtunk és minden visszakerült a megszokott és normális kerékvágásba. Ha ez változni is fog, akkor sem akartam Nellie Nott férje lenni vagy éppen a Rowle örökös.
Volt b-tervem arra, mi lesz, ha elhagynak… fogom magam, összepakolok és eltűnök, mint annak idején. Csak Zeusz és a két mókus lesz a társam, én meg többé nem látom London, Angliát, Skóciát, de még csak Észak-Írországot sem. Ha az élet citromot ad, hát én kibaszottul beleharapok és megyek amerre sodor az a savanyú életérzés.
– Te maradj itt, ezt most bízd rám! – fordult felém Gabriel. Persze, amint ellépett a faltól, újabb átok záporozott, most már egészen közel hozzánk. Úgy kellett félrehúznom, mielőtt megsérült volna. Jellemző volt rá persze, hogy végig gondolás helyett máris akcióba lendülne. Senkit sem érdekeltek a boltban lévő emberek. Az az ismeretlen csuklyás pontosan ránk célzott a pálcájával. Szinte láttam villanni a szemét is, amivel végig mért minket.
– Ez nem jó… zöldszem, ha beállsz az ablak elé, célpont leszel! – mondtam idegesen. Megszorítottam a kezét, majd kihoppanáltam az épület melletti sikátorba. Aztán csak suttogtam: – Amon, gyere anyucihoz. – Pontosan tudtam, milyen éles a kutya hallása és hogy elég okos ahhoz, hogy kerülő úton jöjjön ide. Kellett egy kis időt nyernünk, hogy átgondoljam, hogyan tovább.
– Gabe, ez le akar vadászni… – Közöltem, éreztem, ahogy valamiféle pánikroham uralkodik el rajtam és szorít a mellkasom. Ezen pedig még az sem segített, hogy hamarosan megéreztem Amon nedves orrának finom kis bökdösését. – Talán szét kéne válnunk. Elcsalom. Ti meg megjenetek el a közelből. Nem ez az első ilyen... megoldom...

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/c1/cb/00/c1cb00f5d332cdc87a0f8db65b40af1f.jpg)

2003. március 6.
Run boy run

Néha amilyen jól indulnak a dolgok, olyan hamar el tudnak romlani. Mondhatni már meg sem lep, hogy nem léphetek ki a bőrömből, és tölthetem a délutánomat szabadon. Ez a luxus csak akkor adatott meg nekem, amikor otthon voltam. Bár, néha még ott is megtalálnak egy-egy jelentés megírása miatt küldött bagollyal. Ilyenkor egy nagyon szép levélben megírom nekik, hogy kapják be.
Ez a helyzet viszont most más volt. Ez az életünkbe is kerülhetett, ahogy ki tudja, nem talált-e el valakit az átok az üzletben. Az biztos, hogy Elliot jól van, lenézek rá, és gyorsan felmérem a helyzetet, de biztos vagyok benne, hogy ő rendben van. Amonért kiáltok. Nem hiszem, hogy őt bántotta volna, viszont ő lesz az, aki szemmel tudja majd tartani észrevétlenül, és nem mellesleg azért szeretném tudni, hogy jól van.
Ellépek Elliot mellől és igyekszem felmérni a helyzetet, a károkat és a személyi sérüléseket. Szükség lesz medimágusra, ezért el is küldöm a Mungóba a patrónusomat. Mielőtt azonban bármi komolyabbat tehettem volna, addigra megint a fal mellett kötök ki. Ezzel éppen sikerül elkerülnöm a következő átkot. Hálásan nézek Elliotra, viszont innentől kezdve már nem kérdés, hogy nem csak véletlenül jött felénk az első találat. Ránk vadásznak.
- Ez nem jó… zöldszem, ha beállsz az ablak elé, célpont leszel!
Mire válaszolhatnék, addigra hoppanálunk az egyik közeli sikátorba. Pont abban a pillanatban, mikor Amon elérne minket. Morgok is egy adagot, mikor megérkezünk a helyünkre, és ezen még az sem segít, hogy Elliot magához hívja őt.
- Gabe, ez le akar vadászni…
- Állok elébe. Nem fogok elmenekülni, csak annyira, hogy ne itt a zsúfolt téren kelljen megütköznöm vele.
Tekintetemmel keresem Amon nyomát, lassan meg kéne már érkeznie. Hol a fenében van? Közben érzem, hogy Elliotban valami megváltozik, ezért magamhoz ölelem. Meg kell nyugtatnom, mert ettől még nem lesz se neki se nekünk jobb. Ha pánikba esünk, akkor akár itt helyben fel is adhatjuk. Így viszont teljesen más a helyzet, amivel szembe találom magam. Nem állhatok elé csak úgy, főleg úgy nem, hogy nem tudom mire számíthatok. Nem mintha ez valaha számított volna.
- Talán szét kéne válnunk. Elcsalom. Ti meg megjenetek el a közelből. Nem ez az első ilyen… megoldom…
- Te tök hülye vagy? Komolyan azt hiszed, hogy hagylak egyedül megküzdeni vele, akárki is küldte. Egyáltalán, miből gondolod, hogy téged akar?
Mivel még mindig nem emlékszem mindenre a múltamból, miért ne lehetne, hogy én vagyok a célpont? Szerintem van elég exhalálfaló és gonosztevő, akiknek keresztbe tettem.
- Amon, lábra! – kiadom a parancsot, amit ő végre is hajt. - Együtt hoppanálunk el innen egy biztos helyre. Nem mondom meg hova megyünk, nem találhat ránk. A világ túl nagy hozzá.
Megfogom Elliotot mielőtt még bármit is mondhatna, és el is tűnünk a sikátorból. Pont időben, mert látok egy árnyat elsuhanni a sikátor bejáratánál. Talán ő volt az, talán nem, nem tudom. Akárhogy is, talán a célállomáson biztonságban leszünk.
Végül a Menlo kastélynál kötünk ki, ami Galwaytől északra van egy erdő közepén, egy folyó partján. Ha valamilyen csoda folytán mégis ránk találna itt ez az alak, akkor itt szembe tudunk szállni vele, most még turisták sincsenek itt, mint a nyár egy részében.
- Itt biztonságban leszünk.
Elengedem őt, és a biztonság kedvéért azért körbenézek és egy Homenum Revelionak köszönhetően megbizonyosodok róla, hogy egyelőre tényleg nincs itt más rajtunk kívül. Leveszem a kabátom, és a patak partjára terítem, hogy mégse a hideg fűbe üljünk.
- Talán Menedékbe kellene mennünk, ott nem találna ránk.
De mégis meddig? Meddig kéne ott lennünk?

Folytatás... (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,17194.0.html)

A helyszín szabad.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/70/66/97/706697b49f4a26ee008f6e72eb420255.gif)

2003. április 10.
Megváltásra várva

Azt hiszem, az irodai munka miatt kezdek megőrülni. Biztos vagyok benne, hogy rémeket látok már ott is, ahol nincs is semmi. Igazából még Macmillanre se foghatom rá, az egész az én hibám. Ha leszarom mit akar Elliot és tényleg tartom magam ahhoz, amire az életem is feltettem, többször is, akkor most semmi bajom nem lenne. Így viszont…
A Mágus téren állok a szökőkút mellett. A ruhaboltot már régen felújították, mintha nem is történt volna semmi. Egy hónapja pedig a tetves életünkért futottunk. A férfiról pedig azóta se tudtam meg semmit, és az ő aktáját, amiről beszéltem a meghallgatáson még mindig nem adtam át senkinek. Azt az aktát, amit hivatalosan megsemmisítettem, de a másolat otthon van az irodámban, és amiben minden benne van, amit eddig sikerült összeszednem Elliottal és a Rowle-kal kapcsolatban.
Végül is nem lenne teljes hazugság, ha azt mondanám, hogy az az akta nincs nálam, hiszen Elliot is látta, hogy megsemmisítettem. Nem, szerintem ezt már nem tudnám elhitetni benn senkivel. Mióta nem megyek terepre azóta úgyis kicsit megcsappant a tekintélyem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ettől még lenéznének, de már nem is tartanak annyira tőlem, mint eddig. Vagyis, nem jönnek kérdezősködni és talán már nem vagyok a példaképük. Na nem mintha annyira zavarna, legalább nyugton hagynak továbbra is.
De visszatérve a jelenlegi helyzetre. Azt hiszem, valamilyen csodában reménykedem, mert az elmúlt egy hónap több szempontból is egy pokol volt, és ez meg is látszik rajtam. Kialvatlan vagyok, a ruháim is gyűröttek, hiába próbálok meg úgy tenni, mintha minden rendben lenne, egyértelmű, hogy nincs.
Lenézek a mellettem lévő Agielre. Gondolatban felteszem neki a kérdést, amit már talán korábban kellett volna, abba kéne hagyni az aurorkodást és másba kezdeni? Persze, a kutya kicsit oldalra billenti a fejét és kérdőn néz rám, de ennél több nem történik. Nem hasad meg a világ és nem kapom meg a választ az univerzumtól. Ellenben Agiel megindul és eltűnik a körülöttem sétálgató emberek lába között.
Megfordulok, hogy megkeressem a tekintetemmel, de sokra nem megyek vele. Furcsállom, mert ilyet egyik kutya se csinált korábban, és az új jövevény már jólnevelt annyira, hogy ne vigye bele a rosszba a dobermannokat.
- Agiel! - kiáltok utána, majd abba az irányba megyek, amerre láttam eltűnni.
Nem sokkal később meghallom izgatott csaholását, ahogy a tömeg szétválik azt is meglátom miért. Nos, van, aki nem csak nekem hiányzik.
- Elliot! – lépek hozzá és bár megszólítom, és bár ebben a pillanatban reménykedtem egy ideje, most mintha egy cseppet sem örülnék neki.
Az eszem azt súgja, hagyjam faképnél, mert az egész helyzet, amibe keveredtem miatta van, de a szívem nem hagyja ezt. Szóval csak állok ott a kék kabátomban és várok…

◂megváltásra várva▸

2003. április 10.

(https://i.pinimg.com/564x/62/27/d3/6227d32d0eec1b1e43b6ab4fc9b21983.jpg)

◃g a b r i e l▹

no blood for you
will ever be enough

style: style of you (https://i.pinimg.com/564x/25/a5/af/25a5af65bb3e5cb39ef095f6127be112.jpg) ║ zene: skugge (https://www.youtube.com/watch?v=B74AK0MHxOA&ab_channel=wardruna)

Csendesen bámultam az utca csillogó macskaköveit, ahogy ácsorogtam az egyik üzlet előtt. Jó ideje ácsorogtam ott csak úgy… mintha most is éppen kirabolni akarnék valakit. Valójában csak rá akartam venni magam, hogy besétáljak az egyik kávézóba, hogy vigyek haza egy kis süteményt. Nem volt kedvem, mert a Dolce Vita Café volt az, ahol legutóbb bőgtem azért, mert Foresttel szétmentünk… arról nem is beszélve, hogy egy vadidegen nőnek. Lehetne valami ennél is kellemetlenebb? Én nem tudtam elképzelni.
Csak azért volt kellemetlen az ácsorgás, mert a délutáni kávézásunkhoz engem kért meg Erica és Benjamin, hogy hozzak sütit. Amikor kimondták a hely nevét, bele sem gondoltam. Csak az érdekelt, hogy finom, csoki öntetes süteményt ehetek, ami állítólag itt a legjobb. Megköszörültem a torkomat és éppen rávettem volna magam, hogy meginduljak, mikor egy hatalmas fehér folt vetett rám magát. A hátam visszaütközött az épület falának. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, egy kutya az… Agiel az és éppen ezerrel nyalogatja a nyakamt és az államat, hogy végre elérje az arcomat.
– Agiel! – érkezett a kutyához tartozó öblös hang és hozzá a megtermett alak. Nem. Nem akartam találkozni Miltonnal a legutóbbi viselkedése után. Éppen elég volt nekem, hogy a letartóztatásommal fenyegetett és még azt is megkérdőjelezte, miért tettem, azt amit. Nem volt joga hozzá. Az ő seggét védtem. Talán nem vette észre, hogy fontos és hogy az egész hülyeség miatta történt. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha ezek után kihagyom az életemből, de úgy tűnt, esélyem sem volt rá. Ha nem is akartam, hát belebotlottam Európa egyik legnagyobb városában is, akármilyen keveset is mászkálok ki a lakásból.
– Elliot! – érkezett a felismerés, ahogy Agiel leszállt rólam és megtudtam törölni az arcomat a felsőm ujjával. Elég nyálas voltam már a mai napra, csak a sütit akartam… ehelyett ott álltam és úgy pislogtam fel Gabriel Miltonra, mintha egy ijedt kisfiú volnék. Mindig kihozta belőlem azt a fene nagy férfiasságával… de most haragudtam rá. Már nem volt a párom, nem volt az élettársam, sem a jegyesem. Minden azt súgta bennem, hogy addig hagyjam ott, amíg nem késő és bosszant fel újra.
– Szia… – köszöntem, mert csak állt ott és figyelt.
Persze még mindig nem löktem el magam a faltól, pedig az lett volna a helyes döntés. Nem kellett volna egymást bámulnunk, mint két hülye… de mégsem mozdultam. Csak simultam a falhoz és vártam, hogy most majd mond valamit. Szinte vártam, hogy lecsesszen még egyszer, amiért örökre pontot akartam tenni az élete megmentésének ügyére.
– Látom kutyát sétáltatsz… – állapítottam meg nagy okosan és Agielre pillantottam. Persze várta a simit, úgyhogy odanyúltam és megpaskoltam a feje búbját egy kicsit. – Nyugi, eltűnök. Úgyis sütiért jöttem csak. – Böktem a fejemmel a kávézó felé, majd meg is indultam abba az irányba.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/70/66/97/706697b49f4a26ee008f6e72eb420255.gif)

2003. április 10.
Megváltásra várva

Ha lehetne, még annál is jobban lekorholnám magam, mint amennyire már megtettem. Miért pont erre a helyre kellett jönnöm? Milyen csodát várhattam attól, ami majd itt történik. Persze, nem mondom, hogy nem történhet meg, de ahhoz két fő is kell, és még nem tudom fel vagyok-e készülve egy találkozásra vele. Tudom, minél tovább húzzuk az időt, minél tovább kerüljük egymást annál biztosabb, hogy nem fogunk kibékülni, és mint ilyen megszakad vele a kapcsolatom… örökre. De az is igaz, hogy az levenne néhány gondot a vállamról és talán az övéről is.
Agiel szökése azonban megszakítja bennem ezt a gondolatmenetet. Utána kell mennem, főleg azért mert egyik kutya sem szokott csak úgy eltűnni, tehát nyomós oka van a tettének. Hogy mennyire nyomós, azt pár pillanattal később meg is tudom. Pont az áll velem szemben, akire vágytam és akire nem ebben a pillanatban. Bassza meg, hogy a fenében tudja kiváltani ezt belőlem? Nem igazán tudok neki mit mondani elsőre.
- Szia! – válaszolok neki, de csak tovább figyelem, ahogy ott áll velem szemben a falnak támaszkodva.
Nem is tudom kínos-e a csend, ami beállt kettőnk között vagy mit kéne gondolnom róla.
- Látom kutyát sétáltatsz…
- Öhm… ja… igen.
Kell egy pillanat, amíg eljut a tudatomig, és bár tudná, hogy sétáltatni nem hoznám be őket a belvárosba, ettől még mindig akadnak kivételek, szóval… hagyjuk. A lényeg, hogy itt vagyunk.
- Nyugi, eltűnök. Úgyis sütiért jöttem csak.
- Ne… még ne…
Oké, ha már maradásra bírtam, akkor muszáj lesz megszólalnom. Csak mondjak ki valamit, aztán majd alakul, ahogy alakul. Ha más nem, akkor legyen a legkézenfekvőbb, ami miatt egyébként is fel kellett volna keresnem.
- Nálad van még a nyomkövetős eszköz, amivel megtaláltak? Be kell vinnem a parancsnokságra és a helyszínen nem találtuk meg.
Egyelőre nem akarom beavatni abba a néhány dologba, ami azóta történt velem, mióta otthagyott a tó partján egy hullával. Persze, nem húzhatom sokáig sem, egy idő után vagy saját magától rájön vagy be fogom vallani neki, de nem most. Talán még magára venni a saját ostobaságomat.
- Ha akarod, akkor cserébe meghívlak egy sütire.
Vagy akármi másra, amit csak akar. Nem mintha egy sütivel meg lehetne venni azt a valamit, ha nagy szellemi értéket képvisel. Bár, most már talán úgyis mindegy.

◂megváltásra várva▸

2003. április 10.

(https://i.pinimg.com/564x/62/27/d3/6227d32d0eec1b1e43b6ab4fc9b21983.jpg)

◃g a b r i e l▹

Nem sok kellemetlenebb helyzetet tudtam elképzelni ennél. Úgy álltam ott a fal mellett, mint egy büntetésből odaállított kisgyerek. Én tényleg csak menekülni akartam, hogy ne kelljen Gabe átható zöld szemeibe néznem. Már így is elég szörnyű volt ez az egész. Szóval már löktem is volna el magam a faltól, hogy megkerülve őt és a kutyáját, betérjek a kávézóba, ahonnan el kellett hoznom a kávézáshoz szükséges süteményt hozni. Hirtelen az sem érdekelt annyira, hogy tavaly előtt itt bőgtem szánalmasra magam a hatalmas és megismételhetetlen Nat Forest plakátjától.
- Ne… még ne…
Gabe szavaira megtorpantam és kissé ijedten bámultam rá. Valahogy azt vártam, hogy letartóztat, amiért nem fogadtam neki szót legutóbb. Igen. Megöltem valakit a szeme láttára... és bár az ő védelme érdekében tettem, mégis úgy gondoltam, nem érdekli különösebben. A bűn az bűn, ő pedig auror volt.
- Nálad van még a nyomkövetős eszköz, amivel megtaláltak? Be kell vinnem a parancsnokságra és a helyszínen nem találtuk meg. - A válasz eléggé sokára érkezett, ráadásul nem értettem, mire gondol. Tudta nagyon jól, hogy képtelenek voltunk beazonosítani, mi volt a nyomkövető és mindent szétszórtam a helyszínen, amit csak viseltem. Hiszen látta.
Egyelőre válasz helyett egy kérdő pillantást kaptam.
- Ha akarod, akkor cserébe meghívlak egy sütire.
- Lényegében mit akarsz tőlem...? - kérdeztem értetlenül és pontosan olyan bizalmatlanul pislogtam rá, ahogy megérdemelte. Nem hittem volna, hogy valaha eljön a pillanat, mikor tényleg nem bízhatok meg benne... de itt volt. Megfenyegetett sokszor, hogy bezár az Azkabanba, de most még képes is lett volna rá. Láttam a csillogást a szemében ott a romnál.
- Kell protektor? - folytattam újabb kérdéssel.
A tekintetem a kávézó felé vándorolt. Igazából ettem volna egy sütit, de borzalmasan féltem Gabe-től elfogadni azt. Rengeteg féle forgatókönyv sietett át az elmémen: megetet, elkábít, bevisz; leülünk és rám hívja a barátait, akik távolról figyelnek.
- Megennék egy csokis muffint... - dünnyögtem végül, ahogy Agiel az ujjaim alá nyomta a fejét. Óvatosan vakargattam meg a vékony fehér bundát, ő pedig még a szemét is behunyta, annyira élvezte. Furcsa érzés volt, hogy valaha együtt éltem a dobermannal és a gazdájával. Az egész csak egy távol álomképnek tűnt, mintha meg sem történt volna. Talán ezért is éreztem magam annyira kínosan... a közöttünk lévő vívódás és ragaszkodás olyan volt, mintha egyre jobban fakult volna. Nem éreztem többé Gabe szenvedélyét. Olyan volt, mintha arcolna velem, pedig én végig vele voltam.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/70/66/97/706697b49f4a26ee008f6e72eb420255.gif)

2003. április 10.
Megváltásra várva
16+

Nem tudom hogyan érzi magát egy szende szűz, de akár az így is lehet, ahogy itt állok előtte. Ráadásul, ahogy közli, hogy nem marad sokáig megnyugodhatok, rájövök, hogy ez sokkal rosszabb hír, mint itt állni némán egymással szembe. Mert tudni kell, hogy mikor kell hallgatni, és bizonyos esetekben még jól is jöhet, ha hallgat valaki, de azért van az a pont, amikor már inkább kínos, mint megmentő.
Hogy ne legyen annál kínosabb a helyzet, mint amilyen, inkább gyorsan elárulom, hogy mivel tudna egy kicsit segíteni a helyzetemen, ha már így összefutottunk. Persze, látom, hogy kérdőn néz rám, mintha nem is értené, hogy mit akarok tőle. Megértem, azért ez így kicsit lehet furcsa kérdés, de akkor is, valahogy meg kellett szüntetnem a némaságot.
- Lényegében mit akarsz tőlem…?
Nagyon sokféle módon tudnék válaszolni erre a kérdésre. Egyszerűen nincs olyan pontja az életemnek, amelyben ne szerepelne, és amelyben nem okozna kielégítést a számomra. Néha csak annyi is elég lenne, ha nem szólalna meg többször, mint akár most is.
- Kell protektor?
Kérdőn nézek rá. Igazából, ha felhívná az apját, hogy megvédje, akkor elég sok dologban megkönnyítené az életem, és talán a sajátját is, de egyelőre nem akarom leleplezni ezt a vonalat. Még egyébként sem döntöttem a továbbiakról, de tudom, hogy ha esetleg neki akarok menni ténylegesen a Rowle családnak, akkor szükségem lesz Macmillan támogatására.
- Nem, nem kell protektor.
Nyögöm ki végül, majd inkább a kávézó felé nézek, de egyelőre nem indulok be oda. Nem hiszem, hogy ott kéne megbeszélnünk az első kérdésére adott válaszom. Valahogy sejtem, hogy mi lesz a válasza, igazából mindig is sejtettem, hogy mi lesz a fogadtatás a részéről, csak eddig nem mertem szembenézni vele. Reménykedtem, de mikor ott vagyok, hogy tényleg be kéne avatnom, akkor úgy érzem, megfutamodom.
- Mindjárt veszek neked egy muffint, csak most hallgass végig, kérlek.
Keresem a tekintetét, arra vagyok kíváncsi mennyi mindent mondhatok el neki. Aztán végül mégis úgy döntök, hogy belefogok, nem döntöm el előre, majd legfeljebb nem fejezem be.
- Jelentést kellett írnom a kastélynál történekről, de Macmillan átlátott a helyzeten így, hogy kihagytalak téged. Tudja, hogy rejtegetlek, és bár arra még senki sem jött rá, hogy letöröltem a nyomaidat a késről, nem tudom meddig mehet ez így tovább. A nyomkövető is azért kell, hogy valamivel kicsit le tudjam csitítani a kedélyeket. Tudom, hogy ott nem találtuk meg, de nem tudom, közben rájöttél-e, mi volt az.
Nem akarom egyszerre rázúdítani a helyzetet, egyelőre hagyok neki időt, amíg megemészti azt, amit hallott tőlem.
- Fel kell mutatnom valamit, mert jelenleg egy hajszál választ el a felfüggesztéstől vagy a kirúgástól. Terepre már így se mehetek és az összes ügyről leállított, ami hozzám tartozott.
Szerintem Elliotról még mindig nem tudnak, de ha esetleg valaki megfigyel azzal kapcsolatban mit csinálok szabadidőmben és kivel találkozok, akkor még ez a beszélgetés is lehet bajos. Ha valaki átnézi az aktákat vagy kicsit jobban beletúr az oroszországi incidens előtti nyomozásaimba, akkor lehet ez is feltűnő.
- Nézd, jelenleg nem tudom melyik lenne a jobb. Nem találkozni egy ideig, hogy biztonságban legyél, és ne terelődjön rád semmiféle gyanú vagy belevágni egy harcba az apád ellen, hogy örökre le legyen zárva. Macmillan kihúzta belőlem, hogy egy aranyvérű család után nyomoztam.
Nem hiszem, hogy megbocsátja nekem valaha, hogy ez az infó kikerült, de bassza meg, még mindig az ő seggét akarom menteni, amennyire csak lehet, és ehhez néha áldozatot kell hozni. Egy kisebb galibát könnyen el lehet fedni egy nagyobb eset nyomaival. Legalábbis remélem egy időre bejön ez a terv, de így, hogy le vagyok állítva, nem tudom tényleg be fog-e vállni.

◂megváltásra várva▸

2003. április 10.

(https://i.pinimg.com/564x/62/27/d3/6227d32d0eec1b1e43b6ab4fc9b21983.jpg)

◃g a b r i e l▹

Csendes nyugalommal figyeltem Gabrielt és a kutyáját. Ez az egész közöttünk annyira átalakult. Valójában talán jobb is volt, hogy nem házasodtunk meg. Nem tudott kibújni az aurorszerepből, ami annyira meghatározta az életét… én pedig nem bírtam az ilyen fajta túlzottan is erős kötődéseket, főleg nem valamiféle szerv felé, ami aztán egészen a nyakamra nőtt.
– Nem, nem kell protektor. – Felelte végül, bár erre nem számítottam. Azt gondoltam, hogy majd most előveszi megint a keménykedős énjét, kihallgat vagy megpróbál letartóztatni, csakhogy megnyugodjon a lelkiismerete, amiért egy veszélyes alakkal kevesebb van a világban.
– Mindjárt veszek neked egy muffint, csak most hallgass végig, kérlek.
Nagyot sóhajtva pillantottam a kis kávézó bejárata felé. Inkább ültem volna odabent az édes illatban, semmint hogy itt hallgassam Gabriel szigorú, szürke szavait, hogy aztán megint mérges legyek rá. A végén persze úgyis elrohantam volna, így az eredmény nem tűnt kecsegtetőnek. Semmiféle édességgel nem jutalmaztak volna meg.
– Fogd rövidre. – Közöltem, nem mozdultam el a fal közeléből… de ez volt az első olyan alkalom, hogy megbántam, nem loptam el egy cigarettát Aidentől. Úgy éreztem, kéne valami, ami megnyugtat, mert Milton rendszerint tökéletesen tudta, mivel bosszantson fel. Már nem szeretett, ezért makacs összevérré változott, ahelyett, hogy rendesen együtt tudtunk volna működni.
– Jelentést kellett írnom a kastélynál történekről, de Macmillan átlátott a helyzeten így, hogy kihagytalak téged. Tudja, hogy rejtegetlek, és bár arra még senki sem jött rá, hogy letöröltem a nyomaidat a késről, nem tudom meddig mehet ez így tovább. A nyomkövető is azért kell, hogy valamivel kicsit le tudjam csitítani a kedélyeket. Tudom, hogy ott nem találtuk meg, de nem tudom, közben rájöttél-e, mi volt az. – Azonnal lesütöttem a szememet. Éreztem, hogy elszakad bennem valami, amiért megint idióta barom volt, ahelyett, hogy végig gondolta volna, amit tesz. Mindkettőnk életével játszik.
– el kell mutatnom valamit, mert jelenleg egy hajszál választ el a felfüggesztéstől vagy a kirúgástól. Terepre már így se mehetek és az összes ügyről leállított, ami hozzám tartozott.
Meg sem lepett. A tekintetem olyan fagyossá vált, hogy érezhette, ebből nem jöhet ki jól. Nem fogom kihúzni a szarból, amire egyébként időben figyelmeztettem. Számára csak szórakozás volt minden szó, amit levetett arra a papírra… a francokat akart engem valaha megvédeni, akkor nem is csinált volna ilyen hülyeséget.
– Nézd, jelenleg nem tudom melyik lenne a jobb. Nem találkozni egy ideig, hogy biztonságban legyél, és ne terelődjön rád semmiféle gyanú vagy belevágni egy harcba az apád ellen, hogy örökre le legyen zárva. Macmillan kihúzta belőlem, hogy egy aranyvérű család után nyomoztam.
Csak megráztam a fejemet, majd ahelyett, hogy ordítani kezdtem volna vele, kínomban csak felnevettem, jó gúnyosan.
– És persze, annak ellenér, hogy szóltam előre, ne csináld, te mégis megtetted és most azt várod, hogy én húzzalak ki a szarból, amibe magadat keverted. – Sóhajtottam fel és végig túrtam a hajamon, majd benyúltam a zsebébe. Kivettem belőle a doboz cigarettát, hogy egy szálat a számba tuszkoljak és a pálcámmal meggyújtsam. A többit visszadugtam a zsebébe.
– Sajnálom, Gabe, de elfogyott a türelmem és nem tudok neked segíteni… na nem, mintha akarnék… – Tettem hozzá és az arcába fújtam a füstöt. – Baszd meg a muffinodat. – Folytattam dühösen és hátat fordítottam neki.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/70/66/97/706697b49f4a26ee008f6e72eb420255.gif)

2003. április 10.
Megváltásra várva

Rossz ötlet volt idejönni. Nem kellett volna, és ezzel most már tisztában vagyok. Megváltást akartam, nem is tudom kitől. Talán leginkább saját magamtól. Akartam Elliottal találkozni, hogy átbeszéljük mi történt, de azt hiszem, még nem igazán álltam készen rá. Most már igazából nem számít, itt áll előttem, szóval muszáj lesz valamit tennem az ügy holtpontról való elmozdítása miatt.
Ahogy kéri, rövidre is fogom. Csak a száraz tényeket közlöm vele, ami talán baj, de hozzá vagyok szokva, hogy ennél többet nem nagyon kell senkinek sem az orrára kötni. A főparancsnokságon senki sem kíváncsi arra, hogy kivel és mennyit érzelgősködtem vagy milyen indittatásból hagytam szó nélkül valamit, vagy a pofont, akármit. Ezt Elliottal mindig elrontom. Talán most még sikerül változtatnom rajta valamennyire. Legalább egy kicsit.
Látom rajta, hogy minél többet mondok annál inkább nem tetszik neki, amit hall. Most már mindegy, nem fogok visszafordulni vagy hazugsággal befejezni.
- És persze, annak ellenér, hogy szóltam előre, ne csináld, te mégis megtetted és most azt várod, hogy én húzzalak ki a szarból, amibe magadat keverted.
- Kurvára nem azt várom, hogy húzzál ki a szarból. Pontosan látom, hogy hol léptem bele ebbe a zűrbe, ahol most tartok.
Nem teszek semmit azellen, hogy ki tudja venni a cigit a zsebemből. Igazából most nekem is szükségem lenne egy szálra, de egyelőre nem gyújtok rá. Úgy érzem, még kellene valamit mondanom. Persze, drámázhatnék, hogy ki mit kért, és ki mit nem teljesített belőle, vagy mentegetőzhetnék, kereshetnék kifogásokat, de jelenleg úgy látom a legjobbnak, ha ezeknek nem teszek eleget.
- Sajnálom, Gabe, de elfogyott a türelmem és nem tudok neked segíteni… na nem, mintha akarnék… Baszd meg a muffinodat.
Leforrázva állok ott Elliot előtt. Igazából nem is tudom eldönteni, hogy hirtelen mit csináljak. Tudom, hogy lassan ideje lesz megszólalnom. És nem a muffin miatt.
- Nem is kell a segítséged, majd megoldom egyedül.
Majd valahogy kitalálom hogyan, és B tervem már van is, régen megfogalmazódott bennem, de egyelőre nem akarok azzal foglalkozni. Egy ideig nézem a tarkóját, majd megragadom a karját és visszafordítom magam felé, ha ellenáll, akkor nem erőszakoskodok.
- Azért remélem átgondolod még a mostani szavaid.
Nem tudom mit mondhatnék neki. Félek, hogy most olyan vékony jégen táncolgatok, hogyha egy rossz szót is szólok, akkor soha többé nem fogom látni majd. Azt pedig nem akarom. Tehát jelenleg azért még úgy állunk, hogy az a megváltás el fog maradni. Vagy ki tudja, nem olyan formában fog érkezni, ahogy arra számítottam.

◂megváltásra várva▸

2003. április 10.

(https://i.pinimg.com/564x/62/27/d3/6227d32d0eec1b1e43b6ab4fc9b21983.jpg)

◃g a b r i e l▹

Hogy jutottunk ide… hogy jutottunk ide, Gabe? Legszívesebben az arcába üvöltöttem volna. Idegennek éreztem őt magam mellett, elegem volt, hogy ennyire megváltozott a kapcsolatunk. Semmi sem volt a régi. Valamikor még együtt tudtunk működni, most viszont, ahogy közölte a tényeket, egyértelműen éreztem, hogy a közöttünk lévő kötelék egy pillanat alatt szűnt meg létezi.
– Kurvára nem azt várom, hogy húzzál ki a szarból. Pontosan látom, hogy hol léptem bele ebbe a zűrbe, ahol most tartok.
– Ha nem azt várod, akkor mégis miért kell a segítségem? Legalább magad ellen ne beszélj, Milton. – közöltem nyersen. Tudtam rideg és kegyetlen lenni, ami egyébként az ő jellemvonása. Valamikor szerettem, valamikor hozzá akartam tartozni és fájt a halála… fájt, hogy az egész hazugság volt, fájt minden vele kapcsolatban. Most viszont úgy éreztem, csak küzd ellenem. Talán ez volt az a pont, amikor szépen félre kellett volna állnom és azt mondanom: rendben, akkor most már a magad ura vagy, leveszem rólad a kezem.
– Nem is kell a segítséged, majd megoldom egyedül.
– Ezzel a hozzáállással az lenne csoda, ha a munkádat képes lennél megtartani. De a te bajod. Nem az enyém. – Közöltem, majd hátat fordítottam. Nem volt kedvem végig nézni, ahogy a saját ostobaságával teszi tönkre magát… legalább azt a kedves emléket meg akartam őrizni, ami a rövidke kapcsolatunkból maradt róla.
Nem hagyta természetesen, hogy elmenjek, mielőtt tovább mélyül a közöttünk lévő feszültség. Erősen szorongatta a karomat, de nem annyira, hogy ne tudjak kiszakadni. A szemeibe néztem és azt vártam, hogy most végre előveszi a normális énjét, ám nem sikerült. Megint az új önmagát adta.
– Azért remélem átgondolod még a mostani szavaid.
Kedvem lett volna belefejelni az arcába, de a saját orrom épsége miatt inkább nem tettem. Csak bámultam rá, miközben arra gondoltam: Mi a fasz bajod van neked? Nekem kellett tényleg átgondolnom a szavaimat? Neki kellett volna időben elgondolkodnia azon, hogy milyen hülyeséget csinált. Nem volt kedvem harcolni vele, ő tette tönkre saját magát, attól pedig már nem tudom tovább megmenteni. Hiába álltam mellette eddig, az édes kevés volt. Az ellenséget látta bennem, mintha miattam tartana ott, ahol, miközben én mindig ott voltam neki, pedig új életet kezdtem.
– Mit gondoljak át rajtuk, Gabe? – kérdeztem idegesen, de még nem húztam el tőle a karomat. – Mióta visszajöttél a halálból, vagy akárhonnan, nem érdekel, csak azt látom, hogy magad ellen dolgozol. Elegem van, hogy pajzsként próbálok állni közted és a hülyeséged között. Hol megöletni akarod magad, hol tönkre tenni a saját karriered… és ebbe most még engem is belerángattál. – Könnyfátyolos lett a szemem, de megfogadtam, hogy nem fogok sírni. Nem érdemli meg, mert ő kereste a bajt, ő választotta ezt az utat.
– Nem tudlak magadtól megvédeni… érted?! – Emeltem fel a hangomat és ezen a ponton téptem ki a karomat a szorításából. – Megpróbáltam ezerszer. Ha Macmillan felfüggeszt, azt annak köszönheted, hogy nem figyeltél rám, mikor téged próbáltalak megmenteni. Ezzel a kavarással pedig biztosan nem fogod elnyerni a bizalmát és engem is elveszítesz… de ezt akarod amúgy is, nem? Azért vagy ilyen őrült vagy nem tudom milyen! – Már kezdtem összevissza beszélni a dühtől. A mellkasára tenyereltem és hátrébb toltam. Fájt azt látnom, amit magával tett, ezért inkább meg kellett volna szakítanom vele a kapcsolatot.
– Ha ennyire utálod magad, akkor előbb azon kéne változtatnod, nem másokat belerángatnod abba, hogy takarítsák el a szart, amit te kavartál. Nem tudok rajtad segíteni, amíg nem segítesz magadon. De az biztos, hogy én ebben az öngyilkosságban nem veszek részt.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/70/66/97/706697b49f4a26ee008f6e72eb420255.gif)

2003. április 10.
Megváltásra várva
16+

Lassan kezdem azt érezni, hogy csak utasa vagyok az életemnek, és valójában kívülről nézem, ahogy a testem valaki más irányítja. Ha nem lennék biztos abban, hogy nem állok az Imperio hatása alatt, akkor talán még ezt is megkockáztatnám. Valahogy észre sem vettem, hogy amíg a munkám akartam rendbe tenni, addig romboltam a magánéletem, és fordítva. És igen, most nem tudom, hogyan tudnám helyrehozni mind a kettőt.
Elliotnak igaza van, teljesen tönkretettem mindent, és ezt csak saját magamnak köszönhetem. Tehát itt van az a pont, amikor el kell döntenem, hogy mit választok? A munkámat hozom helyre vagy a magánéletem? Ránézek Elliotra, aki biztos nem tudja, hogy mi jár most a fejemben, de talán sejtheti, hiszen ő is ezt mondogatja örökké.
- Mit gondoljak át rajtuk, Gabe? – Szerencsére még nem tépte ki magát a kezeim közül, de nem tudom meddig fog ez még így lenni. - Mióta visszajöttél a halálból, vagy akárhonnan, nem érdekel, csak azt látom, hogy magad ellen dolgozol. Elegem van, hogy pajzsként próbálok állni közted és a hülyeséged között. Hol megöletni akarod magad, hol tönkre tenni a saját karriered… és ebbe most még engem is belerángattál.
- Hé, igazad van! Elbasztam, és ennek most te iszod meg a levét. De mondtam már, megoldom.
Majd kitalálom hogyan, most azonnal nem tudnám megmondani, de megoldom valahogyan. Ha kell, akkor otthagyom a munkahelyem. Bár, úgysem érdekelné őt, hiszen saját magamnak köszönhetem, de ebben is igaza lenne. Mint ahogy mostanában kurvára mindenben.
- Nem tudlak magadtól megvédeni… érted?! Megpróbáltam ezerszer. Ha Macmillan felfüggeszt, azt annak köszönheted, hogy nem figyeltél rám, mikor téged próbáltalak megmenteni. Ezzel a kavarással pedig biztosan nem fogod elnyerni a bizalmát és engem is elveszítesz… de ezt akarod amúgy is, nem? Azért vagy ilyen őrült vagy nem tudom milyen.
Közben kitépi magát a kezeim közül és ennek köszönhetően szabad utat kap ahhoz, hogy el is távolodjunk egymástól. A hogyannak csak minimális jelentősége van, kezdem azt érezni, hogy a jelenlegi helyzetünkben a fizikai távolságunk csak kicsiben szimbolizálja azt, ami közöttünk van valójában.
- Ezért kértelek, hogy gondold át, Elliot. Tudom, hogy faszságot csináltam, és azt is, hogy nem volt könnyű velem, mióta visszajöttem, és azt is tudom, hogy én már nem is kérhetném, hogy bocsáss meg, ne menj el. Teljesen jogosan tennéd, megérteném. De azt akkor is tudnod kell, hogy az én életemből soha nem fogsz eltűnni. Ha akarod, ha nem a nyomodban leszek és vigyázok rád.
Ellépek még néhány lépést, ha menni akar. Lassan mögöttünk már úgyis kezd túl sok lenni a bámészkodó, akik azt figyelik, hogy mit csinálunk mi itt a falnak támaszkodva.
- Ha ennyire utálod magad, akkor előbb azon kéne változtatnod, nem másokat belerángatnod abba, hogy takarítsák el a szart, amit te kavartál. Nem tudok rajtad segíteni, amíg nem segítesz magadon. De az biztos, hogy én ebben az öngyilkosságban nem veszek részt.
Erre most nem igazán tudok mit mondani. Teljesen igaza van ebben is. eljutottam arra a szintre, hogy se barátom nincs, se munkám, se az a személy, aki a legfontosabb az életemben.
- Elliot, nem foglak rákényszeríteni, hogy itt maradj. Arra sem, hogy maradj mellettem. De tudd, hogy bármikor szívesen látlak, a Menedék ott lesz, ha szükséged van rá.
Talán ez tűnik az egyszerűnek, de őt elengedni most még mindig könnyebb, mint egymás agyát húzni még napokig, hetekig. Talán tényleg jobb lesz így, most úgyis jön a baba, nem igazán férek el az életében. Csak nem tudom, hogy valaha visszakerülök-e majd. Még egyszer magamhoz húzom, és megölelem.
- Ezt nekem kell helyrehozni, te csak foglalkozz a családoddal, és ha már minden rendben lesz velem, megkereslek.
Addig csak távolról figyelem majd, hogy tudjam, tényleg minden rendben van vele.

◂megváltásra várva▸

2003. április 10.

(https://i.pinimg.com/564x/62/27/d3/6227d32d0eec1b1e43b6ab4fc9b21983.jpg)

◃g a b r i e l▹

- Hé, igazad van! Elbasztam, és ennek most te iszod meg a levét. De mondtam már, megoldom.
A szavaiból tudtam, hogy nem kellett volna ott maradnom. Még azt sem érti meg, hogy mit csinál… nem arról van szó, hogy én iszom meg itt bárminek is a levét. Igen, szélmalom harcot vívtam, mert nem tudtam megvédeni saját magától, igen, feleslegesen egy csomó energiát fektettem be. De nem ez volt a gond, hanem hogy mostantól már én sem tudom megtenni ezt érte. Ha egyedül marad talán többé a Minisztériumba sem fogják alkalmazni. Mit csinál egy munkanélküli auror? Megkeseredik napi több pohár lángnyelv felett.
- Ezért kértelek, hogy gondold át, Elliot. Tudom, hogy faszságot csináltam, és azt is, hogy nem volt könnyű velem, mióta visszajöttem, és azt is tudom, hogy én már nem is kérhetném, hogy bocsáss meg, ne menj el. Teljesen jogosan tennéd, megérteném. De azt akkor is tudnod kell, hogy az én életemből soha nem fogsz eltűnni. Ha akarod, ha nem a nyomodban leszek és vigyázok rád.
Nyeltem egyet.
Túl sok volt Gabe-ből. Nem akartam, hogy a nyomomban legyen… nem akartam, hogy megint együtt csináljunk bármit is. Képtelen lettem volna elviselni tovább a viselkedését, képtelen lettem volna megvédeni. Az egyetlen ellensége saját maga volt.
- Elliot, nem foglak rákényszeríteni, hogy itt maradj. Arra sem, hogy maradj mellettem. De tudd, hogy bármikor szívesen látlak, a Menedék ott lesz, ha szükséged van rá. - Folytatta. Remek, most meg még ő váltott drámai hangnemre. A következő pillanatban megint megragadott és közelebb vont magához egy hosszú ölelésre. Pontosan erre a búcsúzkodás nem volt szükségem most. Úgy tett, mintha nagyjából meghalni készülne…
- Ezt nekem kell helyrehozni, te csak foglalkozz a családoddal, és ha már minden rendben lesz velem, megkereslek.
Elegem volt már ebből. Egészen egyszerűen a mellkasára tenyereltem és eltoltam. Úgy az arcába vágtam volna még sokkal, de sokkal több dolgot… már megszoktam, hogy addig mondok mindent, míg igazam nem lesz. Csakhogy Gabriel F. Miltonnal küzdeni legalább olyan volt, mintha az ember szembe menne a tornádóval, hogy megállítsa. Csak felkap és belekever a szarjába. Belefáradtam.
- Ha jót akarsz magadnak, akkor ezt most őszintén intézed a főnököddel. Nem kertelsz, nem hazudsz neki és kevered meg még jobban azt, amit amúgy is elszartál. - Folytattam mérgesen és összefontam magam előtt a karjaimat. Most nem akartam, hogy megérintsen, túlságosan is mérges voltam rá. - Ha szerencséd van, megérti, hogy érzelmi alapon csináltál hülyét magadból.
Sóhajtottam végül egyet.
- Egy teljesen felesleges dologba keverted mindkettőnket. - Ráztam meg a fejemet. - Iszonyatosan nagyot csalódtam benned. Oldd meg vagy tényleg nem látsz többé, erről gondoskodom. - Tettem hozzá, elővéve a zsarolós, keményebb énemet. Aztán hátat fordítottam neki és reméltem, hogy most hagy elmenni végre.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/originals/70/66/97/706697b49f4a26ee008f6e72eb420255.gif)

2003. április 10.
Megváltásra várva

Nem igazán akarom ostorozni magam, pontosan tudom, hogy mit és hogyan rontottam el, és talán azt is tudom már, hogyan tudnám helyrehozni. Persze, abban is biztos vagyok, hogy amíg ez nem történik meg, addig Elliot teljesen jogosan tartja távol magát tőlem.
Addig is, amíg nem rendezek el mindent, szeretném még egyszer érezni az illatát, a közelségét. Magamhoz ölelem, és mélyen beszívom az illatát. Igyekszem úgy tenni, hogy ez neki ne tűnjön fel, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
- Ha jót akarsz magadnak, akkor ezt most őszintén intézed a főnököddel. Nem kertelsz, nem hazudsz neki és kevered meg még jobban azt, amit amúgy is elszartál. Ha szerencséd van, megérti, hogy érzelmi alapon csináltál hülyét magadból.
Ellép tőlem, és teljes testtartásával felveszi azt a pozíciót, amit már vártam. A távolságtartás minden formája egy pillanat alatt feltűnik.
- Elliot, ha teljesen őszinte leszek, akkor nem hagyhatlak ki, ezt gondolom tudod. Talán tudom majd enyhíteni a dolgot, de a lényegen akkor sem fog változtatni semmi.
Mondjuk nem kell az érzelmi aspektus minden szegmenséről tudni. Például arról, hogy a személy, akit megfigyelek titokban, jegyzeteket készítek. Akiről a hivatalos aktákat elégettem, valójában a szeretőm. Az még talán annál is nagyobb megpróbáltatás lesz, mint ez a hazugság, amit eddig előadtam.
- Egy teljesen felesleges dologba keverted mindkettőnket. Iszonyatosan nagyot csalódtam benned. Oldd meg vagy tényleg nem látsz többé, erről gondoskodom.
Nem tetszik ez a zsarolás, de igazából csak azt erősíti meg, amit én is mondtam neki, és amit korábban már pedzegetett. Teljesen jogos a kiakadása és az is, ha többé nem találkozunk.
- Megoldom. Nem tudom mennyi idő kell hozzá, de igyekszem. Amint lehet felveszem a kapcsolatot Macmillannel, és megbeszéljük ezt az egészet.
A lábamhoz intem Agielt, hogy mehessünk. Nem akarom jobban feltartani Elliotot sem. Ha már itt helyben nem tudom helyrehozni, akkor legalább addig váljunk el, amíg békésen meg tudjuk ezt tenni. Nem tudom mit kéne még mondanom a búcsúzáson kívül, szóval amíg csak a hátát látom, inkább elcammogok és eltűnők a tömegben.

Köszönöm a játékot. :)

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Mágus tér => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 11. - 19:06:58