Roxfort RPG

Múlt => A kviddicspálya és környéke => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:51:50



Cím: A pályához vezető út
Írta: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:51:50
A pálya az iskolától néhány száz méterre található.

Az északi kijáratból a legkönnyebb megközelíteni. Félúton a folyón lévő híd vezet át.


Cím: Davis --- A pályához vezető út
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 01. 14. - 15:14:44
Perry

*Falevelek hullanak fejek helyett, gesztenyék ujjak nyomán, őszidőt ír a naptár, ősziesnek érzem a levegőt is, ami az arcomba, nyakamba csíp, így leginkább sietősnek nevezhető mozdulattal húzom a fejemre a köpenyem fekete csuklyáját, zöld szegélyét összefogom a nyakamnál, másik kézzel a tarisznyát fogom a vállamra, Mephisto élénk nyervogásától kísérve rugaszkodom el a kastély kőlépcsőjéről, hogy mielőbb magam mögött hagyhassam a mostanában inkább nyomasztónak, semmint biztonságosnak tekinthető épületet. Már Hóborc sem a régi. Akárha otthon lennék, nyikorognak a falak, sóhajtoznak a deszkák, hideget lehelnek a talpam alatt a kövek, nyomorúságos fagy borong mindenhol. A minap még ködöt is láttam az egyik folyosón, teljesen varázstalan, jellegtelen, hidegből szőtt nedvességfátylat, alighanem a nyitva hagyott ablakon át folyhatott az épületbe. Már a varázsvédelem se a régi, bár nem tudom, mit várok ilyen tanárok mellett. Késnek és mugli ruhába járnak, hebegnek-haboknak az órákon, azt se tudják mit akarnak mondani, az új mágiatörténelem tanár pedig...
Mephisto, macska létére igencsak zajos nemtetszésnyilvánításba kezdett, ahogy megközelítettem a kviddicspályát, bár seprű nélkül csupán, a repülés tékozló szabadsága nem olyasmi, amivel most szívesen jutalmaznám magam. A seprűtároló mellett sötét árnyék magasodott fel kíváncsian, ugyanakkor hangokat hallottam a pálya felől. Értetlen és voltaképpen érthetetlen gyanakvással húztam elő a pálcám félig a táskából, nem tértem le a mellék-ösvénykére, ami az árnyékhoz vezetett volna, hanem megálltam kicsivel az öltözők előtt és vártam, hogy a hangok elég közel érjenek. Jöttek azok, gyorsan, tempósan, hirtelen kanyarodtak ki az épület mögül, aztán félhangos sikollyal tántorodtak vissza.*
-Ha visítanivalótok van, akkor befelé-*intek a kastély felé némi ingerültséggel a hangomban. Két hugrabugos liba a legszebb napodat is elronthatja, nemhogy egy ilyet, amiben a szépség is csak amolyan időszakos jelenségként képviseltette magát, és az is csak éjszaka, kevéssé hagymázas rémálmok képében, amikor is a kreativitás előmerészkedik a drillezettség árnyékából és valamelyest elszabadul. A tekintetemmel követem a sárgacsíkosok útját, jobb is, mert ezek már csak olyanok, hogy vissza-visszabámulnak rám, megránduló szájjal. Megsürgetendő őket célra tartom a pálcám, mire futásnak erednek. Ettől persze menten elmegy mindenféle támadókedvem. Ennyi a hírünk. Már arra se méltatnak minket, Mardekárosokat, hogy komolyabban ellenálljanak, vitatkozzanak, üvöltsenek, átkot szórjanak, amit persze könnyedén ki lehet védeni...
Mindegy már. Nem tudom mit keresett két hugrabugos a lelátóknál, de nem is érdekel nagyon. Akármit kereshettek, elvégre a kastély főleg nekik nem otthonos, bár semmi kedvem a griffendélesek és egyebek kis agresszív szektájába botlani, akik éppen gyakorlatoznak arra, hogy legközelebb miként próbáljanak leteríteni egy felnőtt férfi halálfalót, legalább nyolcan, mert ugye az összes mágikus energiájuk is kevés lenne hozzá, de én meglehetősen egyedül vagyok, csúnya dolog lenne, ha egymagam porig aláznám őket, mert rámtámadnának abban a hitben, hogy utánuk jöttem kémkedni, pedig a gyerekjátékok már akkor sem érdekeltek, amikor még időszerű lett volna korosztályomat tekintve.
Elhagytam az utat, az zöld faházat megkerülve nem néztem a pálya felé, mivel a tegnapi esőtől felpuhult füvön már ott botladozott az a sötét bőrrel leterített csontváznak látszó teremtmény, amiért jöttem.*
-Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, bár úgyse érted az emberi szót-*lassan, óvatosan közelítettem meg, a valami vad gondolattól feltámadó szél hátrafújta a csuklyám, hagytam neki. A zsákomból egy kisebb csomagot vettem elő, mire is Mephisto felkapaszkodott a köpeny vastag anyagán és a vállamról bámulta éhes szemekkel a kibontakozó véres cafatokat.* -Máj. A macskám nagyon szereti, jobb, ha gyorsan végzel vele, mielőtt rádtámad érte-*az első néhány cafatot a thesztrál elé dobtam, ami csakugyan éhesnek bizonyult.  Vagy inkább mohónak. Egy kisebb húsfalatot magam elé ejtettem a fűre, arra Mephisto akrobatikusan a vállamról vetette magát.* -El vagy kényeztetve-*osztottam meg vele a nézetem, miközben a bestia felé közelítettem halkan. Már nem volt olyan gyanakvó, mint kezdetben, de a roxforti szelíd példányok csikójától nem is vártam mást. Újabb húst adtam neki, mikor kíváncsian nyújtogatta a nyakát, megérintettem csontos fejét.* -Jól van, maholnap le...-*rajzolom, akartam mondani, de újra zajt hallottam, ezúttal fúriadühösen fordultam meg, nem igaz, hogy ezen az elhagyatott, kviddicsezésre teljesen alkalmatlan estébe hajló szeles délutánon is vannak olyanok, akik ide merészkednek.*


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Davis Perry - 2011. 01. 14. - 19:53:39
{ Seraphin Lamartin }

Ősz. Egy tökéletesen kellemesnek mondható évszak, legalábbis a Perry fiú, és örökkön borús hangulata számára. Bizton állítható, hogy mások nem igazán tekintenek így rá, hiszen ki lenne az, aki szereti az esőáztatta latyakosságot, a koszt, a ködöt, és a megannyi negatívumot, amely a tél közeledtét hivatott jelezni. Davis azonban tökéletesen megvolt ezekben az időkben, nem egyszer kellett megjelennie a gyengélkedőn, mert az esőben való kóborlástól majdhogynem tüdőgyulladást szenvedett. Eddig mindig megúszta… és ahányszor megúszta, Pompfrey annyiszor elrebegte már neki, ne játsszon az életével és az egészségével. A fiatal válasza jobbára csak az volt, milyen életről is beszél az ápolónő számára, mert ő már akkor meghalt, amikor a szülei. A korosodó asszony aztán jó pár próbálkozását követően már feladta, hogy rojtosra koptassa a száját, és a legutóbbi alkalommal már csendesen látta el páciensét.

Mivel most nem igazán lógott az eső képzeletbeli lába, így pedig villámokkal sem igazán lehetett számolni – melyet egyébiránt a fiú kedvelt, mert nehezítette dolgát -, Davis úgy döntött, délután folyamán kimegy a szabadba, és repül pár kört a pálya körül, hogy felidézhesse magában azokat az éveket, amikor terelőként tevékenykedett a mardekár ház kviddics csapatában. Akkor még fizikailag és szellemileg is erős emberek alkották azt a bizonyos egységet, mára azonban a véleménye szerint ez már nem volt igaz tétel, sőt távol állt a valóságtól. A jelenlegi brigád, vagy jobb szó híján csürhe ellangyult, finoman szólva, és olyanok kerültek be, akikre még az utca felseprését, vagy a parkokban a lehullott levelek összeszedését sem bízta volna. Akkoriban az élet is más volt, mára egy teljesen új iskolával kellett számolnia, és minden nap meg kellett küzdenie önmagával, nehogy olyat tegyen, amelyet esetlegesen megbánhat. Rengeteget elmélkedett az év megkezdése előtt, hogy egyáltalán visszatérjen-e a pöcegödörré vált Roxfort ezredéves falai közé, vagy kihagyja az esztendőt. Pedig aranyvérű, nem kellett számolnia a következményekkel… egyszerűen nem nyelte le, hogy olyanoktól kell tanulnia, akiket a legszívesebben a halálba küldene, mégpedig igencsak válogatott, és rendkívül lassú módon, hadd lássa a szemükben a könyörgést és a fájdalmat. Éjfekete, zöld szegélyes talárja szinte lobogott mögötte öles léptei okán, noha a rézsútosan, mágikusan hátára erősített Nimbus olykor megfogott egy-egy libbenést… szeretett határozott tempót diktálni, még akkor is, ha nem volt időkorláthoz szabva a megjelenése.

A kis úton haladva, elhagyva a diáktársaktól hemzsegő közeget két alakra lett figyelmes a távolban. Mások ekkor már réges-régen a pálcájukat kutatták, nehogy valamiféle támadást kelljen elszenvedniük felkészületlenül. Jómaga azonban nem tett semmi különlegeset, csak gyalogolt előre, nem tántorítva a kiválasztott „sávtól”. Először derűs hahotázást hallattak az ismeretlenek, amely megerősítette a fiatalt, semmittevése az ügyben jó választás volt, de aztán, valahogyan csendesebbre fogták szavaikat. A hatodévét taposó élt a gyanúperrel, ez azért van, mert kiszúrták közeledtét, és nem akartak olyan eszmecserét folytatni, amely esetlegesen nem tartozik másra. Különösebben nem zavarta a dolog, nem oldalazott ki az ösvény szélére, nem tekintett sem jobbra, sem pedig balra… egyenesen, emelt fővel előre, mint eddig is haladt. Ahogyan közeledett, már látta a mellkasokon a sárga címert, valamint azt, ahogyan a két lány összepusmogott. Nem is vette a fáradtságot szóemelés okán, mely szerint nem illendő a susogás, ha problémája van a hölgyeknek, a szemébe mondják azt… tudta, feleslegesen koptatná száját, amazok úgysem látnának mást, csak a gonosz mardekárost, akit gyűlölni kell, mert a süveg annakidején éppen ezt a színt köhögte ki számára. Elhaladván mellettük, még hallotta a háta mögötti meglepettséget, melyet az alacsonyabb lány intézett a másik felé, a fiú hátára erősített seprű érdekességéből kifolyólag.

Az öltőzők mellett tért le az útról, úgy döntött, a lelátók alatti kis tisztásról fog majd indulni, tesz pár kört, megméretteti magát a pályát ölelő gerendahalmaz között is, majd visszarepül a déli szárnyba vezető egyik közeli kis udvarra, hogy onnan a hálókörletébe sétálhasson… vagy éppen a Nagyterembe, mert megéhezett. Persze abban az esetben reptének végső úti célja is más lesz majd. Ahogyan befordult, szinte azonnal kiszúrta diáktársát, valamint annak meglehetősen furcsa társaságát is. Messziről észrevehető zöld szegélyezte a talárt, nem volt kérdéses hát, hogy háztárssal lesz dolga, hacsak nem valaki érdekes ármányt óhajt űzni… az érdekesség azonban nem diáktársa személyében volt keresendő, vagy éppen a visszataszítóan sovány macskában, mindinkább abban, hogy az egyelőre arc nélküli idegen egy thesztrállal foglalatoskodott. Már pedig azok csak bizonyos célcsoportnak voltak láthatóak. Mivel az ismeretlen kiszúrta az érkezését, és megfordult, Davis azonnal beazonosította az arcvonásokról, egy hetedévesről volt szó, megfejelve aranyvérűségével, valamiféle Lamartin. A teljes nevére nem óhajtott emlékezni, nem tartotta fontosnak, annyi elegendő volt számára, hogy eleddig nem igazán fútta össze őket a sors szele. Lassú léptekkel indult meg a trió irányába, egyrészt, mert tisztában volt a sokak számára láthatatlan állat természetével, másrészt, minek kapkodjon, attól semmit nem ér el hamarabb. Odaérve aztán összefonta karjait a mellkasán, majd az állatot bámulva szólalt meg.
- Ködös délutánt!
Érdekes köszöntést választott, de a körülmények sem voltak mások.
- Nem sokan képesek erre az igazán egyszerű mutatványra.
Mondata egyértelműen arra utalt, ahogyan a felsőbb éves megsimogatta az állatot.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 01. 15. - 02:29:42
Davis Perry

*Feleslegesen elpazarolt energia, amivel stresszeltem magam, ez az első, üdvözlő szó után nyilvánvalóvá válik, miután szemügyre veszem az érkező fiút kék szemétől kezdve a zöld talár szegélyéig. Úgy látszik felül kell írnom a korábbi, józannak érzett megállapításom, miszerint nem lenne normális ilyenkor seprűre ülni. Van, akit mégis a bolond, kerge széllökésektől hajtott ködfoszlányok között kíván eltévedni seprűvel, hát lelke rajta. Alighanem én is élvezném, csak nincs az a stabil seprű, amelyiket ilyenkor képes lennék szél ellenében kormányozni.*

-Perry-*biccentek tartózkodva, köszönteni illik, ha már egyszer ő megtisztelt azzal, hogy kitért a kedvemért. Követem a pillantását a lassan hátráló mágikus bestiára, mivel látja, ezért nem vélem úgy, hogy miatta kéne elszalasztanom a nagyszerű alkalmat, hogy még tovább szelidítsem az eredeti fajtapéldányokhoz képest eléggé szelíd, de azért nem különösebben bizalmas jószágot. Akár borzad, undorodik, akár nem, újabb adag, friss vért mázolva szét a kezemen a csomagból egy csík nyers, sötétvörös májat emelek a lény elé, mire az felhagy a visszakozással.* -Nehéz eldönteni, hogy most érdekli-e, hogy mit akarok vele, vagy csak maga a hús, az étel érdekli-*hogyha van valaki a közelembe szinte kényszeres és kötelező érvényű, hogy megosszam vele a tapasztalataim, az aktuálisat, mintha bármi haszna is lenne belőle. Zephyr nem tett jót nekem, nem áll szándékomban soha tanítani, de ha egyszer elkezdem, akkor nehéz megállni vele. Inkább ledobom a húst, mielőtt a meredt szemű bestiám félreharap és a kezemet találja meg helyette, aztán hátranézek rá.*

-Lévén elég kevesen látják, ezen nincs mit csodálkozni-*Mephisto rosszindulatú kis szökkenéssel cserkészi be a fiút, körbejárja, akár egy jó házőrző eb, sárgálló szeméből némi szemrehányást olvashatok ki. Megszimatolja az idegen talárt, azt a farkát felmeresztve dühös fújással ugrik el a gazban. Felvonom a szemöldököm, visszanézek a jövevény szemébe.* -Persze egyre többen és egyre varázslóhoz méltatlanabb történetekkel, okokkal, aztán már nem is akarják igazából megsimogatni-*amíg eszik, most én se nyúlok hozzá, csak amikor tarajos sárkányfejét felemeli fordul újra felé a figyelmem, a lapockáján lógó puha, bársonyosan feketéllő bőrt tapintom, amit egy rosszalló fújással honorál csak, az orrát belefúrja a kezembe tartott csomagba, amit elejtek, véres-nyákos tartalma végigdől a füvön, de az állat nem bánja. Kendőt húzok elő, egyesével törölgetem végig az ujjaim. *-Voltaképpen nem hibáztatom őket érte-*felé fordulok.* -És te? Nem akarod megfogni? Szelíd, mivel az iskolai ménesből való példány, még egészen fiatal, nem unta el a kordéhúzogatást, nem unja a diákokat sem és mindenekfelett hisz a haszonélvezetben, ahogy erre jó példát láthatsz most is-*hanyagul mondom, pedig voltaképpen ő tesz nekem szívességet, emberi szót szólhatok a kastélyon kívül anélkül, hogy abban lenne politika, halálfalók, erőszak, akarat, hatalom és mindenféle járulékos tartozékai ezeknek a kifejezéseknek, amiktől visszhangos lett hirtelen az élet, és már nyoma se maradt benne az ilyasmiknek, hogy titkos tudások, tanok, érdeklődés, kalandvágy. Nem vagyok jó politikus gyermek, vitathatatlan, különben nem akarnék éppen egy ilyen, még a mieink közül is erősen kinézett kölyökkel interakcióba bonyolódni.*

-Repülni készültél-*ha már egyszer köszönés után elfelejtettem megkérdezni, hogy mégis mit keres itt, ahogy illett volna, annak ellenére, hogy a repeszköz kiszúrhatná a szemem a hátán, marad a tényszerű, szinte nyers megállítást, amit csak enyhíthetne az a tény, ha irigyelném őt ezért, a magabiztosságért*-Nem túl szerencsés ebben az időben-*különösebb aggodalomra semmi ok, bár összerezzenek, amikor a thesztrál orra, kemény, csontos, rideg orra a kezemhez ér, amelyik minden igyekezetem ellenére húslétől szaglik, de néhány tanácstalan érintés után inkább mégsem harap bele, a szárnyait megnyújtóztatva hajtja vissza csigolyákkal keményített ívvel ékes nyakán ülő fejét a földre, maradványok után kutatva.*


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Davis Perry - 2011. 01. 15. - 11:46:08
{ Seraphin Lamartin }


Davis az igencsak soványkás arcú háztársának köszöntését követően tekintett az éppen hátráló, meglehetősen bizonytalan és gyanakvó állatra, mintegy végigmérvén teljességében. Nem különösebben tetszettek neki a thesztrálok, kezdve a bőrük színétől egészen a testfelépítésükig. Tényként kezelhető, hogy bizony érdekesnek vélte a fajt, és történetüket, de soha nem kívánkozott arra, noha vagyona engedné, hogy szert tegyen egyre is. Semmi kecsességet nem vélt felfedezni bennük, pofázatukat pedig egyenesen visszataszítónak találta. Mivel szükségszerű volt, megélt mellettük, és elviselte a látványukat, de nem hullatott volna könnyeket, ha valami oknál fogva kihalnak.

Midőn Lamartin a kezében szorongatott zacskóba nyúlt, és kivette annak tartalmát, legalábbis egy vaskosabb darabját a benne levőknek, a hatodéves bizony apró fintort eresztett el, még talán, ha alig láthatóan is, de megrázta a fejét. Valójában azt nem értette, miért kell összepamacsolni holmi vérrel és húscafatokkal háztársának kezeit, amikor feltaláltatott a varázspálca is, mintegy segédeszköz az ilyen és hasonló esetekre. Persze mindenkinek a szíve joga eldönteni, hogy szolgamunkát óhajt-e végezni, vagy éppen kihagyná azt… mert amit a hetedéves diáktárs tett, az mindenképpen aljanépnek való munka, nem méltó az aranyvérhez. Persze felfogható tudományos tevékenységnek, de akkor sem indokolt egy tetem belső szerveinek masszírozgatása. Ezt követte a háztársának gondolatmenete a tudatosságról, vagy éppen tudatlanságról, amelyre Perry haloványan elmosolyodott.
- Mivel idomítható, nehéz megmondani. Mégis, az egyed körülbelüli korára való tekintettel megkockáztatnám, hogy utóbbi tétel az igaz, csak a hús érdekli.
Mi más érdekelhetné, mert az bizonyosan nem, hogy két ember áll előtte, és éppen arról beszélget, vajon tudatosan cselekszi-e amit, vagy éppen csak ösztönből. Davis summás kijelentésére, mely abban nyilvánult meg, nem sokan képesek a bestiák megsimogatására, megérkezett a velős válasz… mindeközben a visszataszító küllemű macska körözni kezdett körülötte. Szemmel kísérte a dög mozgását, amíg előtte oldalgott, de aztán nem törődvén vele fordult ismét a theszrál, később pedig Lamartin felé, hogy meghallgassa okfejtését a haszonélvezetről, valamint arról, sokan nem is óhajtják megsimogatni az állatot.
- Első sorban, hadd jelezzem, mielőtt belekezdenék a válaszadásba.
A hangsúly teljesen nyugalmas, már-már bársonyos és hívogató. Davis soha nem szerette felemelni a hangszínét, persze, ha a szükség hozta, képes volt az erőteljesebb diskurzusra is… de általánosságban véve mire oda szokott fajulni a dolog, ő már dolga végeztével haladt tovább.
- A macskád rendkívül irritáló, a közeljövőben tartsd távol tőlem!
A jelzésnek fontos értéke van, legalábbis a diáktárs, no meg persze a sárgálló szemű bestia számára. Ez legfőképpen a testi épségének megőrzősét hívatott óvni és segíteni.
- A mende-mondák sokak számára visszatartó erőt képviselnek, ha valakit meg kell ítélniük!
A mondat alatt a fiú égszínkék szemei lassan visszakúsztak a visszataszító küllemű, csontsovány szárnyas lényre.
- Legyen az állat, vagy ember… ez egy rossz szokás…
Itt tekintete ismét Lamartinra szegeződött.
- … noha nem is ismerik valójában, képesek véleményt alkotni róla csupán hallás alapján.
Tökéletesen jellemző az emberekre a tézis, elég csak alapul venni az iskola tanulói közül megannyit. Egy lány gyermekies módon elhíresztel egy pletykát egy fiúról, mert haragszik rá… természetes hát, hogy közeli ismerősei is neheztelni fognak az alanyra, míg végül az álhír futótűzként terjed szájról szájra, hogy aztán a végén többen gyűlölködjenek, valójában azt sem tudva, kire és miért… holott lehetséges, ha elbeszélgetnének az alannyal, igazán szimpatikusnak találnák. Ez nyugodtan ráhúzható az éppen fiúk mellett falatozó thesztrálra is. Sokan félik megérinteni, sokan félik, hogy egyszer majd látniuk kell, emiatt misztikusság lengi körül, és természetesen ellenérzések. Pedig, mint a példa is mutatja, félénk jószágról van szó.
- Jómagam nem így gondolkodom, de megsimogatni nem fogom az állatot.
Jelentette ki határozott hangon, miközben ismét a lényre révedtek a szemei a másodperc töredékére.
- Véleményem szerint semmi szépség nincs testfelépítésükben, kinézetükben… ellenben a történetükkel.
Minek akkor a kontaktus, teljességgel felesleges. A témát ismeri, meglehetősen jól áll legendás lényekből, továbbá rengeteget olvasott már a thesztrálokról, főként az első találkozást követően.

Megrázva a fejét lépett hátrébb egyet, amikor is háztársa célba vette a hátára mágikusan erősített Nimbust, no meg persze az időjárást, és véleményét. Halovány mosoly következett ezt követően, a másik, noha nem mondta, Davis valószínűsítette, hogy nem szívleli a seprűlovaglást, így nem is ismerheti annak érdekességét, és kihívásait.
- Látod!
Jelentette ki, midőn hátra nyúlt, hogy elővegye a szórakozását segítő eszközt.
- Jómagad is ítélkezel, noha, hadd találjam ki, nem szívleled annyira a seprűlovaglást, hogy akár naponta űzd.
Kiejtésre nem került ugyan, de a szavak és hangsúly árulkodó, arról nem is beszélve, hogy minél zordabbak a körülmények annál nagyobb az élvezet és próbatétel is.
- Amennyiben nem foglalkozol vele túlzottan gyakran, akkor honnan tudod, mi az igazi esszenciája?
Zárta sorait, miközben a seprű bogas felét a földre szegezte, jómaga pedig két kezével rátámaszkodott a nyél csúcsára.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 01. 16. - 02:03:15
Davis Perry

-Igen, ettől tartok én is-*szemlélem végig még egyszer némiképpen szemrehányóan a teremtményt, akit nekem rendelt a feladat, pontosabban kiválasztottam arra, hogy tanulmányt és megfigyeléseket hajtsak végre, aminek persze komoly feltétele a személyes kontaktus. Látom a Perry fiú arcán a fintort, egy pillanatra még meg is kísért a gondolat, hogy megmagyarázzam neki a vért, a puszta kézzel fogdosott húst, de aztán inkább nem szólok róla. Nem feltételezem, hogy érdekli, hogy bármikor is személyes kontaktusba óhajtana lépni bármilyen teremtménnyel, vagy foglalkoztatná a szelídítés gondolata, tartok tőlünk, hogy per pillanat kettőnk közül egyedül nekem érdekes az, hogy kézhez szoktassam a thesztrált, nem pálcához, vagy egyáltalán. Nem, aligha érett meg ez a szeles csevely még az ilyen bizalmi megszólalásokhoz, nézzen inkább őrültnek, mondhatni megszoktam, hogy nem becsülik a társaim annyira az elgondolásaimat, amennyire én magam, de hát voltaképpen szívük joga és a legkevesebb kritikával nem fogom illetni a véleményét, ameddig nem ad neki olyan formában hangot, amit én nem tudok tolerálni és amíg csak visszakozik, én is csak mosolygok, aztán amikor olyan területre ér a szavaival, ahol a legkevésbé se kompatibilis.*
-Vagy inkább... tartsd távol magad a macskától-*villan felé a tekintetem, éppen csak annyira hidegen és türkizszínűen, amennyire szükséges ahhoz, hogy érzékeltessek némi fenyegetést a hangomban, de aztán már tovább is lapozok. Naponta ezer fenyegetést is kapok, macskára vagy nem macskára való tekintettel, miért éppen ez az egy bántana meg komolyabban. Ezt legalább kimondták és nem csak a tekintetek üzenték, és így, kimondva mégiscsak van benne némi kompromisszum. Szerencsére Mephisto nem az a különösebben bizalmaskodó állat, nem fogja megközelíteni, elvégre az állati ösztönök gyakorlatilag verhetetlenek.*

-Nem kényszer, csak megemlítettem, mint egy lehetőséget-*kicsit hátralépek, leengedem a kezem, mire a thesztrál elunva a számára különösen érdektelen társaságot úgy dönt, hogy távozik. Hosszú lábai törékeny bájjal hajtják szét a magasra nyurgult, de szél által gondosan megfektetett füveket, a fejét felemeli, az ég felé szimatol az alacsonyan tornyozódó, szélcibálta felhők felé pillant, aztán két-három kurta lépéssel távolodik el tőlünk és egyetlen erőteljes, hosszú ívű ugrással a levegőbe veti magát, a szárnyai vitorlaként bomlanak elő, egy hirtelen léglöket visszacsapja még fölénk gyorsan emelkedő testét, de aztán irányba csapja magát, vékony lábai maguk alá gyúrják a rakoncátlan léglöketet és máris csak egy fekete kabátnak tűnik, ami az erdő felé libben.* -Szerintem meglehetősen kecsesek, bár igazad van, a történeteik sokkal inkább kellemesebben egy biztonságos könyvből kiolvasva, mint a valóságos látképük. Nem a dekorációs értékük miatt szeretem őket-*hanem leginkább azért, mert repülnek, és méghozzá annyira könnyedén, annyira tökéletesen, annyira a mozgásukban van az elegancia, méghozzá oly módon, hogy valójában egyáltalán nem is látszik meg rajtuk, ha csak úgy önállóan szemlélem. De ez a thesztrál már elrepült, bár látjuk még egymást, mondhatni a beetetés már megtörtént, amivel egy időre hűséget és érdeklődést vettem tőle, követem a tekintettem amíg el nem tűnik, aztán Davis felé fordulok, felé lépek, lassan, nem támadólagosan, manapság már nem nagyon tudhatja az ember, miben bízzon, magam sem kedvelem a hirtelen mozdulatokat, nemigazán várom el mástól se a türelmet. Furcsa egy év volt.*

-Tévedsz, és bár nem feltételezek rólad elhamarkodott ítélkezést-*visszafogott mosollyal hárítok, miközben egészen szembelépek fele, ahogy a seprűre támaszkodik. Szép példány, bár nem a legújabb seprűdivatnak enged, gyakorlatilag a Nimbuszok már a tökéletesek mindenféle célra, a Tűzvillám pedig csak amolyan divat...* -Módfelett szeretek repülni, és élvezném gyakrabban, mert valóban nem űzöm napi rendszerességgel-*makulátlanra tisztítom a kezeim a vértől és a köpenyem is megtisztítom egy intéssel, már amennyire összevéreztem, tehát voltaképpen nem különösebben. Felpillantok rá, kék szemében hidegség, hát persze, a színmisztika egyik legfőbb alaptétele, hogy aki hatásos akar lenni, befolyásolni akar, az akkor is kékre bűvöli a tekintetét, ha eredetileg más volt, szórakozott félmosollyal szemlélem*-Nem vagyok se elég merész, se elég energikus, se elég bátor ahhoz, hogy kockáztassam magam ilyen szélben és a céltalan repkedésnél jobban kedvelem a játékot, ami pedig csapaton kívül nem éppen... gyakori-*gyakorlatilag némi edzésjellegű repkedésen kívül még nem találkoztam a pályán emberekkel akik csak úgy a maguk örömére játszottak volna, és bár nekem se kéne vágynom rá, a kviddics is csak egy olyan varázslós dolog, amiben szívesen lennék jó, jobb, kiváló, de amíg az átkoknál, bűbájoknál a pálca mindenkinél adott, úgy erről le kell mondanom. Túlélem. A csuklyámért nyúlok, óvatos mozdulattal emelem vissza a fejemre, komolyan rápillantok.* -Mi az igazi esszenciája?


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Davis Perry - 2011. 01. 18. - 14:44:16
{ Seraphin Lamartin }


A macskára való megjegyzését egy valamelyest goromba hangvételű válasz követte, megtoldva egy apró, ám mégis paprikás tekintettel. Talán nyomaték szeretett volna lenni, hogy a szavak mélyebben ivódjanak a tudatába, de Davis ezeket az üres fenyegetéseket soha nem szokta magára venni. Tökéletesen tisztában volt azzal, ha az érintett állat ismét ráfúj, vagy körülötte ólálkodik, fenyegetéstől függetlenül fog cselekedni. Ennyire egyszerű, jelezte nem tetszését a másik felé, hát elvár annyi tiszteletet, hogy akkor amaz figyeljen oda a kedvencére… vagy, alkalomadtán majd vásárolhat magának egy másikat az Abszol úton, vagy, ha ott már bezártak az üzletek, akkor valahol máshol. A kis intermezzót követően aztán, mintha mi sem történt volna, Lamartin folytatta diskurzusát az állatról, amelyért Davis nem különösebben repesett… persze semmi baja nem volt magával a fajjal, egyszerűen nem érezte azt a fajta csodálatot, amit a másik az esetleges kutatása, vagy éppen szórakoztatása céljából felfedezni vélt bennük. Amikor a thesztrál aztán úgy döntött, teljesen belakmározott, távozásra készülve rugaszkodott el a földtől, majd pár szárnycsapást követően az erdő felé vette az irányt. Még pillanatig még méregette a hatodéves a távolodó jószágot, de aztán megrázva a fejét ecsetelte észrevételét a másik ítéletalkotásával és seprűlovaglási szokásaival kapcsolatban.

Lamartin kifejtette, hogy bizony Perry, tetszik neki, avagy sem, tévedett megjegyzésével. Mégis, a forma, amelybe szavait csomagolta, tetszetősnek volt mondható, egyáltalán nem volt támadó jellegű, vagy éppen antiszociális, degradáló. Nagy erény a válaszadás tudománya, sokan, akik az iskola padjait koptatják, nem képesek elsajátítani, és újra meg újra hibákba szaladnak bele. Ezt a fordulatot mindenképpen egy jó pontként jegyezte fel háztársa neve mellé, amelyet a másik akár kamatoztathat a későbbiekben. Kiderült, hogy a hetedéves noha kedvét leli a repülésben, nem szokta naponta kielégíteni ezen vágyát, mert valódi értékeket csak a kviddics jelentene számára. Tény, maga a játék egy valóban adrenalin löketet adó plusz… amikor a pályán feláll a két csapat, és egymás ellenében küzdenek. Test a test ellen, hús a hús ellen… nincs ármány, nincs csalás, csak az igazi tehetség. Olyan szituációban az ember megmutathatja, mire is képes, feszegetheti saját határait… de ha nincs más, akkor bizony a repülés is képes kellemes időtöltéssel szolgálni. A feladat egyszerűen csak annyi, hogy az ember bizonyos kihívásokat állít maga elé, ezzel kipipálva az indíttatást, a miértet. Ahogyan azt most jómaga is tette, mielőtt kijött volna egy kedv teli szórakozásra… amely így már kevésbé volt nevezhető hobbinak, mindinkább egyfajta önmagával szembeni sikeres, vagy éppen sikertelen megfelelésnek. Az bizton állítható, hogy szükségszerű a mersz a viharban való seprűlovagláshoz, de az igazat megvallva nyugalmas időben, szélcsendben fele olyan szórakoztató.
- A lényeg a kihívás.
Jelentette ki továbbra is nyugalmas hangon, hiszen, való igaz, ha nincs miért küzdeni, úgy eléggé nehézkes igazán átadnia magát. Tisztában volt ezzel, nagyon is keményen, bár magánéleti dolgait közel sem akarta a másik elé tárni.
- Az, hogy célokat tűzz ki magad elé.
Logikus következtetés az előző kijelentéséből fakadóan.
- Nem tudom, hogyan működsz, de jómagam szeretem, ha nem egyszerű feladatokat állítanak, vagy akár magam állítok önmagam elé.
Annak mi az értelme, ha az ember kisujjának mozdításával is képes akár a másodperc töredéke alatt a számára szabott feladatot megoldani? Pazarlás, mind időben, mind pedig energiában… az igazi kihívások azok, amelyeken keményen kell dolgozni, ha eredményeket szeretnénk felmutatni.
- A másik pedig, amiért kedvem lelem benne, az pedig a szabadság érzése.
Mindannyian börtönben élünk, a saját börtönünkben, vagy éppen mások által építettben. A lényeg, hogy arra a rövid időre levethetjük a korlátainkat…


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 01. 24. - 19:49:16
Davis Perry

-Hogyan működöm?-*lassan ismétlem meg a szavait, mintha nem tudnám elhinni, hogy ezt így kimondja és valóban, túl szokatlan, meglehetősen váratlan, hihetetlen ezzel így szembesülni. Addig rendben van, hogy mindenki elszámol vagy leszámol a maga önismeretével, illetve az önámítást is belefoglalva ebbe alkot egy képet magára, de hogy megemlítse egy másik ember „működését”, merőben szokatlan, sőt, úgy is fogalmazhatnék, hogy az én köreimben felérne egy sértéssel. Mint amikor valaki idegen tapogatja az ember pálcáját, tekintet nélkül arra, hogy annak minden szálkája, szilánkja, mágikus erővonala olyan, hogy egyenesen kapcsolódik, szerves egészet alkot a használóval. Nem rovom meg érte. Most és itt biztosan nem, és ezt betudom annak a ténynek, hogy háztársam, holló hollónak pedig nem vájja ki a szemét, nem tör a másikra okvetlenül, ameddig nem szükséges. Persze a marakodás ebben a korban elkerülhetetlen, de nekem legyen a több eszem, a több tapasztalatom, a kevésbé felkapós vérmérsékletem, ahogy azt a család, a név, a rang megköveteli. Szembenevetem a tükörképem mindig, amikor ezeket elémosorolja, bájtalan bájjal, bűbájosan, hiszen ha valaki, akkor én bizonyosan messze estem a fámtól.*
-A kihívás mindenkinek fontos. Nem tudsz senkit mutatni ebben a kastélyban, még azok közül sem, akik a legkevésbé sem érdemesek figyelemre olyat, aki nem ezt a roppant hangzatos és színigaz alapelvet vallaná a magáénak és cselekedne eszerint. Még akkor is, hogyha a végeredmények leginkább elborzasztóak az én szememben, esetleg úgy röhejesek, ahogy vannak.

*Halk, könnyű léptekkel közelítem meg, persze távol áll tőlem a macskás kecsesség vagy kenetteljesség, céltudat mozgat, az élénkülő szélben jobban akarom hallani a hangját, mert nem tetszik, ahogy a változatos léghuzatok elkapkodják a szavait mindenfelé, én pedig mozaikolhatom az értelmüket.*
-A szabadság persze, de ha lefúj a szél a seprűről, akkor elég halott szabadságod lesz-*mutatok rá ismét az időjárás viszontagságaira.* -Mert addig rendben, hogy kihívás a szélben repülni, de annak nincs sok értelme, hogy felesleges sérüléseket kockáztass ezzel. Egyrészt kár érted, másrészt kár a seprűért, harmadrészt pedig kár a varázserőért, ami így kihal a rendszerből-*nem mintha meg akarnám győzni, hogy ne éljen a kedvenc elfoglaltságának, vagy tudnék felajánlani bármi, megfelelő kihívással kecsegtető egyéb foglalatosságot, de azért szükségesnek látom, hogy rámutassak a rosszallásom okára. Nem mintha rám tartozna.*
-Távol álljon tőlem, hogy lebeszéljelek. Elkísérlek a pályáig, mert az imént láttam erre néhány hugrabugost, gondolom te is találkoztál velük-*ez már eleve elég lehetne ahhoz, hogy némi gyanakvással tekintsek a pályára és a környékére, de ahogy mellélépek hozzáfűzöm még*-Ahol hugrabugosok vannak, ott griffendélesek is lehetnek, és máris kész agresszióáramlás-*a rossz tapasztalat rosszmájúsága szól a számból, világosan érzem, de nem is akarom eltitkolni. Sérelmezem, igen, sérelmezem azt a vakmerő egoizmust, amivel rajtam kívül lépten-nyomon mindenkit pálcát és erőszakot ránt, és bár nem törekszem revansot venni, több szem többet pislog, két mardekárosba kevésbé tanácsos belekötni, mint egybe.*


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Davis Perry - 2011. 02. 03. - 19:46:11
{ Seraphin Lamartin }


A hatodévét taposó mardekáros kérdés-szerű kijelentésére – arra a bizonyos hogyan működsz félére - meglepő reakció érkezett, látható volt a másik arcán az a furcsa torzulás, még ha csak egy másodpercre, vagy annak töredékére is. De látható volt, ez pedig nem kerülte el a jó megfigyelő hírében álló fiatal figyelmét. Elgondolkodhatott volna, hogy felszólalása vajon miért váltotta ki a másikból ezt a fajta pillantást, de tökéletesen tisztában volt vele. Jómaga sem szerette, ha elszámoltatják azzal mit, és hogyan tesz… most pedig éppen ő nyilvánult meg abban a formában. De úgy volt vele, megteheti, hiszen, miért ne? Háztársával beszélgetett, ha másért nem, hát ezért… persze rengeteg tételt fel tudott volna sorolni, de nem állt szándékában ezzel az üggyel komolyabban foglalkozni. Amennyiben mélyet taposott volna a másik önérzetén, amaz biztosan szóvá tette volna számára nem tetszését nyilvánítva… esetlegesen fenyegetve őt, legközelebb erre nem lesz alkalma. Soha nem tartozott azon emberek közé, akik aggódnának a szavaiktól, vagy azok súlyától… megtörtént, hát együtt kell élni vele. Félretolta ezen gondolatait, úgy hallgatta percekkel ezelőtt még thesztrállal bűvészkedőt a válaszadásában.
- Egyet kell értenem veled! A mai fiatalok döntő többsége szánalmas és nevetséges kihívásokat állít maga elé, amelyet intelligenciájának határain belül képes elérni…
Pillanatnyi szünet, éppen csak annyi, hogy a hetedéves ne szólaljon meg, érezze, a folytatás hamarosan következik.
- … legalábbis ő ezt hiszi. Az eredmények pedig magukért beszélnek, és a nullával egyenlők.
Elpuhult a társadalom, elpuhultak a felnőttek, és elpuhult a diáksereg is az iskola falai között, mert nem volt, aki a példát mutassa. Pont most, amikor háború dúlt, és mindenkinek ereje teljéből kellene merítenie, züllött el annyira a társadalom apraja és nagyja, ép ésszel fel sem fogható. Eltűntek azok az emberek, akik magasra tették a mércét… eltűntek azok, akikre építeni lehetett… eltűntek a kemények… és eltűntek az értelemmel bírók is.

Apró fintor jelent meg Perry ábrázatán, mintegy mimikai játékkal is alátámasztva mondatait, és gondolatait. Szörnyű végiglapozni ezen képzeletbeli könyv lapjait, a sorok között csak szánalom és röhej tárgyai lapulnak… azok az oldalak, amelyek az igazi tartalmat képviselték, mintha eltűntek volna a rengeteg sárguló és semmitmondó írások között. A hetedéves aztán közelebb lépve a fiúhoz szólalt meg újfent, immáron visszaterelve a szót a seprűlovaglásra, és annak veszélyeire.
- A kockázat az, ami kihívássá teszi!
Jelentette ki a monológot követően határozott hangon, jelezvén a másik felé, megértette az álláspontot, de jómaga úgy értékelte, ennek bizony van értelme. Több is, mint amilyen érvelésekkel a diákok hada elő szokott hozakodni. Volt még egy rövid válasz, amivel meg óhajtotta toldani szónoklatát.
- A seprűért valóban kár!
Tényszerű, hiszen súlyos összegeket kellett kifizetni érte, és noha amortizációról is beszélünk, még szép kis zsebpénz lenne beszedhető érte. Davis eleddig annak nyelén támaszkodott, most megfogta jobbjában, és végigmérte a kecses darabot a másodperc töredéke alatt.
- A varázserőért szintén.
Itt azért már érezhető volt a végkifejlet, főleg, ahogyan a metsző hideg kékek a másikéba fúródtak.
- Értem nem biztos!
Az illető nem ismerte még, sem közelebbről, sem pedig távolról, ilyetén formán nehéz volt érdemileg hozzászólnia. Mivel azonban már felvázolta álláspontját, hát a fiatal úgy vélte, jobb, ha tudatja háztársával önmagáról alkotott véleményét. Az okokat nem kell tudnia, hacsak nem érdekli… persze akkor sem biztos, hogy kielégítő válaszokat kapna.

Újabb szavak, amelyek a házak közötti ellentéteket hivatottak kiélezni, továbbá, noha nem volt célzott a támadás, Davis úgy érezte, válaszolnia kell. Olybá festett, a másik nem nézte ki belőle azon képességeket, amelyekkel meg tudná védeni magát, ha esetlegesen igaz lenne, és a pályán griffendélesek csoportja várná lesben. Egyrészt, ez kissé paranoiás hozzáállás a hetedéves részéről, a másik oldalát nézve a dolognak, pedig sértő.
- Amennyiben kísérsz, kísérj azért, mert társalogni óhajtasz!
Erőteljesebb hangnem az eddigieknél, Perry soha nem szerette, ha lenézik, avagy tehetetlen alaknak tartják.
- Az agresszióáramlást, ahogyan nevezted, képes vagyok féken tartani, akár egyedül is.
Sok diák próbálkozott már az évek során a mardekáros megnevelésével, mégis, egyetlen ember járt csak sikerrel… ő is csak félig-meddig. Az pedig Piton volt, nem pedig egy mihaszna, szánalmas diák, vagy diákok tömkelege.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 02. 04. - 00:35:16
Davis Perry

*Mivel egyetért velem ezzel tökéletesen egyet tudok érteni. Saját magammal én is egyetértenék, egyrészt nekem is jobb, másrészt talán a környezet is sokat okulhatna belőle, bár a személyes meglátások más személyekbe ültetődése nem feltétlenül vezet jóra. Egyszerűen rábólintok, miközben mellészegődöm, bár a járás és a beszéd kompatibilis egymással és nem gátolnak, átadom neki a szót, hadd használja jóra. Jóra használni? Tűnődve rásandítok, hosszan szemlélem kerekded gyerekarcát, veszett-vad, hideg tekintetét, bár nem az én feladatom kéne, hogy legyen ennek a mondatsorozatnak a mélyebb értelmezése, mégis kénytelen vagyok én foglalkozni vele, hiszen elém került, meglepő és meghökkentő önértékelés, főleg egy mardekáros szájból, egy jogos büszkeség mellől, egy élhető és kedvemre való hanghordozású társalgás kellős közepén. Némiképpen kritikusan is szemlélem, sohse tudhatom biztosan, hogy nem próbálja-e meg a bolondját járatni velem, de nem úgy tűnik, mintha rosszindulat, vagy kiszúrós szándék vezérelné. Megmagyarázhatatlan rossz érzés motoszkál a tudatom sarkában felkiáltásszerű kijelentését hallva. Kurta kinyilatkoztatással vágom el önmarcangoló lelkesedését.*
-Mindenkiért kár, aki több némi hisztérikusan változó, világmentő emberi hulladéknál-*nem az én dolgom. Miért érdekel, vajon mit felel erre, mivel folytatja a gondolatot, mivel cáfol meg, és nyugtat meg azzal, hogy voltaképpen tökéletesen és makulátlanul félreértettem. Túlbonyolítom az életem, ez nem egy sorszerű találkozás, nem szükséges foglalkoznom vele, nem kell jelentőséget tulajdonítanom neki.

Hiszen ő is csak fiatal, hiú, érzékeny és magabízó. Megmosolyogtatnak a szavai, bár nem feltétlen kelt józan benyomást egy magában mosolygó ember, úgyhogy rávillantom a tekintetem.*
-Nem ezért kísérlek-*erősítem meg a korábban kijelentett tényt. Több szem, többet pislog.* -De nem egy utolsó szempont-*valamit adni kell a népnek, mondhatni ez a beetetés rész. Igen, kedvemre való a társasága, vitathatatlan, meg sem próbálom eltitkolni, de ettől nem másítom meg a korábbi szándékomat. Túlságosan úgy tűnne, mintha csak a kedvéért dobnék el egy álcát, holott valójában tényleg úgy gondoltam volt. Nem mintha érdekelné. Nem mintha érdekes lenne. Túlbonyolítom a helyzetet, mint egy képletet, kacifántos varázskört, mélybe rántó bűbájt, önmagába visszatérő megkötő hurkot.*
-Nem kétlem, hogy nincs félnivalód-*maradok tisztelettel, és sétáló hűséggel az árnyékén lépve, már ahol az árnyéka lenne, ha a nehéz felhők helyett kéktiszta ég ragyogna. Talán felháborodott? Olybá tűnik kissé, pedig nem állt szándékomban, de példásan kezeli a helyzetet, ahogy az talán elvárható már az ő korában.*
-...és bár nem lehet eléggé lebecsülni az ellenfelet, számomra mindig hasznos megfigyelni mások konfliktusmegoldó képességét. Nagyon tanulságos-*és nem utolsó sorban szórakoztató is, ha teszem azt mardekáros ifjú barátom egy szál magában megfutamít egy díszes társaságot, de, szerencsére vagy sajnos a környék néma és csendes, thesztráloknak való magányosság borong a lelátók között, ideális lenne visszatérni a halandóság és múlandóság témaköréhez, ha éppen azt találná vonzónak. Vonzó... buta szó erre a kérdésre.*


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Davis Perry - 2011. 02. 17. - 16:13:41
{ Seraphin Lamartin }


Az hatodéves mardekáros fiatal seprűjét a baljában tartva, jobbján tudva beszélgetőpartnerét indult meg a pálya irányába, noha nem onnan tervezte a majdani indulást. Viszont, mivel valamelyest érdekfeszítőnek tartotta a beszélgetés fonalát, a sértő szavak ellenére is, úgy döntött, legyen. A repüléshez elengedhetetlen eszköz azért került a szíve oldalára, mert noha apróság, de mindig figyelemmel szokott viseltetni a másik iránt, ha egyszer már szóba elegyedik azzal… a bogas ág pedig mindenképpen egyfajta távolságtartást engedett volna következtetni, ha a mellette sétáló oldalán tartja. Az pedig, hogy a vékonyarcú felsőbb évest a jobbján tartotta, egyszerű volt a válasz. Balon csak a kurvák és a szolgák sétálnak… jobbon pedig a párnak, vagy egyenlőként kezelt félnek van a helye… régi hagyomány ez, és nagyon elfeledett mára. Davis rengetegszer megmosolyogta már az iskolában a társakat, hogy ilyen alapvető etikett formulákat sem tudnak… nem hiába, a pór csak pór marad, bármennyire is próbál hasonlítani egy igaz vérű, jól nevelt félre. A régmúlt íratlan szabályait figyelemmel kísérve rengeteg könnyűvérű fehérnép és szolga élt a Roxfort falai között.

Súlyos léptei alatt meg-megcuppant a saras és latyakos talaj… pedig most nem is esett, csak a szél fújt erősen. Nem törődve a természet visszatartó erejével haladt csendesen, és hallgatta a másik szavait. Nem értett egyet a szónoklattal, véleménye eltérő. Szerinte nem csak azért nem kár, aki az előző kategóriát képviseli… azért sem kár, aki a szöges ellentétét vallja a másik állításának. Ugyanúgy nem kár a világmegmentő hangulatú klisés bárgyúért, ahogyan a világ felett dominálni óhajtóért… mi több, sokakat bele lehetne még tenni a képzeletbeli kategóriába, akikért nem kár.
- Tévedés!
Szegi is rá rögtön a feleletre a válaszát, továbbra is társalgó és nyugalmas hangnemben.
- Az általad említett kategória csak egy a sok közül, akikért nem kár.
Léptei közben hideg kékjeit oldalra emelve keresi a másik szemeit.
- A világ egyszerű, valóban…
A sorok zárásának első akkordja, amely után csak azért állt meg egy pillanatra, hogy a másik feldolgozhassa a súlyt és a szavakat.
- … de nem ennyire! Az egyszerűsége és olykori bonyolultsága teljesen eklektikusan változik.
A válaszadást követően ismét előre szegve tekintetét mérte végig a még igencsak hosszúra nyúló utat. El kellett haladni a tárolók, öltözők mellett, és ráfordulni a pályára vezető kapura, így volt még idő megvitatni, ki és mit is gondol.

A hetedéves természetesen reagált a Davis számára sértőnek titulált eseménysorozatra is, elmagyarázván saját álláspontját a dologról. A fiúnak nem igazán volt ínyére, hogy noha kimondva nem, de mégis olybá tűnt, gyávának van festve a másik képzeletében… ezt a tényt, azonban az illető eloszlatta válaszadásával. Sikerült pár nagyobb igazságot is beleszőni a magyarázatba, amely felkeltette a Perryk sarjának érdeklődését, és újabb érdekes témát kínált, amelyet meg lehet tárgyalni.
- Az ellenfelet, legyen bárki is az, lebecsülni egyenlő a halálos ítélettel.
Teljesen mindegy, hogy fiatal, vagy öreg, rokkant vagy teljesen egészséges az ellenfél, mindig lehetnek rejtett képességei, amelyeket az első rá mért csapás alkalmával nem fed fel. Akkor használja csak ki azt, avagy azokat, amikor a legszükségesebb, és a legnagyobb kárt okozhatja vele.
- A megfigyelés ellenben tökéletes fegyver, és kellemes időtöltés.
Érdeklődéssel figyelni az egyes emberek reakcióit nemcsak segít megismerni őket, olyan tudással vértezheti fel a szemlélődőt, amivel a későbbiekben példaértékűen élhet, kihasználhat.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 02. 18. - 20:44:49
Davis Perry
*Kényelmesen haladunk, egyikünk se siet, nem kapkodjuk el. Bár már számíthatnék rá, mindig összerezzenek, amikor felviszi a hangsúlyt, nyomatékosítja alapvetően ezt nem igénylő kijelentéseit. Kérdőn pillantok rá ilyenkor, mint a tévedéses felkiáltása után is, bár biztosra veszem, hogy nem tévedek. Az ember nem tévedhet olyankor, amikor megfogalmazza a saját véleményét, a saját látáspontját. Akkor válik tévedéssé, hogyha másokra is rá akarja kényszeríteni, de nem vagyok abban a helyzetben, se abban a lélekállapotban, hogy ebben találja meg az életem célját és értelmét. Félmosollyal hallgatom, megrázom a fejem.*
-Azért nem kéne még több kategóriát csapni a teljesen káros emberfajtákhoz. Kiemeltem a leginkább bosszúságot okozó célcsoportot, akikben tényleg kár az energiát fektetni, de ha mindenkivel leszámolnánk, persze elméleti úton, akiért nem kár, akkor nem lenne köznép, nem lenne átlag, nem nagyon lenne cél sem, amit kitűzhetnénk magunk elé, hogy túlszárnyalj vele bárkit is-*cáfolhatná, hogy önmagával még mindig versenyezhetne, de voltaképpen az önmagunk tökéletesítése is a külsőségek miatt történik. Minél több és jobb belül, annál több a külső irigylője. Minél jobban irigylik az embert, annél jobban csinálja, amit csinál, ez egy kőbe vésett tény, megcáfolhatatlan.*
-Ha egyszerű lenne a világ, akkor nem kéne kategorizálni-*nézek vissza rá.* -Illetve, kelleni most sem kell. Adja magát.

*A tároló mögül már nem látszott az erdő, ahova egy pillanatra visszanéztem volna, az öltözőknél pedig már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha lenne világ a kviddicsnek szentelt pályán és azon kívül, csak a szavainkkal ragadjuk meg, építjük fel, az állításainkkal festünk le egy fiktívnek látszó világot.*
-Ezzel nem feltétlenül értek egyet-*visszafogottabban fogalmazok, nem mondom, hogy téved. Ilyenkor úgy érzem túlságosan is elnéző vagyok, de ha visszaél vele még mindig ott a lehetőség az aljas visszavágásra.*
-Az ellenfél hiába áll szembe velem, az még nem jelenti azt, hogy jó, jobb, vagy egyáltalán csak megközelíti az én szintem-*nyugodt magabízást érzek a hangomban.* -Sőt, leginkább azt jelenti, hogy gyenge képességű selejt, mivel én nem keresem a konfliktus, aki ellenem van, az óhatatlanul szűklátókörű és buta-*szelíden, szinte hangsúlytalanul mondom, elkerülve az esetleges vádat, hogy gyűlölködésre vesztegetem az életem és alapvetően leírok mindenkit, ami éppúgy nem lenne igaz, mint az se, hogy esélyt sem adok másoknak megnyilvánulni és megcáfolni engem.*
-Valóban, a megfigyelés jó, de nem űzik elegen. Elkerülhetőek lennének a félreértések, a nevetségesen, banálisan bosszantó helyzetek. Olybá tűnik, hogy elég elfajzottnak és kivetettnek kell lenni ahhoz, hogy úgy gondoljunk a megfigyelésre, ahogy te.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Davis Perry - 2011. 02. 24. - 19:04:42
{ Seraphin Lamartin } 


A két fiatal kölcsönösen idomult egymás léptének szaporaságához… kellemes tempóban, nyugalmasan sétáltak, noha a talaj nedves és latyakos körülményei megkívánták volna a gyorsabb és ölesebb mozdulatokat. Mivel azonban nem mugliivadékokról volt szó, az átázott cipő problémája fel sem merült bennük. A Perry fiú nem igyekezett, elvégre rendelkezésére állt az egész délután, és az este folyama is tervének kivitelezéséhez. Indokoltnak tartotta a lomhább mozgást, hogy beszélgetőpartnere, és jómaga is megformálhassák véleményeiket, és a másik elé tárhassák azt. Azon véleményeket, amelyeket noha nem próbálnak meg ráerőszakolni a másikra, mindinkább megosztják… mégis, lehetnek tévesek, legalábbis a másik szemében… hiszen, az embereknek nem kell feltétlenül osztaniuk azt, amit partnerük elképzel, és természetesnek tart önnön szemében.

A léptek közben a hatodéves egy pillantást vetett az égbolt felé, mintegy ellenőrizvén, a fellegek még a helyükön vannak-e… nehogy aztán tovaszálljanak, és magukkal vigyék az áldásos szelet is, amely érdekesebbé teszi majd időtöltését. Seraphin megjegyzését követően ismét előre szegte tekintetét egy pillanatra, hogy végigmérhesse az elkövetkező métereken az utat, majd oldalra pillantva apró mosoly húzódott a szája szegletébe.
- Az elméleti okfejtésed felettébb érdekes!
Megemelvén jobbját, amely oldalán a hetedéves sétált, mutatóujját előre szegve rázta meg párszor, megerősítvén mondatát… aztán ismét visszaeresztette kezét a törzse mellé.
- Valóban elfogynának az átlagosok, és eltűnne a pór is, akiket oly hőn bízunk meg a szennyes feladatokkal, mintha azokat csak ők maguk végezhetnék. Azonban…
Itt ismét elemelte a kékellőket az útról, és a másik felé tekintett, keresvén a szemkontaktust.
- … cél ugyanúgy lenne, csak a mércét kellene elméletben még feljebb emelni, mert a tisztavérűek maradnának életben. A kérdés már csak az, valóban meg tudnának-e élni a kiesett csoportok nélkül!
Bármely szemszögből kerülgette a kérdést a fiatal, jogosnak találta a felvetését. Páran, akiket a vér miatt magasabb rendűnek tartanak, már nem tudott volna meglenni a szolgái és pribékjei nélkül.
- Attól a pillanattól, hogy kihaltak a kelletlenek, szükségszerűen magukkal rántották volna elkanászodott uraikat is! Ez pedig egyet jelentett volna azzal, csak a legerősebbek élnének túl egy ilyen tisztogatást.
A mosoly gúnyossá vált egy pillanatra… noha vére diktálta a szabályokat, elméjében egy tiszta is lehetett éppúgy esetlen és életrevalótlan, mint egy sárvérű.
- Felmerül a kérdés! Azon aranyvérűek, akiket magával ragadott volna a purgálás utószele, miben különböznek a pórtól! Velük szemben már magasabb mércét kellene állítani és magasabb célokat kitűzni… elviekben… és lőn, mégsem. A megmaradtakkal azonban vigyázni kell, mert erősek, tehát a célok élhetnek továbbra is.
Előre tekintve, megrázva fejét folytatta élces és bársonyos hangján.
- Amíg két ember él a bolygón, addig lesznek célok, és lesz rivalizálás is!
Ez is egy megcáfolhatatlan tény, kiindulva a gondolkodásmódból és a jellembéli torzságokból leszűrve… vitának helye a tézissel szemben nincs.

A beszélgetés folyama aztán ráterelődött az ellenfelekkel szembeni gondolkodásmódra, valamint a megfigyelésekre. Davis, noha a mellette baktató hetedéves nem értett vele egyet, továbbra is úgy volt vele, lebecsülni senkit sem szabad. Akkor sem, ha igaz a tétel, amit a másik állít, bár, annak is van némi hátulütője, hogy ezt kimondta. Seraphin szavai, kelletlen is, de úgy hangzottak a fiú véleménye szerint, amaz csak akkor mer kesztyűt ragadni a másikkal szemben, ha biztos abban, hogy ellenfele gyenge, vagy éppen a nullával egyenlő… ez nem éppen a bátorság és erő jele.
- Noha hanglejtésed nem sugallja, olybá fest, mintha föléhelyeznéd magad mindenkinek.
Tényszerű megállapítás, már persze, ha nem vesszük számon a színtelen hangot, amelyben legcsekélyebb jele sem volt fennhéjázásnak… mindösszesen a szavak egyvelegét rakjuk egymás mögé, amelynek értelme a felvázolt gondolatsor.
- Nem kell feltétlenül jónak, jobbnak, vagy szinted bélinek lennie, aki eléd áll, mindenesetre megérdemli a tiszteletet, mert megtette. Attól a pillanattól kezdve pedig, hogy megtette, bizonyosan úgy gondolja önmagában, lehet esélye ellened, mert van olyan képessége, amelyet kiemelkedőnek vél. Lehet, hogy nincs igaza, de nem tudhatod, hacsak nem vagy azon fajta, aki olvas a képzeletben, hogy kiderítse. Marad a tétel, nem szabad lebecsülni azt, akinek volt bátorsága eléd lépni.
Ahogyan a hetedévesnek, úgy Davisnek is megvolt a maga véleménye, most már legalább tisztán láthatták egymást, hogyan is cselekednének adott helyzetben.
- Ahhoz pedig, hogy kedvünket leljük a megfigyelésben nem kell éppen elfajzottnak lenni, elegendő a kivetettség. Vannak olyan emberek, akikkel a társadalom nem foglalkozik, vagy nem vesz róluk szívesen tudomást, noha elméjükkel csak gazdagítanák a világot.
Magány közben születnek a legjobb elméletek és tézisek, legalábbis önmagából kiindulva így véli… persze akadnak olyanok, akik társaságban tudnak ötletelni, emberfüggő.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 02. 25. - 20:42:18
Davis Perry
*Gyorsan felvizesedett a világ az elmúlt időszak esőnyomása alatt, a fák a tó partján belefolytak a parttal együtt a vízbe, ráhajtották az ágaikat, a sziklák is lefordultak, eltemetődtek hullámverő csobbanással. Nap mint nap a kastélyablakon csorgott a víz, a nedvesség megpárásította az előcsarnokot és a nagytermet, ahol gyakorlatilag gőzölögtek a talárok, fullasztó volt a légkör, ha csak tehettem kerültem, jó szokás szerint. Ilyenkor különösen szerettem a klubhelyiséget vagy a hálót, nem kellett az ablakon túli hidegbe bámulni, amúgy is folyamatosan fáztam, ahogy öregszem úgy leszek egyre betegesebb évről évre.*
-Ne aggódj, néhány hétig még egészen biztosan ilyen marad az idő, sőt-*követtem a tekintetét az égre, az egymást hajszoló és marcangoló felhőlények szemléjére. A szél mindig nyugatról fúj, felhőt és esőt hoz magával. Furcsa jelenség.

Érdekes elmélet. Valóban az, bár a gyakorlati megvalósítása már korántsem ilyen érdekes, alighanem ő se lelkesedne ennyire érte. Figyelmesen hallgatom ellenben én, némi töprengés után adok csak választ neki. Egy pillanatra fel sem tűnt, hogy megtorpantam és csak aztán léptem tovább sietve, mielőtt átlendülnek a következő gondolatra, egy mondat erejéig még tartóztatom.*
-A szennyes feladatokat olyanok végzik, akiknek nincsenek világmegváltó, vagy éppen teljesen ostoba gondolataik, mint mondjuk a házimanók ők nem tartoznak ebbe a csoportba, amit éppen szortírozunk-*ahogy a szolgáló személyek és más varázshasználók sem, mert úgy nem maradna társadalom, sőt, ők nem sok vizet zavarnak, még engem se különösebben, pedig bízvást állíthatom, hogy némiképpen többletkritikával illetem a környezetem, mint ahogy az rászolgál. Bólintok, a gunyoros hangvevésre viszont megcsóválom a fejem, szép dolog a gyengébbeken csúfkodni, de mégis az aranyvér az aranyvér.*
-Ez egy kulcsmomentum-*szögezem le viszonylag sietve, hiszen annyira belelendül, ami még nekem is becsületemre válhatna. Kedvtelve, mondhatni elégedetten viszonzom a pillantását, mennyire kellemesebb így, hogy értő társaságra bukkantam, mint ha visszamentem voln a kastélyba és szembesülnöm kellett volna a beszorult kölyökfarkasok egymást maró nyálkás hevességtől megrészegült iskolatársaimmal.* -Az elkanászodott urak szemléleti hibája rontja el az alsóbb osztályokat is. Vagy az alsóbb osztályokból túl magasra polcolt személyekből lesznek az elkanászodott urak. Akárhogy is, az erősek, akikről te beszélsz a kisebbséget képviselik és abban a helyzetben, amit elméletben vázolunk miért gondolod, hogy nyertesen kerülnének ki?-*fénylő, figyelő tekintetem az arcán, halkan beszélek, mint mindig, éppen csak annyira emelve a hangom, hogy a szélben hallja, a hangsúly kérdő, tisztán csak kérdő alapvetően csevegő. Nem akarom elnyomni, megcáfolhatatlan érvekkel körülvenni, bár mindenki megteheti ezt, amennyiben vannak érvei és elég nyomatékkal sorolják el, úgy mindenki, aki ellentmond nevetségesnek tűnik mellettük.* -Mi van, ha a lerántottak őket is lehúznák, miközben szorul helyzetükből, önnön jellegtelenségüktől, feleslegességüktől próbálnak szabadulni?

*Bólintok megint. Versengés mindig van, volt, lesz. Legfeljebb a célok lágyulnak el, bolondulnak meg, a célok céltalanná válnak, a céltalanság pedig kétségbeesett kapkodássá teszi ezt a rivalizálást. Ha mindenki arra törekszik, hogy el és lenyomja a másikat valamiben, akármiben, az egészséges, ember és érthető, mégis, ha minden kiemelkedést a másik általi lenyomatás követ, akkor összességében semmit nem haladt se az egyik versengő, se a másik versengő. A versengés nem visz előre. Az visz előre csakis, ha jó, jobb és legjobb vagy. Nem. Ezt nem fogom kimondani, amíg él a tűz, él a lelkesedés, addig nem érdemes máshogy szemlélni a világot, mert úgyis csak test és érzésidegen lesz számára.*
-Lehet nem is téved annyira a hanglejtésem-*mondom némiképpen rezignáltan, felvonom a szemöldököm egy pillanatra, ahogy kérdőn rápillantok. Nem az a tipikus módi, ahogy hozzámvágta ezt a mondatot, mint mások, de a szavak ugyanazok.* -És bármennyire nem találtatik bocsánatosnak valóban sokak fölé helyezem magam. De semmiképpen se mindenkinek. Úgy vélem mindenkinek tudnia kell a helyét. Vagy legalábbis tanácsos-*az ő életét is bizonyára megkönnyítené, hogyha nem kéne helyretennie néha az olyanokat, akik az arcába másznak, körbeócsárolják pocsék kifejezésekkel, értelmet, tagolatlan, badar gondolatokkal és hangulatokkal.*
-Más  dolog, hogy ő mit gondol és más, hogy valóban bátornak, vagy éppen ostobaságnak bélyegezhető-e ez a tett. Mivel, mint mondtam, alapvetően nem szolgálok rá a kihívásra, tudom a helyem. Éppen ezért a felettem állóktól tanulok és csakis azok fognak kikezdeni velem, akik kevesek ahhoz, hogy ezt értsék és felfogják. Gondolj csak a folyosón belédkötő griffendélesekre. Hol vannak ők attól, hogy kárt tegyenek bennem, mégis, újra meg újra nekem jönnek, pedig a létezésükről tudomást sem veszek, nemhogy arra áldozzam az energiám, hogy esetleg magam ellen bőszítgessem őket.
*Hátrarázom a szememből a hajam rávigyorgom.*
-Itt a nagyszerű ok máris, hogy, visszautalva a korábbiakra miért is lenne kár érted. Becsüld meg magad, a világ gazdagításra szorul.

 


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Davis Perry - 2011. 03. 31. - 14:00:14
{ Seraphin Lamartin } 

Az erősek a kisebbség? Valóban, hiszen vajh kevesen vannak a világban, mindazonáltal erősségük jellemükre is kihat, így észrevehetők… azok, akik a többséget képviselik az átlagosok, még akkor is, ha vérük netán kiemelné őket az általuk pórnak vélt szürke és hömpölygő tömegből. Nem. Nem emelkednek ki, egy aprót sem többek azoknál, ha elbuknának, meglehet, hogy magukkal vinnék az erőseket… bár a tétel csak akkor nyerhetne megerősítést, ha a purgálás valóban végrehajtatna… és van, aki ezen mesterkedik az utóbbi időben. A fiatal nem ismerte az okokat, a célokat pontosan, de a kirakós darabkái, amelyet az újságokban olvasott, hírekben hallott, ezt a képet festették meg elméjében. A séta közben akaratlan is eszébe jutottak a szülei, akik az erősek táborát képviselték, és egy gyenge miatt haltak meg, önnön gyengesége pedig nem engedte a bosszút. Azóta rengeteg dolog megváltozott, ahogyan ő maga is… formálódott a külső hatásokra reagálva, így alakult ki ez a visszahúzódó, csendes lény, amilyen most… mégis, ha kellene biztos benne, most találna az ige, és marna, ölne is, nem úgy, mint régen… pontosan az elmúlt éveknek köszönhetően.

Nem válaszolt a kérdésre, csak némán sétált, hallgatva cipőjének a nedves talajon való tocsogó hangját. A kékek a távolba révedve kémlelték a tájat, hallgatta, amit felsőbb éves háztársa a teóriáit osztja meg vele. A gondolatsornál, amely a hanglejtéssel és a hetedéves felsőbbrendűségével foglalkozott, oldalra tekintett. Némileg más volt a tekintete, nem a beszélgetőpartnerének szólt ez, mindinkább a múlt egy komoly sebének újbóli felszakadásának.
- Egyetértek!
Hangja most is nyugalmas volt, és bársonyos, bólintott, hogy megerősítse a szót magát.
- Mindenkinek tudnia kell, hol a helye, és azt is, hová fejlődhet, mik a határai. Aki ezekkel nincs tisztában, eleve bukásra ítéltetett.
Ismét előreszegte a tekintetét, úgy hallgatta a hosszabb lélegzetvételű, a másik szemében tényeknek tűnő gondolatokat. Volt közöttük megszívlelendők, de az utolsó mondattal továbbra sem értett egyet… főleg azon okból kifolyólag, mert már élnie sem kellett volna, ha mindent jól csinál… vagy igen, de nem egyedül, hanem a családjával.

Egy pillanatra megtorpant, fintor ült az arcára, azon merengett, vajon kinek van joga eldönteni, ki az, aki gazdagítja a világot, és ki az, aki nem. A jelenleg purgálást végző kopasz kretén, akitől mindenki fél? Ő is egy senkiházi, Perry szemében biztosan… neki semmi joga ahhoz, amit tesz, talán másnak sem lenne. Az élet szanál, kegyetlenül, ennek kell megtörténnie, nem pedig a mesterségesen előidézett tisztogatásnak.
- Az élet maga válogatja, ki az, aki érdemes, és ki az, aki nem. Olykor kegyetlen, igazságtalan, de mindez azért történik, hogy egyensúly legyen.
Lassú léptekkel indult meg ismételten, de most nem tekintett oldalra, csak ballagott, elméjében a családja emlékével, és a fájdalommal.
- Az egész világ velejárója a kíméletlenül lesújtó egyensúly!
Ez a tökéletes igazság, bármennyire is ellenkezünk el kell fogadni. Nincs felső akarat, amely befolyásolja a cselekedeteinket, tetteinket, mi magunk kontrolláljuk azt… és érdekes módon úgy tesszük ezt, hogy megteremtjük a középutat, bármiről is legyen szó.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Seraphin Lamartin - 2011. 04. 18. - 13:13:00
Davis Perry
*Visszapillantok rá, lassan bólintok, biccentés, hála az egyetértésért, a megértésért, a lehetőségért. Lassan ott tartunk, hogy tényleg ezért kifejezett, körvonalazott hálát kell nyilvánítani. Mindazonáltal nem teljesen szép és tökéletes ez a helyzet sem, ahogy alapvetően nem is lehetne ilyet teremteni, valami feszélyez, amit a Perry fiút tekintetében égő számomra inkább idegen, mint ismerős érzelmi tűz, holott figyelmes szemlélőnek tartom magam, azonosíthatnám, rájöhetnék, hogy melyik gondolat, szó okozhatott ilyen megnyilvánulást, de inkább visszakozok. Ez több mint merő lustaság, én inkább tapintatnak fogalmaznám meg. Nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy ilyesmiről beszéljen vele, ilyen pillantást kölcsönöz neki. Némiképpen a hideg mozog a hátamon a tekintetétől, most szívesen feladnám a szemkontaktust, mint lehetőséget és udvariassági formát, de kivárom, amíg magától elmereng, a semmibe látszólag, mereven.
Ideje talán elköszönni, a maga kihívásaival hagyni, ha egyszer abban telik fakó öröme.*

-Vitathatatlan, de az egyensúly azért kényesebb-*vetem ellen támadó él nélkül, mintegy gondolat szinten. Egyensúly, tökéletesség. Gátló és segítő folyamatok, tények, elméletek és reakciók, egymáson alapuló, de önmaguk köré egymással ellenséges tábort, réteget gyűjtő, építgető alapfogalmak, pillérek.* -Elvégre lépten-nyomon felborul, felborítják, valaki, valamilyen úton-módon erőszakot gyakorol rajta. Vagy ténylegesen erőszakot, úgy mint mostanában, vérrel, fegyverrel, vagy a túlzott kiegyensúlyozottság felé törekedve ellágyított, elmosódó határokkal. Nem gondolom, hogy bármelyik véglet normális lenne-*szögezem le, mielőtt részrehajlás vádja érne, komoran, fenyegető árnyékként, se a hiúságom, se a valósághoz való makacs ragaszkodásom nem tűrhetné.* -Csupán úgy vélem, hogy nincs is olyan egyensúly, amire ugyan törekszenek az emberi erőviszonyokat befolyásolni képesek. Különben legalább néha, ideig-óráig lehetne élvezni annak az egyensúlynak a valóságát. Nincs értelme az igazságnak, ami egyetemesen válogat. Nincs célja, nincs tétje. A válogatás, szelekció szinte csak ember szinten zajlik… legfeljebb a saját egyensúlyod érdekében, de nem nagyítható ki élet-szintre. Legalábbis nekem nem úgy tűnik, mintha bármilyen vonatkozásban megfeleltethető volna.

*Ennek ellenére valóban igazságtalan az élet. Személyekre kivetítve vagy sem, tágabb, szűkebb környezet egyként panaszkodik, panaszkodni fog, a középútról mindig eltérül. Mi lenne az „arany” középút, ami felé hajtanak a változások? Ha elfogadnám, hogy a világ arra törekszik, hogy egyensúlyban legyen, akkor óhatatlanul megundorodnék tőle, hiszen gyakorlatilag mindent elvesz és kivesz az idő előrehaladtával ami jó, ami megbecsülésre érdemes volt, számomra is. Nem vagyok elhanyagolható eleme a rendszernek, sajnos senki nem az, tehát az én középutam hozzásegítené a világot ahhoz, hogy egyensúlyba kerüljön, de ugyanez igaz akár Perryre is, márpedig se ő, se én se azt kapjuk az élettől, ami egy közép-megelégedett úton tartana minket. Így pedig mi értelme van hinni abban, hogy az igazságosság érvényre jutásával valaha is lesz egyensúly? Nem sok. Lassítok mellette, a pálya szélén megtorpanok, ahonnan alighanem már úgyis elrugaszkodik majd. Nem sok értelme van beljebb mennem a sárba, nyirokba, ha hamarosan felszáll, kérdőn pillantok rá, megy, vagy marad még valamennyit az új erőre kapó széltől borzolt füvön.*
 

Köszönöm a játékot, ismét, örömmel. :)


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Davis Perry - 2011. 04. 28. - 13:33:17
{ Seraphin Lamartin }


Noha a hatodéves mardekáros csak egy kis kikapcsolódásra vágyva indult meg a pálya irányába, egészen érdekes fordulatot vett a napja. Számolt vele, hogy kelletlen, de lesznek, akik megpróbálnak szóba elegyedni vele… arra azonban nem gondolt volna, hogy jómaga is igyekszik majd fenntartani a beszélgetés folyását. Nem az a szószátyár típus, aki hosszas órákon át képes beszélgetni. Szereti az érdekes témákat, szereti meghallgatni mások véleményét, és sajátot formálni… de nem időtlen időkön át. Ő a tények embere, aki gyors és megfelelő válaszokat, témákat vár, amihez hozzászólhat. Ezt a mai nap folyamán, hála háztársának meg is kapta. Ahogyan egymás mellett baktattak, és hallgatta a nyurga, vékony arcívű fiút, elraktározta magában, a rengeteg állomány között azt a bizonyos jó pontot Lamartin neve mellé. Hallotta már róla, hogy furcsa, tudta, hogy sokan nem igazán szívlelik, pedig semmi kivetnivalót nem talált benne. Érvelése hűen tükrözte szemléletmódját, és viselkedésére is következtetni lehetett belőle. Érdekes. Inkább, sem, mint ellenszenves.

A hosszas monológok alatt a fiatal hol a földösvényt kémlelte, hol az égboltot mustrálta, de legtöbbet a nálánál egy évvel idősebb szemeibe fúrva a sajátját hallgatta a monológot. A beszélgetés olyannyira megnyúlt, hogy mire a téma legkényesebb részéhez értek, már a pálya szélén álldogáltak. Davis egykedvűen mérte végig a nyáron zöldellő, most inkább ingoványra hasonlító „gyepszőnyeget”. Tudta jól, nem is kellett a másiknak mondania, amaz nem fogja követni, mi több, elgondolkodott azon, ő sem mocskolja cipőjének talpát tovább, egyszerűbb lesz innen felemelkedni, és birokra kelni a szél és időjárás ellen. Balját megemelve elnyúlt a válla felett, majd megragadta az éjfekete seprűnyelet, hogy előre emelhesse azt. Maga elé tartotta, akárha meg szerette volna nézni, a repülő alkalmatosság olyan állapotban van-e, amilyenre vágyik. Elégedetten kellett konstatálnia, hogy minden a legnagyobb rendben a Nimbus-szal, így biztosan nem fog elmaradni a mulatság. Mélyet szippantott a levegőből, amely egyre hűvösebb lett a széllökéseknek köszönhetően… majd oldalra szegte fejét, és a jól megszokott nyugalmas és bársonyos hangon szólalt meg.
- Kevesek vagyunk, hogy akárcsak megértsük az életet…
Halovány mosoly, afféle degradáló, alacsonyító, amit nem éppen Lamartinnak szánt, mindinkább minden egyes embernek egyesével.
- … mégis örömömet lelem a lényegének kutatásában, és az arról való diskurzusban!
A királykékek ismét a füstszín égboltra emelkedtek, a seprű bekerült a lábak közé… egy rugaszkodás, és a talpak már a levegőben úsztak, keresve a két kengyelt, hogy megpihenjenek. Lassú, szinte vontatott mozgással fordult a fiú törzse, ezzel együtt egész lénye szembefordult beszélgetőpartnerével. Lepillantva rá a közel fél-egyméteres magasságból szólalt meg csak ismét.
- További kellemes elmélkedést Lamartin úr, beszélünk még, ebben biztos vagyok!
Azzal megemelte jobbját, majd mutató és középső ujját összeszorítva szemöldökéhez emelte egy pillanatra, s el onnan… mintegy elköszönést mímelve. Azzal előre dőlt a seprűn, és kemény kezdősebességgel indult meg, majdhogynem merőlegesen felfelé, az ég irányába…



// Köszönöm a roppant élvezetes játékot, és bocsánat, hogy helyenként hosszasan várakozni kellett rám. //


Cím: Cassius :: A pályához vezető út
Írta: Anette Awenmore - 2012. 07. 12. - 21:52:51
N E E H I L L   /   A   B A L H É


   Hát ezt nem akarom elhinni. Már kerek negyedórája ácsorgok a hollós öltöző előtt a januári hidegben egy szál skarlátvörös, seprű mintájú pulcsiban, mégsem mozdul egy lélek sem a közelben. Miért nem öltöztem fel jobban? A válaszom egyszerű - azt hittem, hamar végzünk. Mint általában olyankor, amikor dühöm kitöltése céljából felkeresem valamelyik kedves iskolatársamat. De Merlin jószagú gatyájára, ez a primadonna soha nem bújik ki a fészkéből! Ha ezt tudtam volna, hoztam volna három pokrócot, egy halászszéket, ne adj’ Isten egy képes kviddicslexikont, hogy legyen mit nézegetni. Bár, ami azt illeti, felkészülhettem volna rá. Épp az előbb hallottam ömlengeni két negyedéves kis fruskát az ő szívtiprójukról, és hogy még kviddics után is mindig olyan kifogástalan a külseje. Hoppá! Itt a rejtély nyitja. A lelátókról érkezett a két lányka, rajongók, ha jól gondolom, meg is torpantak az öltöző előtt, gondolom puszit, autogramot vagy csak egy, a kastélyig tartó ingyen utat szerettek volna az ő társaságában, de olyan ádáz arcot vágtam, hogy valószínűleg jobb belátásra tértek, mert rövid tanakodás után inkább maguk indultak neki az ódon épületig kígyózó utacskának.
   Én meg továbbra is itt ácsorgok karba font kézzel, föl-alá járkálva. Önmagam szórakoztatására időnként eltöprengek azon, miféle szadista módszerekkel élhettem volna, ha nem vagyok olyan kis becsületes, hogy bevállalom ezt az utat idáig, és hajlandó vagyok esetleg némi előkészületet tenni az ügy érdekében. De nem, sajnos ezeket úgysem vállaltam volna be, nem idén. A legszadistább mind közül az lett volna, ha Iza meg tudta volna oldani, hogy lejöjjön most velem, te jó ég, akkor még én is megsajnáltam volna ezt az alakot. Így azonban maradok én magam, varázslásra csak mérsékelt sikerekkel és sokszor előreláthatatlan következményekkel képes égőpiros jégszobor, meg egy, az okosak házából való végzős prefektus. Miben hiszek ilyenkor? Á, nem, ez a kérdés nincs az aktuális listámon, pillanatnyilag sokkal inkább leköti az érdeklődésemet annak a felderítése, hogy vajon mitől reszketek jobban, a hidegtől, vagy a bennem fortyogó méregtől?

    Márpedig jó ideje érlelődik bennem ez a látogatás. December közepén játszottuk a legutóbbi meccset, griffek a hollósok ellen, a karácsonyi szünetet megelőző utolsó délutánon. Szoros volt a küzdelem, azt meg kell hagyni, ráadásul az idő sem kímélt minket, a fél csapat ágynak esett azok után az agresszív hófúvások után, amik csak úgy dobáltak minket a seprűinken… A meccs utolsó perceiben történt. Döntetlenre álltunk, épp Aud meg Iz parádéztak a gurkóikkal. Az egyik dühödt labda valamiféle úton-módon olyan közel suhant el a tanári páholy előtt, hogy néhánynak bizony le kellett kapnia a süvegét. Közben a látási viszonyok rémesek voltak, mindenkinek friss hópelyhek csipkézték a szempilláit, de a lelátókon a tömeg épp hangos biztatásba kezdett, mert a két fogó már nagyon közel járt hozzá, hogy elcsípjék a cikesz grabancát, mindenki vagy arra, vagy a tanárokra koncentrált. De én láttam, hogy Neehill közeledik a póznáink felé a kvaffal, elkezdtem hát helyezkedni, mikor a hollós felemelt kézzel dobni készült… Ekkor viszont fura dolog történt. Két kvaffot láttam! Esküszöm, nem ittam vajsört meccs előtt, se egyéb hallucinogén hatású készítményt, és utólag teljes bizonyossággal megállapítottam, hogy csalás volt. De az egyik kvaff pár pillanattal később rögtön el is tűnt – pont, mikor elvetődtem abba az irányba. És közben a valódi labda zúgva átrepült a másik póznán! Soha ilyen szarvashibát nem követtem még el éles meccsen, hallottam aznap mindenkitől. De hát én nem… Hiszen csalás volt! Persze senki nem hitt nekem. Senki nem látta a másik kvaffot. Mindenki a fogókat bámulta, és varázslatos módon Sol épp csak egy szívdobbanásnyi idővel a csúfos gól után rákulcsolta ujjait a cikeszre. Kész. A két csapat egész idő alatt fej-fej mellett küzdött egymással, de elég volt egy fél perc a legvégén, hogy a pirosak duplán kikapjanak. Kviddics-karrierem legsötétebb fél perce volt az a pár pillanat.

   Egyre komorabb vizekre terelődő gondolataimból újfent észlelt mozgás zökkent ki. Végre valahára, milyen kényes préda! A többi csapattag várakozásom idejének első öt perce alatt képes volt teljesíteni a távot az ajtóig, és talán Neehillnek is elnéztem volna a hiúságát egy elnéző legyintéssel, mondjuk egy hónappal ezelőtt. De nem ma. Amilyen kedvemben vagyok, még egy ma született kis golymókban is találnék valami idegesítőt. Hát ha még az a golymók olyan arcátlanul sportszerűtlen lett volna a káromra, mint ez a prefimanó. Úristen, és még prefektus is. Ezt idáig nem is tudatosítottam. Gyűlnek a striguláid, barátom.
   - Mondd, bálba készülsz, Neehill? A társaid már rég vacsoráznak. Szétfagytam miattad! – rontok neki az öltözőből kilépő fiúnak széttárt karokkal és gondolkodás nélkül, még ha nem is épp azzal a szöveggel, mint amit húsz perccel ezelőtt, a helyszínre való utam során találtam ki. Az apró elcsúszást tudomásul véve gyorsan áttérnék a lényegre, de... hogy is volt az a szöveg? Francba. Akkor improvizálok. – Egyébként is, egy alattomos kis féreg vagy! Mégis hogy képzelted? Két kvaff! Persze azt hiszed, hogyha már az a gyászhuszár a házvezetőd, akkor neked mindent lehet, mi? Az ő kis prefektusa! – Kissé már én magam is elkezdtem érzékelni az ellentmondást a tervezettnél kissé többször előforduló kis jelző környékén. Ez a fiú vagy egy fél fejjel magasabb nálam. - Tudod, a tisztességes játék nem így néz ki, és bár a vereségünket nem írhatom a számládra, tudd meg, hogy nagyon szívesen végigtörölném az arcod a seprűddel, amiért ilyen rondán kibabráltál velem!
   Szünet, lélegzetvétel. Az utóbbi, kifejezetten fennhangon előadott mondatokat meglehetősen balesetveszélyes kézhasználattal és agresszív arcmimikával párosítottam, miközben észrevétlenül közelebb is araszoltam Cassiushoz, így most úgy fújtatok, mint egy különösen feldühített vadmacska. Mondanivalóm végén az újfent érzékelt hideg elleni védekezésül karba fonom a kezeim, és kissé zaklatottan nehezkedtem egyik lábamról a másikra. Csak próbáljon meg védekezni, istenem, ma még olyat teszek, amit nagyon meg fogok bánni.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Cassius Neehill - 2012. 07. 27. - 13:25:27

ANETTE AWENMORE
||| mi a fenét keresel te itt?

     A szokásos forgatókönyv, már a lányok is elmentek vacsorázni és igaz, hogy én Jamesszel jöttem le, azonban már rég kialakult köztünk a külön távozás rituáléja, mindkettőnknek jobban megéri. Nem tehetek róla, hogy ők kibírják, ha borzas hajjal, izzadtan ülnek le vacsorázni, ahogy arról sem, hogy az én fontossági sorrendem  egészen más. Az évek során szerencsére összeszoktunk a csapattal, már senki nem lepődik meg, ha csak sokkal később csatlakozom hozzájuk.
     Most még a szokottnál is jobban elhúzódik a dolog, mivel az öltöző ablakán kilesve csalódottan kell tapasztalnom, hogy Naomi és Leena az edzésen tanúsított közömbösségemet figyelmen kívül hagyva, a lelátókat elhagyva most búvóhelyem felé veszik az irányt. Szerencsére annyi bátorság nem szorult negyedéves háztársaimba, hogy be is kopogjanak hozzám, de egészen kitartóak. Oké, beismerem, eléggé legyezi az egómat a közeledésük, ráadásul a sötét, dús hajú Naomira még azt is mondhatjuk, hogy az esetem, de sajnálom, ki kell ábrándítsak mindenkit, Cassius Neehill épp nem keres senkit. Vagy, pontosítok  - mivel én általában nem keresek, csak találok, úgy tűnik -, a fess, intelligens, jó humorú és szerény hollóhátas prefektusnak nincs szüksége társaságra.
     A végre valahára távolodó alakokat megpillantva még gyorsan elgondolkozom rajta, hogy lehet, hogy nem is épp a természetes bájom vagy az eszem fogta meg a lányokat, hanem a varázsképességeim, esetleg a kviddicsben elért tapasztalataim azok, amik rabul ejtették őket, majd kilépek az ajtón. Azonban erre a látványra semmi nem készíthetett fel. Anette Awenmore, az eggyel alám járó griffendéles őrző olyan hévvel támad rám, hogy első nekifutásra egyetlen szavát sem értem. Nagyon dühös, igen ez világos, mégpedig rám - erre ezer oka lehet, szóval nem jutottam közelebb a dolghoz, azonban a hadonászó szőkeség látványa önkéntelen mosolyra fakaszt.
     - Hé, lassíts, oké? - magam elé tartom a tenyeremet, mintha attól félnék, hirtelen rám talál ugrani. Bár, a hadonászását elnézve ez nem is olyan eszement ötlet, mondjuk, ha tényleg megtörténne, egy pillanatig sem gondolnék a puszta kézzel való védekezésre, elvégre varázsló vagyok. Mondjuk megátkozni egy lányt? Csúnya lenne, úgyhogy jobban jönnék ki ebből, ha valahogy sikerülne őt lenyugtatni és egyszerűen megbeszélni a dolgot. Vagy túl sokat kérek? - Mégis mit képzeltem és pontosan hogy? Hidd el, ha valami problémád van, én szívesen segítek.
A szöveghez társított engedékeny arckifejezés vagy biztosítja arról, hogy egy megbízható és tisztességes fiúval áll szemben vagy egyszerűen felrobban. Nagyjából ugyanannyi esélyt látok mindkettőre.
Nem hátrálok, ahogy elkezd közelíteni felém - pedig az ajtó nagyon hívogatóan kacsintgat mögöttem, de mégis hogy nézne ki? A híres-neves Neehill bezárkózott az öltözőbe egy kislány elől. El tudom képzelni, hogy ez lenne a következő Dobraverő címoldalán, ha nem én lennék az egyik szerkesztő.
     - Ez biztos valami félreértés, távol álljon tőlem a sportszerűtlenség. - Hah, ez nem igaz, de most kivételesen tényleg nem tudom, mire gondol. Igen, hajtottam már végre Kowalski-cselt, nem is egyszer - amikor gólhelyzetben előtt kvaffal nem a karikákra célzol, hanem az ellenfél hajtójának az arcára, majd a lepattanóval szerzel pontot, amíg az őrző szerencsétlen vérző orrút bámulja -, de esküszöm, ez most nem az a helyzet, fogalmam sincs a lány miről beszél. Ő viszont biztos abban, hogy én értem, nem túl jó felállás. Lassan én is egy lépésnyit közelítek felé, hogy óvatosan, nyugodtan, mintha vadállatot szelídítenék megérintsem az egyik, dühtől remegő, feltartott kezét. - Csak nyugi.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Jason MacKiney - 2014. 06. 19. - 12:51:11
(http://data3.whicdn.com/images/28774882/large.gif)

Meg nem tudnám mondani, mikor éreztem utoljára a szelet az arcomba vágni. lehet ennek valami köze a májusi időhöz, ahhoz, hogy meleg van, és az embernek tespedni lenne leginkább kedve, de sajnos közelednek az RBF-ek, így aztán nyugodt szívvel nem tudom azt tenni. Miután már elegem lett a kissé feszült hangulatból a hálóban, ahol tanulni szoktam, inkább fölmarkoltam az apámtól kapott Nimbuszom, és nyakamba vettem a kastélyt, hogy lemenjek a pályára.
Amikor a Négyek még együtt voltak, egészen gyakran jártunk le ide, és játszottunk néhány meccset. Volt, hogy lányok játszottak a fiúk ellen, volt, hogy sorsoltunk, és volt, hogy a két különböző testvérpár mérte össze az erejét. Megvallom, ilyenkor éreztem mindig a legjobban magam… egyszerűen csak azért, mert a levegőben voltam, távol minden problémámtól, távol a lehetőségtől, hogy valaki végigrugdosson az iskolán csak úgy szórakozásból, és távol a ténytől, hogy soha senki sem vesz észre, még akkor sem, ha direkt próbálkozom.
 Talán ezt az érzést próbáltam rekonstruálni. De akkor miért nem szóltam a testvéremnek? Eszembe sem jutott, ami azt illeti. Egyszerűen csak magamban akartam lenni, repülni egy kicsit, nem is játszani… Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy talán soha nem is fogja megtudni. Na meg a tény, hogy a tanévnek hamarosan vége, nem számít, milyenek lesznek a vizsgaeredmények, és vár ránk egy teljes nyár… Ó, fenéket nem számít, milyenek lesznek az eredmények. Apa és anya megöl, ha nem teljesítek elég jól.
Na jó, vissza kellene fordulni. De akkor meg hülyén venné ki magát, hogy eljöttem, seprűvel a kezemben. Megtorpanok, dönteni próbálok. Vissza vagy előre? Vissza vagy előre? Közben meg sétálok tovább, lassan, és szerintem, aki kívülről néz, hát most biztosan nem gondol normálisnak.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Clarice Edevane - 2014. 06. 19. - 16:15:45
(http://s4.postimg.org/e4fw4zbpp/rbfpanic.png)

Sokan mások úgy vészelik át a vizsga közeledtét, hogy egyszerűen nem foglalkoznak vele. Próbálnak minél messzebb menekülni, mintha ezzel megakadályozhatnák annak elérkezését. Đi]Majd holnap tanulok[/i], mondják, s inkább valamelyik társukkal beszélgetnek. Ők azok, akik amúgy is mindig mindent éppen csak határidőre fejeznek be. Még tegnap is volt egy csaj, aki hajnali kettőkor is a bájitaltan háziját körmölte.
Mások pedig, hozzám hasonlóan, ennek ellenkezőjét csinálják. Első éves korom óta keményen tanulok, így fokozatosan hozzászoktam a tempóhoz, de harmadévtől kezdve azt hiszem, kicsit túlvállaltam magam. Legyen akármilyen butaság a jóslástan (még ha legalább jól is szórakozok, mert annak egyébként tényleg tök jó), vagy undorodjak akármennyire is attól, amikor valami gusztustalan, se nem szőrös, se nem cuki állatkát kell simogatni meg babusgatni legendás lényeken, egyszerűen nincs szívem leadni őket. Sosem tudhatom, hogy mikor lesz valami tényleg hasznos az órákon. Amilyen mázlim van, biztos, eggggészen tutkóra tutibiztos, hogy akkor fogunk valami fantasztikussal foglalkozni, ha leadom az órákat.
Irigykedve méregetem azon évfolyamtársaimat, akik most is csak chillelnek a hűvös klubteremben. Igaz, ők mondjuk nem is vettek fel annyi tantárgyat, mint én, így bőven van szabadidejük erre-arra, de azért akkor is. A hangzavar viszont éppen akkora emiatt, hogy ne legyek képes semmit sem felfogni a bonyolult számmisztika jegyzeteimből. Ehhez koncentráció kell, a körülmények viszont itt egyáltalán nem adottak.
Úgy döntök végül, felnyalábolom táskámat, belepakolászok néhány könyvet, és kimegyek a szabadba. Elbúcsúzom a többiektől, hogy majd vacsoránál találkozunk, s rush üzemmódba váltva menekülök a szabad ég felé. Már kiismertem annyira a kastélyt, hogy tudjam, melyik úton érdemes menni, ráadásul egy titkos átjárót is találtam, amivel levághatom az utat. Innen pedig nincs messze a kviddics pálya, ami szerintem tökéletes lesz. A vizsgák miatt az edzések ilyenkor elmaradnak, s biztos vagyok benne, hogy senki sem olyan elvetemült, hogy kimenjen odáig tanulni.
Talán túl sok könyvet hoztam magammal. S lehet, hogy a képregényem is feleslegesen hoztam el. Hiszen nem szórakozni vagyok itt. Mindenesetre ez már veszett fejsze nyele, ahogyan a pálya felé vezető lépcsősoron táskám súlyával birkózom. Aztán egy ponton megállok, hogy kicsit kilihegjem magam, mikor észreveszem az egyik évfolyamtársam. MacKiney, azt hiszem, egészen ügyesen repül hugrás létére. Meg mugliismereten is láttam már. Cikiznek is érte a mardisok, hogy felvettem. De valamire biztosan jó ez is. Meg aztán, könnyű tantárgy amúgy is, nem kell rá sokat tanulni.
Felvonom az egyik szemöldököm, mikor látom tehetetlenségét. Ennek mégis mi baja van? o.o Én legfeljebb akkor viselkedem így, ha eltévedek a kastélyban. De ne pont az tévedjen el pont a kviddics pálya mellett, akit minden héten látok repülni. Ez fura.
- A kviddics pálya arra van, ha érdekel... - mutatom meg neki az irányt. Lehet, hogy igaz, amit a hugrásokról mondanak, hogy kicsit gyogyósok. Amikor felvettek az iskolába, nagyon féltem, hogy hozzájuk kerülök. Akkor már inkább a hollóhát.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Jason MacKiney - 2014. 06. 19. - 16:29:25
Mostanra már valószínűleg úgy nézhetek ki, járásom alapján legalábbis, mint egy határozatlan, újszülött pingvin. Nem vagyok okos ember, tudom… De még mindig nem sikerült döntésre jutnom, hogy ennek az információnak a tudatában próbáljak meg felkészülni a vizsgákra, előre elismerve a teljes és totális vereség lehetőségét, vagy inkább fogjam magam, és elbujdossak. Szerintem tuti találnék olyan helyet, ahol életem végéig rejtőzködhetnék, és meg sem találnának. Lehetnék élő kísértet. Az milyen király lenne már! csak eltűnnék a sok marhaság elől, csak úgy huss! És ha valamelyik cseszegetőm megtalálna, na akkor valamilyen módon biztosan pórul járna. Még nem tudom, mennyire, meg miként, de valahogyan biztos.
 Oké, MacKiney, ideje visszaszállni a földre, meg a valóságba. Főleg azért, mert valaki hozzám szólt… És remek, évfolyamtársam. Na, most már csak egy pletyka hiányzott arról, hogy három kerekem sincs, nemhogy négy. A lányt az első pillanatban nem ismerem föl, amikor igen, akkor azonban gyorsan elrendezem magam, hogy ne tűnjek annyira zakkantnak. Ő Mardekáros… Márpedig őket jobban szeretem elkerülni.
– Köszönöm – villantok rá egy hálásnak induló vigyort. – Csak nem tudtam eldönteni, hogy kimenjek… – Most mit mondjak, elrepülni a világ gondjai elől? – Gyakorolni az RBF-re, igen, vagy inkább bent maradjak, és tanuljak mást, mondjuk átváltoztatástan-elméletet.
Szép mentés, Jason, zseni vagy. Még kettő ilyen, és már fenéken is billenthetem magam. Csak figyelem a lányt, várom a reakcióját, gondolkodom azon, hogy mit fog mondani, és vajon elneveti-e magát. Időközben föl is mérem. Tudom, hogy van valamiféle betegsége, de azt nem tudom, mi is az pontosan… Sosem zavart igazán. Nem emlékszem rá, hogy az állandó kínzóim közé tartozott volna, márpedig ha nem tette, akkor annyira nem kellene tartanom tőle, és ha ez így van, annyira nem is kell sokat tudnom sem róla, sem a gyengeségeiről.
– Hát… szeretnél csatlakozni hozzám? – kérdezem, kissé bátortalan vigyorral. Hát persze, mi mást szeretne jobban? Mondjuk lemászni egy sárkány gyomrába trágyáért, azt szerintem senki sem szeretné különösebben. Oké, szerintem nem vagyok normális.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Clarice Edevane - 2014. 06. 19. - 17:11:43
Hosszú perceknek tűnő pillanatokig emésztem mondanivalóját. Kicsit zavarodottnak tűnik. Lehet, nem volt jó ötlet megszólítanom, hiszen emiatt csak még inkább nem tudja eldönteni, hogy mit is keres itt pontosan. Szegény pára, amúgy is mindig szívatják őt a klubtársaim. Az a helyzet, hogy megértem, miért. Egyszerűen nyílt célponttá teszi magát azzal, hogy nem tesz úgy, mintha lenne önbizalma. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha a hugrába kerülök. Biztosan szétcikiznének, meg minden.
- Seprűvel a kezedben? - mosolyodom el. Van ugyan némi gúnyos utóíze, de azért semmi sértő. Mindenesetre azért picit vicces, ahogy igyekszik.
- Láttalak már repülni, McKiney. Nem hiszem, hogy éppen ebből lenne szükséged gyakorlásra. - a legtöbb ház, beleértve a miénket is, el van telve magától, hogy csak a "miénk a legjobb". Pedig ez hülyeség. Crack és Monstro például olyan kövérek, hogy azt is csodálom, hogy elbírja őket a seprű. Mindenki jó valamiben, és ugyanúgy rossz is, valami egészen másban. Ez pedig így van jól.
- Hát, izé, szóval én nem hoztam magammal a seprűm. Csak ezt. ^^" - emelem meg a vaskos súllyal rendelkező táskát, ami már egészen húzta a vállaimat. Mondjuk az is igaz, hogy tökéletes bemelegítés egy kis repülés előtt.
- Viszont, hmm, miért is ne. Már fáj a fejem a sok tanulástól... S neked? Sok van még hátra? - az átváltoztatástanról persze hallani sem akarok. Én nem utálom azt a tárgyat, de az a tantárgy utál engem. T.T Picit nehéz is bármit kezdeni vele, ha a boszorkánynak ilyen betegsége van. Legutóbb is nagyon szép ékszereket varázsoltam a praclimra, ahelyett, hogy a teás kancsót változtattam volna ékszerteknőssé. A gond csak az volt, hogy nem lehetett levenni, ugyebár.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Jason MacKiney - 2014. 06. 19. - 17:34:01
Oké, tudom, hogy nem tűnök a legösszeszedettebb embernek mostanában. Vagy úgy általában, ami azt illeti, de hé, egészen jól fejlődöm. Ebben az évben már egyik órámról sem késtem akkorát, hogy nagyon feltűnő legyen az érkezésem… Ennek csak jelentenie kell valamit, igaz? Mondjuk azt, hogy be kellene fognom a számat még a saját fejemben is. Igen, azt egészen biztosan jelenti.
– Seprű? – tettetek meglepetést. Nem tudom, miért csinálom egészen pontosan, de megtanultam már megbízni a megérzéseimben. Azok meg azt súgják, hogy ez a lány nem olyan, mint mások. Akkor akár szórakoztathatjuk is egy kicsit, hátha nem fog érte haragudni. – Jé, az előbb még csak pocok volt!
 Arra, amit mond, elmosolyodok, és szégyellősen lesütöm a szemem. Tessék, még pirulok is… Nem gyakran dicsérnek, inkább csak szidnak, vagy éppen csúfolnak. De dicsérni? Ugyan, azt minek? Ez a néhány szó hatalmas önbizalom-növelés nekem, már csak a közelgő vizsgák tekintetében is. Még mindig nem merek ránézni, amikor elmormolok egy „köszönöm”-öt, és csak akkor nézek föl, amikor megemlíti a táskáját.
– Ha gondolod, cserélhetünk alkalomadtán – vigyorogtam rá kedvesen. Mert miért ne? Mindkettőnknek van valamije, amit a másik hasznosnak találhat. Jesszusom, ez így a pubertás derekán veszettül rosszul jött ki, pedig hát így van. Neki ott vannak a könyvei, nekem a seprűm. Mit a gyerekek a mugli iskolákban, akikről Kaeton és Flora mesélt nekem. Csak ők különböző csecsebecsékkel kerekesednek, mi meg könyvekkel meg seprűvel. Merlin rúgja meg, nem jó dolog felnőni.
– Áh – vonom meg a vállam, amikor azt kérdezi, sok tanulnivalóm van-e még. – Tudod, előbb vagy utóbb majd fölébredek és elkezdek pánikolni, meg rájönni, hogy többet kellett volna tanulnom. Most még az erős középtávon vagyok. Még nyugodtan.
 Nyugodtabban, mint a többség, azt hiszem. Bár, nem is tudom… Eddig az esélytelenek nyugalma vezetett, hiszen semmiből sem éreztem magamat kiemelkedőnek. Most már viszont tudom, hogy nem repülök rosszul, legalábbis valaki véleménye szerint. Szóval van miért aggódnom. Ó, édes varázspálcák…


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Clarice Edevane - 2014. 06. 20. - 13:26:27
Pocok? o.o Néhány pillanatra a döbbenet és a szórakozottság vegyes indulatai festik tele arcomat, ádáz csatát vívva, hogy végül melyik kerüljön ki győztesen. Végül aztán az utóbbi győzedelmeskedik, s elnevetem magam. Pocok... ez egészen aranyos volt. Ha csak ennyibe kerülne Nimbuszokat gyártani, lehet, nem is kerülnének olyan sokba.De jó is lenne. *.* Ideje lenne végre lecserélni a jó öreg Jólsepemet. De amióta apa nem dolgozhat, nem nagyon engedhetünk meg magunknak ilyet. Nem mintha sokat keresne. Hallottam, hogy amikor Malfoy bekerült a kviddics csapatba, akkor mindenkinek vett egy 2001-est, de azóta sokan már kihullottak a csapatból. Meg is érdemlik, mert már az első meccsüket elvesztették. Bénák. Ennél mi sokkal jobbak lehetnénk. Vajon megöröklik legalább azt a seprűt az új tagok? Nem lenne rossz.
- Cserebere fogadom? :P - odaszaladok mellé, a kezébe nyomom súlyos táskám, és szemtelenül elveszem tőle a seprűt. Sosem fogtam még ilyen jó seprűt, igaz, közel sincs egy Tűzvillámhoz, ami persze a seprűk Istene. *.* Fél karomat adnám egy olyanért. Na jó, azt talán nem... Anélkül kicsit nehéz lenne repülni vele.
Nem várok tovább, inkább elkezdek tovább haladni a pálya felé. Kényelmes tempóban, hogy szegény MacKiney bírja velem tartani a tempót. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nehéz a táskám. De ő akarta. Meg aztán nekem sem árt néha a kikapcsolódás. Az utóbbi hetekben többet tanulok, mint némelyik hollóhátas. Muszáj, mert szeretnék jó jegyeket a vizsgán.
- Ha még kell a seprűd, MacKiney, akkor le kell győznöd engem egy versenyben. Gyorsaság, ügyesség, védés, támadás... Mindegy, mit, te választasz. - öltöm rá a nyelvem vigyorogva, s sétálok tovább a pálya felé. Persze eszem ágában sincs megtartani a seprűjét, ezt az iskola szabályzata és a törvény is bünteti, de azért remélem, kicsikarok belőle egy kis harci szellemet.


Cím: Re: A pályához vezető út
Írta: Jason MacKiney - 2014. 07. 02. - 13:56:09
Tessék, megnevettettem, ez is valami… Egészen jól haladok előre, ha az emberek már velem nevetnek, és nem rajtam. Mondjuk megvallom hősiesen, elég durva dolgok tudnak történni néha velem, mondjuk amikor leszaltóztam az egyik lépcsőn, az nem volt olyan mulatságos… Főleg azért, mert a fejem játékosan kopogott valami karácsonyi indulót minden egyes lépcsőfokon. Végig. De hé, amíg még egyben vagyok, addig nincs gond. És ezért is tartok kicsit a jövőbeni hoppanálástól, ott azért el lehet hagyni alkatrészeket útközben.
– Nem végelegesen, csak… ideiglenesen – mondom, hogy kitisztítsam a levegőt kettőnk között. Már csak azért is fontosnak tartom leszögezni, mert a zöld színeket hordaná, ha a pálya egén röpködne meccsek alkalmával, és már jutottam bajba azért, mert nem fogalmaztam elég tisztán velük szemben. Például elkalauzoltak egy használaton kívüli bűbájtan-terem felé, amikor a mostanit kerestem, csak azért, mert nem mondtam meg, melyik lenne az… Jah, asszem jobb félni, mint megijedni. Még akkor is, ha az illető velem szemben meglepően kedves, és – már ezt azért elég fura elismerni –, csinos.
 Megkapom a táskát, ami kapásból lehúz egy pillanatra a föld felé. mit tett ebbe, téglát? ja, nem, csak könyveket, végül is, az csak majdnem olyan rossz. Mondjuk nem fogok panaszkodni, én ajánlottam föl, az az egyik, másrészről meg sok könyv sok átnézési lehetőséget ígér. Márpedig arra szükségünk lesz, az biztos. Ő meg átveszi a seprűt, és ami ezután következik, az tipikus és tankönyvi esete annak, hogy miért nem lett volna szabad megbíznom egy Mardekárosban. És tessék, általánosítok.
 A nyomában szegődök, és közben gondolkodom. Nos, miféle kihívás legyen az? Szívem szerint visszafordulnék, de nem vagyok benne biztos, hogy a házirendben van bármi is a seprűm elvételével kapcsolatban, és ha lehetőségem adódik, én nem így szeretném kideríteni. Hiányzik Kaeton, ő tudná, mit kell tenni ebben a helyzetben.
– Rendben, legyen… legyen támadás – mondom. Talán az ügyességet több értelme lett volna választani, hiszen mégiscsak az én seprűm és én ismerem jobban, de mindig is a hajtói posztra vágytam a csapatban, szóval biztosabbnak érzem magam azon. Miközben fölzárkózom mellé figyelek a válaszára, és látom, hogy lassan már beérünk az alacsonyabb lelátók árnyékába.